ASZTROLOGOSZ, Kozma Szilárd - karma-asztrológus fóruma

X. fejezet: Spirituális tudnivalók a gyermekágyi időszakról



Metafizikai szempontból a szülést követő tizenkét hetes időszak épp annyira fontos, mint a várandósság kilenc hónapja, illetve maga a születési aktus. Az új család egészsége és boldogsága érdekében viszont a szülés utáni első hét nap megélése a sorsdöntő. Spirituális ismeretek és kauzális önismeret hiányában a kismamáknak olyan életveszélyes komplikációkkal kell szembenézniük a szülést követő órákban-napokban, amelyek megelőzése és leküzdése a modern ember civilizációs hit-rendszerének megfelelően kizárólagosan az orvosok dolga. Nemcsak a szülési fájdalmak okozta borzalmas szenvedés és az ennek következtében fellépő kiszolgáltatottság, az újszülött “ellátására” való képtelenség negatív szuggesztiói kergetik a rémült kismamákat a szülészeti kecskére, hanem a szülési aktus után távozó véres méhlepény képe is, amely egyenértékű számukra a halálos életveszéllyel. Az újdonsült anyák réme a méhlepény távozásával együtt járó vérzés illetve az utólagos fertőzések, gyulladások következtében fellépő un. gyermekágyi láz. Több leendő édesanyának tettem fel azt a kérdést, hogy a szülés melyik fázisától félnek a legjobban? És egytől-egyig azt válaszolták, nagy meglepetésemre, hogy nem a tágulási vagy a kitolási szakasztól, hanem a méhlepény távozástól és az annak során fellépő vérzéstől tartanak a leginkább!

Érthető is lenne mindez annak a tudatában, hogy a századforduló idején a gyermekágyi láz következtében rengeteg nő veszítette el az életét, mindaddig, amíg a hullaboncolással is foglalkozó orvosok hajlandóak voltak Semmelweis professzor tanácsára klórral fertőtleníteni a kezüket a várandós és szülő nők vizsgálata előtt, illetve különválasztani a szülő nőket a boncolásra használt kórtermektől és a bennük felboncolt hulláktól: az életet a haláltól. De a klinikai szülések pontosan annak következtében tudtak közgyakorlattá válni a kezdetleges kórházi ellátás során elhunyt nők történetei ellenére is, hogy a saját otthonaikban szülő nők kezdték elveszíteni az egyetemes szülőképességüket, aminek következtében a szülési aktus egyre fájdalmasabbá és szövődményessé vált a számukra. A századforduló bábaasszonyainak már egyre gyakrabban kellett olyan elhúzódó, nehéz szüléseknél segédkezniük, amelyek nemegyszer az anya és/vagy a magzat elhalálozásával értek véget. Hogy miként fajultak el annyira a dolgok, hogy ma már az emberiség nagy része nem is tudna mást elképzelni, mint az orvosi asszisztenciával világra hozni a gyermekét, erről külön könyvet kellene írni, amelyből az orvostudomány és a szülés viszonya véglegesen kitisztázódik.

Ahogy a századforduló éveiben az ipari-tudományos forradalom egyre nagyobb méreteket öltött, úgy változott meg fokozatosan a nőknek a gazdasági-szociális helyzete, illetve a családanyai szerephez való viszonyulása, a női lét értelmére vonatkozó nézetek és felfogások. Egyre kevesebb nő volt hajlandó feltételek nélkül elfogadni fiatalon az anyaságát, azt, hogy férje és családja akaratának és tulajdon biológiai természetének (termékenységének) alárendelje magát, és szülőedényként, gazdasági-társadalmi függőségben élje le az életét. Tanulni, utazni akartak az új kor hajnalán a nők, világot látni, és kezükbe venni a szexuális életüket, hogy szabadon, kötöttségek nélkül, anyagi függetlenség birtokában szeretkezhessenek, és annyi gyermeket szülhessenek, ahányat akarnak, akkor, amikor ők akarják és ne legyenek kiszolgáltatva a “szeszélyes biológiai természetüknek”. A “világmegváltó” célkitűzéseket hirdető orvostudomány “protektorátusa” kapóra jött nekik, hiszen az egyéni felelősséget átvette tőlük egy olyan korban, amelyben háborúk, járványok és szociális-gazdasági krízisek váltakoztak. A családanyai erkölcsi alapállás megváltozása párhuzamosan zajlott egy olyan világméretű folyamattal, amelynek során a vallásos dogmák helyét felváltották a tudományos valóság- és persze, ellenség-képzetek. A középkori sátán helyére most parányi mikroorganizmusok, mikrobák, bacilusok és veszélyes baktériumok léptek, amelyektől az orvostudomány hivatott megvédeni az emberiséget. E nemes célkitűzést azonban még a mai napig sem sikerült megvalósítania, hiszen időközben minden egyes leküzdött halálos kór helyébe újabb és újabb ismeretlen vírus-fajták léptek, szorosan együttműködve a többi civilizációs betegséggel, a rákkal, a szívinfarktussal, a túlsúlyosság szövődményeivel, az allergiákkal, stb. A spirituális öntudatra-ébredés során a nőknek meg kell tapasztalniuk a teljes önfeladás és akaratnélküliség illetve az egoista önérvényesítés végleteit, ahhoz, hogy kegyetlen szenvedések árán (mellrák, méhrák, abortuszok, meddőség, császármetszés, egyéb szülési komplikációk, stb.) a tudattalanjukban hordott örökletes programjaik feloldásának a vágya (a teremtésben való kreatív részvételnek a vágya) megszülethessen bennük. Ez a vágy nem azonos az egyszem-kétszem gyermek utáni tétova sóvárgással, hanem az anyává válás folyamatának a teljes személyi méltósággal való megélés konkrét szándéka ez, metafizikai tudatossággal (autonóm személyi tudattal), egyetemes tudással egybekötve, amely kauzális önismereten (a személyi életfeladatok és szellemi örökletes programjainak az ismeretén), illetve az egyetemes törvények ismeretén alapszik. Ezen tanulmánykötettel, saját magam és a hozzám hasonlóan gondolkodó barátaim tapasztalatainak az átadásával, azoknak a nőknek szeretnék támogatást nyújtani, akik családanyai hivatásuk teljes értékű megélésére törekszenek.

A gyermekágy spirituális hátteréről szóló fejezetet elsősorban a saját egyéni tapasztalataim alapján tartom különösen fontosnak és figyelemre méltónak, mert az a tény, hogy jelenleg négy életerős, eleven kislány édesanyja vagyok (akiket csak a kötelező védőoltások alkalmával láthat a családi orvosunk, mert mindannyian egészségesek), annak köszönhető, hogy a gyermekágyi időszak alatt sem mondtam le a családanyai felelősségemről és megőriztem személyi integritásomat, éberségemet a természeti, illetve az utolsó kislányomat kivéve, otthoni környezetben lezajlott születéseik után.

Lényegbevágó kapcsolat van a fizikai fertőződés és az un. tudati fertőződés (befolyásoltsági állapot) között: az a személy válik minduntalanul különböző vírusos és bakteriális fertőzések áldozatává, akinek nincsen önálló érték- és felelősségtudata, hanem a környezete (elsősorban a szülei, élettársa, orvosai és tanárai) valóság-képzetei (vallásos, tudományos hiedelmei: babonái) irányítják az életképzeletét (vágyait, érzelmeit, ambícióit és döntéseit). Persze, mindannyian meg vagyunk győződve arról, hogy a saját fejünkkel gondolkodva hozzuk meg döntéseinket, akár magánéleti, akár közösségi tervekről lévén szó, ám ezen döntések valójában olyan imaginációs tevékenység következményei, amelyet az átöröklött és környezetünkből átvett civilizációs-fogyasztói boldogság-modellek határoznak meg.

Különösképpen fontos ezen metafizikai igazságok tudatosítása a családalapítás időszakában, mert a spirituális megújulás, újjászületés nélkül a legtökéletesebb orvosi felügyelet és ellátás mellett éppúgy megtörténhetnek a tragédiák, mint a “biztonságos” kórházi környezeten kívül, a saját otthonainkban! Az örökletes programjaink tudatosítása és az azok feloldására tett spirituális erőfeszítések adhatjuk meg magunknak és szeretteinknek azt a biztonságot, jólétet és egészséget, amelyre vágyunk.

A méhlepény távozása pontosan azért rejt annyi lehetséges komplikációt magában a civilizált nők szüléseinél, mert az az erkölcsi alapállás, amellyel a szülési aktusban részt vesznek, homlokegyenest ellentmond az egyetemes törvények szerinti családanyai morálnak: nem a kiegyenlítődést szolgálja az életükben a várandóssági időszak, nem a belső megújulást és személyi integritásuk harmonikus kiépítését, hanem a még nagyobb zavart, kábulatot és rejtett agresszivitást, korrupciót. Nem a még nagyobb felelősségvállalást, a még tisztább értéktudatot, a teremtő képzeletük kitisztítását, hanem a felelősség-elháritást, a konvenciók, vallásos-tudományos babonák kritikátlan átvételét, a “jó szándékú” negatív szuggesztióknak a tudattalan vágy-képzeletükbe való öntudatlan impregnálódását. Aminek következtében aztán egy az egyben “le is gyártják” majd a szülés közben és az utána következő időszakban azokat a komplikációkat, amelyektől az aggódó nagymamák és “terhesgondozó” nőgyógyászok féltették őket. A méhlepénnyel együtt ugyanis valamennyi, gyermek- és család-ellenes tudattalan ellenállásnak, valamennyi negatív szorongásnak, sorstámadó neheztelésnek, partnerrel, családtagokkal, szülőkkel szembeni rejtett gyűlöletnek, ambíciónak, zavaros sóvárgásnak, élvezet- és szabadság-féltésnek és mindenféle befolyásoltsági-manipulációs személyi viszonynak távoznia kellene a nő életéből, lelkivilágából, tudattalanjából, a teljes, radikális személyi tudat-váltásig elmenően.

