ASZTROLOGOSZ, Kozma Szilárd - karma-asztrológus fóruma

Ezt a Szepóról hoztam át. Olvassátok a Szepo-t és eressétek ott a Hamvas - fejezetet, mert más értékes Hamvasról, illetve az életművéről szóló cikket és esszét lehet ott olvasni!



"Márpedig el kell ismerni, hogy valóság alaptermészete mágikus" (Hamvas Béla)

Péter: Maszk és őrület...

Hamvas életművéből mindezidáig néhány esszéjét, tanulmányát és confessio­ját ismerhettük, most a Karnevál megjelenésével végre egy terjedelmes és jelen­tős művével birkózhatunk, amely önmagában is számos tévhitet, illúziót és "mí­toszt" foszt meg létjogosultságától, visszavonhatatlanul szembesül hetünk Hamvas Bélával, az alkotóval és a gondolkodóval. Mi ez a Karnevál? Marioneszk, grand guignol, démiurgoszi fantazma, kiméra, szakrilégium, apokaliptikus vízió, pathológ sorskatalógus, tulajdonságkataIógus, monomániások bélyeggyűjtemé­nye, egy szeleteire hullott ÉN vonósnégyese, hőbölygések farce játéka; miszté­riumjáték, divina commedia, egy beválthatatlan lehetőség, ami szükségképpen torzó maradt, regénykísérlet, hitvallás, confessiós naplóregény, lelkigyakorlat, gyónás, a tükör által homályosan látott énkép?
Bálint Péter: Maszk és őrület...

Mindez együtt és egyszerre is jel­lemző rá, ugyanakkor Hamvasnak ez a regényeposza túlnő a regénypoétikai játék­okon és kísérletezésen, s a magyar és európai irodalom, a teológiai és az egzisz­tencialista filozófia, a keresztény etika legjobb hagyományain nevelkedve egy olyan szintézistkíván teremteni, amely tipikusan a huszadik századi és az euró­pai gondolatkörben nevelkedett ember etikai és egszisztenciális dilemmáit eleve­níti meg. A belső látomások, apokaliptikus víziók, az esszészerű bölcseletek és az "énkék" dialógusa nyomán. Hamvas szintézise a regénymetamorfózisa, a szó ne­mes értelmében "restaurant spirituel", amelyben boszorkányos ügyességgel ele­gyíti és ötvözi azokat a szellemi-bölcseleti hagyományokat, amelyek az emberi lét értelmének meghatározására és a létkudarcból, a csapdából való kivezető út megtalálására tettek kísérletet. Ez a hamvasi szintézis nem képzelhető el az élet­filozófusok és moralisták etikai rendszere nélkül, mint ahogy a huszadik századi regényújítások, vagy Palestrina, Josquin des Pres, Bach és a gregorián vokális zene, vagy éppen Giotto, Bosch, Velasquez, Blake, Puvis de Chavennes és a szim­bolista festők hagyománya nélkül sem. Hamvas regényeposza a középkori és a XVII-XVIII. századi regénytípushoz áll közelebb; inkább vállal azonosságot a dantei, villoni, chauceri és cervantesi légkörrel és szemlélettel, mint a realista és klasszicista művészekével. Joyce és Proust regénykísérletétől misztikussága és látomásossága választja el és sodorja közelebb a dosztojevszkiji miszticizmushoz, vagy a tolsztoji szereteten alapuló megváltásmániához, a duhameli és mauriaci katolikus confessiós naplóregényhez; bár megőrzi a joyce-i és a Füst Milán-i nyelvi humort(tessék csak felidézni Kanavász Platón irományát: "Isteván, Isteván, ki you gallon ba"). De éppígy beépíti a műbe a prousti névmágiát is, gondoljunk csak a női maszkot öltött démoni figurára, s arra, hogyan változtatja nemcsak maszkját, de jellemét és természetét is: Abihail, a szent őrült, a kielé­gíthetetlen nőstény, a vérfertőzésben és gyilkosság bűnében kéjelgő kurtizán és Antennis, a kéjvágyaktól megtisztult és idealizált nő, a "lunyacska" rejtegetője, aki Máriára emlékeztet és piétás hangulatot áraszt; a két nő keveréke és szünte­ len átváltozása eredményezi: Angehailt, Abingel<Ít. AllIéhailt, Abéline-t. Angé­line-t és Angemarianne-t.



