|
Álomfejtés
Ma hajnalban az, az álmomban hirtelen rám törő rémkép ébresztett fel, hogy akaratom ellenére, egy veszély-elhárítás miatti, szükségesnek érzett védekező, végzetes mozdulattal, megöltem az édesanyámat. Aki nem ismer közelebbről és nem ismeri az életemet, maradjon nyugodtan, mert az én édesanyám öt éve halott. 2015 június 20-án hajnalban, vagy az éjszaka közepén, de 92 évesen halt meg, úgymond „már” várhatóan. Ő ugyanis, messze- túlélte a férjeit, az összes kezelőorvosát (Még a nála jóval fiatalabb szemorvosát is), és a két, nála valamelyest fiatalabb barátnőjén kívül, minden más barátnőjét és ismerősét. És ezt annak ellenére, hogy - figyelem: nem viccelek és nem írok szamárságot, mert igen is: nem csak, hogy nagyon szeretett beteg lenni (Skorpió Napja és Merkúrja, a Szűznek megfelelő 6. horoszkópházban, Sárkányfarka, amelyen a hold állt a Halakban…), de tényleg tele is volt rengeteg betegséggel. Én otthon sem lehettem azon az éjszakán, a feleségem nyitotta rá az ajtót azon a reggelen, amikor elsőnek neki, feltűnt az ágyban fekvő anyám karjának és kezének a furcsa, hadvezéri póza, amely mintha hasonmása lett volna a Csíkszeredai Mikó-vár előtti Petőfi-szobor forradalmi gesztusának, amivel a költő-óriás mutatja, illetve szabja ki a forradalmi csatázás irányát, előre.
Valahányszor visszagondolok anyámnak erre az előre és mintha valamiféle döntő csatázásnak határozott irányt kiszabó halál-gesztusára, elfog a találgatás ördöge, hogy netalán a szokásos belső, égi- háborúzásai közben lépett-e át a halál-küszöbön, amely szokásnak mondott karmikus- késztetéseit sajnos, én tőle egy az egyben átörököltem? Ezekben az önellentmondó és irracionális érzelmi viharzásokban ugyanis, én rég óta nem szeretem őt követni egyébként sem, de a túlvilágra semmiképpen nem szeretnék ilyen harcosi lelki állapotban átkerülni. Vagy netalán egy újabb vetkőzési kényszer-cselekvése közben halt meg, mivel ilyen szokásokat vett fel valamitől a halála előtt, hogy amennyire csak tudott, levetkőzött és úgy indult el bolyongani a lakásában, majdnem- vakon (Mert a szeme világa is elhagyta az utolsó éveiben – hónapjaiban). Esetleg mégis csak fájdalommal járt volna neki a halál, annak ellenére, hogy hetek óta elveszítette, nem csak a realitás-érzékét, hanem fájdalmakról sem panaszkodott annyit mint, az utóbbi 30 – 35 évben, annak ellenére, hogy valahányszor elindult egyedül a lakásában, ha nem voltunk vele és elesvén, nagyon bele verte a különböző testrészeit, mikor a bútoraiba, mikor a padlóba…?
De ez az írás, nem az anyám barátai és közeli ismerősei által sem észlelt és még csak nem is érzékelt, általam viszont, nagyon is jellemzőnek talált, talányos hadvezéri – forradalmári – pártvezéri, utolsó gesztusáról kell, hogy szóljon. Ez csak arról jutott eszembe, hogy a ma hajnali álmommal ellentétben, egészen biztos, hogy nem én öltem meg őt fizikailag, de még csak lelkileg sem. Utóbbi azért biztos, mert a lélek szavunk némi értelmet is feltételez, de az én szegény anyámból az élete utolsó heteiben, sőt, hónapjaiban ez teljességgel hiányzott. Legalább is földi értelemben. Nem szégyellem bevallani: engem személyesen bántott az, hogy a saját anyám ennyire értelem-fogyottá vált a végén, miközben a fizikai ereje és az erős skorpiói ambíciója és agressziója, meg a Bika-karmás nyakassága és önzése, nem, hogy megmaradt, de hatalmasra fokozódott és, mivel, az adott körülmények között nem tudtuk biztosítani számára a folytonos felügyeletet, a lakás különböző pontjain találtuk meg éjszakánként.
De nem csak önérzeti (Oroszlán Ascendensem) okból bántott az anyámnak ez az önkívületi cselekvőképessége, hanem amiatt is, hogy folyton attól kellett féljünk, hogy a végén még annyira beüti a fejét valahova, hogy ott hal meg és minket gyilkolási gyanúba kever. Vagy, ha nem, akkor bántalmazási gyanúba.
És az is bántott, hogy miatta, illetve a kétségbeesett aggódásai miatt és rémképei miatt, mindig félnem kellett valamitől (Sőt: néha egyenesen rettegésben tartott, azzal, hogy megint milyen elmélettel állít elő, ami miatt nekem, nekünk aggódni, vagy félni kellene…), és ez a félelmi állapot, az életének az utolsó éveire teljesen rá nyomta a bélyegét. Ti., hogy a rögeszméi és az aggodalmaskodása miatt, jóval a halála előtti éveiben, sőt: az utolsó évtizedeiben, mindig kell félni, valami vele kapcsolatos, illetve általa „előre látott”, de néha ténylegesen elő is idézett dologtól, vagy eseménytől. És igen, azért és arra emlékszem és ez fájt, hogy ennyire esze-mentté vált az általam valamikor imádott öreg-anyám, bántott és meg voltam sértődve (Rá? Az Istenre?). Még akkor is, ha az utolsó voltam az életében, akit Ő, az egyre inkább elboruló földi értelmével még felismert. Igaz, hogy néha össze keverve a saját apjával…, vagyis, a nagyapámmal.