A tudományos nevén un. placenta távozása annak a tisztulási-átalakulási-kiegyenlitődési folyamatnak a befejeződése, amelyet az asztrológiában a Skorpió konstelláció szellemisége jelenít meg: azoknak az önmagunkról, életünk céljáról, értelméről, személyi rendeltetésünkről alkotott lét-koncepcióknak, gondolkozási-érzelmi mintáknak az eleresztése, amelyek a szellemi fejlődésünkben hátráltatnak minket és személyi életfeladataink beteljesítését megakadályozzák. Nemhiába teszi könnyebbé, harmonikusabbá ezt az eleresztési folyamatot az újszülöttnek a szülést követő percekben való azonnali mellre tevése és szoptatása, hiszen ezt a képet táplálta magában a várandós nő kilenc hónapon keresztül: az anyává válás aktusa a mellhez kúszó újszülött megérintésének és a mellbimbón érzett szopómozdulatok perceiben teljesedik ki. E pozitív “végkifejlet” tudatosításával (a gyermekkel való szoros, azonnali testi-lelki-szellemi kapcsolatba kerülés perceiben) indulnak el a szervezetben azok a finom hormonális folyamatok, amelyek természetes úton, un. utólagos méhösszehúzódásokkal a méhlepény távozását elősegítik. A gyermeknek a szülés utáni “birtokbavétele” a Teremtés Könyvének következő passzusához hasonlítható: És látá Isten, hogy minden, a mit teremtett vala, imé igen jó.(Móz 1, 31). A hálaadás és az ellazulás, kiegyenlítődés intim pillanatai kell, hogy legyenek ezek a szülés utáni percek, minden szempontból, mint ahogy a jól végzett munka után hálát ad az ember a termésért, amelyet megérlelt és betakarított. De nem egy objektív, külső Istennek kell hálát adnunk az egészséges gyermekért, hanem a bennünk levő isteni teremtői öntudatnak, amellyel azonosak vagyunk. Egészen más hit-rendszerről van itt szó, nem egy gondoskodó Atyaisten kegyelmében való szentimentális-misztikus reménykedésről. Nem azért kell tehát hálát adnunk, hogy hála a doktor úr csodálatos fájdalomcsillapítóinak és vizsgáló-gépeinek, szerencsésen túléltük mindannyian a szülés életveszélyes “műtétjét”, hanem, hogy saját személyi erőfeszítéseinknek, saját felelősségvállalásunknak, éberségünknek, a teremtésben való kreatív részvételnek: a teremtő erőknek való éber odaadásunknak köszönhetően az anyaság princípiumával harmóniába kerülhettünk. Az életadás és a létről való gondoskodás határtalan öröme árad szét annak a nőnek az arcán, aki szabadon, önerőből hozta világra a gyermekét, nyugodt, meghitt családi környezetben, lehetőleg minél kevesebb jelenlévő, inkább csak a szülés körüli, a közhiedelmekkel ellentétben, rendkívül egyszerű tennivalókra felkészült férj jelenlétében, teljes személyi lélek-jelenléttel, a szülési aktus valamennyi szakaszának tudatos és éber megélésével. Ezt az örömet nem árnyékolja be az a civilizációs rögeszme, hogy a családot mesterséges fogamzásgátlókkal, mechanikai védekezési eszközökkel ellenőrizni kell a nagyobb jólét és anyagi-érzelmi biztonság érdekében. Nem annak tudatában szültem meg egyetlen gyermekemet sem, hogy a lelkem mélyén vagy éppenséggel tudatosan alig vártam, hogy újra védekezhessek a következő terhesség ellen. Teljes odaadásról volt szó minden egyes szülésnél, legalábbis mindvégig arra törekedtem hogy anyai életképzeletemet megtisztítsam azoktól a belém táplált negatív tudományos babonáktól, hogy szülőedénnyé fogok válni, elhasználódik a szervezetem amennyiben nem használok semmiféle védekezési eszközt a szülés után. Az anyaság feltétlen elfogadása nélkül sehol sincs biztonságban az újdonsült anya, ahogy újszülött gyermeke (és nagyobb gyermekei) sem. Ezért van az, hogy a méhet, mint egyszerű biológiai szervet vizsgáló orvosok kisebb-nagyobb sikerekkel próbálják méhösszehúzó injekciókkal (vagy erősebb vérzéseknél, gyulladásoknál, visszamaradó lepényrészek, vérrögök esetén méhkaparással) ellenőrizni ezt a tisztulási folyamatot, de a szövődmények mindezek ellenére is bekövetkeznek. Saját tapasztalatomból tudom azt, hogy az akadozó tisztulás esetén (nehezen összehúzódó méh, visszamaradt vérrögök, stb.) egy magas vibrációs állapotban végrehajtott néhány órás mélymeditáció csodákra képes. Ilyenkor nem az antibiotikumos kezelés vagy a rutinszerűen végrehajtott méhkaparás a metafizikailag (az anya és a gyermek egészségét és jólétét érintő, hosszú távú következmények szempontjából) törvényes megoldás, hanem a tudattalan negatív átélések, szorongások, görcsök átvilágítása naplózás, a személyi horoszkóp (és az újszülött horoszkópjának) az elmélyült tanulmányozása, a csendes befelé fordulás, meditatív tudatállapot, fizikai-szellemi ellazulás - és, mindenekelőtt a kisbaba gyakori mellre tétele! Ebben a tisztulási folyamatban viszont az apukának is segítenie kellene. Mégis, azzal a mentalitással, hogy a szülés az orvos dolga, a legtöbb férj inkább megnehezíti a harmonikus családi kapcsolat-rendszer kifejlődését a szülés után. A kórházban történő szülés körüli szokások, konvenciók nemhogy segítenék a női tudattalan (teremtőképzelet) tisztulását, hanem még nagyobb sötétségbe, zavarba és korrupcióba taszítják az anyákat.

Az élet célja nem a túlélésre való rájátszás, hanem a létezés teljességének a megélése, az egészséges, kreatív, kiegyenlítődés-centrikus életvitel. Ebben pedig benne van a személyi életfeladatok teljesítése. A nők számára csakis az anyaságuk feltétel nélküli és az egyetemes törvényekkel összhangban történő felvállalása jelenti a boldogságot és a beteljesülést. Akkor is, ha a civilizáció korszelleme homlokegyenesen ellentétes célt lebegtet előttük. Máskülönben nem lenne annyi meddő nő, annyi allergiás, rákos megbetegedés, annyi szövődményes, nehéz szülés.

Hogy a szülés utáni tisztulási folyamatok analógiájára visszatérjek, amint a méhlepény távozása az anyai állapot felé való teljes odafordulással történhet meg egészségesen, ugyanúgy, az ezt kísérő vérzés csak úgy maradhat meg az egészséges mértéken belül, ha a nő a szülési aktusban és a családanyai szerepében nem feladta magát, hanem inkább tudatosan odaadta azért, hogy a gyermekről való gondoskodást élete legfontosabb periódusává tegye. Ezért okozhat kellemetlen szövődményeket (spontán vetélést, várandóssági panaszokat, elhúzódó szülést vagy utólagos komplikációkat - pl. a tejtermeléssel, szoptatással kapcsolatos gondokat) az, hogy ha az illető nő csak látszólagosan fogadja el a családanyai állapotát (és kétségekkel, szorongásokkal lévé tele, alárendeli a személyi akaratát a férjének, édesanyjának, anyósának vagy a kezelő orvosainak, a gyermekkel kapcsolatos valamennyi döntését a környezete befolyása hatására hozza meg, ő maga személyi felelősségtudatával nem vesz részt kreatívan ebben a teremtési-megújulási folyamatban) és tudattalanul világi ambíciók, karrier-építési, továbbtanulási, kalandorkodási vágyak gyötrik, és ráadásul a házasságában is boldogtalan.

Ami a férjnek a szülés előtti és utáni tennivalóit illeti, a családfői szerep felelősségteljes megélése a legfontosabb, amelyről más fejezetekben már többször is említést tettem. Ez a felelősségvállalás nem merülhet ki az anyagi biztonság vagy a “legmenőbb” szakorvosi ellátás biztosításával. Sőt, amíg a férj ezekkel a közhiedelem szerint elengedhetetlenül sürgős teendők izgalmaival van elfoglalva, addig a felesége időközben aggódó nagymamák, anyósok és barátnők, védőnők és családorvosnők befolyása alá kerül és érzékeny tudattalanja szivacsként szívja a környezete negatív, egoista, kényelem- és élvezet-féltő, tapasztalás- és fájdalom-kerülő szuggesztióit magába, megteremtve ezáltal a leendő szülési komplikációk táptalaját. A feleség rejtett, feltáratlan és nyíltan ki nem mondott negatív átélései és zavaros vágyai, kívánságai halálos életveszélyt jelentenek leendő családja számára pontosan a hamis kiegyenlítődés miatt: az édesanya hatalmas teremtő-energiákkal telitett tudattalanjában (anyai teremtő életképzeletében) lakozó, feloldatlan élet- és gyermek-ellenes romboló-programok miatt. A férjnek képessé kell tennie magát a vádaskodás és neheztelő kritikák, sértegetések nélküli őszinte beszélgetésekre már a várandósság időszakában, amelyek alatt kölcsönösen átvilágítják egymás lelki-vágyvilágát, annak érdekében, hogy az átöröklött és környezetükből átvett szexuális-szerelmi tévképzetek, a női és férfi (illetve a férj-feleségi, szülői szereppel) kapcsolatos negatív érzelmi-gondolatminták és korrupt szokásrendek, magatartási formák ne árnyékolhassák be a kapcsolatukat. A családfői felelősség azt jelenti, hogy a személyi konfliktusokra sokkal érzékenyebb és érzelgősebb, kompromisszumokra, megalkuvó, a “taknyos” látszatbékére hajlamosabb élettársnak a személyi integritása megőrzésben segítsen a női rokonokkal, a jótékony védőnőkkel és orvosokkal szemben. Éberen kellene figyelnie azokra a jelzésekre, amelyek arra utalnak, hogy az édesanya negatív, romboló képzeteket forgat magában, bizonytalanná, szorongóvá, aggodalmaskodóvá vagy zavarttá, rejtőzködővé vált. Közösen kell a fiatal párnak megteremteniük és elfogadtatniuk ugyanis azokat a külvilággal (de különösen a régi családdal) szembeni szigorú játékszabályokat, érintkezési-kollaborációs mintákat, amelyek az új család szuveranitását, autonómiáját, intimitását és szabad tapasztalási-fejlődési lehetőségét biztosítják. Ehhez pedig rendszeres és őszinte kommunikációra, zavartalan, meghitt szerelmi-szexuális együttlétekre van szükségük. A férfinak csak a felesége lehet az egyedüli anya a házban és a nőnek pedig saját magában kell megtalálnia az anyát és a férjében az egyedüli apát, teljesen el kell szakadniuk mindkettőjüknek a régi családjuktól való valamennyi függőségi viszonytól (közös háztartás, közös étkezések, közös gyereknevelés, egyéb közös programok) és gyakori esetben a régi család által képviselt teljes értékrendtől, életformától.

A közhiedelem szerint a szülés utáni hat hetes időszakban, amíg a méh tisztulása és visszahúzódása folyik, a szexuális érintkezés szigorúan tilos. Nemcsak, hogy tilos, hanem utálatos, egészségtelen és rendkívüli módon fájdalmas. Sok nő megbotránkoztatónak találta azt, hogy én ezen közfelfogással merőben ellentétes tapasztalatokról számoltam be a szüléseim után: mivel a szülések során semmilyen repedésem, sérülésem sem keletkezett (beleértve Apollónia lányom kórházi születését is), egy-két héttel átlagban a szüléseimet követően már kielégítően tudtam szeretkezni. Sőt, két héttel a szüléseim után már a karate-edzéseken is részt vettem.

Mindez annak a normális mentalitásnak volt köszönhető, amely szerint az életadás aktusa természetes folyamat, ezért a természeti elemekkel való közvetlen kapcsolatba kerülés a szülés időszakában nem veszélyezteti az anya egészségét, hanem megerősíti azt. A víz, a levegő, a napfény, a sperma, a különféle mikroorganizmusok a fizikai élet részei és részévé kell válniuk a gyermekágyas nő életének is, mert ez az időszak ugyanúgy nem jelenthet betegséget, ahogy a várandósság és a szülés sem az. A jól megélt szülési aktus olyan vitális energiákat szabadit fel az édesanyában, amelyek által egész lényében megújul és életkedve, életereje megsokszorozódik. A fizikai mozgás, sportolás, a medence vérellátását javító tornagyakorlatok (pl. a szexuális aktus) a vérkeringés, a testnedvek, a hormonrendszer pozitív működését szolgálják és felkészítik az anyát a hosszantartó szoptatási időszakra. Apropó, szoptatás. Pozitív visszajelzéseim vannak anyuka-ismerőseim részéről afelől, hogy a szeretkezések után jelentős tejhozam-növekedést tapasztalhattak meg! Az egyetemes törvényekkel harmóniában élő anyáknak a szoptatás is épp olyan természetes dolog, mint az egész családanyai állapotuk. Magától érthetődő számukra az, hogy tudnak szoptatni és csecsemőjük ellátása nem jelent lelki-fizikai kimerülést, szenvedést, még akkor sem, ha éjszakázniuk kell és a tejkiválasztás kezdetben próbára teszi türelmüket és hitüket, önbizalmukat egyaránt. Tejpangás és mellgyulladás azoknál az anyáknál lép fel a gyermekágyi időszakban, akik tehernek érzik ezt a feltétel nélküli odaadást, a szeretet-áramoltatás és az újszülöttel való kapcsolatuk (vagyis lényegében a bennük lévő teremtővel való kapcsolatuk) zavart és ellentmondásos. Vagyis nem a spirituális öntudatuk (teremtői felelősségtudatuk) szerint élik meg az anyaságukat, hanem a polgári-tudományos, családi tradíciók szerint: korrupt, felszínes, azonnali megoldásokat keresve, gyógyszeres tünet-(el)kezeléssel, humanista vagy pragmatikus módszerekkel: a nagymamák, nagynénik, anyósok, szomszéd nénik, védőnők és családorvosok jótékony hatalomgyakorlása és befolyása alatt.

