ASZTROLOGOSZ, Kozma Szilárd - karma-asztrológus fóruma

Asztrológiai fórum: Kozma Szilárd és asztrológus-barátainak fóruma
Pontos idő: 2024.06.21. 23:43

Időzóna: UTC + 2 óra [ nyi ]




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 10 hozzászólás ] 
Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2023.03.23. 20:40 
Offline
Adminisztrátor
Adminisztrátor
Avatar

Csatlakozott: 2008.03.11. 22:01
Hozzászólások: 4234
Tartózkodási hely: Csíkszereda
1 (13) fejezet Miért nem Dél-Amerika?



– És akkor meg mi van, Géza? Ne kérd azt tőlem, hogy tekintettel legyek a te éhségedre, a te szomjúságodra, a te szexuális gerjedelmeidre. Ezek a te magánügyeid, engem nem keverhetsz bele, magadnak kell megoldanod őket, amennyiben ezek még tényleg ekkora fontossággal bírnak a számodra.
– Tudtommal mindez nem fontosság, hanem szükség-, sőt: létszükséglet kérdése.
– Az, ami számodra és általában a termelő-fogyasztó nevű társas játékokban résztvevő személyek számára létszükséglet kérdéseként jelenik meg, az számomra lehet mindössze fontossági sorrend kérdése, nem?
– Ádám, jól tudod, hogy a kerge, fogyasztó-polgári mentalitást pont olyan viccesnek találom, mint te és filozófiából verhetetlen vagyok, de most gyakorlati kérdésekről akarok beszélgetni veled.
– Nekem sincs kedvem valóságtól elrugaszkodott, önkényes elméletgyártáshoz és steril szócséplő műveletek végzéséhez. Én is gyakorlati dolgokról beszélek.
– Jól van, és akkor mi köze van a táplálkozás elhanyagolhatóságáról szóló elméle¬tednek ahhoz, hogy nem akarsz velem jönni Dél-Amerikába az öcsémhez?
– Például az, hogy ma van a harmadik napja annak, hogy nem eszek, se sokat, se keveset, de ettől még nem vagyok ideges, mint te, sőt: ennél még csak akkor voltam nyugodtabb, amikor hét napig nem ettem. Nem haragszom a román kormányra, még erre, a Ceauşescu második ideológiai vonalából előlépett, neokommunista kormánypártra sem, és nyugodt lélekkel elmondhatom neked, hogy a magyarfaló román politikusok és szenátorok is, csak, mint korjelenség érdekelnek. „Azám-hazám”-at sem emlegetek filozofikusan, mint szegény József Attila, aki a szellemi és lelki érzé¬keny¬ségé¬nél sajnos, sokkal büszkébb volt a dialektikus eszére, illetve a racionális logikájára, mi¬köz¬ben az édesanyja és Flóra mellett a munkásosztályba lett betegesen szerelmes. Vagyis olyasmibe, ami sehol nincs a valóságban. Remélem, világos előtted, hogy nem felelőtlenül gúnyolódom. Emlékszel talán, hogy József Attila verseit, penge¬éles logi¬ká¬ját, tisztának képzelt moralitását mennyire szerettem. Amiért ma metafizikai szem-pont¬ból ítélem meg a lelki nyomorát, nem azt jelenti, hogy ez a szeretet bármit is veszített volna az intenzitásából. Na, pontosan így vagyok veled is és a kettőnk Dél Amerikába való utazásával is. Ezelőtt tíz évvel még követtelek volna, ha egy ilyen biztonságos kijutási lehetőséget villantottál volna fel előttem. Most viszont… Valaho¬gyan meg kell értened: engem már nem izgatnak fel sem Dél- és Észak-Amerikák, sem az indiai guruk és a tibeti lámák, sem az egzotikus csendes óceáni paradicsom-szi¬ge¬tek, sem a pápák és a bíborosok, sem a román, a magyar, a szerb, vagy az amerikai hadseregek, milliárdosok és a komolyságukban nevetséges politikusok. Tőlem jól meg¬lehetnek mind, a misztikus vagy a puritán-racionalista vallásaikkal, a tudományos gazdasági érdekeikkel, a hipokrita nacionalizmusukkal, a népféltői hevületeikkel, a kulturált atombombáikkal, egzotikumaikkal, diplomáciai küldetéseikkel, elméleteik¬kel, miszti¬ká¬jukkal, hasraborulásaikkal, díszszemléikkel, díszlövéseikkel, szónok¬lataik¬kal, dogmáik¬kal, misszióikkal, hitetlenségeikkel, díszebédjeikkel, szoboravatási ünnepélyeik¬kel, rangjelzéseikkel, címeikkel, névcéduláikkal és kitüntetéseikkel. Ezért talán megérted, hogy miért nem írok cikkeket az áremelkedések ellen, vagy a politi¬kai és az egyházi panamázások ellen, és nem fordulok neheztelő panaszokkal sem a Pápához, sem a Szerelemhez, sem az Istenhez. – Látom, hogy Géza türelmetlenül feszeng. Várakozóan ránézek. – Nos? Gondolod, hogy hiányzanak az összefüggések?
– Összefüggések azok mindenütt és minden dolgok között vannak, de szeretném, sőt hálás lennék, ha részletesebben kifejtenéd, hogy mindezekkel együtt, vagy ezek elle¬nére, miért nem akarsz velem Dél-Amerikába jönni az öcsémhez, aki téged pon¬tosan úgy szeret, mint én és ráadásul a Déli Magyar nábobja hajlandó a festői törekvésedet finanszírozni két éven át, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül?
– Azért, mert én az életfeladatomat egyelőre belül, önmagamban találtam meg és azt is tudom, hogy ezt a megismerési és megértési feladatot más környezetben nem tudom úgy véghezvinni, mint itt, ezen a tájon, ezek között az emberek között, ezek¬ben a gondokban, amelyben születtem, még akkor is, ha egyelőre nem festek, vagyis nem festhetek. Te is csak azért akarsz elmenni, mert még nem értettél meg valamit, vagyis mert félsz megérteni valamit egészen. Csodálkozom rajtad Géza, amiért pon¬tosan te, aki nekem ezekről a dolgokról először beszélt okosan és értelmesen, nem voltál magadhoz elég következetes, nem jutottál el a dolgok lényegéhez és még mindig kapkodsz, nyüzsögsz, káromkodsz, fölöslegesen zabálsz és részegeskedsz, mert még mindig kívül, a dolgokban és a saját személyeden, vagyis a saját tudatodon kívül keresed a számodra fontos kérdések megoldását, pedig nagyon jól tudod, hogy azt csak és csakis belül lehet elkövetni. Ha csak egy kicsit is jobban oda figyelsz, nálam sok¬kal korábban is megértetted volna a lényeget. Az ugyanis, hogy nem érezted job¬ban magad sem Magyarországon, sem Németországban, nem arra a következtetésre kellett volna vezessen, hogy most aztán Dél-Amerikába kellene menned. Az a Terem¬tő Öröklény, aki ott benned van a Krisztus formájában, ahogy te olyan szépen megtaní¬tottad nekem, annak idején Nagytárnán, nem fog tudni benned és általad jobban a felszínre törni a zavaros életviteled miatt. Ezen nem tudsz segíteni sem azáltal, hogy velem vitatkozol, sem azáltal, hogy elmész Dél-Amerikába az öcsédhez.
– Elismerem, hogy megfogtál. Kissé felületesen kezeltem ezeket a kérdéseket, amióta innen Nyugatra szöktem.
– De amikor visszatértél és néhány hónap múlva a magaddal hozott pénz és a sok szajré elfogyott, az oktalan költekezéseid és hazárd gazdasági manőverezéseid követ¬keztében, szóval, amikor megint nullára kerültél erkölcsileg is, nemcsak anyagilag, akkor végre magadba nézhettél volna.
– Igen, de ahhoz előbb önmagammal kellett volna szembenéznem és erre nem volt érkezésem, mert mindig valami új pénzszerzési lehetőség után kellett néznem, különben éhen döglöttem volna. De különben is vissza kellett szereznem a család földjeit, amelyekről anyám annak idején felelőtlenül lemondott, holmi szocialista előnyök érdekében, „hogy tudjon etetni és nevelni bennünket”.
– Hagyd most az anyádat, Géza és hagyd a földeket. Mára már majdnem mind visszaszerezted, és mégis egy brazíliai repülőjegyért eladnád az egészet. Nem erről van szó most itt, ebben a percben.
– Hát miről van szó? Szerintem csakis arról, hogy nem volt időm foglalkozni ezek¬kel a teológiai kérdésekkel, mert szinte éhen haltam, és mert vissza kellett szereznem a családi földeket, amelyek engem és az öcsémet, nem pedig a régi és az új párttitkár és a néptanácstitkár elvtársakat illetnek meg.
– Géza, így soha nem jutunk eredményhez. Hagyd a francba most az illetékeidet, amit most repülőjegyre akarsz váltani. Ha tudni akarod, a lényeg azon van, hogy béke¬¬időben még senki nem halt éhen, legalábbis itt Európában, csak akkor, ha na¬gyon akarta. Így te sem haltál volna éhen. És tovább megyek: képzeld el, hogy ha nem ennél, most sem halnál éhen!
– Nem is akarok. Mi köze a te koplalási mazochizmusodnak ahhoz, hogy én nem értem rá mélyebben foglalkozni teológiai kérdésekkel az utóbbi időben és ahhoz, hogy sem Németországban, sem Magyarországon nem éreztem jól magam? Mert ha jól értem, valahová ide akarsz kilyukadni, nem?
– De igen. Hidd el, hogy sok köze van, Géza. Az étkezés kérdése, illetve a folya¬ma¬tos és állandó táplálkozás szükségességéről alkotott tévképzeteink sokat tükröznek, meghatároznak és képviselnek az életünkben és a kultúránkban. Mert a mi táplál¬ko¬zá¬sunk természetellenes, elfajult, degenerálódott és degeneráló szokásrend. Gyomor¬vallás. Az egész nem egyéb, mint öncélú íz-élmények, azaz élvezetek értel¬met¬len haj¬szo¬lása. A szervezetünk beterhelése és elhalmozása olyasmivel, amire a mi szerve¬ze¬tünk¬nek tulajdonképpen semmi szüksége nincsen. Kitágítjuk gyomrunkat és be¬lein¬ket a mértéktelen, fölösleges zabálással és azután idegesek, türelmetlenek és ingerültek leszünk éhségérzetünk következtében, miközben az éhségingernek semmi köze nincs a szervezet energia-szükségleteinkhez. De ez minket már nem érdekel. „Mindenhova betörünk és ha kell, embert is ölünk”, ahogy az öngyilkosságnál kikötő szegény József Attila írta. És az egész nagy természet-kizsákmányoló élelmiszeripar azért van, hogy fölöslegesen megtömhessük a beleinket, azaz ama nagy hazugságért, hogy ne hal¬junk éhen. Eme nagyzabáló idiotizmusunkat ráfogjuk a gyermekeinkre. Készek vagyunk a végsőkig kiszipolyozni, és tudományosan letaposni a természetet csak azért, „hogy ők ne éhezzenek, nekik mindent megadjunk, ami kell”, miközben nagyon jól látjuk, hogy amíg kicsik, jóval kevesebb ennivaló kell nekik, mint amennyit beléjük tömünk erő¬szak¬kal, vagy pedagógiai cselfogásokkal. És arról is megfeledke¬zünk, hogy zsönge gyermekkorunkban, kevés kivétellel egyikünk sem akarta meg¬enni a húst, de végül mindig az okos szüleink győzedelmeskedtek és rászoktattak... És mit gondolsz, hon¬nan ered ez az őrület?
– Az imént elmondtad nem? Onnan, hogy nem ismerjük eléggé biológiai energia- szükségleteinket.
– Áh, dehogy Géza, te is félreértesz mindent és a kézenfekvőnek látszó, de hamis materialista magyarázataidat rávágod mindenre, mielőtt az ember kifejtené, hogy tulajdonképpen mit is akar, akárcsak a csepűrágó eropér polgárok. Az igazi ma¬gyarázat nálad is ugyanaz a közhely, ami a mindenkié, hiába is tiltakoznál ellene: te is éppúgy, mint az általad lenézett csepűrágó emberiség, önmagadon kívül, vagyis a fizikai világban keresed a lényeges információt, az Istent. Azt hiszed, hogy Brazíliában meg fogod találni, mert ott nem lesznek zabálási, azaz anyagi gondjaid, mert ott nincs ilyen infláció mint itt, ahol az élelmiszer-árak napról napra szédületesen emelkednek. Géza, ne keressd a lényeget magadon kívül, mert azt, ha nem találtad meg ön¬magad¬ban, Brazíliában még kevesebb rá az esélyed.
– Nem keresek én már semmit, csak meguntam itt ezt az optyinka szagú, román korrupciót, mert már nem találok semmi fantáziát benne. Miután megjártam nyuga¬tot, már egyáltalán nem találom érdekesnek azt, hogy itt mindenki hazudik, min¬denki vala¬kit lekenyerez, megveszteget és azért, hogy ezt elfödjék, mindenki kiabál, fel van háborodva, neheztel, panaszkodik, de közben mindenki nagyon is meg van elégedve mindennel. Régebb nagyon szórakoztatott a nemzeti vallásként működő korrupció és személyesen is gyakorolva ezt a szokásrendet, rendkívülien élveztem, ahogy a piaci ordítozással, sűrű keresztvetéssel és ökölrázással aláfestett kancsuka lo¬pás eredmé¬nyé¬vel: a szegénységgel, éppúgy megvannak elégedve, mint az őszinte és nyílt hazugsá-gaik¬kal, ezzel az ízesen sajátos, utánozhatatlan és megmásíthatatlan nem¬zeti erkölcs által biztosított eredeti nagy-román lehetőséggel. Emlékezz vissza, hogy miközben a bere¬zelt tanáraink csak desperált helyzetükből eredően hirdették, hogy Románia a határ¬talan lehetőségek országa, én ezt komolyan vettem és élve a vallásos korrupció és a hülyeség által biztosított lehetőségekkel, a legszabadabb életet folytattam, miközben mások egyik napról a másikra, teljes reménytelenségben ten¬get¬ték napjaikat. Ebben a nemzetben és ebben az országban, most is, akárcsak tíz évvel ezelőtt, a határtalan magyar¬gyűlöleten kívül, csak a korrupció hiteles. A magya¬ro¬kat is csak azért gyűlölik, mert nagyon is tisztában vannak vele, hogy minden történelmi és nagypolitikai mese elle¬né¬re, Erdélyt nem népgyűlések és nem korrekt diplomáciai tár¬gyalások útján kaparin¬tot¬ták meg, hanem a Párizsba és a Trianonba delegált szövet¬ségi államok diplomatáinak a több vonatszerelvénnyel szállított murfatlari pezsgővel való leitatása árán, valamint a nemzeti vagyonnak számító, a Duna-Deltából éveken át gyűjtött feketeikra kész¬le¬tek feltálalása árán. Hogy a szintén több vonatszerelvé-nyen Párizsba szállított buka¬resti úri dámák és az arisztokrácia bájos női tagjainak diplomáciai tevé¬kenység gya¬nánt űzött, több hetes, hallatlan intenzitású baszási szolgálata mennyire volt mérvadó az akkoriban világmárkának számító dobrudzsai pezsgő és az akkori¬ban szintén ritka¬ság számba menő Duna Deltai több tonna feketeikra mellett, e diplomá¬ciai aktus tényét jól ismerő román nemzeti harcosokat kivéve, ma már senkit sem izgat. A magyar politi¬ku¬sokat és történészeket a legkevésbé. Bevallom neked őszintén, hogy engem sem izgat, sőt: igen magas szellemi színvonalra, eredeti gondolkodásra és kü¬lönös bátor¬ság¬ra valló tettnek találom, akárcsak az Eifel-toronynak az ócskavas gyanánt történő eladását a mi nagyszerű Trebics szélhámosunk által. De gondold el, micsoda különb¬ség: egy acéltorony és egy kisebb országnak beillő földterület, a rajta élő né¬pek¬kel együtt néhány hektoliter szőlőlé, néhány tonna fekete ikra és néhány tucat¬nyi, ön¬ma¬gát a nemzet érdeke oltárán feláldozó arisztokrata hölgy és úri kurva ágyhoz szállí¬tá¬sa árán. El kell ismerni, hogy a pihentagyú román politika sokkal találéko¬nyabb és fan-táziadúsabb, mint a száraz magyar. De sajnos én, ezt a minket is a hülye szegény-sé¬gükbe rántó és tartó leleményes szembekötősdit, aminek a nyugat még mindig bedől, de már nem annyira, mint ötven és hetven évvel korábban, már na¬gyon unom. A román politikusok is jól tudják, hogy a történelemben még egy Tria-nont már nem lehet produkálni. Ezért itt már látszat minden, annak ellenére, hogy itt még most is társadalmi és erkölcsi szinten igazodik be nap mind nap Einstein relativitás-elmélete. A román tiltakozás és az elégedetlenség a legnevetségesebb hő¬börgés, amit maguk az elégedetlenkedők sem vesznek soha komolyan. Az egész olyan, mint a dilis gyerekek szórakozása. Lehet folklorisztikus érdekesség, balkáni la¬tin egzotikum az unatkozó nyugati polgárok számára, de számomra már érdektelenül ódon: pókhálós és poros. Amennyire szórakoztatott fiatal koromban, ma már annyira unom. Ceauşescu alatt jól kivettem a részemet e nemzeti banzájból. Azáltal, hogy a demokrácia még na-gyobb lehetőséget biztosít a nemzeti vallás kibontakozásához és a bizánci igény-telen¬séghez, a játék számomra túl egyhangúvá vált és ezáltal unalmassá. Ide már semmi fantázia nem szükséges, sem különösebb értelem, hanem vallásos hipo-kritiz¬mus és a balkáni romlottság idilli romantikájához való úri kedély, ami belőlem elfogyott.
– Na, és Magyarországon miért nem szeretted?
– Ott minden épp fordítva van. Ott még nincs egyelőre ilyen nyílt és ekkora hazu¬do¬zás, vagy ha van, az legalább nem ennyire szemtelen. A korrupció és a léhaság még nem ország-vezetési elv és ettől, látszatra legalábbis, nagyjából mindenki meg is van elé¬gedve. De csak látszatra, mert Európában nagyítóval keresve sem találsz a magyar¬nál elégedetlenebb népet. Pártoskodva panamáznak, csüggednek, neheztel¬nek és gyűlölködnek. A politikai elv, a hovatartozás és meggyőződés fontosabb, mint a vallás, a szerelem és a szexuális kapcsolat. Ettől aztán felborul minden, ami normá¬lis emberi életrend. Nem elég idegölő számukra az állandó rohanás, a vagyonhajsza. A tetejében ott van ez a nagy pártos gyűlölködés, az egymásra mutogatás. Csak azt nem tudom, azért elégedetlenkednek-e, hogy pártoskodhassanak, vagy azért pártoskod¬nak, hogy elégedetlenkedhessenek? Nem, köszönöm szépen, ez mindössze egy másféle őrültség, de ugyanúgy infantilis színvonal az én igényeimnek.
– Nem gondolod, hogy te is ugyanazt az ontológiai félreértést követed el? Miből gondolod, hogy Brazíliában nem ugyanerről van szó, csak más külsőségekkel? Nem gondolod, hogy mindez összefüggésben van az én, a te és a mindannyiunk stupid zabálási késztetéseivel? Gondolod, hogy nincs összefüggésben az ember rendelteté¬sének a félreértésével, a mindannyiunk abszolút megtévesztettségével? Gondolod, hogy csak zabálni, inni, kefélni, sportolni, kártyázni, és más élvezeteket haj¬hászni szü¬lettünk a világra? Gondolod, hogy csak javakat termelni, azokat egy¬mástól eliri¬gyel¬ni, elrabolni, és egymással szemben megvédeni, részegeskedni, színházat és szívek-harcát játszani, mindenkit, még ha lehet a Jóistent is magunk felől félrevezetni, ál-szentes¬kedni, önérzeteskedni, ünnepélyeskedni, egymásra lövöldözni, erőszakos-kodni, panaszkodni, nyereségért termelni és a természetet-, majd később a világűrt szennyezni jött a Teremtésben létre Ádám Kadmon, Isten első ideája?
– Lehet, hogy igazad van, de ez még nem elég ok arra, hogy mi ketten itt ma-rad¬junk éhségkúrákat folytatni Romániában. Magyar kisebbségiként seggre-pacsizni ebben a balkáni nacionalista kurválkodásban!
– Egyes misztikusok nagyon sok fantáziát látnak Romániában. Például Bukarestet egyes jógamesterek és keleti misztikusok az Új Jeruzsálemként emlegetik.
– Megcsókolhatják a seggemet az egzotikus hőbörödöttek. Ezek vagy a román ortodox egyház megbízottjai, vagy misztikusnak álcázott vallásos rajongók, vagy jó¬indulatúan korrupt szamarak, akik még nem értették meg, hogy a metafizikának a geográfiához, de még inkább a hazafisághoz semmi köze nincsen. Ezek nem tudják, hogy Assziszi Szent Ferenc kivételével, az összes szent a történelem őrületében szen¬vedett, az ők híres Sunt Dar Sing-jével egyetemben, aki a tibetieket katolikus vallásra akarta téríteni, és aki egyik extatikus fantazmagóriája következtében a román despe¬rál¬tak számára ezt az őrültséget meghirdette. Persze, ezek a romantikus meta-miszti¬ku¬sok nem tartják magukat nacionalistáknak és lehet, hogy nem is azok, de semmiképp nem akarják tudomásul venni, hogy a nemzeti bűvös körön kívülről nézve, mennyire nevetséges, amikor a metafizikával kapcsolatban ilyen, az obskúrus nemzeti pszichó¬zis segge alá lovat adó fantazmagóriákat hirdetnek és terjesztenek. Káprázat, kábulat és illúzió ez is, mint minden, amit történelemhez és helyekhez, azaz térhez és időhöz kötöznek. Nem mondhatok neked sem mást, mint azt, hogy mindazok, akik ilyesmit hisznek és népszerűsítenek, azok szellemileg impotensek.
Olyan információk is érkeztek hozzám, hogy Magyarországon is pogánykori vallá¬so¬kat élesztgetnek egyesek, sőt, hogy Táltos egyházat, meg más magyar-gulyás egyházat alapítanak különböző mágikus gyógyítói képességgel rendelkező személyek. Sőt: még azt is olvastam valahol, hogy állítólag Jézus már reinkarnálódott is egy Eszter¬gom¬¬ban született kislány személyében. Hát ezek a magyar misztikus nacionalisták, illetve nacionalista misztikusok is elmehetnek tőlem a fenébe. Látod, milyen kor¬lá¬toltak ezek Ádám? Még hogy Jézus reinkarnálódott! Látod, mi történik, ha szó szerint veszik a teo¬lógiai metaforákat? Nem Jézus reinkarnálódik, hanem a Krisztusi állapot és ké¬pes¬ség megszerzésének a lehetősége nyílik meg egyre több személy számára a földön, ami¬kor majd annak eljön az ideje... Jó, jó, tudom, hogy te is tudod. De hall¬gass most végig. Ez az idő nagyon messze van még Ádám, lásd be. Ez az idő nem jöhet el addig, amíg ezt a metaforát a misztikus gondolkozók sem képesek felfogni helyesen. Vagy várj csak... Lehet, hogy megértik a huncutok, de most is, mint kétezer éve folyton, elárulják azt és visszaélnek vele. Nagy a gyanúm, hogy ezek a miszti¬kusok nem is buták, Ádám. Hanem nagyon is rafináltak. Ők nagyon jól tudják, hogy miről van szó, de a bevétel érdekében újabb vallásalapítással szórakoztatják a népet. A gazembe¬rek..., hát ide süllyedtünk..., ahelyett, hogy jó Trebicsekként Ejfel tornyokat adnánk el ócskavas¬ként és ahelyett, hogy tokai aszúval és egri bikavérrel visszacsalják Erdélyt és Felvidéket ezek¬nek az egyre gyengébb magyar szélhámosoknak már csak annyira futja a fantáziája, hogy saját népüket kezdték fejni hősies sámáni, bocsánat, gyógyítói táltos mesékkel.
– Ne ítélj, Géza, hogy ne ítéltess... Jó, tudom, hogy ez közhely. De vizsgáljuk meg ezeknek a dolgoknak a metafizikai alapját: A „Ne ítélj, hogy ne ítéltess” figyelmez¬te¬tés¬nek racionális magyarázata van. Mert amennyiben te mások fölött ítélkezel, ahelyett, hogy helyzetértelmezést gyakorolj, elzárod magad a megismerés lehetőségétől, elzá¬rod magad a lényegi megértés elől. Látod, te sem érted igazán, hogy a románok miért kellett megkapják Erdélyt, holott, bármit is állítanának a román állami, vagy magán történelemgyártó cégek, a színtiszta pucér tárgyi igazság az, hogy politikailag Erdély soha nem tartozott Trianon előtt Romániához. De most fogózz meg! A teremtés és a lét eredeti és ideológia-mentes logikája szerint egyáltalán nem fontos az, hogy politi¬kailag egy bizonyos földrajzi terület mikor és hova tartozott. Ez a történelmi-politikai szempont mindössze szűklátókörű emberi szempont, ami végső soron alacsony szen¬ti-mentális motívumokra és öncélú gazdasági érdekekre, vagyis életnyerési koncep-ciókra vezethető vissza. Ezért teljesen mindegy, hogy népgyűlési határozatok, katonai helyzetteremtés, vagy pezsgővel öntözött és arisztokrata örömlányokkal dúsított diplo¬máciai ügyeskedés eredménye az, hogy egy ún. geopolitikai terület, jelen eset¬ben Erdély, milyen nemzet használatába kerül néhány száz évre. Mert az, hogy a nagy¬hatal¬mak diplomatái, akik ugyancsak az egyetemes törvényeknek engedelmes¬kednek, ha tudnak erről, ha nem, úgy ítélkezzenek, ahogy ítélkeztek Erdély esetében valamely nagyobb, történelmi igazság feletti igazság-erő, nevezhetjük isteni igazság¬nak, vagy Szent Szellemnek, teljesen mindegy a megnevezés, de a lényeg az, hogy mindaz, ami Párizsban és Trianonban történt az első Világháború után, egy ilyen történelmi igaz¬ság felett álló lét-rendeltetési igazság következménye.
– És szerinted mi ez a történelem feletti igazság?
– Az igazság az, amit szintén hajlamosak vagyunk mi magyarok egyenértékűnek tekinteni és épp oly megvetően emlegetni, mint a szövetséges diplomatáknak az úri örömlányokkal, kaviárral és murfatlari pezsgővel való kiszolgálását. Holott ez a tény, hogy a kettő között egyenlőségjelt teszünk, már ránk nézve gyalázat, mivel a leg¬na¬gyobb életszentséget, ami ellen a felvilágosult magyar polgárság a kevésbé felvilágo¬sult román nép előtt két évszázaddal korábban kezdett el „védekezni”: a gyermek¬áldás szentségét keverjük össze és tesszük egyenlővé a politikai lekenyere¬zés¬sel, vagyis a létrontással. Márpedig, amennyiben a Trianoni döntésnek az Erdélyre és Magyar¬országra vonatkozó része mindössze egy múlandó politikai konjunktúra szentesítése, illetve egy diplomáciai szélhámosság eredménye lett volna, nem lehetett volna hosszú távon fenntartani. Mivel azonban egy olyan isteni igazságnak a következ¬mé¬nye volt, amit elsősorban mi sértettük meg, és amit tovább sértünk, most immár az azóta szintén felvilágosult románokkal együtt, de mi még mindig nagyobb mérték¬ben, a Trianoni döntést végső soron igazságos döntésnek kell neveznem. Igenis tudomásul kell vennünk, és vezekelnünk kell és bocsánatért kell esedeznünk a felvilágosult és a románoknál akkor sokkal gazdagabb egykéző, vagy maximum két gyermeket a vi¬lág¬ra engedő magyar őseink által a gyermekáldás életszentsége ellen elkövetett vét¬kek miatt, ahelyett, hogy lenéznénk a Kárpátokon át Erdélybe vándo¬rolt román juhászo¬kat, jobbágyokat és szabad parasztokat, amiért „ránk szaporod¬tak”. És ez még csak az érem egyik oldala. Mert, amíg az általad hirtelen felvetett kérdésekben ugyancsak ehhez hasonló felszínességgel ítélkezel, te sem teszel egyebet, mint az önmagukat hitelesnek feltüntető személyek. És azáltal, hogy elítéled őket, abban a hülyegyerek-játékban, amit ma az emberiség játszik, te is részt veszel.
– Én? Á, dehogy veszek részt én ilyesmiben! Ezt ne próbáld elhitetni velem.
– De igenis részt veszel, Géza! Csak rá kell néznem a hatalmas pocakodra, a türel¬metlen, fölényeskedő gesztusaidra. Ha nem vennél részt, akkor folytonosan figyelnél rám beszélgetés közben, mint ahogy én folyton figyellek téged, ahogy te folyton fel¬pattansz a székről és az ablakon kinézel. Te nem reám, hanem a szavaim fogalmi jelentésére figyelsz. Te még midig dialektikus vitát akarsz folytatni velem, miközben te is tudod nagyon jól, hogy ennek nincs már semmilyen értelme. Annál inkább nincs, hogy barátjával vitázik az ember. Te még mindig betegesen cáfolsz, elhárítasz, érvelsz, védekezel, kitérsz, stratégiázol, miközben állandóan csak engem kérsz fel állí¬tá¬saimnak a magyarázatára. Mindez azt árulja el nekem, hogy te nagyon is részt veszel abban a stupid játékban, amit te magad rég óta lenézel. És ez még akkor is így van, amikor szidod és becsmérled a politikusokat, a bankárokkal kiegyező materia-lista keresztényeket, vagyis a nyugati filozófusokat, az ideológusokat, az antropo¬lógu¬so¬kat, a szociológusokat, a pszichológusokat...
– És az urológusokat és a cetológusokat...
– Pontosan, szóval akkor is részt veszel ebben az általános körhintában, amikor ezeket a misztikus mókuskerékideológia-gyártókat lenézed, amiért a haszontalan hülyeségeikkel félrevezetik saját magukat és utána „az egész emberiséget”.
– Gratulálok. Szó se róla, jól megjegyezted a Nagytárnai leckéimet.
– Ezek már nem a te leckéid, Géza, én azokból nem sokat értettem meg, vagyis mindaz, amit én azokból akkor megértettem, még arra sem volt elég, hogy legalább önmagamat megértsem. És annál inkább nem értettem meg azokból semmit, mert azoknak a Nagytárnai „leckéidnek” a te életedben sem volt semmiféle pozitív követ¬kezménye és a te akkori és a későbbi életviteled egyáltalán nem szolgáltatott szá¬mom¬ra semmiféle olyan példaadó értéket, amiből az elméleteid az én személyiségem szűrő¬jén is átmentek volna, illetve amelyek a pozitív következmények tükrében általam is használhatóak és követhetőek lehettek volna. Egyszóval én akkor még egyáltalán nem értettelek téged.
– És most értesz? Bizony jó lenne, ha valaki engem is megértene végre! Pszicho¬lógus feleséget, vagy pszichológus barátot keresek, aki a szerencsétlen Géza bácsit megérti végre!
– Hülyéskedj csak, mert nagyra mész vele! A gátlás-felszabadító pszichológiát, illetve a teremtői kauzalitást nélkülöző, az egyetemes felelősség és értéktudat nélkül a lelkekben vájkálgató, „matat a kakiban” pszichoanalízist én is pontosan olyan nevet¬ségesnek találom, mint te. Amikor az asztrológia metafizikai alapjait: a személyemre vonatkozó, a személyemet és a személyi tulajdonságaimat, a sorsomat, a teremtés ős-okához visszakötni képes igazságait felfedeztem, nem értettem egyszerűen, hogy épeszű emberek hogyan képzelték el, hogy ilyen közgazdaságtan szerű, felszínes tapasz¬talatokra, illetve materialista koncepciókra épített elméleti rendszerrel, aminek az egyetlen létjogosultsága az, hogy néha működik, a „lélek rejtélyeit megfejthetik”? De hiszen az atombomba és a kábítószer is működik, nem? Hát akkor egyáltalán miért van rá szükség? Tudom, tudom, ez épp olyan, mintha azt kérdezném, hogy az alko¬holra, a színházra, a templomra, az erődökre, a pártokra, a kaszárnyákra, az államra vagyis a faragott képekre miért volt szükség?... Szóval, téged is annyiban értlek Géza, mint amennyiben magamat értem, amióta megtanultam befelé figyelni az asztrológia segítségével. Persze, amennyiben a horoszkópod a kezemben lenne, ahonnan kiol¬vas¬hatnám az élettervedet, többet megértenék belőled. Ezt viszont te is megkísérelheted, hiszen ha jól emlékszem, azt mesélted nekem a Nagytárnai beszélgetéseink alkalmá¬val, hogy a teológián te is ilyen jellegű dolgokat fedeztél fel, amikor az előjáróid elkezdtek rejteni bizonyos könyveket előled, és elutasították azt, hogy az ilyen jellegű kérdéseidre feleljenek. Nem emlékszel?
– Emlékszem, de hát azok csak fiatalkori naiv fantáziálások voltak. Azt hittem, hogy valamit megérthetek, azokból a könyvekből, amit végsősoron nem a könyvek¬ből, hanem másokkal, a nálam értelmesebb és tájékozottabb személyekkel beszélget¬ve kel¬lett volna megértenem. A baj viszont az volt, hogy annyira türelmetlenül kér¬dez¬tem, hogy tanáraim elzárkóztak előlem, mert megrettentek attól, amit kérdeztem, mivel ők sem voltak tisztában a metafizikai problémákkal. Hiszen az Einstein relati¬vi¬tás elmé¬le¬te és a kvantumfizika felfedezései után, valamint a több évszázados európai parla¬men¬táris demokráciák tapasztalatai után a tudományos-materialista filozófiára alapozott kommunista diktatúrák több évtizedes ideológiai nyomása és hétköznapi valósága minden istenképzetet, és ezáltal a metafizikai igazság képzeteket is elhomá¬lyo¬sította.
– A metafizika nem egy vallásos dogmarendszer, Géza és, nem is a filozófiának egy elvont része, hanem az egyetemes törvények tudománya, amit csak személyes rész¬vé¬tel¬lel, személyes átéléssel, csak személyes élményeid értelmezésével, azok igazi okának felkutatásával, vagyis azoknak az igazi, kauzális értelmének a felfedezésével, sajátít¬hatsz el, és amelyben a tárgyi tudás, a külső információ, csak úgy lehet segítsé¬ged¬re, ha belső felfedezéseiddel összeveted. Te rájöttél magadtól valami igazán lényeges do¬log¬ra, ami kevés embernek adatott meg azokban, a középkorinál is sötétebb Ceauşescu-években. Ehhez rendszerint misztikus tanítómester, vagy legalább egy metafizikai iskola tanításainak a rendszeres követése szükséges, mármint hogy egy tanítványt, olyan fiatalon, mint te voltál akkor, a közéletben intézményesített és az iskolákban is hivatalosított, a gyermekkorunktól belénk vésett összes materia-lista tévképzettől megszabadítsa. Te nagyon közel álltál akkor a szellemi felébredés¬hez és a megvilágo¬so¬dáshoz, de miután elhagytad a teológiát, a könnyű világi sikereiddel megerősített híres Géza féle kényelemed megfosztott attól, hogy az igazi utadat végigjárd.
– Basszam, hogy mennyire igazad van! Húj, a Jóistenit neki! – Géza megint felugrott a székről, amelyen előbbi mondataim után megtelepedett. – Ez pontosan úgy van, ahogy mondod. – Hadonászás közben a padlót nézve, a szobában fel-alá kezd járkálni. – Akkoriban mintha tényleg jó nyomon jártam volna, de aztán letértem róla, mert hagytam, hogy ezek a könnyű, szar kis kurvás sikereim félrevezessenek! Mert senki sem volt a közelemben, akivel ezeket a dolgokat érdemben megbeszéljem. Pedig akkoriban én ezeket a dolgokat még igen komolyan vettem.
– Ülj már le, és próbálj megnyugodni! – Rám néz, mint aki azért bizonytalankodik, mert nem tudja, hogy gúnyolódnak-e vele. – Ne félj, nem gúnyolódok. Azt hiszem, tudom, hogy mit érzel. Sajnálom, hogy akkoriban nem lehettem szellemi partnered, mert el voltam foglalva Dórával és a festői érvényesülésemmel. Na és éretlen is voltam még ezekhez a kérdésekhez. Éretlen és műveletlen, ahogy te mondtad.
– Dehogy voltál te éretlen! Én voltam felületes, mert azt hittem, hogy a műveltségi színvonalad alacsony ahhoz, hogy az ilyen jellegű dolgokat megérthesd. Mintha a műveltségnek valami köze is lehetne a lélek megtisztulási vágyához és a szellemnek a megvilágosodási igényeihez!
– Látod, emiatt a belénk vésett materialista életszemlélet miatt, már az elemi osz¬tályokban belénk nevelt, majd a környezettől, a szülőktől, a tanároktól önkén-telenül átvett intellektuális tévképzetek hatása miatt, a hülyegyerekségből nem tudtad még magadat sem kimenteni, és így nem tudtál megmenteni a sorsomtól engem sem. Ma¬radt számodra a további fölényeskedés, a cél nélküli, üres kalandozás, és számom¬ra az értelmetlen, kicsinyesen heroikus sorsküzdelem. Lényeg, hogy a termelői-fogyasztói szocialista-kapitalista-jankópista moslékba beleragadtunk mind a ketten, még akkor is, ha te azzal a tévképzettel éltél, hogy kívülálló vagy. Most láthatod, hogy nem.
– Tévedsz, Ádám. Nem akarlak mindenáron cáfolni, de tévedsz. Azt, hogy te mit csinálsz, talán nem tudom most megítélni, mert nem egészen értem, de azzal az állításoddal, hogy az emberiség hivatalos játékában én ténylegesen részt vennék, nem érthetek egyet. Jól tudod, hogy mennyire utálom, ezért én mindig is kijátszom az emberiség troglotidizmusát fenntartó szabályokat és intézményeket. Nekem ezekre a csoportszellem-helyettesítő etikára és felépítményekre semmi szükségem nincsen. Sőt: ezeket én az ellenségeimnek látom, mert mindegyre bele szeretnének szólni, és a diktatúra alatt bele is szóltak az életembe. Meggátoltak a szabad akaratom érvénye¬síté¬sében! Ezért én most úton-útfélen mindenkit arra tanítok, hogy ne használják az intézményeket, mert az értelmes embernek voltaképpen nincsen is rájuk szüksége. Ahol csak eljárok, és ahol csak érem, dekonspirálom az emberi magatehetetlenség és félrevezetettség eme képződményeit, mert csak így, haszontalanná és tehetetlenné dekonspirálva, lehet tönkretenni a személytelenség és felelőtlenség e szervezett rendszereit, amelyek segítségével egymást nyomorítják ma az emberek. De nem csak másokat tanítok erre, hanem ezt, a dekonspirációt szolgálom egész életvitelemmel.
– Az intézmények kikerülése és kijátszása, vagy lerombolása még nem azt jelenti, hogy a hatásuktól és a fenntartásuk terhétől meg is szabadultál, Géza. Attól te még igenis részt vállalsz az egész rendszer hoci-nesze játékában, hiszen te sem teszel töb¬bet, mint bepalizod az intézményeknek behódoló személyeket. Az igazi dekonspirációt saját magadon kellene elkezdened, azáltal, hogy nem fogyasztasz a valódi szükségle¬teidnél semmivel sem többet. Azáltal, hogy nem nézed le a többi szerencsétlent, hanem megértéssel viszonyulsz a csoportos közömbösség által áldozattá tett csonka-tudatú emberekhez.
– Rendben van, mindent megértek, és nem nézek le senki kiszolgáltatott idiótát sem. De az intézmény láncolatokból és hálózatokból álló világ-apparátust le kell lepleznem, és le kell rántanom a maszkját, ahol csak érem, mert szabadságomban, szabad akaratom gyakorlásában állandóan fenyeget. Mert ha neked egészen elmegy a koplalásoktól az eszed és a magadhoz hasonló begerjedtekkel szövetkezve, eldönti¬tek, hogy mennyi táplálékot kell, vagy nem kell egy személynek elfogyasztani, ki állapítja meg az én valóságos szükségleteimet, ki ellenőrzi azt, hogy ne fogyasszak a szükségesnél többet? Egy újabb intézmény, nemde?
– Azt hittem, hogy metafizikai alapokon beszélünk már, tehát nem engedjük meg azt a luxust magunknak, hogy félreértsük egymást.
– Oké, Ádám, ne haragudj, tényleg nem látok tisztán ebben a koplalási kérdésben. – Géza megint cinikus, de teszem magam, hogy nem veszem észre.
– Ki más állapíthatná meg, mint te saját magad, Géza, mit hülyéskedsz itt velem? De ezt még csak megállapítanod sem kell, azt nem írhatod elő még magadnak sem, mert az erőszak bűnébe esel. Csak egyszerűen nem kezdesz annál többet enni, mint amennyire szükséged van, lassan leszoksz a húsról és lehetőleg csak nyers ételt, fő¬ként zöldséget és gyümölcsöt eszel. De ezt a kísérletet nem kell elkezdeni hirtelen! Szép lassan, de határozottan és következetesen. Kompromisszumokat vállalva, de tel¬jes meghasonlást nem. A természetes étrend a spirituális életrend helyreállításának legfontosabb része. Amikor a pocakoddal együtt a betegségeidtől is megszabadulsz az ellenségképeiddel és a félelmeiddel együtt, az étkezés és a táplálékfogyasztás egy harmad-negyedrangú kérdés lesz, ami különösebben nem érdekel már, és nem gerjedsz be attól, hogy mondjuk, egész nap nem eszel semmit. Szóval, megnyugszik az életed és felszabadul az életképzeleted a táplálékszerzés örökös terhe alól, mivel egy hosszabb időfolyamat után a táplálkozási igényed a mostaninak tíz százalékára csökken és egész életviteled kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb lesz.
– És mire jó ez nekem?
– Arra, hogy a termelés-fogyasztás ördögi körétől magadat ne kikerüléssel, ki-cselezéssel, azaz szélhámoskodással függetlenítsd, tehát nem csak elméletileg, ha¬nem ténylegesen. Nem te mondtad, hogy a fogyasztói ideológia ördögi körében bu¬kik el az ember? Hogy akarod a fogyasztói ideológiára alapozott, elidegenítő intézmé¬nyeket felszámolni, miközben te a természet kizsákmányolásában, a bundázott környezet¬szennyezésben és pusztításban, vagyis a létrontásban, az öncélú élvezet és biztonság¬keresésben, ami a túltermelést és a túlfogyasztást idézi elő, részt veszel? Ha te is kompromisszumokat követsz el minden téren? A korrupció, otthon a konyhában és a kamrában kezdődik, nem a politikában és nem a közigazgatásban! Te csak be¬csapod magadat azáltal, hogy kívülállóként magadat felmented, miközben vásárló¬ként fenn¬tartod a játékot azáltal, hogy másokat átverve, az intézményekre hárítasz mindent, meg az azokat működtető szerencsétlen igazgatókra, elnökökre és hivatal¬főnökökre. Ez még csak nem is dekonspiráció, hidd el nekem. A megoldás az lenne, hogy még csak szükséged se legyen arra, hogy becsapd azokat, akik az intézmény¬rendszereket használják, mivel nem mernek saját életükért felelősséget vállalni, és ezáltal mindig ezektől az egyéni felelősség-megosztó, a felelősséget követhetetlenül szétszóró hivata¬loktól és a hivatalos engedélyektől függnek.
Az ideális állapotot még én sem értem el, Géza, még én sem állíthatom, hogy nem vagyok része a megosztott felelősség, illetve felelőtlenség ördögi körének. Minek menjek hát Dél Amerikába, ahol újabb ezer, számomra ismeretlen hivatal előtt kell igazolnom a törvényes létemet? Már így is eléggé része, kiszolgáltatottja, függvénye és persze kiszolgálója is vagyok a román államapparátus személytelen hülyeségének! Minek nekem még egy plusz teher?
– Persze, hogy része vagy, mihelyt ilyen középkori koplaló mutatványokat ren¬dezel. Amit csinálsz, csak a nagy zabálási versenynek másik véglete. Így hát ez is csak egy véglet és a végletek erősítik az arany középszerűséget. Én a végleteket ki¬mon¬dottan szeretem, de csak olyankor vállalom, ha nem kell magamat sanyargatnom ahhoz, hogy eljussak egyik, vagy másik végletbe.
– Tévedsz. A természetes táplálkozásnak nincs semmi köze a végletekhez, amiket te olyan nagyon kedvelsz, és még kevesebb köze van a zabálási, vagy a koplalási verse¬nyekhez. Én nem akarok ezzel bebizonyítani semmit, és jó ideje, elkerülök min¬denféle látványosságot, versengést, mert megfigyeltem, hogy a másik szerencsétlen¬séget idéző ördögi kör, az állandó alakítás, az aréna, a színpad, a stadion, vagyis az öncélú szereplés és a versengés. Én még csak önmagammal sem versenyzek és remé¬lem, hogy lassan feloldom a kérgemmé vált, belülről rothasztó szereplési viszketeg¬ségemet. Ezt is csak neked mondom el, hogy valamiképp megértsd annak a lényegét, hogy miért nem akarok sem vendéglőbe, sem Dél-Amerikába menni, sőt egyáltalán nem akarok mostanában innen sehova elmenni, az ügyintéző magyar¬országi „kirán¬du¬lá¬sai¬mat” kivéve. Meg kell mondanom neked, hogy nem csak ké¬nyelmi okok miatt nem hagyom el szívesen a Székelyföldet. Én úgy érzem – és ez az érzés, ebben az esetben egy spirituális tudást, azaz hitet és életprogramot jelent, amit a horoszkópom segítségével értettem meg, hogy van itt számomra elég látni, tenni és megérteni való az egész hátralevő életemre.
– Most szakállas lokálpatrióta szövegekkel etetsz.
– Miből következtetted ki ezt?
– Úgy beszélsz, mint egy hetvenhét éves román tisztiszolgaként levitézlett lófő¬székely.
– Én nem hetven, hanem hetvenezer nyolcszáz huszonhat éves vagyok, Géza, és lassan kezdem megérteni a lényeget. Ennek a lényegnek köszönhetően, most nálad tíz évvel fiatalabbnak nézek ki, annak ellenére, hogy öt évvel vagyok idősebb.
– Hagyj engem ezekkel a reinkarnációs rablómesékkel. Tíz éve, hogy leszoktattam magam erről a keleti blöffről nagy nehezen. Hát ez lenne az a fene nagy lényeg, amit megértettél te, és ami úgy képzeled, hogy feljogosít arra, hogy úgy beszélj, mint egy fiatal oszlopfő, bocsánat: mint egy lófő székely matuzsálem?
– Megint sértegetsz? Jól tudod, hogy a reinkarnációt én sem szó szerint, nem személyi tudatok közötti azonosságokban, lineáris összefüggésekben értem. A lényeg pedig az, hogy ebben a percben én jobban tudom, vagy legalábbis pontosabban érzé¬kelem, hogy mi folyik a világban, mint te, mert a világban is ugyanaz történik, mint bennem és benned. Ez a misztikus tudás több mint, amit te megtapasztaltál Euró¬pá¬ban mászkálva, mert amíg te kívülről szerezted az információkat és az úgy¬nevezett élmé¬nyeidet, én magamba mélyedtem miután keményen szembenéztem ön¬magam¬mal és ott minden lényegi kérdésemre, sorsnehézségre és emberi disznó¬ságra magya¬rá¬zatot találtam. Megtaláltam magamban a zavaros sóvárgásait a teremtés¬ben feloldani megkísérlő Istent, vagyis azon princípiumok összességét, aminek alap¬ján működik ez a többdimenziós világegyetem. Mondhatom neked, ezen princípiu¬mok között, sem az ipari szennyet létrehozó termelés-fogyasztás, sem a színjátszó hipokrita hazudozás, sem az öncélú kéjelgés, a kegyetlen versengés, sem a hivatalos fontoskodás nem található meg. De megtalálható a szellemi értelem, a finom derű, a közvetlenség, a csendes hit, a laza biztonság és az állandóan áramló szeretet. Unod?
– Miből gondolod, hogy, külföldön nem teszi meg ezt a befelé-vájkálást az ember?
– Lehet, hogy megteszi, de itthon ehhez sokkal több ideje van, ezért a kon-templáció itt sokkal előnyösebb. Azért is nem lesz egyszerű vájkálás belőle.
– Miért?
– Azért, mert itthon az maradsz, aki voltál, nem kell senkinek sem előadd, és el¬magyarázd magad, itt szabadon ítélheted meg azt, aki vagy, aki voltál és lettél, itt nem kell bebizonyítanod sem a kívülállóknak, sem saját magadnak semmit. Ezért zavar¬ta¬la¬nul nézhetsz, szemlélődhetsz, értelmezhetsz, miközben megbirkózhatsz a legnagyobb ellenséggel: a spekuláns éneddel. Az egoista, hazudozó, a nagy-okosan nagy-szamár, gyűlölködő, a többieket és persze saját magát félrevezető, érveket ke¬reső, kéjsóvár, falánk, kábult, fantaszta, kábultan és káprázatban élő, álarcos¬bálo¬zó, védekező, gyáva, magát a sors-programja szerinti tapasztalatai ellenében biztosítani akaró, uralkodni és győzni vágyó, hitetlenségében vágyaival fekete mágiát űző, kicsi énecskéddel. Mon¬dom, itthon, ha már eljutottál idáig, teljesen szabad a küzdelem, életre-halálra mehet, rácsok és védelmi rendszerek nélkül, külső ellenség, közönség és rivaldafény nélkül. Itt nem áltathatod magad azzal, hogy bizonyos bajaid mégis¬csak kívülről erednek, mert teszem azt, a németek eleve fasiszták, és ezért nem akarják átadni az anyagi jólétüket a magad fajta idegeneknek, és ezért bizalmatlanok irántad is, pedig te iga¬zán csak egy icipicit akarod átverni őket. De hát szegények nem akar¬ják megérteni, amit te szeretnél elmondani nekik, olyan színesen, hogy azt élvezetes volt hallgatni az itthoni csepűrágóknak. Mert az a süket német, inkább a kormány álláspontját, a náci-párt álláspontját, vagy a bombasztikus című címlapjaik¬kal sikert vadászó újságírók álláspontját fogadja el, még a romániai nemzetiségek kérdésében is, mintsem a te sokkal érdekesebb és ugyanakkor sokkal magasabb¬rendű, csaknem metafizikai szem¬pontokat és hatásmechanizmusokat feltáró, poli¬tikai értékeléseidet, előadásai¬dat, értekezéseidet, stb. Szóval, itthon végezve el az önvizsgálatot, inkább van lehetőség arra, hogy rá gyere: a világ, azaz az ember romlottsága nem külső, ha-nem belső té¬nye¬¬zők eredménye, és ezért szükségképpen kudarcot vall minden kívül¬ről jövő helyreállítási-megmentési szándék, amíg belülről az első nehéz lépéseket nem tetted meg. Az első lépés a legtudomány¬tala¬nabb és legszürkébb: helyre kell állítanod meg¬ron¬gált, széttépett, szarrá aggodalmas¬kodott és hülyére stresszelt tudattalan alvilágo¬dat, vagyis meg kell ismerd és fel kell vállald a külső betegségeidet létrehozó belső kép¬zeletedet, ahhoz, hogy az életed eredeti értelmével összhangban álló informá¬ciókkal táplálhasd be a negatív emléke¬ket őrizgető sejtrendszeredet. És ez a lelki egyensúlyod helyreállításával, étrended újjáértékelésével, külső segítség nélkül, orvosi rendelők nélkül, patikai receptek nélkül és misztikus guruk nélkül kell megtörténjen!
– Ádám, én sem most másztam le a falvédőről, ne untass ezekkel, kérlek.
– De te csak elméletileg tudod mindezt. Te a valóságban még soha nem próbáltad ki azt a szellemi igazságot, amiről tudtál, és amiről most én beszélek. Te csak elhiszed, mert mások, akik esetleg megpróbálták, elmondták neked, hogy mindez így van és, ezek az információk egyeznek az általad begyűjtött információk és elképzelé¬sek töm¬kelegével. De hiába, mert te személyesen és következetesen nem próbáltál ki egyet sem. Márpedig ezek az információk, a személyesen kipróbált és következetesen végigvitt személyi tapasztalás hatására, egyszer csak mind, mind összefüggésbe kerül¬nek ben¬ned, és ezáltal működni kezd a nagy egészség benned. Működni kezd a hited. Az a sze¬mélyi hited, ami nem tévképzetek szerint működik, hanem általad meg¬tapasz¬talt igazságokon, és amit nem voltak képesek a teológia tanárok felébresz¬teni benned, hiszen ők sem rendelkeztek vele. Arról a hitről beszélek, amihez te külső támponto¬kat kerestél fiatal korodban a különböző egyetemeken, a matematikában és a teoló¬giában, a filozófiában, a fizikában, a kémiában és végül az okkult mágiával foglalkozó könyvekben.
– Ne röhögtess, Ádám. Én nem hiszem, hogy a több napos böjtök és a bicsérdista életforma lenne a végcélja annak, amit én kerestem. Lehet, hogy te érted, amit mondasz, és be kell vallanom, nagyon sokszor revelációként hat számomra, amit mondasz, de még mindig nem értem a koplalás, a metafizika, az Isten és az emberiség nyavalyái közötti összefüggéseket. Azt, hogy nem akarsz Brazíliába jönni velem, azt úgy-ahogy megértettem. De hogy mi köze van a józan hitnek, tehát nem a fanatikus lelki gerjedelemnek a koplalásaidhoz, azt még mindig nem értem. Pedig szeretném megérteni, mert lehet, hogy sokat segíthetnék neked. Szóval, hogy jönnek össze, hogy kerülnek egy helyre ezek az istenes istentelenségek? Mármint a nyersmurok-evés és a Krisztusi princípium, vagyis a húsevés és a fogyasztói ideológiák?
– Ne gúnyolódj, Géza, mert még én sem rendelkezek kellő gyakorlattal az önuralom terén, és ha sokat cseszegetsz az lesz az érzésem, hogy rosszindulatból értetlenkedsz és elveszíthetem a türelmemet. A végén még arra kényszerítesz, hogy ordibáljak, vagy hogy káromkodjak itt neked.
– Na látod, az jó lesz. Semmivel sem okozhatnál nagyobb örömet most nekem. Rajta Ádám, rajta, na gyerünk, káromkodj egyet olyan jó ízesen, mint régen. Meg kell vallanom, nagyon nehezemre esik így, jövendő szentként kezelni téged. Gyere, káromkodd és ordítozd ki magad, úgy mint, Nagytárnán a Czupiék háza előtt és sződd át művészien a szakramentális szózatot József Attila és Nagy László versidéze¬tekkel, ahogy szoktad és csak azután magyarázd el az összefüggéseket. Nagyon kérlek Ádám, küldj el végre már a kurva Istenfaszába, na gyere!
– Nem, Géza, nem teszem. Nekem már nincs szükségem erre. Semmi kedvem arra, hogy a te szórakoztatásod érdekében negatív szuggesztiókkal szennyezzem a világétert.
– Negatív szuggesztiók, világéter..., hogy te micsoda kifejezéseket használsz! Ezt most gyorsan magyarázd meg!
– Istenem, de nehéz lesz! Melyikről beszéljek előbb? A személyi étrend és az emberiség nagy részének az élelmezési gondjairól, a ragadozóként a növényevő szerepében önmagát felfaló és a háborúkban emberként önmagát agyonlövő Isten és az egyes ember őssóvárgása által, és teremtő erejű képzelete által idézett romlásról, vagy a negatív szuggesztiókkal beszennyezett személyi imagináció és a világéter ördögi tulajdonságáról, a létrontásról?
– Előbb a másodikról és a harmadikról.
– Rendben. Tulajdonképpen nem értem, hogy miért nem érted... Tudod, arról az általános rongáltságról beszéltem, aminek a létezését te is észleled. Mit gondolsz, ez miből ered?
– Hát ezt tudom, Ádám. Ezt én nagyon is jól tudom és azonnal meg is mondom neked: A nagy romlás az emberek naivitásából és az írástudók árulásából ered. Abból, hogy Krisztus tanításait szerte Európában és a nyugaton mindenütt, a humanista filozófusok és a materialista tudósok elméleteiből kiindulva akarják ma megérteni, és amikor kiderül, hogy ez lehetetlen, dogmatikus miszticizmusba, vagy művészi meta¬fo¬rák¬ba burkolják a sikertelenséget. Abból, hogy Jézusból egy fordított dionüszoszi drá¬ma¬hőst faragtak a művész-teológusok, aki nem részegségétől, hanem az éberségé¬től szen-ved, és ekként mutogatnak rá patetikus szövegek kíséretében templomokban és mozi¬vásznakon a begerjedt tömegeknek, a minél nagyobb kassza- és perselysiker remé¬nyé¬ben. Abból, hogy e misztériumjátékoktól elkábulva, az ember még mindig lemond személyes felelősségéről, az éber öntudatáról és rengeteg pénzt adóz a poli¬tikusoknak állami és társadalmi adó formájában, hogy azok képviseljék az ő érdekeit, azokat, amelyekről a képviselő politikusok gazdasági és nemzeti érdek címszó alatt, szentírás-idézgetés közepette, beszélnek neki. Abból adódik a romlás, hogy ezek a politikusok a kortes hadjáratok után, a választási kampánynak nevezett, kötelező ha¬zu¬do¬zási, színész¬kedési és gyalázkodási népi játékok után, megszavazzák a természet-sajtolást szolgáló újabb és rafináltabb gazdasági és adótörvényeket, és persze a felhal¬mo¬zott gazdasági javak őrzéshez szolgáló haditörvényeket. Abból, származik a romlás, hogy a világ poli¬ti¬kusai csak úgy adnak pénzt a polgároktól adó formájában kizsarolt és elkobozott pénzekből a tudósoknak, ha ezek a tudósok nem foglalkoznak az ember spirituális és kauzális igényeivel, az ember egyetemes küldetésére vonatkozó kér¬dések feszegeté¬sé¬vel. Sőt: épp ellenkezőleg: akkor adnak pénzt, ha a tudósok e kérdések elfödését szolgáló kényelmi berendezkedések gyártástechnikája mellett, ki¬dol¬gozzák a legújabb tömeg- és népirtó és népfertőző bombák és csodafegyverek technológiáját. Abból származik a romlás, hogy a politikusok a tanároknak, a tanügy amúgy is agyon intézményesített rendszerének, csak úgy adnak pénzt a polgárok pénzéből, ha ezek a tanárok a további természetrablás tudományára, a lélek nélküli természet-tudomá¬nyokra, az érzelgős humanizmusra, személy-idegen, spekulált filozófiára, a történe¬lemre és a nemzeti hősök példájának a követésére tanítják a né¬pek gyermekeit. Abból végső soron, hogy még az olyan megvilágosodott személyek is, akik mindezt tudják, részt vesznek a hazugságrendszerben, a politikusaikat meg¬választják, akikből a jöven¬dő kormány is összeáll. De nem ez az érdekes, hanem az, hogy mindenki szidja a politikát, miközben az adójával a politikát szolgáló gazdasági verklit járatja, hogy a politikusok fontoskodhassanak, szerepelhessenek, és a markukba röhög¬hesse¬nek. Szóval, miután leadták szavazataikat és felelősségüket áthárították ezekre a verkli-járató tisztességes és érdemdús emberekre, békés polgáraink elmennek a kocsmába, a kuplerájba, vagy a tisztes családjukkal Ausztráliába télen nyaralni, vagy nyáron telelni, kinek, amire futja, tökmindegy! – a lényeg az, hogy utána visszatérnek a meg¬szokott munkahelyükre, a megszokott újságaikhoz, a kedvenc tévé-műsoruk¬hoz, a kozmetikai krémektől és szoláriumoktól kiráncosodott feleségeikhez, a még üde szere¬tőikhez, két-három szobás lakásukhoz, vagy a négyemeletes házukhoz és elége¬detten böfögnek, vagy elégedetlenkednek, mindaddig, amíg a lelki krízis, vagy az anyagi csődjük be nem áll. Lényeg az, hogy ebben a márványpadlók és dísz-par¬ketták alá rejtett élvezettermelő-biztosító disznóságban sportszerűen és a megfelelő verseny¬szellemben, a megfelelő hipokrita színjátszási szellemben, mindannyian részt vesznek, anélkül, hogy meggondolnák, miért is teszik mindezt tulajdonképpen? Szó¬val isme¬rem én ezt a verklit elég jól immár ahhoz, hogy engem már senki emberfia megváltói ideológiákkal be ne etethessen. Csak azt nem értem még, hogy miről van szó a te esetedben. Mert ha jógáznál, vagy ilyesmi, ha remetéskednél, esetleg ha szerzetesnek készülnél, tudomásul venném, hogy szegény Ádámnak a nőkkel, az anyósokkal és az apósokkal való küzdelmei során meglazult egy kereke. De tudomá¬som szerint, nőkkel még azért lefekszel és jársz karate-edzésekre is.
– Honnan tudod?
– Láttam a kimonódat a konyhában kiterítve.
– Nem azt, hanem hogy lefekszem a nőkkel?
– Talán csak nem...
– Mit csaknem?
– Nem fekszel le a nőkkel…
– Nem.
– Azt akarod mondani, hogy már a szexuális késztetéseidet is lefejezted, és nem szeretkezel a nőkkel?
– Én nem állítottam ilyet.
– De hát azt mondtad, hogy nőkkel nem fekszel le!
– Nem is fekszem. Tudod, én lépést tartok a korral és már csak lábon, kézen és fejen állva szeretem.
– Persze. És úgy röptében, mind a második szökésem előtt Nagytárnán azt a vékony lánykát, akit az ágyam és a padló között, „az üres térben” kaptál el. Na, szeretem, mert visszatért a vicces kedved.
– Az sohasem hagyott el. Konrád Lorenz szerint a humor fogja megmenteni az emberiséget. Én ezzel teljesen egyetértek.
– Hát nem is a koplalás meg a bicsérdista élet!
– Hogy meg van gyűlve a bajod ezzel. Azt hiszem, értlek én téged, Géza. Azért teszed magad, hogy nem érted meg, amit mondok neked, a te személyes életrended, illetve azaz életrendetlenséged és az emberek zavarodottsága közötti össze¬függéseket illetően, mert tudod, hogy az egyéni tapasztalatot, a következetes meg¬valósítást te soha nem tudnád vállalni a hőzöngő gyávaságod miatt, de úgy¬szintén gyávaságod miatt szégyelled nekem ezt elmondani. Sőt, azt hiszem, hogy ezt te még magadnak is szégyelled bevallani.
– Mondj valami okosabbat, vagy érdekesebbet!
– Sem okosabbat, sem érdekesebbet nem akarok neked mondani, Géza, mert sem az ami okos, sem az, ami érdekes, nem lényeges. Mondtam már, hogy annyira ki¬ismertem saját hazudozásra és korrupcióra való hajlamaimat, hogy engem senki félre nem vezethet maga felől amennyiben éppen előttem, vagy velem szemben jön meg a kedve önmaga félrevezetésére. Mondtam, hogy az igazi dekonspirációt minden ember¬nek magával kell kezdenie. Másképp ez nem megy, de ugyanakkor ezzel óriási előny¬re tehet szert önmagával és a többiekkel szemben. De ezen a szinten az ember már lemond az érdekes és az okos dolgokról egyaránt, és pontosan ezért nem vitatkozik már senkivel. Én ezeket a dolgokat elmondom neked, mert kérdeztél, de nem akar¬lak meggyőzni semmiről. Még arról sem, hogy igazad van-e vagy nincsen. Ha akarod, elfogadod, amit mondok, ha nem akarod, hát nem. Az én kedélyállapotomat nem be¬folyásolja az, hogy igazat adsz-e nekem vagy sem, mert ha a véleményednek, vagy bárki véleményének alárendelném a kedélyemet, az csak gyengítene engem, rombol¬ná a hitemet, vagyis zavarná és gyengítené a bennem levő, Istennel való meghitt és közvetlen kapcsolatomat.
– Meg van! Te egy álcázott vallásos zseni vagy, öregem. Tudtam én, hogy egyszer kiugrik belőled a zseni, csak el kell hagynod Dórát!
– Géza, tudod, hogy én unom a zseniket. Mind cirkuszi mutatványt végez az egész, akárcsak a kanonizált fanatikus szentek. Nézz csak utána annak, amit mondok: az atombombához és a gázkamrákhoz vezető út mind a zsenik névjegyével van kikö¬vez¬ve. De megmagyaráznád a lelkesedésedet?
– Hogyne lelkesednék öregem, hiszen most értettem meg a kereszténydemokrata eszméket. Ide kell hozzam a német haverjaimat, hogy tanítsd meg őket. De nem csak a német haverjaim, a világ kereszténydemokratái mind tanulhatnának tőled. Ezt ilyen szépen és értelmesen eddig még senki nem fogalmazta meg nekem, pedig el¬hihe¬ted, hogy én ott, a kereszténydemokrácia szülőhazájában a legkompeten¬seb¬bekkel is beszélget¬tem!
– De engem sem a kompetencia, sem a demokrácia, sem másféle impotencia nem érdekel. A politikai szakértelem, a kompetencia épp úgy, mint a demokrácia és a teo¬krácia, nem más, mint a Jézus tanításait érzelgős vallás-ideológiává züllesztő civilizá¬ció¬nak a lényegi válság felvállalásától való figyelemelterelő -rendszere. Én másról beszélek!
– Na, mond már el, az Isten szerelmére, hogy miről beszélsz? Kezdett idegesíteni ez a misztikus rejtélyeskedésed!
– De hát megmondtam már neked, hogy miről van szó, csak nem akarod meg-érteni, mert a gyávaságodból eredő szégyenérzeted miatt elhazudod saját magad elől a lényeget.
– És mi az a lényeg?
– A bűnbeesés.
– A bűnbeesés?
– Igen, jól hallottad, a bűnbeesés, azaz a létrontás.
– Ejnye, bejnye, szóval a létrontás? Nahát! Ki hitte volna, hogy ez ilyen egyszerű? Egyszerűen arról van szó, hogy az a fránya kis bűnbeesés itt a lényeg!
– Igen, Géza, hiába gúnyolódsz, mondtam már, hogy vagy elfogadod, vagy nem, engem nem érdekel és semmiről sem foglak meggyőzni téged. – Géza úgy figyel, mint egy kobra, aztán megadó, majd gondterhelt lesz a tekintete.
– Várj egy kicsit, Ádám, többet nem sértegetlek, oké? Rendben van? Nem gúnyo¬lódok, nem sértegetlek, és nem keresek ellenérveket. Most már tényleg nagyon sze¬ret¬ném tudni azt, hogy te hogy érted mindezt. Tudod, nekem nem volt időm oda¬kint annyi Hamvas Bélát olvasni, mint itt neked...
– Nos, elsősorban kétlem, hogy sokáig megállnád kételkedés és ellenérvek nélkül, de ez a legkevesebb. Azon kívül, a táplálkozás kérdését illetően, teljesen mindegy, hogy ki mennyi Hamvas Béla esszét olvasott, vagy nem olvasott, habár kétségtelen, hogy nekünk magyaroknak óriási szerencsénk, hogy ezeket az egyetemes igazságokat tartalmazó metafizikai esszéket, és ezáltal a szent tudományt, Hamvas Béla tisztán és érthetően megfogalmazta és logikusan leírta számunkra magyar nyelven. De ez még úgy sem lenne elég a kettőnk egymással boldogulásához. A spirituális érettség nem műveltség, tehát nem információhalmozás kérdése, de azt is tudnod kell, hogy még csak nem is életkor kérdése és még csak nem is élettapasztalat kérdése. Gondolom, hogy mondanom sem kell: a legkevésbé intellektuális képességek, azaz a szokottól eltérő racionális gondolkozási készség kérdése, habár az is igaz, hogy kellő értelem nélkül sem megy a dolog, de ez az értelem nem lineáris logikai dedukciós készséget jelent. Láthatod magadon: mindezzel te ugyan rendelkezel, és most mégis megakadt a szekered. Évek óta csak ismétled magad. Nem haladsz előre egyetlen lépéssel sem.
– Látod, hiába koplalsz és élsz nyers zöldségen, te sem bírsz ki egyetlen értelmező vitát sem személyeskedés, igazságtalan vádak és gúnyolódás nélkül!
– Dehogy gúnyolódom, de a személyes példák a legérthetőbbek. Ha önérzetes-kedsz viszont, akkor nem megyünk semmire. Annál is inkább, hogy amit most mon¬dok, az megint fog sérteni téged és ezért nehéz lesz lenyelned.
– Minden igyekezetem azon van...
– A spirituális érettség tulajdonképpen nem életkor, hanem bátorság kérdése.
– Heroikus aktusok, mi? Na ne viccelj, arról volt szó, hogy nem gúnyolódunk egymással többet...
– Ebben semmi gúny nincsen és nem is viccelek. Egészen komolyan mondom neked, hogy miután gombnyomásra szereplő és kerepelő idiótákká tettek bennünket az isko¬lában, elvadult gengszterekké a kaszárnyákban, közömbös baszógépekké és magzat¬gyilkosokká a családnak nevezett kuplerájokban, ügyes intrikusokká, lapuló tahókká, huncut lumpenekké vagy közömbös barmokká a munkahelyeken, a hivata¬lok¬ban és zabáló ínyencekké, részeges disznókká a házibulikon, a vállalati, a nemzeti és a családi ünnepeken, tényleg bátorság kérdése már csak az is, hogy igazán közvetlen legyen valakihez, illetve, hogy elfogadja valakitől a közvetlenséget, nem hogy igazán önzet¬lenül, merjen szeretni az ember. És ez még a legkevesebb! Oda aztán tényleg nagy bátorság kell, hogy azokat is szeresd, akiket korábban lenéztél, mert szerinted bunkó, süket, élettelen, rosszindulatú, hízelgő, alázatos, seggnyaló, nyálas, hisztériás, kegyet¬len, szenilis, szemforgató erkölcscsősz, rafinált, kétszínű, kételkedő, szőrszál¬haso¬gató, türelmetlen, hangoskodó, nyüzsgő, kopogtató, korrupt, szélhámos, hazu¬dozó, becs¬telen..., soroljam még?
– És azt mondod, hogy az ilyeneket nekem mind szeretnem kellene?
– Nem kötelező, de próbáld meg. Úgy-e milyen nehéz már csak elképzelni is? Pedig különben semmi nem megy az életben egy hajszálig sem előre, gyűjthetsz nagy vagyont és kiolvashatsz kétszázötvenezer könyvet. Sőt: még az olimpián is nyerhetsz aranyérmet, enélkül úgyis csak egy halom csőd az életed. Ide kell nagy bátorság, nem az egymás meglopásához, leveréséhez, legyőzéséhez, elítéléséhez és egymás agyon¬lövé¬séhez. Nem az intézmények átveréséhez. Bátorság kell oda, hogy amikor elébed teszik a sok finom ételt, ne zabáld magad hülyére, még akkor sem, ha finoman kínál¬va, erőszakoskodnak veled a vendégszerető háziak és azzal fenyegetőznek kedé¬lye¬sen, hogy megsértődnek. De ahhoz is bátorság kell, hogy otthon ne készítsd meg és ne edd meg a hűtőben maradt húst, ahelyett, hogy elajándékoznád, ahogy magadnak azt megfogadtad.
– De hát mi köze a spiritualitásnak a húsról való lemondáshoz?
– Az, hogy az embernek, ha csak nem tartja magát ragadozónak, eredendően nincs szüksége húsevésre. Az első ember nem evett húst, sem a kreacionista, sem tu¬do¬mányos-antropológus állapotában. Sem Ádámként a paradicsomban, sem földön járó okos majomként Afrikában. A húsevő ember maga a Káini ember. A nemes raga¬dozókkal és a hullafogyasztó dögevő állatokkal nincs semmi baj, ők az egyetemes tör¬vé¬nyek szerint, egyensúlyban tartják a természetet, nemcsak fizikai, hanem spirituális szinten is. Ragadozók nélkül a természetben nem lenne lehetséges a fejlődés, mert lezüllene a növényevők génállománya. De a növényevő majomból húsevővé vált ember egy törvénytelen ragadozó és dögevő, mert anélkül, hogy az életben maradás¬hoz szüksége lenne erre, lelkiismeret nélkül, és felelősségtudat nélkül, a legnagyobb és leg¬egészségesebb hímeket és vezérnőstényeket kilövi fegyverével és a természet dolgába szentségtelenül belematatva, futószalagon gyártja, hízlalja, feji és gyilkolja a háziállatokat. E sok ezer éves húsevés következtében a teremtői azonosság-tudata elsorvadt és képzelete összezavarodott, egyetemes hite megtört és szétfoszlott és ezért – a szegény tudós-ostoba – ma már el is hiszi az agyalágyult elméleteit, miszerint neki húst kell ennie, illetve neki ölnie kell ahhoz, hogy éljen. Nem tiszta az isteni elmével való kapcsolata, ahogy te magyaráztad nekem valamikor és ahhoz, hogy a mélyben lá¬zadozó lelkiismeretét elaltassa, vadász-erkölcsre van szüksége. Vadász-etikára, va¬dász-ideológiára, vadászfilozófiára, vadásztrófeára, vadász-vallásra és vadász kultú¬rára, illetve vadász-kábulatra, hogy a lelkiismeret-furdalásnak nevezett bűntudatát, az egység, az egészség széttöretésének tudatát magában lefojtsa, elkábítsa, megszűntesse. Minden emberáldozatról, vagy állat-áldozatról szóló tanítás, nem más, mint egy káini vadásztanítás. Az Ábrahám és az Izsák története a leginkább a gyermekét egy vallásos fantazmagória hatására meggyilkolni készülő Ábrahám, az Isten-közvetlenséget, vagy¬is személyes felelősség-tudatát teljesen elveszítő, személytelen ember örök szim¬bó¬luma. Az abszolútumnak nincs szüksége giccses drámai jelenetekben való élvez¬kedésre, sem hűségnyilatkozatokra, hogy egy díszpáholyból tapsoljon nekünk a sikeres alakí¬tá¬sok és a lelki traumákkal járó próbatételeink szemlélése közben. A mi elménk gyen¬geségét pótolni kívánó költői fantáziánk eszelte ki ezeket az őrültségeket és rákente az Istenre. Nincs szük¬ségünk a húsfogyasztás egyetlen változatára sem ahhoz, hogy egészségesek erősek és intelligensek legyünk, ahogy a süket egyeteme¬ken tanítják. A világon élő több millió közönséges vegetáriánus és számtalan sikeres vegetáriánus sportoló, művész és tudós bizonyítja ezt! Nem létezik olyan, rajtunk kívülálló Isten, aki tőlünk ilyen patetikus drámai áldozathozatalokat igényelne. Egyet¬len áldozatnak van értelme: a misztikus és az okoskodó, vagyis a mai fogalmaink szerint: a vallásos és a tudományos tév¬kép¬zeteknek a feláldozása, illetve az érdemtelen előnyszerzésre való hajlam felisme¬rése és a korrupcióban való létezés mozzanatainak következetes fel¬számolása. Csak és csakis az olyan áldozat érvényes, amit te hozol önmagad előtt önmagad és a közös¬ség számára hibabelátásból, önmagad előtt, önmagad elméjének az erősítése érdekében.