Hamvas Karneválja nem a fent említett alkotók és gondolkodók utánérzete, másodvirágzása, vagy sajátságos egyvelege, hanem a magára hagyott ember lelki transzfigurációjának "egyetlen pillanatban":a megtisztulás, a divináció pillana­tában való megjelenítése. Azemlített alkotókkal bevallottan vagy tudattalanul is sors- és lelki közösséget vállal Hamvas, s talán azért is érdemes körülhatárolni, ha csak nagy vonalakban is annak a forrásnak a medrét, amelyből merít, mert az európai kultúrának egy jól kitapintható és fölvázolható áramlatához kapcsoló­dik. s ennek az áramnak a szerves folytatása eza műve és az életműve is. Minél mélyebben járja be ebben az izgalmas és érdekfeszítő szellemi kalandban, dantei pokoljárásban az európai kultúra hagyományait, annál nagyobb és tisztább leve­gőt szippant a múltból, hogy elegendő szellemi tartaléka és etikai tartása legyen egy olyan szintézis-igényű művet teremteni, amelyben az emberi egzisztencia egészére óhajt megoldást, kiutat találni. Bár szervetlen szövegmonstrumnak tű­nik az első pillanatban eza majd ezerkétszáz oldalas mű. Ami az író szándéka szerint talán nem is regénynek készült, ha a regény műfajának kritériumait a klasszikussá vált XIX. századi, realista művek sorozatából határozzuk meg. Ham­vas ugyanis semmitől sem viszolyog és irtózik jobban, mint a realista regénytől, és realizmustóls a pusztán racionális logikára épített művektől; a realista re­gényt: a valóságon állt méltó bosszúnak tartja, a logika csődjének, zsákutcájá­nak. amelytől csak néhány kivételes esetben tért el az újkori irodalom, s ezek a rendhagyó művek a teremtő képzelet és a "nemző szellem" imaginációjára rak­ták az alapjaikat.



Ha nem regényt akart írni Hamvas, akkor mire vállalkozott? Aztaz életvalósá­got próbálta feltérképezni és jelenésekben megvilágítani, amit a shakespeare-i idézetben: "our little life is rounded with a sleep" - picinyke életünket azálom óceánja veszi körül - az álom világa jelez. Hisz a labilissá, abszolút mértékben relatívvá vált valóság, ami ráadásul Isten hiányában értelmetlen és csak káprá­zat Hamvas gondolatrendszerében, nem kínál boldogságot, megtisztulást és meg­váltást. Mindez csak azimaginációban, a képzelt s átlényegített világban lehet­séges, ahol az egyetlen valóságos arkimédeszi pont: Isten - "the divine is only real"-. aki helyreállítja a meghasonlott világot, értelmet és harmóniát teremt benne. A Karnevál írója eszménye és hitvallása szerint, felújítja , pontosabban visszahelyezi jogaiba a görögség és a középkori kereszténység világvalóságát, amelyben a chthonikns és földi szféra egyetlen szerves egészt, magát avilágva­lóságot jelenti, amelynek fókuszában az istenség áll, az az alak, akit József Attila így szólít meg: "Fogj össze, formáló alak". Ennek a formáló, formázó abszolútumnak a jelenléte és bizonyossága adja az "ÉN" egységét, azonosságtudatát, va­lódi arcát. A szeretet, s azt a lehetőséget, hogy az emberi közösség ne paralel, egymás melletti sorsok és monomániás egyedek sokasága legyen; ebben a "kö­zösségben" a valószerűtlenségi mozzanat alapján a hazugság az igaz, s az igaz ab­szurdum; ebben a "közösségben" ugyanezen elv alapján embereket lehet meg­hurcolni, megalázni, lemészárolni és hőbölygésekkel rászedni, s a Csiba-szerű diabolikus barmoknak hatalommániájuk démonát az emberek, a közösség rová­sára kiélni. A Karnevál az emberi, a keresztény etika és egzisztenciális értékek megmentésének, vagyis az "elmúlhatatlanba" való átemelésének heroikus kísér­lete. A létrejött művet nehéz bármiféle címkével ellátni, nem egzisztencialista, nem metafizikus, nem élettörténet, nem lélekrajz, nem példázatok és jelenések gyűjteményes kötete, holott mindez jellemző is egyben rá. Hamvas műve olyan szintézis, amely ki nem mondottan is az egyetlen. a tökéletes művet kívánta célba venni: a Bibliát; nem azért. hogy vetekedjék vele, hogy átlépjen rajta, hogy megreformált és aktualizált változatát adja. Egyszerűen olyan mű a Karnevál, amely csakaz ember lét- és sorskérdésein óhajt meditálni, töprengeni. és a legrafináltabb írói eszközöket igénybe véve akarja rávenni az olvasót. hogy a silentium óráiban maga is mélyedjen el saját felelősséggel vállalt sorsán. Nem jól megformált alakokat, modernüI extravagáns hősöket, valóságos és hétköz­napi kalandokat, eseményeket nyújt, hanem a természeti és társadalmi lét je­lenségeinek szövevényes labirintusában az esendő, az ön építkező, az érzéki-gon­dolkodó emberre s annak veszélyeztetett létére igyekszik reflektálni, Úgy hogy a könyv minden lapját az aggodalom, a szorongás hatja át.