Sokan vádolnak azzal, hogy egyoldalúan és meredeken ítélkezem a női sorstáraim felett és rengeteg szempontot kihagyok a teóriáim - felvetéseim és megközelítési módjaim - kinyilvánításakor. Természetesen, ezek a “fontos” szempontok mind-mind a létkorrupcióban élő ember viszonyítási alapjai: polgári konvenciók, élet-megnyerési, túlélési, élvezet- és kényelem-, biztonság-féltési logikával leszögezett törvények és szokásrendek.

Apropó, teória. Valamikor ez a szó még Isten-látást jelentett, nem pedig önkényesen felállított, steril, felszínes: személytelen elméletet. Az én állításaim viszont nem steril elméleti szintű fantazmagoriák, hanem egyetemes érvényességű, a gyakorlatban beigazolódott metafizikai alap-igazságok, amelyek teljes mértékben az emberiség archaikus és egyetemes hagyomány-rendszerét követik, ténylegesen Isten-látásra, vagyis az egyetemes törvények logikájának a követésére törekszenek, és a hétköznapi életgyakorlatomban beváltott és realizált családanyai-asztrológusi tudásból származnak. A modern civilizáció rákfenéje a humanizmus, amelynek köszönhetően, főleg, mi nők, olyan elnézőek tudunk lenni a felmerülő problémáinkkal szemben, és annyira megalkuvóak a tulajdon lelkiismeretünkkel szemben. Ebben a folytonos könnyítésekben gondolkodó életvitelben senki sincs tudatában annak, hogy milyen veszélyeket rejthet magában a rosszul megélt anyaságukat a nagymamai szereppel kompenzáló anyósok és édesanyák jóindulatú segítsége: amíg a lábadózó kismamák helyett elkészítik a húslevest, a sült csirkét és a hájas tésztát, elmosogatnak, kimossák a családi szennyest és a bevásárlást is elvégzik, a kismamát önkéntelenül is olyan függőségi viszonyba hozzák, amelynek során a külvilággal, de elsősorban a családtagokkal (a saját gyermekeikkel) való kapcsolatrendszerük egyre zavarosabbá válik: kölcsönös kegyes hazugságokkal oldják meg a természetük különbözősége miatt törvényszerűen adódó konfliktusokat és a barátnőkkel, női rokonaikkal építenek ki olyan bizalmi, intim kommunikációs viszonyokat, amelyeket valójában a férjükkel kellene kiépíteniük. Mennyivel egyszerűbb és hosszútávon egészségesebb lenne oly módon változtatni a munka- és életrenden, étrenden, a fogyasztói igényeken, a szokásokon és az egész életfelfogáson annak érdekében, hogy a két szülő önálló családellátásra és gyereknevelésre legyen képes. Minél több teret engedünk az életünkben a spirituális értékeknek, annál kevesebb időt kell terméketlen, sőt, káros és öncélú tevékenységekre és emberi kapcsolatokra fordítanunk.

A fenti gondolatmenet szorosan összefügg a gyermekágyra jellemző biológiai tisztulási- és átalakulási folyamatokkal, mert minél több erőfeszítést teszünk a személyi tudatváltásunk, megújulásunk érdekében, annál simábban, gördülékenyebben zajlanak le ezek a testi folyamatok is az életünkben. A pangás, elzáródás, elfekélyesedés, elfertőződés spirituális szinten is információ-blokádra utal, mégpedig elsősorban egy-egy negatív belső valóság-képzet, zavaros (ellentmondásos) lelki-szellemi átélés, elfojtott személyi konfliktus, sóvárgás és ambíció következtében.

A klasszikus gyermekgyógyászat gyógyszeripari “vívmányai” megfosztják az anyákat a gyermekben való tükröződési és a gyermek betegségei, balesetei által biztosított önismereti-önátalakítási, mentalitás-váltási lehetőségtől. Felelősséget vállalni minden egyes képzetért, gondolatért, érzelemért, vágyért, indulatért, annak tudatában, hogy a kis “számítógépünk” a köhécselésével, szortyogó orrocskájával, kicsattogott bőröcskéjével (főként a nemi szervek tájékán), apró vagy nagyobb baleseteivel (fej- és végtagsérülések mindenek előtt), amennyiben kauzális önismeretünk és egység-látásunk segítségével helyesen dekonspiráljuk az általuk küldött betegség- és baleset-jeleket, hosszú távon sokkal életerősebb, egészségesebb gyermeket “biztosít”, mint a vitamin-szirupok kenőcsök, tápszerek és baktérium-ölő kúrák általi “kipucolás” és “vitalizálás”.

Ezért, befejezésképpen, mintegy a fentiek összegezéseként arra kérnék minden leendő és gyakorló kismamát, hogy próbálják meg azt az érzékenységet, amely a gyermekvárás, gyermekszülés, gyermekgondozás során kialakul bennük, spirituális érzékenységgé, vagyis igazság-kutató, leleplező és tényleges harmóniára való törekvéssé, kiegyenlítődési képességgé alakítani. Mindezek érdekében azonban mindenek előtt a férjükkel kell felbonthatatlan, sziklaszilárd, egyértelmű életszövetséget kialakítaniuk, a zavaros rokoni és baráti-ismerősi érdekviszonyaik helyett. Annak tudatában élve és cselekedve, hogy ő a legfontosabb ember az életükben, (a gyermekeiknél is fontosabb!), boldogabb és kreatívabb lesz számukra ez az életszakasz. Ezek a szülésről, gyermekágyról szóló legfontosabb tudnivalók.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/

XI. fejezet: Az újszülött-ellátás és a gyereknevelés spirituális alapjai



Az anyaság lényegi funkciója a nő életében a teremtés és a létről való gondoskodás egyetemes őselvével való azonosulás: a teremtéssel való kollaboráció minél mélyebb és teljesebb átélése. A nő személyi tudatának a kibontakozása és megerősödése lehetetlen a gyermekáldás és a gyermek(ek)ben való tükröződés életfeladata nélkül. Nem szeretjük a “feladat “ fogalmát, mert mindjárt a terhes kötelességek, a szenvedések jutnak róla eszünkbe, az anyai feladat azonban soha nem lehet teher vagy kényszer a megfelelő spirituális ismeretek és kauzális önismeret birtokában. Találóbb kifejezés ezért az anyai tennivalókra a hivatás fogalma, mert anyának lenni valójában a legszentebb és legnemesebb hivatás a világon. Minden nőnek el kell jutnia életének egy bizonyos időszakában (ideális esetben valamikor a 20-as-30-as évei között), hogy legalább három alkalommal egészséges utódot hozzon teljes értékű felelősségtudattal a világra, és a gyermekeivel való fizikai-érzelmi-mentális kapcsolattartás intenzív 24 órás éber lélekjelenlétet, a szeretetteljes odaadás minél teljesebb átélését jelentse az életében.

Mivel az előbbi fejezetekben a gyermekáldásra, várandósságra, szülésre való testi-lelki-szellemi felkészülésről eléggé részletes képet próbáltam festeni, csak néhány gondolatot szeretnék hozzáfűzni ahhoz, hogy spirituális értelemben mit is jelent az egészséges, normális, a természet harmonikus rendje szerint világra jött újszülött, illetve, hogy milyen szempontból több ő, amikor megszületik, mint egy magatehetetlen, a környezeti hatásoknak kiszolgáltatott állati-biológiai lény? Arra is szeretnék választ adni az újszülött-ellátás és a gyermekágy konkrét, gyakorlati kérdéseinek a megvitatása előtt, hogy miért olyan elengedhetetlenül fontos az anya és a születendő gyermek egészsége szempontjából az, hogy a szülésre minél természetesebb körülmények között, az egyetemes törvényekkel összhangban, a két szülő, de elsősorban az anya maximális felelősségvállalásával, vagyis a saját éber szülőképességének a maradéktalan és zavartalan átélésével kerülhessen sor? Amennyiben képtelenek vagyunk felülemelkedni az orvostudománynak a pusztán biológiai értelemben használt “egészség “ és “biztonság “ fogalmán, (amelyhez a modern gyógyászati eszközök korában egyre inkább a sterilitás, a természet szeszélyeinek, a vak szerencse kijátszásának és ellenőrzésének a koncepciója rendelődik hozzá), soha nem tapasztalhatjuk meg a teremtés egyetemes rendje szerinti Egész-séget, vagyis a teremtésben való éber részvétel pozitív következményét: a testi-lelki-szellemi jólétet és áldást, a teremtő szellem áldását, amely igazi, szívmelengető meghittséget sugároz szét a szülés utáni első pillanatokban abban a helységben, ahol a teremtési aktus lezajlott. Aki már látott otthon született, mindössze pár perces újszülöttet az újdonsült édesanya mellei felé kapaszkodni, és láthatta a megkapott anyamell örömének mosolyát azon az isteni arcocskán, tudja, miről beszélek. Az a mosoly és az az isteni nyugalom, ami sugárzik egy ilyen újszülött arcáról a teremtés törvényének a mindenható erejéből sugárzik. Szellemi erő ez, amely csak a bátor és az újjászületés erőfeszítéseire, a teljes odaadásra kész anyáknak adatik meg. Azaz, jobban mondva, mindannyiunkban ott szunnyad a mély istenanyai tudás arról, hogy hogyan kell gyermeket szülni, de a modern civilizáció korában csak asztrológiai-metafizikai ismeretek megszerzésével és örökletes programjaink feltárásával valósíthatjuk meg az életünkben. A mágikus teremtőerő képessége minden nő imaginációját meghatározza, pozitív vagy negatív irányban egyaránt, aszerint, hogy mennyire éber önismerettel rendelkezik az illető nő.

Mire is van valójában szüksége az újszülöttnek a megszületése utáni első pillanatokban, órákban? Az édesanyára!!! Hát az anyának? A kisbabájára!!! Az édesapának pedig mindkettőjükre! A családi életük és házasságuk kimenetelét meghatározó élmény az apa számára a felesége bátor és önálló szülőerejének a megtapasztalása. Olyan kapocs alakul ki kettőjük között a közösen “megszült “ gyermek hatására, aminek következtében nemcsak hogy jobban fogják szeretni és becsülni egymást, de egyikük sem fog a váláson gondolkozni, vagy a házastársa félrevezetésén dolgozni az első másfél év letelte után, amely pontosan az imént említett okok miatt is kritikus időszak a fiatal házasok életében. Az apának ugyanis a szülésben való részvétel hatására nemcsak a családfenntartói-ellátói, gazdasági felelősségérzete ébred fel a család megszületésekor, hanem a mentális felelősségérzete is, az az igény és elvárás a feleségével és saját magával szemben, hogy a problémák elkenése helyett az anya tudattalanjának a zavartalanságát biztosítsa, olyan intim beszélgetésekkel, amelyek kauzális önismereten és a szellemi fejlődésre való törekvésen alapulnak, céljuk a házastársi és a szülői minőség minél éberebb átélése, a kölcsönös hibabelátási és önátvilágítási készség erősítése egymásban. Csak abban a családban lehet áldás, egészség és harmónia, ahol a nő teljesen odaadja magát az anyaságnak, a Szeretet ősprincípiumának, a férfi pedig képessé teszi magát a Fény, az értelmi világosság megtestesítésére.

De hogy kezdeti témánkhoz visszatérjünk, az újszülöttnek a világra érkezése pillanataiban a Szeretet és a Fény közötti áthatolás, a kiegyenlítődés természeti és egyetemes rendjének a megtapasztalására, a természeti elemekkel való közvetlen kapcsolatra, illetve a két szülő (elsősorban az anya) maximális éber lélekjelenlétére van szüksége. Mivel elsődleges tulajdonsága az, hogy spirituális lény, a biológiai szükségletei mellett, sőt, azokat megelőzve, van nagyobb szüksége az édesanya tudattalanjának a zavartalanságára, lelki-szellemi nyugalmára, és persze a két szülő közötti harmonikus együttlét áldásos, intim örömeire, az anya szeretői minőségének a harmonikusságára, mint a tápláló anyatejre. Sőt, mivel az anyatej, mint tápláló testnedv, finom energetikai szubsztanciák materializációja, az anya lelki-szellemi feszültségei kihatással vannak a tejtermelődésre és az újszülött fejlődésére is.