Áldozatot kell hoznod, azért, hogy ne légy áldozat, hogy ne áldozd fel a benned levő Istent, és hogy közvetlen kapcsolatban maradhass vele. A legelső áldozat az, hogy lemondasz a létért, a húsért(!) való küzdelem tévképzetéről és ezzel együtt a vadász filozófiájáról, a vadászat ideológiájáról, a vadász¬teológiáról és a vadász etikáról, ahhoz, hogy eldobhasd a romboló és a rabló-védekező eszközt: a pajzsot és a fegy¬vert, hogy bízd magad a természetre és az Istenre, vagyis a kedélyre, a nyuga¬lomra, a szeretetre, az alkotó-teremtő képzeletedre. A vadász- és a csatajeleneteket ábrázoló műalkotások nem az isteni létezés alapállását, hanem az őrültséget és a zavart juttatják az én eszembe. De ahhoz, hogy a vadászat ideológiáját és annak civilizációt alkotó morális rendszerét, annak életszemléleti-politikai következményeit leleplezd és megértsd, előbb a húsfogyasztásról kell le¬mondanod, mert ahhoz, hogy a hús¬konzerv¬gyárak, illetve a csirke, a liba, a disznó és a marhagyárak és a vágóhidak ideológiáját dekonspirálhasd, előbb neked kell le¬mon¬danod a húsvásárlói tudatról, a ragadozói képzeteidről. A húskonzervgyárak tartják fenn a fegyvergyárakat és a hadseregeket és ezzel együtt az összes pénzfogyasztó, pénzt igénylő társadalmi-politikai intézményeket, a természet- kizsákmányoló, természet-szipolyozó és természet¬gyilko¬ló, a támadó-védekező társadalmi intézményeket.
Itt van a létrontás, vagyis a korrupció a gyermekkorodban elferdített ízlelő-szer¬ved¬ben és megrontott tudatodban, vagyis a te különleges ízekre való sóvárgásaidban és végül a lelkivilágodban, Géza. Itt gyökerezik benned a létrontás: a hús- és más konzerv¬gyárak ízletes termékeinek a fogyasztására ingerlő reklámoknak az imaginá¬ciódra, a szelle¬med¬re és a lelkedre gyakorolt hatásában. A fogyasztás–termelés lelki és szellemi mechaniz¬mu¬saiban, nem a látványosan panamázó társadalmi organizá¬ciókban. Az adóbehajtó büntetéssel fenyegető és ezáltal a polgárokat újabb fölösleges termelésre szorító intézmények már csak a ragadozást pótló, termelő (vadászó!), fogyasztó szenvedélyek társadalmi megtestesülései. Ez a létrontás, Géza, és ennek a belátására nem elég a Hamvas Béla összes műveinek az elolvasása! Igaz, hogy a létrontás kifejezést a magyar kultúrában a leggyakrabban ő használta, de amit ő ezalatt ért, azt megtalálod minden európai „mélygondolkozónál”. Ezeket a végkövet¬kez-tetéseket viszont még egyikük sem merte a nemzeti közönség és a nyugati kö¬zös-ség számára megfogalmazni. A ke¬letiek sok ezer éve tudnak erről a szellem-zava-ro¬dási folyamatról, de a keresztény¬kedő hipokritizmus ködfátylán át, aminek a leple alatt a fogyasztói ideológiánkat kiterjesztettük a világra, nem vettük eddig őket ko¬mo¬lyan. Pusztító győzedelmes¬ke¬déseink hatására, pálinkánk, fegyvereink, tudományunk és csúcstechnológiánk el¬foga¬dásával lassan ők is megfeledkeznek a folyamat ősoká¬ról, és így, szép lassan, el¬érkeztünk a legutolsó bibliai nagyjelenetek megvalósulá¬sához, János Apokalipszisé¬hez. Kevés választ el attól, hogy ezt is komolyan vegyük és eljátsszuk, mint ahogy mil¬liószor eljátszottuk már az Ábrahám és Izsák féle szadista jelenetet, vagy a ke¬resztre feszítés című vadászjeleneteket. Nem a politika és a hadsereg intéz¬ményénél kezdő¬dik a baj, hanem az üzletben, a konyhán, a konyhaművészetnél és a vadász-pódium¬művé¬szet¬nél. Az otthoni konyhákban és hűtőládákban, valamint a ragadozói művé¬sze¬tek előadótermeibe kezdődik a létrontás, nem a piacgazdaságban és a parlament¬ben.
Ki kényszerít arra, hogy húst vásárolj? Senki. Ahogy Ábrahámtól sem igényelte a fia feláldozását semmi és senki. Ez maximum egy hit-metafora, egy hit példázat lehet, amit az értelmező biblia szövegírók szó szerint vettek és adtak tovább. Az ember magában az állatot úgy áldozza fel, hogy isteni éberséggel rendelkező lényként, felelőtlenkedést, fölösleges életrombolást ember- és Istenárulást nem követ el. Nem úgy, hogy embert akar legyilkolni hite bizonyításaként, majd miután ettől megretten, a fia helyett meggyilkol egy gödölyét.
Arról van szó, hogy én személyesen részt veszek-e a létrontásban, vagy nem? Ezen áll és bukik az életem. Ennek Dél-Amerikához, Európához, vagy Romániához semmi köze nincsen. Annak viszont van, hogy miután az első lépéseket ennek érdekében megtettem és sikerült önmagamat a diliházból, vagyis a vadászat szellemi börtönéből kimentenem, életfeladataimat hol, vagyis mennyi létrontás-vállalással teljesítem. De maradjunk még a bátorság kérdéskörében. Amint mondtam, a spirituális fejlettség, többek között, nem életkor kérdése. Ezért hiába szereztünk akárhány diplomát, fu¬tot¬tuk be a legfényesebb szakmai, művészi, egyházi, vagy politikai karriert, nyerhet¬tünk akárhány aranyérmet és díszoklevelet, az Úristen ezt nem díjazza. Mivel az egész világi banzáj a bűnbeesés logikájára épül, a ránk vonatkozó metafizikai igazságokat el¬fo¬gad¬ni, és azok szellemében élni nehéz. Ahhoz, hogy a személyesen közvetlenül ránk, illetve a sorsunkra vonatkozó megismerési és kiegyenlítődési lehetőségeket komolyan tud¬juk venni, ahhoz, hogy a megfelelő irányt felvehessük, egy bizonyos életkor után, több¬nyi¬re teljes lelki-szellemi csőd szükséges. Hogy a többiek közben látszatra boldog elégedett¬séggel járják a sikerek és az érvényesülés ördögi körét? Na és? Jézus megmondta, hogy úgyis el kell bukni egyszer minden hitetlennek. Mert az elsőkből lesznek utol¬sók, és az utolsókból lesz¬nek elsők. Ha máshol és máskor nem, akkor a korai halálában, vagy az élete utolsó heteiben, napjaiban és óráiban, közvetlenül a halállal szemben bukik el az ember. A végső csőd tudata éppen elég borzalomnak és szörnyűségnek. Én inkább a kíváncsiságra játszom: miért kellett úgy történnie velem, vagy velünk a történelemnek, ahogy megtörtént, és azután, hogy azt megértettem, még milyen játszmák következnek? Mert nem mind¬egy, hogy meddig zuhan az ember. Azt tapasz¬taltam, hogy amennyiben a rejtett okok keresésére és megértésére koncentrálok, minden pofára esés után egy hajszál¬nyival egészsége¬sebben kelek fel. Szóval, egy bi¬zo¬nyos életkor után már nehéz az egészség és a teljesség irányába fordulni, és fordított irányban megtenni az első lépéseket. A fiataloknak viszont nem annyira nehéz.
Az első ember, akit metafizikáról hallottam előadást tartani egy Jézusra emlé-keztető magas és nyugodt, huszonhárom éves fiatalember volt. Az is igaz viszont, hogy hosszú hajával és szakállával, harmonikus mozdulataival, nyugtató hangszíné¬vel és lényéből áradó kiegyensúlyozottságával, magabiztosságával több, mint harminc éves ember benyomását keltette, különben az előítéleteim miatt nem hall¬gattam vol¬na meg. Szerencsémre, mindaz, amit, az előadás elején mondott egybe¬vá¬gott a Hamvas Bélá¬nál, a Guenonnál és a Kierkeegardnál olvasottakkal, na meg azokkal a misztikus koncep¬ciókkal is, amikről régebb te beszéltél nekem. Különben szembe röhögtem volna, ami¬kor minden teketória nélkül kijelentette, hogy: „Boálá eszte o prosztie omeneászkö, szpecsifikö numai regnului umán. Dakö omul nu sz-ár ümbolnövi pe szine ünszusi prin nekredincö si ignoráncö si nu si-ar umple prin acseásztá mentálul propriu si mediul ünkonzsurötor cu imagzsini pline de szugzsesztii negative si cu vibrácii zsoásze provenite din egoiszm, nu sz-ár ümbolnövi nics animálele domesztice.” (A betegség, mint az emberi ostobaság következménye csakis az emberi faj sajátossága. Amennyi¬ben az ember nem betegedne meg saját korrupciója és hitetlensége követ¬kez¬tében, és nem töltené meg elméjét és környezetét negatív szuggesztiókat tartal¬ma¬zó képzeteivel és egoizmus¬ból eredő alacsony rezgéseivel, a házi állatok sem betegednének meg.) De mondom, hogy minden ellenséges fennhang nélkül, olyan szelíd termé¬szetességgel adta elé, hogy csak memória-raktározási szinten akadtam meg benne és tovább hallgattam az előadást. Szerencsére nálam volt az újságíró-diktafonom és kis¬kazettára vettem az egész előadást. Ebben az időszakban hagyott el éppen Andrea egy, a Székelyföldön jótékonykodási missziót teljesítő, magyarországi közgazdászért, állító¬lag Isten akaratá¬ból. Ezt a lányt én tényleg templomban láttam meg először, és hat hónapig Szűz Máriá¬hoz imádkoztam, hogy az enyém lehessen egy olyan kritikus időszakban, amikor tényleg nagyon vártam „egy tiszta lény” érkezését az életembe. Gondol¬hatod, hogy egész szívemmel és lelkemmel megszerettem, amikor szüzessége ellenére, három napos ismeretség után, szeretkezett velem. Számomra akkor egyér¬telmű volt, hogy isteni kegyelemben részesültem, és minden, az ő családja részéről érkező ellen¬állás és bo¬nyodalom ellenére, biztos voltam abban, hogy Andrea lesz az én feleségem. Hát nem ő lett. Ráadásul, állítólag az Isten akaratából hagyott el, ugyan¬is egyik közös pap bará¬tunk adta rájuk az egyházon kívüli, papi-baráti áldást. Akkori¬ban hétvégi teológiai egyetemi kurzusokra jártam és nagyon megharagudtam az em¬berekre, amiért ilyen disznóságok igazolására használják Istent. Nem hittem ugyan¬is, hogy Andrea, akivel még nagy odaadással szeretkeztünk a srác megérkezése előtt, két nap alatt, amíg baráti bizalommal őket egymásra hagytam, hogy együtt járják be a vidé¬ket, annyira szerelemes lett, hogy menten férjhez kelljen mennie. Szerintem egy külföldi, jó gaz¬da¬sági hátterű házasságba menekült a terrorista édesanyja elől. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy rettenetesen féltékeny voltam és sehogy nem tudtam a lelkemben elereszteni, és persze mindenkire haragudtam – még az áldást szóró pap barátunkra is – aki szerelmemet segítette, vagy bíztatta az elhagyásomra. Az ugyanis, hogy nem arról van szó, hogy engem elhagyott, hanem arról, hogy mással akarja leélni az életét, akit esetleg tényleg jobban szeret, mint engem, eszembe sem jutott.
Tudod, hogy a Skorpió jegyében születtem, a rejtőzködő Kígyó évében, a XXII. horoszkóp-házban és a Rákban álló Sárkányfarokkal és a Plútóval az aszcenden¬semtől négy¬foknyira. Te nem tudhatod, hogy e gyilkos „sorsprogrammal” egy ilyen vég¬zetes „sze¬relmi veszteség” mit jelent. Különösen akkor, ha ez már a harmadik „csőd” és abban az eset¬ben, ha a női partner éppen a Rák jegyében született: az ember egyszerűen azt képzeli, hogy meghasad fölötte az ég és alatta a föld, hogy megszűnik körülötte minden. Hogy mindennek meg kell fagynia és nem szabad tovább mozdul¬ni a föld¬nek. A következmény: szellemi és lelki betegség a tudattalan világ legmélyebb szint¬jén. Az egészség, a test, lélek, szellem egységének a teljes mértékű megtöretése. Magas lázzal járó hűléses tünetek mellett, húgyhólyag, vese, herék, prosztata, húgy¬vezetékek gyulladása és reuma a combokban, a vesék tájékán és az egész meden¬cé¬ben. És közben igazából meghűlve sem voltam, hiszen jártam edzésekre. Igaz viszont, hogy mezítláb nem bírtam ki másfél órát, akárhogy bemelegítettem edzés előtt a talpaimat és a lábfejeimet. Végül feladtam a küzdelmet és ágynak dőltem. Na, ekkor kerültem szembe a fiatal bukaresti gyerek imént idézett „rettenetesen nevetséges” szövegével. Mármint hogy a betegség az ember ostobaságának és hitetlenségének a követ¬kez¬ménye. Hogyhogy? Én, Balog Ádám, felsőfokú műszaki végzettséggel, több díjnyertes festménnyel, három egyéni tárlattal és a harmadik évtized majdnem teljes tapasz¬tala¬tá¬val a hátam mögött ostoba fajankó vagyok? És ennek az ostobaságnak a következ¬té¬ben beteg? Nem, gyerekek, ez nevetséges! Közben mérhetetlenül gyűlöl¬tem Andreát és gyűlöltem a jótékonykodó magyarországi szeretőjét és gyűlöltem az áldás-osztó közös pap barátunkat. Meg akartam verni őket, össze akartam törni a csontjaikat, sőt: néha le szerettem volna gyilkolni őket, mint az állatokat. Aztán már nem akartam őket megölni, nem akartam a csontjaikat eltörni és meg sem akartam őket verni becsületesen, de mindenképp szerettem volna elkövetni ellenük valami retteneteset. Aztán lassan-lassan az egész Andrea ügyet el szerettem volna felejteni, mert éreztem, hogy különben soha nem múlik el a betegségem. Éreztem, hogy lelki beteg vagyok, de nem tudtam, hogy a betegség elsősorban a téves életképzelet következtében, már fiatal koromtól magamban hordott szellemi zavarodottságomból, a metafizikai tudatlanságomból ered. Hamvas Bélától ezt akkor még nem tanul¬hat¬tam meg, pedig ő is ír erről eleget. Ehhez nekem azzal a nyugodt, magabiztos fiatal bukaresti fiúval kellett találkoznom és be kellett látnom, hogy betegségem valójában ostobaságból ered, hiszen ahhoz, hogy meggyógyuljak semmi mást nem kellett ten¬nem, mint hogy Andreát szeretőstől, papostól, áldásostól, mindenestől, elengedem. És vele együtt elengedem Dórát is és Ritát is. Ehhez viszont nagy bátorság kellett és nekem sokkal nehezebb volt ezt a bátorságot elérnem, mint annak a fiúnak kijelenteni több értelmiségi jelenlétében, hogy a betegség az ember ostobaságából, magyarul: szellemi hülyeségéből ered. Tudom, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek. Azt Rözvan is tudta, hogy a PROSTIE alatt öncélú élvezetvágy, mindenáron való győzni akarás, veszte¬ség¬től való félelem, birtoklási és ellenőrzési-manipulálási ambí¬ció, illetve egoizmus, féle¬lem, féltékenység, becsvágy, hatalmi ösztön, kéjsóvárgás és más jó keresztény karak¬terjegyek feszülnek. Ez viszont nem változtat a lényegen. És ennek a belátása még csak az első lépés önmagad, vagyis az igazság felé. Azon abszo¬lút igazság felé, amit a papok, az állam-bölcsek, a tudósok, a tanárok, az orvosok, a közgazdászok és a politikusok jóindulatú segédletével, az emberek mindig önma¬gukon kívül keresnek. Ezt az első leleplező-felfedező lépést viszont mindenki egyedül kell megtegye, vagyis neked magadnak kell a gyakorlatban megtenned. Ezt senki nem teheti meg helyet¬ted. Még én sem.
Elsajátíthatsz tízezer elméletet, tudhatod és megértheted a fizikusok és a matema¬ti¬kusok által felállított összes világegyenletet, memorizálhatod kívülről az egész Bibliát, a Keleti Szent Könyveket és mégsem haladtál egy lépést sem előre. Csak és csakis a hiba belátás, a befelé látás: a befelé, a tévképzetek felé való figyelem és a tévedések felvállalása az, ami előbbre visz. Az első lépés után a második következik, amihez viszont még nagyobb bátorság kell: elkezdeni szeretni mindent, ami létezési forma úgy, hogy annak a teremtésben elfoglalt szerepét teljes mélységében megismered és elismered. A csótánytól az emberig, a póktól és a patkánytól az angyalokig, a bél¬féregtől és a szúnyogoktól az arkangyalokig és a Trónokig. Persze nem úgy, hogy simogatjuk és puszilgatjuk őket, fagyit és cukorhabot vásárolunk a nyuszinak, vagy dics¬himnuszokat zengünk az angyalokhoz, amik egyébként sem a földi elképzelé¬seink szerinti lények, hanem maguk az egyetemes törvények. Nem misztikus érzelgős¬ségről van szó, hanem tudatosságba és felelősségtudatba ágyazott szeretetről. Egyfajta men¬tá¬lis szeretetről, vagyis olyan ősi azonosulási képességről, amit egyes misztikusok és jogázók kozmikus altruizmusnak, Istenszeretnek neveznek. Mi viszont még a romá¬nokat, vagy a cigányokat sem vagyunk képesek szeretni, tehát embereket sem, és az egyetemes szeretet-élmény szempontjából teljesen mindegy, hogy ők is ugyan¬így van¬nak ezzel. Egyek vagyunk velük ebben a kölcsönösen gyanakvó szeretetlen¬ség¬ben. De abban is kételkedem, hogy anyánkat, apánkat, testvérünket, „szeretőin¬ket” igazából sze¬retjük-e? Ha jól megvizsgálod érzelmeidet, kiderül, hogy az amiről azt hitted, hogy benned szeretet, nem más, mint ösztönös érintkezési vágy, félelemből, vagy sajnálat¬ból eredő ragaszkodás, egoista tulajdon-érzet, vagy valós tartalom nél¬küli megszokás.
És akkor megkérdezheted magadtól, részt veszel-e vagy nem a bűnbeesés foly-ta¬tás¬ban? E kérdésre adott válaszodon áll, vagy bukik az életedben minden. Amennyi¬ben igen, helyes a válasz, mert a beismerés is már fél siker. De jön a másik kérdés, amely irgalmatlan: részt akarsz-e vállalni immár tudatosan is a létrontás¬ban, vagy nem? Amel¬lett a döntés-kényszer mellett, amely elé ez a kérdés állít, el¬sápadnak és lelep¬le¬ződ¬nek az összes okoskodó és önkényeskedő filozófiák, és az összes generál-megváltást a mágikus könnyítésekkel együtt hirdető világ-vallások és a jóságról szóló misztikus teóriák. Azt, aminek e személyes döntést követnie kell, ki¬záró¬lag az egyes ember vi¬he¬ti önmagán belül végbe. Ezen belül csak egyedül ő ítélheti meg önmagát, nem tartozik senki emberfiának számadással, és a végrehajtás módjában, a spirituális fejlődésben nem létezik földi mérce, habár a szűnni nem akaró finom betegség-tünetek jelzik, ha éveken át még mindig helyben topogsz. De csak ennyi és erről csak te tudsz. Leg¬feljebb a házi orvosod, akihez elmész néha tanácsot kérni, mivel gyógyszert már nem szedsz. De ezen belül teljesen magadra vagy hagyva öregem. Persze, közben járkálsz, eszel, utazol, ha kell még politizálsz is a többiekkel, de mindig befelé is éberen figyel¬ve, mert megtanulsz egy időben belül és kívül is létezni, mígnem teljesen elmosódik a belül és a kívül közötti határ és azon kapod magad, hogy a barátod olyasmiket közölt veled, amiket nem is ejtett ki a száján, de nem is írt le sehova sem neked. Együtt vagy önmagaddal, a legszebb, legfenségesebb és a legveszedelmesebb magányodban és ugyanakkor a világegyetem összes erőivel és törvényeivel egyszerre. Nyitott leszel minden információ, minden érzelem és minden gondolat felé, amit addig még soha nem mondott ki, nem írt le és nem nyilvánított ki – semmilyen formában – senki.
Ezt a magányos nyitottságot, ezt az univerzális megszólíthatóságot Jézus után is csak nagyon kevesen érték el, de most készül, vajúdik a Világ, megszülni az egyete¬mes szeretet-állapotot elérni képes embereket, most, amikor ez a feladat a tömegek, vagyis a közösségek és a csoportosulások számára lehetetlen, most amikor a létrontás legnagyobb határát készül elérni az emberiség többsége, engem és téged is beleértve. A lehetőség viszont, hogy az általános létrontásban való személyes részvételét a minimumra csökkentse, mindenkinek megadatott, csak éppen élni kellene vele. Ez viszont, amint mondtam, nem megy egyszerre, de az első, döntő lépést nem helyette¬síthetik sem a szemforgató ájtatoskodások, sem az ostoba szentostya-nyelések, sem a nagyokos elméletek, a gazdaságpolitikai kerek-asztal értekezletek, vagy a hajnalba nyúló, „fontos” beszélgetések. Én meggyőződhettem arról, hogy ez így van. Ha úgy tetszik, kézzelfogható eredményeim is vannak, és ezek birtokában a nagyokos ki¬fogá¬sok már nem zavarhatnak meg. Én döntöttem és a létrontásba való részvételemet a minimálisra csökkentem, anélkül, hogy ezért valakitől, vagy valamitől elismerést, dicséretet, hálát, vagy valami mennyei járulékot várnék. Én elmélyedtem a szent¬írásba és abból, a saját tapasztalataim alapján és az asztrológia segítségével, az egyetemes törvényeket megismertem.
– És ehhez ennyire elengedhetetlenek a böjtölések? Nem túl vad így ez az egész? Nem zuhansz át a másik végletbe? Nem leszel fanatikus tőle?
– Nem, nem, nem! Háromszor és ötször is nem. A böjtölések még igenis kellenek nekem. Egyelőre. Emlékszel, hogy diákkoromban pontosan olyan nagy zabáló és nagyivó voltam, mint te. Ezért még ma is, az energetikai szükségeimhez mérten, még mindig rengeteget eszem. Ezt lemértem edzéseken. Azonkívül én ezeket a böjtöket arra használom fel, hogy ne járkáljak színházba és vendéglőbe, vagy más alacsony rezgéseket sugárzó helyre a kelletnél többet. Ezeket én inkább mentális kúrának hasz¬nálom, mint egészségi kúrának. A böjtnek az egészségre gyakorolt jótékony hatásáról tudtak a régiek és a szentkönyvek is tudnak. Igaz, én nem így ismerkedtem meg vele. Az ember nem csak lelkileg, de szellemileg is fel kell készüljön a böjtre. Ehhez viszo¬nyítva, én egy baráti társaságban folytatott sörözéses társalgás után döntöttem el, hogy másnap reggeltől éhségsztrájkba fogok Nemes Mózes református püspök mel¬lett, aki a volt szekusoknak és a kommunista nomenklatúra tagjainak román közélet-ben és politikai vezetésben való egyre nagyobb szerephez jutása ellen tiltakozott, illetve ezeknek a szélhámos hóhéroknak a közéletből való távozását igényelve, több napos éhségsztrájkkal akarta nyomatékosítani igényét. Nem csak, hogy sok barátja és ismerőse csatlakozott a tiltakozó akciójához, de több jó hírnevű román értelmiségi és kevésbé ismert fiatalember is. Szégyenletesnek találtam, hogy az éhségsztrájk negye¬dik napján a székelyföldön senki nem állt melléje, és úgy gondoltam, ha mással nem, azzal, hogy én, a hajdani gyomor- és nyombél fekélyes és a bélhurutos személy éhség¬¬sztrájkolni kezdek, észre veszik magukat a székelyeim is. Így egyféle, a fajtám iránt érzett szégyennel és elkeseredéssel vegyes haraggal fogtam neki a sztrájknak, amit csak akkor oldottam fel, amikor kiderült, hogy a vesémben a megengedett határértéken jóval felüli aceton gyűlt. A böjtbe nem megy bele negatív érzelmekkel, sőt: még csak negatív gondolatokkal sem az ember. Az éhségsztrájkba sajnos, a legtöbben igen. Én is elkövettem ezt a hibát, de szerencsére a püspök rádió-interjúit hallgatva és elszige¬telt magányomba a Hamvas Béla írásait olvasva, észbe kaptam, és így az eredmény meglepő lett: a koplalás abbahagyása után, semmiféle erőveszte¬sé¬get nem éreztem, sőt: mintha növekedett volna a fizikai energiám. Néhány évre rá, a kísérletet egyedül megismételtem, öt napig nem ettem semmit, de már előzetes lelki és szellemi fel¬ké¬szüléssel. Ráadásul akkor olyanok voltak a körülményeim, hogy nem kellett itthonról sehova sem elmenjek és csak esténként, vagy hajnalonként szalad¬tam ki levegőn mozogni a Stadionba vagy a Nagymezőbe. Akkor váltam képessé az elmélyült medi¬tatív állapot elérésére, mivel nem nyomta semmi a végbelemet, és ezért akkor rákap¬tam, hogy több napig semmit se egyek. Addig mindössze csak egyik estétől a másik estéig merészkedtem egy-egy böjttel. Az volt a koncepcióm, hogy nem tudok elalud¬ni, ha estére nem zabálom tele magam rendesen. És ez tényleg így volt, mert már gyer-mekkoromban, Matyi bácsi rászoktatott arra, hogy sokat egyek. „Ki ahogy eszik, úgy dolgozik”, mondta és az olyan ember aki nem tevékenykedett reggeltől estig, a leg¬hitványabb fajzata volt a földnek. Volt is feladatom elég. Már tizenegy éves koromtól az én feladatköröm volt a hatalmas udvarunk heti feltakarí¬tása, a disznópajta, a nyúl¬pajta, és a tyúkól takarítása, favágás és fahordás télen és a családnak a mosogató, mosó és ivóvízzel való ellátása. Hát tényleg volt is, amiért nagy étvággyal egyek. Így a szervezetem már kisgyermek koromban rászokott arra, hogy mindig tömve legyen. Az érdekes csupán az, hogy mindezen spártai, de inkább munkatábori életmód elle¬né¬re, a szervezetemben egymást érték a különböző beteg¬ségek. Mivel anyám is a Skorpió jegyében született, mindketten képtelenek voltunk a szellemi megbocsátásra, az el¬engedésre és folytonosan nehezteltünk valakire, vagy valamire. A leginkább persze, Matyi bácsira, akivel nyíltan egyikünk sem mert ellen¬kezni. Huszonöt éves voltam, amikor végre annyira összeszedtem magam, hogy meg mertem mondani az öreg oroszlánnak, hogy fejezze be az anyám folytonos sze¬ká¬lását. Az öreg annyira fel-há¬bo¬rodott a szolgai lázadásomon, hogy nyakon ragadott és nyuvasztgatni kezdett. Nem volt mit tennem, hasba rúgtam a térdemmel és amint a szorítása meglazult és levegőt vehettem, a két keze között úgy állon vertem, hogy nehéz testével hátradőlt a szek¬rénynek. Ekkor észrevette, hogy kinőttem a markából és nem fog bírni velem, mert már a másik ökölcsapást készülök rámérni, arra az eset¬re, ha újból a nyakamnak akar ugrani, hát inkább visszaült a székére. Másnap hívta a fiát és a vejét, közös szá¬mításokat végeztek, és két nap múlva teljesen kiürítették a lakást, de mi nem bántuk, mert a vén hülye is elment végleg. Tizenhat évvel a házas¬ság¬kötésük után így szűnt meg a folytonos lelki terror az otthoni életemben. De meg is volt az eredménye a folytonos bélpakolásnak és a csendes nehezteléseknek. Időköz¬ben tönkre ment az egész emésztőrendszerem, de főként annak a vége: mélyen hurutossá vált az kiszívott információ eleresztéséért felelős végbél és megteltem arany¬érrel. Ezért a kezdetben nem is tudtam meditálni, ha csak egy kis bélsár is volt a végbelemben.
– Hagyjál engem ezekkel a szarászati részletekkel! Azt mond el, hogy miket fedeztél fel a böjtjeid segítségével és mi az összefüggése mindennek a keleti szent¬írásokkal, mert a Káini elméleted is igen meredek.
– A létrontás nem egy elmélet Géza és a szarászati részletek fontosak a hozzám hasonló sorsprogrammal született személyek számára. Te erre azért nem jöttél rá, mert te élvezetből lettél nagy zabáló, nem kényszer és lelki stressz hatása alatt. Te épp olyan könnyen elengeded a dolgokat, mint ahogy befogadtad azokat. Neked mind¬össze a felszínességed visszahatásait kellene érzékelned, de ennek még nem jött el az ideje és egyelőre nálad látszólag még minden jól megy. De aki olyan mélyen sér¬tett mint én, aki az édesanyjának a sorssal szembeni sértettségének a megtestesülése, az bizony keservesen szenved a szarászati részletek miatt. Mert aki nem tudja a be¬lapá¬tolt táplálékot ki kakálni, az nem tudja a hiúságát sértő vagy a lelkét bántó fontos benyomásait feldolgozni és elereszteni. Nem tud elbocsátani, mert nem tud meg¬bocsátani, nem tud elengedni. És aki nem tud elengedni, az igazából befogadni sem képes, hiszen mindig telítve-telítetten él, tehát nem érinti meg a tudatát a lényegi információ. És ez már az erős bűnbeesettségnek a jele! Azt hittem, hogy az előbb ezt érthetően és érzékletesen elmagyaráztam neked. A Káini-Ábeli mitológia siker és hatás¬vadászó színpadképpé való züllesztésének példája, azt kellett volna meg-értesse veled, hogy amennyiben nem csinálunk patetikus drámákat az allegori¬kus történet¬ben ábrá¬zolt metafizikai lételvekből, másképp élne az ember a földön és egészen más helyet fog¬lalna el a világegyetemben. Azt, hogy az ősbűn folytatásaként a létrontás létezik, te is elismered, de merő technikai, vagyis teológiai és antropo¬lógiai kérdéssé degradálod és valami absztrakt, a te személyedtől függetlenül létező erőnek, a természeti tör¬vé¬nyek tökéletlenségéből adódó természettechnikai tévedés¬nek, meg¬hibá¬sodásnak képzeled, és ezáltal pontosan az általunk olyannyira lenézett és elítélt materialista filozófusok és tudósok hibáját követed el. Nem az ember szemé¬lyétől, öntudatától független rom¬lásról van szó, mint valami tévesen összeállt struk¬tú¬ráról, például vírusról az ember szervezetében, vagy a számítógép memória-egysé¬gé¬ben, hanem egy létfolyamatról, amelyet az ember a szabad akaratával való vissza¬élése következtében hozott és hoz létre folyton, és amit éppen ezért, megint csak az embernek áll lehetőségében meg¬szűntetni az egyetemes öntudatával, illetve a szabad akarata helyes használatával. Ezt viszont lehetetlen megtenni emberiségi, nemzeti, vagy akár csoportos szinteken. Mert bűnbeesést, a visszaélést, vagyis a primi¬tív idióta állapotba süllyedést nem egyszerre és nem egy ember követte el, hanem sok¬száz¬ezer éves folyamatként élte meg azt sok¬százezer, különböző öntudattal és karakterrel, vagyis egyéni felelősséggel rendelkező ember. És éppen úgy, ennek az ellenkezőjét is, az előre élést, vagyis a vissza-visszaélést is, csak jól meghatározott, egymástól függet¬len, autonóm személyiségtudattal és sza¬bad akarattal rendelkező, egymástól jól külön¬választott személyek vihetik végbe. Ameny¬nyiben viszont mind csak a másiktól várjuk, hogy megtegye az első lépést, egy követ¬kező vízözönig kell itt ragadnunk a civilizált lelki szennyeinkben, az idióta háborúink, a hülye gyűlölködésünk, a hatalmi máni¬ánk, a mindenáron boldog lenni és győzni akarásunk, és más ilyen egoista anyánk kínja féle őrületeink fogságában. A lényeg itt nem az egyéni böjtölések mazochista élvezetén és így nem a magánügyek sérthe¬tetlenségén áll és bukik, tehát nem a fo¬gyasztáson, hanem azon, hogy milyen annak az emberiségnek a mentális kisugárzása – milyen az önkéntelen képzeleti tevé¬keny¬sége – amely az együgyű és öncélú termé¬szet¬rablásra, anyagkotorásra, anyag-átalakításra, ezen átala¬kí¬tott anyagi formák rak¬tá¬rozására, megszerzésére és megvédésére, elhasz-nálására és a természetbe szemét¬ként való visszakotorásra építi élete értelmét?
– Mindezt én koplalások nélkül is jól megértettem már nagyon régen. Amiket most mondtál, korábban is ismert teória volt előttem. Én a keleti filozófiával való összefüggésekről kértelek...
– Világos volt számodra az anyád segge! Ami csak az eszed szintjén világosodik meg, az még jobban növeli a benned levő sötétséget. Te a spekulációs képességeddel, ami nem más, mint az agyad kombinációs képességén élősködő tulajdonságod, meg¬értettél valamikor valamiket a lét mechanizmusáról, de a mindennapi életed szintjén továbbra is épp olyan korruptan és tévelyegve éltél, mint azelőtt.
– Igen, mert én soha nem voltam olyan fantaszta, mint te, és a teológia egyetemen történtek után soha eszem ágába sem jutott megváltani az emberiséget. Te viszont a romániai magyarságot akartad akkor is folyton megváltani, de figyelmeztetlek, hogy az nem fog menni böjtöléssel!
– A romániai magyarságok és az emberiségek és minden féle ságok-ségek, nekem ma nagyon absztrakt és személytelen fogalmaknak tűnnek. Ezért nem is érdekelnek. Mondj valami közelibbet.
– Nagytárnán egyszer a székelyek felsőbbrendű mivoltáról beszéltél nekem...
– A rendtartó székelyfaluról beszéltem akkor és arról, hogy ez az archaikus korokig visszanyúló rendszeretet, nemcsak a székely falvak házainak már a vonatablakból is feltűnő bensőséges geometriáján, a háztetőkön, a mindig tisztára meszelt házak falán, a rendezett, kitakarított udvarokon jelenik meg, hanem az emberek lelkében is, ha csak nem zavarják össze a gazdagodásra és a történelmi igazságtevésre buzdító poli¬ti¬kai szónoklatok a szenvedélyes székely ember lelkét. De hát ez csak fiatalkori okos¬ko¬dás volt. Mert amennyiben ez az ősi székely tudat valójában létezne is, mint géniusz, nem zavarhatná meg sem a gazdasági, sem a politikai széljárás a székelyek lelki világát. Márpedig a ritkuló erdőkben tükröződő gyors gazdagodási lehetőség, vagyis az életnyerési lehetőség ideológiája, látható módon megzavarta.
– Szóval nem akarod megváltani a székelységet?
– Székelység, románság, magyarság, németség, szerbség, horvátság, oroszság, sü¬ket¬ség, vakság, emberiség. Ség-ság-ség-ság-ség-ság-ség..., idegenség, absztrakt fikció és személytelenség. Ha magyarságot mondasz, mindjárt eszembe jut a románság, a szlo¬vákság, a szlovénség, a cigányság. Ha emberiséget, az állatiság és az angyaliság, a növényiség és az isteniség. Engem már nem érdekel a székelység sem pontosan úgy, mint az emberiség. Engem mindig csak az ember érdekel, akivel beszélek, amennyi¬ben hagyja, hogy vele beszéljek, vagyis a benne levő istennel, aki azonos a bennem létező istennel. Az az ember érdekel mindig, akivel szót válthatok, akinek a szemébe nézhetek, akivel kezet foghatok, akit megsimogathatok, tehát akivel információt cse¬rélhetek. Nem tudok valakivel barátkozni az emberiség vagy a székelység nevé¬ben. Számomra az egoista, nagyképű, becsvágyó, önérzeteskedő, sértődékenykedő szé¬kely használhatatlanabb és absztraktabb, mint a vonatban csendesen rám mo¬soly¬gó néger, akinek a szavát nem értem. Pontosan olyan megtörtnek, vagy zava¬rosnak lá¬tom a velem szemben álló személy lelkivilágát, mint a tiedet, vagy az enyémet. És ami az egészből hiányzik, azt nem lehet kiegészíteni az emberiséggel, vagy a székelységgel. Amennyiben valaki ezt az önátverést elköveti, tőlem megteheti, semmi jogom meg¬gátolni ebben, ameddig nem zavarja köreimet. De mostanában nem kerülök közös érdek és érdek¬lődési szférába ilyenekkel. Ha mégis megtörténik, felhívom a figyelmét, hogy Jézus soha nem beszélt az emberiségről, a zsidóságról, az egyiptomiságról, a gö¬rögségről, vagy a latinságról. Ő mindig valakihez, vagy valakikhez szólt személye¬sen. Személy a személyhez. És mindig a jelenben. Az örök jelenben, vagyis a létezésben.
Pontosan te beszéltél nekem annak idején a Krisztusi princípiumról, az autonóm személyi tudat továbbfejlődése révén létrejövő egyetemes személyiségtudatról. Arról, hogy az ön¬magát teljes mértékben átvilágító, az átvilágítás által meghatározó és egoista hatá¬rait felbontó individuális tudat képes egyedül a krisztusi fokozat eléré¬sé¬re, vagyis a krisztusi princípiummal való tökéletes azonosulásra. Ebben igazad is volt. Csak épp azzal nem voltál még akkor tisztában, hogy az önmegismerés, az önmeg¬határozás nem vihető véghez puszta tárgyismereti, ismeretelméleti, vagyis objektív filo¬zófiai in¬for¬mációk segítségével. Ahhoz szükséges a személy teljes átvilágítása és teljes meg-tisztítása. A tárgyi megismerés csak a felszíni ismeretet biz¬tosítja, az átvilá¬gí¬tás és a megtisztulás nélkül egy hiábavaló intellektuális szórakozási forma. Az értelmi¬ségieskedésnek, vagyis az akadékoskodó tudálékoskodásnak, akárcsak a szemforgató farizeus vallásoskodásnak, a krisztusi princípiumhoz semmi köze nincsen. – Döbben¬ten látom, hogy Géza megint fölényesen mosolyog e szavakra, pontosan úgy mint Nagytárnán régebb:
– Ádám, már mindent értek. Te most voltaképpen edzed magad a negyvennapi böjtöléshez, a pusztába vonuláshoz, hogy utána a megváltás nagy művét te is véghez¬vihesd. Rajtam most csak gyakorolod, és felméred a jövendő kinyilat¬koz-tatá¬said hatását.
– Megint gúnyolódsz, és ez a fölényes mentalitásod olyan korlátok közé szorít, amely¬ből ezek a dolgok nem érthetők meg. A te emberiséged, akárcsak te is, a gon¬dolkozó bölcsek fölényes önérzeteskedése következtében szenved annyit. Mond¬ha¬tom, teljesen fölöslegesen. Te csak általános műveltségi szinten ismered azokat a dol¬go¬kat, amiket a hitről meséltél nekem, és úgy fogod fel a hit kérdését, mint egy érde¬kes jelenséget a filozófiai elméletek, vagy a mágikus jelenségek között, anélkül hogy megpróbálnál személyes kapcsolatba lépni a benned és általad is megnyil¬vá¬nu¬ló te¬remtő Istennel. Vagyis anélkül, hogy egy pillanatig is eszedbe jutna, hogy a hitet, mint egy magasszintű tudásrendszert gyakorolva, a saját sorsodat, akár csak az egész világ¬egyetem történését tudatosan és felelősen működtetheted. Inkább kritizálsz min¬dent és mindenkit, átversz mindent és mindenkit, mindaddig, amíg nálad okosabbak, rava¬szabbak és gyakorlottabbak át nem vernek, vagy éppenséggel meg nem vernek téged. Mert hát végső soron a Karma törvényének is működnie kell –, megjátszod a fölényes és a semleges embert, és eszedbe nem jut, hogy te is felelős vagy azért, amiért a te emberiséged rombolja magát, szemeteli és termékteleníti a környezetét nem csak az észtelen gazdasági hajszájával, hanem a sötét, negatív hitével. Mert a dolog ott, hogy mindenki ártatlanul részt vesz az emberiség fogyasztó, hódító, vadá¬szó, díszlépésező, reklám- és kortes hadjáratozó hülyegyerek-játékában még nem áll meg, azaz nemcsak itt és ez által forog a mókuskerék, hanem mindezzel egyetemben sokkal magasabban és sokkal mélyebben is. És tudod, hogy hol? – A mennyekben. Mert ami lent van, ugyanaz, mint ami fent van, és ami fent van, ugyan¬az, mint ami lent van. Mert azáltal, hogy az emberek szüntelenül víkenden sze¬retné¬nek élni, és mindannyian hanyatt-homlok próbálnak elszaladni a személyi felelősség keresztjének felvétele elől, mind kényelmesebbé, konfliktus-mente¬seb¬bé: puhábbá téve az életüket, a legnagyobb tragédiák torkába rohannak, hiszen senki nem veheti fel a másik ember helyett a megváltáshoz szükséges, személyes felelősséget. Mert az egoista, ravaszka és spekuláns énecskénk és a lelkiismeret formájában jelentkező Isteni lét-tudatunk, vagyis a nagy Énünk között szüntelenül folyik bennünk a drámai küzdelem. E pozitív és rendeltetésszerű életdráma felismerésének, elfogadásának és tudatos vállalásának az elhárítása következtében fullad az életünk minduntalanul tragédiába. A tragédiá¬hoz viszont sötét színpadképek, sötét víziók, és sötét látomások jönnek, amelyeken nemcsak a színházban csemegézünk esztétikai élvezettel, hanem álmainkban is gyö¬törnek e mesterséges valóságban fogant rémképeink, a reklám-mosóporok, reklám-nyaralások és reklám-nemiszervek mellett. Ugyanis az a kép, amelyben az ember képzelete gyönyörködve, vagy iszonyodva elidőzik, szükségszerű¬en megjelenik a valóságban is idővel, hiszen a valóság természete mágikus.
A tudatos, vagy öntudatlan képzelőerőnk mágikus hatalom, amely a személytelen világteremtő hatalmakhoz fűz bennünket és ezért, ha akarjuk, ha nem, megvalósít, megalkot, létrehoz mindent, amire huzamosan gondo¬lunk ritka örömeink és már-már állandósuló félelmeink során. Remélem tisztában vagy azzal, hogy az ember leginkább félelmében gondolkozik és ezek a „nehogy megtörténjen” gondolatképei nagyon intenzívek. Ezért a leggyakrabban a félelmünk¬ben létrehozott gondolat-képe¬ink valósulnak meg az életünkben. Ezért mind hang¬súlyozta Jézus annyit, hogy ne aggodalmaskodjatok, és illusztrációként megfelelő példabeszédeket is fűzött hozzá. Tudod, az ég madaraival és a mezők liliomaival. De mit tehetnénk, ha pontosan a magukat kereszténynek nevező vallásos hipokriták, majd később a kereszténység táp-talaján kisarjadó humanista iskoláink tudósai és nagyokos feltalálói nem hallgattak Jézusra? A mindenáron élvezethez jutni akaró, és ebből kifolyólag folyton aggodal¬mas¬kodó, nyüzsgő-szeszlető, munkálkodó emberiség mókuskereke forog tovább immár tizenkétezer éve. De az a patetikus bolondság, amibe ma az emberek élnek, az állam¬elnököktől és a miniszterelnöktől a nyomor¬negyedek prostituáltjaiig, nem más, mint a szépreményű nagyanyáink és nagyapáink, valamint a gondoskodó és aggodal¬mas¬kodó szüleink félelmében fogant gondolat-képeinek az eredménye. A nemzet- és hazavédelmi törvényekkel, vagyis a külső ellenség létezé¬sével egyetértő román, orosz, szerb, bosnyák, szlovén, szlovák, magyar, ortodox, kato¬likus, mohamedán, re¬for¬mátus személyeknek az ellenségképekhez kapcsolt hit¬tevékenységének az ered¬ménye. A sóvár kicsi éntudatunk által működ¬tetett képze¬letünk munkálkodásának, vagyis az Antikrisztus munkálkodásának az eredménye: a negatív hiedelmek és ne¬ga¬tív szuggesztiók által bennünk létrehozott intenzív gon¬do¬lat¬¬képeink materializá¬ló¬dá¬sá¬nak az eredménye. Hiába gúnyolódsz, hiába fölényes¬kedsz, mert e gondolatképek létrehozásában, a negatív szuggesztiók keltésében, önkéntelen és ellenőrizetlen ima¬gi¬nációs tevékenységeddel te is részt veszel. És nem csak azért, mert a te szabadúszó szélhámoskodásaiddal kiváltod a sötét gondolat¬képeket szülő diszharmonikus lelki élményeket azon pórul járó, naiv emberekben, akiket átversz. Ha minduntalan csak jótékonykodnál, a természettel és egymással szemben mindenáron győzni és nyerni akaró emberek képzeletében így is meg¬jelen¬nének a gonosz képek a te jócsele¬ke¬de¬teid mellett, vagy a te jócseleke¬de¬teid ellenében, mert ezek a jótettek nem lennének összhangban az egyéni tapasz¬talathoz kötött, azon keresztül érvényesülő, evolúció törvényével. A Polaritás, vagy a Ciklus és a Ritmus, a Kiegyenlítődés és a Hatás-vissza¬hatás törvényével. Látod, te ha¬marabb szereztél tudomást az egyetemes törvényekről, de nem hoztad azonnal kap¬csolatban a te személyeddel, vagyis a mindennapi élet¬viteleddel. És ezért a törvények intellek¬tuális szinten megragadt ismeretével csupán az általános műveltségedet növelted, ami csak arra használt neked, hogy ismerteiddel még inkább fölényeskedj, felüle¬te¬sedj és mindent az absztrakt emberiség, vagy egy még absztraktabb istenség szem¬szögé¬ből vizsgálj, és ne légy képes megítélni saját hely¬zetedet, személyednek az egye¬temes törvényekkel való összhangja, vagy diszharmó¬niája tükrében. Egy szép nagy púpot növesztettél a hátadra az egyetemes törvények személytelen ismeretével. A teljes valóság mindig csak szubjektív lehet. Amikor te fölényeskedsz és gúnyolódsz, tulajdonképpen egyfajta csoportmagatartást veszel fel, az agnosztikus cinikusok maga¬tartását, megfosztván magad ezáltal az azonosuláson ke¬resz¬tül történő megismerés és fejlődés lehetőségétől, amely a krisztusi princípium¬mal, vagyis az egyetemes logosszal való egybekapcsolódást biztosítaná számodra.
– Én az imént nem gúnyolódtam, Ádám, csak viccelődtem.
– Most miért magyarázkodsz, és miért hárítod el tetteidért a felelősséget? Amennyi¬ben mindig hibátlanná magyarázod magad, megfosztod magad a belátás képességének a kialakításától, és ezáltal spirituális stagnálásra ítéled magad, soha nem leszel képes a fejlődésre, mert a tetteid és a szavaid eredményéből és következményéből nem tudod levonni a tudatosodásodhoz, vagyis a megvilágosodáshoz szükséges, megfelelő kö¬vetkeztetéseket. Az önbecsapás és a mások becsapása a személy¬telenség, vagyis az össze¬tévesztés eredménye. Lehet, hogy üzleti ügyfeleidet és saját magadat át tudod még verni, de engemet már nem. Én ahhoz magamat már nagyon kiismertem. Rá¬adá¬sul te egy valóságos „rendkívüli eset” voltál az életemben a többi barátomhoz képest, akit akárcsak magamat, az utóbbi időben nagyon kianalizáltam a meditáció¬im segítségével. Én azt is tudom, hogy nagyon felbolygatott téged ez a beszélgetés, de egyelőre foly-tatni fogod még a középszerű, szélhámos életviteledet. Hiszen nem fogod feladni a nagy evéseket-ivásokat, a nők elcsábításának és megverésének, no és a palimadarak átverésének az élvezetét egyből, csak azért, mert én, akinél te most is okosabbnak és műveltebbnek tudod magad, elmondtam neked, hogy ez az egyetlen útja annak, hogy megtaláld, amit régóta keresel. Még azt hiszed egyelőre, hogy a fölényes¬ke¬dés¬ről, a gúnyolódásról, a durváskodásról, a hangoskodásról és a károm¬kodásról való le¬mon¬dás számodra kényelmetlen, mert mindezt nagyon megszoktad, egyéniséged kifejező¬dé¬sévé tetted és azt képzeled, hogy másfajta magatartásforma nem is állhat összhang¬ban a te lényeddel, a karaktereddel. Én viszont jól tudom, hogy mindennek a te igazi lényedhez nincsen semmi köze, mindez csupán maszk, számtalan maszk rád kövült szerepének vastag rétege, amely minden látszat ellenére nemhogy segítene önmagad¬dá lenni, hanem fenntartja mind a külső, mind a belső káprázatban való létezésedet.
Holnap, vagy holnapután el fogsz menni innen, egy pár napig még fogsz ezen töprengeni, viaskodni. És magadban vitatkozni fogsz velem, vagyis mindazokkal, ami¬ket most elmondtam neked, és azután folytatod az előbbi életviteledet. Persze, most már semmi sem lesz a régi számodra, és nem fogod olyan felhőtlenül élni az életedet, mint régebb, mert eszedbe fogok jutni az én másfajta életvitelemmel, amely több nyugalmat és több megelégedést biztosít nekem és a körülöttem élőknek, mint a te élvezeti élményekben gazdag életed. Ugyanis azt az egyet mindig fogod tudni, hogy bármelyik pillanatban megfordulhatsz és megszerezheted magadnak azt a magas¬rendű tudást, aminek érdekében fiatalkorodban még kész voltál feláldozni az egész életedet. És hogy ez mindössze elhatározás és akarat, vagyis bátorság és következe¬tes¬ség kérdése. Nem azért mintha egyébként elkallódnál ebben az életben. Művelt vagy, intelligenciád jóval átlagon felüli és azt hiszem, senkivel nem találkoztam még, aki rendelkezne a tiedhez hasonló szellemmel. Ráadásul most, az apokalipszis második felében, mindent szabadon tehetsz. Te ugyan nem követsz el gyalázatosan nagy gaz¬tetteket. Nem erkölcsi megfontolásokból, hanem csak azért, mert ott na¬gyobb a koc¬kázat és te kockázatot semmiért nem vállalsz, mert nagyon szereted a kényel¬medet. A politikusokat és a hozzuk hasonló hazug frátereket lenézed, és kineveted, de ponto¬san ezért, rezonanciában is vagy velük, és ha találkoztok nem vesztek össze, hanem közvetlen és meredek humoroddal behívod a te utcádba őket és miután ki¬ismered gyengéiket, lépre csalod egy pálinkaüzlettel, ismeretlen Grigorescu-képpel, annak függvényében, hogy az illető inkább korrupt-e, mint hazafias. Mondom, nem féltlek, az ilyen téren fantáziád kimeríthetetlen. Ez viszont nem jelenti azt, hogy többnek tudhatod magad, mint ők és velük szemben magad bármi alól felmentheted. Erről az életvitelről nem tudsz lemondani egyelőre, és ezt én nem is kérem tőled, hiszen az lenne még a szép mise-műsor, ha elkezdenék itt erkölcsi prédikációkat tartani neked.
– Lehet, hogy az valamivel mulatságosabb lenne...
– Lehet. De hadd mondjam végig. E színes, élmény-dúsan izgalmas és érdekes életviteled mellett viszont mindazt, amit itt elmondtam, és amit te ifjúságodban a papok és a tudósok között kerestél, megérteni nem lehet. Mondtam már, hogy mind¬az, ami érdekes, nem lényeges. Ezért ha tovább magyaráznék neked, annyi haszna len¬ne, hogy azután még színesebb lelki pompában tetszelegnél libuskáid és palimada¬raid előtt, akiket csak a kísérletezgetés kedvéért és a visszaigazolás biztos tudatában, végül megversz és átversz. Bocsáss meg egy pillanatra, el kell mennem a vécére.
Világnagy trónolásom közepette azon töprengek, hogy mindazt, amit most Gézá¬nak elmondtam, meg kellene írni egy regényben. Egy ilyen dialógusokból álló re¬gény¬ben, amelyben az is benne lenne, hogy a főhős beszélgetés közben elmegy trónolni a vécére, és arra gondol, hogy mindazt, amit a barátjával beszélt egyszer meg fogja írni regényben. Vajon miért nem írnak a regényekben ilyen belső megvilágosodásokról és fontos elhatározásokról szóló vécé-jeleneteket? A világirodalom minden regénye használhatatlan és irreális meseszövedék, mert kihagyják a vécézések fontos pilla¬na¬ta¬it belőle. Mintha az információürítés, az elengedés nem lenne része a kiegyenlítő¬dés¬nek, és nem foglalna olyan fontos helyet el az életünkben, mint a feltöltődés. Mint¬ha nem tartózna hozzá a környezettel való csereviszonyunkhoz a feldolgozott táplálék, vagy a szánkba belapátolt információs anyagok kiürítése. Az angolvécék porcelán¬csészéje a tudományosan civilizált emberiség önhülyítésének a legnagyobb eszköze, hiszen az ember nem láthatja, a porceláncsésze által elnyelt exkrementumot és így ez az elemi információ nem figyelmeztetheti őt a fölösleges fogyasztás mennyi¬ségére. Ezért, amióta vízöblítős porceláncsészébe ürít, a civilizált ember – szellemi szinten – semmi lényeges információt nem dolgoz fel. Az ürítés aktusára való emlé¬keztetések és utalások nélkül, fölösleges tehát az írott európai kultúra. Hiába írtak az írók, a teo¬ló¬gusok és a filozófusok százezer tonnaszámra menő könyveket. Jól meg kell fontol¬nom tehát, hogy közlöm-e a felfedezésemet Gézával, vagy hagyom, hogy az exkrementális felismerések az aurám legfinomabb szintjein is beérjenek.
Elemi megvilágosodással is járó trónolásom után, Géza majdhogynem ünnepé¬lye¬sen fogad, mint akinek nagyon fontos mondanivalója, azaz tisztázni valója van.
– Amit mondtál a meditációs kamrádba való vonulásod előtt, kiegészítésre, jobban mondva kiigazításra szorul. Az önmagammal szembeni igényeim ugyanis nem süllyedtek le oly egyértelműen a nőkkel való kegyetlenkedés és az ártatlan polgárok és más nagyokosok bepalizása szintjére, ahogy azt te gondolod. És még akkor sem, ha e drága libusok és bárgyú palimadarak felingerelnek, provokálnak az önmagukkal szembeni kishitűségükkel és még akkor sem, ha szerinted én az utóbbi évek folyamán nem csináltam mást, mint külföldön és belföldön, különböző érdekes, vagy kevésbé szó¬¬ra¬koztató kalandokban tévelyegtem. Vagyis magamon kívül szédelegtem. Az imént azt mondtad, hogy sérti a büszkeségemet, vagyis az önérzetemet, hogy te messzibbre jutottál, mint én, az önmagadon belüli kutatásoknak köszönhető meta¬fizikai tudás meg¬szerzésében és ezáltal képessé váltál jobban megérteni mint én azt, hogy mi történik velünk ebben az életben. Az állításodnak csak a második fele valós, ugyanis én a leg¬jobb barátomnak tartlak téged és ezért egyáltalán nem sérti az önér¬ze¬temet, hogy neked sikerült jobban megérteni bizonyos spirituális kulcskérdéseket mint nekem. De igazán bánt és idegesít és jön, hogy leköpjem magam, amiért elcsúsztam és utána elindultam egy, az eredeti szándékaimmal ellentétes irányba és most nem tudom, hogy hová lépjek: előre-e, vagy hátra? Ráadásul a dolgomat igen megnehezíti az, hogy így, ezek¬kel a táplálkozási elméleteiddel, és a három napos, de még a huszonnégy órás böjt¬jeid¬del sem követhetlek, sem fizikailag, sem elméletileg és nagyon félek, hogy lelkileg sem. Pedig komolyan azt hiszem, hogy nagyon hamar minden világossá vál¬na előttem, ha téged, akihez nagyon ragaszkodom még akkor is, ha mostanában igaz¬ságtalan vagy hozzám, minden új furcsaságoddal elfogadhatnálak és így megérthet¬né¬lek.
– Előbb önmagadat kell megértened Géza, és én ebben téged nem segíthetlek, csak nagyon kevés mértékben. A teremtés eredeti funkciója szerint a szabad öntudat kialakulása, vagyis a félelem nélküli képzelet-képességnek a kifejlődése első helyet foglal el az emberi fejlődés kiteljesedésében. Nélküle értelmét veszti a teremtés – leg¬alábbis annak a földi része –, ezt nem kell magyaráznom neked. Ennek értelmében, a felnőtté válásod után, sem apádnak, sem anyádnak, de még a magukat spirituális mestereknek nevező állítólagos megvilágosultaknak sincs joga befolyásolni téged, fürkészni intimitásodat. Ehhez elég nagy vizsgálóbíró a lelkiismeretedben lakó egye¬te¬mes felelősségtudatod, amit hiába próbálsz elfojtani egész életedben, mert utánad jön, kikérdez elalvásod előtt és nem hagy elaludni, vagy felébreszt az éjszaka köze¬pén, és megint nem hagy visszaaludni, minél inkább nem akarsz rá figyelni. És minél jobban el akarod hallgattatni, vagy magad elbódítani annak érdekében, hogy ne vedd észre, hogy ne halld meg, annál inkább visszaköszön a sorsodban, a nehéz¬ségeidben és betegségeidben. Ezért nincs szüksége, sem joga senkinek és sem¬mi¬nek a józan belátásod ellenére bármilyen szempontból is befolyásolni téged. A neve¬lők, a tanítók és a pedagógusok az ők eredménycentrikus, tudományos mód¬szereik¬kel valójában nem segítenek senkinek sem azáltal, hogy a gyermekekből kiverik a szellemet, és sikeresen ránevelik a lélektelen természet¬rablás¬ra és a természet és a környezet legyőzésére, mi¬közben rejtett, egyéni hatalomgyakorlást és leplezett fekete mágiát űznek a könnyí¬tési technikákkal bódító pragmatizmus leple alatt. Mindent, ami reád vonatkozik, neked kell megvizsgálnod, és aszerint döntened. Mert amennyiben másra hallgatva döntesz, és utólag kiderül, hogy rosszul döntöttél, abból valójában nem tanulhatsz semmit. Legfennebb csak annyit, hogy máskor ne hallgass másokra. Ez is eredmény. Se apádra, se anyádra, se a papodra, se a pártvezéredre, de még a pápára sem. Kü¬lönben nem leszel képes levonni a magad számára a megfelelő következtetéseket, és a valóság továbbra is rejtve marad előtted, mindaddig, amíg minden felelősséget ma¬gadra nem veszel a döntéseidért és így döntőképessé, határozóképes személlyé nem válsz. Így afölött is neked kell döntened most, hogy miután elmész innen, folytatod-e steril kalandoktól kalandokig sodródó életedet to¬vább, vagy leállítod magad és kipró-bálod, hogy mindaz, amit elmeséltem, a te éle¬tedben működik-e? A lényeg az, hogy valamikép¬pen az egyetemes törvények működési mechanizmusait saját életed, azaz sorsod se¬gít¬ségével kiismerhesd. Ez viszont nem intellektuális folyamat, hanem spiri¬tuális létélmény. Ezért nincsenek hozzá általánosan érvényes szabályok és receptek. Ez már kizárólagosan a te szemé¬lyes ügyed. Egyelőre. Mert a teljes felelőtlenség álla¬po¬tá¬ból el kell jutnod a teljes felelősségvállalás állapotáig, és tudomásul kell vedd, hogy igenis, Te is őrzője vagy a te atyád fiának. Persze nem olyan hülyén, mint ahogy ma teszik ezt a földet összerondítva és egymást az őrültek házába hajszolva, hinduk, budd¬his¬ták, taoisták, muzulmánok és keresztények, minden áron jót akarva, aggód¬va, irigy-kedve, félté¬kenykedve és egymás dolgába beavatkozva. Ismered a Karma törvényét: amikor mások befolyásolásában töröd össze magad, természetesen az ő érdekükben, nem teszel mást, mint a saját Karmádat terheled.
– Azért még sem kellene a sulykot ennyire elvetned, Ádám. Az ezoterikus iskolák mesterei is befolyásolták tanítványaikat, pedig ők csak tudták, hogy mit tesznek. Lásd Pitágorászt, aki még a politikai hatalomgyakorlásba is szerette volna beugratni tanítványait.
– Nagyon tévedsz. Az igazi beavatási iskolák és az őskultuszok tanítómesterei nem befolyásolták a tanítványaikat, csak felmutatták számukra a lehetőségeket. Ugyanis a tisztánlátás eléréséhez, mindenkinek a saját tapasztalási rendszerén kell keresztül mennie. A mesterek felfedhették az asztrológia és az aritmológia, a geometria és a metafizika elemei segítségével ezeket a becserkészendő életterülete¬ket, azaz felmu¬tathatták tanítványaik számára azokat az életfeladatokat, amelyek véghezvitele során a tanítvány megszerezhette a tisztánlátása kialakulásához szük¬séges tapasztalatokat és élményeket. Körülírták szimbólumokban és értelmezték a tanítványnak azon princí¬piumoknak a jelentéstartalmát és a fizikai megjelenési formáit, amelyekkel annak harmóniába kellett kerülnie, azáltal, hogy nyíltan és tudatosan konfrontálódik e létel¬ve¬ket megtestesítő jelenségekkel és nyers-elemekkel. Vagyis lehetővé tették szá¬mára, hogy tudatosan és nyíltan szembesüljön e lételvek meg¬jelenési formáival való konfrontá¬cióján keresztül a saját gyengeségeivel és tév¬képzeteivel. Az értelme-zések után, a tanít¬vány választhatott és dönthetett a saját felelősségére. Ha rosszul választott, vagyis amennyi¬ben a nehézség-kerülő és erőkímé¬lő utat, a könnyebbik megoldást választotta, el kel¬lett hagynia az iskolát és töpreng¬hetett egész életében, hogy a dolgot hol vétette el.
– És a „hétpróbás” beavatások megrázkódtató élménye, aminek a tanítványt a mesterré válás előtt kitették, nem volt beleszólás az ő személyes életébe? Ki terhelte a lelkiismeretét e tragikusan is végződhető, fizikai, pszichikai és sokszor mentális veszélyekkel járó próbák következményével?
– A tanítvány és a mester is egyszerre. Nem véletlenül találkozik a mesterrel a tanítvány, de a mester sem a tanítvánnyal. Egy ilyen találkozás mind a tíz egyetemes törvény tökéletes összjátékának a következménye és mielőtt a próbatételekre sor kerülne, a tanítvány is megérti. Ezért nagyon jól tudja, hogy mit vállal és hogy az, amit vállal, visszahatással van nemcsak őrá, hanem éppen annyira a mesterére is, akiről tudja, hogy a lét legmagasabb szféráiban vele egy. Ezért a próbák kiállásával a Mesterért is felel, hiszen a mestertől, vagy a mesterektől előzetesen meg kellett kapnia mindazt az elméleti ismeretet, amelyeket a felkészültsége szerint, illetve a már fel¬szí¬nen létező, vagy benne szunnyadó személyi képességei és bátorságának a maximális igénybe vételével, helyesen kell alkalmaznia a próbatételek során. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, soha nem tudhatta előre, hogy milyen próbáknak vetik alá, azzal viszont tisztában volt, hogy egyes próbák annyira igénybe veszik a lelki erejét és az összpontosítási képességét, mint egy szellemi tudatosság nélkül leélt egész élet próba¬tételei, de ezúttal időben összesűrítve. Amennyiben nem érezte magát képesnek a próbatételek vállalására, jogában állt kitérni a beavatás aktusa elől, és tanítvány ma¬radhatott akár egész életére, hallgatta a novíciusoknak szóló tanításokat, miköz¬ben elvégezte az iskola körüli gyakorlati teendőket. Aki viszont tovább akart fejlődni és a megvilágosodás, a beavatottság magasabb szintjeit akarta elérni, a beavatási próba¬tételeknek alá kellett vetnie magát és a metafizikai jelentéstartalommal bíró beavatási szertartásokat, misztériumokat kellett végeznie. Ezeket viszont teljes éberséggel, fele¬lőssége teljes tudatában, önszántából és így szabad akarata teljes birtokában, külső befolyásolás és minden befolyásoltságtól mentesen kellett megtennie, amire a mester szüntelenül emlékeztette. A mai ember a legtöbb szentségtelenségét itt követi el, ezen a téren. Mindannyian befolyásolni akarjuk a másikat, társunkat, társainkat „rávezetni a jóra” és a hasznosra, mikor szép szóval, mikor fenyegetéssel, mikor érzelmi zsaro¬lás¬sal, csalással és érzelgősködéssel. „Ha szeretsz, akkor megteszed.”, „Ha magadért nem, legalább értem tedd meg.” kérjük a másiktól és észre sem vesszük, hogy nem szeretetből kérjük tőle, hogy mondjon le szabad akaratából, hanem rejtetten hatal¬mat akarunk gyakorolni fölötte. – Persze, az ő érdekében. Valóságos tradíciót csi¬náltunk, intézményeket építettünk e szent öncsalásunk szabad gyakorlása érdekében és csodálkozunk azokon a fiatalokon, akik magatehetetlenné válnak a jól bevált pedagógiai módszereink hatására és felnőtten is elvárják a szüleiktől, a főnökeiktől, a papjaiktól és a politikusaiktól, hogy azok mutassák meg nekik, mit kell tegyenek, miben is kell most ők sikeresek legyenek? De e magatehetetlen, személyi akarat nél¬küli emberkék egy-két siker és több száz kudarc után, szintén uralkodni szeretnének és elkezdik az uralkodás különböző fortélyait kipróbálni, és alkalmazni a hozzájuk leg¬közelebb álló személyeken. A kérdés az, hogy meddig mehet tovább büntetlenül mindez? Minden jel arra mutat, hogy nem sokáig. Ezek a rejtett hatalomgyakorlási manőverek szerre lelepleződnek és itt áll ellőttunk a huszadik század végi ember a fene nagy apparátussal fenntartott tudományával, a legsötétebb ösztöneinek és vaktá¬ban működő intézményeinek kiszolgáltatottan. Ezért mindig mindenből csak kiutat keres. Krízisben van és teljes csődben, és még mindig azt képzeli, hogy a válság¬straté¬giák, a kríziskezelő programok megmenthetik a szakadékba-zuhanástól. És minél inkább kapkod a külső mentő övek után, és minél inkább külső segítségért kiált, annál mé¬lyebbre süllyed. Pedig a mentőöv nem kívül van, hanem mindenkinek az igazság- és felelősségtudatában. A világválságból és a személyes krízisből nincs kiút, csak be-út. Az ön¬ismeret útja az Isteni erők ismeretének az útja. Te is teljesen hiába pofozgatod libus¬káidat, még a világ s két nap, amiért nem akarnak neked méltó társaid lenni a szerelemben, elhagyván melletted a személyi akaratukat, mert te is feladod az igazi öntudatodat. Lehet, hogy valahol ők sokkal többet tudnak, mint te a szeretetről, de te ahhoz, hogy megértsd, és helyesen értékeld az ők önfeladását a férfival szemben, túl¬sá¬gosan felületes és beképzelt vagy. Ugyanis a nőknek ez az ön¬feladó szeretet-tudá¬sa nem érthető pragmatikus logikával: előnyszerzésre, siker¬aratásra, hatalom¬gyakor¬lásra, vala¬mint a természet kifosztására alkalmas racionális gondolkozással. Amint mond¬tam, csak a sorsodat terheled azáltal, hogy erőszakos¬kodsz másokkal, vagy be¬folyá¬solsz másokat, annak érdekében, hogy te mellettük boldog és nyugodt lehess. A világi boldogság-érzés múlandó pszichikai állapot, ami pillanatnyi visszaigazolása annak, hogy bizonyos életfeltételek között, bizonyos próbatételek kiállása után, sikerült meg¬teremtened az összhangot a test, a lélek és a szellem igényei között. A cselekvéseid, gondolatiad, vágyaid, fizikai állapotod, össz¬hangba kerülnek egy kis időre a lelki¬isme¬re¬teddel és a szellemi igényeiddel. A tartós boldogság viszont nem szerezhető meg a külvilágra gyakorolt befolyással, ráhatással. Az emberiség egyik nyomorúságát okozó téveszméje, hogy a boldogság elérhető a körülmények és a többi ember erőszakos befolyásával. Ez szintén az összetévesztés mechanizmusából ered, vagyis a bűnbe¬esés¬nek a teremtéssel együtt járó, mondhatni állandóan történő folyamatából. Amennyi¬ben semmit nem teszel az ellen, hogy ezt az ösztönös késztetést önmagadon belül megszüntesd, és engedsz a csábítás kígyójának, csak azt éred el, hogy egyre boldog¬talanabb és kétségbeesettebb leszel minden intel-lektuális és világi fölényeddel egye¬tem¬ben. A szeretet törvénye, pontosan olyan ke¬gyetlen, mint a karma törvénye, hiszen a karma törvénye része a szeretet törvényé¬nek: megnyugtat, kiegyensúlyoz, tisztává tesz, amennyiben képessé teszed magad az egoista szentimentalizmus szennyé¬től megtisztított szeretet-adásra, a szeretet-kiárasz¬tásra, de kétségbe ejt, földre teper, megkínoz, és beteggé tesz, amennyiben egoista céljaidnak alávetve elárulod, ki¬haszná¬lod a szeretet erejét és visszaélsz vele.
– Most, meg úgy beszélsz, mint egy őserdei buddhistával keresztezett pietista szer¬ze¬tes, azzal a különbséggel, hogy tudomásom szerint nem tettél szüzességi fogadalmat, és te is szeretkezel még nőkkel. Mondd csak, kérlek, hogy ez a nagy tiráda, amit itt levágtál a szeretetről és a szabad akaratról, hogy egyeztethető a te nagy étvágyú, hogy a te nyelveden beszéljek, skorpiói szeretkezhetnékeddel? Te nem befolyásolod a nő¬ket miközben, így vagy amúgy, megpróbálod meghódítani, és aztán magad alá gyúrni őket? Hogy állunk a másik ember szabad akaratának tiszteletbetartásával, miközben, a természet rendje szerint mi férfiak, addig-addig udvarolunk egy nőnek, vagyis addig befolyásolunk egy hölgyet, ameddig az szét nem tárja lábait a győzedelmes szexuális behatolásunk végrehajtása érdekében? Csak nem fogtál szexuális önsanyar¬ga¬táshoz a táplálkozási önsanyargatások mellett? Vagy mégis? Esetleg, hogy az ud¬var¬lás, szép¬tevés, szédítés műveletei által a karmádat túlságosan meg ne terheld, kivered a budi¬ban a töködet? És akkor mi a lófaszt csinálsz a szerelemmel, ha leszereled, ha lemon¬da¬tod a férfi-erőt a kezdeményezés, a spontaneitás kinyilvánításáról? Vagy szerinted már a szerelem és a szexualitás sem létezik, csak a pietista áhítattal glóriá¬zott túlvilági szeretet? – Géza felugrott a székéről, szorosan elém állt és az orrom előtt hevesen gesztikulálva, előbb ordítozva, majd magát visszafogva, kígyóként sziszegve, tette fel az utolsó kérdéseket. Még csak egyszer láttam magából így kikelve, de akkor része¬gek, fáradtak és ingerültek voltunk mind a ketten. Így viszont bizarr és komikus volt egyszerre az egész jelenet, annál is inkább, hogy a jelenet a tíz-tizenöt évvel korábban elszenvedett hazafias kihallgatásokra is emlékeztetett. Sőt: bizonyos árnya¬lataiban a rég elpatkolt mostohaapám, Matyi bácsi által produkált indulatos, számon ¬kérő, részeg jeleneteire. Furcsa, ahogy ezek, a diszharmonikus marsi őserőt életem különböző fázisaiban megtestesítő férfiak időnként számon kértek rajtam valamit, amit én tudomásom szerint nem vettem el tőlük, és mindezt azért, mert kimondtam valamit, amitől ők váratlanul emberekkel történt, és, hogy soha nem volt elég okos érvem olyankor ahhoz, hogy ezeket az életemben egyébként fontos szerepeket betöltő férfiakat, rá tudjam ébreszt¬eni, az általam éppen meglátott, de kifejezni nem tudott, spirituális valóságra. Ahhoz, hogy ide eljuthassak, még nekem is, nagyon sok csalódást és lelki szenvedéssel járó furcsa tapasztalatot kellett átélnem a következő években.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/