Hamvas egy paroxizmussal és pathológikus tünetekkel megáldott világban figyelmeztet a legfőbb ér­tékre: az emberiIétre. Hamvas talán éppen ezért nem egyszerűen metafizikus bölcselkedő, nem szürrealista formaújító, nem spiritualista hitújító, nem szim­bolista, hanem ami mindennél többet árul el természetéről: humanista,a szó eredeti értelmében.



A Karneválnak van egy varázsszava, egy bűvös mondata, amely hozzásegíti az olvasót a mű értelmezéséhez: "the divine is only real"- az Isten az egyetlen va­lóság. Hamvas hittel vallja azt él hartmanni axiómát, hogy a világ csak akkor le­het értelmes, ha a mozgatórugója egy értelmes lény, de nem a személytelen is­ten, ami még csak tudattalan intelligencia, hanem az a személyes Isten, akit arról ismerünk meg, hogy azt a szellemi fluidumot sugározza magából, amit intellectusdivinussnak nevezünk. Ez a világteremtő az emberi értelmet valóra váltja és meg­világítja, s azt az életpraxist kínálja, amiben tisztán és értelmesen lehet élni. vagyis az egyetlen értelmes lét lehetőségét nyújtja. Isten nélkül értelmetlen az élet, a valóság csak káprázat és látszat, márpedig ha a világvalóság egésze ér­telmetlen, a mégoly valóságosnak tűnő részek sem lehetnek értelmesek a ham­vasi logika szerint. Mi jellemző a Karnevál rejtőzködő Istenére? Hamvas Böhmére hivatkozva megerősíti azt a kinyilatkoztatást a Silentiumban, hogy lényege és természete szerint a semmi, "Ungrund", "Deus absconditus", megfoghatatlan, néma, látha­tatlan. mítosztalan, a "semmi valósága", az "egyetlen valóság, ami az egész világ köré a csoda atmoszféráját teremti meg". Hamvas Béla a Karnevál fókuszába he­lyezi ezt a Semmi-Istent és a Fényhozó-Lucifert, valójában ez a két nemhős-hősa regény főszereplője, vagy ha még tovább szűkítjük a kört. a démon a mű közép­ponti alakja. Aki a legkülönbözőbb "emberi" maszkokat és jellemeket ölti ma­gára, hogy a józan észre és a valóság káprázatára hivatkozva elaltathassa és rá­szedhesse a "Tízezerbőrű Tűzgyermeket", a lelket, ami pedig az Evangéliumot és az Igét áhítozza. Isten csak, mint hiány-élményvan jelen a regényben, s a szerep­lők minél inkább távolodnak a tiszta és evangéliumi létformától abban a hi­szemben, hogy Isten halott s ennek következtében megszűnt büntető és jutal­mazó hatalom lenni, annál inkább a démon hálójába kerülnek, s úgy tátognak. mint a partra vetett halak. A farsangi maszkabálon részt vevő szereplőkben egy­re inkább körvonalazódik és megvilágosodik a vágy alanya, s át akarnak lépni a valóság küszöbén a transzcendencia világába, hogy megtalálják lelkükben az Is­tent és fölemelkedhessenek hozzá; a démon azonban annál inkább aktivizálja saját és a bukott angyalok tevékenységét, s az isteni evangéliummal szemben az éj varázsátmutatja föl a "vezeklő", a vegetáló tévelygőknek. A Semmi-Isten és a Fényhordozó-Lucifer az a két láthatatlan principium, akik a karneváli páston megküzdenek az emberi lélek feletti uralomért. Illetve ez a két nemhős-hős, ez a két lelki realitás csap össze az emberi lélekben, mint világosság és téboly, va­lóság és káprázat, imagináció és racionalizmus, hogy föltáruljon az ember előtt a lét és a morál értelme.