Azért olyan elengedhetetlenül fontos tehát a minél természetesebb körülmények között, minél nagyobb mértékű felelősségvállalással átélt szülés az anya és a gyermek egészségét és leendő szülő-gyermek kapcsolatukat illetően, mert, amint a komplikációmentes szülés és a baba kezdeti jó állapota is a mentális-képzeleti odafigyelésnek, önuralomnak volt köszönhető, ugyanúgy, a szülést követő időszakban is az anya éber önismerete és szeretetáramoltatása marad a családi egészség és jólét forrása. Az újszülött, de még a gyermekágyas anya ellátása sem igényel különösebb szakismereteket, vagy technikai szakemberi segítséget, mihelyt az anya az anyává válásának az első pillanataitól kezdve, lehetőleg már a fogantatás időszakától kezdődően, ugyanolyan mentális felelősséget vállal a gondolataiért, az érzelmi-hangulati átéléseiért, szorongásaiért és vágyaiért, mint a várandóssága folyamán. De különösen fontos ez az éber felelősségvállalás a szülés és a gyermekágy időszakában. A gyermekáldást áldott állapotként megélő nő, aki a várandóssága folyamán mindvégig kellő gondot fordított az egészséges táplálkozásra, testmozgásra, a szülőcsatorna izmainak és szerveinek a rugalmasságára, nyitási képességére (elengedhetetlenül fontos ebből a szempontból a várandósság alatt is rendszeresen folytatott szexuális élet) és képessé tette magát a félelmeivel, görcseivel való szembenézésre, nem fog kiszolgáltatott szülőedénnyé, tehetetlen bábúvá válni sem a szülés alatt, sem azután. Mint ahogy nem is fog olyan fájdalmas kínokat és sérüléseket elszenvedni a szülés közben, amelyek hatására tudatvesztés, súlyos vérveszteség, fizikai-idegi kimerülés, vagy egyéb traumák és komplikációk érhetnék, megfosztva őt a saját maga és az újszülött ellátásának a képességétől! A mesterséges zsibbasztókkal össze nem zavart hormonrendszer éppúgy gondoskodik a női szervezet regenerálódásáról (megújulásáról), mint ahogyan a természetes fájdalomcsillapítókat adagolta a vajúdás és a szülés alatt. A szülés utáni első percekben (vagyis még a köldökzsinór elvágása előtt, ami kb. harminc perc után szabadna csak megtörténjen) mellre tett újszülött által beindított tejkiválasztási reflex egyben a méhlepény gyors és épségben való leválását, illetve a kitágult méh összehúzódását is biztosítja. A gyermekágyi fizikai pihenés körülményei elsősorban az ingermentes környezet biztosítását jelentik, és nem a hetekig, hónapokig tartó, kezdetben a kórházi személyzetnek, majd a rokonságnak való kiszolgáltatottságot. Ezek a csendes, nyugodt napok és hetek elsősorban az anya lelki-szellemi ellazulásához, az anyasággal kapcsolatos görcseinek a feloldódásához szükségesek. De nem zárható ki ebben az időszakban sem a fizikai erőnlét, az izomzat rekondicionálásának, visszaszerzésének a mindennapos erőfeszítései, a séták, a rendszeres nyújtó és lazítógyakorlatok, de az apával való kommunikáció, illetve a két szülő közötti testi-lelki-szellemi kiegyenlítődés sem. Miközben fizikai síkon az anya számára a szülőcsatornát képező szervek és a hormonrendszer regenerálódása, kicserélődése megy végbe, aközben az anya finomabb spirituális energetikai testei szintjén az új anyai öntudat illetve a belső Anyakép letisztulása, a mentális programcsere, a szülés élményének a feldolgozása zajlik, és elindul a megszületett gyermekhez való lelki-szellemi kötődés, sőt azonosulás összetett folyamata. - az újjászületési folyamat ezen spirituális szintje azonban csakis intenzív naplóírás, az újszülött és az anya horoszkópjának a tanulmányozása, ellazult mélymeditáció hatására valósulhat meg az édesanya személyi öntudatában. A kezdeti gyakori szoptatás és nyugodt, intim környezet nem csupán romantikus humanista elképzelés tehát, hanem metafizikai szükségszerűség! A gyermekágyi-újszülötti szövődmények, beleértve a tejkiválasztás zavarait is, ezen spirituális belső folyamatok zavaros, hiányos megéléséből, vagy teljes elfojtásából, kihagyásából erednek. A védőnői-rokoni zaklatások során az anyának ez a finom befelé figyelése, a babával való minél teljesebb, a legmélyebb ösztönök, érzelmek és képzetek szintjén történő azonosulása zavarodik össze, és ebből adódnak a betegségek, a komplikációk.

Minél több belső erőfeszítést tesz az anya a lelki-szellemi szorongásai, görcsei, ambíciói, a rejtett agresszivitása és a környezetével - az apával- való konfliktusai felvállalására, annál nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lesz a csecsemője is. A kisbabának az élete infantilis időszakában az egyetlen önkifejeződési-megnyilvánulási illetve hatalmi eszköze a sírás. Sírással jelzi szükségleteit, testi kényelmetlenségeit, de így lép kapcsolatba a környezetével, így ismeri meg a fizikai lét határait és saját helyzetét a világban. A síráson keresztül tanulja meg manipulálni a szüleit és érvényesíteni akaratát. A sírás, mint hatalmi eszköz, egyedüli fegyver a kezében arra, hogy az anya figyelmét tejese mértékben birtokban vegye és próbára tegye, hogy kiismerje a kettőjük közti finom érzelmi-mentális egységet. Röviden: minél több szorongásunk van az anyai állapotunkkal kapcsolatosan, annál sírósabb, “ragadósabb “, “anyásabb “ lesz a gyermekünk. Bár temperamentumonként más-más színezetű “sírókával “ rendelkeznek a gyermekeink, a kellő határozottsággal és következetességgel ellátott újszülött előbb-utóbb megtanulja a házi rendet, az éjszakák és a nappalok ciklikus váltakozását és nem fogja napi 24 órára kisajátítani az anyját, hanem megtanul örülni az egyedüllét, a magányos játék és valóságkutatás pillanatainak is, miközben, érzékelve az anya nyugodt odaadását, biztonságban fogja érezni magát. A baba biztonsága egyébként egy üres humanista közhely valójában, hiszen az ő dolga az, hogy kiszolgáltatott legyen és a szülei döntsenek helyette legalább tizennégy éves koráig! Ebben az első tizennégy évben kell megtanulnia a határokat és a fizikai létben elemi, természeti tapasztalatokat kell szerezzen az egészséges fejlődése érdekében. Nemhiába olyan betegesek a “széltől is óvott “ csecsemők, de a szorongásos, vagy latensen agresszív, csendesen neheztelő, és a környezetükkel, sorsukkal állandó elfojtott ambíciókat tápláló anyák gyermekei is. Az aggodalmaskodásnak nincs helye a spirituális alapokon nyugvó gyerekgondozásban. A gyermeknek az éber, pozitív képzeleti-mentális tevékenységünkre van szüksége. Az igazán szerető anya nem félelemből, hanem magasrendű hitből (az egyetemes törvényekről való tudás szellemében ) képzel, gondolkodik és cselekszik.

A spirituális asztrológia tudománya egészen új színbe helyezi mindazt, amit az orvostudomány a közel kétszáz éves információrobbanás során akár az újszülött és a gyermek élettanáról, akár pedig annak egészségtanáról és gyógyászati lehetőségeiről felfedezett. Ezen tanulmánykötet célja korántsem a tudomány eredményeinek és létjogosultságának a teljes elvetése és kizárása. Semmi baj nincs a fantasztikus diagnosztikai eszköztárral, amit a tudomány a több évszázados fejlődése során felhalmozott a gyógyászat terén, még ha ezen eszközök előállítása igazából csak a természet kizsákmányolásából és mesterséges összezavarásából születhetett meg. A kérdés viszont az, hogy a fizikai tünet-megelőzés és (el)kezelés helyett nem lenne-e hosszú távon eredményesebb a gyermekgyógyászat esetében például az anya és a gyermek együttes testi-lelki-szellemi, un. holisztikus gyógyítása? Mindez gyakorlatilag azt jelentené, hogy a betegség okait a feszíni racionális biológiai magyarázatok helyett az anya finomabb lelki-szellemi folyamatiban, képzeletvilágában, tudattalan negatív érzelmi-gondolati képzeteiben és az anyai ágon öröklött spirituális programjaiban kellene keresni. Erre viszont világszerte még mindig elég kevés felvilágosult nőgyógyász, gyermekorvos, pszichológus vállalkozik, bár a XXI. századi világtrend egyre inkább ebbe az irányba mutat.

A baba nyugtalan, sírós, esetleg lázas, hasmenéses állapotának a hátterében még akkor is spirituális okok és magyarázatok rejlenek, amikor fizikai szinten, valamilyen bakteriális-vírusos fertőzés okozza a tüneteket. Egyetlen kisgyerekkori betegség kezeléséhez sem foghatunk hozzá addig, amíg az anya tudattalan lelkivilágának, képzeletvilágának diszharmonikus átéléseit, tudattartalmait nem dekonspiráltuk. Különösen fontos ez akkor, amikor újszülöttek és csecsemők esetében, életveszélyes megbetegedések, balesetek lépnek fel, amelyek azonnali orvosi beavatkozást igényelnek. A kisbaba mindaddig veszélyben marad, az élet-halál állapot orvosi megszűntetése után is, amíg a krízishelyzet kauzális (az anya tudattalan örökletes programjaiban rejlő) okait nem tártuk fel.

A gyermekünkkel szembeni felelősség nem azzal kezdődik, hogy a legprofibb gyermekgyógyász-szakembert és a legkényelmesebb, legkényeztetőbb anyagi jólétet biztosítsunk számára, hanem mindenekelőtt azt jelenti, hogy anyává válásunk kezdeteitől a teremtés-megismerés-kiegyenlítődés, vagyis a szellemi megismerés és fejlődés tudatos életrendjére: hibabelátásra, önleleplezési, igazságkutatási készségre, bátorságra, nyíltságra, határozottságra, éber ítélőképességre törekszünk.

A gyermekkel való foglalkozás, a gyermek bármiféle problémájának, betegségének a kezelése során a helyes szülői magatartás a kíváncsiság és a tükröződési képesség: vajon mit akar jelezni ezzel a tünettel, balesettel, betegséggel a gyermekem, milyen téves szellemi-lelki magatartásformámra figyelmeztet? A tűzzel, gyulladással, lázzal kapcsolatos problémák hátterében például mindig az anya elfojtott agresszivitása vagy huzamosabb, latens indulati átélései, elfojtott személyi konfliktusai állnak, még akkor is, ha látszólag egy nagyon békés, csendes személyről van szó. De hogy képessé váljunk erre a kauzális - személyes - a szellem irányába, vagyis befelé kutató logikára, el kell fogadnunk mindenekelőtt azt, hogy az ittlétünknek és így a családi életünknek is pozitív célja és rendeltetése van, ami szüntelen fejlődésre, megújulásra, életkoncepcióink állandó felülvizsgálatára kötelez bennünket.

Vagyis meg kell szabadulnunk a belső önismeret és teremtő imaginációnk működési mechanizmusának a megtapasztalása segítségével az objektív, külső ellenség illetve a gyermekünk ártatlan szenvedésének a tévképzetétől. Nem a külvilág veszélyeinek van kiszolgáltatva a gyermek, hanem az anyai tudattalan feszültségeinek és negatív átéléseinek. Senki és semmi nem veszélyezteti annyira a tulajdon gyermekednek az életét és egészségét, mint a saját belső zavarodottságod, kábulatod és agresszivitásod! A racionális, pragmatista család- és gyermektervezés koncepciója oly mértékben fertőzte meg a fiatal anyák és kamaszlányok képzeletét, hogy az allergiás megbetegedések rohamos elterjedése mellett (aminek kauzális oka a gyermekáldással szembeni védekezés), nemcsak egyre degradáltabb utódok születésével kell számolnia a modern orvostudománynak, hanem a szülő- és nemzőképesség sorvadásával, aggasztó méreteket öltő népesség elöregedéssel és - csökkenéssel is. Mihelyt az egygyermekes anyuka újból nyelni kezdi az antibébi tablettákat, a családi bőség és egészség újból veszélybe kerül. Nehéz megérteni és elfogadni a teremtés törvényének az elsődlegességét a nő életében, illetve azt, hogy a gyermekáldással szembeszegülni semmilyen ürüggyel, semmilyen körülmény miatt sem szabad. De csakis ez a, valamennyi előfeltétel, egyéni kényelmi szempont vagy anyagi érdek fölött álló, teljes értékű odaadás biztosíthatja hosszútávon a család nyugalmát, jólétét és harmóniáját.