Vissza a tetejére
  Profil  
 
HozzászólásElküldve: 2023.03.23. 20:56 
Offline
Adminisztrátor
Adminisztrátor
Avatar

Csatlakozott: 2008.03.11. 22:01
Hozzászólások: 4234
Tartózkodási hely: Csíkszereda
2 (14) fejezet: A nagy tévedés, a végzetes kauzális csalás és a könyvek könyve



14 (2) fejezet: A nagy tévedés, a végzetes csalás és a könyvek könyve


Az emberi rendeltetés beteljesítése szempontjából és a megváltás (A karmaoldás) logikája szempontjából, csak az olyan beszédnek, az olyan írásnak és csak az olyan alkotásnak van értelme, amely feszabdítja, függetleníti, és önállóvá teszi az embert és saját magáért: sorsáért, egéssgéért boldogságáért és üdvösségéért közvetlenül felelőssé teszi. Csak és csakis az a tanítás értékes, amely a személyi szabadakaratát tiszteletben tartva, visszaadja a fel¬nőtt embernek az életéért való felelősséget. Ez az egyetlen tanítás, aminek értéke maradt a Vízöntő korszakában. A többi, amely sikerek, élvezetes élmények és hasznos gazda¬sági eredmények, valamint fájdalom és erőfeszítés nélküli élet elérésével kecseteti az embert, pont olyan felelőtlen demagógia, mint a politikai programok halmaza, az ideológiák és doktrínarendszerek, a tömegmanipuláló gazdasági reklám¬stratégiák és a metafizikai alapjukat elveszített vallások. Mint a „piacgazdálkodó kereszténységnek” a Nagy Konstantinék által újra szabott és átírt, a Názáreti Jézus eredeti tanaival merőben szemben álló, azokat szemtelenül meghamisító dogma¬rendszere. A pusztuló növény és állatvilág mai, szennyezett helyzetét is előidéző emberiségnek a legnagyobb csalását azok követték el, akik azokat a dogmákat gyártották, miszerint mi bármit tehetünk, amennyiben Jézus hívei vagyunk, mivel ő, nagyvonalú úriemberi és humánus gesztusként, helyettünk felvállalt minden spirituális felelősséget – amivel fölöslegessé tette számunkra az önálló spirituális fejlődésre való törekvést, és megölette ma¬gát értünk a kereszten, biankóban megelőlegezve számunkra a megváltást. A véreskezű diktátorok néhány száz, ezer, és millió áldozatot követelő, gonosz tettei eltörpülnek annak a „szent” csalásnak az egész emberi történelemre és a föld ökoszisztémájára katasztrofálisan kiható eredménye előtt, amit a Nagy Konstantin által összefogdosott teológusok Bizáncban Krisztus után 563ban végrehajtottak.
Hogy következmények szintjén mennyire ugyan¬azt az ötezer éves sorskerekeket forgató vak véletlen szerepét töltik be a vallásos dogmák, a filozófiai rendszerek, az úgynevezett tudományos és a politikai ideológiák, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egyetlen egy, magát tanítónak, tudósnak, főpapnak képzelő személy sem mer – legalábbis a nyilvánosság előtt ezt egyikük sem meri felvállalni – teljes felelősséggel végzett kauzális vizsgálattal behatolni, nem csak a kívülről és belülről érkező, vagyis a személyi felelősséget és szabadakaratot nélkülöző megváltásnak a kérdésébe, hanem még csak a hússal való táplálkozásnak kédésébe sem. – A teremtésben betöltött funkciója szerint teljességgel értelmetlen – sőt: egye¬nesen az emberi lét alapfunkciójának az elvesztését okozó és ezért a ter¬mé¬szet és az em¬be¬ri¬ség fennmaradását veszélyeztető – fölösleges állatgyilkolások kérdésébe.
A magukat kereszténynek nevező egyházak az ősbűnről, illetve az évezredeken át, az emberi értelem fejlődésével együtt növekvő, kiirthatatlannak bizonyuló korrupció¬ról: az ördögről beszélnek. A velük egy követ fújó kormányok és világszervezetek hatalmas pénzösszegeket fektetnek a kábítószer és a terrorizmus megfékezésére, mi¬közben a katolikus egyház főpapjait kivéve, akiknek hivatali fogadalom szerint nem lehet gyermekük, e szervezetek vezérei a korrupciós kábulat és a terrorizmus ör¬vé¬nyé¬be taszítják mind a saját gyermekeiket, mind a nemzettársaik gyermekeit. Hiszen azoknak azt kell tapasztalniuk otthon, a családi körükben és az ismerősitársadalmi körükben is, hogy a felnőttek pénzzel megvásárolják, felvagdossák, megsütik, és fo¬gyasz¬tás céljából, eléjük teszik azoknak az édes kicsi nyuszikáknak, a szelíd kis bárány¬kák¬nak, bociknak, a jópofa malackáknak (a röfiknek! ), a kecskegidáknak, a tyúkoknak és a csirkéknek, a rucáknak, a libáknak és a pulykáknak, a táltos lovaknak és a többi állatnak a húsát, amelyekről korábban olyan szép meséket mondtak nekik. Hogyan kívánhatják a magukat értelmesnek képzelő szülők, hogy felnővén, ne hazudozzanak önkéntelenül, ne cigarettázzanak, ne igyanak alkoholt, és ne kábítószerezzenek azok a gyermekek, akikkel rendre megetetik azoknak az állatoknak a húsát, amely állatok igen szeretnivaló – és a gyermeki lelkük által igen megszeretett! –, pozitív hősökként éltek több éven keresztül a gyermekeik képzeletében?
Nem viccelek kedves olvasóm! Vagy azt gondolod, hogy könnyű a személyi élet¬tapasztalatok nélküli gyermeknek a jót a rossztól megkülönböztetni? Főként, miután egy „adott helyzetet” a nevelésével együtt beépítették az erkölcsi tudatába? Jó vicc! Hely¬ből a legnagyobb hazugság kellős közepén neveljük fel gyermekeinket, és utána csodálkozunk, hogy kamaszkorukban elzüllenek, köpnek ránk, lenéznek minket, és egyre nagyobb tömegben lesznek kiegyensúlyozatlan lelkületű gépjáték és számító¬gép¬függő személyek, szívtelen és kegyetlen szakbarbárok, dobhártyaszakító zene¬bolon¬dok, elégedetlenkedők, elégedetlenül panaszkodó, nyafogó művészek és értelmiségi¬ek, alkoholisták, kábítószeresek, kurvák, vagy terroristák! Persze, nem csak ebben a vad és kegyetlen, folyamatos gyermekrontási vétekben áll a felesleges húsfogyasztás, illetve a nagyüzemi, nagyipari és nagypiaci állattermelési és állat¬gyilkolási alaphely¬zet kér¬dése. A nagy kérdés az, hogy miért termelik a húst üzemekben, éppen úgy, mint a tévéket és a mobiltelefonokat és miért gyilkolja le az ember azt a temérdek állatot, amikor a hús¬¬fogyasztásra egyáltalán nincs szüksége, illetve, amikor az egye¬nesen árt az egészségé¬nek?
Annak ellenére, hogy két éves koromban még hevesen tiltakoztam a húsevés kény¬szere ellen és három évesen a pofazacskómban meggyűjtve a húst, evés után a mocskos vederbe kiköptem, a szegény édesanyám jó pedagógusi módszereit dicséri, hogy később, hús nélkül, egyetlen étkezésemet sem tudtam elképzelni. Most viszont, annak köszön¬he¬tően, hogy tizennégy éve nem eszek húst, jobb fizikai kondícióban és jobb egészség¬ben tudom magam, mint amilyennek fiatal koromban tudhattam. A régebb nagy komoly¬sággal és ügybuzgalommal művelt poliklinikai és a kórházi beutalók szerzésétől, a patikajárástól és sorbaállástól, vagy a külföldi gyógyszerek beszerzési gondjától meg¬szabadultam és már csak sürgősségi esetekben, de egyre rit¬káb¬ban kell a patikába belépnem. És ezt is inkább csak akkor, amikor az orvosokba és általában a tudo-mány¬ba szerelmes szegény édesanyám három havonként annyira lebetegíti magát, hogy ki se tud mozdulni lakásából, és a tömbházunk földszintjén álló gyógy¬szer¬tárig sem tud elmenni. Ilyenkor tehát én, vagy Júlia kénytelenek vagyunk számára az ő orvosroko¬nai által felírt gyógyszereket megvásárolni. A mi la¬kásunkban viszont olyankor található néhány gyógyszerpasztilla, amikor a lány¬ká¬ink vala¬melyi¬ke igen erősen meghűl. Még Verácska születése idején sem jutott eszünkbe lázmérőt, fáj¬dalom¬csillapító kúpot vá¬sárolni. Én a folytonos gyulladásoktól megsza¬ba¬dult epém¬ben, májamban, vesémben, prosztatamirigyemben és húgyhólyagom¬ban, valamint a valamikori fekélyes gyom¬romban, patkóbelemben és a lassan gyó¬gyuló hurutos be¬leim¬ben, vagyis az egész, lassanlassan „újjászülető” emésztő-rendsze¬remben érzem a természetes táplálkozás pozitív következményeit. A teljes egészség eléréséhez még nem juthattam el, mivel nem járt le a tíz év, ami alatt az egész sejtrendszeremnek ki kell cserélődnie, és a civili¬zációban élve, nem mindig fogyaszt¬hatok tiszta táplálékot, és nem élhetek stressz¬men¬tesen. Például a lakásunk előtti sűrű autóforgalom miatt, vagy a lakásukon mindig valami javítani valót találó szomszédok kopácsolása által keltett zaj miatt. Másrészt az édesanyámtól örökölt sors és élet¬helyzetem követ¬kez¬té¬ben, a felébredésem előtti évek és évtizedek folyamán olyan tudattalan, anyai ági, romboló programok erősöd¬tek meg és mélyültek el bennem majdhogynem véglege¬sen, préselődtek vissza és mere¬vedtek meg tizennyolc éves koromtól harmincnyolc éves koromig a tudattalanomba, amelyekre akármilyen nagy igyekezettel is vadász¬nék, nem mindig ismerem fel idejében azok egészségromboló hatását, és ezért okoznak még néha kellemetlen meglepetést is. Gyógyszer¬hez, ha csak lehet, ilyenkor sem folya¬mo¬dok, de úgynevezett természet-gyógyá¬szati terápiákhoz sem. A betegségnek személyi változást, mentalitásváltoztatást előidéző funkciója van, nem szabad az időbeni lejáratát erőltetni. A steril, öncélú, pusztán a biológiai szinten elérhető „tudományos” egészség megvalósításának gondo¬latát nem tekintem értel¬mes törekvésnek. Mert minden jó az emberi szervezetnek, ami természetes, de ugyan¬akkor minden káros, amit öncélú, együgyű és egyoldalú ered¬ményhajszolási kon¬cepcióktól, vagy könnyítési vágytól indíttatva hajtunk végre. Ami természetellenes, az szellemellenes.
Az életnyerő „biztos módszereknek” és – utólag fantazmagóriának bizonyuló – cselekvési modelleknek a legáltalánosabb ismertetője az izmus szóvég. Ilyen öncélú elmélet és cselekvésrendszernek bizonyult az összes izmussal végződő művészeti áramlat, a XX. században, el egészen a posztmodernizmusig, amely pont abban bizo¬nyult együgyűnek, hogy semmiképp nem akart együgyű lenni. És ugyanez a globális krízishelyzetből eredő öncélúság jellemzi az összes népboldogító „biztos receptként” felfedezett, feltálalt társadalmi eszmét is, mint az abszolutizmus, totalitarizmus, a fasizmus, a szocializmus, a kapitalizmus, a kommunizmus és a globalizmus. Az izmus tehát az öncélúság egyetemes ismertetőjegye és a káros öncélúság jellemzi az élet többi területein fellelhető összes olyan „biztos receptet” és „biztos módszert” is mint például a vegetarianizmus.
A vegetarianizmus, akárcsak a többi izmus, egy öncélú és a valóságnak csak egy részterületére figyelő elmélet, amely tartalmaz ugyan igazságokat, mint bármely vallás, vagy tudományos elképzelés és ezért képes felmutatni pozitív eredményeket is, de mivel a táplálkozást kimondottan csak fizikai folyamatában vizsgálja, és lénye¬gi¬leg nem érinti meg az élet legfontosabb kérdéseit, ezért nemcsak hogy érték¬telen, hanem félrevezető téveszme. Akárhogy is közelítek hozzá, kiderül, hogy végül is a gőz¬moz¬dony, vagyis a helyes üzemeltetés látásmódjából indul ki. Abból a tév¬eszméből indul ki, hogy a táplálkozás során az ember, csupán fizikai energiahordozó anyagot, a szervezete mechanikaivegytani, biológiai és hormonális üzemeltetéséhez szükséges fizikai energiahordozó nyersanyagot visz be a szervezetébe. Még csak halvány jelét sem mutatja annak, hogy tudomást szerezne arról, hogy valójában a nővények¬ben, a gyümölcsökben és az ásványi anyagokban is az ősprincípiumok testesülnek meg különböző természetes arányokban, és zavartalan rendeződésekben, természetes struk¬tú¬rákban. Arról, hogy a táplálékom olyan természeti anyagokat tartal¬maz, amely valamely ős teremtőerőnek a megtestesülése, éppen a földitermé¬szeti létezésem, a fizikai személyem rendeltetése miatt fontos tudni. Arról, hogy a biológiai szerveze¬tem számára az a fizikai információ jó, amely azonnal befogadható, felismerhető, oldható, kódolható, rendezhető és ezáltal maximális mértékben átalakítható vagy beépíthető nem¬csak biológiai energiává (izomerővé), hanem az érzelmi és értelmi: a lelki és a szellemi képzeleti tevékenységemet biztosító megfelelő energiákká is, az én spirituális struktúrámnak megfelelő lelki és szellemi, érző és gondolkozóképzelő, spirituálisgenetikai felépítettségem szerint.
Az a táplálék egészséges tehát, amelynek a spirituális információsrendszere: a genetikai kódja, azonnal felismerhető. Az, amely minél egyszerűbb, genetikailag ke¬vés¬bé zavart és ezért a szervezetem számára azonnal felismerhető – dekódolható – és informatikailag azonnal rendezhető. Fizikai szervezetünk és biológiaipszichikai sze¬mélyünk két ellentétes folyamaton megy keresztül, vagyis két ellentétes folyamat¬ban vesz részt az élet folyamán: a külső, fizikai és pszichikai környezetből átvett infor¬máció egy részét átalakítja lelki, szellemi és spirituális (ideatikus képzeleti) infor¬má¬cióvá és viszont: az auratestekből a csakrákon keresztül (különösen álom közben) a fizikai testbe áramló spirituális információt átalakítja fizikai és pszichikai informá¬ció¬vá. Ebből a két irányból jövő, a szervezetünkben egymással találkozó információstruktúrából, illetve ezek áthatolásából és kölcsönös megtermékenyü¬lésé¬ből jön létre az életet és a létet fenntartó energia. „Ez a varázslat. Ez minden erőben az erőnek az ereje. A világot ebből teremtették.” – Hermész Triszmegisztosz: Tabula Smaragdina. Az anyagi állapotnak (fizikai információnak) az átalakítása spirituális információvá, nem más, mint annak a varázslatos transzformációnak az egyik része bennünk, amelyről a Tabula Smaragdina beszél. A másik része a transzformációnak (az „isteni varázslat¬nak”) az isteni imaginációnak a szellemünkön és a lelkünkön keresztül törté¬nő, értelmi és érzelmi információvá alakulása és ezeknek az értelmi és érzelmi infor¬má¬ciókvan¬tumoknak a szervezetünk által történő materiális információvá alakulása. Ebből, a szüntelen információátalakítási folyamatból származik az élet¬energia, ami¬nek a mesterséges növelése érdekében, annyi európai misztikus ámítja az ún. tanít¬vá¬nyait a különböző energianyerő módszerek és receptek árulásával, megfeledkezvén arról az egyszerű tényről, hogy az ember születésétől kezdve, folyamatosan telítődik a sorsa kibontakoztatásához szükséges nyers és spirituális energiákkal az abszolútum¬ból. Az egyetlen problémája csak az, hogy öncélú tevékenységei és zavaros gondol¬kozása, valamint a tévképzetei és a rejtett sóvárgásai, az önkéntelen ambíciói által manipulált negatív képzelete hatására, rombolja önmagát és a természeti környezetét a spirituá¬lis életterve kibontakozásához és egyéni rendeltetése beteljesítéséhez kapott energiákkal.
A Názáreti Jézus, aki a filozófusok tanainál sokkal mélyebb és időtállóbb, meta¬fizi¬kai tanítást adott az emberiségnek, nem templomi, irodalmi, politikai, vagy színházi hallgatóságot elkápráztató stílusgyakorlatot végzett, amikor az élet alapvető értelmé¬ről és felépítéséről tanítva, azt állította, hogy „Aki meg akarja nyerni életét, elveszti azt”. Ez megváltói alapigazság érvényesül az összes öncélú törekvése¬ink következ¬mé¬nyeként fellépő kudarcaink, baleseteink, veszteségeink, sikertelen¬sé¬geink és betegsé¬geink esetében. A vegetarianizmus tehát egy szegényes, szellemtelen és mérhetetlenül ostoba, materiális vallás tulajdonképpen, amely mindössze a húsfogyasztás követ¬keztében meggyengült biológiai testünk egészsége visszanyerését és annak helyre¬állítását célozza meg, és azon felül nem akar tudni a lélek és a szellem egészségéről, az idea testünk és a kauzális testünk egészségéről. Nem akar tudni az egységes egye¬temes létezésnek, az igazi egészségnek az ontológiai alapjairól és nem akar tudni a kinyilvánult létet fenntartó nagy varázslatról: az információs mezőnek, (a Jangnak) a szubsztanciává változásáról és a szubsztanciának (a Jinnek) az információs mezővé alakulásáról! Mert a táplálkozás által az anyatermészetből általunk felvett, az anyagi határállapotban létező, alacsony rezgésű energetikai mezőkben és kötött részecskestruktúrákban tárolódott kauzális információ, a táplálkozásunkon, illetve az emészté¬sünkön keresztül, átalakul a szervezetünkben és az érzelmiértelmi és szellemi folyamatainkon keresztül, új spirituális információvá és energiamezővé. Amikor a férfi önkéntelenül az anyagot bányássza, azt szétbontja, gyötri és átalakítja, munkája által, tulajdonképpen a benne túltengő Jang szellem hatására cselekszik így és rajta keresztül a Jang őserő az anyagot, a szubsztanciát: a Yint próbálja szétszedve átvilágí¬tani és átszellemíteni: kimozdítani, feloldani a megkövült és lelassult: mozdíthatatlan állapotából, melankolikus passzivitásából.
Igaz, hogy az egészség bizonyos (kis) mértékben helyreállítható a hús, valamint az állati származású zsiradékfogyasztás csökkentésével és megszüntetésével, de az is igaz, hogy amennyiben csak ennyit teszünk, hosszútávon fizikai elgyengülés fogja követni e metafizikai szempontból megalapozatlan törekvésünket. Az is igaz viszont, hogy érvény¬telen az, amit tudományos komolysággal és fontoskodással a hús¬fogyasztásról lemondani képtelen orvosok és tudósok állítanak. E tudósok, akárcsak a Jézus korabeli farizeusok, a saját akaratgyengeségük „tudományos” elméleti indok¬lásával, az igazság ködösítésével és eltakarásával félrevezetik önmagukat és azokat, akik nagyobb akaraterejüknek köszönhetően képesek lennének lemondani az állat¬gyilkolásban való részvételről az egész egészségük visszanyerése, vagy megtartása érdekében. Az orvostudomány egyik elmélete szerint ugyanis vannak bizonyos, csak a húsban megtalálható „állati fehérjék” és vitaminok, amiket képtelen „beszerezni” más táplálékokból az emberi szervezet. Ez a legnagyobb szamárságok egyike, amit a tudomány hangoztat. (Nem mintha ennél sokkal nagyobb szamárságokat nem ötölt volna ki, és nem hangoztatott volna korábban a tudomány!) Egy tengerparti karateedzőtáborban hagytam fel végleg a húsfogyasz¬tással és semmiféle fizikaierőcsökke¬nést nem érzékeltem magamon az óta sem. Sőt, ötvennégy évesen jobb erőnlétben érzem magam, mint ezelőtt öt, tíz, vagy húsz évvel. A szexuális potenciám sem marad el semmivel a húsz évvel ezelőtti potenciálom mögött.
Temérdek betegségem ellenére, előbb csak hét napos, majd három évvel azután egy 14 napos és rögtön utána, egy l6 napos éhségsztrájkot folytattam a fasiszta román tanügyi törvény elleni tiltakozásul, minden későbbi egészségi károsodás nélkül, meg¬döbbentve néhány olyan orvost, akik korábban betegségeim miatt kezeltek. Ráadásul 23 napra az éhségsztrájkok befejezése után karate edzésre mentem, semmiféle különbséget nem észlelvén az akkori és a korábbi fizikai erőnlétem között. Sőt: kevesebbet izzadtam és könnyebbnek, nyúlékonyabbnak és rugalmasabbnak éreztem magam. Mindez a hagyományos és tudományos étkezésitáplálkozási szokások követé¬sével nem lett volna lehetséges.
Még hogy az ember számára elengedhetetlenül fontos fehérjék és vitaminok, ame¬lyek csak kizárólag a meggyilkolt állatok húsában találhatók! A rokoni és isme¬rősi kör arra tippelt, hogy Verácska végzetesen beteg lesz, amiért nem adunk neki húst. Tíz év eltelt a születése óta és mindössze náthás és lázas lett olyankor, amikor Júlia rejtetten és huzamosan haragudott valakire, vagy valamire. Mintha az embert a nö¬vényevő állat¬fajok egészségének és jó génállományának a tisztaságát biztosító raga¬do¬zó, vagy dögevő lénynek szánta volna a természet, vagy az Isten! Semmi bajom a ragadozók¬kal, de lo¬gi¬kus, hogy azok a személyek, akik ragadozó táplálékot fogyasz¬tanak, akár nyíltan, akár rejtve, de ragadozó módra agresszívek. Hát ne prédikáljanak békéről, toleranciáról és humanizmusról és ne hazudozzanak maguknak fennkölt isteni kül¬detésről. Még hogy csak az állati húsban található, az életünk fennmaradását biztosító vitaminok! Vajon honnan szerzik be a rendkívüli nyers erővel rendelkező növényevő állatok, a kaffer¬bivalyok, a bölények és az elefántok, azokat az ember szá¬mára is elen¬ged¬hetetlenül fon¬tos vitaminokat, ha nem a növényekből és azok gyümöl¬cseiből? Ki főzi, ki süti meg a növényevő állatok reggelijét, a vacsoráját és az ebédjét? A ló, a bivaly, az orrszarvú az elefánt és általában a legszívósabb és a legegész¬ségesebb, „a legerő¬sebb” állatok, miért nem fogyasztanak húst, és miért nem sütve és főzve fogyasztják a táplálékaikat?
Azt sem tudjuk már, hogy mi az értelme annak, amit csinálunk, mivel csak azért tesszük, mert mások is úgy csinálják. Júlia édesanyját sokáig nem sikerült meg¬győz¬nöm arról, hogy a házőrző kutyájának nem kell „meleg étel”, hiszen láthatja, hogy mi is csak ritkán főzünk zöldséglevest, vagy krumplit és akkor is többnyire lehűlve, nor¬mális hőmérsékleten esszük meg, és mégis egészségesek vagyunk. Hogy Júliának bőven volt teje, nem úgy, mint neki, aki melegétellel és hússal táplálkozott, amikor Júlia, vagy a Júlia öccse csecsemő volt. A kutya tíz hónapos korában megdöglött, persze nem csak a rendszeres meleg ételtől, hanem a Rózsika egyéb humanizáló törekvései következtében is. Sőt: mi is szereztünk egy kutyát, hadd legyen Verácskának egy vírus és bacilushordozó, sterilizálatlan játszótársa, amikor sátortáborba megyünk. Lévén, hogy mi tömbházban lakunk, elvittük a kutyát Rózsikához. Hát nem lebetegítette azt is meleg ételeivel, és a kutya felé áramoltatott szélsőséges érzelmeivel, félelmeivel? Kénytelen voltam a beteg kutyát haza hozni és miután a szobánk parkettjére kihányta a gyomra tartalmát, majd az egész lakásban lődörögve, kiheverte vírusos betegségét, Mackó jól éli világát Rózsika egyik roma nemzetiségű ismerősének udvarában, ahol mindent kap csak meleg ételt nem.
Sok időnek el kellett telni számomra is, amíg képes lettem az egyetemes törvé¬nyek¬kel összhangban álló, gondolkozási és viselkedésbéli változásra. Lassan és tuda¬to¬san kezdtem átnevelni magam a korábbi mentalitásomtól eltérő, a sok öncélú kritika, a fölényeskedő ellenségeskedés és a vak ellenszegülések helyét elfoglaló egészséges gondolkozási formák tudatos átvételére és azoknak a mindennapi életben történő alkalmazására. Mondhatni, átfordítottam magam egy nem megalkuvóan félrenéző, gyáva személyből, a létkorrupció minden formáját felismerő és leleplező, a tudomá¬nyos és a vallásos hazugságokkal (a babonákkal) nem kiegyező bátor személlyé. Ehhez az egyetemes törvényekkel összhangban álló erkölcsi alapállás kialakítása és az újra¬ta¬nult természetes viselkedési formák tudatos gyakorlása kellett. A természetes táplálkozást, a spirituális megismerésre törekvő gondolatisághoz: egy szüntelen megismerési folya¬mattal egybekapcsolt életrendhez kötöttem és ezért nem vált öncélúvá. Sok „reformétkezővel” és vegetáriánussal találkoztam, akik irritálttá váltak, amikor valaki kétel¬ked¬ni mert az új étrendjüknek értelmében és pozitív következményeiben. A tény¬le-gesen észlelhető egészségi javulásuk ellenére, ezeknek az embereknek az új étrendje nem vált javára. Sőt: egyesek közülük még agresszívebbek lettek annak köszön¬he¬tően, hogy mindegyre harcrakész állapotba kellett állítaniuk magukat az új, öncélú és végeredményben materiális eszmerendszerük, életvitelük, megvédése érdekében. Ők azt érték el az új táplálkozási szokásukkal, hogy különbözővé tették magukat addigi közösségüktől, barátaiktól, és akaratlanul, de sértetten, vagy büszkén különb¬nek, esetleg felsőbbrendűnek kezdték hinni magukat a többi embernél. Egy olyan vallásnak lettek a hívei, amely kizárólag a gyomrukhoz és az emésztőrendszer műkö¬déséhez, az emésztési problémákhoz kapcsolta őket. Ez mindössze arra volt jó, hogy felszínre hozza és kiemelje a tudattalanjukban szunnyadó, a közösséggel és a terem¬téssel szembeni tudattalan, de a neveltetésük által, illetve a tudatos illeszkedési törekvéseik közben a tudatuk mélyére nyomott agresszivitásukat.
Az étrend megváltoztatása semmit nem ér, ha azt nem kíséri, sőt: ha azt nem előzi meg a gondolkozásbeli és életképzeletbeli változás. Amennyiben nem válok még nyitottabbá, mint amilyen azelőtt voltam, szociálisabb, türelmesebb, belátóbb, azaz megszólíthatóbb, inkább többet ártok, mint használok az étrendváltoztatással. De ez az igazság fordítva is érvényes: az étrend természetessé alakítása nélkül a magamra erőltetett mentalitásbeli változások csak allűrök, felszínes fogások és misztikus trük¬kök maradnak és hosszú távon előbbutóbb tartalmatlanoknak és tarthatatlanok¬nak bizonyulnak. A rezonancia és a fejlődés törvénye miatt nem lehetséges egyféleképpen táplálkozni, és másféleképpen gondolkozni. És viszont.
A táplálkozásra is irányuló kauzális gondolkozás attól, hogy a fogyasztói eszmekör korlátolt ésszerűsége számára: a haszonelvet szolgáló, racionalizált gondolkozás számára idegen, még nem azt jelenti, hogy keleti és még kevésbé azt, hogy misztikus. A misztika elhanyagolja a kauzális okokozati láncolatok gnosztikuskritikai vizsgá¬latát és szellemi átvilágítását, valamint azok érthető leírását. Ezért ezek az össze¬füg¬gések vagy léteznek a valóságban, vagy nem léteznek. A misztika mindig zavaros és obskúrus misztifikációvá válik, amikor az egyéni sikervágytól és könnyű sikerlehető¬sé¬gek által elkápráztatott, magukat beavatottnak nevező személyek és embercsopor¬tok nem ismerve az őserők metafizikai értelmét, egyetemesen érvényes igazságként hirdetnek meg humanista és szentimentálisan tetszetős – liberális – gondolatokat, vagy érdekes, ám végső soron egyéni és önkényes elképzeléseket. A misztikusoknak, akár csak az egyházi intézmények létjogosultságát és az intézményeik istenihumánus szerepét igazoló ideológiákat gyártó teológusoknak, állandóan misztifikálni, azaz ködösíteni kell valamit, amit nem értenek egészen, vagy éppenséggel azt, amiről tudják, hogy hamis és téves. Misztikus igazságként tanítanak olyan öncélú, zavaros és homályos, a vezetők (guruk és papok, vallás és szektaalapítók) személyes gyenge-sé¬geit elfedni, vagy rejtett hatalmi törekvéseit igazolni hivatott eljárásokat és módszere¬ket is, ame¬lyek nem kapcsolódnak a kauzális valósághoz és az egyetemes törvények¬hez. Az is előfordul, hogy ezek a misztikus dogmák egyes guruknak, vagy azok hívei¬nek a szabadjára engedett fantáziájából erednek és az ámuló követőik meg¬emész¬tet-lenül, vizsgálatlanul, a mindennapi élet realitásával össze nem vetve, és a valóságos követ¬kezményekre való tekintet nélkül gyakorolnak, követnek.
Annak a következménye, hogy a természetben megfelelő arányban található, de általunk hőkezelt: megsütött, megfőzött, vagy fagyasztott táplálékainknak több mint nyolcvan százaléka Jang, illetve pozitív polaritású lesz a sütésfőzés következtében, ennek megfelelően nyolcvan százalékban férfiasabbak akaratosabbak, győzelemszom-jasabbak, sikercentrikusabbak, türelmetlenebbek, ingerlékenyebbek, görcsöseb¬bek, ambíciósabbak, irritáltabbak, nyugtalanabbak, sértődékenyebbek, önérzeteseb¬bek, provokálhatóbbak és provokatívabbak, a természeti egyensúlyunkból könnyeb¬ben kimozdíthatóbbak és ezért stresszeltebbek, depressziósabbak, egyszóval civilizáltab¬bak: beavatkozóbbak vagyunk a normálisnál. Ez, a toleráns demokrata viselkedés mögött és alatt rejtőző általános agresszivitás, kivédhetetlenül kifejti rom¬bo¬ló hatását ben¬nünk, minden önuralmunk ellenére és neveltségünkkel belénk vésett, mesterséges önfegyelmünk ellenére! Közvetlenül észlelhető, hogy mi a különbség egy állandó¬sul¬tan stresszelt és egy természetes állapot, azaz egy stresszelt és egy nyugodt, kiegyen¬sú¬lyo¬zott életrendben élő ember között. A magzatfoganással szembeni negatív mentalitás, a nagyszámú abortuszok és az általános fogamzásgátlás mellett, az ere¬deti¬leg ter-mészetes állapotban található táplálékok kifőzése és kiégetése, vagyis a fizi¬kai testbe bevitt és a fizikai szervezet által feldolgozandó, megemésztendő informá¬ció¬nak a hetvenötnyolcvan százalékos Yangtöltetre való átállítása következtében lett úrrá a civilizált emberen az öncélú nyüzsgés, az értelmetlen és hosszútávú követ¬kezmények szintjén előbbutóbb ökológiai katasztrófával végződő, azonnali sikerekre vágyó eredményhajszolási mánia, amit a tudomány és a technikai vív¬mányok segítségével sikerült átvinni a fizikai és a pszichikai szintek¬ről a mentális és spirituális szintekre. A mai ember képzelete kimutathatóan agresszívebb, mint a százötven évvel korábban élő ősszülőké, pontosan abban az arányban, amilyen arányban több a pszichés betegek, az ideg és az elmebetegek száma a zavartalan személyekhez viszonyítva.
A táplálék hőkezeléséből is ered a sok irritáció, az elfojtott neheztelés, öntudatlan, vagy leplezett bosszúvágy az ellenségeskedés, az intolerancia és a nyílt vagy fojtott agresszív lelkiállapot (állandósult ingerültség) és ezért van végső soron a sok betegség és boldogtalanság. A táplálékukat természetesen fogyasztó, nem sütőfőző állatok egészségesebbek, mint a tudományos komolysággal magát egyre jobban összezavaró, mesterségesen előállított vitaminokkal, emésztést serkentő és energizáló tablettákkal és fájdalomcsillapítókkal magát agyontömködő, sütőfőző ember.
Ahhoz, hogy spirituális küldetésének eleget tehessen a fizikai dimenzióban, az embernek szüksége van a fizikai dimenzióból eredő közvetlen információra. Vagyis szüksége van arra, hogy a fizikai környezetére legjellemzőbb elemi (tehát egyszerű!) információ minőségeket tartalmazó „anyagokat” vigyen be és építsen be a fizikai testébe. Az állatok húsában nem található meg ez az információ elsődleges (elemi) for¬mában. Sőt: amellett, hogy hullamérget tartalmaz a hús, a húsban található más információ is át van rendeződve, vagyis nagyon össze van zavarva ahhoz képest, hogy a természetben milyen elemi formákban található. Ezt a hormonálisan (gene¬tikailag) másképp strukturált információt nehezebb az ember biológiai szervezetének szétbontani és értelmeznirendszerezni (megemészteni), mint a növényben és a gyü¬mölcsökben található információt. Ennek a genetikai információt tartalmazó állati eredetű tápláléknak a huzamos és együgyű „fogyasztása” az ember által, mezvarja az ember hormonális rendszerét, vala¬mint a csakrákon keresztül történő harmonikus és zavarmentes spirituális infor¬má-ciócseréjét a finomabb dimenziók struktúráival.
Egyelőre senki, de legalábbis kevés ember gondolkodik el azon, hogy az agresszív merényletek elkövetői és áldozatai is kilencvenkilenc százalékban húsfogyasztó sze¬mélyek, miközben a statisztikák szoros összefüggéseket tárnak elénk a húsfogyasztás és a különböző rákos megbetegedések, az érrendszeri, a szív és agy-működési zava¬rok, a vérnyomás problémák és főként a nyirokmirigy rendszer zava¬rai között. Ennek ellenére, egyetlen olyan átfogóbb és jelentősebb tudományos mun¬ka sem látott még napvilágot, amely rámutatna ezen megbetegedések szellemi és/vagy táplálkozás¬beli okára. Többek között arra tehát, hogy a leölt állatok ízletesen párolt, átsütött húsa valójában a benne található hormonális hullaméreg miatt károsítja az emberi szerve¬zetet. Ezt, a folyamatos spirituális kábulatot és mentális zavart okozó, állandósult hormonális mérgezést a biológusok és az orvosok lekicsinylik, a húsban található nélkülözhetetlennek kikiáltott fehérje mennyiséggel és vitamin minőséggel szemben. Pedig a biológia és az orvostudomány kimutatta a hormonoknak a szer¬ve¬zet műkö¬dé¬sében betöltött fontos szerepét. Hogy számos pszichoszomatikus megbete¬ge¬dés, a depresszió, a kedély és a szenvedélybetegségek, az akaratgyengeség és a megrögzött agresszivitás mögött valójában az összezavart hormonrendszer működési rendelle¬nes¬sége rejlik. Ugyanakkor nem kíváncsi arra, hogy miért is keletkezik igazából a leölt állatok húsában a hormonális hullaméreg rögtön azok elhalása után. Illetve arra, hogy valójában miben áll az összefüggés a táplálkozás, a türelmetlenség és a bűnözési hajlam között?
Bármely állati struktúra elpusztulásakor az utolsó reakció nem más, mint a kau¬zális energiaforrástól elszakadt, érzékelési és észlelési képesség nélkül maradt fizikai testnek a hormonális lemérgezése, az illető biológiai struktúra „életkódjának” a szét¬bontása és megszüntetése. Hogyan ne lenne a nem ragadozó lényként az állati rend¬ből kivált és a civilizált állapotában nem ragadozóként az állatok génállományát rendben tartani nem hivatott ember fizikai szervezetére káros, és a finomabb érzelmimentális álla¬potára, egészségére nézve mérgező (zavaró) az olyan táplálék, amely valójában a halál, a szétbomlás, a struktúramegsemmisítés információját hordozza magában? A raga¬do¬zók és a dögevők ugyanis megfelelő biológiai struktúrával rendelkeznek, ahhoz, hogy a gyilko¬lás élménye ne ártson nekik és ahhoz, hogy az elfogyasztott állatok hú¬sá¬ban található hullamérget feldolgozzák. Hogyan legyen akár fizikailag, akár lelkilegszellemileg egészséges, hogyan lehet az egyetemes létezés nagy folyamataival harmo¬nikusan egybekapcsolódó részegység az olyan személy, aki folytonosan a halálinformáció¬val: a hormonális hullaméreggel él a szervezetében és a fölösleges gyilkos¬ság kép¬zetével a tudattalan életképzeletében? – Mert azt, hogy teljesen fölöslegesen, sőt: egyenesen a saját kárára hizlalja és gyilkolja az állatokat, minden felnőtt ember tudja, a tudományos teóriákkal teljesen el nem némítható lelkiismeretében.
A húsfogyasztás és az öntudatlan agresszivitás közötti összefüggést tehát mind fizikaibiológiai szinten, mind a magasabb létdimenziók szintjén könnyen tetten érhet¬jük. Téves az a nézet miszerint az ember tetteit, gondolatait és cselekedeteit csupán a vágyainak alávetett értelme és az ösztönei határoznák meg. A lelkiismeret, vagyis a tudattalanba lefojtott bűntudat és zavart felelősségérzet is fontos része az ember személyiségének. Ezért az ember hiába magyarázza meg magának racionális (tudo¬má¬nyos), vagy irracionális (vallásos) tudatával, hogy az általa elfogyasztott állatok leölése nem gyilkosság. A tudattalanja legmélyebb rétegei szintjén működő egyete¬mes lelkiismerete: a személyi tudatát az abszolút tudattal összekötő felettes énje foly¬tonosan közli vele, hogy ő nem „becsületesen” vadászóragadozó lény és az általános létrontásban, közvetve vagy közvetlenül, de részt vesz, akkor is, ha nem állattenyésztő és nem mészáros. Mert a húsért adott pénzével a „húsállatok” mester¬sé¬ges szapo¬rí¬tását és fölösleges gyilkolását fenntartja és ezáltal a természettel és a szellemi világgal szemben ellenséges állapotban él. És a kérdés nagyvonalú mellőzé¬sé¬vel hallgatóla¬go¬san támogatja a világszerte egyik legerősebb piaci tőkével rendelkező húsipart. Ettől, a tudományos létrontás által létrehozott, globális termelőifogyasztói káprázattól és szellemi kábulattól szenved ma nem csak az emberiség, hanem a természet világa is, mind a fizikai, mind a szellemilelki dimenziók szintjén. És még csodálkozik, hogy a fiatalság körében járványszerűen hódít az alkohol és a kábítószer.
A hagyományos étkezés olcsóbbnak tűnik, ha nem számítjuk fel a hús mellé el¬fogyasztott köretek, a növényi táplálékok árát és mindemellett a menthetetlenül szük¬ségessé váló gyógyszerek árát. Az tehát, hogy ez így olcsóbb, gazdaságosabb és egészségesebb, globális tévképzet. Valójában a döntő indok az, hogy a húsfogyasztás elsőrendűen hozzátartozik az élet élvezetéhez. Senki se mond le szívesen egy jó kis flekkenezésről, marhasültről, virsliről. Bármennyire is lapos a pénztárcája, legalább néhány deka felvágott, őrölthús, vagy szalonna minden kamrába, hűtőszekrénybe illik. De az egészséges táplálkozástól a hús, cukor és sótól mentes reformkonyha hívei is éppannyira távol állnak, mint a mészárszékek törzsvendégei. A különböző vita¬mi¬nok és kalóriák vadászásával csupán a kulináris művészet lehetőségeit csoportosítják át egy kevésbé hizlaló, fizikai egészségóvó étrendre. A civilizált ember ugyanis sem a közvetlen anyatermészettel, sem a saját belső természetével nincsen harmóniában. A technika segítségével mesterségesen elidegenített életrendben a népszerű hotdog, hamburger és egyéb mesterségesen ízesített táplálékot fogyasztó ember számára me¬rész álomnak számít, hogy egyszerűen kisétáljon a szabadba, leszakítson egy gyümöl¬csöt a fáról, és miközben megtölti a tüdejét friss levegővel, a felhők vonulását nézve, nyugodtan elfogyassza a fáról leszakított zamatos gyümölcsöt. Pedig az ember több dimenziós lény. Mind anyagibiológiai szervezet, a fizikaiföldi természetnek része. Mind érzelmiértelmi és képzeletiideális tevékenységgel rendelkező struktúra, a fizi¬kai testét körülágyazó, annak alapot adó és azt fenntartó, bioenergetikai: éteri, asztrális, mentális és spirituális erőtereken keresztül az abszolútumig terjedően, állandóan jelen van minden dimenzióban.
Emiatt, a „létért való küzdelem” nevében elkövetett, planetáris gyilkosságban való részvételképzet visszahatása miatt, egy állandóan őt fenyegető és őt, valamint a szeretteit veszélyeztető, ellenséges természetképzettel és egy ellenséges emberiség kép¬zetével a lelke mélyén él a modern és a posztmodern ember. De ahhoz hogy az agresszivitás gyökerét megtaláljuk, még mélyebben be kell nyomulnunk a társadalmigazdasági erkölcsi téveszmék labirintusába. Mert egyetlen ember sem képes kezelni (Különösen a manapság egyre erősödő lelki nyomással, megterheléssel együttjáró szociálisgazdaságimagánéleti krízishelyzetekben) az ösztöneit, indulatait, sem pedig az általános „közerkölccsel” ellentétben álló személyes vágyait, érzelmeit, gondola¬tait, mindaddig, amíg a saját lényének szellemi alapjait fel nem fedezte, és jól át nem világította magában. A „tudattalan” globális bűntudattal terhelt személyiség képtelen a saját átvilágítására, nem akarja megérteni az igazán egyszerű tényeket. Bonyolult tudományos elméletek bástya rendszerével védi magát a katabazissal, a tudattalanba való alámerüléssel és a mély felismerésekkel szemben.
A társadalmi forradalmak, az elkeseredés által elindított szociális megmozdulások és a háborúk példaként szolgálnak arra, hogy mennyire elveszíthetik a helyes ítélő¬képességüket, felelősségtudatukat, szabad akaratukat a társadalmigazdasági igazság¬te¬vés, az erkölcs, a nemzet, vagy az Isten nevében erőszakoskodó tömegek. A diktáto¬rok és a hatalomra szomjazó vezetők jól ismerik a tömegek pszichológiáját: a kollektív agresszivitást, a félelmet, a szorongást vagy a rémületet, valamint a tömegpánikot eredményező jelszavak és jelmondatok manipuláló, tömegszédítő és tömegzsibbasztó hatalmát. E tömeghisztériák bujtogatói, résztvevői és áldozatai szintén húsevés kábu¬la¬tában élő személyek. Egy olyan feszült helyzetben, mint egy forradalom, polgár¬há¬bo¬rú vagy más szociális tömegagresszivitás kitörése, hogyan tudná az állatgyilkosságban gyökerező irracionális ellenségképzeteitől irányított tömeg megőrizni lélekjelenlétét, lelki nyugalmát, higgadtságát? Anélkül, hogy kétségbeesne, hogy az önkényes igazság¬tevési késztetései által hajtva, hisztérikus dühöngés, pánikszerű menekülési kényszer vagy az irracionális agresszivitás kerítené a hatalmába? Mindannyian átéltük (tudato¬san vagy tudattalanul) és tapasztaltuk mind önmagunkban, mind a közvetlen kör¬nyezetünkben azt, hogy minél agresszívebb valaki, annál jobban fél legbelül és minél jobban védekezik, annál inkább támad, gyűlölködik, elhárít, megsemmisít, gyilkol képzeletben. Ez a két szélsőséges Marsi magatartásforma, a gyávaság és az agresszi¬vi¬tás válik teljesen ellenőrizetlenné és egymást kölcsönösen feltételezővé a hulla¬méreg¬től állandóan kábult állapotban élő ember személyében. Miért? Mert természeti, vagy szociális ellenségképzetekkel élni annyit tesz, mint öntudatlanul állandóan félni. Félni annyit tesz, mint magyarázkodni, aggódni, védekezni, és ezáltal gondolatban vias¬kodni, önkéntelenül erőszakoskodni és támadni, neheztelni és végül, nyíltan, vagy rejtetten gyűlölködni.
A húsmentesen táplálkozó emberek, statisztikai adatok szerint, nem betegednek meg rákban, egyiküknél sem észleltek vérnyomásproblémákat, fertőző, járványos meg¬betegedéseket vagy súlyosabb emésztési vagy idegrendszeri panaszokat. A kiadós alkoholfogyasztást követő másnapossági tünetek a húsevők és a húsmentesen táp¬lál¬kozók esetében eltérőek: az előbbiek fizikai szervezetének a zsíros, fűszeres hús¬ételek¬ből felszívott hullamérget kell az alkoholban található mérgekkel együtt feldolgoznia, aminek rosszullét, hányinger, fejfájás, szomjúság és éhségérzet, letörtség, bágyadtság vagy akár többórás eszméletvesztés, emlékezetkihagyás, stb. lesz a kísérője. Az utób¬bi¬ak esetében viszont ezek a tünetek jóval enyhébbek. Hányinger, szédülés, erős fejfájás, általános levertség csak nagyon enyhén jelentkezik, nemhogy az ájulás, a fizikai és tudati önkontroll elvesztése. Ez mind irracionális ingerlékenység következménye és a húsfogyasztó személyeknek, akár közemberként, akár tudósként, művészként, vagy magas rangú állami hivatalnokként, nagyobb a csalásrabűnözésre való hajlamuk, inkább hajlamosak a következetlen és irracionális viselkedésre. Bizonyos politikaimagán-életi vagy társadalmi konjunktúrák vagy természeti katasztrófák hatására sokkal agresszívebbekké válnak, mint a természetesen táplálkozó emberek. Ez a Káini embernek a mentalitása és létállapota, a húsra rákapott Káinnak, akinek az áldozati füstjét nem fogadja el az isten: aki nem képes már az éber léttudata által, de még csak meditáció útján sem, kapcsolatban lenni a személyi lelkiismeretén át, illetve az egye¬temes felelősségtudatán át megnyilatkozó Teremtővel. Ez a személytől függet¬len, objektív, személyellenes, ellenséges léttudat állapot: a Káini ember tudata. Ez a Káin éntudatában, a Káin tört elméjében, vagyis az állat gyilkolás képzete által objek¬tívvé vált: kettétört személynek az éntudatban gyökerező emberi időlét állapota: a filozófia és az objektív tudomány állapota. A történelem egy általános gyilkossággal: Ábelnek, a személyi öntudatán keresztül a benne lakozó Teremtővel állandóan kap¬csolatot fenntartani képes, növénnyel táplálkozó embernek az elsorvadásával kezdő¬dik, a teremtői azonosságtudat megtörésével kezdődik, nem az első emberpárnak a paradicsomból való kiűzetésével. Noha az egészségtévesztési folyamat spirituális síkon, már a paradicsomi rejtőzködéssel: a fügefalevél felvételével és az első tudo¬má¬nyos aktussal: a lelkiismeretelfojtással kezdődött el.
Az ember olyan lény, aki nem csak a fizikai dimenzióban létezik, és akinek a fizikai teste a csakráin: a fizikai testét a spirituális energiatestekkel összekötő energe¬ti¬kai központjain keresztül, a fizikai tápláléknál finomabb, de erősebb és lényegesebb információt kap a spirituális dimenziókból és az abszolútumból. Ezért annak függ-vényében, hogy mennyire zavarta meg a megfelelő auratesteit, annál több fizikai (anyagi) információra, vagyis táplálékra van szüksége, minél kevesebb spirituális információ befogadásra, feldolgozásra és azok gondolkozásiérzelmi folyamatokká történő átalakításra képes. És viszont: minél intenzívebb, de harmonikusabb: fino¬mabb, folyamatosabb a spirituális információbefogadási és feldolgozási képessége egy személynek (vagyis a rajta keresztül áramló, az őt éltető spirituális energiamezőknek a természeti szubsztanciákkal és fizikai létformákkal való tudatos találkoztatása), annál kevesebb „anyagcseréhez” szükséges alapanyagra: fizi¬kai táplálékra van szük-sége. Nem véletlenül dühöng a kergemarhakór. És a mester¬séges táplálás követ¬kez¬tében legyengült, fertőzött állattetemek ezreit nem véletlenül égetik el, és nem véletlenül szedik áldozataikat a hússal dúsított csecsemő tápszerek.
Egy civilizációs tévedésnek vagyunk valamennyien az áldozatai. Ez a tévedés többek között a kezdeti bűnbeesésnek egy része, amire annyi utalás történik a Bibliában, és aminek következtében úgy képzeljük, hogy többkilónyi anyagot kell magunkba gyúr¬nunk, tömnünk, és lapátolnunk naponta, annak érdekében, hogy életben maradjunk, és hogy el tudjuk látni biológiaitársadalmi funkcióinkat. Ez a nevetséges tévedés, igen veszélyes és annál tragikusabb, mint ahogy első látásra fel tudjuk mérni. Keser¬ves, drámai szenvedésekkel terhelt adót kell fizetnünk érte, a bulímiától és az ano¬rexiától, a cukorbetegségekig és a rákos megbetegedésektől, a különböző korai és értelmetlen halálnemekig. Nem feledkezve meg arról sem, hogy ennek az ontológiai tévedésnek köszönhető az egész természet rombolószennyező civilizációnkat létre¬hívó fogyasztás szükségességének a téveszméje is. Az őrült és stresszelő hajsza, amely-be fejetlenül, mint egy húsdaráló gépbe, önként bedobjuk magunkat azért, hogy gazda¬ságilag úgymond a felszínen maradjunk és megfeleljünk a „társadalmi követel¬mé¬nyek¬nek” ennek a tévedésnek a következménye. Vagyis azért, hogy a megfelelő pénz¬mennyiséget megkeressük a saját magunk, a gyerme¬keink és általában a szeretteink biológiai szervezetének a teljesen fölösleges, emészteni való (a túlterhelt, agyon¬kín¬zott szervezetünk által csak negyedig, sőt: egy tízedig feldolgoz¬ható) anyagokkal tör¬té¬nő teletömködésére. A tudomány, miután kimutatta, hogy mi mindenre van szük¬sége a szervezetnek a jó üzemeléshez – és ebbe a téveszmébe tartotta a civilizált embert másfél évszázadon át –, azt már teljesen hiába mutatta ki, hogy az így nyert energiának a harminc százalékát csak az emésztésre és az ürítésre használjuk. Nem hiába nevezik e civilizáció társadalmait fogyasztó társadalomnak. A tévedés az, hogy nem a fogyasztással van baj, hanem a termeléssel. Mert ahhoz, hogy messze az alapszükségletei fölött fogyasztani tudjon, az embernek előbb fogyasztói termékeket kell termelni fölöslegben. E planetáris méretű tudományos tévedés követ¬keztében, mindent el akarunk itt fogyasztani, attól való önkéntelen félelmünkben, hogy nehogy éhen haljunk. Már egymást is fogyasztandó anyagként, „fogyasztási cikként” kezdtük kezelni. Az emberiség többsége által szívesen nézett amerikai filmek, a legsikeresebb reklámok, mindmind úgy mutatják be a nőt a férfinek és a férfit a nőnek, mint valami elfogyasztani való árucikket. Ez az eszmei alapja a női és férfi fotómodellek, sztárok, sexszimbólumok fetisizált „futtatásának”, szerepeltetésének, a megvásárlandó házak, autók, vegytisztítók és gasztronómiai csodaszerek, csoda¬szerszá¬mok mellett...
Ez, a fogyasztási ingereltség és zaklatottság az, ami működteti az audiovizuális hírcsatornák és a filmipar segítségével rángatott és szerepeltetett emberiséget, az éhező, ágyékötös négertörzs tagoktól, a Kelet Európai melósokig. A menő rapéne¬ke¬sekig és rockzenésekig és azok alkoholos, kábítószeres hallgatóközönségéig, a reklámszakértőkig, a formaművészekig, a lelki és szellemi sterilitásig kimosdott bankher¬ce¬gek¬ig, az amerikai filmsztárokig, az üzletemberekig, a dandykig, az arab terroristákig, a geng¬szterekig és a fotómodellekig. A sors fintora, hogy azon már senki nem gon¬dolkozok el, hogy az utóbbiak nem is lehetnének „modellek”, amennyiben mindazt elfogyasztanák, amit fogyasztásra ingerlő pucér szépségükkel reklámoznak. Mindez azért van, mert a tudomány által fenntartott képzetből, miszerint az embernek kilók¬ban és kalóriákban mérhető, variált tápanyagra van szüksége ahhoz, hogy fenn¬tarthassa biológiai létezését semmi nem igaz. Itt teljesen félre van értve minden. Az embernek nem üzemelnie kell, mint egy gépnek. Az embernek, mint több dimenziós lénynek, mint magasrendűen szervezett lelkiszellemi és biológiai struktúrának, foly¬tonos és harmonikus információ és energetikai cserét kell folytatnia a környe¬ze¬té¬vel, de főképp az egész világegyetemmel. Csak az egyetemes egységlétezésen belül foly¬tat¬hat harmonikus viszonyt azzal földi környezettel is, amelyben biológiai lényként él.
A kérdés az, hogy mit nevez ma harmonikus információscserének, nyílt létnek és zavarmentes kommunikációnak, az ember, amely az őskorrupciónak a tudomány és a technikai feloldási és megszüntetési lehetőségének a téveszméjéből kiindulva, szellemi kultúra helyett, egy labirintusszerű anyagitechnikai civilizációt hozott létre? Azt képzeli, hogy a csúcstechnológiájával előállítható, fogyasztóikényelmi berende¬zé¬sek és a maximális precizitással működő védőromboló fegyverek segítségével, meg¬szabadulhat a megváltás megvalósításához a szükséges egyéni erőfeszí¬té¬sektől? Az a kérdés, hogy mit nevez harmóniának az ember, aki meg van győződve arról, hogy a technika segítségével kicselezheti a megváltást, és abban reménykedik, hogy valamikor véglegesen megszabadulhat a fájdalom és a betegségek kényelmetlen jelzéseitől, és persze, a megváltottmegváltozott személyiség kialakulásához elenged¬hetetlenül szükséges személyi felelősségvállalástól?
Mert a harmóniáról kialakított képzetünk, a fölösleges zabáláshoz hasonlóan drámai. Senki nem tud elbújni azelől az egyetemes megváltási program elől, ami ott van bekódolva mindannyiunk tudattalanjába, ha tudomásul akarjuk ezt venni, ha nem. Mindenkinek tudomásul kell vennie előbbutóbb, hogy mindannyian az egyéni és az egyetemes megváltás érdekében születtünk a világra és kimondottan ennek érdekében jött létre az ember egész szellemilelki személyisége és nem utolsósorban az annak megfelelő biológiai szervezete. A biológiai életünket szolgálni hivatott intellektuálislelki képességeinket viszont nem lehet büntetlenül gyakorolni: mind¬össze az élvezetvágyaink kielégítésének és a becsvágyunkból fakadó, Bábeltornyaépítések, a természetellenes életkörülmények létrehozása érde¬ké¬ben, használni egy életen át. Az emberiség rá fog egyszer ébredni arra, hogy a természet tudományával és az arra alapozott filozófiájával nem tesz egyebet, mint félre vezeti önmagát. Hogy a gyermekkorában belé nevelt Káini magatartással, a természet¬elle¬nes életnyerési elvvel: a gazdasági életkoncepcióval, az ennek alárendelt tudományos erkölcsiséggel és misztikus vallásossággal félre vezeti önmagát. „Vak vezet világtalant!”