"Egy ember képességeit és elrendeltetésének erejét arról ismerjük fel, hogy mennyi benne a démoni" -, vallja Goethe, hiszen minden történet démoni, rejtett hatalmak apokalipszise és megnyilatkozása, folytathatnánk Hamvas Béla gondo­latával. A Karnevál alapeszméje, regénykompozíciós kísérlete és az írói szándék számos ponton rokon vonást mutat Gide Pénzhamisítók-jával, csak Hamvas sok­kal következetesebben és "őszintébben" járja végig azt az utat, amit francia író­elődje egy naplófeljegyzésében tűzött maga elé célként: "Egy olyan regényt képzelek el - írja Gide -, amelynek a tárgyát ez a mondat világítaná meg: Le poidsdemespéchés m'entraine"- (bűneim súlya vezet engem). Hamvas a Karneválbannem véletlenül választja központi figurának a nemlétező hőst: a démont, hiszen a mű alaptétele az, hogy Isten nélkül mindannyian "pácban" vagyunk. Az elbe­szélő, az író ("agent spirituel") és az olvasó is, s ebben a kiszolgáltatott léthely­zetben, a démon kedvére packázhat a bizonyosság hiányában szenvedő, Dionü­szosz istennek hódoló "vezeklőkkel". Az ember lelki tartományához nemcsak az lsten tartozik immanensen, hanem a démon, a sátán, a gonosz, a rontószellem is. Az ember lelki alkatánál és kiszolgáltatott léthelyzeténél fogva vonzódik az éj varázsához, hogy aztán a világosságot, a tisztaságot, az ártatlanságot, a megváltó istenséget áhítozza. Mert az ember csak végletek közt tud élni, s énje minél in­kább elveszti egységét, harmóniáját és Istent, mint vonatkoztatási pontot, annál inkább arra kényszerül. hogy szembenézzen és megküzdjön saját démonaival. Aki felismeri a démon erejét és szerepét a teremtésben, csak az hisz igazán és mélyen az isteni igében s az evangéliumban, sugalmazza Hamvas. Mivel az emberek Isten hiányában szem elől tévesztik azt a mértéket, ami a tiszta élet megvalósításához szükséges, s Isten hiányában délibábbá válik az az etalon, amire az ember saját létét vonatkoztathatná, a világ "labilissá", relatívvá válik, s a lét az abszolúttá vált relativitás lesz. Az "Én"meghasonlott "énkék" egy­másmellettiségéből, "pseudoegyetlenségekből" tevődik össze, s ezek az "énkék" még egymásra sem ismernek rá. Az embernek, mivel a világot és az énjét nem tudja egységben, csak rögeszméi lehetnek, ebből következően monomániás örült, aki sem magát, sem a másikat nem képes megismerni elveszíti érzékeny­ségét az imagináció, a varázslat. a teremtés, a képzelet iránt. Az önmaga elé tett tükör előtt "hőbölygő lárvává" korcsosuI, léte reflexív lesz, mivel maga körül mindent a ráció szemszögéből akar megközelíteni, ahelyett hogy a fantáziára ha­gyatkozva szárnyaIna. Hamvas énkéi párhuzamosan futó életszeletek, amelyek a legképtelenebb viszonyban állnak egymással: hol vérfertőző típusú testvérszeretetben; hol paráznaságban leledzenek; hol véletlenül felcserélődnek és a másik életét élik; hol apa-, feleség-, testvér- és gyermekgyilkosok; hol "cadik"-ok, vagyis szen­tek és őrültek; hol a sors kegyeltjei vagy éppen fanatikus remeték. Mindannyian a NagyRi-mítosz jegyében élnek és megkísérlik a lehetetlent. alkalmazkodnak az őrület világához. Ennek az az eredménye. hogy maguk is féktelenül tobzódó őrültekké, bohócokká vagy szentekké válnak. Hogy következetesek legyünk Hamvas szójátékához, a mimikri életük csődje. A valóság ürességéhez és káprá­zatához ugyanis a Karnevál eszménye szerint nem alkalmazkodni kell, hanem a látszatvilág helyett egy humánusan berendezett, emberhez méltó. értelmes vilá­got kell teremteni, amelynek nem a hatalommánia s az érdek a mozgatórugója, hanem a szeretet megváltó ereje.