Azért írtam minderről éppen az újszülött-ellátásról szóló fejezetben, mert pontosan a kisbaba jelzi a legérzékenyebben azt, hogyha az illető nőnek nem sikerült teljesen elfogadnia az anyaságát, fél a többgyermekes állapot kötöttségeiről, a világi élvezetek és karrierépítési lehetőségek elvesztésétől.

Az örökletes programjaink manipulálnak minket akkor is, amikor önkéntelenül vagy féltudatosan olyan társat választunk, aki mellett a “fészekrakási “ vágyunk be sem indulhat, vagy már az első gyermek születése után elhal bennünk - a különféle anyagi-érzelmi-egészségügyi motivációk a gyermekáldás kizárására valójában a házasságunk instabilitásából, és még mélyebb szinten, saját tulajdon létünk értelmének a hiányából, nagyon mély élet- és gyermekellenes, megtermékenyülés ellenes félelmekből és görcsökből erednek. A civilizált polgári létben fenntartások nélkül elfogadásnak és együttérzésnek örvend az a megható formula, ha egy nő azzal menti fel magát a gyermekszülés vállalása alól, hogy még nincsen felkészülve rá. És sajnos, bár nem tudják ezen negatív magatartással való összefüggését, ugyanezek a rendszeres vagy éppenséggel rendszertelen szexuális életet folytató nőknek készpénznek kell elkönyvelniük a kora kamaszkoruktól vagy csak a 3O-as éveik vége felé jelentkező különféle nőgyógyászati panaszokat, mell- és méhrákot, allergiás megbetegedéseket vagy, ami még ennél is szomorúbb, a nagy nehezen - igazából, a kauzális önismeret hiányában csak felszínes érzelmek, vágyak, észérvek szintjén- elfogadott gyermekáldás elmaradását: a meddőséget.

Bár a könyvemnek ezt a részét valamivel gyakorlatiasabb, konkrétabb tanácsadásra szántam, az igazság az, hogy a fenti gondolatok megértése és elfogadása nélkül, bármilyen jó szakkönyvekből vagy szakorvosi segítséggel szeretnénk gondozni és nevelni a gyermekeinket, az első fürdetések, pelenkázások, szoptatások, majd a mellétáplálás, biliztetés, stb. problémái, egytől-egyig eltörpülnek az imént elhangzott metafizikai tények mellett, amelyeket éppen a sorvadó félben lévő nyugati világ statisztikái igazolnak. Sajnos, egyetlen csecsemőgondozási orvosi vagy pszichológusi könyvben sem hangzik el egyetlen mondat sem az anya képzeletvilágáról és elfojtott diszharmonikus lelki-szellemi feszültségeiről, sóvárgásairól, amelyek pedig a gyermeke fejlődését döntő módon, korai magzatkorától kezdve, egészen annak tizennégy éves koráig befolyásolják.

Mivel minden anya és minden gyermek, mint önálló individuumok, más-más sorsképlettel, vagyis más-más személyiségfejlődési programmal rendelkeznek, nem állíthatók fel általános és főként tudományosan holtbiztosra garantált, minden családra érvényes boldogságreceptek. A csecsemőgondozás és a gyermeknevelés egyetlen általános érvényű vezérelve ugyanis maga a személyesség, a személyi születési képletből kiolvasható életprogram. Ami nagyobb általánosságban a gyereknevelésről elmondható az az, hogy a szülő elsődleges kötelessége a gyerekével szemben az, hogy egyértelmű ( a rokonok és a jóakaró ismerősök kényeztetésével nem összezavart) következetes nevelést és a természeti őselemekkel való közvetlen kapcsolatba kerülést, az egyetemes törvények erkölcsi alapállásának az elsajátítását biztosítva a gyermeke számára, testileg-lelkileg és szellemileg egyaránt egészséges embert neveljen belőle, felkészítve őt az egyéni életfeladatai, az egyéni sorsrendeltetése beteljesítésére. Ennek tudatában egészen más színbe kerülnek majd a szülői szerepkör részletkérdései, valamint azon kérdés megválaszolása is, hogy mit kell biztosítania egy jó anyának vagy jó apának a gyermeke számára a boldogsághoz? Mert mindannyian azt szeretnénk, hogy a gyermekünk boldogabb legyen, mint amilyenek mi lehet(t)ünk. És, hogy megadhassuk neki mindazt, amit mi nem kaphattunk meg gyerekkorunkban, mintha a boldogság csupán anyagi eszközök függvénye lenne. A nyugati világ dúsgazdag társadalmaiban azonban már régóta statisztikailag nyomon követhető az a tény, hogy minél jómódúbb valaki, annál kevésbé szánja rá magát a gyermekáldásra. Mint ahogy szintén a jóléti társadalmakban fordulnak elő azok a hajmeresztő tragédiák, amelyek során az agyonkényeztetett egyszem csemete tizenéves kamaszként lemészárolja testvéreit, iskolatársait vagy pontosan a saját szüleit. Számolnunk kell , még az első szülői tennivalóink előtt, még gyermekünk első önálló lépései, szavai és első “dackorszakai “ előtt azzal, hogy egy olyan korban élünk, amelyben gyermekeink már óvodáskorukban elsajátítják az Internetezés alapjait és elemista koruktól kezdődően bármikor belekóstolhatnak a kábítószerezésbe, pornográfiába: az egész nagy szabad világ információrengetegéből azokra az élvezetekre és kábulási-szórakozási, valamint (ön)romolási-(ön)csalási lehetőségekre “haraphatnak rá “, amelyekre személyi struktúrájukból és neveltetésükből adódóan fogékonyak.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/

XII. fejezet: A többgyermekes családi modell



A XX. századelőn még természetes, megszokott, mindennapi látvány volt a hét-nyolc vagy akár több gyermekből álló család, és az egyszerű emberek éppenséggel arra az asszonyra néztek furcsálkodó, ferde szemekkel, aki nem ezt a modellt követte, hanem a tudományos forradalom, a civilizált Nyugat női emancipációs mozgalmainak a hatására, megpróbálta pragmatista módon, különféle gazdasági vagy érzelmi ürügyekre hivatkozva, úgymond “kézben tartani “ a családi szaporulatot.

Manapság már nem gyermekáldásról beszélünk, hanem gyermekvállalásról, családtervezésről, de ettől még nem mondható el az, hogy ezzel az ésszerűen betervezett életvitellel boldogabbak, egészségesebbek és gyarapodóbbak lennének az emberi közösségek, mint a tudományos technikai szervezettség helyett “csupán “ az isteni gondviselésben (a természeti törvények szintjén nyomon követhető egyetemes törvényekben) bízó őseik. Amikor az orvostudomány hívei azzal érvelnek a korszerű betegellátatás, klinikai szüléslevezetés “normalitása “ és megkérdőjelezhetetlen egészségessége, biztonságossága mellett, hogy régen, a századfordulón minden tíz otthonszületett gyermekre kb. három-négy újszülött- vagy kisgyermek-elhalálozás jutott, nem beszélve a szülési komplikációk miatt, az otthoni körülmények között, mindössze egy bábaasszony vagy néhány női rokon segítségével lezajló szülésbe belehalt asszonyokról, elfelejtik megemlíteni azokat a szinte mindennapos gyakoriságú eseteket, amelyekben a mezőn dolgozó asszony munka közben szülte meg a gyermekét, ruhába csavarta, majd dolga végeztével, este már másodmagával tért vissza a családi házba. És még ha történt is magzati elhalálozás vagy néhány kisgyerekhalál, a tízből hat-hét életbemaradt gyermek igazi népszaporulatot jelentett a mai átlagos nyugati gyermekszülési mutatókkal szemben (1,2- maximum 2,3 az európai statisztikai átlag alapján) Annál szomorúbb ez a statisztika, minél reálisabbak a számok, amelyek alapján készült, mert ez azt jelenti, hogy azok az örökletes gyermek- és életellenes programok, amelyek a szülési komplikációk és mazgati-kisgyermeki, esetleg anyai elhalálozások állnak, már jóval a századforduló előtt, a XIX. század második felében elindultak, mindjárt az első gőzgépek feltalálásának az idején, amikor az emberi (spirituális) és természeti (anyagi) világ egysége a különféle természet-kizsákmányoló, gazdasági spekulációk hatására megbomlott. Az ész egyeduralmának hajnalán, az ipari forradalom kezdetén a külső természet összezavarásával egyidejűleg az ember belső természete (életképzelete) is megzavarodott - a női létre vonatkoztatva ez azt jelentette, hogy a szülésről, mint szakrális teremtési aktusról szóló tudás (amelyet az archaikus közösségek szellemi erkölcsrendjét elkorcsosult szokások, babonák szintjére degradáló primitív törzseknél még kamaszkorban vagy legkésőbb a házassági ceremóniát követően különféle “asszonyavató “ rítusok formájában örökítettek át a női utódoknak) és a konkrét, fizikai szülésfolyamatokról, a szülő nő és az őt segítő személy (kezdetben az apa, majd a női rokonok, javasasszonyok) gyakorlati szerepéről szóló tudás elszakadt véglegesen egymástól, sőt már a spirituális vetület teljesen homályba veszett, és maradt az orvosi segítségben való vak reménykedés.

Talán megfogalmazódik némely kritikusan gyakorlatias olvasóban a kérdés: vajon szükséges ebben a fejezetben is, amely állítólag a családi életről fog szólni, újból pellengérre állítani a nőgyógyászokat? És vajon, egy tudomány előtti “sötét “ világba kellene visszatérnie az emberiségnek, hogy paradicsomi állapotban élhessen ismét? Nem is beszélve azokról a vallásos lelkületű olvasókról , akik talán egyenesen istenkáromlásnak találják majd mindazt, amit az örökletes romboló programok eredetéről és a női-családi egészségre való kihatásaikról leírtam. Már látom is a méltatlankodó tekintetüket: milyen jogon szólhat bele ez a nő abba, hogy hogyan rendezi az Úristen ezt a világot? Hogyan adhat olyan élet-halál kérdésekre magyarázatokat, amelyekre a választ csakis a Fennvaló tudhatja? De ugyanígy méltatlankodó fogadtatásra találhatnak ezek a fenti eszmefuttatások a tudományos megváltásban hívő olvasó személyében is, aki talán, ha volt türelme végigolvasni a könyvet, most azon morfondírozik, hogy vajon a szülési komplikációk, a családi betegségek és szerencsétlenségek tényleg megelőzhetőek pusztán “spirituális alapon “, néhány csillagászati bolygóállás és egy pár születési adat alapján? Az én kismedencegyulladásaimnak, méhrákomnak, meddőségemnek, stb. nagymamám, dédnagymám lenne az oka, vagy saját magam lennék felelős a betegségeimért azáltal, hogy akkor akarok gyermeket szülni, amikor késznek érzem rá magam és annyit, amennyire képesnek érzem magamat? És, vajon, akkor is gyermekszülésre köteles egy nő, ha a megfelelő körülmények nem állnak a rendelkezésére a családja fenntartásához? Nem felelőtlenség ez?