Mindannyiunk tragédiája, hogy ha nem is tudjuk világosan, de sejtjük azt lelkünk mélyén valahányan, hogy valójában törvénytelen módon éljük az életünket, és azt is tudjuk, hogy mit kellene tennünk, vagy nem tennünk a szükséges változtatások érde¬ké¬ben. Csak azt nem tudjuk, hogy hogyan hajthatnánk végre életünk teljes helyre¬hozá¬sát? Mindenki sejti és nagyon sokan tudják, hogy mit kellene tenni, annak érdekében, hogy normálisan és egészségesen élve, végre emberhez méltóan tegyük meg azt, amit már több generáció szeretett volna megtenni. De ahogy Hamvas Béla mondja, a helyes szónak és a helyes gondolatnak a tettbe való beváltásának, vagyis az átváltás¬nak az egyéni akaratával, az ősi hatalmunkkal: a hitünkkel, illetve a teremtő imagináció működtetésének a képességével nem rendelkezünk, mert félünk tőle. Mert félünk a tényleges felelősségtől: „Az ember kívül csak azt teszi, amit belül nem mert, vagy el¬mulasztott megtenni.”, mondja Hamvas Béla. És miért mulasztjuk el belül megtenni azt, ami a létünk aranykorrá változtatásához szükséges? Azért mert nem vagyunk képesek elismerni, hogy az összes negatív körülményt mi idézzük be az életünkbe. Elhagytuk a képzelet éberségét: a mentális felelősség és a mentális akarat helyét. A ste¬ril, de jól hangzó önkényes elméletekből, az izgal¬ma¬san érdekes gondolatépít¬mé¬nyek káprázatvilágából, a misztikus fantazmagóriákból: a szónoklatból és a prédi¬ká¬cióból, a szenvedélyes érzelmeinkből, a szellemtelen és megfontolatlan cselekvésből élünk. A tudatos teremtésre senki nem képes, mert nem tudja, hogy a megvalósítás érdekében a három központjából: a gondolat, a szó és a tett összekötő központjából kell kiindulni, az ideatestben kell élni. Mert hajlamosak vagyunk az energiát úgy elképzelni, mint kizárólag materiális megnyilvánulást. A tulajdonképpeni energia maga a természetben és a természet által magát állandóan újjászülő szellem egyik megnyilvánulása. „Ez minden erőben az erőnek az ereje”, ahogy Hermész Trisz¬megisz¬¬tosz mondja a Tabula Smaragdinában. Már volt szó arról, hogy meg-nyilvánult lét, a világegyetem: a teremtés bipoláris. Egyrészt feminin ter¬mészetű (Jin, Szeretet, vagyis az egységbe való visszakapcsolódási képességének az elve), másrészt Maszkulin természetű (Jang, Fény, vagyis a tapasztalati ismeretekből eredő értelmi világosság elve). A Feminin Elv (Szeretet, Egységesülés) világalkotó princípiumnak a mi általunk is tapasztalható és érzékelhető közvetlen megfelelője a megnyilvánult anyagi világ általában, amelyre jellemzőek a tér tulajdonságai, vagyis az idő és a forma. A Maszkulin (Fény, Tapasztalati ismeret) őselv kevésbé érzékelhető, de a XXI. század elején élő ember számára már egyre inkább észlelhető: az információs mező, vagyis a finomabb dimenziók valóságában megnyilvánuló szellem, amely a létrehozója mind¬annak, amit mi életnek nevezünk, és ami az ember személyében érzel¬mek és racionális gondolatok, öntudat és tudattalan érzések formájában jelentkezik.
A Szeretetnek a Fény által történő áthatása és megtermékenyítése és fordítva: a Fénynek a Szeretetben történő feloldódása, visszatükröződése és újjászületése a Logosz, az egyetemes erő, a spirituális energia, amit Szent Szellemnek nevezünk. A Logosz a Yen, az Áthatolás, az Inqualieren, az Equador, a Sanctus Spiritus. Ez az egyip¬tomiak, vagyis a hermetikus bölcsek Phoenix madara, amely a saját porából, vagyis az ős szubsztanciából, a természet által újjá szüli önmagát szüntelenül. Ez az áthatolás tehát a valódi ősenergia, a varázslat, a thélészma, amely az egyik dimen¬zió¬ban energiafogyással, a másik dimenzióban energia kibocsátással jár. Nem a (csak) fizikai, vagy ún. bioenergia, amihez mi hozzászoktattuk konceptuálisan a materialista tudományok labirintusába leragadt tudatunkat! Hermész Triszmegisztosz szerint „Ez minden erőben az erő ereje, mert a finomat és a nehezet áthatja.” Erről, az időtlen és tér nélküli, kifogyhatatlan, magát folyton újraalkotó egyetemes energia¬forrásról beszélnek a hinduk és mai követőik, a fénytáplálkozók, amikor azt állítják, hogy ők Párnával élnek. Legjobb példa a misztikus tévelygésre az, ahogy a különböző Jogamódszerek és iskolák által tanított légzési technikák leírását olvasva, az avatat¬lanok arra gondolnak, hogy az így végrehajtott légzéstechnikák segítségével a szer¬vezet a levegőből kiszűr valami finomabb, érzékelhetetlen anyagot és ez lenne az a párna, amivel a pránaisták és egyes Jogamesterek élnek. Nincs szó semmiféle fino¬mabb materiális szubsztanciáról, amivel élni lehetne a tradicionális tápanyagok helyett. Itt a szervezetnek egy belső tisztítási, átszellemítési és a sejtek atomi részecs¬kéi¬nek az energiakvanumoknak az ős szubsztanciából, az egyetemes spirituális energiamező¬ből történő közvetlen átvételé¬ről van szó. A Jogamesterek és a pránaisták tudatosan növelik a kauzális és a men¬tális információsenergetikai cserefolyamatok mennyisé¬gét és minőségét és így annyi fizikai információra, fizikai energiahordozókra van szükségükamennyi elegendő a sorstörténeteik helyes értelmezéséhez.
A jóga nem energianyerészkedésre kialakított misztikus módszer és ahhoz, hogy valaki ténylegesen növelje spirituális információ befogadási és feldolgozási képessé¬gét, vagyis hogy a fényt és a szeretetet fokozza személyében, nem föltétlenül szük¬sé¬ges légzéstechnikázni és Jógázni, mint ahogy nem is elég csak jógázni, vagy légzés¬techni¬kázni. Sőt: minden öncélú, az élet megnyerése érdekében folytatott misztikus, vagy materialista módszer inkább a biztos bukáshoz, vagy az értelmetlen és nevetséges szellemi tévelygéshez vezet, mint az igazi megtisztuláshoz, a harmonikus, derűs, egész¬séges és teljes értékű élethez. Miközben egyesek misztikus aszkézisek segítségé¬vel gyöt¬rik magukat, annak érdekében, hogy a lelki üdvösségüket elérjék, nem veszik észre, hogy számukra pontosan az önkínzásnak ez a misztifikált fajtája nyújt külön¬leges gyönyörforrást, mások számára már az is gondot jelent, hogy amennyiben a sok jó pecsenyéről és másféle húsételről, vagy cukrászsüteményekről lemondanak, akkor mi marad meg az élet élvezetéből? Hát köszönöm szépen, de nem kérek a kórházi sanyargatásban végződő élvezetekből, a vénámba, az orrlikamba, a vég¬belembe, a húgycsövembe vezetett katéterekből, vagy az agyamba, a szívembe és a vesémbe vezetett elektródákból! Inkább játszom a gyermekeimmel, szaladok a szélben és egy jó könyvet olvasva, esetleg csak amúgy, lustán heverészve, fürdetem a barnára cser¬zett testemet a déli verőfényben egy ózondús erdőszélen.
* * *
Érted kedves olvasóm, hogy miféle, a globálisan elfogadott lét és életszemlélettől, filozófiáktól, teológiáktól és misztikáktól gyökerében eltérő, de azok tárgyánál sokkal lényegesebb problémákról és azok eredményeként fennálló, fatális félreértésekről van szó? Érted, hogy a Balog Ádáméhoz hasonló, az 1991 karácsonyi, majd az 1992 húsvéti és pünkösdi megvilágosodásaim után, miért hagytam fel azon szándékommal, hogy az „Egy erdélyi magyar művész sors regénye” zsánerű regény látszatát megőrizve, egy láthatatlan ellenségképtől átha¬tott, az általam is ismert irodalmi hangulatkeltés misztikus mesterfogásaival téged elbűvölve, önmagad ellenségének a felismeréséig elvezesselek? A megvilágosodások¬hoz vezető, majd az azokat követő töprengések, a meditációk, a külső események, a regény írása közben érlelődött gondolatok ahhoz a következtetéshez vezettek, hogy egyetlen művész sem játszódhat tovább felelőtlenül az emberek életével – azok képzeletével – a műve esztétikai sikerének érdekében. Az írónak meg kell adnia gondolatai és látomásai megértésének a kulcsát még azzal a kockázattal is, hogy nem lesz sikere, ha megfosztja műveit a mitikus misztériumtól, a titokzatosság varázsától, a bűbájosság esztétikájától, amely a sikeres műveknek az elsődleges feltétele. Köszö¬nöm, én nem kérek ebből a sikerből és téged sem etetlek ilyen ódon trükkökkel.
A másik ok, amiért nem írtam egy titokzatos, láthatatlan ellenségről szóló regényt, amely misztikus célzásokat tartalmazott volna a keresztény egyházak hivatalos sátánja, a szekuritáte, a staszi, az ávó, a kágébé, a cia tisztjei, ügynökei és a népszerű keleteurópai diktátoraink személyisége közötti összefüggésekre vonatkozóan, az, kedves olvasóm, hogy nem bíztam benned, tehát nem bíztam magamban. Megértet¬tem, hogy egyelőre még veled is, velem is bármi megtörténhet. Mindketten eltévedhetünk még a regény cselekményének: a külső események dzsungelében. Ez viszont azt a kockázatot hordja magában, hogy valahol cserben kellene hagyjalak, még mielőtt megérthetted volna a KÖNYV lényegét és azt felhasználhatnád az életedben, és jobb híján, végül is el kellene, vezesselek egy nagyon frappáns, de számodra semmit nem érő regénybefejezéshez. Különben valami nagy, talán halálos – és nem „életes”! – áldozatot kellett volna hoznom érted és a KÖNYVÜNKÉRT, mint ahogy szinte ilyen áldozatot hoztam a könyv írása közben, a tudattalanságom és a megfelelő spirituális felkészületlenségem következtében a Nemes Mózes által meg¬hirdetett demokratikuskeresztény eszmék érvényre juttatásának az érdekében. Majd később a diszkriminatív román tanügyi törvénynek az eltörlése, illetve meg¬változ¬tatása érdekében.
Mert nem akartam a sorsot harmadszor is kihívni magam ellen! Mert a történelem színén játszódó regényemnek, csakúgy, mint a pszichológiai regényeknek, és mint a tudományos fantasztikus írásoknak, nincs többé semmi szellemi jelentése, vagy er¬kölcsi értelme. A rendkívüli, vagy köznapi történések, cselekmények dokumentum¬szerű leírásának csakúgy, mint az esztétikai bravúrozásnak még annyira sem. Nincs semmivel se több értelme a krimi regényeknél, vagy a pornó regényeknél az olyan regényírásának, amelynek olvasásával az emberek csak olvasói, esetleg esztétikai, de mindenképp csak fogyasztói élményben részesülnek, és az olvasott gondolatokat nem építhetik be az életükbe, a harmóniára – az egészségre, a kreativitásra és a ki¬egyenlítődésre – való törekvéseikbe. Az olyan regényírásnak, amelynek hatására nem szólal meg az olvasó lelkiismeretének a hangja, és az olvasók nem vitatkozhatnak a saját lelkiismeretükkel és felelősségérzetükkel, amelynek hatására tehát, a felelős¬ség¬érzetünk: lelkiismeretünk hangja nem kezd vitatkozni az áruló hazudozó, minden¬áron nyerni akaró, kicsinyes és hitetlen tudatunkkal. Amely által nem fedezhetünk fel semmi kivetni valót és semmi döbbeneteset saját személyünkben, és nem fedezünk fel semmi újat a közvetlen környezetünkben élők szellemi és lelki világában, és amely regény nem változtatja meg legalább egyetlen lényegi felismerés szintjéig az életün¬ket. Annak a regénynek a szerző gazdagodásán és a hírnévszerzésen kívül, nincs semmi értelme. Mennyi porfogó könyv foglalja otthon a könyvespolcomon fölöslege-sen a helyet! Mennyi egyéni becsvágyból induló, hiú gondolati erőfeszítés eredménye halmozódik körénk és közénk fölöslegesen, hogy ellepje az életünket teljes egé¬szé¬ben! Mennyi izgalmat és kíváncsiságot, mennyi esztétikai élményt kiváltani hivatott trükk, dráma, elméleti stikli, bűvészmutatvány, mennyi zavaros hangulatot, haragot, csendes, vagy nyílt neheztelést, szorongást és félelmet kiváltó negatív szuggesztió! Amint egy kis időm lesz, az antikváriumba viszem az egészet!
Én nem akarom, hogy ez a könyv, csakúgy, mint sok más, esztétikai élvezet¬keltés¬re, illetve fogyasztásra szánt regény, mint műtárgy legyen a tied. Azt akarom, ha én a könyv írásának a végére érek – és ennek, az eredeti tervnek megfelelően, egyszer el kell érkezzen az ideje – TE, A SAJÁT ÉLETEDEN, A SORSALAKÍTÁSODON KERESZ¬TÜL, A TE SZEMÉLYI VÁLTOZÁSAIDON KERESZTÜL, A TE ÉLETED EGÉSZSÉGESSÉ ÉS BOL¬DOGGÁ VÁLÁSA ÁLTAL TOVÁB ÍRHASD A KÖNYVET NÉLKÜLEM. Ennek érdekében pedig nem kell egyebet tenned, minthogy abból a szemszögből olvasd tovább a re¬gényt, amit a saját magunknak való állandó, öntudatlan és önkéntelen hazudozásról, – a TE hazudozásaidról is! – és a külső ellenségkép összefüggéseiről, valamint a felettes Éned tulajdonságairól írtam neked, az ötödik fejezetben, és azt, hogy a saját élettörténetedet be kell helyettesítened Balog Ádámnak és Dórának és Júliának és Ritának és Emesé¬nek és a Balog Ádám barátainak és ellenségeinek a történetével. A magadról és kör¬nye¬zetedről tudott dolgokat, és gondoltakat össze kell vesd a Balog Ádámnak a magáról és környezetéről alkotott hazug, de igazságkereső gondolataival.
Mind Balog Ádám, mind annak a szegény édesanyja, mind Dóra és Géza – de leg¬fő¬képp Júlia – egyegy létproblémát, egyegy alkímiai jelenséget testesít meg. A KÖNYV alkotása közben ugyanis, az Ádám által felvázolt bűnbeesés logikáján alapuló társadalmi játszmák és hazugságrendszerek által összezavart spirituális és mentális folyamatok pszichikai és fi¬zikai megnyilvánulásait ábrázolom még akkor is, amikor szegény és kedves hőseim¬mel nemzeti, vagy vallási érzelmeket sértő szakrilégiumokat végezetetek. A fontos az, hogy e könyvben megtörténjen a leleplezése azon tév¬képze¬teknek, amelyek minket – engem és téged – a valódi lényünktől elválasztanak. Jelen¬leg az apokalipszis időszakában élünk, amikor a személytelenséget szülő hamis mérté¬ke¬ink, vagyis a vallásos, tudo¬má¬nyos és esztétikai tévképzeteink egytől egyig lelepleződnek.
Ezért a teremtés eredeti értelme és funkciója szerinti életvitel elérése, illetve a bűnbeesés logikáján alapuló társadalmi játszmák által megzavart külső természet és a degenerált belső természetünk helyreállítása, nemcsak hogy gyökeres szemlélet¬vál¬toztatást igényel, hanem alapállás változtatást is. Ahhoz, hogy ezt a szemléletváltást mi ketten végre tudjuk hajtani, és a leleplezéseket ne mások, és ne a külső körülmények végezzék el rajtunk, ajánlatos a dolognak a KÖNYVÜNK segítségével elébe vágni. Ezt el lehet érni a naplóírás művelésével, a spirituális mesterek által gyakorolt önlelep-lezőbeavatási módszerek legegyszerűbb eszközével. Nem akarlak újból sértegetni, de fogadni merek, hogy gőzöd nem volt arról, hogy az ember egy igen finom, a személyi rendeltetése ősokáig visszahatni képes megismerési és önmegismerési eszközzel rendelkezik. Furcsállni fogod, de ez a misztikus és mágikus eszköz nem más mind az írás. Igen, az írás. A baj csupán az, hogy már nem tudjuk a tudásunkat annak eredeti rendeltetése szerint használni, vagyis nem tudjuk a mágikus rendeltetése alapjaival együtt alkalmazni a személyes életünkben. Pedig a szüleink és a tanítóink bíztatása és elvárása, lelki nyomása hatására, mennyit szorgoskodtunk valamikor annak érdeké¬ben, hogy megtanuljunk írni, majd később, hogy megtanuljunk jól fogalmazni, gon¬dolatainkat és érzéseinket pontosan, határozottan és félreérthetetlenül, vagy művészi¬en, esetleg költőien kifejezni!
Ennek ellenére, az iskolaévek és az egyetemi, vagy a főiskolai évek elmúltával egyre kevesebbet írunk, pedig ez, a gondolatainkat anyagi formába alakítani képes jelrend¬szer, igen keveset veszített az ősi mágikus értelméből az évezredek folyamán. Ez az ősi képlátásból látszólag absztrakt jelrendszerré alakult, de az általa kifejezhető szóképek által, illetve gondolatképek által ma is misztikus és mágikus jelentés¬tartal¬makat hordoz¬ni képes írnitudás, az internetezőket kivéve, egyre jobban háttérbe szorul a mindennapi életben, évekig parlagon hever, elsekélyesedik és elsorvad. Marad még ugyan sokak számára olyan, írás nélkül elképzelhetetlen életterület, mint a politika, az újságírás, a tanítás, a pedagógia, a pszichológia, az orvostudomány a különböző tudományok területei. Itt viszont már koránt sem arra használják ezek a „szakemberek” az írnitudásukat, amire az írás, mint képi jelvetés lényegében rendeltetett. Nem hasz¬náljuk arra az írást, hogy e jellegzetesen a tudatos tevékenység segítségével egybe-kapcsoljuk a felettes énünket, isteni önvalónkat, a lelkiismeret és felelősségtudat forrásvidékét, a tudattalan és önkéntelen sóvárgásaink, vágyaink és ambícióink által befolyásolt lelki világunk mélységeiből felszínre bukkanó ösztönös késztetéseinkkel. Semmiképp sem az önismerésre, az önfeltárásra, a mély tudattalan tartalmainak az átvilágítására és felderítésére, majd e tartalmak kreatív energiáinak a kibontakoztatá¬sára, a negatív késztetéseknek a pozitív képességekké alakítására és e képességek kiteljesítésére, művelésére, tisztítására használjuk az írást. Nem a tudat¬talanban rejlő te¬remtő erőknek az egyetemes törvényekkel való harmóniába hozá¬sá¬ra használjuk az írást, ezt az ős¬princí¬piumokkal minket közvetlen kapcsolatba hozni képes jelrendszert.
A politikus a tömegeket próbálja uralni és manipulálni a szavak és az írás segít¬ségével és ezáltal önkéntelenül saját magát is, a lelkiismeretét is, félrevezeti. De ettől a helyzettől az újságíró, és legtöbb esetben a szépíró sem áll távolabb, azzal csapván be önmagát és közönségét, hogy ő az olvasóinak a szórakoztatásán és művelésén keresz¬tül történő tájékoztatására, az igazság kiderítése érdekében használja az íráskész¬sé¬gét, az írói képességét. Ezek az írók nem tudnak arról, hogy amíg valaki saját személye spirituális eredete és negatív tulajdonságai felől nincs kauzálisan tájéko¬zód¬va, mind¬addig, amíg nincsenek meg a megfelelő eszközei az önmagával való kauzális szembe¬nézésre és a kauzális önvizsgálatra, addig nem tehet mást, mint félrevezeti mind önma¬gát, mind azokat, akik hisznek a szavának. Innen a „Vak vezet világtalant” álta¬lá¬nos világhelyzet. Pedig, ősi mágikus jellege következtében, az irodalmi közírás is felcsil¬lant ritkán és önkéntelenül olyan metafizikai igazságokat, amelyek használ¬hat¬nák mind az írók, mind az olvasók szellemi megigazodását. Ez a megigazodás viszont, az írói siker hajhászása és az esztétikai célok követése következtében, egyre ritkábban történik meg. És mégis, az írás használatának ma, a művészi irodalmi felhasználása a szerencsésebb esete. Mármint az írásnak a költészetre és az ún. szépirodalmi művek alkotására való használatának. A művészi autonómiára való törekvés, ami¬kor nem szeszélyes önkényeskedés eredménye, hanem az írói – költői individuális tudatnak az egyetemes léttudatba való kitágulása következtében jön létre, lehető¬sé¬get enged a teremtői felelősség és azonosságtudat felvillanására. Ilyenkor az írás visszanyeri eredeti funkcióját, annak ellenére, hogy az írók és a költők metafizikai tájékozat¬lan¬sága kö¬vetkeztében, az apokalipszis idején megírt és megjelenő irodalmi művek nem mások, mint a legmagasabb értelmi és szellemi szinten elkövetett önámí¬tá¬sok, ön¬csalások mintapéldái. A lényegében megváltásidegen filozófiai és esztétikai koncep¬cióknak alá¬ren¬delődő, modern irodalom, a tu¬da¬tos és az önkéntelen félrevezetések gyűjtemé¬nye.
Persze, még jó, hogy legalább az írók és a költők írnak. De mit ér, a tizenkét éven keresztül gyakorolt írni tudásával az a rengeteg ember, aki nem érdekelt a tudo¬mány¬ban, a vallásban, az irodalomban, a pedagógiában, a pszichológiában, a szocio¬lógiá¬ban, a filozófiában, az újságírásban, vagy a politikában és semlegesek, vagy idegenek számára mindazok az életterületek, ahol ilyen vagy olyan formájában még szükség van az írásra? Mit ér az írásnak, e hieroglifa rendszernek, a művészimágikus erejével, misztikus hatalmával az ember, aki legfennebb számítógépes leve¬le¬zésre, könyvelés¬re, számlázásra vagy raktári nyilvántartásra használja az írást? A sablonos, vagy leg¬fen¬nebb közhelyesen száraz, négyöt soros üzenetek, számlák, receptek és csekkek kitöl¬té¬sére, megírására és aláírására? Az író, filozófus, pedagógus, politikus csoportján kívül, manapság leginkább a rendőrök, az ügyvédek, a hajós¬kapitányok és a halottkémek hasznosítják az írnitudásukat, amelynek segítségével, igyekeznek mindig a tárgyi tényeknek megfelelően pontos, részletes és lehetőleg dokumentumértékű szövege¬ket rögzíteni, persze az írás mágikus természete miatt, kevés sikerrel.
Felmerül tehát a kérdés, hogy nekem, vagy neked például, akik nem vagyunk sem írók, sem filozófusok, sem politikusok, de szeretünk gondolkozni, miért kellett meg¬tanulni írni, és az írást gyakorolni 1215 éven keresztül? A válasz, e retorikusnak hangzó, de nagyon is jogos kérdésre nagyon egyszerű: azért, hogy képesek legyünk képzelet és gondolattisztító, személyi naplót írni. Azon túl ugyanis, hogy a fogalmi gondolkodás, az önkifejezés és megismerés képessége az íráson keresztül fejlődik a leginkább, az ember, a tudatalatti bölcsessége legmélyén mindig is tud a naplóírás fontosságáról. Az ember tudattalanja mélyebb rétegeivel kapcsolatban álló egyetemes információmezőnek, az aura információs mezejéből a nappali tudatba áramló sugal¬latok hatására kezdték el egyes gondolkozók a romantika korszakában, majd később, az olyan avantgarde irodalmiművészi irányzatok kezdeményezői és műve¬lői, mint pél¬dául a szürrealisták és a pszichoanalitikus iskolák képviselői a naplóírást gyako¬rolni. Ők viszont még mindig nem metafizikai célból tették ezt, hanem prag-matikus szakmai és művészi célokat tűzve ki, általában csak önmaguk emlékez¬teté¬sére és esetleges közönségük tudományos tájékoztatására, vagy esztétikai elbűvölé¬sére, esz¬té¬tikai élvezetkeltésre: művészi homálykeltésre és félrevezetésére. Jézus tanítványai, majd a kanonizált és a nem kanonizált evangéliumíró kereszté¬nyek voltak az utolsók, akik a naplóírás önbeavatási, vagyis eredeti, jellegéről még tudtak és ezen ősi funkciója szerint, gyakorolták is azt. A középkorban nagyon kevesen tudtak erről, és az inkvizíciótól való félelmükben még annál is kevesebben gyakorol¬ták. A romantika viszont elbukott, a szürrealizmus is elbukott, és ezáltal a naplóírás önbeavatási jelle¬gének utolsó pislákolása is kialudt. Ez természetes, hiszen egyesek kezében külön¬böző démonikus művészi alakzatokat öltött (Maldoror, De Sade, Rimbaud). Másrészt a generálmegváltást ígérő tudományos és objektív világkép felállítása érdekében tett erőfeszítések nyomán az olyan szellemi nagyságok naplója, mint például Széchenyi István, idővel teljesen elvesztették önbeavatási jellegüket, és átalakultak egy fiktív, jövőbeni olvasóközönség előtt folytatott, azzal viaskodva vitat¬kozó, vagy fárasztóan és unalmasan mentegetőző, magyarázkodó, önigazoló, meg¬győzni és meghatni akaró és megint csak művészien csaló, esetleg szárazan okoskodó gondolattömegé. A naplónak pontosan az adja meg az építő jellegét, hogy semmilyen magyarázkodásra, önigazolásra és öntetszelgésre nem ad lehetőséget és okot. Azáltal teszi ezt, hogy írója tudja: a naplót rajta kívül, soha senki nem fogja elolvasni, és ezért szaba¬don és bátran haladhat vele az önmegismerés és az egyetemes megisme¬rés, a teremtő erejű lét¬igazságok felkutatásának a megváltáshoz vezető útján.
Az alkímiai naplódnak tehát, az elsődleges, teremtőmegismerő és öntisztító ter¬mészetét, a beavatási ősfunkcióját az a biztonság adja meg, hogy a naplót a szer¬zőn: rajtad kívül senkinek, soha nem kell és nem is szabad elolvasnia. TELJES GARANCIÁD KELL LEGYEN ARRA, HOGY MINDAZT, AMIT TE A SZEMÉLYES NAP¬LÓD¬BA LEÍRSZ, SOHA SENKI NEM FOGJA OLVASNI RAJTAD KÍVÜL; SEM A FÖLDI ÉLETED IDEJÉN SEM AZUTÁN. Ez a feltétele annak, hogy a naplóírás teljesen nyílt kommunikáció legyen az őszinte lelkiismereted és a legrejtettebb vágyaid között. A naplóírással fegyelmezett éber tudatod közvetít a tudatos vágyaid, a szellemi, lelki és testi igényeid, az elkép¬ze¬lé¬seid, a realitásérzéked, a józan, racionális probléma¬megoldó képességed, a belátó készséged, és a negatívnak és rejteni valónak képzelt ambícióid, az önkéntelen vágyaid és késztetéseid, az irracionális félelmeid között, hogy ezzel egyértelműen a szabad, minden befolyástól mentes önmegismerésedet szolgálja. A napló zárt és titkos jellegét nem azért kell megőrizni, hogy a titokzatos¬kodással adjunk a napló számára miszti¬kus jelleget és nem is azért, hogy a naplónk körüli titokzatoskodással, saját fon-tosságtudatunkat növeljük, és zavarba hozzuk a hozzánk közel álló személyeket. A napló csak és csakis a szigorúan személyes – egyszemélyes! – jellege következtében ad¬hatja meg a teljes önfeltárás és az ön¬megfigyelés mellett, a személyi képzelet terem¬tő erejének a kísérletező jellegű, majd teljes tudatossággal működtetett mágikus hatását.
– Hoppá! Remélem, hogy hegyezed a füledet és a lelkedet, kedves olvasó! Ha idáig kibírtad az elvontnak képzelt fejtegetéseket, az azt jelenti, hogy kibírtad a legnehe¬zebb próbát, és tovább már nem lesz semmi bajunk egymással, megérdemled a leg¬többet, amit ember földi életében elérhet: az egészséges, boldog és áldásos, jó erőnlétben és szellemi kreativitásban kiteljesedett, értelmes életet. Ha akarod, tovább olvashatod, a további huszonnyolc oldalon keresztül folytatódó fejezetet, de amennyiben nincs még kedved a naplóíráshoz, a következő oldalakat nyugodtan átszökheted, mert a regény, vagyis a könyv lényegének a megértése nem fog ezen múlni. Részedről a naplózás csak akkor válik elengedhetetlenül szükségessé, ha túljutottál a Balog Ádám pokoljárásának és feltámadásának a történetén. A Dórával való szakítás drámája, a Balog Ádám házassága, az Ádám Medárd nevű gyermeke elrablása és a Gézával fojtatott kegyetlenül szellemes beszélgetéseken a nők teremtő erejéhez és szexuális fantáziájához kötött rejtelmes lelkivilágáról, valamint a modern nő szellemi eredeté¬ről és a nőgyógyászati kecskén végződő bukásáról szóló elméletek, mind csak elő¬készületek a skorpiói beavatásra, a halállal való egyértelmű és teljes szembenézésére, a teremtés okának a megértésére és az azt követő feltámadásra. Szóval az itt követ¬kező maradék fejezetrészt nyugodtan kihagyhatod, ha nem támad fel benned az a gyanú, hogy ezzel egy fontos megvilágosodási lehetőségtől fosztod meg magad egy időre. Ugyanis e fejezet után, ahonnan kezdve minden vallásos bástya és tudományos fellegvár leomlik, minden bálvány ledől, és minden maszk lehull a földre, kénytelen leszel újra ide visszatérni, mert különben nem érted meg az EGÉSZet. Hogy mi ez az Egész, azt meglátod, ha végig olvasod a következő fejezet utáni, immáron isten¬igazából regényes fejezeteket.
Amennyiben úgy döntöttél, hogy tovább olvasod ezt, az írásnak a mágikus hatásá¬ról szóló fejezetet, ajánlatos minél hamarabb egy olyan naplóírásra alkalmas füzetet vásárolnod, amit szívesen veszel elő, és amibe szívesen írsz, és – amennyiben erre szükség van – amit szívesen veszel magadhoz és hordasz magadnál. Amennyiben nem teszel tanácsom szerint, és nem próbálod ki te magad a misztikus naplóírást, a negye¬dikötödik új bekezdés után, nagyon unalmassá és fontosságnélkülivé: fárasz¬tóan rész¬le¬tessé fog válni számodra a fejezet további olvasása.
Naplóírás közben nem is ajánlatos és nem is kell senkivel és semmivel viaskod¬nod, vitatkoznod az érzelmeskedő, sóvárgó, vágyakozó, mérlegelő, gondolkozó, spekuláló, rafinált és ambíciós, magát naivnak tettető, hitetlen és hazudozó, gyakor¬lati, földi személyeden kívül. Az életfontosságú problémáid igazi okának a megértésé¬hez és azok teljes és végső megoldásához, a problémák igazi gyökerének a felkutatásához, a kauzálisisteni önfeltáráshoz és a szellemi önismerethez nem elég sem a tudomá¬nyos pszichoanalízis, sem a katolikus és az ortodox hívek gyónása, sem a meditáció, sem a kötött, vagy a szabad imádság, a vallásos lelkiismeretkutatás, de nem elég az egyszerű, racionális gyakorlati gondolkozás sem. Nem csak azért, mert az írásnak, csakúgy, mint az erős akarattal és határozottsággal kimondott szavaknak: az igének, materializálóteremtő varázsereje van, hanem azért, mert az írás, maximális gondol¬kozási fegyelmezettségre, következetességre és rendszerességre kényszerít, lefokozván és meggátolván a gondolataid – és ezáltal a képiképzeleti tevékenységed, az önkén¬telen materializációsteremtő erővel bíró képzeleted ellenőrizhetetlen csapongásait, szeszélyeskedéseit. Ezt, az értelmes mondatírás és következetes gondolatvezetés által ránk kényszerített figyelemfókuszálást, az önmagunkkal szembeni őszinteséget, igazságbelátó képzeletfegyelmezést gyónás közben, de még imádkozás közben is sokkal nehe¬zebb elérni mind igazságkereső naplóírás közben. Hogy azokról a fölösleges, egyes esetekben rejtett kéjeket okozó lelki önkínzásokról ne is beszéljek, amelyeket akkor élünk át, amikor másoknak gyónjuk meg a spirituális sorsprogramunkhoz nem is kötődő, a kauzális okokozati összefüggések keresése és értelmezése nélkül a tényleges, vagy csak a képzeletben létező vétkeinket. Ezen túl a gyónás és a pszicho¬ló¬gusnak való konfesszió azzal a hátránnyal jár, hogy az ember, az időben változó konjunkturális erkölcsi konvenciók és társadalmi normarendszerek tükrében nem találja megvizsgálandó „bűnös cselekedetnek” azt, ami az egyetemes törvények alap¬ján tényleg megvizsgálandó és értelmezendő hibás mentalitásra utalna. És viszont: olyasmikkel gyötri magát fölöslegesen, amelyek az egyetemes törvények szempont¬já¬ból talán szükséges erkölcsi alapállásnak, vagy szellemi megismerést szolgáló akarat¬érvényesítésnek, bátor szellemű igazságkeresésnek számítanak. Annak, hogy a napló¬írás segítségével szervezni, rendezni, fegyelmezni és fókuszálni: összpontosítani tu¬dom gondolataimat egy bizonyos megismerési körre, az oka az, hogy gondolataimat jobban felülvizsgálom az értelmes, érzelmiindulati és hiúsági tényezőktől mentes, formába öntés kényszere alatt. Ezért az írás fegyelmez és új távlatokat, mélységeket nyit egyszerre. Vissza kell fognom a csapongó ötleteket által állandóan összezavarodó gondolataimat, a vizsgált életkörön és ideakörön belül kell tartanom képzelet¬vilá¬gomat, és vissza kell fognom Uránuszian pergő, többnyire félrevezető ötleteimet, a hozzám előbbutóbb megvalósult formákban (jövendő életesemények, konfliktusok, balesetek és betegségek képében) visszatérő gondolatképeimet. Ebből a szempontból csak a kezdő naplózók számára fegyelmi eszköz a napló. Neked és nekem segít a Vízöntőszindróma legyőzésében, hozzásegít ahhoz, hogy a másod¬percenként jelent¬kező zseniális ötleteinkből legalább egy ép és konkrét gondolatot legyünk képesek meghatározni, részletesen kifejteni, megvizsgálni, elmélyíteni, és személyessé tenni: személyesen megvalósítandó feladatként meghatározni.
A naplód mágikus és misztikus hatása nemcsak a szónak, mint teremtő igének – vagyis cselekvő fogalomnak a mágikus ereje által jön létre, hanem a betűk glifa (őserőjel) jellege és természete által is. A tizenkilencedik század végéig, minden euró¬pai nép írásrendszerében elvégzett önkényes (grammatikai, spekulatív) módosítá¬sok¬nak köszönhető nyelvszürkítés ellenére, szavaink nem csak hangzásukon és a fogalmi ideaképeiken keresztül, hanem a betűszerkezetükön keresztül is kapcsolatban állnak azzal az őserővel, amit filozófiában Egyetemes Logosznak, teológiában Szent Lélek¬nek neveznek. Ezért amikor a naplódban, az egyetemes létezésednek és személyes felelősségednek a tudatában szavakat, tehát gondolatképeket kapcsolsz össze hatá¬ro¬zottan, bizonyos céllal és szándékkal, akarvaakaratlanul, a világegyetem teremtő Ősszellem Logoszához kapcsolódsz és ezzel, a hatásvisszahatás törvénye követ¬kezté¬ben, befolyásolod a te személyednek az isteni energetikai magjából sugárzó akarat¬erőd¬del az Egyetemes Logoszt. Ez, a mindenen áthatoló és a teremtőből kiáramló és a teremtésből visszaáradó erő, minden létállapotot (élethelyzetet) átvilágító, átrendező, kiegyenlítő isteni őserő („Ez minden erőben az erőnek az ereje”, írja Hermész Trismegistos a Tabula Smaragdinában.), az egyetemes lehetőségeknek, a szellemi és fizikai fejlődésitágulási irányoknak, a többi létstruktúra fejlődésiönmegvalósítási és kiteljesedési programjának megfelelően, átrendezi és megvalósíthatóvá, beteljesít¬he¬tő¬vé teszi a te vágyképeidet. Ez a kép visszahat reád és befolyásol téged és környe¬ze¬tedet, úgy, hogy ez a befolyásolás egyúttal az egyetemes Teremtő erőkhöz: az Egye¬temes Törvényekhez kapcsol téged. A naplóírás közben és azáltal tulajdonképpen aktiválod a tudattalanod teremtő hatalmát a felettes Éneden keresztül a személyi tudatodba hatoló Egyetemes Logosz, vagyis a Szent Szellem segítségével. Így aktiváló¬dik a tudatodban és a tudattalanodban a Krisztus, a Személyes Teremtő Hatalom.
Tudom, tudom, kedves olvasóm, aki e furcsa, merész és hihetetlen állítások köz¬ben is mellettem maradtál: most az a gondolat zavar, hogy mindezek után elképzelni sem tudod, miről is írhatnál te egy ilyen naplóban, hiszen itt annyi idegennek, vagy inkább fellengzősnek tűnő szavat és fogalmat összeírtam. Nos, igazad van: mindenek előtt azt kell tudnod, hogy te, személy szerint mit és miről írjál a naplóban? És most fogózz meg: semmi mást nem kell tenned, mint hogy értelmesen le kell írnod a leg¬közvetlenebb gondjaidat és vágyaidat és azoknak az általad elképzelt feloldási és megvalósítási lehetőségeit. Végül is mindenről írnod kell, amit, és amiről mások: a körülötted élők is írhatnak, vagy írhatnának. A naplóban tehát mindent és mindenről kell írni, ami benned és veled: a te életedben, illetve a sorsodban történik, arról, hogy miért úgy alakul a te sorsod, ahogy az alakul, és miért nem úgy például, ahogy te szeretnéd? Arról, hogy mit tehetnél annak érdekében, hogy úgy alakuljon a sorsod, ahogy te akarod. De főképp arról kell írnod, ami téged a sorsoddal és a személyeddel kapcsolatban leginkább és közvetlenül izgat, mindarról, amire a te természeteddel, sorsoddal, a te egész személyeddel kapcsolatban igazából és a leginkább kíváncsi vagy. Arról a sorsproblémádról, amiről úgy képzeled, hogy a könyvünk segítségével megértetted az igazi okát és a szellemi lényegét, de valamiért még mindig nem vagy egészen biztos abban, hogy ez az ok kapcsolatban lehet az Isteni igazsággal. És leg¬fő-képpen azt kell leírd, és arra kell megpróbálnod spirituálisan értelmes magyarázatot találni, amit egyelőre semmiképp nem tudsz megérteni a sorsodban és az életedben.
A Te személyes életed legkisebb és legnagyobb kérdéseiről kell írnod tehát. De vi¬gyá¬zat: a Napló mágikus jellege miatt veszélyes a hangulatosodás. És a kauzális meg¬isme¬rési céljai miatt félrevezető az irodalmiaskodás, az irodalmiesztétikai jellegre való törekvés. Bármiféle esztétikai törekvésnek, vagy más ilyen jellegű csábításnak való engedmény kizárja a napló funkcionalitását és fölöslegessé, hiábavalóvá teszi a naplóírásra fordított időt és energiát. A lehető legőszintébben és legkeresetlenebbül kell a naplót írnod, kimondottan és csakis a magad számára, mind az önmagad, mind a mások érdekében és nagyobb őszinteséggel, mintha a legjobb barátoddal beszél¬get¬nél olyan fontos dolgokról, eseményekről és tényekről, amelyeknek a legprecízebb ismertetése feltétele lehet annak, hogy a barátod teljes mértékben megértsen téged, és lehetőleg a tőle telhető legjobb tanácsot adja neked a megoldandó élet¬problé¬mád¬dal kapcsolatban. Ahogy nem a mások szórakoztatására, meggyőzésére, ámítására és elkápráztatására írod a misztikus naplót, úgy a magad szórakoztatására sem. Minden szépelgés, minden tetszelgés és tetszetős „költői” mondat, minden művésziesen ho¬má¬lyos metafora, a fölöslegességig semlegesíti a naplóírást, fölösleges idő¬pocsé¬ko¬lássá téve az egész szellemi „munkálkodásodat”.
„Munkálkodjatok, ahogyan a Ti Atyátok is munkálkodik a mennyek országában.” – A jól végzett naplóírás által a mennyek országában: a teremtő ősideák szférájában munkálkodsz. Ezért a naplónak a sorsmegoldó, konfliktusfeloldó jellegét lassanlassan a tudatosító, a kauzális életfeladatmegismerő és az önerősítő, valamint a te¬remtői képzelőerő működ¬tetői funkciójával kell felváltani. Mindannyian tele vagyunk önmagunkról és általá¬ban a valóságról alkotott hamis elképzelésekkel, képzetekkel. Ezek az általánosan érvényben levő erkölcsi, társadalmiérvényesülési lehető¬ségek¬hez, múlékony gondol-kozási modellekhez kötött, Énképzetek észrevét¬lenül távolí¬tanak el a lényegi, kau¬zális személyedtől és átveszik az Énfunkciódat, szel¬lemi öntudatodat, olyan viszonyu¬lásokra és megnyilvánulásokra és képzet-alko¬tá¬sokra késztetve téged a divatos társa¬dalmi eljárások és elvárások pszichikusasztrális dzsun¬gelében, amely viszonyulások és képzetek idegenek a te kauzálisideatikus önvalód és a tulajdonképpeni sors¬prog-ra¬mod számára. Ezeknek a lelkedet, a tuda¬todat és képzeletedet elfoglaló démonoknak a sugallatára, a fiktív tudatformáknak, hamis Énképzeteknek a hatására követed el magaddal és másokkal, de elsősorban a benned és általad is élő Teremtő Istennel szembeni árulásaidat.
A napló segítségével felismerheted az önmagadról alkotott tévképzeteket és meg¬ismervén azok negatív hatásait, megnevezvén ezeket a karmádból és neveltetésedből, taníttatásodból eredő tévképzeteket, megszabadulhatsz tőlük. Ez az igazi ördögűzés, ez a FEHÉR MÁGIA. Ezt a képzelettisztítást kell megvalósítanod a horoszkópod segít¬ségével megismert Énszemélyednek a tudatosítása és a kipróbálás által. A naplóval tudatosítod magadban azt, hogy az igazi Éned a pillanatnyi és az általános közösségi folyamatokban milyen szerepeket kell, hogy felvállaljon és véghezvigyen? Hogy hol szabad gyakorlatilag, vagy a képzelet útján beavatkoznod a jelenségek természetes folyamába és hol nem? Mi vállalható fel számodra a különböző események befolyá¬so¬lásából, átalakításából és mi nem? Kivel szemben kell, hogy határozottabbnak mu¬tat¬kozz, és kivel szemben lehetsz teljesen nyílt és fesztelen az egyetemes kiegyen¬lí¬tő-dési törvény szellemében anélkül, hogy megbotránkoztass valakit, vagy hogy szel¬lem¬¬rontó kompromisszumokat vállalva, a létrontás mocsarába süllyednél, és magad¬dal rántanád azokat, akikkel a természetrombolást elfogadó öncsaló menta¬li¬tás, illetve a tradicionális életnyerési trükkök szintjére alacsonyodva cinkoskodsz?
A naplónak igazi funkciója azonban, az egyetemes törvények személyes meg¬ismerésében és azoknak szellemében történő, pozitív önátalakításiharmonizálási funk¬ciójában van. Ennek segítségével a negatív sorsmeghatározottságaid feloldásán (feldolgozásán) és a szellemi személyed szabaddá tételén, spirituális átalakításán dol¬gozol. A napló segítségével, életképzeleted középpontjába helyezheted azt a személyi ideaképzetet, amellyé át szeretnél alakulni életed és önátalakítási törekvéseid folya¬mán, miután felmérted a karmádból, illetve a spirituális kiegyenlítődési programod¬ból következő szellemi és gyakorlati életfeladataidat. Erről az ideális személyedről egy határozott képet kell alkotnod, és ha ezt az Énképzetet a napló segítségével egyez¬tetni tudod a tudattalanod mélyén uralkodó kauzális Éned ideájával, olyannyi¬ra, hogy meditációkban is ez az egyeztetett ideakép jelenjen meg automatikusan szellemi forrásként, ez az élő, mágikus kép vezet majd észrevétlenül téged, és ez alakítja majd a sorsodat tovább. Ez a pozitív Énkép – amennyiben az első öntisztítási fázisok őszinték és alaposak voltak –, visszahat majd rád és alakítja sorsodat, és olyan sors folyamattá változtatja életedet, amilyen sorshasznosításra és gyakorlásra képes vagy.
Az öntisztítási és önismerési fázis kihagyásával viszont, ez a mágikus naplógyakorlat, pontosabban: alkímiai művelet, veszélyekkel járhat. A szellemileg fel nem ébredt ember hajlamos mindenféle pozitív szerepekben tetszelegni mások és önmaga előtt anélkül, hogy a tényleges önismereti lehetőségeit megtalálta volna, vagyis az öntisztítói képességét kifejlesztette volna, és ezáltal a tudattalan alvilágának a le¬leplezését, átvilágítását és megtisztítását megkísérelte volna. Ennek az eredménye csakis a nyíltan, vagy rejtetten agresszív egomániások és a depressziósok, a pszicholó¬giai szörnyek (a képzetdémonok, a khylkorok és gólemek) létrehozása lehet, amely képzetek démonokként befészkelődnek lelkünkbe, fölöslegesen gyötörve minket és a környezetünkben élőket. Az ilyen módon létrehozott, depresszióba rejtett, agresszív személyiségtudattól sokkal nehezebb megszabadulni, mint a sikerorientált fogyasztói mentalitás közegében kiköltött, primitív siker és dicsőségvágytól. Ez a gólem, általá¬ban az önértékelés képességével amúgy sem rendelkező, önhitt és beképzelt szemé¬lyi¬ségek esetében jön létre. Azok esetében, akiknek sikerült másokat félrevezetni saját kilétük felől és a végzetes siker után önmagukat vezetik félre. Ezért kell tehát pár¬huza¬mosan naplót írnod és regényt olvasnod, hogy az Ádám, a Dóra a Géza és Júlia önámító, a lényeges problémáikat feltáratlanul és megoldatlanul hagyó, önáltató taktikázásait, trükkjeit megfigyelve, saját önámítási stratégiáidat leleplezhesd.
A negatív szuggesztiókkal és az ellenségképekkel élő személyek életrontó, sors¬romboló mentalitása az, hogy karmájuk és a nevelésük következményeként, elfojtják a nyers hatalmi ösztöneiket és az önkéntelen környezetátalakítási késztetésekből ere¬dő természetes agresszivitásukat és ezt humanista béketörekvésekként, bajelhárító igyekezetként tüntetik fel önmaguk és mások előtt. Csupa jóindulatból, békeszeretet¬ből, óvó aggodalmaskodásból és a megható, izgalmas lelki állapotaikat másokkal megosz¬tani kívánó együttérzésből és persze önsajnálatból idézik be a saját életükbe és mások életébe a szellemi tűznek a diszharmonikus anyagi formában jelentkező meg-nyilvá¬nulást: a szen¬velgést. Ezek ott is külső ellenséget és ördögöt látnak, ahol semmi¬képp nem lehet ellenség, és önmagukkal is éppúgy szeretnek kegyetlenkedni, mint má¬sok¬kal (az ellenséggel). Isten őrizz, hogy alapos belső átalakulás és metafizikai ismeret¬szerzés, illetve szellemi önismeret és öntisztítás nélkül, ezek, a sajnálkozó, huma¬nista tév¬kép¬ze¬teik által félrevezetett, fölösleges tragédiákban kéjesen gyötrődő és másokat is stressz¬ben tartó személyek, a naplóírás harmadik fázisának megvaló¬sítását meg¬kísérel¬jék. Ezek a legsötétebb fekete mágiát fogják űzni akarvaakaratlanul a Napló segítségével, mint Júlia. Jobb, ha egy ilyen, saját jóságától meghatott, együtt érző, min-den¬áron, mindenkinek jótakaró, rejtetten agresszív személy, a humanista gyáva¬ságát és kényelmes intellek¬tualizmusát feladva, napló írás helyett ráveszi magát a harcművészetek valamely ágának a komoly és elmélyült gyakorlására. És addig, amíg a több éves karate, vagy a más harcművészeti sportág gyakorlásával rá nem jön, hogy az ellenség, a Sárkány, aki ellen évek óta küzdött, nem más, mint saját egoizmusából eredő félelme, gyáva¬sága, ravaszsága, pozitív eszmék színes papírjaiba csomagolt győzniakarása, gyűlö¬lete, hazugságrendszere, öncsalása, önámítása, nagyvonalúságnak látszó kicsi¬nyessé¬ge, és végső soron: Fondorlatos hitetlensége, félre teszi a szellemmel folytatott intenzív kommunikációt. – Jól vizsgáld meg magad, kedves olvasóm, neme tartozol e jót és békét akaró szentimentális gyávák veszélyes seregébe! Mert ha igen, a naplód elsősorban és hónapokigévekig az önféltésben az önsajnálatban gyökerező gyávaságodtól való magszabadulásról kell szóljon, mert különben ez a gyávaság Isten elleni lázadásba és családrombolási őrületbe válthat át, akárcsak a Balog Ádám szerel¬metes felesége esetében, aki végül a négygyermekes családját áldozta fel az oroszláni egoizmusa oltárán.
Amennyiben ezen az önvizsgálaton túljutottunk, elérkeztünk a naplóírás és minden¬fajta metafizikai beavatási folyamat tulajdonképpeni céljához: minden vallásos babo¬nán és tudományos hiedelmen túli személyes hit kialakításához. A hit nem egy tradi-cionális érzelmi és esztétikai aktus, amiben a vallásos hívő, saját szentimentális széptevésétől meghatódva szédeleg, miközben egyáltalán nem érdekli a kultusz lényege. Például a búcsújárás, a megbocsátás, az elengedés, az ambícióktól, a vét¬kektől, a haragtól, a gyűlölettől való elbúcsúzás, a tévképzetektől való felszabadulás és meg¬szaba¬dulás értelme. A hit a mágikus teremtői képesség tudatos használata, ami nem működik, illetve veszélyesen működik a megbocsátás oldott állapota nélkül. A hit kimondottan személyes, a hívő személyén kívül, más számára hozzáférhetetlen és mások által kisajátíthatatlan, másnak kölcsönadhatatlan erő, ami nem más, mint a hívő személyes teremtői képzeletének a mindennapi gyakorlatban átélt és ténylege¬sen használt kisugárzása és következménye. A hit az az állandóan kisugárzott mágikus állapota a spirituálisan éber személynek, amely oly finoman hat, hogy nem rombol és nem zavar senkit és semmit sem. Amennyiben a keresztény papoknak tényleges és való¬¬ságos hitük lenne, egytől egyig legalább olyan egészségesek, szépek és erősek kellene, hogy legyenek, mint Nemes Mózes. De ugyanakkor, az olyan rendkívüli tettek is, azok a sokaságot elbűvölő mutatványok, amit egyegy olyan rendkívüli képessé¬gek¬kel szü¬letett személy, mint Sirilla György, vagy amit a David Copperfield tudásával rendel¬kező bűvészek visznek végbe, szintén értéktelenek, mert mások által meg¬ismétel¬hetetlen egyéni képességek gyakorlása mindössze. Az olyan életrend viszont, amit Nemes Mózes követ azáltal, hogy mindenki által követhető szellemi utakon jár és olyan, bárki által bármikor felvehető és gyakorolható szellemi alapállást tanúsít, ami¬nek segítségével az őt érő, román és magyar politikai és a társadalmi nyomást, az őt célzó román gyalázkodást és magyar intrikákat képes úgy feloldani, hogy az egész¬sége és fizikai erőnléte oly rendíthetetlen marad, mint erkölcsi integritása, hitnek nevezhető. Mert nem egyéni képességekre alapozott mutatvány, hanem olyan spiri¬tuá¬lis meggyőződésből eredő erőforrás, ami a gyermekkorban és fiatal korban magáévá tett Isteni igazság keresésének és követésének a következménye.
Annak a belső lelkiszellemi funkciókhoz nem kötődő, csupán a külsőséges szertartások által színesített, de a személyi életvitelhez rosszul, vagy erőltetetten kap¬csolódó általános életgyakorlatnak, amit a vallás hitgyakorlatnak nevez, és amely¬nek nem egészség és erőnlét a következménye (Logikus, hogy a részlátásnak és az egység részátélésének nem lehet egészség az eredménye.), annak nagyon kevés köze van a hithez. A valóságosan létező és láthatóan, észlelhetően működő hit nem a sóvárgásokból eredő, gyakran ismételt érzelmes ájtatoskodás mennyiségén és szín¬padias esztétikáján (mutatványán) keresztül érvényesül, hanem a kézzel fogható példa erejében: a személyes egészségben, a szellemi nyitottságban és rugalmasságban, a sokoldalúságban, a jó fizikai, lelki és szellemi erőnlétben, a toleranciával kiegyen¬súlyo¬zott és egészségesen kiegészített erélyben: a barátságban, a bátorságban – de nem a vakmerőségben! – a határozottságban, a felelős szabadság, az igazság és a fény szeretetében, vagyis a szeretet szabadságában és a szabadság szeretetében, annak az összes személyes pozitív következményeivel együtt. Ennek a mágikus erőforrássá váló szellemi tudásnak a megszerzésének az eszközévé kell váljon a naplód, és nem önszédítő, káprázatnövelő, fantazmák gyarapítását szolgáló „misztikus” eszközzé.
Ahhoz hogy a naplónak a hitélesztő funkciója megvalósulhasson, egy bizonyos idő elteltével túl kell lépned az írás megszokott fogalmi nyelvhasználatán. Mindig egyéni, a te gondolkozásodra jellemző szókapcsolatokból, általad használt, lényegük szerint általad megértett és általad gyakrabban használt, mélyen átélt szavakból és ezekből a szavakból alkotott aforizmaszerű, kijelentő mondatokból kell álljon. A napló tehát az általad megélt és megtapasztalt, vagy az általad lehetségesnek látott realitással és az egyetemes törvényekkel összhangban levő határozott és kijelentő mondatok sorozatává kell alakuljon, anélkül, hogy ez az isteni szellemű személyes mondatalkotás valamiféle patetikus megdicsőülést idézne. A naplózás által felélesztett és megerősített hit a te mindennapi életgyakorlatodban alkalmazott személyi igazság¬nak a mindenhol és mindenkor érvényesülő egyetemes igazsággal való azonosulási kísérletét jelenti. Ennek az azonosulási folyamatnak a tudatosítását Jézus abban a híres aforizmában határozta meg, hogy ÉN VAGYOK AZ ÚT, AZ IGAZSÁG ÉS AZ ÉLET. Az öntisztítási fázis elteltével, a mindennapi életgyakorlatodban visszaigazolt sorsismereteknek és az egyetemes törvények hatásának a személyes megtapasztalása után, te is nyugodtan leírhatod ezt a mágikus hatású mondatot a naplódba, hogy ezek az egyetemes igazságot jelentő szavak együttes jelentése számodra is egyértelmű és külső bizonyításra nem szoruló személyes hiterővé váljanak. Olyan hiterővé, amely az életedet vezeti, anélkül hogy ezzel az életvezetéssel kárt okoznál magadnak, másvalakinek, vagy az egyetemes létezésnek.
Amennyiben ezt a Krisztusi mondatot sikerül a sajátodénak érezned, a naplóban már metafizikai szimbólumokban: glifákban és szójelekben kommunikálhatsz saját magaddal: a térben és időben élő, itt gondolkozó és érző személyeddel, valamint a bennedáltalad egyre világosabban megnyilvánuló spirituális ősforrással (A Teremtő¬vel) egy finom, ellentmondás nélküli szellemi állapotban. Ennek a józan, „szám, mérték és súly” szerint történő, kétirányú metakommunikációnak semmi köze nincs az érzelmes lelkesültséghez, vagy a különböző mesterséges eljárások és éberségserkentő anyagok fogyasztásával erőszakosan előállított extatikus állapotokhoz.
A naplód tehát egy éber és fegyelmezett, téged közvetlenül a mágikus erejű sza¬vaid¬hoz: a teremtő igéhez kötő eszközzé válik, ami segít, hogy a mindennapi életed folyamán, annak különböző helyzeteiben, a maximális (egyetemes) felelősség¬tudattal cselekedj, anélkül hogy sokat kellene gondolkozz a helyzetmegoldások módozatain. Vagyis ahhoz segít majd hozzá a naplóírás pozitív következményének a közvetlen megtapasztalása, hogy minden szempontból a lehető legmagasabb fokon teljesítsed emberi feladataidat, emberi életed célját és szellemi küldetésedet. A naplót soha ne használd előnyszerzési eszközként. Bár erre is alkalmas, ha ezen az úton akarsz világi előnyökhöz vagy mások befolyásolását lehetővé tevő hatalomhoz jutni, a rád váró finom és észlelhetetlen következmények, hosszú távon igen végzetesek lehetnek. Ne használd a naplót hatalomszerzésre, mivel bármiféle fizikai, vagy pszi¬chi¬kai hatalom csak megköt és hátráltat a spirituális fejlődésedben, a kiegyenlítődési képesség meg¬szerzésében. Azáltal, hogy mágikus úton beavatkozol egy másik lélek, vagy más lel¬kek termesztés fejlődésébe (Karmájába) csak összezavarod, nem annyira a másik embert, mint elsősorban saját magadat, még akkor is, ha csak kívülről vezetteted félre magad a látszólagos fölényed talmi dicsőségében való sütkérezésed¬del. Az erőszak akkor is erőszak marad, és a hatásvisszahatás törvénye alapján erőszakot szül, ha nem a fizikai dimenzióban történik. Sőt: annál inkább, mivel a másik személy nem tud véde¬kezni ellene!