A farsangi bál színtársulatára a "sokszínűség" jellemző, ahogy Gide kama­szaira a sokféleség. Ez kiváló alkalmat ad az írónak arra, hogy a proteuszi alakok között végig elrejtse az igazi főhőst: az ÉN-t, akinek a lelki színpadán a démon és a jóisten dialogizál. Mert csak a mű végén döbbenünk rá arra, hogy Hamvas az ezerkétszáz oldalon mindvégig rászedett minket, bár ha figyelmesen és türelme­sen olvasunk, már a második "felvonás" utáni szünetben, alkotói intermezzóban hozzászokhatunk ahhoz, hogy résen legyünk, de az ördöngös Hamvas még azt is belekalkulálta a műbe, hogy az olvasó mindvégig résen lesz a krimiszerűen izgal­mas játékaival és a maszkok változásával szemben. Csak egy nagyobb lélegzetű tanulmány keretében lehetne végigkövetni azt a mű szerkezete szempontjából nem lényegtelen metamorfózist, amin az egyes "maszkok" átesnek; azért nem mondhatunk jellemetvagy szereplőt, mert az "énkék" karaktere következetesen csak egy-egy vonásra redukált, pontosan annyira jellemek, amennyire ének. Csak a mű egészét magunk előtt látva ismerjük föl a hamvasi játék lényegét, hogy nincs önálló s különálló: elbeszélő, narrátor, íróbojtár, démon ésisten, Bormesterek és Herstalok, Angelák és Antennisek, hiszen Hamvas ugyanazt a kijelentést ismétli meg frivol és önirónikus regénykompozíciójávaI, amivel an­nak idején FIaubert kifigurázta értetlenkedő olvasóit és megvilágította művei rejtett lényegét:: "Bovaryné én vagyok."Vagyis hiába kelnek Önálló életre a lélek színpadán az "énkék", a legkülönbözőbb maszkok, amelyek a tudat mélyéről törnek föl az irás-analízis folyamán, valamennyien egy meghasonlott-én tartozé­kai, s a rirnbaud-i igazság koronatanúi, mert "az én - mindig valaki más".



A Karnevál kompozíciója szerves egységben áll azzal a játékkal, ahogy az "Én" felvonásról felvonásra rejtezik előlünk, s hol, démoni, a "szimpla tudatú" em­bereket megrontó Abihail, Absolom doktor, Abel alakját ölti, hol a megtérést váró és megtisztulásra készülő Bormesterek, a cadik Zorge Bernát szerepében tűnik elő. A műnek az is lehetne az alcíme, amit Bormester Virgil adott napló­jának: "Tépelődések", mert Hamvas ebben az anti-romannak minősíthető művé­ben szervesen kapcsolódik a confessiós naplóregénvek Ágoston által elindított sorához. A Karnevál kontrapunktos szerkesztési módja attól a szintén Gide-re emlékeztető eljárástól nyeri varázsát, hogy a mű szövetébe belefonja a "mű nap­lóját" is, s mindazt, amit ez a páratlan műveltségű, a szellem mozgására nyitott s ördöngös játékokra kész író az irodalomról tud.