Kedves olvasó, ha Önben is megfogalmazódnak most ezek a kételyek, akár tudományos, akár vallásos meggyőződése miatt, kérem, lapozzon vissza ismét a első fejezetekre, oda ahol a pozitív hitről és az emberi (női) lét értelméről, a gyermekáldásnak az ember szellemi fejlődésében betöltött szerepéről írtam. Ha továbbra is kételkedik ezekben a, több ezer éves szellemi hagyományokban megőrzött és továbbörökített, egyetemes létigazságokban, válaszoljon csak a saját lelkiismeretének, de őszintén arra a kérdésemre, hogy: tényleg boldogabb-e így, gyermek nélkül vagy egy gyermekkel, mint amilyen esetleg kettővel-hárommal lehetne? Vajon a “megspórolt “ gyermekáldással nem sorvasztotta el egyben az örömöt, az áldást, a szeretetet is az életében, a lelkében?

A civilizált fogyasztói társadalom elsődleges vezérelve a gazdasági érdek, az egyéni érvényesülés. A pénz világának egyetlen pozitív hatása a női létre a személyiségtudatukban egyre erősebbekké váló, öntudatos, magabiztos asszonyok megjelenése a demokratikus társadalomban, akiknek a szabad önkifejezéshez, autonóm, kreatív önbecsüléshez épp annyi joguk van, mint a férfiaknak. A nőnek valóban szüksége van az önálló személyi öntudatra, de nem érvényesítheti a férfiak intelligenciájával vetekedő észképességeit az egységbontó és egységteremtő szeretete, az örökérvényű, bármiféle civilizációs konjunktúrától független, életadási és életmegőrzési istenanyai rendeltetése rovására!

A vezérelvek, a szokások és az életkoncepciók, amelyek meghatározzák cselekvésmódunkat, emberi kapcsolatrendszerünket csupán annak a mágikus életképzeletnek a természeti megnyilvánulásai a személyi mentalitásunk, gondolataink, érzelmeink szintjén, amelynek képei és képzetei a tudattalan spirituális memóriánkban átöröklött, bevésődött érzelmi-gondolati tudatmintáit tartalmazzák családi karmánk, sorsprogramunk négy-öt generációs története szerint. A mai világban a legkönnyebb a pénzre hivatkozva elmenekülni a gyermekszüléstől, a házassági-családi élettől való félelmeink, negatív belső képeink elől. Mindenki megértően rábólint a gyermekszülés halogatására feljogosító, “sajátos “ helyzetünkre: “- Igen, önök, most tényleg nem engedhetnek meg maguknak még egy éhes szájat, még két év gyereknevelési szabadságot, még több anyagi és egészségbeli kockázatot, nehézséget. Igen, X. tényleg nem az az ember, akivel családot lehetne alapítani. Igen, ha most “lebabázol “, lőttek az ígéretes munkahelyi előmenetelednek, gyermektelen kollegáid egyhamar “leköröznek “ “. Ezek az érvek kibékíthetőek egyeseknél még egy “nem kívánt, beakadt magzat “ eltevésének fájdalmas lelkiismeret-furdalásával is. Amit jobbik esetben legalább a nő érez, de legtöbbször épp olyan gépies tényként könyveli el a spekulatív eszével ő is ezt a “balesetet “, mint ahogy azt a napi száz vagy még több abortuszt elintéző nőgyógyászok teszik. A szellemet azonban nem lehet becsapni. Szintén metafizikai alapigazság az az általánosan megfigyelt tény is, hogy csak azoknak a nőknek jelentkeznek előbb-utóbb különféle nőgyógyászati panaszaik, akik, bár rendszeres szexuális életet élnek, de mindvégig védekeznek, és huzamos időn keresztül ellenállnak a megtermékenyülésnek, gyermekszülésnek. Kiegyenlítődés ugyanis nem létezik a teremtésben való részvétel nélkül. Ezért örömtelen a gyermekáldás nélküli ember élete, bármekkora kulináris vagy szexuális és egyéb anyagi, művészeti, spirituális extatikus élményekben és élvezetekben is legyen része az illetőnek. Ezért épp annyira hiteltelenek a gyermektelen politikusok, mint az ugyancsak gyermektelen, sőt gyakran még párkapcsolati életet sem élő misztikus mesterek, beavató guruk.

A jó családi élet alapja a jó házasság, mint ahogy a könnyű, komplikációmentes szüléshez is egy harmonikus, folytonos szerelmi-szexuális viszony szükséges. Hamvas Béla írja a Szarepta c. esszéjében, hogy a házasság az igazságviszony helye. Ez ugyanaz a metafizikai alapigazság, mint amit a hét egyetemes törvényt megfigyelő és megfogalmazó hermetikus bölcsek ezekkel a szavakkal írtak le: “csak egymástól jól elkülönített elemek egyesíthetők “. A jó házassághoz is egység kell, nem egyenlőség. Vagyis az, hogy a két ellentétes nemű lény egymás személyiségét tiszteletben tartva, egymás szabadságát nem korlátozva, egy átvilágított, spirituálisan termékeny, kreatív kollaborációs viszonyban éljen egymással, a kölcsönös felelősségáthárítás, vádaskodás, neheztelés, korrumpálás, manipulálás és átverés helyett. A két ember közötti teljes értékű kiegyenlítődés és harmónia úgy jöhet létre, hogy a nő elkényelmesedésre, eltespedésre, korrupt, hamis boldogságra, rejtőzködésre való késztetéseit oldja a férfi magasrendű, spirituális értékeken alapuló erkölcsi alapállása, leleplező és átvilágító igazságszenvedélye, következetessége, értelmi világossága. A nő pedig az éber odaadási-megtermékenyülési készségével és pozitív, éber szeretet-képzeletével a férfi tüzes kalandorkodási, világhódítói ambícióit, ideáljait, becsvágyát és gyakorlati tettvágyát, beavatkozási észmanővereit, spekulációit egységbe vonja, lenyugtatja és szeretettel feloldja az egoista birtokbavétel szándéka nélkül. Az igazi szeretet nem az, amelyik megköt és lebilincsel, hanem, az amelyik felszabadít. Ezért nem jönnek be rendszerint azoknak a nőknek a számításai, akik azzal a rejtett vággyal szülnek gyermeket, hogy ezáltal a férfit magukhoz kössék és hatalmukba kerítsék. Ezt az “amazon“- típusú férfi-lehengerlési stratégiát azonban már három-négy gyermekkel nem lehet elég sikerrel alkalmazni, hiszen minden gyerekszüléssel nemcsak a nő válik kevésbé egoistává (képessé válva az öncélú szeretet-kapási vágy helyett az odaadó empátiakészségre és áldozatkész önuralomra!), hanem a férfi is lazább, oldottabb lesz és már kevésbé lehet őt érzelmi zsarolásokkal, kényeskedéssel, anyakirálynői szeszélyekkel manipulálni. Ezért annyira “közkedvelt “ a civilizált, fogyasztói létben a minél szűkebb érzelmi viszonyrendszerre korlátozott magánélet: egyedül, egy kutyával, egy pár alkalmi barátnővel \baráttal, gyermektelen élettársi viszonnyal, vagy egy-két gyermeket vállaló, de rendszerint végül külön lakásokban, nyitott házasságban élő felekkel. A törékeny, nőiesen érzelmes anyai szív óhajainak és szeszélyeinek a mai modern humanista nevelésben részesült, a férfias határozottságáról, önérzetéről leszerelt férfi már nem tud ellenállni. És a szenvedés utólag valamennyi családtagnak egyformán kijut. A gyereknek azért, mert ő állandó hivatkozási alap, manipulációs hatalmi eszköz az apa irányításához, de tényleges figyelmet és a lelki-morális fejlődéséhez információkat, következetes neveltetést egyik szülőtől sem kapja meg. A férfinak pedig azért, mert nem tudja a sorozatos érzelmi zsarolások és humanista kényelem- és biztonság-igények közepette az édes otthon meghittségét, szeretetét, szabadságát, levegős élettel teliségét élvezni, mivelhogy a gyermeke anyagi boldogsága miatt aggódó és a családot konyhacselédként kiszolgáló mártírfeleség elvárásainak és neheztelő kritikáinak próbál megfelelni. De a legjobban szenved a nő, mert miközben állandó szeretetéhségét finom ételek és édességek nassolásával kell csillapítania, elhízottan, szexuális örömök nélkül (hiszen a szexualitás is egy jó hatalmi eszköz a kezében, amivel aztán előbb-utóbb impotenssé vagy hűtlenné teszi a férfit), makacsul visszatérő nőgyógyászati panaszokkal, az elkényeztetett egyszem gyermeke által terozizáltan kell élnie a külvilág felé tökéletesen, ideálisan, irigylésre méltóan szép házaséletét.

Akit kiszolgálnak az kiszolgáltatottá válik, hangzik a jól ismert mondás. Hangsúlyozottan érvényes ez a családi életre, amelynek a középpontja minden esetben a nő, ő a családi tűzhely melegségének, bőségének, áldásának a forrása. Vállalhat, gazdasági függetlenségéért harcolva, eltartói szerepet a férje mellett, vagy megmaradhat háziasszonynak a munkavállalási időszakában az államnak lepengetett biztosítási összegek után járó gyesből éldegélve (milyen hatásos népességszaporító államgazdasági politika! Az eredmények leolvashatók a népességsorvadási statisztikákról!), a lényeg akkor is magasabb, spirituális szinteken van: a nő mágikus életképzeletében, éber odaadási készségében, szeretetében. Az anyagi javak, a bőség, az egészség folytonos beáramlása a családi otthonba a nő kezében (imaginációjában) van, annak függvényében, hogy egész lényével elfogadta-e az anyaságát, vagy védekezik, spekulál a további gyermekáldás ellen, esetleg a lelke mélyén már rég megbánta a házasságot, a családalapítást.

A pszichiátriában alkalmazott un. házasságterápiák alapstratégiája a két házastársnak a hosszú évek során egymásra kivetített, hamis elvárás-hegyeinek és a csalódásokból épített elidegenedés- és hazugság-falainak a személyes hibabelátás általi lebontása, a két partner közötti fájdalmas konfrontáció és egymásban való tükröződés, a rejtett sérelem-gócok felfakasztása. Hosszú, fárasztó módszer ez, és csak akkor eredményes, ha a rá vállalkozó felek készek a terápia során felszabaduló, elfojtott kreatív energiákat spirituális fejlődésük érdekében hasznosítani: elfogadni a házasságukban és a személyükben egyaránt lejátszódó változásokat, átalakulásokat.

Az örökletes programokkal dolgozó asztrológus ezzel szemben a házastárak születési képletét egymásra vetítve, a házassággal, szexualitással, intim párkapcsolattal kapcsolatos tévképzeteik dekonspirálásával (azok kauzális eredetének a tudatosításával) feltárja a kettőjük között lezajló kiegyenlítődési játszma, karmikus provokáció színezetét és feloldási lehetőségeit a két ember spirituális érettségi szintje és változtatásra kész hajlama függvényében. Ezen eljárás kevésbé fárasztó és mindössze két-három órás problémafeltáró beszélgetés után hosszú távú pozitív eredményekhez vezet, amennyiben az egyéni hibabelátás és a rejtett, zavaros sóvárgások, tévképzetek, előítéletek leleplezése megtörténik és a szerepek ismét a helyükre kerülnek. Mert a legtöbb házastársi-családi konfliktus és krízishelyzet, sikertelenség hátterében az összezavart, felcserélt, rossz helyen, rossz időben, rossz személlyel kiélt házastársi-gyermeki-szülői és rokoni érzelmek, elvárások állnak. A modern családi hierarchia zavaros, korrupt, kispolgári tradíciók szerint, vagy humanista, tudományos-vallásos téveszmék szerint megélt különféle “mártírszerepekre “ épül. Az anyós a felnőtt fiát akarja még mindig férjnek használni, mivel megszokta, hogy az a “gonosz “ apa manipulálása érdekében kiszolgáltatott kisgyerekként bármikor a rendelkezésére állott, a fiatal családfő, nem találva a feleségében az anyát, ő is az anyjához fut vigasztalódni, feltöltődni. És mivel a fiatal feleség sem találja magában az anyát, ő is a saját anyjához menekül tanácsért, vigasztalásért és továbbra is szövetségest keres benne a “gonosz “ férfiak ellen, a gyermeküket pedig mindketten partner-pótló foglalkozásként dédelgetik, kényeztetik, így kompenzálva a másik házastársnak szánt, de a komoly lelki erőfeszítések (őszinte önfeltárás, hibabelátás, odaadás, empátiakészség, stb.) miatt inkább a gyermekükre zúdított szeretetáramoltatást. Így akarjuk egymást megváltoztatni és boldoggá tenni, egyszerű “jóakaratból “, mert olyan nehéz lecsendesedni és a lelkiismeretünk hangjára figyelve, az egyetemes törvények rendje szerint élni. Ezeket a törvényeket a keresztény etika is egyértelműen megfogalmazza, különösen a házasság szentségére vonatkozóan: “Minekutána elhagyja a férfi az ő szüleinek a házát és ragaszkodik az ő feleségéhez. És lesznek ketten egy test és egy lélek. “- olvasható a Szentírásban. De az un. apokrif Evangéliumokban is ugyanez az erkölcsi alapállás fogalmazódik meg: “Amikor a kettőt eggyé teszitek, a férfit olyanná, mint a nőt, a nőt olyanná, mint a férfit, hogy a férfi nemcsak férfi legyen és a nő nemcsak nő legyen, hanem mindketten egyek legyenek, akkor mentek be a Mennyek Országába. “