A Názáreti Jézus, aki a megváltó személyi léttudatot jelentő krisztusi állapotot egész lényében megvalósította, nem volt egy egoista, egocentrikus római császár, hadsereg¬parancsnok, vagy gyártulajdonos, aki önhittségében vagy pillanatnyi diadal¬mámorá¬ban kihirdeti magáról, hogy egyedül ő az Út, az Igazság és az Élet, a többi ember pedig nem. Ő egyértelműen kinyilatkoztatta, nem csak azt, a földi „status absolutus” megvalósításához szükséges erkölcsi feltételt, hogy „aki a legkiválóbb közületek, az legyen a legszerényebb”. Hanem azt a metafizikai igazságot is, hogy „Én az Atyától jövök, és az Atya bennem van, és én az Atyában vagyok.” Jézus tudta, hogy az emberi individuum, fizikailag megtestesülten is, spirituális lényegétől fogva az abszolútum¬hoz kötött. És azt, hogy abban az információsenergetikai térben, amit ma auratestek egységének nevezünk, és amelyben az utolsó, illetve az első kauzális auratest: az ember ősideája, az abszolútumból jön létre, abban gyökerezik, oda kötődik közvet¬le¬nül minden ember. Ezért a személyitudatunk egyaránt kapcsolódik a fizikai testünk¬höz és az auránk legfinomabb testéhez: az ideatesthez és ezen keresztül az abszolútum¬hoz. Ennek következtében minden emberi lény az abszolútumban áll, annak a közve¬tett megnyilatkozása. De ugyanakkor itt, az abszolút létben, tehát az eredetben és az állandó életforrásban együtt és egységben vannak még a legnagyobb ellenségek is: „Én bennetek vagyok, és ti bennem vagytok”. Még dualisztikus és antagonisztikus tör¬t鬬nelmi logikájával is csak az következtethető ki, hogy minden ember az Éntudatán keresztül az Atyától (Az abszolút szellemtől) jön és ugyanakkor az Atya, a lét funda¬men¬tuma, minden egyes emberi Éntudatban benne van, ahogy ezek a tudatok az Atyában egymásban vannak. Az Atya, az abszolútum tehát az individuális személyiség¬tudatunk¬ban: nem „közöttünk”, hanem bennünk „lakozik”. Minden különbözőségünk és egyedisé¬günk ellenére, az „Atyán” keresztül mindannyiunk személyitudata egybe¬ol¬vad, össze¬kapcsolódik egy egészbe: az egyetemes Léttudatba és beolvad az Abszolútumba, amiből ered és amiben gyökerezik.
E ténynek a megértése az ezredfordulói Jézusper lényege és nem az, hogy Jézus Isten fia volte vagy sem, mivel mindannyian Isten fiai vagyunk vele egyetemben. Az éltető szellem, az egyetemes szeretetfény ősforrása nem csak közöttünk, hanem első¬sorban bennünk és általunk: az egyetemes felelősségtudatunk által és lelkiisme¬re-tünkben lakozik az anyagban és a természetben. A fény és a szeretet ott van minden sze¬mélyben különálló, jellegzetes alakban és sokféle egyéni erőspektrum eggyé olvad a legfinomabb spirituális dimenziókban, vagyis a legmagasabb szellemi önvalónkban. Az Abszolútum egyetemes öntudattal: lelkiismerettel rendelkező megtestesülései vagyunk mindannyian emberi minőségünk következtében, ha tudomásul vesszük ezt, ha nem. Ez csak azok számára nem érthető, akik nem akarják felvenni a keresztjüket, mert úgy képzelik, hogy a fájdalomcsillapító tablettákkal és a „fenntartható növeke¬dés” elmélete szerinti „gazdasági fejlődéssel” valamit még mindig megnyerhetnek. Valamit, amit előbbutóbb el kell veszítsenek., ahhoz, hogy szabadok és boldogok, illetve kiegyenlítettek és megváltottak lehessenek.
A naplóírással a teremtő igét használod. Az ősi jelentéstartalmakkal rendelkező glifáknak a szellemileg tudatosított használata által szakrális cselekedetet viszel végbe. Személyes világképzeteidet és intuitív látásodat megtestesítő szavaiddal, az egyete¬mes hieroglifák által biztosított kauzális igazságfelfedezési és mágikus programérvé-nyesí¬tési folyamatokban veszel részt. Ezért messze el kell kerülnöd a természettudományok és a spekulatív filozófiák száraz fogalmi nyelvezetének használatát. Ez a „tudományos” nyelv olyan, különböző szakágazatokban és részterületeken elfogadott és csak ott használt, objektív precizitásra törekvő fogalomrendszerből áll, amely azt célozza meg, hogy az általa használt fogalmak segítségével a félreértések és a pontatlanságok elkerülhetők legyenek. El kell kerülnöd olyan fogalmakat és olyan nyelvezetet hasz¬nálni a naplóban, amelyet önkényesen azért hoztak létre a tudósok, hogy annak segítségével objektíven körülírható és pontosan meghatározható legyen az anyagi valóság, illetve az anyagi igazság. Hogy ez mennyire használhatatlan a lét alapkérdé¬sei¬nek vizsgálatára és megválaszolására, de legfőképp a tudomány által kitűzött célok elérésére: a valóság teljes megismerésére, már az is bizonyítja, hogy ugyanazon a tudományágon belül, a különböző részterületeken dolgozó kutatótudósok nem ké¬pe-sek egymással még csak szót sem érteni. Nem tudnak egymásnak azonnal ért¬hető információt közvetíteni tudományos munkáikról és kutatásaiknak eredmé¬nyeiről, mert minden szakágban egymástól eltérő, a szakágban meghonoso¬dott és csak ott használt fogalmakkal írják le az általuk megvizsgált folyamatokat és jelenségeket. Mielőtt egy fiatal kutató belevethetné magát az általa választott szak¬terület által vizs¬gált anyagi jelenségek és folyamatok kutatásába, előbb külön tovább¬képző tanfo¬lya¬mon kell részt vennie e szakterület nyelvezetének az elsajátítása érde¬ké¬ben, különben képtelen lesz a kollégáival történő azonnali és közvetlen információ¬cserére. Ez tehát egy absztrakt és fiktív nyelvezet, aminek semmi köze nem lehet a szellem és a lélek által befolyásolt életfolyamataink realitásához és az élet lényeges kérdéseinek meg¬válaszolásához. Az itt használt fogalmak nem rendelkeznek teremtő erővel. Ezeknek a tudományos, az „objektív valóság” vizsgálatához és leírásához használt fogalmaknak annyi köze van a személy valóságához, hogy a tudósok e mesterséges nyelvezetek segít¬ségével olyan kényelmi berendezéseket, mesterséges kommunikációs rend¬szere¬ket állítottak az ember rendelkezésére, amelyek segítsé¬gé¬vel az ember végleg elszakí¬totta magát a természettől és képtelenné vált a természetes élet folytatására. Olyan, a teremtésben lényeges szerepet betöltő mikroorganizmusok, baktériumok, vírusok, rovarok és rágcsálók és más természeti létformák elleni védekező harci eszközöket, eljárásokat eszeltek ki, amely eszközök közül néhányat már nem is nélkülözhetünk a mindennapi életünkben. Nem nélkülözhetjük azért, mert ezeknek az eszközöknek a használatát annyira megszoktuk, hogy ma már senkinek nem jut eszébe, hogy e létformákkal és élő organizmusokkal szemben nem harcolni, azokat nem kiirtani kellene, hanem velük, illetve az általuk megtestesített őserőkkel harmonikusan együttműködve élni. Az eredményhajszoló természettudomány ugyanis, a látszatra boldogságot hozó eredményeivel és a természeti való¬ság szellemi eredetét és szellemi jellegét figyelmen kívül hagyó, a lényeget szem elől tévesztő és a köznapi embert a valóság felől félrevezető nyelvezetével, mára már teljesen megfosztott minket az anyatermészettel és ezáltal a saját fizikai és lelki természetünkkel való közvetlen és egészséges kapcsolattól.
Ez, az objektív boldogságot: a gyógyszerfüggőséget és más civilizációs függősége¬ket létrehozó tudományos nyelvezet, a nagyzási mániában szenvedő felnőtt gyerme¬kek: az infantilis tudósok madárnyelve, aminek segítségével sikerült az embert saját eredete felől és a környezetével való kapcsolatának természete felől félrevezetni, valamint a környező természetet teljesen beszennyezni, megnyomorítani és össze¬zavarni. Ez a nyelv tehát nem alkalmas a szellemi megismerést célul kitűző napló írására, csak a tönkretett szervezetben, az emberi természetben tovább folytatódó ördögi kísérletezéshez, a szervátültetésekhez és az alkoholisták, a kábítószeresek keze¬léséhez szükséges információk leírására, a kórházi intenzív osztályok működ¬tetéséhez szükséges információk leírására, valamint az építőromboló technikai esz¬közök és a pusztítószennyező kényelmi berendezések, a biológiai fegyverek gyártási technológiájának a kidolgozására és leírására.
Ami viszont mindennél fontosabb az, hogy soha ne használj a naplóban alacsony¬rendű, vulgáris és durva kifejezéseket és legfőképp olyan jelzőket, amelyekkel a képzelő teremtőerődet korlátozod. Amivel a személyed értékét, értelmét és teremtői képességét, vagy az embertársaid személyét leértékeled. És nem csak ennyi. Sajátos-képpen, az ember nagyon szeret negatív tartalmú, agresszív kifejezéseket használni önkéntelenül a mindennapi életében. Ez a játék naplóírás közben igen veszélyes, még akkor is, ha a trágár és vulgáris, ellenséges és agresszív jelentéseket tartalmazó nyelv érdekes, izgalmas, sőt gyönyörködtető. Tudomásul kell vedd egyszer s mindenkorra, hogy akár ártatlan viccként felfogva, akár tudatos felelőtlenséggel játszadozva a sza¬vak¬kal, az Igének úgy is („Kezdetben van az Ige és az Ige Istennél van és az Ige Isten” – Azért írtam át az evangéliumi idézetet jelen időre, mivel az örökkévalóságban nincs sem múlt sem jövő, csak örök jelenléttudat.) megjelenítő, materializáló varázs¬hatal¬ma van. Az ember azt hiszi, hogy amikor felelőtlenül fellengzősen ejt ki végzetes szavakat, olyankor szellemes, jópofa és nagy hős, és egyszer csak kutya¬szorítóban találja magát, mert a szavai megvalósultan: tragikus események, nehéz körülmények és ellenséges személyek formájában térnek vissza hozzá („A te szavaid által dicsőülsz meg, és a te szavaid által leszel elítélve.”). Miért idéznél hát be magad¬nak tudatosan szerencsét¬len¬séget, betegséget, nyomorúságot, csak az érzéki kielégü¬lés kedvéért, amit mondjunk, egy káromkodás okoz, amikor ezt, az érzékletesnek képzelt, ám mágikus hatásuk és démonidéző erejük miatt annál veszélyesebb, szó-virágoknak a kihagyásával elkerülheted?
A napló tehát arra is jó, hogy az ilyen, elsősorban saját létezésed számára veszélyes beidegződésekről leszoktasd magad. És nemcsak azáltal, hogy a naplóban tudatosan kell kerüld az ilyen kifejezéseket, és ez az értelmi éberség végül szokásoddá válik, hanem azért is, mert a naplóírás közben figyelmeztetheted magad – az események kiváltó okait keresve – hogy a mindennapi szóhasználat közben is kerüld el a negatív szuggesztiókat, vagyis a negatív fogalmakhoz kötött, romboló hitet fenntartó ki¬feje¬zéseket. – Így szabadíthatod meg magad a beléd nevelt, negatív gondolatképekben gyökerező kifejezések által működtetett hitetlenségedtől, a szüleid és tanítóid által beléd nevelt ördögi hitedtől. De megszabadít azoknak a környezetedbe és a közvetlen közeledbe sodródó emberek pszichikus befolyása alól is, akik ezt a negatív, igencsak tudományos és művészien érdekes hitformákat táplálják és fenntartják az emberi közösségekben. Hiába járnál különböző magasztos eszméket hirdető spirituális meste¬rek szívet és elmét gyönyörködtető előadásaira (prédikációira), amíg te nem vagy képes ezeket a kritika nélkül átvett és tovább szajkózott eszméket a mindennapi életed során, nap mint nap, óráról órára és később percről percre a gyakorlatba ültetni és amíg az általad vallott eszmék nem felelnek meg a mindennapi életed valóságának. Hiába eteted magad magasztos eszmékkel, ha nem vagy képes a pozitív gondola¬tai¬dat és elképzeléseidet a gyakorlatban megvalósítani, csupán azért, mert a tudattalan képzeletvilágod teli van tömve az akaratodat és képzeletedet a háttérből befolyásoló, negatív és romboló, ám szerfölött tudományos és művészi képzetekkel. Addig, amíg a beléd nevelt régi szokásaidnak és a neveltetéseddel, taníttatásoddal beléd oltott negatív szuggesztiókon alapuló gondolkodásnak a rabja, vagyis tehetetlen kiszol¬gál¬tatottja vagy, nem lehetsz szabad szellemileg, de igazából nem lehetsz szabad fizi¬kai¬lag (politikailag, társadalmilag) sem, akárcsak szegény Balog Ádámunk, regényünk¬nek e szerfölött szimpatikus hőse.
A legfontosabb szerepe tehát a naplód írásának és a kettőnk regénye olvasásának nem más, mint – Balog Ádámmal együtt – a negatív sorsprogramoktól való meg¬sza¬ba¬dulás, a sorszavartól, a betegségektől és a fölösleges konfliktusoktól való búcsú: az ön¬megváltás. Vagyis a teljes szellemi és lelki függetlenséged és autonómiád elnye¬rése, a szabadságod visszaszerzése, az egyetemes személyi tudatod felébresztése és mű¬köd¬tetése. A naplóírás segítségével tehát megszabadulhatsz nemcsak az orvosfüggéstől és a gyógyszerfüggéstől, hanem a főnököktől, a nép és vallásvezérektől, a misztikus jósoktól és gyógyítóktól, a különböző életnyerési receptekkel kufárkodó nyugati oktatóktól és hétvégi beavató mesterektől, valamint a hivatalfőnökszerű Istenről prédikáló papoktól, a misztikusnál is egzotikusabb keleti guruktól. Mert a tömeg¬mani¬pulációs eszközökhöz első kézből hozzáférő politikusokkal egyetemben, század¬végünk eme hivatalos és misztikus üdvösséget ígérgető egzotikus sztárjai sem akar-nak egyebet, mint a szabad akaratod és a megkülönböztetési készséged, valamint a személyes értékítéleted gúzsbakötését, lebénítását.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/


Vissza a tetejére
  Profil  
 
HozzászólásElküldve: 2023.03.23. 21:32 
Offline
Adminisztrátor
Adminisztrátor
Avatar

Csatlakozott: 2008.03.11. 22:01
Hozzászólások: 4234
Tartózkodási hely: Csíkszereda
15 fejezet: Vadászmesék és ördögi játszmák