Hamvas számára az írás vezeklés, gyónás, fohász, az Ige beteljesítése, vagy ­ahogy ő vall az irodalomról - a "szóértékek kidolgozása". Hamvasnál minden mondatnak külön regénye van, minden mondat önmagával is egyenlő és az egész látomás, jelenés egy-egy hieroglifája is. Ez a regény-szintézis nyelvezeténél fogva is közelebb áll a költészethez, mint a prózához, hisz írójának ars poeticája: a te­remtő képzelet, a "nemző szellem" műve valahogy mindig költészet, ami pedig lényegénél fogva transzcendencia és immanencia. Hamvas a babitsi hitvallást követve e művével igazolja, hogy az írás és vallás, mint a szellemi és lelki meg­nyilatkozás két megnyilvánulása, igen gyakran egy tőről fakadnak.



Azt sem tagadhatjuk el, hogy a Karnevál minden erénye mellett néhány jelen­tős kifogásunk is támad a művel szemben. A bölcs szentenciák, a teológiai esz­mefuttatások olykor a látomások, a jelenések rovására burjánzanak. Helyenként oly messze jut a szó- és névmágiával, hogy .képtelenek vagyunk követni az írói szándékot; s a "történelmi színek" halmozása sem a jellemek jobb megértését segíti elő, hanem megakasztja, és áttekinthetetlenné teszi az epikus áramlást. Bár elfogadjuk azt a törekvést. hogy az író a fogalmi gondolkodást a belső át. lényegülés Útjára próbálja terelni. s az "énkék" hiú önmutogatásán, a karneváli höbölygésen keresztül a veszélyeztetett sorsú ember pathológ tüneteire hívja föl a figyelmet; azonban a lélek és a "nemző szellem" boncolgatása közben Hamvas megfeledkezett, vagy tudatosan lemondott arról, hogy az ÉN-t meghatározó konk­rét és hiteles kort fölvázolja, ami pedig éppen azt segíthetné elő, hogy a vívódó, töprengő ember meghasonlottságának, kiszolgáltatottságának okaira ismerhessünk. A lélek színpadára helyezett színjáték így oly mértékben "általános em­beri" marad, hogy akár több generáció etikai és egzisztenciális problémája is indokolatlanul összemosható lesz, miközben a mű hátterében sejtetett száz esz­tendő a magyarság és az európai etnikumok létében, sorsába, eszméiben és hi­tében is lényeges változásokat hozott. Ezek a változások ilyen vagy olyan módon, de jelentős mértékben módosították az egyes korszak emberének vagy a válto­zást megélő egyénnek a létét és világlátását. Azidő és a tér abszolút mértékben való felfüggesztése az emberben a tépelődés során olyan "dramaturgiai" és lét­elméleti anakronizmushoz vezet, hogy az egyén meghasonlottságát már csak azért is képtelenség föloldani, mert oly annyira különvált benne a lélek és a test, hogy nem tud valóságos emberi életet élni. Ugyanis a lélek szüntelenül önmagára és az istenségre reflektál, hogy megtisztulhasson, miközben figyelmen kívül marad az, hogy a megváltásnak az akadálya nem az imaginációra való haj­am hiánya, hanem az a tény, hogy az emberi lét kettős meghatározottságú, egy­szerre lelki és testi, szellemi és anyagi. S végül ennek a hatalmas regényeposz­nak talán azok a leggyengébb pontjai, ahol Hamvas nem tud fölülemelkedni sa­ját vélt vagy valóságos sérelmein; mindettől függetlenül a Karnevál felszabadu­lás utáni irodalmunk olyan jelentős forrása, amelyből az olvasó és a jelenkori irodalom egyaránt erőt és hitet meríthet a megújuláshoz és az önépitkezéshez.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/