Az életképzeletünkben levő belső zavar és korrupció felszámolása nélkül az életünkben, lelkünkben és testünkben lévő zavaros állapotokat, krízishelyzeteket sem tudjuk feloszlatni. Ez a belső megtisztulás a kiégetés vagy Calcinatio alkímiai műveletén alapuló kauzális önfeltárás és belső spirituális megújulás révén lehetséges, ezt a funkciót tölti be a modern, civilizált ember életében a spirituális asztrológia, amennyiben nem az élet megnyerésére, hanem a személyisége fejlődésére, a sorsa pozitív beteljesítésére használja, nem pedig jóslásra vagy felelőtlen mágiázásra. Ezt a magasrendű valóság- és önismeretet a legjobban azok a nők tudják felhasználni, akik az anyai élethivatásukat a párkapcsolati élet erőfeszítéseivel együtt vállalva, pozitív hittel és életszeretettel, bátran, éberen élve, kreatív személyi önkiteljesedést, önbecsülést találnak a gyermekkel való foglalkozásban és a partnerükkel való szabad, egymás spirituális fejlődését elősegítő, kreatív kollaborációban egyaránt. Erre a szilárd erkölcsi alapállásra építhető fel a többgyermekes családi modell, úgy, hogy az tényleg élettel, egészséggel és bőséggel teli legyen, és ne csak a külvilág felé mutatott látszatboldogság fiktív minta-házassága legyen, amitől a gyerekek szenvednek a leginkább..

A kistestvérke érkezésének időszakában (amelyet az előbbiekben említett okok miatt nem tanácsos hosszú évekig tudományos védekezéssel újra és újra időzítgetni a gazdasági vagy egyéb magánéleti körülményeink, terveink szerint) az anyának az elsődleges szerepe a család egységének a fenntartása a folytonos, éber, sem az apát, sem pedig a gyermeket túlságosan elárasztó, vagy kizáró, inkább egy általános életöröm és életszeretet, optimizmus szintjén megélt lélekjelenlét megvalósításával. Amennyiben az első gyermek gondozását és nevelését sikerült a két szülőnek a kezében tartania, megharcolva a “jóakaratú “ nagymamák, védőnők és egyéb jóakarók kéretlen tanácsaival, szuggesztióival, az egymásba vetett bizalmuk és a saját tudatos önismeretük elég erőt és bátorságot fog adni a következő gyermek(ek) ellátására és felnevelésére is. Ami pedig a testvérek közötti un. féltékenységi problémákat illeti, ezt a kérdést ismét csak a gyerekek horoszkópjának és egyéni természetüknek, fejlődési programjainak a figyelembevételével történő, következetes, nem is érzelgős de nem is kegyetlen, hanem arányosan, mindkét gyerek szükségleteinek megfelelően adagolt, éber szülői szeretettel lehet feloldani. Sokkal kevésbé jelentkeznek ezek a gondok azokban a családokban, ahol a természetcentrikus, az elemi tapasztalati lehetőségeket biztosító nevelés az apa határozott, hús-vér jelenlétével zajlik, az anya pedig egyenlő figyelmet szentel valamennyi családtagnak, de a szeretői minőségét az anyai mivolta elé helyezi, a testi-lelki jó közérzetének elsődleges forrása az apával való kiegyenlítődés, nem pedig a gyermekek öncélú kényeztetése. Így a gyermek is elfogadja az alárendeltségi szerepét, növekedésének arányában kisebb-nagyobb egyéni részfeladatok ellátására és valamennyi természeti lény (és így a kistestvérke) szeretetére, valamint önálló játékra, empátiakészségre, baráti kommunikációra, kíváncsi, de nem agresszív valóságkutatásra lesz képes.

Nagyon fontos szempont az imént említett, érzelmi-pszichológiai kérdések mellett a gyakorlati-anyagi vonatkozása a családalapítás kérdésének. A modern, gazdasági koncepciók szerint élő ember életében alapvető problémának számít az, hogy hány gyermek eltartását engedheti meg a jövedelmi kilátásai szerint a közeljövőben illetve hosszútávon. Amikor a régi öregek rosszallóan ingatták a fejüket, a gyermekek kevés számát firtatva, azért mondogatták azt, hogy egy gyermek az nem gyermek, és az baj, ha nincs elég, mert a gyermek az Isten áldása, mert ők még az ősrégi, egyetemes erkölcsi rend szellemében gondolkoztak, és nem a racionális-spekulatív lineáris logika felszínes látszat-igazságai szerint. Ezért tudták a gyermekek érkezést gazdasági előfeltételektől és a házastárssal szembeni humanista elvárásoktól mentesen igazi áldásként és nem pedig betervezendő teherként, kockázatként fogadni. A gyermek és az áldás számukra még egyet jelentett, olyannyira, hogy a házasságot is akkor tekintették áldottnak, megszenteltnek, ha legalább három gyermek született benne.

Szorongva hallgatom a főúton fekvő lakásomból a modern kispolgári lakodalmi menetek tülkölését (hangos kocsidudálással vonulnak végig az esküvői menet autói, megzavarva minden szombati csendes délutánomat), sóhajtva sok boldogságot kívánok magamban nekik, majd egy halk fohászt motyogok magamban értük: “Uram, adj nekik sok türelmet egymáshoz, persze mindenekelőtt saját magukhoz, és erős, egészséges gyermekeket, de minél hamarább, ha lehet. “ Mert tudom, hogy, ha a gyermek késik, az áldás is késik, és ha a gyermekszülés elakad, a testvérkék elmaradnak, az áldás is elmarad.

Nem vallásos bárgyúságból írom ezeket a sorokat. Az isteni gondviselés, amiben ezek a régi, csendes öregek hittek ugyanaz, mint amit a spirituális asztrológia az életfeladatok tudatos erőfeszítéseinek a felvállalása nyomán bekövetkező kiegyenlítődésnek, pozitív beteljesedésnek nevez. Amikor nem az én egoista rész-érdekeim szerint élek, hanem az egész lét érdekeit szolgáló életfeladataimat teljesítem, természetes, hogy minden segítséget meg fogok kapni hozzá, hiszen az életadásra kész asszony áldott állapota pontosan ezeknek a magasrendű egyetemes törvényeknek az oltalmát jelenti. Ez az áldott állapot nemcsak a fizikai szervezetünkben a gyermekáldás hatására bekövetkező megtisztulást, energiacserét jelent, hanem a gyermekszülés, gyermeknevelés során felszabaduló új képességek, kreatív energiák, új anyagi és spirituális erőforrások létrejöttét, új lét-lehetőségek, életkörülmények megnyílását is. Erről az áldásról beszéltek tehát a régi bölcsek. Az áldással pedig nem érdemes spórolni. A civilizált nők a gyermekszülő képességeik tekintetében messze “alulteljesítenek. “ És alábecsülik a családeltartási képességeiket is. Hiszen minden az imagináción múlik, nem pedig a gyakorlati lehetőségeinken. Azok csak alakulnak a belső képeink, előképzeteink szerint. A romániai átlagfizetések egyharmadából, köszönjük szépen, jól élünk, gyermeknevelési segély nélkül, mindössze az asztrológusi munkánkból, négy személyes családdal, útban a harmadik gyermekünkkel. Hogyan lehetséges az, hogy olyan sokat panaszkodunk a szegénységünkre, miközben felelőtlenül költekezünk valójában fölösleges, sőt káros luxuscikkekre, szivarra, alkoholra, kávéra, édességekre, ajándékokra, kozmetikumokra, stb. Amilyen zavaros értékítélettel él a modern fogyasztói koncepciók embere, sokáig kérdés marad a többgyermekes családi modell rehabilitációja - soha nem fogunk elég jól élni a gazdasági (valójában csupán egoista, kényelmi) szempontjaink kielégítéséhez, soha nem lesz elég időnk és elég pénzünk a sokgyermekes családhoz. Nem lesz pénzünk sem az egészséghez, sem a boldogsághoz, amíg életünk alapértékeit és vezérelveit gyökeresen át nem alakítjuk! A gyermek(ek)et nem szabad pénznyelő-automataként elképzelnünk, akire megszületésének, sőt, megfoganásának pillanataitól többmilliós összegeket kell költenünk, nem beszélve a majdani beiskolázási költségeiig, hanem, ha már anyagi szempontból vizsgáljuk a kérdést, pontosan fordítva: egy folytonos bőség-forrást (életöröm-, életenergia-, levegős, szabad szellemi frissesség-forrást) kellene lássunk benne. “Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, mert ilyeneké a Mennyek Országa. “- mondja Jézus. Nem érzelgős ömlengés ez, hanem a megismerésre nyitott, kíváncsi, a létezés egységét a felnőtt ember (az egyetemes rendet, a külső és a belső természetet öncélú létrontó logikájával még nem veszélyeztető szellem dicsérete. Az új, fiatal generációk feladata az elődök által felhalmozott és gyakorlati tapasztalatok árán megszerzett életigazságok, információk, anyagi-kulturális-szellemi eszközök átértékelése és újrahasznosítása, továbbfejlesztése az egész emberi közösség fennmaradásának és harmonikus létfenntartásának, vagyis az egyetemes létezés, a külső és a belső természet rendjének a helyreállítása érdekében. Ion Dumitrescu, a Bukaresti ELTA Szabadegyetem alapítója írja a Femeia (A Nő) c. metafizikai írásában (Revista Metafizica), hogy ezt a világot a nő tette tönkre, és a nőnek is kell helyrehoznia. Elmélyült spirituális-metafizikai ismeretek nélkül, bizonyára sok olvasó számára sokkoló, igazságtalan ítéletnyilvánításnak tűnnek ezek a szavak. Miért hibáztathatók minden rosszért ezért a világon a nők, a hőn imádott, áldozatkész édesanyák? Nem-e éppen fordítva, a férfiak gonoszsága, kapzsisága tehető inkább felelőssé a világban eluralkodott erőszakért, háborúkért, viszályokért, igazságtalan kizsákmányolásért? - kérdeznék most tőlem a szenvedélyes feministák. Tudnunk kell, hogy amikor a szellemi hagyomány a nőről beszél, akkor a két világteremtő princípium feminin elvére utal, még a Biblia Évájának esetében is, aki a bibliai történet szerint Ádámot a kígyó ármánykodó sugallata hatására az ősbűn elkövetésére csábította. Szimbolikus történet ez, mely nem konkrét személyekre, hanem az Isten képmására teremtett (világalkotó teremtőerőket magában hordozó és megtestesítő) emberi lény Szeretet-részének a korrupciójára, bűnbeesésére vonatkozik, amely aztán a Fény-részét is pusztulásba és romlásba rántotta - jobban mondva rántja most is, hiszen a teremtés folyamata újra és újra lejátszódik az isteni Logosz törvényei szerint, még most, ezekben a pillanatokban is. Azt kell megértenünk, hogy, a Fény Szeretet nélkül (vagy hamis Szeretettel) erőszakká, rombolássá, őrületté válik, a Szeretet pedig Fény nélkül (vagy hamis Fénnyel) sötétséggé, gyűlöletté, korrupcióvá lesz. A bűnös Nő szimbolikájának megfejtése az asztrológiában Lilith néven ismert tudattalan mélypont ismeretét feltételezi, amelyre az örökletes programokról szóló fejezetemben utaltam már. Számolni a Lilith-el, a “minden jónak elrontójával “, a személyi horoszkópunkból konkrétan kiolvasható másság utáni sóvárgás személyiségünkre, alapkésztetéseinkre, érzelmeinkre, vágyainkra kifejtett hatásával annyit tesz, mint állandó belső önvizsgálattal (rendszeres naplózás, meditáció, horoszkópismeret segítségével) “nyakon csípni “ a lelkünk mélyén ármánykodó ördögöcskénket, amely arra kísért, hogy a lelkiismeretünk szerinti erkölcsi alapállásunkat feladva, az élvezet-, kényelem-, szórakozás- és csalás-vágyunknak engedjünk és az életfeladataink következetes vállalása helyett öncélúan szétfecséreljük a kreatív energiáinkat, a hangulataink, zavaros, személytelen kéjvágyunk, öncélú bebiztosítási vágyunk, ellenőrzési-uralkodási ösztöneink, csalási-félrevezetési késztetéseink szerint éljünk. A gyermekáldás, mint teremtési folyamat a tudattalanunkban a Lilith által keltett feszültségek, feloldatlan krízis-állapotok, határhelyzetek kiegyenlítése érdekében történik az egyetemes törvények működési mechanizmusa szerint. A nő, a mindenható, félelmetes erejű mágikus teremtőképességével egy új szellemi-lelki-fizikai struktúrát hoz létre, előbb a családdal, gyermekkel kapcsolatos tudattalan képzet-világában, majd a hozzá fűződő pozitív vagy negatív érzelmei, vágyai, ambíciói, gondolatai szintjén is. Ennek az új létformának a színezete (a megfogant magzat személyi struktúrája) és fizikai megszületésének körülményei egy az egyben az anyának a megfoganás időszakára jellemző lelki-szellemi állapotát, fejlődési szakaszát tükrözik majd. De a majdani születési képletet nagymértékben javíthatják a várandós nőben a kilenc hónap alatt a tudatos szellemi erőfeszítések hatására végbemenő pozitív belső átalakulások, viszont könnyen el is rontható egy kezdeti harmonikus állapot, amennyiben a fogantatás tudatosulásával beálló mentalitásbeli változások negatív irányban történnek: aggodalmaskodás, félelem, a szorongások elnyomása, a konfliktusok elfojtása, ellenséges, egoista kényelmi elvárások a környezettel szemben, az orvosokra áthárított felelősség következtében fellépő kiszolgáltatottság-érzet, hatalmi ambíciók a gyermek apjával szemben, túlzott önkímélés, önféltés, stb.