– Csillapodj le, öreg farkas, és ülj vissza szépen a székedre. Gyújts rá egy cigaret¬tára és döntsd el, hogy számtalan kérdésed közül melyikre akarsz választ kapni? A szexuális életem minden mozzanatát nem szoktam részletezni csak nagyon ritkán és csak azoknak a nőknek, akikkel éppen szerelmi viszonyt folytatok. A szerel-mi intimitások megbeszélése az aktusban részt vevő személyek személyes ügye, és ezért csakis rájuk tartozik, senki másra. Lehet, hogy erről neked más a véleményed. Lehet, hogy számodra az utcára nyíló sötétítő függöny nélküli szobaablak előtt szeretkező John Lenon és felesége, Yoko, modellje inkább szimpatikus, de én ragasz-kodom az intimitás, a bensőségesség szentségéhez, minden nyitottságom ellenére, vagyis azzal együtt. Az egyetemes nyitottság ugyanis a személyes bensőségességnek nem az ellentéte, hanem a komplementáris kiegészítője. Mindazonáltal mesélhetek a szerelem néhány metafizikai vetületéről, valamint a szerelmi beteljesülés fizikai feltételeiről, de előre figyelmeztetlek, hogy az étrend megváltoztatásának a szükséges¬ségét e témakörből sem mellőzhetem.
– Ha a tantra-jógások egzotikus misztikába pelenkázott magömlés-gátló szex-tornáját, vagy a taoisták univerzális fantazmáihoz kötött, szex-elméleteit akarod elmesélni nekem, ne fáraszd magad, mert már sokan megelőztek. Kereskedelmi szabadúszó bo¬lyongá¬sa¬im közben több ilyen ködfaló fantasztával találkoztam, aki megpróbált be¬avatni a szerelem eme nagy titkaiba, amelyek módfelett érdekesnek és izgalmasnak hatottak misztikus egzotikumukkal, de amikor konkrét eljárásokra kérdeztem rá, rendszeresen titokzatoskodni kezdtek, szanszkrit szavakat szajkóztak és hindu szentek tetteire hi¬vat¬koztak, mint a kommunisták a régi szép időkben, ahelyett, hogy a konkrét kérdésemre konkrét választ adtak volna. Az elején feldühítettek a titokzatos¬kodá-sukkal, mert én minél többet tapasztalok, annál inkább meg vagyok győződve arról, hogy minden ájtatoskodás és minden misztikus titokzatoskodás mögött vagy förtel¬mes bűnök, vagy az értelmi sötétség mérhetetlen szakadéka tátong. Mondom, az elején ingereltek még, mert mi az anyja valagáért kezdi el nekem valaki a témát, ha a konkrét kérdéseimre nem hajlandó egyenesen válaszolni, de aztán megkaptam a megoldást és lelepleztem a szanszkrit szemforgatók egy egész csoportját. Gondoltam, ha többen vannak, már bátrabbakká válnak, és persze, azt is kihasználtam, hogy ilyenkor a gyengék a társaik előtt is szeretik bebizonyítani saját beavatottságukat. Így naivnak tettettem magam, aki elhiszi nekik az egész rablómesét és mintegy tanácso¬kat kérve, mesélni kezdtem az egyéni tapasztalatimból nekik szaftos erotikus történe¬te¬ket és saját találmányú ke-resz¬tény misztikámmal borsózott technikai eljárásokat, persze a durváskodásokat szándé¬kosan kifelejtve. Négy lány foglalt helyet a vonat¬fülké¬ben két fiúval és egy idősebb férfival, aki gondolom a vezetőjük lehetett, de ahhoz képest elég fecsegőnek bizo¬nyult. Hidd el nekem, nem hazudok, a megszokott forgatókönyv szerint játszódott le az egész: az elején szépen oktatgattak engem, majd miután az én előadásaimat meghallgatták, nemcsak velem kezdtek vitatkozni, hanem egymás között is. De a vége volt a leg¬csodá¬latosabb: Azt meséltem el nekik, hogy rendben van a dolog, persze, hogy kell a nagy lecsendesedés az aktus közben, az alig mozgás, a mély szellemi átélés, és így tovább. De eközben a fiúk nyugodtan marokra foghatják a lányok fenekét, és teljes erejükből a saját medencéjükhöz szoríthatják azt, mintha szét akarnák morzsolni, sőt: az egyik lábukat a lány derekáig felemelve, a hímvesszejűket mintegy satuba ékelve, finoman feszíthetik azzal a lányok hüvelyét, miközben óvatosan felfelé húzódva, a lányok csik¬lóját is nyomkodhatják és így órákig egymásba ékelődhetnek. Mert ebben a pozíció¬ban, a szorítás miatt, a férfi nem képes a magömlésre, de a magömlés nélküli orgazmusra igen. És eközben a nők akár hetvenszer is élvezhetnek. Ettől a fülkében felrobbant a pokol: a fiúk cáfolták ezt a lehetőséget, miközben a lányok igenelték, mármint a pozíció felvételét és a végtelen női orgazmus elérési lehetőségét és egymás között kezdtek veszekedni! Ádám, mon¬dom, hogy nincs, amiért félrevezesselek, amikor rá¬jöttem, hogy itt mi történik, alig bír¬tam felocsúdni a döbbenetemből: ezek az embe¬rek mind olyasmikről beszéltek eddig, amit igazából nem is próbáltak ki a valóságban és ennél fogva egyáltalán nem kerültek közelebb egymáshoz és az általuk hirdetett isteni igazsághoz a misztikus ködösítéseik segítségével, hanem még jobban eltávolod¬tak egymástól, amitől nem csak szexuálisan, de még lelkileg is kielégületlenek. A lányok közül kettő, aki gondo¬lom, hogy a gurunak lehetett a szimultán partnere, való¬sággal dühöngeni kezdett, épp hogy nem vésték a körmüket a fiuk arcába, akik most is misztikára akarták okítani őket. A végén már számomra lett a helyzet kényel¬metlen és leszálltam Hars¬ban, pedig jóval messzebb kellett volna mennem.
– Semmi újat nem mondtál. Ezt az alaphelyzetet én is ismerem. Ez a jelenség semmi többet nem bizonyít annál, hogy egyik vallás sem jobb a másiknál, még akkor sem, ha éppen szabad szexuális elméletektől csöpögő misztikus fantazmagória. Ugyanis a joga is vallás, csak erre még nem ébredtek rá a kelet-európaiak, akik a kom¬munista diktatúrák alatt nem voltak képesek a túlvilági boldogságot és evilági könnyítéseket ígérő tradicionális vallásaikból kiábrándulni. És ezért most a legvadabb keleti és nyugati, egzotikusan misztifikált, vagy egzotikus élvezeti és könnyítési mód¬szerekhez csatolt vallásszurrogátumokban is képesek úgy hinni, mintha megtalálták volna, azt a csoda-vallást, ami e politikai, kulturális és gazdasági krízisekben bővel¬kedő siralomvölgyből végképp kivezeti őket. Bár látszatra az éhség izgatja a legjobban az embereket, életük legnagyobb megoldatlan központi kérdése továbbra is a pár¬kapcsolat és azon belül a rosszul megélt – mivel a létért való küzdelem tévképze¬tei¬nek és így a társadalmi boldogulásnak alávetett – szexualitásuk marad. Ezek, a tradicionális etikai közösségükből kivonuló és a közösségi kérdéseket semmibevevő misz¬tikus jógások pont olyan vallásos szédültek, mint a klerikális intézményeken kí¬vüli, új-keresztény szektáknak a kábítószer fogyasztókhoz hasonló, extatikus boldog¬ságban élő csendes őrültjei. És pont annyira nem tudják, hogy mit jelent a jóga való¬ságos éberség-színvonalán élni, érezni és gondolkozni, mint ahogy a csoda¬gyógyulá¬sokról hazudozó új-keresztény és új-pogány szekták gurui fel sem érik ésszel a Jézus által tanított szellemi alapállás metafizika értelmét. Azt, hogy Jézus mit értett például azalatt az alkímiai művelet alatt, hogy meg kell fordulni, újjá kell születni és fel¬támadni, hogy folytonosan, még álomban is ébernek kell lenni, és a fényt nem a véka alá rejteni, hogy a kettőből egyet kell csinálni. Pontosan olyan sárba ragadt logikával értelmezik ezek is, mint a tanítványok feljegyzéseit és utólagos értelmezéseit a szürke dogmákká, vagyis ideológiává silányító egyház. Az európai jógások viszont mindössze a másik, a kereszténytelen végletet vallják. Éspedig azt, hogy energia-nyerési misztikus praktikákkal és az egoizmust szolgáló egzotikumokkal fűszerezett szexualitással tel-je¬sen megoldják az életüket, és hogy csak úgy, minden természetes¬ségre és norma¬li¬tásra való törekvés nélkül, valami korrupt székely, ma¬gyar, vagy román nemzeti nir¬vá¬nába emelkednek, ha betartják a tíz dioptriás helyi ok¬tatók és a kemény dollárokért szentségüket áruba bocsátó keleti mesterek tanítá¬sa¬it. És ez korántsem azt jelenti, hogy azok a tanítások, azok a kinyilatkoztatott szent szövegek, amelyek a Joga alapját képezik rossz metafizikai alapon állnak. Ilyet állítani pon¬to¬san olyan szamárság, mint az, hogy Jézus félreértett valamit, vagy a tanítványait vezet¬te félre, a teremtés termé¬sze¬tére és az emberi lét céljára, az élet értelmére vonatkozóan.
Amennyiben Niceában a Biblia-kanonizáló papok és teológusok, a szajhából császár¬nővé lett Theodora parancsára, nem irtottak volna ki minden, a szexualitásra vonat¬kozó részletet az Evangéliumi szövegekből, ma könnyebb lenne Jézus tekintélyére hivatkozni a keresztény szexualitás esetében, de sokra úgysem mennénk vele, hiszen az objektív dogmává silányított Jézusi tanoknak és a keresztre feszíttetésének rég el¬veszett a lényegi értelme az ünnepélyes kereszténység előtt. És mindez annak elle¬nére is megtörténhet, hogy kell legyen egy, a szexualitásra vonatkozó apokrif evangé¬lium is. Meglátod, egyszer valakinek sikerül majd kicsempészni a Vatikán könyvtárából egy, a párkapcsolatok és a szexualitás értelmére és spirituális megélé¬sére vonatkozó evangéliumot is, mint ahogy a táplálkozásra vonatkozó tanításokat is kicsempészte egy Amerikában született magyar kutató nemrég.
– Micsoda? Miket beszélsz? Evangélium azokról a táplálkozási, bocsánat böjtölési zagyvaságokról, amiket megpróbáltál beadni nekem?
– Pontosan. És úgy hívják, hogy a Béke evangéliuma, de a Vatikán nem ismerte el és így az apokrifekhez számítják, mint a Tamás evangéliumát.
– És ezt ki írta?
– János.
– Melyik János?
– Fogalmam sincs, nem értek én úgy ezekhez. Nyomozd ki te. Te tanultál másfél évet a teológián.
– És te láttad ezt az evangéliumot?
– Ne kérdezz ostobaságot! Mikor jártam volna én Amerikában?
– Nem úgy értem, olvastad a szövegét ennek az evangéliumnak?
– Olvastam hát.
– Hol olvastad?
– Megjelent egy Magyarországi folyóiratban, és onnan másolták ki fénymásolóval, de a Bukaresti kollégáimnál is láttam gépiratban román nyelven.
– És milyen ennek a kanonizálatlan evangéliumnak a szövege? Hogy néz ki? Hasonlít-e a másik négyre?
– Pontosan olyan, mint a többiek csak egy kicsit közvetlenebb és éppen ezért meredekebb. Kivált, ami a Mózes törvényeinek értelmezésére vonatkozik, és ami a tanítványok előzetes böjtöltetésére és testi megtisztíttatására vonatkozik.
– Lehet, hogy igazad van. Ha mindez igaz, ha én ennyire lemaradtam, akkor tény¬leg nincs, amit pofázzak ezután. Komolyan végighallgatom mindazt, amit még mondani tudsz, ha esetleg még akarsz. Csak arra kérlek még, hogy légy tekintettel arra, hogy én nem voltam erre még felkészülve, és gyere, menjünk el vacsorázni valamerre. Nem létezik, hogy ne találjunk nyitva egy vendéglőt, vagy pizza bárt sem, ebben a nagy városban, négy évnyi demokrácia után.
– De hiszen önálló és felnőtt ember vagy már, Géza, és a várost is jól ismered. Miért akarsz olyasmire rávenni, amire semmi kedvem, és ami ráadásul ellenkezik a világról és általában az életről alkotott és vallott nézeteimmel? Hát nem akarod megérteni, hogy nemcsak elméleteket hordok össze, hanem tényleg nem járok már vendéglőbe, ahogy nem járok már színházba és templomba sem.
– Az utolsó kettőtől való tartózkodásodat értem, hiszen a templomban mindenről szó van csak az isteni tudatnak az egyéni átéléséi lehetőségéről és annak a mágikus hatásáról nem és engemet is kerülget a hányinger, amikor egyetlen jó drámát sem képesek rendesen befejezni azok az idióta színészek, mert utána mind kimászkálnak a függöny elé, hogy hajlongjanak mint a lakájok és ezzel elrontanak mindent. A közön¬ség addig tapsol, amíg szét nem veri magában a dráma spirituális üzenetét és a szín¬házi élvezet után pont olyan hülye marad, mint azelőtt volt. A kritikus, de újabban a rendező bácsi majd elmeséli az újságban neki, hogy mi is az, amit látott színpadon. Hát akkor inkább a cirkusz! De a vendéglőben semmiféle ájtatos műveletek elvégzé¬sé¬re nem köteleznek és hálistennek ma már a pincérek sem hajlonganak úgy, mint régen.
– Csak azt ne add be nekem, hogy ez utóbbit te nem sajnálod. – Mosolyodok el.
– Nagy kurva vagy, te Balog Ádám! A szegény ember még a te javadra se hazudhat egy kicsit. Az igazság tényleg az, hogy szerettem, amint a baksis-lesők hajlongtak a jobb vendéglőkben a diktatúrabeli szép időkben. Csak azért tértem ki a modern pin¬cérek új keletű önérzetére, hogy a vendéglővel szembeni fenntartásodra vonatkozó¬an bővebb magyarázatot kaphassak, hiszen nem kötelező húst enni egyetlen vendéglő¬ben sem.
– Nincs ebben semmi rejtély. Vendéglőbe azért nem megyek, mert mostanában gyakrabban járok karate-edzésre és a vendéglőben nem csak enni, hanem inni is szoktak az emberek.
– Többnyire. De ez csak itt, Kelet-Európában házirend.
– Na és azt akarod mondani, hogy te nem szoktál élni ezzel a kelet-európai házirenddel?
– Isten ments! Hazudni, hazudok én, ha a helyzet úgy kívánja, de ekkorát azért még sem.
– Na látod! Azt viszont nem kérheted tőlem, hogy ott üljek, és azt figyeljem, hogy te a piros bort milyen jó ízűen vedeled. Ellenben ha veled együtt iszom, én sem állok meg egy pohárnál és másnap, azaz holnap köpöm ki a tüdőmet edzésen. Ráadásul mindig úgy fogom ki, hogy ilyenkor párharc is van mindig, és a fiatalabb csapat¬társaim jól elpüfölnek, amitől romlik az önértékelésem.
– Hát ne menj olyankor edzésre. Például holnap se menj.
– Ne mind erőszakoskodj velem, Géza. Teljesen hiába tanítlak a szabad akarat kérdésének a metafizikai alapjaira. Egyébként is az utóbbi időben sokat hiányoztam itthonról és ennek formavesztés lett az eredménye.
– Nem inkább a koplalásaid ártottak meg?
– Dehogy, attól még rugalmasabb és nyúlékonyabb lettem. Különben is csak ak¬kor tartok ilyen böjt-napokat, amikor azelőtt már huzamosabb időt itthon tölthettem el és így megfelelő ét- és életrendben élek. Na ne részletezzük ezt. Egyszerűen most nem akarok menni, és el van intézve. De mondtam már, hogy te nélkülem is elme¬hetsz.
– Hát igen. Sajnálom, de azt hiszem, hogy nincs más választásom, ha már ilyen eltökélt vagy, mert rettenetesen megéheztem. Mit mosolyogsz?
– Azt hogy milyen nevetséges vagy ebben az állapotodban.
– Milyen állapotomban?
– Ebben a magyarázkodó, fogyasztói állapotodban. Ha nem lennél a gyomrodnak a rabja, nem kerülhetnél ilyen helyzetbe.
– Neked tényleg annyira nevetséges? Hát nincs már benned semmi emberi érzés?
– Dehogy nincs bennem emberi érzés! Láthatod: különösen azokkal szemben gyakorlom, akik meg vannak indulva a gyomrukért a pocakjukon tizenöt-húszkilónyi súlyfölösleggel... Apropó... tudod, hogy mi a mentális oka a kövérségnek?
– Ilyen is van?
– Már hogyne lenne? Nyugaton már betegségként tartják számon a tiedhez hason¬ló súlyfölösleget. És ha minden betegségnek lelki okai vannak, így a kövérségnek, a kövéredésnek is.
– Na mond csak azt a fránya okot, hátha valamire jó lesz. De előre bocsátom, hogy az én hájam kimondottan a jóízű zabálásaimnak az eredménye. A börtön utáni hónapokban alakítottam ki ilyen szép domborúra. Életem legnagyobb büszkesége. Sőt: életem életműve.
– Remekműve!
– Pontosan. Na, gyerünk azokkal a mentális okokkal, mert tényleg éhes vagyok és sietek.
– Géza, emlékeztetnélek, hogy én semmiben sem akadályoztalak meg téged, kivéve abban, hogy te megakadályozz valamiben engem.
– Mondom, hogy elvesztetted az érzékenységedet és a megértésedet az emberi szenvedés iránt. A francba belé: ez szokott lenni minden aszketizmus eredménye. Elvesztettem a legjobb barátomat: az ilyenekből mind zugivók, diktátorok, erkölcs¬csőszök és onanisták lesznek.
– Már megint szennyezed a világétert sötét kényszerképzeteiddel, negatív szug¬gesztióiddal! Jó, jó, ne türelmetlenkedj. Megmondom a kövérséged igazi okát is, csak ülj vissza a helyedre egy kicsit, mert már úgyis mindegy.
– Az lehet, hogy neked mindegy, de nekem nem és ebben én nem találok semmi kivetnivalót minden meggyőző munkád ellenére!
– Rendben. A kövér ember védőpajzsot, burkot képez hájrétegeiből magának ismeretlen veszélyektől való félelmében. Én-tudata valamiben hiányt szenved és a tudattalanja ezt az űrt, amiből a félelme is ered, leplezi el fölösleges táplálkozási kényszerrel, és a hájrétegeit is a tudattalanja építi fel, annak érdekében, hogy ebből a sejtszaporodási kényszerből, nehogy rákos túlburjánzás legyen. Pszichés fenyege¬tett¬ség állapotban hogyha ételhez jut és fizikailag nem hajszolják, amikor csak ön¬magá¬ért aggódik, amikor csak magát félti, inkább meghízik, mint lefogyna az ember – különö¬sen, ha ilyen extrovertált és egoista típus mint te – annak ellenére, hogy a köz¬hiede¬lem szerint a kövérek jószívűek. Az ember kívül azt teszi meg, amit belül elmulasztott elvégezni Hamvas Béla szerint. És ez így van, mert a kövérek azért olyan kínálgatók, adakozók, jótékonykodók, mézesmázaskodók, mert a lelkük legrejtettebb kis zugá¬ban tudják, hogy spirituálisan nem szeretik azt és azokat az embereket, a családtag¬jai¬kat, akiket a leginkább szeretniük kellene és így, kínálgatással, fölösleges táplálással, sajnálattal és aggodalommal, kedveskedéssel kompenzálnak. Jóságoskodásuk és jóté¬konykodásuk nemcsak a belső űr ellensúlyozása, hanem tulajdonképpen a leleple¬zés¬től való félelmükből ered és ezért igyekeznek a körülmények szintjén lehetőleg jóban lenni mindenkivel. Ez a jóban levési törekvésük azonban, általában fordítva szokott elsülni, mert az alap hamis. Az ember kívül azt próbálja bepótolni, amit belül elmulasztott és Hamvasnak ebben az egy mondatában ott tündököl az egész bűnbe¬esés lényege. Ez tulajdonképpen az összetévesztésnek, vagyis a létrontásnak az achiles-sarka, aminek már csak romba dőlt következménye az a förtelmes disznóság, amit modern szerelemnek merünk nevezni. Pontosabban az, amivé mi, nyomorult speku¬láns és hitetlen disznók, mi, mindenáron boldogulni és győzni akaró és veszíteni nem tudó, manipulátorok, mi hamiskártyás, széptevő kompenzátorok züllesztjük évről évre, napról napra a szeretetet. Ez a mondat egyenértékű azzal, amire te tanítottál engem a nagytárnai szép időkben, és ami úgy hangzik, hogy az erkölcs az elme gyengesége. A különbség csak az, hogy az utóbbi csak teória, az előbbi viszont kézzel fogható valóság. Mert tudod, hogy mit is mulasztunk el mi állandóan kifejleszteni magunkban, ott a lelkünk legmélyebb kis zugában, ahonnan a kövérség és a rákos daganat is ered? Tudod, hogy milyen életadó, tiszta forrást tömünk el magunkban a kövér kábulatunkkal miközben állandóan annak az ellenkezőjét bizonygatjuk szóban, gondolatban és cselekedetben? Nos, tudod-e?
– Nem tudom, hogy mire gondolsz, bár sejtem.
– Akkor mondjad a sejtésedet Géza!
– Szabadságunkban eltökéltnek lenni, vagyis a mindenható Istennel szövetségre lépni.
– Ez így még mindig csak teológia, nem elég közvetlen és nem elég egyszerű és annak, amire én gondolok, csak a következménye.
– Hinni!
– Próbáld még közelebb, gyerünk, erőltesd meg magad!... – Géza behúzza nyakát, széttárja karjait és beszívja ajkát, jelezve, hogy tehetetlen: nem tudja elképzelni, hogy ezután még mi jöhet.
– El sem képzeled milyen banális, de ha majd kimondom, légy szíves és ne röhögj és ne türelmetlenkedj, mert én nem tehetek arról, hogy annak, amit kimondok, a nevében annyi, de annyi disznóságot elkövettek a földön: boldogan szeretni. Igen, képtelenek lettünk görcs nélkül szeretni, mi nagyokos emberiség így személytelenül, de személyesen külön-külön is az egész, vagyis hatmillió ember, mert az, amit ma szeretetként próbálgatnak gyakorolni egyes felébredő lelkek, még semmi köze az igazi, teremtői szeretethez, amire az összes természeti lény közül, egyedül az ember lenne képes. De ma nem képes rá, mert ezt az isteni képességét az összetévesztés fo¬lyamatában, vagyis a létrontásba való egyre mélyebb elmerülése közben elvesztette. Eladta az elsőszülötti jogát egy tál lencséért, és most csodálkozik, hogy „minden egész eltörött” és nincs egészsége. Mit gondolsz, miért fenyeget Kínában és Indiában a túl¬szaporodás veszélye, miért van a világon mindenütt annyi zabigyerek? Megmondom: mert az egyetemes létforrás mennyiségben kénytelen pótolni mindazt, ami kiveszett az emberből minőségi szinten. Azért mert csak élvezni, és élvezeti lehetőséget biztosí¬ta¬ni, nem pedig szeretni akarunk. Diszkréten szeretni mulasztunk el mindig mindent, ami a teremtésben megjelent és ez akkor is így lenne, ha máról holnapra behelyettesít¬hetnénk jótékonysági intézményekkel az összes személytelen világ-hatalmi intéz¬ményt. Önzetlen szeretetet áramoltatni kell újra megtanulnunk egyet¬len, a szeretetről szóló fogalom nélkül, minden prédikáció, szemforgatás és fontos¬kodás nélkül, a legcsekélyebb híradás nélkül, diszkréten, úgy hogy még mi se tudjunk róla lehetőleg. Úgy kellene szeretni, ha észre is vennéd, hogy segítettél szereteteddel valakin és valakiken, még véletlenül se légy azért magadra büszke, hiszen az a tény, hogy nem dugod el, nem födöd le a benned levő életforrásnak, a legfinomabb és egyben leg¬erő¬sebb léterőnek a száját, az a legtermészetesebb és a legértelmesebb dolog, amit éle¬ted¬ben tehetsz. A boldogság és az egészség kérdése innen indul ki és ide tér vissza, nem a termeléshez és nem a gazdasághoz. Mert a szeretet megnyilvánu¬lá¬sá¬nak a külvilágban való hangsúlyozása, a felhívás, a szirénázás és a piros lámpázás, hogy figyeljetek emberek: én most éppen azzal foglalkozzon, hogy szeretek csak a gyermekekből vált ki természetes reflexeket, mert nekik még nem határolt az én-tudatuk és mindenre kíváncsiak: nyíltak. Ők készek befogadni minden feléjük áramló energiát, minden pozitív információ-hordozó megnyilvánulást. A felnőttekből ellen¬szeretetet vált ki a színpadi nyíltsággal kinyilvánított szeretet, hiszen minden ember érzi lelke mélyén, hogy az ilyen nem lehet tiszta és őszinte. Mert hogy a csodában szerethet engem önzetlenül az a húsevő munkás, pedagógus, vagy hivatalnok, vagy író, vagy színész, aki az állatok legyilkolásában naponta közvetve, vagy közvetlenül részt vesz? A tudat-talan lelki jelzőrendszereink érzik a Káini árulást, és az ilyenfajta szeretet-behatolás ellen bástyákat emelnek. A nyájaskodó, kenetteljeskedő emberek kívül mímelik, mi¬köz¬ben belül gyilkolják a szeretetet. Ha azt a közvetlenségében is diszkrét szeretetet, ami hétéves korunkig természetes tulajdonságunk volt, és amiről nevelőink, tanára¬ink, aggódó szüleink és szeretteink leszoktattak, visszaszerezhetnénk a hitünkkel egy¬szerre és nem is gondolván már reá, de mégis tudatosan, ott éget¬hetnénk állandóan lelkünk legmélyebb pontjában. És ha ez a diszkrét láng táplálná minden gondola¬tunkat, min¬den cselekedetünket, nem lenne szükségünk államvédő hadseregekre, rendőrségre, huncut és tömeg-manipulátor politikusokra, illetve nye¬rész¬kedő, pana¬mázó közgaz-dász szakértőkre, de még karitász-jellegű segélyszerve¬ze¬tekre sem.
Persze a nagyokos, azaz az okoskodó tudományos eszünk erre rögtön rávágja, hogy utópia, vagy hogy okkult idealizmus, mert számára az, hogy a szeretetnek má¬gikus teremtő ereje, gyógyító, illetve egészség-fenntartó ereje lenne, merő fantá¬zia, ilyesmit nem lehet kimutatni objektíven, tárgyi bizonyítékokkal, kísérleti eredmények egybevetésével, a statisztikai adatok megbízhatatlanságáról nem is beszélve. És egyéb¬ként is, mivel szórakozgatna a magát ötvenéves korára tokás disznóvá és impotenssé sorvasztó, minél több szociális juttatásra, különböző segélyekre és minél jobb nyug¬díjra spekuláló ember, ha a pénzfogyasztó intézmények és a bürokrácia által kezelt problémák megszűnése, egy szép napon csakugyan bekövetkezne? Ha felelősségre alapozott hitünkkel, pozitív életképzeletünkkel, azokból táplálkozó probléma-oldó értelmünkkel megoldanánk minden egyéni és társadalmi bajunkat, ahelyett, hogy állami és más apparátusokra bíznánk gondjainkat, illetve, hogy adóztatási és adó¬csa¬lási huncutkodásokkal szaporítanánk a dolgunkat, és végre szabad életet folytat¬hat-nánk, vagyis egyetemeset? Ha önmagunk képviselői és gyógyítói lehetnénk végre. Ha az úristennél biztosítanánk be magunkat az egyéni felelősségünkre alapozott sze¬re¬te¬tünkkel, a zavarmentes képzeletünkkel és nem a pénznyelő biztosítóknál? Persze, egy kis kavarodás lenne az elején, mivel munkahely nélkül maradnának nem¬csak a kép¬vi¬selők, a katonatisztek, a hivatalnokok és a politikusok, hanem a papok és az orvo-sok nagy része is. Kiürülnének a parlamentek, a kórházak, a kaszárnyák, a bör¬tö¬nök és a templomok is, valamint a korrupt és személytelen hivatalok. A nagy¬szakállú aka¬dé¬mi¬kusok, és a könnyítő találmányaikkal a szeretet erejét egyre inkább elfojtó feltalálók elmehetnének játszani a gyermekeikkel és az unokáikkal. Képzeld el, micsoda tra¬gédia lenne ez a „fontos embereknek”. Hány tudományos diplo¬ma, rang és cím vál¬na jelentéktelenné? Többet nem lenne, amiért olyan fontos képeket vágjanak.
Szóval ez a helyzet a kövérek jóságával, a félelemmel és a szeretettel, Géza. A kövérség a belső, gyermeki szeretet-forrás tudományos-pragmatikus elapasztásának a jele. A diszkrét szeretet-áramoltatási képességnek a szinte tudatos és akadémiai szin¬tű, már az elemista diákok körében is jól megszervezett elsorvasztásával van a baj, nem a hivatali apparátusba átköltözött csoportszellemekkel. A szeretet és a hit együt¬tesénekaz elsorvasztásával. Vagyis a hamari pénzbevétel érdekében elárult és kiárult isten-kapcsolat és teremtői-azonosságtudat kiherélésével: a krisztusi őselvnek a színpadra vitt állandó meg¬csúfolá¬sával. Annak a szórakoztató keresztrefeszítésével, leköpdösésével és megtöretésével a nagyokos és felelősség nélküli, bulizni vágyó közönyünk által. Ideje lenne, már komolyan venni azt a keresztet. Vagyis elkezdeni felvállalni külön-külön minden¬ki¬nek személyesen, mindazért, ami történik velünk, bennünk és körülöttünk, minden felelősséget. Mert legyen világos: ha én mérges, vagy ideges vagyok, nem a másik a hibás, amiért felidegesített! Meg kell tanulnunk és meg kell tanítanunk azokat, akik igénylik ezt, szeretettel és tudatosan felvállalni a szellemfejlődéssel járó, sokszor ne¬héz próbatételeket. Ma még mézes-mázaskodást, szívélyes gesztusokat, és lelkiismeret-furdalásból odalökött jótékonysági összegeket, a nyugati piacokon eladatlan ruhák¬nak a keleti és déli szétosztását értelmezi szeretet¬nek az ember a személyes felelősség-tudás helyett. Nem tudja, hogy az alvilág kapuját, vagyis az életerők forrását őrző Kerberosz, vagyis Szaturnusz a mindenki tiszta lelkiismerete. És amit őriz, ami az alvilágból a felszínre tör, az a legtisztább bizalom, amihez a felnőtt ember, a hős, a saját sorsának a felvállalásával és a próba¬tételek elvégzésével, vagyis a felismerések megszerzésével férhet hozzá.
Ez a mai, vélt egyéni érdekeken és szimpátiákon alapuló, vagyis az egyéni és a csoportos egoizmusok és ennek megfelelő ellenségképek által működtetett társadal¬mi viszonyrendszer egyértelműen szeretetellenes, az összes szeretetet trombitáló, színes és fényes külsőségeivel. Ebben az érdekdzsungelben, ebben a mindenki-min¬denki elleni, rejtett gerillaháborúban megnézhetjük, hogy mi lett abból az őserőből, amiről a köl¬tők és az idealista filozófusok azt hazudták nekünk, hogy a szeretet legcsodálatosabb megnyilvánulása, az emberi átélési képesség legcsodálatosabb formája: mi lett a sze¬re¬lemből? Megmondjam neked? A perverz párzási szokások, a politikai-üzleti speku¬lá¬ció, az esztétikai élvezethajhászó kéjsóvárgás és az életellenes tudományos-technikai zaklatottság: a stressz következtében létrejött, zavarodott idegállapotok kisülési kísér¬lete. Egy absztrakt és szentimentális érzelmi egyveleg, amit ma már a középiskolás diákok sem vesznek komolyan és ezért nem is tudhatják a szerencsétlenek, hogy mi¬től szenvednek. Csak ámulni tudok azon, hogy e fantazma¬góriám csökönyös meg¬valósítása érdekében mennyit gyötörtem Dórát, aki negatív természeti erőnek ne¬vez¬te a szerelmet, amikor a válásunk során, végre magában felfedezte, hogy mennyire lebénítja tudatát.
– Hol van most, mit csinál nagy szerelmed, Dóra? Kiben fojtogatja mostanában a férfiúi termékenyítő erőket?
– A lakását még fenntartja itt egyelőre, de férjhez ment Bécsbe egy ötvenhatos menekülthöz.
– A férje persze gazdag és jóval idősebb...
– Gazdagnak nem mondható és idősnek csak annyira idős, amennyire Alain Delon idősnek mondható az ő éveihez képest. Különben kitűnő humorérzéke van, aminek segítségével könnyedén leszereli Dóra tudományosan indokolt aggodalmas¬ko¬dásait, irracionális félelmeit és klasszikus körülményeskedéseit. Nagyszerűen össze¬ille¬nek. Igazán örvendek: Jól megvannak ketten.
– Gyermek?
– Úgy csinálsz, mintha nemzeti demográfiai komplexusban szenvednél, és ráadásul mintha nem ismernéd Dórát...
– Szóval nincsen...
– Nos, igen... Büszke lehetsz: Dóra igazolta a személyére vonatkozó összes tételei¬det.
– Nagyon büszke vagyok zseni mivoltomra és szeretem, ha ilyen jókat nyalsz nekem, de most menjünk tovább és taníts már ki arról is, hogy mi a helyzet a szere¬lemmel?
– Nocsak. Ezt is megértük, hogy azt képzeled, újat mondhatok neked e téren?
– Ádám, az előbb lebasztál, hogy fölényeskedek és most te teszed ezt. Koplal¬gatá¬said közben nem ártana meditálgatnod a következetesség értelmén és azon, hogy kérhetsz-e te olyat mástól, amire te nem vagy képes?
– Igazad van, de te is megérthetnéd, hogy ezen a tanítói pályán még én is újonc vagyok és még nem sok alkalmam volt gyakorolni, főleg olyan kitanult és nehéz vad¬zsenikkel, mint amilyen te vagy. De biztosítlak, hogy semmi kedvem fölényeskedni. Ha volt is rá rejtett hajlamom, már kipucoltam. Én megtanultam Hamvastól, hogy a pácban éppen úgy benne vagyok, mint te, vagy bárki más. Az ember akkor kellene a leginkább hallgasson, és a sarokba vonuljon, amikor úgy érzi, hogy oka van a fölényeskedésre.
– Azt tanácsolom, hogy ezen a témán most ne csiszold az agyad és mond tovább azt, amit elkezdtél, amikor Dóra miatt félbeszakítottalak.
– Oké. Szóval az, amit mi szerelemnek hívunk, vagyis amiről azt képzeljük mi a sok költői, papi, írói, filozófusi, esztétikusi, pszichológusi, pedagógusi, patológusi, szo¬ciológusi hatás- és hazugság-rendszer következtében, hogy szerelem, azt megvalósí¬ta¬ni sohasem lehet. Az ugyanis mese habbal, hogy azt a bizonyos plátói szerelmet, két ember állandóvá tudja tenni, csak úgy akaratból, elszántságból, netalán természetes adottságból. És nem csak azért, mert ehhez spirituális érettség szükséges, hanem azért is mert a szerelem egyáltalán nem az, aminek eddig hittük, vagyis nem két személyi vágynak, két természetes vonzalomnak a találkozása és egymásban történő kielégü¬lése, kiegészülése, megnyugvása és így tovább, már csak azért sem mert a szerelem¬nek semmi köze nincs a megnyugváshoz és a kielégüléshez. A szerelem nem természeti összeadás és társadalmi beszorzás eredménye, hanem a legélesebb és ezért sokszor a legkegyetlenebb sors-provokáció.
– Micsoda?!
– Sors kibontási és feloldási provokáció, vagyis kihívás, nem tetemre, hanem élet¬megoldásra, sorsformálásra való kihívás. Egy életre-halálra menő páros küzde¬lemre. Amelyben elsősorban önmagunkat kell legyőznünk ahhoz, hogy azzal az ellentétes ne¬mű emberrel harmóniába kerül¬jünk, aki történetesen épp olyan lételveket, olyan ős¬erőket és olyan teremtő hatal¬ma¬kat, olyan késztetéseket, olyan vágykomplexu¬sokat elevenít meg személyében a psziché¬jében és az élettel szembeni öntudatlan viszonyában, amelyekkel nekünk har¬mó-niába kell kerülnünk az életünk során. Ahhoz, hogy a karmánktól megszabadul¬junk, illetve, hogy megválthassuk önmagun¬kat és egészségesen és jó erőben, krea¬tí¬van és boldogan élhessünk.
– Ádám, nekem ez így sok egyszerre.
– Tudom Géza, de nincs, ahogy ezeket másképp elmondjam neked.
– Nem azzal van baj, hogy másképp kellene elmondanod, hanem azzal, hogy értem valahol, hogy mit mondasz, de nem tudom megemészteni ilyen hirtelenül és egyszerre az egészet.
– Szét sem tudom bontani és külön-külön megmagyarázni, mert akkor nevetséges lesz.
– Nem is kell, csak várjunk még egy kicsit, amíg feldolgozom. Szóval azt mondod, hogy a szerelem, az nem természeti ösztönök találkozása a másik nemmel szemben érzett egyéni vágyainknak és elképzeléseinknek az akaratunk útján történő beteljesí¬tésében, hanem egy sorsszerű kihívás, egy olyan karmikus találkozás, amikor a magát szerelmesnek képzelő egyén olyan ellentétes nemű személlyel találkozik hirtelen, aki megtestesíti számára mindazt, amivel neki egyszerre van konfliktusa és harmóniába kell kerülnie. Jól mondom?
– Félig jól mondod.
– Hagyd, hogy mondjam végig ezt a felét. Mindaz a tulajdonság és személyi adottság ami ott létezik a velem ellentétes nemű másik ember fizikai és pszichikai természe¬té¬ben, belőlem hiányzik, illetve negatív tulajdonságként, diszharmonikusan ott szunnyad bennem is, és ezt a másikkal való lelki kapcsolat segítségével, ki kell fejlesztenem magamban, vagy felszínre kell hoznom és harmóniába kell kerülnöm ezekkel az ősi léterőket képviselő tulajdonságokkal az én spirituális kiteljesedésem érdekében.
– Nagyszerű. De ez még csak a pszichikai találkozás, vagyis az előfeltétele a sze¬re¬lemnek, ami nincs gazdasági, politikai, intellektuális, tudományos, erkölcsi, vallási és más egoista érdekeket szolgáló szamárságokkal, elképzelésekkel összezavarva. Ma azért nem jönnek létre, vagyis nem valósulhatnak meg, nem teljesedhetnek ki ilyen villám¬csapásszerű karmikus találkozások útján a párkapcsolataink, mert ha fel is ismeri tudattalanul egymást a két ember, a bűnbeesés logikája már itt is érvényesül, és az összetévesztések, vagyis a külső elvárások következtében legfennebb ha halálra sebe¬zik egymást. A korszellem miatt, ami mindent félreértelmez, félremagyaráz, a tudo¬mányos apparátusával és a művészi fantáziálásával, ritkán találkoznak emberek a teljes szerelmi kibontakozás lehetőségével. Mert még akkor is, ha a több inkarná¬ción keresztül egymáshoz finomodott lélek megtalálja egymást ebben a szeretet- és szere¬lem-ellenes közösségben, úgyis minden összezavarodik. Hiszen már eleve mind¬ketten zavartak és zaklatottak a materializmussal kiegyező ünnepélyes keresz¬tényi elvárások és a gazdasági boldogságot elérni hivatott koncepciók hatásától, az ostoba, egyéni, vagy csoport érdekeket szentesítő társadalmi konvenciók és társadalmi játék¬szabá¬lyok hatásától, a metafizikai tudatlanságból fogant, önkényes fantázián alapuló, művészi alkotások hatásától, a külsőséges, színpadias, csillogó-villogó pro¬duk¬ciók hatásától. Így a spirituális egymást-érzékelésük, közvetlen egymásra-hangolt¬ságuk mindössze arra szolgál, hogy egymás lelkivilágába buldózerként begázolva, lehetőleg még jobban tönkretegyék és összezavarják egymást, és végül kiábrándulttá és fásulttá tegyék. Bol¬dog¬ság-vadászó, illetve önkényes boldogság-koncepcióikat egy¬másra erőltető személyi ambíciójuk lassan kimeríti spirituális-energetikai tartalékai¬kat és e degenerált, egy¬mást kifürkészni és legyőzni akaró, intenzív törekvésükben, szellemileg kiégetik egymást. Tudsz követni?
– Mondjad, mondjad, mert egyre jobban érdekel. Különösen bájosnak tartom ezt a rezgéstani elmélet segítségével történő felvezetést.
–Te, romlott teológusból lett materialista kocsmafilozófus! Sose gyógyulsz ki már abból a betegségből, aminek hatásaképpen mindig csak a teória minősége érdekel!
– Ezen most ne vesszünk össze, mond csak tovább, nagyon szépen kérlek. Nagyon figyellek.
– Létezik hosszú próbákat kiálló gyöngéd párkapcsolat, és létezik beteljesült szexua¬¬litás is, és van mindent átható, mindent átfogó emberi és isteni szeretet. Mert ha nem lenne, a divat és a reklám-diktátorok rá tudnának venni a teljes elközönyösö¬désre. A gazdasági diktátorok arra, hogy teljesen fosszuk ki a természetet és a politikai diktátorok arra, hogy addig harcoljunk a békéért, amíg fel nem robbantjuk a földet. Azok a kis diktátorok természetesen, akik az egyetemes felelősségtudatunktól elsza¬ka¬dó bocsánatos bűneinkben, éberetlen felelőtlenségeinkben és gyávaságunkban lakoz¬nak. De ezt a csontot már rágtuk eleget mi ketten, maradjunk a szexualitás és a szerelem körében.
El kellene érje az ember azt, hogy felismerje: a szerelmi-, vagyis a párkapcsolati és a családi boldogság elsősorban sors-kibontási, sors-beváltási és sors-megoldási elő¬feltételekhez van kötve. Másodsorban azt, hogy a karmikus előfeltételek beváltása nélkül, vagyis szellemi éberség nélkül, még csak be sem teljesülhet, és nem, hogy egész éle¬tünk¬ben tarthatna a házastársi szerelem. Enélkül ugyanis, végre ne hazud¬junk szerelmet ott, ahol szerelem valójában nincs, csak testi kívánságon és kényelem¬szereteten ala¬pu¬ló kiegyezés olyan személyek között, akik több ízben kudarcot val¬lot¬tak és már bele¬fá¬rad¬tak a harcba. Az átvilágítás kizárná azt a lehetőséget, hogy a magukkal meghasonlott, lusta személyek, a későbbiekben erkölcs csőszködje¬nek és prédikáljanak, tovább erő¬sítve a létrontást, még jobban lefojtva és meggátolva a létező, egyetemes szerelem kibontakozását. Tudom, tudom..., ezt nem kell magya¬ráz¬nom neked, te aztán tényleg nem hazudsz szerelmet a csajaidnak, csak a barátaid kívánt feleségeinek, de lásd be, hogy az sem lehet általános megoldás, hogy a helyzet tisztázása végett, állandóan fel¬pofozzuk a halhatatlanság-tudatukat a miénk¬kel szöges ellentétben átélő nőket. Szó¬val be kell ismerni egész emberiség szintjén azt, hogy a szexuális aktus nem öncélú élvezetszerzési lehetőség, de persze nem is mind¬össze családalapítási, család¬szapo¬rí¬tási aktus, hanem a szerelemnek, mint sors-pro¬vo¬¬kációnak az első feltétele és végső beteljesedése. Nemcsak a nemi ösztönök kielégí¬té¬se és a hormonműködés serkentése, nem fajfenntartási és nem magányűzési foglalko¬zás, nem öncélú élvezet-csikarási eszköz, nem gyógytorna, nem a családi tűzhely biológiai lángja, azaz nemcsak ezek, hanem ezekkel együtt, sokkal több mindennél: a szexuális aktus maga az egyetemes világteremtési aktusnak az emberi személyiség szintjén történő állandó megismétlése, újabb és újabb megvalósulása. A szexuális aktusban maga isten szerelmeskedik ön¬magá¬val, bennünk és általunk. Ezért a minden alkalommal őszintén és tudatosan megélt szexuális aktus egy újabb lehetőség a bennünk levő istennek a másik nemű felével való kiegészülésre, az egységesülésre, a kiteljesedésre, az egészségesülésre, és így, me¬di¬tatív alkalom a szeretet bensőséges gyakorlására, a léttudat kitágítására, kiszélesí¬tésére, gazdagítására. És lehetőség a nagy világmindenséggel való egybeolvadásra. A bennem és a partneremben go¬moly¬gó létprincípiumoknak a spirituális tudatosítására, azok meditatív átélésére, a férfi-női princípiumok kiegészülésének teljes átélésre, amitől meg vagyunk fosztva a mindennapi életben a nemek szerinti, fizikai elkülö¬ní¬tettségünk következtében.
Mindebből egyértelműen kitetszik, hogy a szexualitásunknak mindazokon túl, amit az orvosok és a biológusok, vagy a pszichológusok, a szociológusok és a teológusok állítanak róla, kimondottan spirituális tudatnövelési, öntudatfinomítási rendeltetése van az ember életében. Ezt a rendeltetését viszont csak úgy töltheti be, ha két olyan, ellentétes nemű, szabad személy vesz részt benne, amely külön-külön is autonóm sze-mély. És ezért más, kívülálló személyek és a pillanatnyi életkörülmények által zavar¬hatatlan az odaadásban és az egymásra figyelésben. Az egymással szembeni felelős¬ségükben. Az anyóssal és az apóssal való obligát kedélyeskedés problémája, fel sem merülhet. Az egyetemes törvényeknek megfelelő igazság itt az, hogy senki nem lehet jó anya, jó apa, jó testvér, vagy jó gyermek, mindaddig ameddig nem képes jó szerető lenni. Minden, a teremtői szerelemből, a teremtői szeretet-képzelet kiáradás¬ból lett a létezésben és így a fizikai világban is. És ezért minden szerelem az egyetemes teremtői szerelemnek van alárendelve, ha képesek vagyunk ezt felismerni, ha nem. Minden más alárendelés törvénytelen. Minden, ami van, még a tudomány is alá van vetve a zavartalan egyetemes szerelem és a szeretet törvényének, csak nem tudunk róla. Huma¬nista és szentimentális szempontokból vizsgálva, az egyetemes szeretet és nyitottság törvénye, a legkegyetlenebb, hiszen nem hagy békét az egoizmusába be¬fala¬zódott nagyokos embernek és kivakarja onnan, ha másképp nem, akkor beteg¬ség-gel, vagy balesettel. De kegyelmessé: boldogság és bőség-forrássá válik, ha aláren¬del¬jük magunkat neki és nem ellenkezünk és nem élünk vissza a mindenható erejével.
Tudom, hogy mindaz, amit mondtam, a gyakorlati, józan ésszerűség számára fantazmagóriának tűnhet. Te is csak akkor fogod megérteni, vagyis megtapasztalni a szeretet törvényének a valóságos hatalmát, amikor megteszed az önmagadhoz, az eredeti rendeltetésedhez visszavezető úton, a legfontosabb lépéseket.
És ugyanúgy, ahogyan te most hülledezel, a szexualitás kérdése is egy elevenbe vágó probléma marad a szexológusok és a szexipar kezében, amíg a prosztata-beteg teo¬ló¬gusok, az impotens szexológusok, a szex-mániás költőkkel és zenészekkel, a vese¬köves festőkel és írókkal, valamint a húgyhólyag-gyulladásos filmrendezőkkel együtt, le nem tesznek arról, hogy tovább bolondítsák az embert a szexualitásról szóló libe¬rá-lis és tudományos prédikációikkal. „A szexben” rejlő öncélú élvezetszerzési lehető¬sé¬gek¬ről szóló személytelen okoskodásaikkal, poétikus hőbörgéseikkel, drámai fantaz¬máik¬kal és a szerelem és a szex kiúttalanságának poklairól szóló novelláikkal, regényeikkel és pszichoanalíziseikkel. Amíg ezek a tudósok és divat-művészek be¬folyásolják az iro¬dal¬mon, a tömegkommunikációs eszközökön, az iskolákon, és a mű¬vé¬szeteken keresztül az ember képzeletét, a szerelem metafizikája megvalósít¬ha¬tatlan és fölösleges hőbör¬gésnek tűnik a közember szemében. E hatalmi ambíciók és egyéni becsvágyak által fenntartott hazugságrendszerek nyomása és befolyása alatt az egyén, már nem is tudja elképzelni, hogy az ő szexuális kielégületlensége és az ő szerelmi be¬teljesü¬let¬lensége, nem e szürke orvosok, a becsvágyó nagyokosok és nagyművészek által az ő fejére és lelkére húzott információs-zsáknak a következ¬ménye! Hát ez van, Géza barátom. És még az van, hogy mindaz, amit a te jógázó utastársaid meséltek, több mint valószínű, hogy állná is a helyét, de az még való¬színűbb, hogy a lényeget tekint¬ve épp olyan tájékozatlanok, mint bármely hivatalos keresztény. Sőt: még csak nem is a hindu vallásvezetők, vagy a joga- guruk, hanem az egyiptomi hermetikusok fo¬gal¬¬maz¬ták meg tételesen elsőként az egyetemes törvé¬nye¬ket. Így a taoisták, a hin¬du¬is¬ták és a szex-altruisták semmit nem tudtak a megkerül¬he¬tetlen természeti fejlődésen alapuló, spirituális fejlődés törvényéről, illetve a termé¬szeti kiegyenlítődésen alapuló egyete¬mes kiegyenlítődés törvényéről. A kon¬frontá¬ció¬kat feltételező, lelki tűzpró¬bák¬ban való megtisztulást igénylő, kölcsönös megterméke¬nyülés és átvalósulás-átminő¬sülés törvényéről. Vagyis nem tudnak az általános em¬beri sorsvállalás, a szükség és a bőség törvényéről, amit jézus Szent Szellemnek nevezett és a Keresztre feszüléssel szimboli¬zált. Nem tudják, hogy a szexuális aktus, nem személytelen istenségekkel: ős¬erőkkel való egységesülés, hanem igenis, a hús-vér élettapasztalatokon és a közvetlen utó¬dokért való felelősségen alapuló személyes kapcsolat a bennem- bennünk levő isten¬nel. Ennek alapján viszont a tantra-jóga által tanított férfi magömlés elfojtása tör¬vény¬ellenes: védekezés a teremtés első mozza¬na¬ta, vagyis az őskarma törvényének az érvényesülése és kiteljesedése ellen. Ez előbb-utóbb megbosszulja magát. Vagy med¬dőség formájában, vagy a teremtői-szülői szervek gombásodása, fertőződése és ráko¬so¬dása formájában, a jogázó hölgyek eseté¬ben épp úgy mint a fogamzásgátlókkal feldoppingolt és spirálokkal felszerelt katoli¬kus, protestáns és ortodox honleányok és karrierista ambícióikban szerfölött öntudatos polgárhölgyek esetében.
Kétséget kizáróan szükség van a szerelmi aktus során a korai magömlésben szen¬vedő nyugati férfiak energetikai feltöltődésére és szexuális örömszerző képessé¬gük visszaszerzésére, vagyis a szexuális aktus meghosszabbítására, nemcsak annak érde¬ké¬ben, hogy a nő is váljék képessé a teljes feloldódásra, hanem azért is, hogy a férfi és a nő többet időzhessen abban az oldott állapotban, amelyben felolvad a két nem kö¬zötti határ és egybehatol a fény és a szeretet princípiuma. És bennük és általuk a két ősprincípium teljesen kiegyenlítheti egymást, és ezáltal megtörténhetik a kettő¬nek a háromban történő egységesülése, vagyis a kettőjük által alkotott közös lényben történő egyesítés, eggyé olvadás. Az tehát, amit a legnagyobb alkimista: Jézus tanított, tudniillik, hogy megvalósulhasson, az amit az alkimisták és a keresztény misztikusok úgy hívnak, hogy Unio Mystica...
– Ádám, te megijesztesz engem.
– Miért?
– Nem is tudom..., így ahogy elnéztelek és hallgattalak, az volt az érzésem, hogy nem az én barátom az, aki beszél hozzám, hanem egészen más valaki, akit én nem ismerek, akit nem ismertem, és akit nem is fogok megismerni soha.
– Most ne hülyéskedj itt nekem, öreg Géza, mert nem vagyok Ady Endre!
– De komolyan, Ádám, annyira furcsa voltál, ahogy átélted, amit mondasz, hogy az volt az érzésem, mintha most jutottál volna el ahhoz az Ádámhoz, akit a fest¬mé¬nyeiden keresztül próbáltál felfedezni valamikor. De ugyanakkor az a rossz érzés is megkísértett, hogy mindaz, amit mondasz, valami idealista elmélet és semmi köze nincs a valósághoz és csak a döbbenet, amit belőlem kiváltottál, meg a feszült han¬gulat, amit a szobában talán akaratodon is kívül létrehoztál, akadályozott meg abban, hogy megkérdezzem: te ezeket csak így gondolod, vagy a gyakorlatban is megéled? Hiszen velem töltötted az egész szombati napodat, már éjfél is elmúlt és közben nem keresett egyetlen nő sem.
– Nem arról beszéltem-e egész nap itt neked, hogy semmi olyat nem szabadna az embernek mondani, amit a saját személyén, a saját életében ki nem próbált?
– És azt mondod, hogy mindezt, amit olyan érzékletesen a szerelmi aktusról elmesél¬tél te már ki is próbáltad és át is élted valakivel? Ne érts félre, én nem benned és nem a szavaidban kételkedem, hanem a vászon-cselédekbe. Én nem hiszem el, hogy létezik a világon olyan nő, akivel azt az isteni eggyéolvadást, amiről beszéltél, el lehetne érni.
– Keressetek és találni fogtok, kopogtassatok és megnyittatik néktek, kérjetek és adatik, ez nem ugyanaz, mint a chercez la femme! Egy szó, mint száz: igenis van ilyen nő Géza és nem is egy, de a hangoltság és a polaritás törvénye alapján mindenki olyan ellentétes nemű személyekkel és olyan jelenségekkel találkozik, amilyenben hisz, vagy nem hisz. Teljesen mindegy. A tagadó szócskánk, a nem, csak egy eszköz arra, hogy ne tévedjünk el a földi viszonylatok labirintusában. A gondolatképek, ame¬lyek az életképzeleted centrumában alakulnak folyton, nem ismerik ezt a szócskát, és hiába mondod azt, hogy nem gondolsz valamire, például a rózsaszínű elefántra és hiába nem akarsz rágondolni egy, a tudatodba valamiért beakadt fogalomra, vagy képzetre, mert az amire nem akarsz gondolni, úgyis, csak azért is, megjelenik a gon¬dolatképeid információrendszerében. A képlet így tehát nagyon egyszerű: te is talál¬kozhatsz ilyen nővel, mihelyt nem kételkedsz az olyan nő létezésében, akivel te az Unió Mysticat elérheted. De hogy az én állapotom felől is megnyugtassalak, én egy ilyen élettárssal élek több mint egy fél éve, de most éppen elutazott az édesanyjához Bagolyvárra. Töb¬bek között, ezért sem akartam vendéglőbe menni, mert nem szere¬tem, hogy amikor nélküle jelenek meg ilyen helyeken, úgy érzem, mintha hiányozna valami belőlem és mindenkinek el szeretném magyarázni, hogy ő miért nincs épp mellettem.
– És akkor nekem miért nem szóltál róla semmit?
– Azért mert az éhséged és egyéb nyavalyáid miatt belesodródtunk más témákba.
– És hogy hívják a szeretődet? Mivel foglalkozik? Van-e olyan szép, mint Dóra?
– Emesének hívják, a jelenben azzal foglakozik, hogy szeret engem, miközben azért, hogy együtt lehessünk, félbehagyott egy ösztöndíjas meghívást egy nyugati zeneakadémián.
– Most mit marháskodsz velem?
– Dehogy marháskodok, ez a színtiszta igazság.
– Ott hagyott egy nyugati ösztöndíjat, hogy ebbe az keleti kuplerájba jöjjön a te kedvedért?
– Géza, megint elfelejted azt, hogy én a szabad akarat teljes érvényesítésének a híve vagyok: én nem vettem rá Emesét, hogy miattam ott hagyja az egyetemet.
– Persze, persze, jól van megértettem. És tényleg olyan szép, mint Dóra?
– Fogózz meg Géza: Emese pontosan olyan, mint Dóra, csak nincsenek olyan határozott vonásai, hanem lágyabbak, finomabbak és szelídebbek. De álmomban mindig összekavarom őket és legtöbbször Emesének szólítom az álmaimban megje¬le¬nő Dórát. Egyébként az, amit te nem értettél a Dóra és az én szerelmemben, az volt, hogy mi anélkül is, hogy tudtuk volna mindazt, amit elmondtam az imént magáról az aktusról neked, elértünk az egybeolvadásnak, és így a testi szerelemnek az ideális fokára. Mert valamiképpen ráéreztünk mind a ketten, és pontosan az volt a rette¬ne¬tes, hogy mindazt, amit az ágyban és a folyamatos együttélés ritka napjaiban-óráiban megvalósítottunk, nem tudtuk tovább folytatni a mindennapi valóságban.
– És gondolod, hogy Emesével ezt elkerülheted? Hogy nincsenek a te fejedben, sem az ő fejében a korszellemnek megfelelő téveszmék és tévképzetek?
– Én legalábbis nagyon remélem, hogy nincsenek.
– Na jól van, Ádám, elhiszem, hogy kívül elérkeztél az emberi tökéletesség csú¬csára, de arra kérlek, engedd meg, hogy minden gúnyolódást félretéve, magamban egy kicsit még kételkedjek. Remélem, nem tagadod meg tőlem ezt a gondolat-szabadságot.
– Hát, öreg Géza, be kell vallanom, hogy még most sem tudlak kiismerni minden részletedben, és most én nem tudom, hogy te vagy-e az, akivel én beszélek, vagy valaki más? Mond hát őszintén meg nekem: mire szolgál, mire jó az neked, hogy állandóan csak gúnyolódsz velem és következetesen semmit nem hiszel el abból amit állítok?
– Mondom, hogy mindent elhiszek, és nagyon örvendek, hogy éppen most beszél¬hettem veled, habár elszomorít, hogy nem akarsz velem jönni Brazíliába, sőt még egy kisvárosi vendéglőbe se legalább. Pedig vacsora közben még dumálhattunk volna egy kicsit a vonatindulásig. Biztos vagyok abban, hogy mindent meg fogok érteni, ha még néhány árnyalattal és egy pár szemléletes példával is megvilágítod mindazt, amit mondtál ma este.
– Ne tégy ferde célzásokat Géza, mert most már csak a következetesség kedvéért is hajthatatlan maradok. Mondtam már, hogy ezeket a dolgokat nem megérteni, hanem átélve, belülről felismerni, és a magadévá tenni kell. Csak így lehet autentikus tudás abból, amit megértettél intellektuális szinten. Annak viszont, aki a létrontásban to¬vább¬ra is részt akar még venni, szabad az út, nem kell magára vállalni semmit, mert nem jött még el az ő ideje. Nem lehet kikerülni a kauzális felébredéshez és a fejlő¬déshez szükséges pszichikai tapasztalásokat, ahogy nem lehet a fejlődési fokozatokat átugrani sem. Ha úgy döntenél egyszer, hogy a létrontásból végérvényesen ki kell szállnod, mert tovább nem vagy képes már hazudni magadnak, és meg is tetted az eh¬hez szükséges gyakorlati lépéseket és úgy érzed, hogy van valami, amit csakis velem beszélhetsz meg, hívj fel telefonon, vagy keress fel újra, mert tudom, hogy írni nem szeretsz. Addig viszont nem látom értelmét egy következő beszélgetésnek.
– De hát miért? Csak nem akarod azt mondani, hogy mi addig ne...
– De pontosan azt akarom mondani, Géza. Te túlságosan értelmes vagy ahhoz, hogy mindazt, amit ma elmondtam, meg kellene ismételni számodra még egyszer. Arról nem is beszélve, hogy én szeretnélek a szellemi partneremnek tudni, de láthatod, hogy ilyen formában nem lehet ...
– De Ádám, én, mint barátomat, téged nagyon szeretlek.
– Nekem már kevés olyan barátom van Géza, aki nem tudja, hogy valójában mit is jelent az a szó, hogy szeretet.
* * *
A második Iliescu kormányzás időszakában a román parlament által megszavazott nemzeti-fasiszta tanügyi törvény elleni éhségsztrájk-hullámot a saját elgondolásom¬ból, a spirituális naplóírás által felszabadított igazság-szenvedélyem hatására, egyedül indítottam el. A kilencvenes évek közepén, egy jól sikerült metafizikai-asztrológiai előadásokkal egybekötött nyári táborozás után, amit én szerveztem és vezettem, számomra még ma is megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, vásárolni és olvasni kezdtem a romániai magyar sajtótermékeket. Akkor már szakítottam az újságírással és egyértelműen elköteleztem magam az asztrológia és a szellemtudományok gya¬kor¬lása-tanítása és a metafizikai igazságok kutatása mellett. A sajtóból viszont az derült ki, hogy nem csak a parlamenti nyári vakáció ideje járt le, hanem lassan lejár a romániai diákok vakációja is. És ez azt jelenti, hogy a román tanügy intézmény¬rend¬sze¬rében könyörtelenül bevezetik a nyár elején megszavazott, etnikailag diszkriminatív nyelvi törvényt, amely arra fogja késztetni a pragmatikusan gondolkozó nemzetiségi szülőket, hogy a gyermekeik jövője érdekében írassák azokat, ha lehet még első osztálytól román tannyelvű osztályokba. Mindezt azért, mert a középiskolák és a gimnáziumok felé ha¬ladva, egyre szűkül a keret, illetve egyre kevesebb az etnikai tannyelvű osztály, és az egyetemeken, főiskolákon már magyar évfolyamok is alig lesznek találhatók. Az ele¬jén csak bosszankodtam azon, hogy egyetlen okos „szak-embernek” sem, aki a törvény „tisztességes szándékát” kifogásolja, és belebocsátkozik olyan vitákba, hogy végül is ez a törvény nem kényszerít senkit arra, hogy gyermekét már első osztályos korában ro¬mán tannyelvű osztályba adja, de lehetőséget ad arra, belé sulykolják a román nyel¬vet és a román kultúrát, még mielőtt a saját anya¬nyel¬vü¬ket és kultúrájukat rendesen megismernék – nem jut eszébe legalább keresztény-humanista szempontból érvelni, és megvizsgálni, hogy mi történik azoknak a gyermekeknek – és a későbbi felnőt¬teknek – a személyében: a szubjektív tudati és lelki világában, akik anyanyelven beszél¬nek a mindennapi életben, otthon, az utcán és az üzletben, vagyis szülőkkel, a rokonokkal, a barátaikkal való viszo¬nyaikban és egy egészen más nyelvet kell használjanak, sőt: más nyelven kell gondol¬kozzanak, az általános emberi tudás birodalmában?
Úgy éreztem, hogy minden nemzeti és a jogállamiság eszméje mellett magát el¬köte¬lező politikus, minden pedagógus és minden „tekintélyes” tudós félrebeszél eb¬ben a témakörben. Mivel személyesen egyikük sem élte át gyermekkorában ennek a schizofrén állapotnak a nyomorúságát és kamasz, majd ifjú korában e schizofrén állapot identitás-tudati zavarokat okozó következményeit, nem a kellő komolysággal, nem az általam átélt igazság-szenvedéllyel és végül is személyi érintettség nélkül kezelik a problémát, még azok is, akik úgy érzik, hogy a törvény igazságtalansága felháborító. Magyarán: úgy éreztem és meg voltam győződve arról, hogy hibás ezt az egyetemes törvényeknek gyökerében ellentmondó, egyértelműen fasiszta szándékok által létrehozott törvényt, akár nemzeti oldalról, akár az érintett tanuló gyerme¬kek¬nek „a jövőbeni érvényesülési lehetőségek” szempontjából megtámadni. Úgy gondol¬tam, hogy ennek a politikai gaztettnek minősülő törvénynek, kimondottan az érintett gyermekek személyiségtudatára rombolóan ható vonatkozásait kell valakinek végre felmutatni. És úgy éreztem, hogy egyedül én vagyok az, aki románul és magyarul is egyaránt jól fogalmazni tudó, személyesen és nem nemzetien érintett alanyként, a törvénynek a valódi ártalmaira és veszélyességére rá tudok mutatni, minden politikai elfogultság nélkül. Másrészt bosszantott a merevdeszkás politikusok gyávasága és korrupt magatartása is, akik a jó parlamenti fizetéseiket féltve, egyetlen radikális politikai tett nélkül, sőt: egyetlen politikai gesztus nélkül, a szó szoros értelmében, cserbenhagyták az erdélyi városokban az utcákra kivonuló és ott órákig-napokig-hetekig tüntető, magyarul tanulni akaró diákokat és azok tanárait.
Az, hogy ezúttal magamtól indíttatva fogtam bele az esetleg a túlvilágon végződő, kilátás nélküli éhség-sztrájkba, egyedül, a személyi meggyőződésemtől idegen, esetleg csoportos gondolat, szándék, vagy akarat hatásától mentesen, nem történt meg egyik napról a másikra. Valójában már akkor, amikor az újságokban a kisdiák tüntetőket ábrázoló első képeket megláttam és a romániai magyar parlamenti képviselők közöm-bösségét, illetve impotenciáját tapasztaltam, sejtettem, hogy ez, az esetleg végzetesen is végződhető lépés számomra kikerülhetetlen. Egész más volt négy évvel korábban a közismert és közkedvelt Nemes Mózes egyértelműen politikai jellegű éhségsztrájk¬já¬hoz csatlakozni. És egészen más egy olyan egyéni tiltakozásba bele¬vágni, amit nagyon sokan a környezetemből értelmetlennek és fölös¬legesnek, sőt: mivel ez a személyes tett, sok hipokrita magyar lelkiismeretét valójában érintette – hiszen a magyar nyelv és irodalomtanárok és a magyar tanári pályára készülő diákok közül csak két személy csatlakozott később az általam elindított éhségsztrájk-hullámhoz –, egyesek egyene¬sen „exhibicionista gusztustalanságnak” tartották a csen¬des elkesere¬dé¬sem¬ben akkor önmagammal: lelkiismeretemmel szemben egyedüli becsületes magatartási formá¬nak vélt kezdeményezést. Ráadásul, mivel sem rádió, sem televízió készülékem nem volt, tömegtájékoztatási hírforrás nélkül nem tudhattam meg azt sem, hogy több egyszerű magyar ember – nem tanár, nem művész és nem politikus! – vállalta ottho¬nában az éhségsztrájkot, miután az újságok közölték az általam nagyon megfontoltan és mind a két nyelven megfogalmazott indokaimat, és miután látták, hogy több mind tíz napig kitartottam ama elkeseredett elhatározásom mellett, hogy mindaddig nem hagyom abba a koplalást, amíg pozitív politikai szándékot és akaratot nem látok arra vonatkozóan, hogy a romániai magyar parlamenti kép-viselők nem hajlandóak addig semmi másról tárgyalni a román politikusokkal, amíg azok legalább véleményben nem hajlanak arra, hogy a fasiszta tanügyi törvényt meg kell változtatni.
Az, hogy nekem, mindenkitől függetlenül ezt és csakis ezt lehet, és csak ezt kell tennem, teljesen egyértelmű volt számomra. És az, hogy nekem a lelkiismeretemmel szemben akkor nem volt más kiutam, annyira egyértelmű volt, hogy annak ellenére, hogy akkor semmi kézzel fogható eredményt nem értem el a tizennégy napos, majd az újból vállalt és tizenhat nap után abbahagyott éhségsztrájkommal, ma is ugyanúgy, ugyanazzal az elszántsággal belemennék. Belemennék annak ellenére, hogy ma tudom: nemcsak a román politikusok és a román emberjogi szervezetek „harcosai” olvasták fölényes cinizmussal a nyilatkozataimat. (Sőt: egyes visszajelzésekből az is kitetszett, hogy a „jó-románok” örömteli malíciával fogadták a gyermekkori és az ifjúkori zavaros lelkiállapotaimat és a nyelvi-tudati zavarból eredő természetellenes lelki állapotok miatti szenvedéseket feltáró passzusokat) és nem csak ők viseltettek közömbösen a fasiszta tanügyi törvény megváltoztatása gondolatával szemben, ha¬nem a romániai magyar politikai elit jó része is.
Igazából azt, hogy egy héttel a tizennégy napos éhségsztrájk abbahagyása után, második alkalommal is bele vágtam a tortúrába, nem csak annak köszönhető, hogy amikor a tizenhatodik napon az Istenhidegei kórházból haza, és ezzel együtt a társa¬dalomba visszatértem, azt kellett észlelnem, hogy hiába koplaltam tizennégy napon át, mert nem csak hogy a román, de a romániai magyar politikusok körében sem vetődött fel határozottan a tanügyi törvény azonnali megváltoztatásának a szándéka, még a sok utcai tűntetés és az általam elindított és többek által folytatott éhségsztrájk hullám ellenére sem. Sőt: a hozzám eljutott információk szerint a romá¬niai magyar politikusokban fel sem merült semmiféle, a törvény megváltoztatásának a napirendre tűzésének a kikényszerítését célzó politikai kezdeményezés. És ez annak ellenére, hogy az egyedüli és „egységes” romániai magyar politikai szervezet akkori elnöke, aki történetesen festőből vált politikus vezérré, tehát régi barátom volt, személyesen látogatott meg a kórházban és megígérte, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy az áldozatom ne legyen hiábavaló. Szóval nem csak azért fogtam belé másodszor az éhségsztrájkba, mert mindabból, amit célul kitűztem semmi nem lett. Hanem azért is, mert a Merevdeszka (ez az Egységes Romániai Magyar Szövetségnek a nem általam kitalált gúnyneve) egy velem egyidős, jól felhízott labanc szenátora, egy orsóhelyi művészt-találkozó alkalmával cinikus megjegyzések közepette elutasította éhségsztrájk ideáját, mint hatékony politikai eszközt „Romániában, ahol a lakosság fele amúgy is éhezik.”
Érdekes módon, az akkoriban külföldön tartózkodó Nemes Mózes személyi titkára – a későbbiekben merevdeszkás szenátor, aki tizenkét év múlva szembefordult Nemes Mózessel amikor az független jelöltként bejutott az európai parlamentbe – is ezt a majd¬nem szóról szóra azonos „magánvéleményét” közölte velem, mintegy soron kí¬vül és mellékesen, abban a levélben, amelyben a ugyanakkor a „főnöke” együtt¬érzéséről és nagyrabecsüléséről biztosított hivatalosan. A tényleges metafizikai tapasztalataim érdem¬ben csak ezzel, a teljes elhagyatottságban eltöltött tizenhat napos „egyéni” éhség¬sztrájkkal kezdődtek. Ekkor értettem meg, hogy mit ért Hamvas Béla azalatt, hogy „Az igazságtól teljesen elhagyatott állapotba kerülni.” A feladat fel¬vállalása következtében megnyugodott lelkiismeretem miatt létrejött derűs szellemi állapotomban az első 14 napos periódus alatt, nagy meglepetésemre egészségileg azt tapasztaltam, hogy a teljes koplalás következtében csak a hatodik napon éreztem egy enyhe fizikai elgyengülést. De ez is elmúlt, miután meglátogatott egy endokrinológus orvos ismerősöm, aki már a Nemes Mózes éhségsztrájkjával való szolidaritásból vál¬lalt éhségsztrájkom után is fel¬ügyelte „visszatérésemet”. Elmagyarázta, hogy ő mint orvos nem ért egyet ugyan a vállalásommal, de mivel ő is román tannyelvű osztályba járt negye¬di¬kes korától, most tökéletesen megérti azt, hogy miért vállaltam a lázadás¬nak és a figyelem-felhívásnak ezt a módozatát. De éppen ezért azt is tudja, hogy éppen az ügy sikere érdekében, vagyis annak érdekében, hogy mindazt, amiért éhség¬sztrájkba fogtam, értelmesen és meg¬győ¬zően el tudjam mondani, igen fontos, az is, hogy a gondol¬kozásom ép és a beszéd¬kész-ségem zavartalan maradjon. Már¬pedig, amennyiben nem kap semmilyen úton cukrot a szervezetem, bármennyire is egészséges szervezetem lenne, öt nap múl¬va ment¬hetet¬lenül zavarossá válik a gondol¬kozás és nehézkessé, majd fokozato¬san egyre lehetet¬le¬nebbé válik a beszéd. – És igaza volt: a gondolkozási képesség lassuló szimptómáit már akkor érzékeltem. – Legyek nyugodt, ő tüzetesen utána nézett az éhségsztrájk etikai szabályainak és az, az enyhe gyümölcslé fogyasz¬tását nem zárja ki. Biztosított arról, hogy nem vezet félre, de én is könnyen utána nézhetek, hogy minden éhségsztrájkoló iszik gyümölcslevet és biztosít afelől, hogy Nemes Mózes is ivott annak idején.