- Az én szeretett nagyapámmal, aki viszont, ennél sokkal méltóságteljesebben, tudatosabban és békésebben, engem, az éppen őt tisztába tevő - betakargató (Akkor még egészen normális) anyámtól, az által a szemével halotti ágyához kéretve, tőlem, és gondolom, rajtam keresztül az egész hátrahagyandó élettől derűsen mosolyogva búcsúzva, abszolút tudatosan, és mondom: nagy békével – megnyugvással távozott el.
Mondom: engem máig bánt, hogy annak a férfinek a lánya, aki ilyen szépen távozott el, megajándékozva ezzel engem, az unokáját ezzel a legnagyobb bizonyossággal, vagyis a legnagyobb ajándékkal, amit csak elképzelni lehet-, szóval bántott, hogy egy ilyen derék családapának a tanult lánya (Az anyám) nem tudott olyan méltóságteljesen – tudatosan és szépen elbúcsúzva meghalni, mint a nagyapám.
Az anyám három éve meghalt már és én hirtelen, majdnem ugyanannyira tanácstalan vagyok a hajnali álmommal kapcsolatban, amelyben egy hirtelenül szükségessé vált védekező mozdulattal, úgymond kafkai abszurditással megöltem őt, mint a halálba lépésekor számomra – számunkra? - hátra hagyott hadvezéri – pártvezéri – irányt szabó gesztusával, amely viszont titokban jellemezte a felszínen jóságos természetét. Az álomban ugyanis az történt, hogy, mint mindig az utóbbi években és évtizedekben, rá akart venni, sőt rá akart szorítani – kényszeríteni valamire, amit én értelmetlennek találtam, és aminek a végrehajtásában, elvégzésében, én vele szembe szegültem. Ő viszont, ebbe nem nyugodott belé és a kályháról - ami körül mindig is sürögni – forogni szokott még akkor is, amikor már ő sem ette meg a saját főztjeit, mert a szervezete egyszerűen és egyenesen elutasította, lehetetlenné tette a számára azt, hogy tovább táplálhassa magát (Aminek persze, az lett a következménye, hogy attól is féltem, hogy a kórboncnoki jelentés alapján majd azért leszek vádolva, hogy halálra éheztettük.) – le vett egy forró lével teli fazakat és le akart önteni a tartalmával.
Szóval, az élete végén egyre kisebbé és butábbá váló édesanyám, az álmomban megragadott egy a kályhán forralódó folyadékkal telt hatalmas fazakat és azzal fenyegetett, hogy rám önti a tartalmát, ha nem fogadok szót neki legalább egyszer még végre (3 éves koromtól elvált lévén az apámtól, az életünk olajozott működése érdekében, nagyon szófogadóvá nevelt.), rám önti a fazék tartalmát. Amint az álomban szokott lenni, kiderült, hogy a fazék nem annyira forró, hogy ne lehessen hozza érni és ezért én azt nyomni kezdtem vissza az anyám felé. Az viszont nem hátrált meg, és nyomta rám a fazekat, én meg vissza. Egy nagyobb taszításnál viszont, az anyám hanyatt esett a hátánál levő kályhára és én abban a pillanatban tudtam, hogy vége, ez a végzet pillanata, megtörtént, amitől mindig is féltem: Teljesen ártatlanul meg öltem őt, amit viszont senki nem fog elhinni, nem csak, hogy börtönbe zárnak majd emiatt. (Rák Sárkányfarkam együttállása az Uránusszal a 12. horoszkópházamban: az önkéntes remetéskedés, illetve a remeteség és a külső, un. objektív helyzetek és körülmények miatti elzáródások, elzártságok asztrológiai életkörében) – Vagyis, ugyancsak miatta…! (- Megint csak miatta, kell szenvednem tehát, mint ahogy, ha áttételesen is, de ő idézte be tulajdonképpen a legtöbb (rengeteg…) szenvednivalót az életembe, kezdve attól hogy román iskolába íratott annak ellenére hogy semmi ideje nem volt velem tanulni, mert az apámtól persze, el volt válva, aki emiatt egy másik városban is élt.) De az is bántott az álmomban főképpen, hogy ismét csak „miatta” a szégyen is fog ölni egész hátra levő életemben (Anyagyilkos…). Ezzel a teljes veszteség és életcsőd tudattal, vagyis ezzel a rém-képzettel ébredtem fel, és minden metafizikai tudásomat és képességemet össze kellett szednem, hogy ettől a nyomasztó érzéstől néhány órára az ébredés után, megszabaduljak.
A három éve halott anyám megölésének az álma viszont, több kérdést – gondolatot is felvet….
(Folytatása következik)
_________________ Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük.. Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/
|
Belépés
GyIK
Keresés