Azért tehető inkább felelőssé a nő a világ és a családi élet egészségtelenségéért, zavarosságáért, romlottságáért, mert ahogy ezt a korábbi fejezetekben, több helyen is kifejtettem, a mágikus természetű létezésben a központi hatalom a nő kezében van, mivel lényegileg, az életadási képességén keresztül sokkal erősebb képzeleterővel és materializációs képességekkel bír a nő, mint a férfi. Sőt, amint azt többször is kihangsúlyoztam, az éber anyai szeretet és képzelőerő, mint veleszületett képesség, olyan kimeríthetetlen energiaforrást jelent a nő és születendő gyermekei számára, amelyet a férfi csak majd apává válása után, a gyermek(ek)ért vállalt mentális felelősség hatására beinduló, hosszú távú következményekben való gondolkozás és keserves gyakorlati tapasztalatok (azok spirituális értelmezésével) árán szerezhet meg. Mint leendő vagy már gyakorló anyáktól, a mi nyugalmunktól, éberségünktől, önuralmunktól, tudatos szeretet-áramoltatásunktól függ az, hogy milyenek lesznek az utánunk következő generációk: áldás és öröm a Földnek, vagy egy újabb rákos daganat, ahogyan azt a környezetvédelem aktivistái, és a felvilágosult spirituális tanítók is állítják. És erre az “alapanyagra “ teszünk rá még egy jó pár lapáttal azáltal, hogy milyen értékek és vezérelvek szerint neveljük fel gyermekeinket. A nőnek, mint az egyetemes egységtudat és egységérzet, a Szeretet fizikai megtestesülésének az elsődleges feladata egy globális szintű, az összemberiség jövőjét érintő, hosszú távúan konstruktív, természetcentrikus, pozitív spirituális gondolkozás és életrend megvalósítása. Csak a nő rendelkezik ehhez kellő spirituális érzékenységgel, intuícióval, teremtőerővel és életadási képességgel, érzelmi-ösztönvilággal, a megfelelő biológiai szervekkel. De igazából csak legalább három gyermek megszülése és felnevelése után mondhatja nyugodt lelkiismerettel egy nő azt, hogy ezt a világfenntartó misztikus szubsztanciát, amiből keletkezett és keletkezik folytonosan a világ, saját lényén keresztül, a teremtésnek való teljes odaadáson keresztül, egész lényével átélte és realizálta: vagyis megtanult igazán szeretni. Akkor látszik egy nőn, hogy nem élte ki, vagy nem élte meg jól az anyaságát, amikor az élete derekán el kellene engednie a már felnőttkorba érkezett gyermekeit, és nem képes rá, nélkülük, az ők boldogságukért való aggódás, a róluk való gondoskodás nélkül üresnek és értelmetlennek érzi az életét. Szomorú látni az újszülött unoka körül izgatott, megfiatalodott frissességgel, a gyámoltalan fiatal kismamát félretuszkolva fontoskodó nagymamákat, amint próbálják a szerencsétlen gyermekre rázúdítani a megspórolt gyermekszülésekkel kiéletlenül maradt gondoskodási-táplálási, azonosulási-birtoklási anyai ösztöneiket. A baj az, hogy míg a XX. század vége felé egyszerű racionális megfontolások miatt nem szültek (több) gyermeket a nők, addig a III. évezredben már azért nem fognak (több) gyermeket szülni, mert nem lesznek rá biológiailag képesek, addigra teljesen elvesztik a biológiai fogamzóképességüket a nők, és meddővé válnak, a férfiak pedig a nemzőképességük elsorvadása miatt válnak terméketlenné. Ezen negatív degradációs, elsorvadási világfolyamat eluralkodáshoz - nem akarok szándékosan rosszindulatúskodni, de nézzük a nyugati technikai civilizáció szülészklinikai statisztikáit az egyre nagyobb arányú császármetszésekkel - a tudomány járul hozzá a legerősebben, azáltal, hogy a szülést egy pusztán biológiai rutin-beavatkozás szintjére degradálva, mindinkább elaltatja a nőben ezt a mágikus teremtői felelősségérzetet és képességet, ténylegesen kiszolgáltatva a magas szintű technikai védelmi apparátus ellenére is a szülő nőt a “vak természet “ szeszélyeinek (a nő tudattalanjában feltáratlanul maradt örökletes romboló programoknak, amelyeket a klinikai “terhesgondozás “ szűrővizsgálatai során “becsöpögtetett “ negatív szuggesztiók, szorongások csak tovább erősítenek), amitől eredeti célkitűzése szerint meg szerette volna kímélni.

Nem tudom, hány évtizednek kell még eltelnie ahhoz, hogy a nők nagy részében tudatosulhasson az, hogy a gyermekáldással kapcsolatos spekulációkkal valójában saját testi épségük, női szerveik egészségével játszanak, mindamellett, hogy ezáltal a már meglevő családjuk egészségét, jólétét is kockáztatják. De szeretném, ha ez a könyv, a férjem interneten és nyyomtatott formában megjelent anyagai, könyvei, valamint a és a hozzánk hasonlóan gondolkodók írásai legalább egy kis homályt szétoszlatnának abból a Női-anyai lélek körüli hamis rózsaszínfelhőből, ábrándképből, amit a civilizált kultúra alkotásai pingáltak róla. Szeretném, ha az eljövendő generációk, serdülő kamaszlányok végre megértenék és elfogadnák saját nőiségüket, és benne a potenciális, teremtő Istenanyát, mint legnagyobb kincsüket és vagyonukat, a méhükben megfoganni kész magzatot, mint boldogságuk és egészségük, életörömük elsődleges forrását.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/

Utószó helyett



A tanulmány végén átadnék néhány utólagos “használati utasítást” az írás témaköreit és rendeltetését, jelentőségét illetően. Mintegy búcsúzásképpen, mindössze néhány, számomra lényeges gondolatra szeretnék kitérni, amelyek esetleg nem egyértelműen tűnnek ki a nagy lélegzetű, az asztrológiai előadásokra emlékeztető, kissé száraz és objektív hangvételű írásaimból. Ha túl sokszor bocsátkoztam ismétlésbe, higgye el, Kedves Olvasó, az Ön érdekében tettem. Az örökletes romboló programok feloldásán alapuló spirituális családi életről ugyanis, tudtommal, a férjem és rajtam illetve a közeli barátainkon kívül senki nem tud jelenleg a világon. Egyedülálló felfedezésről van szó, amely most az Ön kezébe is eljutott.

A könyvem leglényegesebb tanulságai azoknak, akik hajlandóak voltak türelmesen végigolvasni azt, vagy csak kíváncsian belelapoztak néhány témakörébe, a következők:

1. A gyermekáldás kérdése civilizációtól független kérdés, az emberi lét mindenkori rendeltetéséről szól. Nem az anyagi lehetőségeink határozzák meg azt, hogy milyen szülőkké válunk családi életünk során, hanem a szeretet minősége, amelyet megosztunk a szeretteinkkel. A gyermek semmilyen körülmény közepette sem jelenthet terhet a számunkra, és akkor tehetjük őt boldoggá, ha értelmes, nyitott, az életfeladatait felvállalni (mindenekelőtt egészséges párkapcsolatot, majd ép utódokat létrehozni) képes felnőttet nevelünk belőle.

2. A gyermekáldás tehát nem pusztán biológiai kérdés, mint ahogy a gyereknevelés sem ragadhat le a pszichológiai-pedagógiai nevelési koncepcióknál. Spirituális alapokra kell helyeznünk a családi életünket. Az első három gyermek megszülésén túl, anélkül, hogy védekeznie kellene, annál kevesebb gyermeket kell szüljön egy nőnek, minél egészségesebben neveli őket és annál többet, minél kevésbé válik képes a kiegyenlített, harmonikus családi életre.

3. Az életadás aktusával saját magát szüli újjá a nő, egész lényében megújul, átalakul. Olyan jelentős változásokon megy keresztül, amelyek egy egészen új személyi tudat és erkölcsi-szellemi alapállás, életfelfogás kialakítását szolgálják. Ebben a katartikus folyamatban csak az segíthet rajta igazán, ha valamennyi spirituális információval ellátjuk őt ahhoz, hogy a karmikus örökletes programjait kicserélhesse, és testben-lélekben-szellemben újjászülethessen. A teremtés aktusa mágikus. Csak a lét gyökerei felől ragadható meg. A zavartalan, tiszta, átvilágított női tudattalan a teremtés édes magzatvize. Az igazi változások mindig a mély vizekben történnek. A női méh a legcsodálatosabb emberi szervünk.

4. A spirituális asztrológia, a mélyreható, a lélek karmikus gyökereit feltárni képes személyi sorsképlet-elemzéseivel olyan önismereti tükröt állit a (leendő) édesanyáknak, amelyben az igazi, teremtői lényüket ismerhetik meg. Ha megfoghatóvá és átvilágíthatóvá válik számukra lényüknek ezen mágikus valósága, olyan hatalmas energiák szabadulnak fel a tudattalanjukban, amelyek minden, a családjuk anyagi-lelki-szellemi épségét és jólétét veszélyeztető külső és belső akadályt képesek legyőzni. Kezükbe vehetik gyermekeik és családjuk boldogságát. Mi jelenthetne nagyobb örömöt egy Édesanyának?!

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/