Mivel jól ismertem az orvos komolyságát, szegény édesanyám és a környezetem megnyugvására is hallgattam rá, és másnap ittam az édesanyám által vásárolt, majd a húsdarálójával kipréselt szőlő gézzel szűrt levéből. És ekkor ért a nagy meglepetés: másnapra, az éhségsztrájk hetedik napjára pont olyan erősnek és egészségesnek éreztem magam, mind nyolc nappal azelőtt. A gyengeség csak a tízedik nap után állt be, amikor egyre inkább gyötörni kezdett a szomjúság és az ásványvízzel kevert szőlő¬létől gyomormenést kaptam. Mindez annál inkább fokozódott, minél több vizet és szőlőlevet ittam. Ezért a tizenegyedik nap estéjén telefonáltam a jó szándékú doki¬nak, aki másnap utánam küldte a mentőt, hogy vigyenek az ő felügyeletébe a kórház¬ba, ahol időnként perfúziót kaphattam. Különösebb elgyengülést viszont ekkor sem éreztem, és a kórház folyosóján sétálgattam az esti órákban, sőt az emeletek közötti lépcsőkön is képes voltam minden különösebb erőlködés nélkül le és feljárni. Igen ám, de ekkor még egyensúlyban állt a lelki világom, ekkor még nem sújtott le annak a tudata, hogy nem csak az egyszerű embereket nem érdekli az, hogy lényegében miért teszem mindezt. Vagyis az, hogy a magyar sorstársaim nem az újabb magyar anyanyelvű gyermekek-generációknak a fölösleges és természetellenes román iskolá¬ba járatásától megmenteni szándékozó szavaim és mondataim lényegi értelmére figyelnek, hanem arra kíváncsiak, hogy ennyi éhezés után mennyire szenvedhetek, és hogy vajon nem-e ment el a józan eszem, hogy mások érdekében ilyen önromboló marhaságokat csinálok. Hiszen nekem már nem kell szenvednem attól, hogy román iskolába jártam és átlagon felüli színvonalon beszélem mind a két nyelvet! Sőt: hogy nem-e valamilyen rejtett érdek húzódik meg az egész éhségsztrájkos játszma mögött? Sőt, az egyik, velem egyidős bölcsész-újságírónő annak a gyanújának is hangot adott, hogy esetleg közben ettem valamit dugiban.
Mégis, nem ez volt, amiért a második éhségsztrájkom második hetének a végén az igazságtól elhagyatott állapotba kerültem, miközben nap mint nap a szenvedélyes ordibálásig és a durva kifejezések használatáig elmenően kellett veszekednem nem csak szegény édesanyámmal, hanem a körorvosunkkal szemben is, akivel ő szoros rokoni kapcsolatban áll. A mély szomorúságot és így a szellemi-lelki lehangolódást okozó gondom az volt, hogy a szülőföldemen élő magyarok „politikai akaratát kép¬viselő” Fagyosszenteki Egységes Magyar Szövetség elnöke, egy nagyon régi barátom, akivel szemben viszont újságíró koromban, egy később úgy-ahogy tisztázottnak vélt, de a maga idejében roppant zavaros sajtó-incidensbe keveredtem, a barátja taná¬csára, megta-gad¬ta az általa vezetett helyi szervezet nevében az éhségsztrájkommal való szolidaritást. És a¬nélkül, hogy erről értesített volna, több napig megtagadta, majd később csak fino¬man elhalasztotta az anyanyelvi tanulási jogért való har¬com másod¬szori elindításának az okait leíró politikai nyilatkozatom és a fiatal romá¬niai magyar szülőkhöz intézett figyelemfelhívásom szövegének az illetékes szerveze¬tek¬hez és sajtó¬orgánumokhoz való eljuttatását. Így több mind egy hétig koplaltam a laká¬somban egyedül, illetve ve¬szekedtem a lakásom alatt álló lakrészéből mindun¬talanul hozzám újabb és újabb negatív „híreket” szállító anyámmal (például, hogy a városban többek¬nek az a véle¬ménye, hogy schizofrén vagyok), aki a fia egészségéért aggódott. Nem csak hogy a „romániai magyarság”, az érdekelt román és a magyar politikusok, de még a köz¬vet¬len barátaim sem vehették hírét annak, hogy én, ahelyett, hogy vissza¬utaz¬tam volna Emeséhez, a bagolyvári élettársamhoz – ahogy mindenki a környeze¬temből azt tudta – egy újabb éhségsztrájkba fogtam. És viszont: én sem tudtam azt, hogy ők nem tud¬ják, hogy mi velem a helyzet és amikor megtudtam, hogy Jenő és titkárnője hírzár¬latba fojtották a harcomat, hiába próbál¬tam felvenni a kapcsolatot akár Nemes Mózessel, akár Makro Gézával a Merevdeszka elnökével, vagy a Szövet¬ség politikusai körökben befolyásos bagolyvári újságíró barátommal, hogy lépjenek közbe. Mert vagy az én telefonom mondott csődöt, vagy egy elavult számot hívtam, amelyen senki nem válaszolt, vagy az, akit kerestem épp nem tartózkodott Romániában.
Kilenc napja koplaltam már annak érdekében, hogy legalább a saját kamaszkori és ifjúkori lelki nyomoromnak a példámat és volt osztálytársaim helyzetét a bizony¬talankodó fiatal magyar szülők számára tudjam elmondani: gyermekeiknek semmi¬féle jövőbeni sikere és szélesebb körű társadalmi-gazdasági érvényesülési lehetősége nem éri meg azt, hogy mielőtt e román termelői-fogyasztói sikerekhez és érvényesü-lési lehetőségekhez eljutnának, félszeg és bátortalan, vagy éppenséggel agresszív személyekké váljanak a csonka anyanyelvi tudat miatt kialakuló kisebbségi kom¬plexu¬saik következtében. Miután rájöttem, hogy a Fagyosszenteki Magyar Szövetségi titkárságról nem továbbították a nyilatkozataimat, én kezdtem az illető intézmények és szerkesztőségek telefonszámait a tudakozótól beszerezni és a személytelen üzenet¬rögzítőkre ráolvasni az éhségsztrájk újrakezdését hírül adó és azt megindokoló szöve¬gei¬met. Bizarr játszma: amint utólag kiderült, végre, a tízedik nap után a fagyos¬szenteki merevdeszkás titkárnőnek megesett a szíve rajtam, és mégiscsak el kezdte rendszer¬telenül küldözgetni ide-oda a nyilatkozataimat, és amikor az illető szer¬kesz¬tők azt észlelték, hogy ráadásként én még élőbe is betelefonálom nekik a szöveget, valami gyanús játszmát sejtettek és biztos-ami biztos alapon, „szerkesztői meg¬fontolás¬ból” még csak hírként sem közölték azok tartalmát.
Gondolom, kedves olvasóm, hogy nem csodálkozol azon, hogy e tapasztalatok után, abban a helyzetben és olyan körülmények között elvesztettem a belső fegyel¬me¬¬met. Felhívom a figyelmedet, hogy a Könyvnek Ezen a Helyén nagyon fontos számodra az, hogy én a belső fegyelem elvesztéséről írok, mert ez itt a lényeg. A belső fegyelem elvesztése annyit jelent, mind a teremtés pozitív értelemben, illetve az áldozat értel¬mé¬ben való hitnek az elvesztése. Ez pediglen egy ilyen, a táplálkozás több napos elhagyása következtében létrejövő mágikus szellemi állapotban, bárki számára veszélyes lehet.
Amilyen mértékben közelítesz Istenhez, olyan mértékben közeledik hozzád a Sátán. Ha eddig nem volt világos e metafizikai aforizma értelme, most aztán világos lett. Vi¬lá¬gossá vált előttem, hogy nem csak az istenhidegi politikusok bojkottálják azt, hogy a fiatal romániai magyar szülők számára elmondjam, hogy miféle boldog jövő elé állítják a gyermekeiket abban az esetben, ha hagyják magukat a fasiszta tanügyi tör¬vény által befolyásolni – és „bölcs megfontolásból” olyan magyar többségű váro¬sok¬ban is román tannyelvű osztályokba kezdik íratni, illetve átíratni csemetéiket, ahol ez, a még létező magyar nyelvű általános és középiskolák miatt nem csak hogy fölös¬leges, de az általuk előidézett létszámcsökkenés miatt ezzel a tettükkel egyene¬sen veszélyeztetik az ő gyermekeikkel egy korosztályba tartozó és az utánuk felnövő gyermekeknek az anyanyelven való tanulási lehetőségét is. De bojkottálták mindezt azoknak a magyar nyelvű lapoknak az arrogáns szerkesztői is, amelyeket még mindig – de már nem sokáig! – hűségesen vásároltak és amelyekre még hűségesen előfizet¬tek a kommu¬nista időkből velük maradt magyar olvasók. Külső fegyelmemet meg¬tartva, az éhségsztrájkot még nagyobb elszántsággal, illetve még elkeseredettebben folytattam. És anélkül, hogy ezt a tényt nyíltan bevallanám magamnak, magányos tehetetlen¬ségemben nagyon mélyen elkezdtem gyűlölni ezeket az általam mind egy szálig korrupt megalkuvóknak látott személyeket.
Hogyan? Azt mondod, hogy jogosan gyűlöltem őket? Azt mondod, hogy meg¬értesz? Kedves ártatlan barátom! Látszik, hogy nem olvastad még el a következő feje¬zeteket. Nem másért, de ha elolvastad volna, tudnád, hogy ezzel a harag-joggal és ez¬zel a humánus együttérzésből jövő megértéssel egyikünk sem ér semmit. Sőt: ez a faj¬ta jogosságunk és ez a fajta együtt-érző megértésünk mindkettőnkre nézve veszé¬lyes. Nehéz Gordiuszi csomó ez: hiába, hogy a legjobb lelkiismeretem és a legtöbb értel¬mem szerint meg vagyok győződve arról, hogy igazam van, akkor is, ha a tör¬té¬né¬sek nem igazolják az igazamat, mert pontosan azáltal, hogy ezt az igazat eről¬te¬tet¬ten és mindenáron fenn kell tartanom, és erőszakosan keresztül akarom vinni, nincs iga¬zam. Egyszerűen csak azért, mert még nem jött el az igazamnak az ideje. Mondom, hogy nehéz dió. Mert ugyanakkor, amennyiben a körülmények és a helyzetek azt tükrözik számomra vissza, hogy valami más, számomra még egyelőre felfoghatatlan ok, vagy logika miatt (Isteni? Egyetemes?), valamely általam átláthatatlan ok-okozati összefüg¬gés miatt, a legjobb belátásom ellenére sincs igazam (a legegyszerűbb, esetleg meg¬nyug¬tató érv az, hogy mindez azért van így, mert általam beláthatatlan oknál fogva az én igazamnak még nem jött el az ideje), ez még nem jelenti, hogy szükség¬szerűen én le kell mondjak a vélt igazam szerinti erkölcsi magatartásról, vagy a néze¬te¬im, véleményem fenntartásáról és annak a helyzet és alkalom szerinti nyílt kimondásáról.
Mindezt akkoriban tudtam is meg nem is. Tudni tudtam, mert akkor már, elmé¬le¬ti¬leg legalábbis, ismertem az egyetemes törvényeket, de mivel az újságírás abbahagyása után egyre távolabb kerültem, nem csak a politikai élettől, hanem a társadalmi élet akkor még pozitívnak képzelt köreitől is, azt is tudtam, hogy amennyiben, abban a drámaivá alakult helyzetben, az önrombolás veszélyét is magában hordó elkeseredett elszántságommal a szavaimnak nagyobb nyomatékot is tudok adni, mind akkor ha mindössze elméleti cikkeket és tanulmányokat írnék a „témáról”, amennyiben nem tudom felemelni szavamat azokért a gyermekekért, akik talán pontosan ennek híján kell, kegyetlenül és ostoba módon, az én gyermekkorom, ifjúkorom és felnőtt korom kínos és zavaros és személyiségromboló állapotait végigélniük, amennyiben ebből a sötét alagútból kijutok még, pontosan annak következtében, hogy az a szellemi igaz¬ság, amire több éve már hogy rátettem az életemet, távol esik mindenféle társadalmi érdektől és társadalmi konfliktustól, soha többé nem fogom tudni hitelesen elmon¬dani. Ez az idő görcse. Ez a Görshwin görcse. Ez a harcosi és a brahmani magatartás ellentétének a görcse. Ez a „most és mindörökké” feloldhatat¬lan paradoxonának a görcse. Ez a luciferi bukást, a júdási sakk játszmát, a járdaszéli bolond nevetségességét és az üdv elnyerését is egyaránt magában hordó keresztényi tudatállapot görcse. Emiatt vesztette el a türelmét és nem várt Jézus még legalább harminc évet a saját akaratából beidézett és kiprovokált keresztre feszíttetésével. Pedig milyen jól tette volna! Mármint, ha vár még harminc évet a keresztre feszüléssel és részletesebben, esetleg a párkapcsolatra és a szexualitásra vonatkozóan is kifejti a korrupció-ellenes, egyetemes érvényességű tanait. Akkor ma nem lenne annyi részeg ragadozó, annyi vallásos hipokrita és annyi nagyokos seggfej! És én sem tettem volna azt, amit az akkori magányos kétségbeesésemben tettem.
Látván, hogy társadalmi szinten, azaz a nyilvánosság előtt a magyar nyelvű iskola-ügyben kibogozhatatlanul összezavarodik és elveszti fontosságát minden, ami szerintem fontos volt akkor, letettem arról, hogy értelmes beszéddel meggyőzzem a mi politikusainkat, és ezzel rávegyem a nyílt lándzsatörésre. És lemondtam arról is, hogy az anyámhoz hasonló, gyermekeik jövőjét szemelőtt tartó, „bölcs és megfontolt” fiatal magyar szülőket az írott nyilatkozataimmal és az emígy füstté vált televíziós beszédeimmel nyíltan lebeszéljem arról, hogy amennyiben a törvény több évig is módosítatlan maradna, akkor se adják gyermekeiket román iskolába. Ugyanakkor nem akartam legyőzve elhagyni a spirituális harcteret, és ebben az éhes állapotban erősen mágiázni kezdtem. Tudtam, hogy a több mind tíz napos böjt és az a tény, hogy több éve foglalkozom meditációval, felerősíti a spirituális befolyásolási képességemet. Mivel az éhség miatt éjszakánként amúgy sem tudtam aludni, magam megidéztem, illetve erősen a képzeletembe vettem azoknak az általam ismert romániai magyar poli¬tikusoknak a személyét, akikről tudtam, hogy a merevdeszkások mereveb-bik, pecsenye¬féltőbb részéhez tartoztak. Azokat, akik a román politikusokkal az alamizsna¬szerű engedményeket eredményező „reális” kiegyezéseket keresték. Ahogy ők nevezték magukat: egységpártiak, illetve, ahogy a kevés fiatal radikálisok nevezték őket: laban¬cok. Akik az opportunista, korrupt és kommunista táborhoz tartoznak, és akihez valamiért mégis fűzött festő koromból valami ismerősi viszony, és az emígy magam elé idézett szellemüket szerre rábeszéltem arra, hogy radikálisabb – gerin¬ce¬sebb – maga¬tartást vegyenek fel, hogy álljanak ki a fasiszta tanügyi törvény meg¬változtatásának a parlamenti napirendre tűzése mellett.
Nem volt módomban lemérni, hogy ez, az akkor általam jogosnak képzelt naiv mágiázás (hiszen az ártatlannak képzelt magyar gyermekekért tettem, akik nem akar¬tam, hogy az enyémhez hasonló zavart szellemi és lelki állapotokat fölöslegesen átél¬je¬nek!), hatott-e valamiben a merevdeszkás gerinctelen mereveire, de nekem a leghátsó baloldali őrlőfogamnak („a bölcsesség”-fognak!) az olyan iszonya¬tos fájdal-mak¬kal járó begyulladását eredményezte a következő éjszaka közepén, ami¬lyen fizi¬kai fájdalmat sem azelőtt sem azután soha nem éreztem. Ez, a felelősségtudat őserejét megtestesítő Szaturnuszi princípiumhoz és a jobb agyféltekéhez kapcsolódó fogam annyira fájt az éjszaka második felében és hajnalban és reggel..., hogy a tizenhárom napos koplalástól elgyötört testemmel reggel felöltöztem és a fogászati klinika sürgős¬ségi osztályán, minden teketória nélkül jelentkeztem foghúzásra. Az őrjítő fájdal¬mamban már nem érdekelt sem a két hetes éhségsztrájk értelme, sem ma¬gyar nyelvű iskolák, sem más nemes vagy piszkos politikai ügy, csak egy, csak egyet¬len egy: a fájdalmat okozó fogamtól minél hamarabb megszabadulni.
A foghúzás után sikerült néhány jótékony órát aludnom, amitől – bármennyire is fájt még a sürgősségi módszerrel kihúzott fogam helye, az a fájdalom már nem az agyamat közvetlenül hasogató fájdalom volt – erősebb fizikai kondícióval, könnyebb lélekkel és tisztultabb tudattal ébredtem fel. Az éhségsztrájkot folytatni szándékoztam ugyan, de az egyetlen ambíció, amit még ezzel kapcsolatban tápláltam, már nem kifelé, hanem befelé irányult: el akartam érni a teljes megnyugvás: a megtisztulás és a teljes elfogadással egybekötött elengedés-megbocsátás állapotát, mindazzal az emlék¬kel és érzéssel szemben, ami a keserű és sötét gyermekkoromhoz, a néhány művész-sikerekkel és annál több, társadalmi és magánéleti kudarcélménnyel tűzdelt ifjú koromhoz kötött. Szerencsémre ez meg is történhetett, részben azért mert hétvége következett, amikor tudtam, hogy még az általam felvállalt ügy iránt több jóindulattal és megértéssel viseltető sajtósok is inkább a mozgalmas, színes és optimista jókedvet árasztó kulturális eseményekre vadásznak és nem keresik fel az olyan idiótákat, akik közösségi érdekből folytatott éhségsztrájkkal a nézők, hallgatók és olvasók rossz lelki-ismeretét feltupírozzák. És részben azért mert, a két nappal korábban Bagoly¬várról végre megérkezett Emese nem hergelt többé azzal, hogy az ő léthelyzete – egyetemi kurzusok látogatása – szempontjából teljesen indokolatlanul, pusztán az édesanyja parancsára még aznap este hazautazik, hanem az anyai paranccsal ellentétben, csak két nap múlva, vasárnap este, vállalván azt a kényelmetlenséget, hogy hétfőn délután fáradtabban fogja hallgatni a zeneelméleti és zeneesztétikai előadásokat.
Az éhségsztrájknak a minden zavar, anyai és rokoni zaklatás, elhagyatottság és sikertelenség elleni folytatásának, megérett számomra a belső és a külső gyümölcse. Ez az a szellemi belátás volt, hogy soha semmiféle körülmény között, és semmiféle cél érdekében nem szabad a mások személyi szabad akaratába beavatkozni. És az a belá¬tás, hogy minden metafizikai tudásom és asztrológiai önismeretem ellenére, erre a szentségtelen beavatkozásra én még igencsak hajlamos vagyok, mert még mélyen bennem lappang az anyai ági szüleimtől örökölt befolyásolási késztetésem és a minden áron való győzni akarásom, ami egy bizonyos határon túl, könnyen vak, mindenen átgázolni kész ambícióvá alakul.
A külső eredménye a kitartásomnak és a böjtté változtatott koplalásban való meg¬nyugvásomnak az volt, hogy minden, a hétvégi programjukról és szándékaikról szóló elképzelésem és elgondolásom ellenére, egy-egy újságíró, rádiós és televíziós ismerős jelentkezett vagy személyesen, vagy telefonon vasárnap, az éhségsztrájk tizenötödik napján. Volt, aki még aznap este meglátogatott és azon kívül, hogy jegyzettömbjébe sűrűn jegyezgetett, magával vitte az anyanyelvi ismerettől és az anyanyelvi kultúrától való fosztottság következtében beálló szellemi zavartságról és annak veszélyes követ¬kez¬ményeiről szóló nyilatkozataim másolatait. Például azt, ami arról szólt, hogy az anyanyelvet erőszakosan kiszorító hivatalos nyelv által megjelenített, és azáltal köz¬vetített kultúrának és nem¬zetnek a mély és agresszív elutasítása, a gyűlöletig menő utálata, amit én is éreztem kamasz koromban és ifjú koromban a román kultúrával és általában a románokkal szemben. És volt olyan, aki másnapra jelentkezett be interjú¬készítés céljából. Ezért, ha politikailag nem is értem el semmiféle célt, azáltal, hogy a Fagyosszentek környéki és a bagolyvári magyar tévénézők számára kifejt¬hettem a magyar és a más nemzeti¬ségű gyermekeknek az erőszakos román tannyelvű iskolába való irattatásának a pszichológiai hátteréről szóló, személyes élményekkel alátámasz¬tott, véleményemet, a saját lelkiismeretemmel szemben megnyugodhattam. És a meg¬felelő metafizikai következtetések levonása és végiggondolása után: azoknak a naplómba történő rög¬zí¬tése, megvizsgálása és továbbfejtése után, a tizenhatodik nap estéjén, há¬la a tizen¬hat napos koplalás végét jelentő könnyű vacsorának, végre pi¬hen¬ten aludtam és a tizen¬hetedik napon elmentem az Egységes Romániai Magyarság Ligája Fagyos¬szenteki központjába és ott hivatalosan is bejelentettem az éhségsztrájk abbahagyását.
Amint később ez kiderült, erre szükségem is volt, mert annak ellenére, hogy két napon belül fizikailag annyira felépültem, hogy karate edzésre is mehettem, néhány nap múlva Bagolyváron a mellkasom jobb oldalán rettenetesen viszkető bőrkiütés jelent meg. Már túl voltam rajta, amikor a Bagolyvári karate-edző tanácsára orvoshoz mentem a nyomával, vagyis „a panasz” emlékével. Az utólagos diagnózis: övsömör, ami utólagos jelzés volt arra, hogy a hatás-visszahatás törvénye miatt, a törvénytelen mágiázásomnak – vagyis a túltengő és túlfűtött Skorpiói-Oroszláni ambíciók miszti¬kus kiélésének – az lett a következménye, hogy hirtelen legyengült az immun¬rend¬szerem. Ennek tudatától, valamint a kihúzott fog emlékétől, teljesen másképp kezd¬tem látni magamat és mindent. – A Mindent. Másként: megértő gyanú¬val, vagyis ébe¬ren figyeltem és szemléltem a vágyaimat és ambícióimat, a meg¬szokott, és az újon¬nan felmerülő érzéseimet és gondolataimat. Akkoriban olvastam éppen a Hamvas Béla Tarot-értelmezését és kommentárját, amelyben az Ördög ikonja magyarázatának a végén azt írja, hogy aki nem fél az ördögtől, attól fél az ördög. Azt viszont Hamvas elfelejtette, vagy nem akarta hozzá tenni, hogy: amennyiben az „aki” több rend¬ben is meggyőződhetett már arról, hogy „az ördög én vagyok”, nem fél az 9rdögtől, mivel képessé vált szembenézni önmagával és ezt leleplezni.
* * *
Gézával, mindössze öt, vagy hat év múlva találkoztam újra az erdőszentmihályi vonatállomáson, de ellentétes irányba utaztunk. Így csak annyit tudtam meg sorsáról, hogy még nem jutott el Brazíliába, mivel, ő sem tudja egészen pontosan, hogy miért tette – talán mert a családja távolléte miatt, egy gyenge időszakában elviselhetetlenül egyedül érezte magát – , de időközben feleségül vette a szomszéd tömbházban lakó gyermekkori ismerősét. Az édesanyja viszont, valami homályos okból kifolyólag – állítólag azért, mert a lánnyal szemben erkölcsi kifogásai vannak, de a korábban tett vicces elszólásait visszapergetve, Géza arra gyanakszik, hogy a testvéreivel és sógo¬rá¬val együtt, kinéztek Braziliában neki feleségül egy harmadik generációs, magyar szár¬ma¬zá¬sú gazdag lányt – halogatja a két személy útiköltségéhez szükséges összeg elkül-dé¬sét. De ők a következő hetekben Berlinbe utaznak repülővel, majd onnan tovább jutnak Braziliába valamiképpen. Ezt követően, megint csak nyolc év múlva talál¬koz¬tunk, ezúttal Istenhidegében. A harmadik kislányunk születésnapja tájékán kaptam tőle azt a hosszú levelet, amiben arról értesített, hogy visszajött, de nem Dél-Ameri¬ká¬ból, hanem Németországból, mert nem lehetett, de nem is kellett tovább utaznia, mivel gyökeresen megváltozott az ő családi helyzete, valamint a régi – a szülei által alapított – családjának az anyagi helyzete, amiben ő elsőrendűen érdekelt. Német¬honban, az őszintének indult, és végig annak látszó, kilenc hónapos barátságuk után, a szálloda- és vendéglőtulajdonos munkaadójuk elcsábította a feleségét – akit ezek szerint, hiába részesített Géza a szerelem magas izzásában –. A kétszeres csalódásnak és a nála ritka-madárszámba menő veszteség-érzetnek, a Géza-féle módszerrel vetett véget. „Bármilyen veszteség érjen is barátom, azonnal el kell kapni az első futókurvát és istenesen megtömni, majd még egyet és még egyet, annak érdekében, hogy sem¬mi¬képpen ne csorbuljon a mélytudattalanban lappangó férfi-önértékelésed.” A kiheve¬rést követően, találkozott az élete igazi párjával. Azzal a nővel, akit a levelében közölt konfessziója szerint, soha nem vert meg – Még csak fel sem pofozott! – és soha nem csalt meg, annak ellenére, hogy négy éve együtt élnek és három éve, hogy házasok. És akivel, néhány hónapja, végleg haza települtek a hölgy szülőfalujába, a légvonal¬ban Istenhidegéhez elég közel eső Árkosbakra. Dél Amerika már nem fontos, mivel, kiderült, hogy az öccse és az anyja által szerzett ültetvény-telkeknél ugyan kisebb, de morálian és anyagiakban mérve is, sokkal értékesebb ingat¬lanok, termőföl¬dek, érté¬ke¬sít¬hető telkek, erdők és gazdasági épületek kell, hogy hamarosan vissza kerüljenek a család tulajdonába Észak-Erdélyben. Az örökség vissza¬szerzésében mindössze annyi ne-héz¬ség merült fel, hogy a Géza édesanyja, nem tudni milyen indíttatásból, milyen titkos nyomásra, vagy milyen személyi előnyöknek a fejében, az erőszakos kollektivi¬zá¬lásnak egy évtizeden át, még az ideológiai fejlődését elősegíteni hivatott szekus-verések és a többéves börtön után is makacsul ellenálló édesapja (Géza legendás nagyapja) hirtelen halála után, akkor tehát, amikor úgy nézett ki, hogy az öregnek sikerült a családi vagyont az élete árán megmenteni, és amikor rég lejárt már az erő¬szakos kollekti¬vizálás ideje is, lemondott az egész örökségről egy állami gazdaság javára. Vagyis, az örökség, aminek a megmentéséért a Géza nagyapja az egészségével és végül az éle¬tével fizetett, nem hogy közös szövetkezeti tulajdonba, de egyenesen a román állam birtokába került.
Persze, a lehetséges közös akciókról szóló jövő-lehetősége és tervek leírása sem hiány¬zott a levélből, amely lehetőségek és tervek közül a legfontosabb az lett volna, hogy mihelyt az örökség az eredeti tulajdonos örököseinek, illetve az örökösök itthoni képviselőinek: Gézának a nevére kerül, adjunk ki néhány közös baráttal és ismerőssel „egy becsületes erdélyi magyar polgári napilapot”. Ő ugyanis éppen a felesége szülő¬falu-jához közel eső Csekejáráshelyi lapnál tevékenykedik több hónapja, és úgy érzi, hogy a sikert garantáló széles körű tájékozottsága mellett a lapcsinálás, illetve a lap¬kiadás csínját-bínját is kiismerte és megtanulta már. Válaszoltam, hogy a jelen valóság¬ismeretemmel nem látom értelmét a napilapkiadásnak, sőt: a hetilap kiadás-nak sem, polgári színvonalú tájékoztatással és szórakoztatással meg igazán nem szeretném agyon csapni a drága időmet, de a nyugaton szerzett tapasztalataira, azok¬nak megfelelő valóság-látására, és nem utolsósorban magánéleti állapotainak alaku¬lá¬sára is kíváncsi lennék. Amennyiben tehát, pragmatikus tervkovácsolás helyett, baráti beszélgetésre ülnénk össze, annak jobban örvendenék, de figyelembe véve azt, hogy több gyerme¬kes családapa lettem és autónk nincs, ajánlatosabb lenne, ha fele¬sé¬gével ők keresnének fel Istenhidegében. A találkozást annál is inkább szerettem volna meg¬ejteni, mert a két szememmel és szemtől szembe akartam látni azt a nőt, aki annyira meghatotta Gézát, hogy soha nem verte és még csak nem is csalta meg. Másrészt azért, mert a több éves asztrológusi gyakorlatom alatt rájöttem, hogy a legjobb bará¬ta¬ink, szüleink és testvé¬re¬ink sem azok, akiket látunk és érzékelünk mi a fizikai és a pszichi¬kai valóságban, vagy amit ők szeretnének felénk közvetíteni, sőt: mégcsak nem is azok, akinek ők képzelik a saját személyüket, hanem, a legtöbbszőr teljesen más – nem jobb és nem rosszabb, hanem más – személyek, mint ahogyan asztrológusi szemmel én is teljesen más személy voltam tizenöt évvel korábban, mint amiket „teljes őszinte¬séggel” próbáltam „a felszínre hozni és felmutatni” az akkori önarcképeimen.
Azt, hogy milyen az igazi Géza, és főként, hogy miket tud és miket nem tud magá¬ról a frissiben várandóssá lett felesége, ugyancsak két okból kifolyólag szerettem volna megtudni. Egyrészt azért, mert azok a barátaink, szerelmeink, szeretőink és ismerő¬se¬ink, munka- vagy üzlettársaik, más partnereink, akikkel felnőtt korunkban szorosabb kapcsolatba, vagy jelentősebb konfliktusba kerülünk, az akkor még bennünk feltárat¬lan sorsprogramoknak a megtestesítői. És akartam tudni, hogy a hangoltság – rezonancia – és a többi, egyetemes törvény alapján, miért is kellett nekem Gézával a hosszúra nyúlt fiatalkorom végén, és a küszöbön álló férfi korom beköszöntével találkozni? Hiszen ő egy olyan városban született és nőtt fel, amelyről korábban csak földrajz¬órá¬kon hallottam, és az enyémtől teljesen idegen élettapasztalatával, műveltségével és látásmódjával, egy olyan magatartást jelenített meg, amilyennel esetleg regények¬ben, vagy filmeken találkozhattam. Másrészt azért, mert úgy képzeltem, hogy amennyi¬¬ben valami adni valóm – törleszteni, visszafizetni valóm – lenne vele szem¬ben azért, hogy végül is egy, az általam ismert erkölcsi szempontoktól teljesen eltérő, sőt: azokkal több pontban ellenkező, más fajta valóságlátásra, az akkor kínzó prob¬lémáimnak egy más fajta értelmezési lehetőségére igyekezett felhívni a figyelmemet, amitől azokat aránylag könnyebben dolgozhattam fel, és nem kellett teljesen meg¬bolonduljak, vagy öngyilkos legyek, szóval, ha valami igazán értékeset és hasznosat adhatok neki – mint bárki másnak az övéhez hasonló helyzetben – nem lehet más, mint az, hogy a személyi horoszkópja alapján, mélyen elbeszélgetek a szülés és a gyermekgondozás életfejezetei előtt álló asszonyával.
Az csak a későbbi levelezésünkből derült ki, hogy két évvel korábban elveszítettek egy gyermeket szülés közbeni szövődmények miatt, és azt követően is egyszer még elvetélt a felesége. Többek között, azért is jöttek haza és azért telepedtek le falun, mert a németországi feszült életvitelükkel magyarázták a történteket. Én, és a szintén asztrológusnak tanuló feleségem, túl voltunk akkor az Edua halálán, az azt követő vetélésen, majd a következő két, egészséges gyermekünknek az otthoni, nyugodt és meghitt körülmények közötti születésén. Következésképpen, annál is inkább vártam a találkozást, mert tudtam, hogy ilyen előzmények által jelzett gyermek-, család- és élet¬ellenes spirituális programmal az anya aurájában, szinte lehetetlen, szövődmények nélkül, illetve egészséges gyermeket szülni, még a szülésre való felkészülésre leg¬alkalmasabb, falusi körülmények között is.
A találkozásra csak nyár végén került sor, amikor Gyöngyinek már csak két hó¬nap¬ja, vagy még annyi sem lehetett hátra a szülésig, és amikor ők eljöttek végül hozzánk. Időközben Géza is beszereltette az internetet és a találkozóig néhány bővebb levél¬váltás is megtörténhetett közöttünk. Igaz, részemről ez már csak a korábban megírt tanulmányaim valamelyikének, esetleg több tanulmánynak, az elküldésére szorítko¬zott, mivel kiderült, hogy a gyermek- és a magzatvesztés hatására, és egyéb¬ként is…, hiszen Géza nem győzött afelől biztosítani, hogy mennyire csodálja a fejlődésemet és mennyire büszke arra, hogy a barátomnak tudhatja magát, el egészen addig, hogy amennyiben valamilyen abszurd sorsfordulat folytán ellenséges táborba kerülnénk, ő akkor is a barátom lenne... – őt is erősen kezdte foglalkoztatni a meta¬fizika. Az asztrológiának a lényegét viszont, nem találja (Hogy ne sértsen meg, udva¬riasan fo¬gal¬mazott…), illetve az interneten fellelhető magyar, angol, német és román anyagokat mind elolvasva és figyelmesen megrágva sem képes felfogni azt, hogy mitől lehet fontos az asztrológia? Márpedig, ő bízván bízik abban, hogy amennyi¬ben én nem csak, hogy fontosnak találom, de a festészetet is félretettem az asztroló¬giá¬ért és évek óta mással nem foglalkozom, hát kell abban lényegnek és értelemnek lennie.
Tudtam, hogy ezzel minden, racionálisan gondolkozó, okos ember így van, mind¬addig, amíg elméletileg szeretne a dolgok végére járni, és amíg egy metafizikai¬lag is jól felkészült, asztrológus nem fedi fel egy-két lényeges sorsvonásának az igazi értel¬mét és nem fedi fel azokat a „kézenfekvő” feloldási lehetőségeket, amelyek az¬előtt végig az orra előtt lebegtek, de számára láthatatlanul. Azt is tudtam viszont, hogy a leg¬több esetben rosszul sül el az, ha kéretlenül horoszkópot készítek valakinek, mivel soha nem fogja hasznát venni, amennyiben 1) nem érzi azt, hogy már egyedül csak ez se¬gít¬het rajta, hogy csak innen tudhatja meg a sok éve keresett sorskérdéseire a vá¬laszt, 2) Ha nem hoz bármiféle, és bármennyire is csekély áldozatot érte, ami a leg-több esetben persze, nem más mint a közönséges honorárium. Semmiképpen nem ajánl¬hat¬tam fel tehát Gézának, hogy ennyi és ennyi összeg ellenében, rendelje meg a horoszkópját nálam és akkor majd mindazt a lényegi információt meg fogja kapni, amit eddig nem talált. Nemcsak azért mert „barátok között” ez nyomorultan hangzott volna, hanem azért sem, mert annál inkább nem hitte volna el, hogy csak ennyin múlik a megértés – vagyis a személyes érintettségen –, mivel ő még az irracionális kérdéseket is a ráció és a pragmatika, esetleg az intellektuális érdekesség szemszögé¬ből volt képes megközelíteni. Azt is tudtam viszont, hogy akárcsak az egyetlen erdélyi magyar filozófus, Bretter György, Géza is gyémánt aggyal rendelkezik, következés¬képpen, azokból az általánostól gyökeresen eltérő tanulmányokból, amelyeket én írtam – vagyis az a személy, akivel szemben ő valamiért „visszatérő” baráti érzéseket érez – meg kell értenie az asztrológia lényegét is.
És csakugyan: a harmadik digitális levélben, többek között elküldtem az Egyete¬mes Feketepont és az asztrológiai feketepont közötti összefüggésekről szóló tanulmányt, amire már másnap megérkezett a lelkes és hálás válasz: Heuréka!, megnyíltak az egek, nincs több sötétség, mindent megértett. Este, napi teendői után nyitotta meg a leve¬let, és ahogy a Lilithet olvasta, a fáradság teljesen elhagyta, egyre több kapcsolat jött létre az agyában, és ez egész éjjel így folytatódott, hiszen nem bírt elaludni – És ez nála olyan ritka mint az égen a tökéletes napfogyatkozás! –, és az ágyból is többször felugrott és a számítógépet újból és újból bekapcsolta, hogy egy- egy fontosabb mon¬datot szó szerint elolvashasson, úgy, hogy a szegény felesége, akit még soha nem vert meg, jól megijedt, azt képzelvén, hogy valami agybaj érte. Csak harmad, és negyed, és ötödnapon sikerült valamelyest megértetnie Gyöngyivel, hogy mitől gyulladt be, hogy mindaz, aminek a jelentését kezdi érteni, az ők esetükben, vagyis az ők horosz¬kópjában, mit jelenthet és mit nem, és a balsejtelmek semlegesítése, a té¬nyek iga¬zo¬lá¬sa, a kétségek és az esetleges tévképzetek eloszlatása, valamint a félre¬értések elkerülése érdekében, a legjobb, ha minél hamarabb engem, illetve minket felkeresnek.
Ilyen körülmények között, a Gézával való új találkozásom kellemesnek ígérkezett, hiszen éppen kéznél is volt egy olyan helyzet, aminek a segítségével, a viszontlátási örömök és a Gyöngyivel, számára Júliával és lánykáinkkal való ismerkedés után, máris kettesben maradhattunk: éppen két nappal korábban voltam kénytelen a váro¬sunk határában fekvő, Istennyaka nevű, hegy tövében felhúzott sátramat, amelyben a nyárvégi napjaimat töltöttem, néhány, kevésbé jelentős cuccal együtt kint hagyni, mivel az eső a harmadik napon sem szándékozott elállni. Gézáék kisautóval jöttek, megkértem tehát, hogy szaladjunk ki a sátorért s a cuccokért, de ez akkor másod¬la¬gos szempont volt számomra, mert igazából részesülni akartam újra a Géza, borotva-értelmét kísérő, szabad szellemi légkörből. A gyalogosi város-ismeretemmel, mindjárt be is irányítottam az egyetlen egyirányú forgalommal üzemelő utcába. Géza erre hamarabb rájött mint én, de amikor kezdtem forgatni a fejem, hogy most melyik kö¬zelebbi oldalutcán léphetnénk ki, ő egyáltalán nem zavartatta magát. Nem is nekem mondta, hanem elsősorban magának, majd a ránk dudáló autósoknak, az Úristen¬nek, és úgy általában mindenkinek, hogy:
– Legyünk komolyak, apám drága, ha egyszer én ide befordultam, végig is cam¬mo¬gok rajta. – Jó érzés volt a régi Gézát a vészterhesen „komoly” forgalomban is viszontlátni. Örömmel tört fel belőlem a kacagás, hiszen hiába, hogy filmeken gyak¬ran látunk ilyet, a valóságban igen ritka az olyan ember, aki veleszületetten bízik a nyugodt lelki állapotok egészséges mágiájában.
Legényes kiruccanásunkat viszont azért is szükségesnek találtam, mert az ismer¬kedő beszélgetés perceiben, azt észleltem, hogy a sem nem csúnya, sem nem film¬sztár kinézetű Gyöngyi, a nehezen megnyíló, „vallásosnak látszó önérzetes értelmiségi” módon viselkedő típus. Márpedig nem akartam őket úgy elengedni, hogy, ha a Géza horoszkópjába nem is, de a néhány hét múlva szülő Gyöngyiébe bele ne nézzek, és annak alapján bizonyos dolgok felől őt ki ne kérdezzem, és néhány, életbevágóan fon¬tos szellemi tanáccsal, „élő szóban” ne lássam el. Mondtam is Gézának, amint a tömbházból kiléptünk, hogy azért is jó, hogy a nőket (Kicsi lányainkat is bele érte.) magukra hagytuk, mert valószínű, hogy Gyöngyi így hamarabb feloldódik és Laurá¬val elkezd beszélgetni a kétszer padlót fogott kismamai gondjairól, jelen lelki álla¬po¬tá¬ról. Utóbb kiderült, hogy ez a Gézát is meglepő, váratlan nyitás, végül is Verácskának volt köszönhető, aki már az első „intim” percekben, se szó, se beszéd, odament Gyöngyi¬hez, megölelte és puszilgatni kezdte a hasát, értsd alatta a hasában levő kisbabát.
Sátorbontás és cuccpakolás közben viszont, az is kiderült, hogy Gézának is van, amit kideríteni a horoszkópjában, mivel bizonyos előjelek után egyre gyakrabban jelent¬kező, korábban teljességgel szokatlan rosszulléti állapotok és visszatérő fájdal¬mak hatására, kénytelen volt orvossal, sőt: orvosokkal(!) megvizsgáltatni magát. Kiderült, hogy a hasnyálmirigy zavarai miatt, első stádiumú cukorbetegsége van és, az orvosok szerint ezzel összefüggésben, illetve, ezek következményeként, szívritmus¬zavara, enyhe szívelégtelensége. A legutóbbi találkozásunkkor még az asztrológusi engedélyemet sem váltottam, ki, nem hogy több éves asztrológusi gyakorlattal és számító¬géppel rendelkeztem volna, de a Géza ascendensét, táblázatok segítségével kiszámítottam és Ráknak jött ki. Hitetlenkedve csóváltam akkor a fejemet, hiszen én is annyit és úgy tudtam akkor, mint amennyit még ma is minden asztrológiai kurzu¬so¬kon tanítanak. Tudniillik, hogy az Ascendens a személyiségünknek egy adott, a nap¬jegy¬nél valamivel szellemibb része, és arc- és fejformákat is rendelnek a 12 napjegy¬hez. (Nem elég, hogy a vak tyúk is talál szemet elven és a Placebó-effektus alapján működő jóslás, amúgy is szélhámosság, vagy szabadakaratot bénító fekete mágia, a metafizikailag tájékozatlan asztrológusok, még jósolni is merészelnek az Ascendens jegyére!) Ez tévedés, mivel az Ascendens napjegyének megfelelő pszichi¬kai és mentá¬lis tulajdonságokat, csak akkor hordozzuk veleszületetten magunkban, ha az illető nap¬jegyben több bolygó is található, és akkor is, a bolygók ottléte miatt és nem az Acendens miatt. Az Ascendens napjegyére jellemző pozitív tulajdonságokra és értel¬mi-szellemi képességekre, csak azt követőn teszünk szert (Persze, könnyebben mint bármely más tulajdonságra és képességre!), hogy évekig törekszünk erre. Mindezt viszont én akkoriban nem tudtam, és úgy képzeltem, hogy Géza bizonyára tévesen tudja a születési óráját, mert az elméletben tanultak szerint, sehogyan nem illettek rá a Rák Ascendens jellemzői. Arra is később jöttem rá, hogy amennyiben nem érzünk rá valamiképpen és tudatosan, vagy öntudatlanul, de nem szerezzük meg 35-42 éves korunkig az üdvösségünk elérésének az előfeltételeit képező tulaj¬don¬ságoknak legalább egy részét, illetve teljességgel kihagyjuk, kikerüljük, vagy elhá¬rít¬juk (Esetleg ellenségesen, vagy ellentmondásos-zavarosan, viseljük) azokat a gyakorlati életkörö¬ket és életfeladatokat, amelyek az illető konstellációval kapcsola¬to¬sak, sorjában megjelennek és egyre erősebbé válnak szervezetünkben az illető napjegy szülötteire jellemző betegségek. Ezért, ismervén Gézának a család szellem¬köreihez, a szüleihez és a testvéreihez való, mikor érzelgős, mikor agresszív viszo¬nyulását, illetve a lehetséges családapai szerepével szembeni fiatalkori ellenkezését, most egyáltalán nem csodál¬koztam a hasnyálmirigye működési rendellenességén, hiszen, ez jelenthette, hogy lehetséges a Rákban álló Ascendens, tehát az édesanyja jó születési órát adott meg. A szívritmuszavar eredete viszont számomra egyértelmű volt, asztrológiai képlet nélkül is, hiszen Géza az Oroszlán jegyűek azon részét kép¬viselte, akiknek a Napjegy jellem¬zői, három utcával előttük halad.
Tudtam én, hogy senkinek nem szabad a személyiség két legsötétebb pontját megtestesítő Lilith és a Sárkányfarok által jelzett tulajdonságait értelmezni mások hallatára, de, mivel olyan hétpróbás fickónak ismertem Gézát, aki képes mosolyogni azon, hogy milyen ostoba lehet az, aki energiát pazarol arra, hogy őt szidja és gyaláz¬za, most a szabályt figyelmen kívül hagyhatónak találtam. Másrészt, mivel azt tapasz¬tal¬tam, hogy a felesége szenvtelenül hallgat, amíg a magzattal és saját család¬anyai szerep¬körével, várandós állapotával való spirituális relációját értelmezem, a káros és veszé¬lyes, de önkéntelen és öntudatlan (spontán) viszonyulásait és ezek feloldási lehe¬tő¬¬sé¬geit ecseteltem a horoszkópja alapján, a Géza horoszkópja rák-jellegű súly¬pontjainak az értelmezé¬sén keresztül szerettem volna jelezni, és üzenni a feleségének, hogy ne izgassa magát, a férjének is vannak olyan rejtett negatív késztései és men¬tális, vagy pszichés állapotai, amelyeknek a vele történő események és betegségek köszönhetők. Illetve azt, hogy ezeket néven nevezve fel lehet térképezni és ez által feloldani-megha¬lad¬ni. Amiről nem tudtam viszont még akkor, az, az Ikrek napjegy által megtestesített szellemi erőtér jellegéből következő, rejtett Ikrek-mentalitás. Hiszen a legmenőbb magyar és román asztrológusok könyveiben, kurzusain és isko¬lái¬ban, de az eddig magyar nyelvre lefordított külföldi szerzők, legalaposabb könyvei¬ben, tanulmányai¬ban is, mindössze az Ikrek „érdekesen-jellegzetes” kettősségének a vég nélküli pszi¬chés és mentális variációinak a leírásával találkozunk, sőt: az árnyék-én jelentésével és jelen¬tőségének a tárgyalásával is. De sehol nem esik egyetlen szó sem arról, hogy a rejtetten, de annál veszélyesebben spirituális jellegű, negatív Ikrek-tulajdonságokkal rendelkező személyeknek a legnagyobb baja és a legnagyobb hibája, éppen az, hogy nem képesek elfogadni az árnyék-énjüket, következésképpen az árnyék-énjükkel kapcsolatos bármely, másik személytől kapott információt. Sőt: amennyiben ilyen jellegű, még hogyha a legjóindulatúbb kauzális és spirituális – és ezért igaz, tehát őket mélyen érintő – leleplezést is kísérel meg valaki a személyüket illetően. Az Ikrek karmájával született személyek öntudatlan, vagy tudatos, de sem¬miképpen nem deklarált, gyűlöletet kezd¬nek érezni iránta. És Gézának Ikrekben áll a Sárkányfarka.
Mit sem sejtve tehát, éppen a Géza által oly természetesen gyakorolt lazasággal folytattam a számomra is meglepő betegségek önkéntelen mentalitásbeli (igazi!) okait felfedő, horoszkóp negatív sor-elemeinek az egyre mélyebb értelmezését, amelyek¬kel akkor, látszólag Géza is egyetértett. Sőt: mivel sürgetett az idő – hiszen kb. 100 kilo¬mé¬tert kellett még autózzanak hazáig, a gyors előrehaladás, illetve a hosszas boga¬rá¬szás megspórolása érdekében, megkértem, hogy azonnal jelezze, ha valamit nem ért, illetve, ha valamit, valamiket nem úgy élt meg a tudattalanja mély rétegei szintjén, mint ahogy azt én ecsetelem, de a „találataimat” is konfirmálja, hogy a feloldáshoz vezető lehetséges megoldásokat annál hamarabb tudjam vázolni. Akkor tehát még úgy ment minden, mint a karikacsapás, vagyis úgy, ahogy arra, a korábbi „Géza-isme¬retim” alapján számítottam is előzetesen. Miután a Géza horoszkópja Rák jegyében álló negatív Uránusza és a gyökeres személyi átvalósulások – és azok el¬mara¬dása esetén: a megrázó anyagi, vagy tragikus személyi veszteségek. – élet¬köré¬ben: a VIII. horoszkóp¬házában álló, valamint az Oroszlán-napja mellett álló bolygói (Merkur, Mars és Jupiter) által szembetámadott Holdja által jelzett, családalapítási és családapai szerepkör-vál¬lalási nehézségekben gyökerező betegségeit, (hasnyálmirigy, esetleges gyomor¬fekély), és az Ikrek-Sárkányfarkát, valamint a Nyilas-Feketepontját támadó Oroszlán-napjá¬nak a negatív fényszögei által jelzett, „maradék” személyiségi-gondjaiból eredő szívpana¬szok¬nak a téves sors-viszonyulásokig visszanyúló gyökerét, a cukorbajnak a Nyilas-Feketepont által jelzett, erős önámítási és másoknak a reflexszerű félrevezetési kész-tetéséből eredő cukorszint ingadozásokat, közösen ki¬szálaz¬tuk és a betegségek-meghaladási lehetőségeit is megbeszéltük, visszatértünk egy kevés időre a Gyöngyi horoszkópjára, illetve a kétszer vesztes, de a most győzelemre készülő kismamai álla¬potára. Miután néhány, hasonló személyi tapasztalatból – nem csak asztrológiai elméletből – következő gyakorlati tanácsot Júliával a szívére kötöt¬tünk, én a megtett kötelesség érzésével és a „megvilágosodott” Gézával való, bizo¬nyá¬ra termékeny és szellem-dús jövőképpel, Júlia viszont, kellemes érzésekkel búcsúzott el tőlük.
Nem tudom, hogy mit érthetett meg Géza a Lilith-tanulmányomból, amitől egész éjszaka nem bírt aludni annak idején, de egészen biztos, hogy nem azt, amit kellett. Álmomban sem gondoltam volna, hogy az fog történni, ami történt, és hogy a ked¬vesen toprongyos Topolinója alacsony ülésébe mosolyogva behuppanó Géza olyan erős és oly nagy adag mérget visz haza az oroszlánszívében, hogy a semlegesítésére, a korábban sokat hangoztatott barátsága sem lesz elegendő. És végképp nem gondol¬tam arra, amikor, a méreg létezésére vonatkozó finom sejtelmeim beigazolódtak, hogy ez a méreg: az Ikrek, a Nyilas és az Oroszlán mérgek kvintesszenciája, annyira erős tud lenni, hogy a lehetséges, valamikori kauzális semlegesítődése érdekében, végül egy¬ér¬telműen el kell utasítanom a Géza barátságát. Amennyiben ugyanis, csak egy gyű¬szűnyi reményt is hagytam volna a Géza lelkében arra, hogy a velem szemben felvett, kezdetben alig érzékelhetően fölényes, aztán finoman lekezelővé, majd ellenségesen irritálttá és végül egyenesen gonosszá vált magatartása elnézhető, hogy ez az önámí¬tás¬sal keveredő ellenséges mentalitás nem befolyásolja őt a betegállapota súlyos¬bodá¬sá¬ban, illetve, hogy ez a mentalitás elvezetheti kettőjüket a harmonikus családi élethez, valamint arra vonatkozóan, hogy az így lelepleződött gonoszságra való hajlamát, esetleg valami másnak is lehet nevezni, és betudni valamilyen pillanat¬nyi, vagy idő¬szakos éberség-vesztésnek, Géza soha nem ébredne fel, nem menthetné meg a lelkét, és anélkül, hogy ezért olyan világméretű tetteket kellene végrehajtania, mint például Adolf Hitler és bandája, a poklok poklára kerülne.
Amikor a szöveges horoszkópok elküldését – és azoknak a részükről történő állítólagos elolvasását – követően, újból levelezni kezdünk, az tűnt fel, hogy Géza har¬madszorra is mesternek szólít, holott a cím- és rangkórság bármely megnyilvánulásán már „tudatlan” fiatalkorunkban is jókat nevettünk, nem hogy mostanában ennek bár¬melyikünk személyében is helye lett volna. Sőt: viccnek is infantilis volt, és a szel¬lem¬te-lenség soha nem volt jellemző Gézára. Mivel a dolog kezdett számomra bűzleni és Skorpiói rafinériáért én sem kell a szomszédba menjek ha rejtett gondolatok kiszi¬ma¬to¬lásáról van szó, a suta mesterezést nem sepertem le az asztalról olcsó mél¬tatlan¬ko¬dás¬sal, hanem megírtam Gézának, hogy engem fel sem emel és le sem süllyeszt a mestere¬zése. Hiszen valójában mester vagyok: karate-mester, és ha kedve tartja, nyugodtan foly¬tathatja, ha a mesterezés alatt nem rejteget semmiféle ellen¬sé¬ges gondolatot. Lehet, szegény Géza erre várt már korábban is, mert a „tisztázó” válasz már másnap érkezett. Ti., hogy a tiszteletteljes megszólítással mindössze fel akarta hívni a figyelmemet arra a tényre, hogy „Apuka én már b.-m (szexuálisan közösültem) is, illetve, hogy ne mint oktatgassam ki őt tovább a betegségei felől, mivel ő jobban ismer engem, mint aho¬gyan azt én képzelem és jól tudja, hogy én való¬jában hipochonder és ráadásul hipokrita vagyok. Lám most is ott volt a számító¬gépem mellett az asztalon egy szelvény gyógyszer (négy darab Paracetamol-tabletta), miközben őket egészséges mentalitásra okítottam. Szó, ami szó, az érkezésük előtti nap vásároltam hat darab paracetamol tablettát, mivel előzőleg vizes fejjel aludtam el a sátorban, éppen amikor hirtelen lehűlt éjszaka a levegő és elejét akartam venni a magát karcos torkommal jelző hűlésnek, mivel az edző-barátom, telefonált, hogy két nap múlva „teljes gőzzel” kezdjük a nyár közepén abba maradt edzéseket. De én soha nem állítottam azt, hogy megvalósítottam volna a gyógyászok khiméráját, vagyis azt, hogy makk-egészséges lennék, illetve azt, hogy amennyiben elkapja az embert egy-egy szellemi pályamódo¬sí¬tás szükségére intő betegség, tilos lenne klasszikus gyógyá-sza¬ti eszközökhöz nyúlni. Sőt: a „folyó”, vagy az újonnan felmerülő betegségeim létéről és szellemi – téves mentalitásbeli – eredetéről majd minden tanulmányomban írok és senkit nem buz¬dítok arra, hogy orvosi rendelő és patika helyett, népi kuruzs¬lók és divatos keleti-nyugati ördöngősök imaszobáit látogassa. Egészen biztos, hogy nekik sem adtam egyetlen ilyen jellegű tanácsot.
Az új minőségűnek ígérkező, de végül csak a régi reflexeit hozó, férj- és jövendő családapa Gézával való tanulságos találkozásom idején, már túl voltam, nem csak számtalan megtárgyalt, vagyis a hozzám sorsprogram-feltárás érdekében forduló személyekkel élőben értelmezett horoszkópon, de több éve már az Edua derült égből villámcsapásként ránk törő halálán is. Illetve a halált követő egy éven át folytatott ön-vizsgálaton, a szó szoros értelmében vett, kegyetlen önvizsgálatokon alapuló, meta¬fizikai mentalitás-értelmezéseken. És azon az iszonyaton is túl voltam, amikor Júlia elmondta, hogy a nappali éber tudata és akarata által irányíthatatlannak és fegyel¬mez¬hetetlenek bizonyuló szexuális fantáziája, minden közös barátunkkal és minden velünk kapcsolatba kerülő férfival szerelmeskedik, nem csak álmában, hanem nap közben is és mindezek tetejében, különösen azokat a férfiakat kívánja meg, akiknél valamilyen testi, vagy lelki rendellenesség észlelhető. Semmi nem tudott már meg¬lepni tehát, ami az emberi természet mélyrétegeiben bujkálhatott még számomra is isme¬retlenül – Esetleg meglepni! – és elsajátítottam már azt az asztroló¬gusi reflexet, hogy minden, számomra ismeretlen, rendkívüli esemény, vagy jelenség esetében az esetleg zavaró felszíni megjelenési forma alatt is a mélyben rejlő, kauzális indító okokat keressem és próbáljam azokat maradéktalanul a felszínre hozva, értelmezni. Tudtam ugyanis, hogy nem a felszínen megnyilvánuló, általában rossznak ítélt – kellemetlen, fárasztó, figyelem- és energia-igényes, vagy egyenesen romboló – lelki és szellemi jelenségek a veszélyesek valójában, hanem a feltáratlanok, illetve a spirituálisan és kauzálisan meg nem értettek. Ezért, bármely úgynevezett bajnak és gondnak az egyetlen feloldási – meghaladási lehetősége, nem lehet csak az elhárítás. Nem elégséges tehát egy fizikailag, pszichikailag, vagy mentálisan rombolni is képes jelenséget elhárítani, kivédeni, vagy elkerülni, hanem elsősorban a legmélyebb gyö¬ke¬rekig menően felismer¬ni, feltárni és megérteni, majd minél pontosabban meg kell nevezni, meg kell határozni.
A kérdés tehát nem csak az volt, hogy miként került a csizma az asztalra? Hogy a korábbi – látszólagos? – egyetértés szellemével ellenkezően, miért vádaskodik hirte¬le¬nül, ennyire arcátlanul átlátszó módon Géza? Jól ismertem én másfél évtizedről korábban a saját mulattatására űzött, személyi-hengerlős játékait. Velem is elkövette néha az elején, majd később éppen az én felvidításom érdekében adta elő a „Nézd mekkora nagydarab vaj áll a fejed tetején” nevű inszinuációs játékot. De úgy gondol¬tam, hogy ennek már viccként sem lehet helye kettőnk között. Egyfelől, mert jól is¬merem a játékot, nemcsak tőle, hanem Bunko Nyenye ezredeséktől is, másfelől azért, mert nem rólam, hanem róla: az ő egészségéről, és nem utolsó sorban a család-ja épségéről volt szó éppen. Amikor az én egészségi gondjaimról és család-alkotási, családőrzési vegy családbomlási gondjaimról van, vagy lesz szó, akkor arról tár¬gya¬lunk. És egyébként is: az éppen adott élethelyzetek szerint, hozzá képest, nekem akkor egy kevés vaj sem volt a fejemen. A fő kérdés az volt, hogy milyen, a betegségei kialakulásával is kapcsolatos szellemi és spirituális mentalitásbeli mozgató rugók ve-zették oda Gézát, hogy irántam annyira ellenséges érzéseket – amint később kide¬rült: szenvedélyes indulatokat – és gondolatokat kezdjen táplálni, hogy még az általa annyira fontosnak tartott rációt és helyzetismeretet is félredobja és a hamis vádas¬kodás és az inszinuáció infantilis eszközéhez nyúljon? És ugyanez a kérdés meg fog ismétlődni Júlia és az édesanyja esetében is, amikor egy ősi, a matriarchális korben rögzült ösztön által vezetve szétdúlják a négygyermekes családunkat, azért, hogy a gyermekeit gondozni és nevelni képtelen Júlia átadhassa azokat az anyjának.
A Géza asztrogrammjának az utólagos – és tüzetesebb! – vizsgá¬lata után tehát, ami¬kor az is feltűnt, hogy nemcsak hogy az Oroszlán napját és a mellette álló bolygó¬kat fényszögeli kizárólag negatívan a többi bolygó, hanem a szin¬tén hamis önértékelési (Erős önámítási!) késztetéseket, illetve a saját személyével szem¬beni kritikátlan mentalitást, erős becsvágyat, hamis öntudatot és csaknem határtalan hiúságot, jelző Nyilas-Lilithje is szemben áll az Ikrek-Sárkányfarkával és, hogy mindaz, ami ebből ki¬olvasható, egyszerűen úgy írható le, hogy mindössze a saját személye is egy kiismer¬hetetlen labirintus a számára, világossá vált, hogy a korábbi tapasztalataimnak a jó cél érdekében történő mellőzése miatt, akaratom elle¬nére tehát, mélyen megsér¬tet¬tem őt a felesége előtt az önérzetében. Hogy a meg¬ingat¬hatatlan öntudatáról és személyi erejéről szóló korábbi ismereteim félrevezettek. Neki viszont nem kellene emiatt kétségbe esnie és engem támadnia, mert ezzel nem nekem fog ártani – nem rajtam fog bosszút állni – hanem saját magának és ezáltal a feleségének és a jövendő gyermekének, mivel az ellenséges és gyűlölködő szellemi állapotát, akarva-akarat¬la¬nul átveszik ők is. Mindezt így leírtam a válaszomban.
Erre viszont megérkezett Gézának, az „az írott tette”, amit nem lehet másnak, csak egyértelmű gonoszságnak nevezni. Ebben ugyanis felvilágosított arról, hogy nem bujkálhatok többet sem előtte, sem a „tájékozatlan magyar kulturális körök” előtt, mivel a kilenc évvel korábbi huzamos erdőszentmihályi tartózkodása idején, össze¬barát¬kozott, „az általad gúnyosan Orszonként fitymált, de nálad százszor tehetsé¬ge-sebb, pályatársaddal, aki nem tehet arról, hogy tragikus halála – tényleg tragikus az, ami¬kor a több rendbeli, színházrendezői ügyességgel megszervezett és komoly szí¬nészi produkciónak is számot tevő öngyilkossági kísérlete után, amelyek közül egy¬hez nekem is volt szerencsém a diktatúra idején, megfullad részegen a saját hánya¬dé¬kában. – megakadályozta abban, hogy téged leleplezzen. Nekem viszont, megmutatta Gerzson azokat a képtári reprodukciókat, amelyek a Hitlerék által a harmincas évek végén hirtelenül kivégzett, Német Apokaliptikus Alkotóműhely nevű fiatal festőkből álló csoportnak a képeit ábrázolják, ahonnan te, a „merész” stílusodat loptad. Jól tud¬juk mind a ketten, hogy az első kiállításod előtt, a hetvenes évek végén és a nyolc¬va-nas évek elején, többször is végiglátogattad az akkor Kelet-Németországnak nevezett német tartományok képtárait, köztük azt a Berlin külvárosában található galériát is, ahol „az apokaliptikusok” képei voltak néhány alkalommal kiállítva. Akkor nem írtak és nem beszéltek hivatalos körökben az „Apokaliptikusokról”, mert túl fiatalon meg¬haltak és a képeik is mind Kelet-Berlinben maradtak, tehát Nyugat-Németországban nem tudott róluk senki. A keleti kultúr-propaganda számára viszont, nem jelentettek akkoriban különösebb értéket, mivel az Apokaliptikusok tagjai közül egy sem volt kommunista, sőt: inkább „nemzeti érzelműség” volt jellemző az általános magatartá¬sukra és a dekadens jelzővel illették őket azok is, akik éppen tudtak róluk. Hitlerék is valami, nyomorúságos félreértésből származó bosszúállási akció során lövették ha¬lom¬ba, „a züllött zsidó lelkeket”, mivel olyan információ jutott a fülükbe, hogy Göring¬¬nek, vagy valamelyik más, közvetlen náci vezetőnek a felesége az egyik apokalip¬ti¬kusnak a szeretője. Ma viszont egy központi képtárban találhatók ezek, a közös stílus¬jegyeik által is azonos látásmódról tanúskodó, fantasztikus művek, ame¬lyek¬ről viszont az is leolvasható, hogy nem az apokaliptikusok másolták le, majd¬hogynem egy az egyben az Erdélyi Balog Ádám képeit, hanem Balog Ádám másolta le szemtelen gátlástalansággal az Apokaliptikusokat. És én ezt most a világ elé fogom tárni! Hiába pucoltál el tehát a festészet mezejéről, félvén a leleplezéstől, illetve azért mert a tehet¬ségedből mindössze a másolásra futotta és nem vagy képes újabb „ere¬deti” Balog-képet festeni, mert a plagizálás, utólag is plagizálás marad, és nemcsak erkölcsileg, hanem anyagilag is keményen büntetik mostanában. Ráadásul az is meggondol¬koz¬tató, hogy mennyire lehet hiteles az olyan tehetségtelen festőből lett asztrológus, aki mások műveit arcátlan kegyetlenséggel, ellopta.” Első olvasatra azt gondoltam, hogy mindez csak egy hatalmas Géza-féle vicc, de a levélhez egy újság¬cikk szerű írott anyag is volt csatolva, jelezvén azt, hogy Géza tényleg határozottan elszánta magát a „leleplezésemre”. Ez, az újságcikk-anyag nemcsak a plagizáló festő mivoltomról szólt, hanem a hiteltelen asztrológusi mivoltomról is. De nemcsak az „aki hazudik, az lop is” logika szellemében, hanem olyan formában, hogy az asztroló¬gia tudományával semmi baj nincs tulajdonképpen, hanem csak azzal, ahogyan az olyan zavaros fejű, hamisan képzett és tévesen beavatott asztrológusok, mint a dilet¬táns és plagizáló festőből asztrológussá avanzsált Balog Ádám például, azt elő¬adják és eladják.
Hogy milyen jó szekus, illetve milyen utolérhetetlen diktátor lehetett volna ebből az emberből! Vajon örvendetes, vagy sajnálatos, hogy az adott politikai körülmények, a családi hagyományok, illetve a neveltetése nem „nyitott erre lehetőséget” neki? Tegyük fel, hogy akad egy olyan felületes szerkesztő, aki közli ezt az őrületet vala¬me¬lyik régiófölötti, magyar nyelvű Erdélyi napi- vagy hetilapban. Semmi lehetőségem, de még csak időm sem lenne arra, hogy ezeket a hajmeresztő állításokat cáfoljam. És főként akkor, ha csakugyan léteztek is azok a „Hitlerék által legéppuskáztatott” fiatal festők, amit viszont nem hiszek, nemcsak azért, mert én nem tudok róluk, hanem azért is, mert az interneten sem találom nyomát sem a Német Apokaliptikusok képei¬nek, vagy a csoport létezésének, és bármiféle berlini fiatal festőcsoport agyon¬löveté¬sé¬nek sem. De él az Istenhidegéhez tartozó falvak egyikében egy, az előttem járó generációhoz tartozó, és a diktatúra idején külföldre disszidált, „rendkívüli” festő-egyéniség is, akinek nem csak, hogy az összes nyugati fővárosban és nagy¬város¬ban volt már különböző jellegű (Festészet, grafika, performance, stb.) kiállítása és „akciója”, hanem még a Nyugatnémet Zöldek Pártja grafikusa, illetve akció-szer¬vezője is volt. Nos, ő sem hallott a Berlini Apokaliptikusok Alkotó¬műhelyé¬ről soha. De mindegy. Mindennek csak azt követően járhattam utána, hogy Géza a leleplezé¬semmel meg¬fenyegetett. De akkor sem a félelmemben, vagy a hirtelen felgerjedt haragos-gyűlö¬le¬tem¬ben fenyegettem meg azzal, hogy amennyiben a gyaláz¬kodást nem hagyja azonnal abba, a lehetséges börtönbüntetéssel sem törődve, le¬utazom Árkosbakára és a váran¬dós felesége előtt, erős lelki kéjérzetek között fogom tönkrezúzni az izomzatát és össze¬törni a csontjait, hanem azért, hogy kapjon észbe és állítsa le magát. Azért, hogy felfogja végre: ez a bulija immár visszavonhatatlan marad örökre, és ha esetleg má¬sok meg is bocsátanak neki, azokért amiket ellenük elköve¬tett, én, aki azon kevesek közül való vagyok, akihez állítása szerint ragaszkodott, a meggyőződésem szerint, sötétlelkű gonosz gazemberként gondolok rá, vala¬hányszor a személye bármiről is eszembe jut. Hogy az, amit elkövetni készül ellenem, de ami, ha elköveti, elsősorban nem is engem, hanem a családom egzisztenciáját fenyegette volna – hiszen, ki mert volna még rendelni horoszkópot tőlem egy ilyen lejárató kampány után? –, már nem nevezhető semmilyen körülményben, jó vicc¬nek. Vagy a határokat kissé túllépő, esetleg a szokásostól eltérően „meredekebb” viccnek. Nem szabad egy percig sem felmentenie velem szemben magát a gonoszság tudata alól, mindaddig, amíg „hamut szórva a fejére”, mélyen be nem ismeri önmagának, hogy a gonoszság gyökere letagadhatatlanul ott lapul a lelke mélyén, hiszen hetekig képes volt a szívében és a gondolataiban ezekkel a, tönkretevésemre irányuló sötét érzésekkel és képzetekkel élni. Amennyiben ugyanis hagyom, hogy felmentse és tovább áltassa magát és lelki-ismeret furdalás és felelősség nélkül éljen tovább, a látása egyre gyengébb lesz, a cukor¬baja végzetessé válik, és amennyiben hagyom, hogy békében éljenek a tudatá¬ban és a tudattalanjában, a felsőbbrendűségi képzetei, amellett, hogy az infarktus végez vele úgy, mint az Oroszlán jegyében született Matyi bácsival és az Oroszlán Sárkány¬farok¬kal rendelkezett Robi barátom¬mal, a képzelete tovább szédíti a lelkét azokon a valóság¬nélküli pszichikus (asztrális) képzeteken, amelyek végén, nemcsak a fizikai, hanem a teljes megsemmisülés várja.
Hát végül is ezért kellett neki velem találkoznia. Nekem meg azért, hogy a leg¬félreismertebb és legveszélyesebb napjegy rejtett zugait is átvilágíthassam és ne ma¬rad¬¬jon semmi homályban a megváltás lehetőségeit kutató-fürkésző szellemi szemeim előtt. Nem véletlenül írta meg Géza éppen akkor „a nagy leleplezését” előkészítő találkozó-kérő levelét, amikor a harmadik kislányunk, a rendkívüli értelmével máris jeleskedő Főnix, a világra érkezett. Az ő horoszkópjában ugyanis, a Lilith éppen az Ikrekben ékes¬kedik, jelezvén Júlia kettős viszonyulását hozzám és a családjához, illetve az anyjához. Hiszen ős is a Gézával egyidős Ikrek sárkányfarokkal rendelkező anyjának a lánya!
Történt, hogy éppen a Gézával való, az üdítőből groteszkké változó találkozásom előtt három héttel, egy felső hegyvidéki üdülőtelepen szervezett „Életmód-táborban”, amelyen előadóként vettem részt, összebarátkoztam azzal az erdőszentmihályi fotó¬művésszel, aki a következő iskolai év folyamán, általam tartott asztrológiai- meta¬fizi¬kai kurzusokat szervezett. Akkoriban még nem tudtam, és csak a késő tavasz – kora nyár küszöbe táján derült ki, hogy éppen Árkosbaka végében, a falu széli tó partján van neki is, egy régi házból éppen átalakítási félben levő pihenő-otthona. Rögtön rá csaptam, hogy akkor azt kitakarítjuk, a lakhatáshoz feltétlenül szükséges munkákat elvégezzük és a Székelyföldön élő, régi hallgatókból lett asztrológus-barátaimmal nyári tábort tartunk. Ennek okáért a fél nyarat Árkosbakán töltöttem és a központ¬ban levő vegyes-üzlet felé, valamint onnan jövet gyakran haladtam el kerékpáromon a Gézáék otthona előtt. Az autóját, illetve a két autóját láttam az udvaron, és egyszer talán őt is, amint éppen belépett a tornácról a házba. De sem az utcán, sem az üzlet¬ben nem találkoztunk Júlia, vagy én, sem vele sem a feleségével, pedig a való-színű¬ségi elmélet alapján kötelező lett volna. A következő év nyárvégén ugyanott töltöt¬tem két és fél hetet, a reinkarnációról és a spirituális tisztánlátásról szóló tanul¬má¬nyaimat írva a fotóművész hétvégi-házában, de két-három naponként az üzletbe eljárva. Ekkor már világos volt számomra, hogy egyáltalán nem véletlen az, hogy nem találkozom sem az utcán, sem az üzletben velük – hiszen mikor a piros, mikor a zöld, mikor mind a két autó parkolt az udvaron, jelezve, hogy élet lakik a házban – hanem így rendezik ezt az egyetemes törvények. Különösképpen a rezonancia törvé¬nye. Hiszen az ördöggel sokkal könnyebb szembenézni, mint az Istennel, mondja Hamvas Béla a Magia Sutraban és Géza még a gyémánt-esze alól, az ocsmány nyelvét ki-ki öltögető kisördöggel sem mert soha szembe nézni, nem, hogy az önáltató és önigazoló elméletekkel, ügyesen eltakart lelkiismeretében lakozó Istennel!
Azt viszont mindenképen szerettem volna megtudni, hogy sikerült-e a várandós Gyöngyinek a babát egészségben megszülnie, mivel semmi arra utaló jelt nem láttam a házuk körül és az udvarban, hogy gyermekes család lakna a házban. Hát az utolsó táplálékvásárlás alkalmával, megkérdeztem a boltos asszonyt, hogy lakik-e a faluban egy Bodor Géza nevű úr? Igen – jött a válasz és a hölgy készségesen elmondta, amit én is tudtam, hogy a falu mely részében laknak. És van-e gyermekük? Kérdeztem. „Igen, van egy, két éves kislányuk.” – Igyekeztem, nem adni külső jelét annak, hogy ezt mennyire megkönnyebbülten vettem tudomásul, de visszafelé egészen vidáman karikáztam el a számomra valamiért most is, életjelek nélkül maradt, falusi ház előtt.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/


Vissza a tetejére
  Profil  
 
HozzászólásElküldve: 2023.03.23. 21:35 
Offline
Adminisztrátor
Adminisztrátor
Avatar

Csatlakozott: 2008.03.11. 22:01
Hozzászólások: 4234
Tartózkodási hely: Csíkszereda
4(16)-ik fejezet:

Vétkek és betegségek. Nem kell egyetérteni.



Kedves olvasóm! Elérkeztünk regényes sorskönyvnek a legfontosabb részéhez: a lét első, és végső értelmét, illetve az életünk lényeges mozgatóit leleplező fejezetéhez. Nem véletlen, hogy nem árultam el eddig neked azt, hogy miért van 22 fejezete a könyv¬nek, vagyis azt, hogy ez a 22 fejezet, ha nem is a botor értelmezések, vagy a silány illuszt¬rációk szintjén, de szoros összefüggésben áll, a Tarot néven ránk maradt, ó¬egyip¬tomi beavatási ikon-rendszernek a számban megfelelő lapjaival. A Tarot Torony nevű, 16. ikon¬já¬nak megfelelő, leleplező fejezetet tehát, nyilván azzal kellett kezde¬nem, hogy ezt a tényt lelepleztem a számodra. És mivel éppen a 16. számú ikon alap¬jelen¬tése miatt, ezentúl már csak egyértelműen nyílt kártyákkal játszhatunk, azt is előre kell bocsátanom, hogy ez, a szellemi Bábel-toronyokba csapódó istennyilát meg¬előzni hivatott leleple¬zés, semmiben nem hasonlít a ma divatos, politikusi visszaélések és bűnözések leleplezésére, a politikával összefonódó gazdasági és tudományos érdek-érvényesítő konspirációk leleplezésére. Nem minthogyha nem tudnánk a sok esetben a sorozatgyilkosságig, a tudatos népfertőzésekig, a környezetfertőzésekig és eseten¬ként a népirtásig is elmenő titkos és féltitkos gazdasági és politikai konspirációs játszmák létezéséről. Egyenesen szükséges, hogy legyenek! De azok, a magukat má¬soknál intelligensebbnek képzelő politikusok, tőkések, bankárok, magas rangú tisztek és rendőrök, tudósok, jogászok és főpapok, akik úgy vélik, hogy lényegileg bármit is nyerhetnek ezek által, a gazda¬sá¬gi vagyon- és hatalmi befolyás-növelő, összeeskü¬vé¬sek által, maguk is egy, a pragmati¬kus és tudományos gondolkozásnál és képzeletnél sokkal mélyebb, egyete¬mesebb, és ezért sokkal erősebb szellemi hatalom befolyása alatt állnak. Akárcsak azok a magu¬kat ártatlannak képzelő áldozatok, akik e „világ-sakkozók” gazdasági hatás- és vonzás¬körébe kerülnek. Ezért tehát:
1) E fejezet, botrányos lesz a számodra, amennyiben bízol a fennálló világrend, valamint az akadémikus orvostudomány és a népi hagyományokon alapuló természet¬gyógyászat, vagy az ezredfordulón döppingszerűen elterjedt keleti és nyugati miszti¬kák gyógyászati technikáiban.
2) Unalmas lesz számodra, amennyiben annyira fiatal vagy és olyan szerencsés csillagzattal születtél, hogy a szüleiddel – testvéreddel, testvéreiddel – együtt teljesen egészséges vagy és még nem szenvedtél valamilyen, az egészségedben, a testi, vagy lelki épségedben kárt hagyó balesetet.
3) Akkor is unalmasnak találhatod majd e fejezetet, hogyha a politika világa, annak a rémséges ostobaságai, vagy a rák és az AIDS igazi okai sem érdekelnek.
Mindazonáltal, ha a felsorolt okok miatt, hajmeresztőnek és légből kapottnak, vagy fárasztónak találván a betegségek és a balesetek igazi okairól, valamint a sorsunk politikai szinten történő rendezésének a csődjéről szóló, fejtegetéseket és türelmet¬lenül tovább lapozol, a regény és a sorsod valós értelme megértése érdekében, e fejezethez többször is vissza kell majd térned.
* * *
Lazarev nevű híres orosz energia-gyógyász egyik könyvében olvastam ezt: „Egy kaukázusi legenda szerint, egy keresztény szerzetes, aki tíz éven keresztül imádkozott az Úrhoz, hogy adja meg számára a gyógyítási képesség kegyelmét, észlelvén, hogy imája meghallgatást nyert, boldogan újságolta a jó hírt a rendfőnökének. Nagy megrökönyödésére viszont, a rendfőnök nem osztozott az örömében, sőt: azt parancsolta neki, hogy menjen vissza a fülkéjébe és imádkozzék azért, hogy az Isten vegye el tőle ezt a frissen kapott képességet, és adja meg helyette az erkölcsi hibáinak a felismerési és belátási képes¬sé¬gét.” Ezt a kaukázusi mondakörből származó legendát tehát egy olyan, a misztikus gyógyítói tevékenységgel szakító szerzőnek a könyvében találtam, aki több évtizeden keresztül gyógyította a rászorulókat bioenergiával. A keleti misztikus – vallásos irodalomban kellően tájékozott szerzővel, a reinkarná¬ció elméletnek a lét-realitásként való kezelésén kívül, majdnem minden¬ gondolatával egyetértet¬tem, mivel a bioenergiás gyógyítás közben az emberi információs-energetikai (spiri¬tuális) terek módosulásával kapcsolatos megfigyelései alapján, ugyan¬azokra a követ¬kez-tetésekre jutott a sors-hatásmechanizmusok természetét illetően, mint én az asztro¬lógusi gyakorlatom közben.
Az áhított gyógyítói képességeket megkapó szerzetes rendfőnökének a nem csak, hogy furcsa, de a humanista logika szemszögéből egyenesen kegyetlen és igazság¬ta¬lan parancsánál, már csak egy másik válasz „irracionalitása” elgondolkoztatóbb. Ezt az örök Buddha adta az orvosok mennyei képviselőjének a méltatlankodó és értet¬len¬kedő kérdésére, és amely választ az ugyancsak a bioenergiás gyógyítással végképp fel¬hagyó orosz könyvszerző idéz a tanulságos könyvében: Az örök Buddha magához idézi a kü¬lön¬böző mesterségek képviselőit és mindegyiket külön megkérdezi, hogy mi a mun¬kájának a célja és értelme. Végül mindegyiket bebocsátja a Nirvánába, de az orvost nem. Ez méltatlankodni kezd, amiért a Buddha éppen őt utasítja el, aki a leghumá¬nu¬sabb tevékenységet végzi, és, egész életét az ember szolgálatába, fájdalmainak enyhítésé¬re és megromlott testi egészségének a helyreállítására áldozza.
„Azért, mert te leveszed az emberekről azt a terhet, amit én rájuk küldök, hogy meggátoljam őket a rombolásban. Sőt: még meg sem engeded nekik, hogy rájöjjenek a betegségeik tényleges okára.” Ennél abszurdabb és igazságtalanabb kijelentést már csak Jézus tett, amikor olyanokat mondott, hogy „Akinek van, annak adatik, és aki¬nek nincs, attól elvétetik.”, vagy, hogy „Csak aki meggyűlöli magát és meggyűlöli az apját és az anyját, az lehet az én tanítványom.”
Hát őrültek ezek? Mármint a rendfőnök, a nagy Buddha és Jézus? Nem. Mindössze egy, a szokottól merőben eltérő logika szerint szólalnak meg a parabolikus törté¬netekben, amelyben nem az életélvezet-lehetőség és a kényelem szerinti érték-logika jelenti a legfőbb értéket és a helyes alapállást, hanem az Isteni akarat: a teremtés és a lét eredeti rendeltetésének a logikája, a szellemi törvények és a sors-logikája: a megváltás logikája.
Ha eredményesen írod a naplódat a regényes könyvünk olvasása mellett, azt fogod észlelni, hogy a régi és az új betegségeid igazi okai csak látszólag találhatóak a szélsőséges természeti jelenségeknek a szervezetedre gyakorolt hatásaiban, változá¬sai¬ban, illetve a váratlan és romboló eseményekben, vagy az akaratodtól független fertőzésekben. A betegségeid igazi indító okai nem a szélsőséges és ellenségesnek képzelt természeti folyamatokban és nem is a baktériumokban keresendők, hanem a te belső világodban, az egymásnak ellentmondó érzéseidben és gondolataidban, illet¬ve a kitűzött céljaidnak és a racionális gondolataidnak ellentmondó sóvárgásaidban és az önmagad elől is elrejtett érzéseidet és vágyaidat irányító, háttér-ambíciódban, a lelki-szellemi világod feszültségeiben. Sőt: a betegséged okai igazából az idea-vilá¬god¬ban, az életed céljáról és értelméről alkotott nézeteidben, hiedelmeidben találhatók. A személytelen orvostudomány nem akar tudomást szerezni az élet értelméről alkotott személyi és a csopor¬tos képzeletvilágnak az egyének testére gyakorolt hatásairól, miközben a lelki befolyást nem tagadja. Úgy fogalmaz, hogy a betegségek oka és eredete pszichoszomatikus, vagyis hogy érzelmi-testi. Tudja, hogy a betegségek okai nem a csak külső esemé-nyek¬ben keresendők, hanem a beteggé vált személynek a tünetek jelentkezését megelőző időszakban tanúsított általános mentalitásában, a diszharmonikus lelki folyamatok¬ban. De azt már nem képes belátni, hogy a betegség-okok ott lakoznak a civilizált embernek a valóságról, az élet értelméről és céljáról (a boldogság elérési és „meg¬szerzési” lehetőségéről) alkotott képzeteiben, illetve az emberi lét céljáról és ren¬del¬tetésről alkotott tévképzeteiben. Amennyiben ezt a belátást és beismerést megtenné az orvostudo¬mány, saját magát kellene felszámolnia, mint civilizációs tévtant, mint az ember rendeltetését félreértelmező és ezáltal az embert félrevezető és gyógyítás-függőség¬ben: orvos- és gyógyszerfüggőségi állapotban tartó eszmekört.
Az asztrológiának a napjegyek szerinti karaktereknek megfelelő betegség-hajla¬mok¬ról szóló tanításai erről beszélnek... De miért kell nekünk, nekem és neked ebben a regényben egy olyan kérdéssel foglalkozni, amivel nem képes megbirkózni az a tudományág, amelyben az elért kutatói eredményekért évente mesés vagyonokat érő díjakat osztogatnak? – A zavartalan életed és az egészséged elérése előtt feltételként álló képzelet-tisztításért, a zavaros lét-képzeleted romboló következményeinek és pusztító ártalmainak a felszámolásáért. Addig is tehát, amíg a regényes könyvünk által nyújtott megvilágosodásoknak a személyes életélményeiddel való kapcsolatba-hozása után, képessé nem válsz elfogadni ez állításaim létjogosultságát, el kell hidd becsületszóra, hogy a fájdalom egy, a visszahatás és a fejlődés egyetemes törvényeit szol¬gá¬ló hasznos érzés, hogy a fájdalom az egyetemes evolúciót szolgálja, nemcsak a fizikai dimenzió¬ban, hanem a lelki, a szellemi, az ideális és a kauzális szinteken is. Összetett szenvedés-együt¬test jelentő csomagként viszont csak akkor jelentkezik a fizikai fájdalom, ha előzőleg több olyan lelki fájdalom-jelzést, mint a félelem, a szorongás, a lelkiismeret furdalás, a stressz, a depresszió, illetve az ingerültség, a harag, a ne¬hez¬telés és a gyűlölet kelle-metlen állapotai, nem voltunk hajlandóak komolyan venni és e finom jelzésekből okulva, nem voltunk hajlandóak a szükséges belső magatartási és képzeleti változá¬sokat meghozni és gyakorolni. Ha nem akartuk a fájdalom-jelzé¬sek¬ből a szükséges következtetéseket levonni és e szellemi következ¬tetéseinkből kiszű¬rő¬dő információkat hasznosan: a megbomlott lelki és szellemi egyensúly helyreállítására felhasználni. Ezért minden betegségtünetet olyan jelként kell felfognunk, amely arra utal, hogy valamely negatív lelki, vagy szellemi állapotot, huzamosan tévesen élünk át. Naivan, vagy nagyvonalúan elnézve-eltűrve magunk¬nak, vagy fordítva: ellensége¬sen, türel¬met¬lenül, zavarosan és romboló-szenvedé¬lyesen átélve ezeket, valósággal élvezzük és élvezettel szürcsölgetjük az általuk idézett negatív szellemi-lelki állapo¬to¬kat.
És most jól fogózz meg, olvasóm: a betegség a maga fájdalom-jelrendszerével együtt, egy olyan, az egyének aurájában keletkező hamis és negatív információk által létre¬ho¬zott romboló energia-csomag következménye, és végül olyan, a szervezet által ter¬melt belső mérgek hatásának (belső mérgeződésnek, rombolódásnak) a következmé¬nye, ami az egyén környezetének (a természeti elemeknek és a többi egyénnek) a kauzális zavartalanságát és spirituális megmaradását biztosítja. A betegség egy olyan szabályozó rendszer, amely az abszolút ősforrás létőrző eréből áramlik az erősen és ki¬tar¬tóan romboló képzeleti és mentális tevékenységet folytató személyek finom aura-struk¬tú¬rái¬ba. A betegség tehát az egyetemes létezésnek: a biológiai létezésnek és az emberi fajnak a mentális tisztulását biztosító spirituális erőtérből árad a tévelygő egyén aurájába. Ez a sötét emberi gondolatokkal és agresszív képzetekkel szoros szellemi kapcso¬latban álló, spirituális védelmi erőtér, az egyetemes teremtés állandó tisztán-tartását, a spirituális létfolyamatok megtisztulását, a lét és a létesülés fenn¬mara¬dását és fej¬lő¬dését biztosítja. Az egyén természeti érzelmi és gondolati környe¬zetét megvédi az egyénnek a finomabb szellemi struktúrákra gyakorolt romboló jellegű, érzelmi és gondolkozási tevékenységével szemben, a pszicho-mentális önké¬nyes¬kedéseivel szem¬ben, azáltal, hogy legyengíti és szélsőséges esetekben idejekorán szétbontja az egyén természeti struktúráit (megöli a biológiai szervezetet). Amennyi¬ben nem létezne a betegség, illetve ha nem létezne ez, az ember negatív energiáit csökkentő és elszívó és szélsőséges esetekben lebontó rendszer, akkor a spirituális fejlődésüket szolgáló nehéz¬ségeik miatt a környezetüket, az életkörülményeiket, vagy a sorsukat – és ezáltal a sorsot adó Istent – gondolatban támadó, rejtetten, vagy nyíltan egymásra és a terem¬tő Istenre haragvó-gyűlölködő személyek, képesek lenné¬nek szétbontani a romboló és ambíciós élet-képzeteikkel és a gyilkos sors-képzeteik szenvedélyes áthevítésével, nem csak a környezetüket, hanem megzavarhatnák a teremtés spirituális gyökereit is.
Itt viszont meg kell állnunk, mert látszatra jogosan felmerül a kérdés, hogy akkor az „ártatlan” újszülöttek, a csecsemők és a szintén „ártatlan” kiskorúak miért halnak meg és miért szenvednek különböző betegségekben? – E kérdés megválaszolása érde¬kében, most mindjárt bele kellene merülnünk az ős-kinyilatkoztatásoknak az olyan rejtett értelme felfedésébe, mint a Prédikátor könyve annak a passzusának a meta¬fizi¬kai értelmezésébe, hogy: „Vétkeinkért utódaink bűnhődnek meg harmad és negyed¬ízig¬len.” Amennyiben vallásos vagy, és feltétel nélkül elfogadod a keresztény egyhá¬zak¬¬nak az ember ősbűnösségére vonatkozó tanításait, különösebb szellemi magyaráza¬tokra nem lesz szükséged a betegség-hajlamoknak a szülőktől örökölt negatív szellemi programokra való visszavezetésének a megértésében. Még akkor sem, ha a teológiai dogmák primitív determinizmusa semmivel nem jobb a materia¬lista világ¬nézetek következtetéseinél. Maradjunk meg, egyelőre, mégis e dogmánál és ahogy a regény történetének a segítségével, a minden időben és térben érvényes egyetemes törvé¬nyeket megismerjük, meg fogjuk látni, hogy a keresztény Európa vezérszellemé¬ben századokon keresztül letagadott Sors Törvénye, az imént idézett bibliai mondat¬ban, megadja választ az ártatlanság kérdésére. Ezt a bibliai állítást ugyanis egészen kon¬kré¬tan bizonyítani lehet a beteg gyermekek és az édesanyjuk személyi horosz¬kóp¬jának az összehasonlítása által. A szentimentális „ártatlan” kifeje¬zésünk, amely egyben súly, érték és sodrás nélküli személyt: súlytalanságot, vagyis lényegtelenséget jelent (ár nél¬küli¬séget), metafizikailag éppoly értelmetlen a csecse¬mők és a gyermekek esetében, mint az ősbűnösség determinista tartalmaktól terhes, de annál misztikusabb jelentése. Az újszülött személyében biológiailag kifejeződő és megjele¬nő, rejtett szellemi struktúra, magában hordja a növekvő-érő szervezet által évekkel később kifejezésre jutó egyedi jellegzetességeket, és ezáltal a sorsában is megjelenő, sajátos fejlődési és kiegyenlítődési lehetőségeket: az egyéni megváltódási lehetőséget, ami kapcsolatban áll az egyetemes kiegyenlítődési lehetőségekkel. Ez a sajátos, egyéni tapasztalási, ki¬egyenlítődési és újra-teremtési program, ott van mint jellegzetes lehetőségek egysége, minden csecsemő aurájában már a születése pillanatától fogva.
A pragmatikusan gondolkozó ember mindig két végletbe csúszik a saját lénye és léte esélyeinek a megítélésében: a természettudományos gondolkozás egy objektív biológiai evolúció szeszélyes következményének, valamint az objektív természeti erők vak kíméletlenségének kiszolgáltatott, a jelenben semlegesen (objektíven) és mecha¬ni¬kusan működő kozmosz-részként látja és tünteti fel az emberi életet. A gnosztikus filozófia és a vallások kreacionista elmélet valami rendkívüli és különleges (pro¬tek¬ci¬ós!), isteni-szellemi beavatkozás következményének fogják fel az embert. E szer¬fölött tet¬szetős, de annál zavarosabb idealista koncepcióban, a fanatizmushoz vezető kol¬lek¬tív, vagy egyéni kiválasztottság tévképzete mellett, benne rejlik a külső isteni erőnek a korrumpálható természetébe vetett hit lehetősége, az abszolút „objektív” léttudatnak az a korrupt változata, ami alapján egyesek úgy képzelik, hogy ez a külső Isteni hatalom valamiért kivételez velük, a faji- és a vallástársaikkal, a nemzetükkel, esetleg az egész emberiséggel. Márpedig ez, az isteni kivétel-képzet tevés! Isteni kor¬rup¬ció nem létezik, mivel az Isten is kényszerhelyzetben van: számára is kötelező a megvál¬tás elérése. A kegyelemosztó, vagyis a protekciózó: önkényesen igazságosztó Istenben való hit értelmetlen és a kényelemszeretetünkből, az önámítási reflexek következ¬té¬ben évezredeken át belénk rögzült felelősség-elhárítási késztetésünkből fa¬kad. Az evolúció egyetemes törvényének hatása, vagyis az örök kiegyenlítődést és az egyre összetettebb létstruktúrák létesülését igénylő törvény, sokkal logikusabb és ezért sokkal végzetesebb annál, mint ahogy arra szellemi kiváltságosságban, vagyis az isteni pro¬tek¬cióban reménykedő, vallásos ember gondolni is merészelne. Ugyanak¬kor, ez az egye¬temes kiegyenlítődés szerint érvényesülő isteni igazság a mágia tör¬vé¬nye követ¬kez¬té¬ben, változó módon, személyes jellegű, de ez, az Isteni valósággal való kapcso¬lat¬nak a személyes jellege, egészen más jelentéssel bír, mint amit az önáltató egoiz-musunk képzeltet velünk vallásos elragadtatásaink közben.
A sors-programunkhoz – annak ugyancsak különböző fokú nehézségi arányai szerint – a betegség-hajlamaink is hozzátartoznak tehát, akárcsak a kiegyenlítődési- megváltódási képességünket szolgáló tehetségeink. A külső rombolási késztetéseinket semlegesíteni hivatott betegséghajlamaink például az asztrológiai képletünkből vilá¬go¬san kiolvashatók. A horoszkóp-elemek azokat az életköröket és azokat a léterőket jelzik, amely teremtési őserők természeti (fizikai) és pszichikai megnyilvánulási for¬mái¬val a csecsemő által világra jött jövendő felnőttnek a keményebb és nehezebb tapasztalatok árán kell (fájdalom-jelzésekkel, elkerülhetetlen szellemi-lelki és fizikai erőkifejtéssel, és – amennyiben idejében észre nem veszi magát – szenvedésekkel járó tapasztalatokkal), jobban mondva: kellene megszereznie és elérnie az általános harmónia-képességét. Csak úgy, és csak akkor kerülhetünk harmóniába valamivel – és csak így kerülhetünk harmóniába az ősi teremtőerőkkel is, – ha közvetlen kap¬cso¬latba jut¬ha¬tunk az őserőket megtestesítő természeti – anyagi elemekkel, anyagi és pszichológiai jelenségekkel. Kerülni elkerülhetjük ugyan a fejlődésünket és a meg¬vál¬tó-dási képes¬sé¬geket kiváltani hivatott kényelmetlen és fárasztónak ítélt sors-felada¬tainkat a technika által biztosított kényelmi és védelmi berendezések segítségével, a tudományos vagy a misztikus teóriák és pichológiai trükkök segítségével, de a soro¬zatos sors-cselezé¬sek¬nek a következményeit is viselnünk kell. Nem védhetjük ki min¬dig a születésünkkel együtt hozott, különböző őserőkkel való harmóniába-kerülési élet-programunk elemi szükségességét, mivel az egész teremtésnek és a mi életünk¬nek is a spirituális fejlő¬désen keresztül történő egyetemes kiegyenlítődés a célja, az oka és az értelme. A teremtés rendeltetése az abszolútum megváltása. Az egész megnyilvánult lét, a héber misztikában a Lilith néven ismert másságra: másállapotra, más-élményre, más-tapasz¬talatra való öncélú őssóvárgás által keltett zavarok tömkelege megszün¬teté¬sének és a zavarkeltett ős-feszültségeknek és ős-ellentéteknek, egyedül az anyagi és a természeti állapotok és formák világában megvalósítható kiegyenlítődése érde¬ké¬ben keletkezik. Az egyetemes kiegyenlítődés megvalósulása érdekében jön létre az egész teremtés az anyagi-természeti szférával együtt. Ezért megváltódáshoz vezető tapasztalási-kölcsön¬hatási lehetőségeket és az egyetemes kiegyenlítődést szolgáló, egyénileg megoldandó életfeladatokat jeleznek a sorsképle¬tek segítségével kimutat¬ható egyéni sors-felada¬tok¬ra utaló jelek is, amely karmikus feladatok természetének a fizikai test adta lehetősé¬ge¬ken keresztül történő megta¬pasz¬talásába és feloldásába a csecsemő (a kicsi ember) belefog az első lélegzetével. Ez az első és a végső igazság, annak ellenére, hogy a civi¬lizáció berendezkedéseinek, a gyógyszerészet és az orvos¬tudomány technikai vívmá¬nyainak a segítségével mi, minden tőlünk telhetőt meg¬teszünk, annak érdekében, hogy megfosszuk utódainkat a természetes tapasztalási és harmóniába kerülési lehe¬tő¬ségeiktől, rengeteg fölösleges bajt és betegséget okozva ezáltal, a mi egyéni lét¬fela¬da¬tainkat kikerülni szándékozó, ésszerűnek és helyesnek tűnő ostoba mentalitásunkhoz képest, csakugyan ártatlan csöppségeknek.
A csecsemők és a gyermekek biológiai szervezete sokkal finomabb és sokkal információ-érzékenyebb, mint a felnőtteké, és ezért az információ-áramlás a gyermek fizikai teste és a szellemtestei között, csecsemőkorban és gyermekkorban sokkal köny¬nyebb és közvetlenebb, mint felnőttkorban. Ezért tanulnak könnyebben a gyermekek és a fiatalok általában, mint az ésszerű-pragmatikus gondolkozás által spirituálisan beszűkült, „érett” felnőttek. Az a szülő tehát, amely a természetes mértéken felül meg¬óvja gyermekét a természeti világgal történő elemi kapcsolatteremtési lehetőségektől, és nem engedi, hogy az például a „piszkos” földdel, vagy a hideg vízzel és a hideg-meleg levegő áramlás jelenségével közvetlen érintkezésbe kerüljön, aki nem engedi, hogy a szél megfújja, hogy a hideg levegő „megcsípje”, hogy az erős nap a bőrét legalább egy kicsit is megérintse, hogy a térdét, a könyökét és a fejét a környezetében levő tárgyakba beleüsse, tulajdonképpen egy tragédiákkal és betegségekkel terhes életet készít elő a valamikor felnőtté váló gyermeke számára.
De ennél is fontosabb tudnivaló számodra most az, hogy a csecsemő és a gyermek 14 éves koráig, mindaddig tehát, amíg az anyától külön nem vált, önálló érzelmi világa nem alakul ki, közvetlen kapcsolatban van, vagyis alárendeltségi viszonyban áll szellemi-lelki (tudattalan) szinten az anya, vagy ennek hiányában, az őt közvet¬lenül gondozó és a fölötte gyámkodó személy, vagy személyek tudattalan spirituális és szellemi működésével. Ezáltal a gyermek a szervezete szintjén önkéntelenül (és ebben a sajátosan kiszolgáltatott helyzetben csakugyan „ártatlanul” tehát!) megjele¬ní¬ti: meg¬tes¬te¬síti, az anya – vagy az őt huzamosan gondozó személy – tudattalanjába süllyesz¬tett, diszharmonikus szellemi-lelki feszültségeit, érzelmi és gondolati zavarait. Ahogy a felnőtt ember tudattalanja megjeleníti fizikai (biológiai) betegségek alakjá¬ban mindazt, amit az a tudattalanjába elsüllyeszt, nem akarván tudomást szerezni a tőle lelki és fizikai erőfeszítéseket igénylő és az őt kényelmetlenül érintő problémák igazi, belső okairól, a gyermek szervezete, (mivel információ-érzékenyebb, képléke¬nyebb és védtelenebb az anya tudattalan szellemi-lelki tevékenységével és befolyásá¬val szem¬ben, mint az anya szervezete) leképezi, betegségek, vagy súlyos balesetek formájában megjelenti, mindazokat a lelki-szellemi zavarokat és görcsöket, amelye¬ket az anya, illetve a gondozó-gyám elfojt, ahelyett, hogy megoldásukat felvállalná.
Tudom, olvasóm, hogy mindez felháborító, sőt: botrányos őrültségnek tűnik a számodra, amennyiben az asztrológiában és a metafizikában nem vagy jártas. Csak azért hozakodtam elő ezzel az asztrológiai közhellyel, mert tapasztalatból tudom, hogy az első ellenérv, amikor valakinek próbálom elmagyarázni, hogy betegségeiről csakis ő tehet, mindig az „ártatlan gyermekek” betegségeit hozza fel védekezésül, azzal próbál a sors-szerzősége elől kitérni. Gyermekeink tehát, csak a felelősség-hárító reflexek és a szellemtelen materialista koncepciók szempontjából érkeznek „ártatla¬nul”, vagyis mérték nélkül: súlytalanul és lényegtelenül az anyagi világba. Egy új¬szülött személyi struktúrája nyolcvanöt százalékban az édesanyának a fogamzás előtti problémáinak a tudattattalan mélyrétegeibe süllyesztett sűrítményét tartalmazza. Egy újszülött, többek között az anyai ágon generációról generációra öröklődő, feloldatlan és kiegyenlí¬tet¬len negatív spirituális programoknak (berögzült családi szellemi menta¬litásoknak) a fizikai megtestesülése. Ezért amikor a csecsemő, vagy a kiskorú gyermek a betegségeivel és a baleseteivel megjeleníti az anya tudattalanjába lefojtott pár¬kap¬cso¬laton kívüli szerel¬mi és szexuális élményekre való sóvárgásait, képzeleti, gondolati és érzelmi sors-ellen¬állá¬sait, nehezteléseit, rejtett haragját és gyűlölködését, a konfliktus-kerülési és védekezési reflexből származó rejtett agresszivitását, az irracionális szoron¬gásoknak és félelmek¬nek, az indokoltnak és jogosulnak hitt aggo¬dal¬maskodásoknak, valamint más fel¬táratlan lelki görcsöknek a gyűjteményét, csupán egy olyan program megnyil¬vá¬nulását görgeti tovább önkéntelenül (ártatlanul), amely az ő megfoganása és születése szelle¬mi okaival is összhangban áll. Olyan értelemben tényleg ártatlan, és feleslegesen szen¬ved, hogy az édesanya feloldhatná és megállíthatná ezeknek a negatív progra¬mok¬nak a to¬vább gyűrűzését, amennyiben képes lenne saját tudattalan lelki és szellemi élete nega¬tív vonatkozásainak a leleplezésére, beismerésére, belátásá¬ra és feloldására. Vagyis az életképzeletéből származó negatív lelki reflexek feloldá¬sára és az általános mentali¬tá¬sa átváltoztatására. A gyermek természeti ártatlansága viszont nem lehet érv amellett, hogy a felnőtt személyek sem felelősek (és nem hibá¬sak!) a saját betegségeikért!
Lerágott csont, hogy az egészség szavunk is arra utal, hogy a beteg ember az a személy, aki az isteni (egyetemes) egységes-egészben történő gondolkozását, világ és életérzékelését feladta, és apró részekben gondolkozván, részeredményekért hajszol¬va magát beteggé, az öncélú hajszája eredményeinek túl nagy fontosságot tulajdonítván, képzelete csak rész-dolgokat, részjelenségeket ismer el valóságként. Csak részeket hajlandó befogadni erkölcsi világképébe: a mindennapi mentalitását meghatározó képzeletvilágába és csak egyes, a hozzá közelálló személyekhez közelítvén szeretettel, (egy, vagy maximum két-három személyre, esetleg kedvenc kutyájára, a macskájára, az akváriumi halaira, vagy az autójára szűkített szeretetével) az egész nélkül él, egészség¬telenné teszi magát. Így, gondolkozásán keresztül, a közösség felé táplált szeretet-érzései is polarizáltak maradnak egyetlen közösség, vagy egyes személyek, állatok, tárgyak és természeti jelenségek (pl. a jó idő, rossz idő) irányában, amelyben a kollektív szentimentalizmus hatására, az általa ismerttől eltérő életmód, a más népszokás, a más vallásforma és más életszemlélet többnyire ellenséges képzetként él a tudattalan szellemi és lelki szféráiban.
Persze, a valóságban ez nem ilyen egyszerű, hiszen egyikünk sem önkényesen és nem spirituális öntudattal rendelkező, érett felnőttként szakította el magát az egysé¬ges lét-tudatba ágyazott gondolkozási és lét-érzékelési folyamtoktól, a személyes egység-élménytől. Mi már csecsemő korunktól meg voltunk zavarva a védő-oltásokkal az abszolútummal való kapcsolatunkban, azokról a vallásos dogmákkal keveredő ideo¬lógiai tantételekről és tudományosnak képzelt szellemi babonákról nem is beszélve, amelyekkel már óvódás korunktól fertőzték a tudatunkat és a tudattalan világunkat. A ma születő gyermekek viszont, semmivel sem állnak jobban. Az egyre növekvő számú, ún. civilizációs betegségekkel szemben egyre több és rafináltabb „ellenszert” talál ki és tálal fel az orvostudomány. Amennyiben a hamis információra (hazugságra, korrup-cióra, tévedésre, káprázatra) „szuper-érzékeny” Jézus ma megszületne, a sok védő¬oltás¬sal a szervezetébe fröcskölt hamis információval elkábítva, dolgavégezet¬le¬nül kel¬lene néhány hónapos korában visszamenni a túlvilágra. A csecsemő Jézusnak ma semmi esélye sem lenne arra, hogy a testébe lövellt védőoltásoktól: a szentség¬telen „életbiztosításoktól” megszabaduljon, mert ma az egészségügy hatalmi appará¬tusa ezerszer szervezettebb, mint amennyire szervezett volt kétezer évvel ezelőtt az őt meg¬öletni szándékozó Heródes hadserege és besúgói hálózata. A történelmi Jézust még el tudta rejteni az apja a Heródes két éven aluli csecsemőket gyilkoló testőrei elől, de ma már lehetetlen egyetlen gyermeket is elrejteni a spirituális érzéketlen¬ség¬ben szenvedő és a biztosító társaságokkal szövetkező egészségügyi dolgozók buzgal¬ma elől.
A rész-látásból és a rész-gondolkozásból eredő azonosság-ellentét logikára, az úgynevezett dialektikus szemléletmódra épül fel ma minden, gazdasági és nemzeti indítékokra épített társadalmi berendezkedés, minden életrendi részkérdésben. A humán-materialista koncepciók által ellepett, magát részben kereszténynek, részben libe¬rá¬lis¬nak képzelő, nyugati típusú kultúra babonás társadalmaiban nevelkedett (a természet-tudományosnak nevezett ideológiákra épülő – objektívnek és ésszerűnek nevezett – logika szerint nevelt és oktatott) modern és posztmodern embert, már gyermek korá¬ban hozzászoktatják ahhoz a tévképzethez, hogy a betegség egy ellensé¬ges erő, ami az ember egészségét véletlenszerűen és önkényesen veszélyezteti. Hogy a betegség egy, az élettel természetesen („objektíven”) együttjáró nyavalya, ami ellen küzdeni és harcolni kell. A védőoltásokkal együtt azzal a tévképzettel is beoltják az embert, hogy a betegség a felnőtt személy képzeletétől, gondolkozásától, érzelmei¬től, cselekvései¬től, akaratától és általános mentalitásától függetlenül létező jelenség. Hogy a betegségnek csakis külső okai (például, vírushordozó anyaggal, légkörrel való kapcsolatbakerülés okai), vagy ellenséges társadalmi tényezők által kiváltott pszicho¬lógiai okai lehetnek.
Ezt, a nyersanyag- és energiafogyasztó mentalitásban élő kereszténység erkölcse szerint nevelt embert már születése első napjaiban „megvédik”: beoltják a teremtői-önmegváltói tudata és képessége kialakulása ellen és az ebédre elfogyasztott állatok legyilkolását elhazudó, érzelgős mesékkel már az eszmélése idején hozzászoktatják az ámításhoz és az önámításhoz, a hazug gondolkozáshoz és a korrupt (egészségtelen) magatartáshoz. A hullaméreggel fölöslegesen zavart szervezetnek a reakciójaképpen kialakuló betegségek megszüntetési lehetőségét tanulmányozó orvostudománynak a szervezete, hatalmi intézményként avatkozik be a csecsemők aurájába és zavarja meg az embert spirituális rendeltetése beteljesítésében.
Az objektíven, vagyis természet-ellenesen gondolkozó, a védőoltásokra esküdő tudósok, nem veszik észre, hogy az egyetemes intelligencia sokkal leleményesebb a tudósoknál, és minél jobb és hatékonyabb oltásokat dolgoznak ki, az isteni elme an¬nál kivédhetetlenebb betegség-okozó természeti elemeket hoz létre (Például újabb és újabb genetikai alap¬mintákat megzavaró és szétbontó vírusokat talál fel!). Már az anti¬biotikum-fogyasztó, e gyógyszerek hatására egyre erősebbé váló, kór-okozó bakté¬riumok léte is meg kellett volna gondolkoztassa a betegség-legyőzés oktalan prófétáit, hogy itt valami nincs rend¬ben, nem hogy az öncélú szexuális élvezetet megállítani hivatott szifilisznek és trippernek a makacssága, majd a szifiliszt és a trippert felváltó, végzetes AIDS-vírusok megjele¬né¬se. Arra, hogy a vírusokat létrehozó egyetemes elmé¬nek (az Isteni intelligenciának) nem egyoldalú és nem természet-ellenesen korlá¬tolt a világ¬látása, bocsánat: a teremtés-látása, mint a sors-programokkal szembeni véde¬lem¬re játszó tudósoknak. A vallássá lett orvostudomány nem veszi észre, hogy éppen az ő embermentő, fájdalom¬csilla¬pító és betegség-legyőző tevékenységét hivatottak korri¬gálni az olyan kiismerhetetlen struktúrájú vírusok, mint a pestis, a himlő és a szifilisz helyét elfoglaló AIDS és sok más, kevésbé elterjedt, de sok esetben néhány órán belül halált is okozni képes vírus.
A fájdalom-jelzéseket tehát, még mindig nem vagyunk hajlandóak figyelmez¬te¬tés¬nek felfogni, és ezért a fájdalom-együttesek állandósulva, betegségi tünetekké, majd krónikus betegségekké fejlesztik magukat a szervezetünkben annak következtében, hogy megfelelő mentalitás-változtatás és életfeladat-felvállalás helyett, a gyógyszerek¬kel és különböző terápiákkal, vagy pszichológiai kezelésekkel, a misztikus, vagy „termé¬szet-gyógyász” módszerekkel semlegesítjük a testi, vagy a lelki tüneteket. Nem csak az aka¬dé¬mikus orvostudomány szorgoskodik ma abban, hogy az embert az eredeti rendel¬teté¬sében megvesztegesse, és szellemi küldetésében megakadályozza. A különböző „aura-tisztítási” és „csakratisztítási” kezeléseket és bio-misztikus „energizá-lási” módszereket ma olyan felelőtlen terapeuták, ügyeskedő természetgyógyászok és bioenergiaadó sze¬mé¬lyek alkalmazzák, akik nincsenek tisztában, sem a saját karmá¬jukkal, sem a betegek sorsfeladataival. Ezért azok a gyógymódok, amelyeket ezek a lelkesedő és minden¬áron jót tenni, vagy az orvosok többségéhez hasonlóan, gyorsan meggazdagodni akaró sze¬mélyek alkalmaznak, sokkal károsabbak a gyógyszerekkel történő fizikai tünet¬elfoj¬tás¬nál, mivel anélkül, hogy a betegség kauzális okát tudatosí¬ta¬nák és feldolgoznák, éteri és asztrális szinteken hamis energetikai kiegyenlítődé¬se¬ket hoznak létre. A gyógy¬sze¬res kezelés csak a fizikai test szintjén és ezért csak idő¬legesen teszi az embert alkal¬matlanná és semlegessé a spirituális információ befoga¬dá¬sára, miközben a különböző energizálási módszerek, az aura és a csakratisztító eljárások és misztikus kezelések a finomabb aura-testek, vagyis a magasabb rendű dimenziók szintjén létező (étertest, asztráltest, metáltest, stb.) szellemi információs rendszereket zavarják össze végze¬te¬sen. A külső ráhatással kezelt és misztikusan tisztí-tott személyek, egy pár héttel a „sikeres” kezelés után, néha rejtettebben és rafinál¬tabban ugyan, de végül is ugyanazokat a vétkes viselkedésbeli szokásokat veszik fel és ugyanazokat a külvilágot vádoló-tá¬ma¬dó gondolkozásbeli (mentalitásbeli) hibákat és hibás szokásokat folytatják tovább, mint a kezelés előtt. Persze most már „misztikus” indoklásokkal és magyarázatokkal is alá¬támasztják azt, hogy miért kell a biológiai betegség-tüneteket felváltó lelki és szellemi betegségekről árulkodó létállapotaikkal és léthelyzeteikkel együtt továbbéljenek.
A betegségeidet tehát, mint a személyiséged fejlődésének egyik legfontosabb eszközét kell felfognod, aminek a jelzéseitől meg tanulhatod azt, hogy az egyetemes valóság, a spirituális és a természeti világegyetem melyik ősprincípiumával nem vagy képes harmóniába kerülni. Illetve azt, hogy melyik, benned is létező, általad is megnyilvánuló őserőnek az érvényesülését hajszolod öncélúan és természetellenesen a többi őserővel való kapcsolat-felvétel és harmónia-képesség kialakulása rovására. Vagyis az utóbbiak érvényesülésének és kiteljesedési lehetőségének a kárára, azok elfojtására. Amennyiben mindezt nem tanulod meg a következő, téged ágybadöntő betegségeid által lehetővé tett nyüzsgési-szüneteidben, hiába gyógyulsz meg testi szinten, vagy esetleg lelki szinten, mert szellemedben úgyis beteg maradhatsz, mind a szakorvosok, mind a misztikus csodadoktorok „szakértő” beavatkozásának ellenére. Ez viszont azt jelenti, hogy potyára vásároltad meg és olvastad el ezt a könyvet!
Az ésszerű ember – mind a szűklátókörűen pragmatikus, mind a vallásosan misz¬tikus – ma sok kávéval és más élénkítőszerrel srófolja az éberségét, és ha fáj valamely testrésze, vagy nem tud aludni, elzsibbasztja magát fájdalomcsillapítókkal, és altató¬tablettákat szed miközben karitatív hadjáratot folytat kábítószerezés jelensége ellen. Nemcsak azért, mert ezek a tabletták hamari eredményeket hoznak, belső erőfeszí¬tések nélkül, az ő öncsaló hiúságának a megcsorbítása nélkül, hanem azért is, mert mind a tudomány, mind a keresztény vallások az emberi létezés okát az emberi személyen kívüli, a személyi szabad akaraton és szabad képzeleten kívüli, természeti okokból és körülményekből, vagy, egy objektív Isten „kifürkészhetetlen” akaratából (szeszélyből, éberség vesztéséből – lásd a védikus felfogást) származtatják, és onnan magyarázzák. Ezért a mai ember, annak függvényében, hogy vallásos hivőnek, vagy felvilágosult, „józan” személynek tudja magát, három fajta, „értelmes és ésszerű” választ ad a gyógyíthatatlan betegségek rejtett okaira: 1) „Azért vagyok beteges és szerencsétlen, mert ilyen az Élet, mert ilyenek a számomra adott körülmények”, 2) „Azért vagyok beteges és szerencsétlen, mert így akarta az Isten”, és 3) „Mert Atman¬ként a teremtés káprázatába bele zuhantam és az éberségemet nem nyertem még vissza.” Esetleg azt mondja, hogy „Így volt megírva a sors könyvében”. Ezek után, rengeteg ésszerű és misztikus magyarázatot talál a gyógyítható betegségek látszat- okaira, a babonás fikcióktól a mágikusan ható latin kifejezésekkel szilárddá tett tudo¬mányos formulákig, a mechanikus világképnek megfelelő biológiai- „funkcionális” magyarázatokig. Ennek ellenére, a természeti környezetét veszélyeztető módon, ha¬lom¬ra gyártja a gyógyszereket. Pedig tudván, tudja, hogy soha nem fog egy általános gyógyító elixírt előtalálni, mivel az embernek nem az a rendeltetése, hogy védekezzék a teremtőerőket megtestesítő természet elemeivel, a teremtés folyamataival szemben, és nem az, hogy az élvezetek fokozása: az élvezeti cikkek sorozat-gyártása érdekében folytassa a természet kizsákmányolását és végkimerülésig gyötörje azt.
Hiába szaporodnak az állami, vagy a privát kórházak, hiába javulnak az akadémi¬kus orvoslási és a misztikus gyógyászati technikák, hiába izgatóan misztikusak a szak¬orvo¬si kifejezések és meghatóbbak az orvosi-gyógyítói titulusok (déré, professzor, adjunktus, rejki mester, főtáltos, ezoterapeuta, stb.) és hiába tökéletesednek a gyógyá¬szati beren¬de¬zések, mert ugyanannyi marad, sőt: még egyre több lesz a beteg ember. Már azt sem lehet tudni, hogy a kórházak feltételezik-e a betegeket, vagy a betegek feltételezik a kórházakat? Hogy a húsfogyasztó misztikus gyógyítók, energizáló tera¬peu¬ták és természetgyógyászok hozzák-e létre a hagyományos gyógyításból kiábrándult temér¬dek beteg személyt, vagy a betegek hozzák létre az egyre szaporodó misztikus gyógyítókat?
Nem csak a Skorpió napjegyem által jelzett, hamis-igazság képzetektől terhes, az igazságkutatási, tudat-átalakítási, újjászületési és kiegyenlítődési lételvekkel szembeni zavaros, ellentmondásos és néha ellenséges viselkedésem következtében fekélyese¬dett be fiatal koromban az egész emésztőrendszerem és váltam vese- és hólyagbajos¬sá. A vastagbelem utolsó szakasza és a végbelem a Skorpió szellemi erőteréhez és a Plutó őserejéhez tartozik ugyan, és ennek megfelelően elengedési, megbocsátási és feloldó¬dási-kiegyenlítődési képtelenségem következtében lett majdnem végzetesen fekélyes. De a gyomrom, a patkóbelem és a vékonybelem annak következtében lett fekélyes, hogy a Rák Sárkányfarkam és a Mérlegben álló Lilith által jelzett negatív érzékeny¬sé¬gem következtében, az életem első felében, a zaklatott és zavaros otthoni viszonyokat és a szerelmi kapcsolatokat szinte sorozatos tragédiaként éltem meg. És a szerel¬me¬im¬re és élettársaimra való fojtott, de huzamos neheztelések következtében alakult ki a kilenc milliméter átmérőjű vesekövem is, amit aztán meditáció útján kellett elhajta¬nom, mivel éppen a felfedezése idején romlott el az istenhidegei kórház ultrahangos vesekőromboló készüléke.
A sok nyavalyából a Rák spirituális erőterének megfelelő családapai szerepkör tudatos felvállalásával és pozitív átélésével részben kigyógyítottam magam, de az információ feldolgozási és elengedési képtelenségem következtében, illetve a Plútó negatív fényszögei által jelzett, rejtett gyűlölködési késztetésekből és mély szoron¬gá¬sokból eredő önmérgezések következtében, a végbelem, a vesém és a prosztatám ma is zavaróan érzékeny, annak ellenére, hogy biológiailag már teljesen gyógyultak. Vér¬beli Skorpióként, akinek, mikor nyíltan tombolnak, mikor rejtett manipulációs kész¬te¬tések formájában, de dolgoznak a rejtett uralkodási-beavatkozási vágyai, a dül¬mirigyemet begyullasztottam már harmincnégy éves koromra és ugyan¬akkor kaptam egy akkora ökölcsapást a jobb herémre egy csontos öklű, kezdő karaté¬zótól, hogy még most is benyilall finoman a herémbe a fájdalom, ha a kellett¬nél jobban eről¬te¬tem lelkileg valaminek a megvalósítását. Persze, ezek a jelzések nem azonnal érthe¬tőek és értelmezhetőek. Csak évek múlva értettem meg, hogy miért is kaptam vala¬mikor a herémre egy iszonyatos karate-ütést. – A tudat¬talanomba fojtot¬tam azt a sza¬már aggodalmamat, hogy a nálam 17 évvel fiatalabb és az akkor éppen 17 éves, de nálam is hevesebb vérmérsékletű Rita, akit akkoriban el akartam venni feleségül, esetleg elégedetlen az általam nyújtott szexuális teljesítménnyel. És mindez persze azért volt így, mert ahelyett, hogy lazán és nyugodtan, vagyis odaadó szeretet¬tel szeretkeztem volna vele, a bizonyítási ambícióktól hajtva, állandóan lepedő¬akrobatai teljesítményekkel akartam őt elkápráztatni. A természetellenesen felsrófolt kezdeti szexuális teljesítményeknek az lett a következménye, hogy az ártatlan Rita, aki a szexuális élményei során egyre nagyobb mértékben részesült a lényét felkavaró or¬gaz¬musok élményeiben, a heves kezdetet követő langyosabb időszakokban, fino¬man bár, de majdnem folytonosan elégedetlenkedett.
A herémre a majdnem-végzetes ökölcsapást azért kaptam tehát egy békés edzé¬sen, mert nem vettem észre magam és nem fogtam lazábbra, nem tereltem szellemi mederbe a kapcsolatot. De hát nem volt akkor senki Istenhidegében, aki ezt a bal¬esetnek képzelt sors-figyelmeztetést valós jelentésében tudta volna értelmezni. Hiába kaptam a jelzést, mert nem volt, ahogy tanuljak belőle és a többi problémánk mellett, az orgazmusért való hajsza is beárnyékolta a Ritával való szerelmem szép¬ségét, és végül őt is, akárcsak Dórát, drámai megrázkódtatások és a későbbi betegsé¬gei¬met előidéző, hevesen átélt féltékenységi lázaim és orrolásaim közepette, elveszí¬tettem. Helyzetemet súlyosbítja, illetve az emlékező lelkiismeretemet még jobban ingerli az a tény, hogy Rita, az elválásunk utáni években beköszöntő színpadias világi sikerei ellenére, sokkal nagyobb lelki gyötrelmeket kellett átéljen, mint én és nyugal¬mát sem találta meg, miközben én egészséges párkapcsolatban élhettem tíz éven át a Ritánál is fiatalabb, de a Ritához hasonlóan tüzes természetű feleségemmel.
A tudományos babonákkal és a közhiedelemmel ellentétben, amennyiben a sze¬relmi érzelmeink közé nem keverednének uralkodási, fölénybe-kerülési) és birtok¬lási (kisajátítási) vágyak, valamint az önérzet, a nyílt, vagy rejtett neheztelés és más, tisz¬tá¬talan ambíciókat srófoló egoista érzelmek, amennyiben nem szoronganánk a párunk elvesztésétől és nem éreznénk sérelmet, vagy megalázást (esetleg dühöt, vagy bosszú¬vágyat) egy-egy rosszul sikerült és válással végződő szerelmi-élettársi kapcsolat következtében, az érzékeny „szerelmi” szerveink nem betegedhetnének meg, még a nagyobb felfázások esetében sem. A felfázások és más külső okok csak felszínes ki¬vál¬tó okai lehetnek a lelki szinten korábban már létrejött szervi zavarnak és az önmérgezést kiváltó indulatok, haragvások és neheztelések gyakoriságának, állandósulásának.
„Felmérgelődtem!” – szoktuk mondani, ha erősen megharagszunk valakire, vagy vala¬mire, és fogalmunk sincs arról, hogy ez mit jelent valójában? – Azt, hogy a szer¬ve¬zetünk hormon-mérgeket gyárt ilyenkor abban a szervben és annak a szervnek a táján, amely analogikus kapcsolatban áll azzal az őserővel, amely annak a jelenség¬nek, vagy személy-típusnak a megtestesülése, amellyel huzamos ideje, hogy rejtett konfliktusban állunk, de csak a „mérgelődéskor” került sor a nyílt konfliktusra, vagy a tudatosulására. Az ember csak megkeresi végül, öntudatlanul is, azt a körül¬ményt, vagy a hormonális önmérgezések következtében legyengült szervezet elfo¬gad¬ja azt a kórokozót, amely hozzásegíti őt a betegségnek az egyértelmű kiváltásában. Az igazi okokat a tudattalan a képzelet-világunk mélyén kell megkeresni, nem a huzatos folyósokban és a rosszul fűtött munkahelyekben. A lélekben átélt, de már a képzelet¬ben, majd a gondolati szférában régóta létező negatív információs-energetikai góc által okozott feszültséget, vagyis a betegség igazi okát az orvos, vagy a misztikus guru nincs, ahogy meggyógyítsa, úgy, ahogy a szerelmi vágyat és a szerelmi bánatot sem lehet egy, vagy több orvosság lenyelésével, masszázzsal, más terápiával elmulasztani.
Minden testrészed és minden szerved kapcsolatban áll egy-egy bolygó, vagy egy-egy csillagkép által megtestesített egyetemes létfunkcióval. A mozgás, az azonosulás, az egybekapcsolódás, az együttműködés, az elkülönülés, az elengedés, a kiárasztás, a határolás, az irányítás, a megtermákenyítés, az információ-szerzés, az információ-fel¬dol¬gozás és információ-áramoltatás, az átalakulás, a szellemi gyökerekhez való vissza¬térés, visszavezetés és a tudatosítás, a különválás és az újra-egyesülés, a jóvátétel, a rögzítés és az oldás ősprincípiumaival. Az emberi szervezet harmonikus (egészséges) vagy diszharmonikus (egészségtelen) működése, az egyes szerveink károsodása, és a bolygók-csillagképek közötti összefüggésekről való ősi tudás az emberiséggel, a gondolkozó egyetemes emberrel egyidős. Az asztrológia ezekből az egyetemes törvé¬nyekkel össz¬hangban álló ősi, minden időben, minden korban és minden kultúrában (társada¬lom¬ban) érvényes ősi igazságokból következtet az egészségi és a sors¬prob¬lé¬mák okaira.
A betegségek szellemi okáról szóló, ősi tudományok alapigazságait hiába cáfolja a természettudomány. A hivatalos apparátusai által védelmezett dogmarendszerével viszont megfosztja híveit annak a gondolkozási képességnek a kialakulásától, amivel az ember felfedezhetné a betegségek szellemi jelentését, amivel a betegségből ki¬következtethetné a betegek jellembeli hibáit, illetve a lelki-akarati egyensúlytalan¬sá¬got, a belső bizonytalanságot. Vagy – pszichés betegségek esetén – a rögeszméket, az információs-zárlatot, a lelki dugulást, szellemi meszesedést okozó, hibás életút-köve¬tést, a hibás alapállást. A természettudományos ideológia és annak a dogmarend¬sze¬re, ami abból a hamis axiómából indul ki, hogy a tudomány boldoggá és egészségessé teheti az emberiséget, elleplezi az egyén ambícióit, amelyek által a beteg személyek éppen a betegségük által szeretnének uralkodni, vagy magukhoz kötni valakit, vagy amely valóság-ellenes ambíciók hatására, szeretnének eltüntetni a környezetükből különböző személyeket, élőlényeket, társadalmi, vagy természeti jelenségeket. Pedig a betegségekből vissza lehet következtetni a betegnek az egyetemes létezéshez és a többi élőlényhez, valamint a többi emberhez való, helytelen viszonyulására! Az én dülmirigyem megbetegedése, a herémnek a sport-baleset következtében visszama¬radt krónikus fájdalom-jelzése, a nemi testrészeim valamikori bőr-gombásodása mind vissza¬¬vezet¬hető a visszafojtott, ki nem élt, a nem harmonikusan és nem folyamatosan megélt, vagy – amikor alkalom adódott erre – a túlzásba vitt, és ezáltal természet¬elle¬ne-sen folytatott szexuális kapcsolatokra. Az a tény, hogy a szaporodási szervek beteg¬ségei gyakoriak, arra utal, hogy a személyes Feketelyukból származó, rejtett sóvárgá¬saink hatására, félreértjük a szerelmi vágyainkat és a szexuális ösztöneinket, nemcsak élettani szem¬pont¬ból, hanem elsősorban spirituális szempontból. Hogy olyan egyol¬dalú, szellem¬idegen szempontokhoz kötjük (gazdasági, politikai, kulturális, vallási, erkölcsi, stb.) éle-tünk¬nek ezt a legfontosabb részét, amely szempontokhoz nem csak, hogy a szerelemnek és a szexuális párkapcsolatnak, de az emberi élet eredeti céljának sincs semmi köze.
Azoknak a családi viszonyoknak a huzamosan fenntartott, érzelgős átélése, amely valamelyik „szeretett” családtag részéről egy, fontosnak tartott életterületen kifejtett ellenállása esetében (nyílt szembeszegülés, gyökeresen eltérő és ellenkező vélemény, vagy életszemlélet egyértelmű fenntartása) haraggá és gyűlölködéssé változik, majd átfinomodik csendes nehezteléssé, elsősorban a nők számára jelent egyenes utat a melldaganatok képződéséhez és a méh, vagy a petefészek rákosodásához. Ritkábban, a férfiak melleiben is eredményezhet csomósodást, ha huzamos ideig félrevezetik magukat a családdal kapcsolatos kérdésekben. A gyomorbetegségek és általában az emésztőrendszeri betegségek is oda vezetődnek vissza, hogy a családtagi viszony úgy megromlik, hogy a személy semmit nem hajlandó elfogadni és tudatába, lelkébe be¬fogadni abból, amit a másik családtagtól kap, miközben azzal áltatja magát, hogy ő mindenek fölött és mindenek ellenére szereti azt a családtagot és megbocsát neki. Megbocsátásról szó sem lehet mindaddig, amíg a finom és csendes neheztelési érzések tovább lappangnak a tudattalan szellemi és lelki világunkban. Amennyiben a fent leírt, „kaméleon” mentalitáshoz erős, aggódó érzésekbe rejtett uralkodási-ellen¬őr¬zési vágy is kapcsolódik, a szövetváltozás formájában jelentkező következmény nem marad meg a gyomortájék és a mellek szintjén, hanem nőknél a méhben, vagy a hüvelyben köt ki, a férfiaknál prosztata-, vagy hererák formájában nyilvánul meg.
A családapai, illetve családanyai szereppel, a termékenyítési, termékenyülési (magzatfoganási) gondokkal, a gyermekszülési, gyermek-gondozási, a családalapítási és családfenntartási problémákkal (örökölt diszharmonikus családi programmal) küszködő személyek például, önkéntelenül és tudattalanul örökre magukhoz akarják kötni mindenáron a szeretteiket azáltal, hogy fölöslegesen gondoskodnának, még az ötvenéves gyermekeikről is. Ennek a természeti folyamatokkal ellentétes mentalitás¬nak köszönhetően – amelynek következtében előbb-utóbb kiszolgáltatottakká teszik azokat a személyeket (utódokat, élettársakat), akik a kiszolgálást tőlük elfogadják aka¬dályozván ezzel a személyi fejlődésükben – a rák-betegségek tragikus hőseivé és áldozataivá válnak. Az ilyen áttételes módon, a családtagjain uralkodni vágyó sze¬mély, sértődékeny én-tudatát (egoját) körülveszi egy a rákpáncélnak megfelelő, lelki benyomáselhárító védekezési magatartással, és felszínes kedélyességgel, vagy ártat¬lan, de fárasztó jóságossággal próbálja fedezni magát, palástolni félelmeit, belső szo¬ron¬gásait, feszültségeit. Az is megtörténik egy-egy Rák programmal rendelkező férfi esetében, hogy belefáradván sebezhetőségébe, „a legjobb védekezés a támadás” – ala¬pon, agresszív, sőt: néha egyenesen kegyetlenkedő magatartási formákhoz szok¬tatja magát. Ez, az elején kényelmesnek látszó magatartás fogja okozni a vesztét is, mert ezzel a pszichológiai páncélzattal elzárván és eltorlaszolván tudatát a további kényelmetlen benyomások és sértő információ- behatolásokkal szemben, egyúttal az egyébként ben-nünk fontos funkciót betöltő rákos sejtek természetellenes elszaporo¬dá¬sát is előidézi, az elhárított jelenségek spirituális alapját képező őserőknek meg¬felelő szerveiben. Az ember esetében a rákos sejttobzódás jelensége tulajdonképpen az egyetemes létezés információáramlással szembeni elzárkózási késztetéseknek: az egoizmusnak és a hamis információ-áramoltatásnak a következménye. A rákos daganatképződések az elkülö-nü¬lésnek és az elhárításnak, valamint a huzamos félre¬vezetéseknek: a környezet áltatásnak és a képzeleti agresszivitással kevert önáltatás¬nak a fizikai test, illetve a sejtek szintjén történő leképeződése. Nem a nyíltan agresszív: az elutasító magatartással, hanem a csendesen neheztelő magatartással képesek a Rák¬hoz hasonló érzékenységgel rendelke¬ző személyek pszichológiai páncélt, védőburkot vonni maguk köré, aminek következ-ménye a Rák nevével fémjelzett betegség, vagyis az emberi szervezetben egyébként természetes módon és normális arányban létező, rák-sejtek túlságos el¬sza¬po¬rodása, majd a burjánzás hatványozódása. A hamis infor-mációáramoltatás segítsé¬gé¬vel, vagyis a másokat félrevezető és az egyéni sors-cselező mentalitásnak a személyi tulajdonsággá alakításával készítik elő halálukat az önáltatást mesteri szinten végző és a Rákokhoz hasonló érzékenységben „szenvedő” személyek. A hamis információ-rendszerből szőtt védőburkot, a látszólagos önfel¬adás¬ig menő alkalmazkodással, vagyis a közvetlen kör¬nye¬zetnek a tökéletes félre¬vezetésével hozzák létre azt a hamis infor¬máció-korlátot, előbb csak prímer pszichés szinten, majd az egész idea-világukban, amelynek a sejt szinteken történő leképező¬dése: fizikai materializálódása a végzetü¬ket fogja okozni.
A „jó ember” szerep segítségével próbálják elejét venni és megakadályozni az embertársaik esetleges erélyes viselkedését, azok támadónak érzett viszonyulását az ő „nemesen érzékeny” személyükkel szemben. Ezért az idejekorán elhunyt „rákos” személyt igen megsiratja a környezete, melegszívű, jó emberként emlékezvén reá és a „Vak Sors” gonosz abszurditásának tudja be korai „elvesztését”, nem is sejtve, hogy a azt csupán azért tekintette jónak a környezte, mert soha senkinek nem mondott ellent határozottan, mert soha nem mert ellenkezni nyíltan másoknak az ő személyi integritásába gázoló gátlástalan törekvéseivel szemben. Mert gyávaságában esetleg szó nélkül tűrte az önkényt, hallgatott és végtelenül szenvedett, miközben a lelke mélyén, folyamatos és hallgatag neheztelések formájában mentálisan kegyetlenül támadta a környeze¬té¬ben élő, „szeretett” családtagokat és munkatársakat, (akik miatt „ő annyit szenvedett méltatlanul és ártatlanul”), ahelyett, hogy életében legalább egyszer kimondta volna őszintén és becsületesen, amit gondolt valójában.
A Rák-típusú személyek a kegyes hazugságok látszólagos védőfala mögött élnek egy, az életük kegyetlen végét előkészítő hazugság-rendszer bástya-labirintusában, miközben csendes, de állandó belső neheztelések formájában támadják a környeze¬tüket, amelynek az „érzéketlen és kíméletlen” viselkedése következtében ők ártat¬la¬nul és méltatlanul olyan sokat kénytelenek szenvedni… A sors iróniája (pontosabban: a hatás-visszahatás törvényének a következménye), hogy életük utolsó heteiben, napjaiban ugyanabba a megtévesztő bánásmódban részesülnek, amellyel ők „etették” a környezetüket egész életükben: orvosok és családtagok elhazudják előlük azt a tényt, hogy napjaik megszámláltattak, és a védekezés érdekében létrehozott szellemi hazugságburkot, a szervezet immun-rendszerét hamis információkkal ugyancsak meg¬tévesztő rákos sejtek halálosan megvastagították. A rák-sejtek ugyanis ugyanazt a ka¬méleon-játékot folytatják, ugyanazt a megtévesztő információ-áramoltatást végzik a sejt-tár¬sadalom szintjén, mint amit a személy folytatott a közösségi életben és a csa¬ládjában: becsapják a szervezet immunrendszerét azáltal, hogy olyan információ¬kat sugároz¬nak az immunitást biztosító sejtek irányába, miszerint ők ártatlanok, ők nem bántják a szervezetet és így biztosítják a maguk számára a szaporodási lehetőséget.
A fejlődést és a kiegyenlítődést szolgáló, lelkileg kényelmetlen és szellemileg fárasztó életfeladatokat a természetes és nyílt magatartás megtagadásával folytonosan elkerülő, a szükséges szembesüléseket és a nyílt konfrontációkat soha nem vállaló, gyávaságát a jóságosság álarca alá rejtő és az etika eszközeivel kicselezni, megkerülni próbáló személynek még az a lehetősége sem marad meg, hogy az élete utolsó nap¬jaiban legalább őszintén szembenézhessen a hallal. Az a lehetősége sem marad meg, hogy felkészülhessen, és végre nyíltan fogadhassa azt, amitől egész életében félt: a reális és kicselezhetetlen isteni kényszer: a megváltódás szükségének az igazságával való szembesülést, hogy ezáltal, az utolsó kiegyenlítődési aktus szemszögéből végre megítélhesse a megtévesztő magatartása hiábavalóságát. Hogy beláthassa a kudarca nyomán az élettényt miszerint „Aki meg akarja nyerni életét, elveszti azt.”, vagyis azt, hogy aki kényelmetlen lelki benyomások és tisztító szellemi szembesülések nélkül akarja folytatni életét, annak fájdalmasabb módon és végzetesen: a testében kell megélnie az élet drámai konfliktusát.
De a családi problémákhoz kötött betegségek nem kimondottan és kizárólagosan a Rák jegyében született személyekre jellemzőek. Semmiképp nem szeretnélek félre¬vezetni és nem szeretném elhitetni veled, hogy a Rák szülöttek előjoga ilyen beteg¬sé¬gek¬ben szenvedni, ilyen jellegű mentalitás által halálos betegséget gyártani. Biztosítlak, hogy a Rák-Sárkányfarkam által jelzett, gyávaságból eredő humanista toleranciám¬mal ezeket, az önbecsapási játszmákat teljes mértékben átéltem én is, mielőtt rájöttem, hogy ennek az önmagába visszaforduló, könnyeztetően megható, de veszélyes érzé¬kenységemnek a szenvedélyes átélése nem csak egyik betegségből a másikba, de végül esetleg a halálos betegségbe is elvezethet. Azok, az enyémhez ha¬son¬ló sors-prog¬rammal rendelkező személyek élik át tehát ezeket a családi hagyo¬má¬nyokat, akiknek az édesanyjuk erősen zavarosan és többnyire ellenségesen viszonyult az ők biológiai foganását megelőző időszakban az ember és a teremtés igazi rendel¬teté¬séről szóló információ befogadásával szemben, és az életre hamisan felkészített hölgyeket kelle¬met¬lenül érintő – a nyugalomra vágyó feminin létállapotot akár fáj¬dal¬mat keltő benyo¬mu¬lások árán is megtermékenyíteni köteles – maszkulin szellemiséggel szemben.
Azok a szülők, akiknek több diszharmonikusan fényszögelt bolygója, Lilithje vagy Sárkányfarka áll a Rákban és általában a víz-jegyekben, mindent elkövetnek, és minden követ megmozdítnak, és addig nem nyugodnak meg, amíg a család mind¬egyik tagját az általuk elképzelt boldogságba: biztonságba és kényelmes életkörül¬mé¬nyek közé nem helyezik. De ha ez az ideális helyzet elő is áll véletlenül, a nyugtalan¬ság nem szűnik meg és misztikus elégedetlenségük jelzi azt, hogy az ilyen gondos anyák számára akkor nincs rendben valami, ha végre minden a legnagyobb rendben van. Ezek a szülők igen nehezen tudnak azonosulni más szerepkörökkel. Így a gyám¬kodó szerepköreik fontosságának túlhangsúlyozása miatt, a felnőtté vált, de még mindig gyámolított gyermekek által fárasztónak és terhesnek ítélt, és ezért sok¬szor ke¬gyetlenül visszautasított „szeretet-nyilvánítási” kényszerük és gyámkodó-jóakará¬suk következtében mindenkinek akad bőven szenvednivaló a környeze¬tükben. Sovány vigasz, hogy legtöbbet ők szenved¬nek, akik kifosztottnak, haszon¬tala-noknak és meg¬alá¬zottnak érzik magukat, amiért a harminc, negyven és ötven éves gyermekeiket nem nevelhetik tovább, és nem irányíthatják azok lépteit az általuk elképzelt jó élet irányba, a tökéletes boldogság felé. Sérelmükben, sok esetben „beidéznek” maguknak valamilyen rák-betegséget, hogy legalább ezáltal tölthessenek fontos szerepkört a szeretett gyermekeik, család¬tagjaik életében. És ha elvesztett családi helyzetüket és gyámi tekintélyüket a „veszé¬lyes” betegségükkel sem nyerhetik vissza, az önemésztés útján egészen a halálig is elmennek, mivel úgy képzelik, hogy a gyámkodói, család¬irányí¬tói szerepkör elveszté¬sé¬vel értelmét veszíti az élet. Ritkán ugyan, de az is előfordul, hogy ilyen felnőtt „gyermekek” kivánják magukat 30-40, sőt 50 évesen is az édesany¬juk vagy nagyanyjuk gyámsága és gondozása alá helyezni. Ők azok, akik a házastársi vagy más családi nehézségek elől „visszamenekülnek” a mamához. És kivált¬képpen, ha a mama még bíztatja is erre őket, akárcsak Júliát a nálam fiatalabb édesanyja.
A megváltás logikája szerint, Rák jellegű életprogrammal rendelkező személyek¬nek nem az lenne a dolguk, hogy anyai ági őseiktől örökölt spirituális determiná¬ciók¬nak megfelelően, végig zongorázzák felnőtt korukban a téves szülői viselkedési mintákat, és életük folyamán felfokozzák, elmélyítsék, és, ha nem halnak meg azelőtt, utódaik¬nak tovább adják ezeket az életromboló programokat. És semmiképp nem az, hogy az ilyen programmal született lány-anyák tovább közvetítsék ezt a negatív szellemi örökséget az utódaiknak. De mivel ezeket az örökletes szellemi programokat nem kutatja a tudomány és az akadémikus antropológia, amely lecövekelt a géneken ke¬resztüli örökösödés, vagyis a génváltozások és génváltozatok kutatásánál, a szel¬le¬mi fény helyett a tudományos és vallásos babonákban hívő emberiségnek a háborús csataterekről a közúti balesetek és a terrortámadások színhelyére és a kórházakba áttevődött tragédiája tovább folytatódik. Holott a tragédiák részbeni leállításához pél¬dául annyi is elég lenne, ha a menstruációs zavarokkal rendelkező lányok, a meddő¬ségben szenvedő fiatal nők szervezetét nem hormontablettákkal kezelnék az anyai ágon örökölt, diszharmonikus szellemi program feltérképezése és tudatosítása he¬lyett. A fia¬tal személyek, vagyis a rugalmas és információ-befogadási készséggel, valamint friss biológiai szervezettel rendelkező nők esetében a program-kiigazításhoz és végül a gyógyuláshoz már az is elég, ha a horoszkóp-értelmezés, valamint a családi krónika fellapozása segítségével pontosan tudatosítják a családi programoknak a minőségét és az anyákat-nagyanyákat visszakérdezve, meghatározzák a családban is tapasztal¬ha¬tó negatív gondolkozásbeli és szokásbeli mintákat. A romboló programok közvetlen pszichikai hatásának az azonnali feloldásához tehát ez is elég. A teljes gyógyuláshoz vezető rombolóprogram-feloldáshoz, vagyis a romboló programoknak a kiegyenlíté¬séhez, viszont mind a probléma-kerülő, mind a dramatizáló magatartási formákkal való gyökeres szakítás szükséges. És természetesen a Rák jellegű családi életfelada¬tok¬nak a tudatos felvállalása és helyes megélése, esetenként a feladat¬válla¬lásokra való mentális és spirituális felkészülés. Ilyen tudatossággal készítettem fel és vettem és vezettem rá magamat én is – minden pozitív törekvésem ellenére elég nehezen – a Dórával, Ritával, Andreával és a Emesével elszenvedett kudarcaim után, a Júliával való családalapításra. Ő viszont egy következő házasság előtt fogja ezt meg¬tenni, mivel a mi családunkat az édesanyja javaslatára és parancsára szétrombolta.
De nem elég tudni, hogy a Rák az ősteremtés és a tenyészet, vagyis a számszerű szaporodás konstellációja. Az egyetemes lét-teremtést ugyanaz az ok váltja ki, mint a szerelmi kapcsolatok zavarát például. Attól függetlenül, hogy a kívülállók, vagy az érintett partnerek milyen érzelmi, környezeti-társadalmi, vagy éppenséggel anyagi okok¬kal indokolják és magyarázzák, hogy miben vélik felfedezni a párkapcsolati válságuk, vagy a hetedik szerelmi csődjük okát, amennyiben ez nem egy harmadik személyhez fűződő, „ellenállhatatlan” szerelem, akkor az igazi ok, az általam eddig feketepontnak nevezett, de asztrológiában és a héber misztikában is Lilithként ismert őserő. Az egyetemes Lilith a Teremtés géniuszát kiprovokáló negatív ős-ok. A Terem¬tés, ami által az Abszolútum Teremtővé és a teremtés által önmegváltóvá válhat, való¬já¬ban azért történik, hogy ellensúlyozza az abszolútumban a Lilith által okozott vibrá¬ciókat és később a vibráció-csökkenést, az abszolút zavart (a káoszt) és az ősrobbanást kiváltó feszültséget. Mondhatni tehát, hogy az egész teremtés, az összes dimenzióival és létezési formáival együtt, egészen a Teremtés határállapotában létrejött anyagi- fizikai és természeti állapotig és létdimenzióig, a Lilith által okozott ős-zavarnak és feszült¬ség¬nek a kiegyenlítése-kiegyenlítődése érdekében jön létre. És ezért van az ember is!
Minden misztikus és romantikus isten- és embertan, minden teológiai, teozófiai, antropozófiai és erkölcsfilozófiai elmélet ellenére, az ember életének nincs végső soron más (metafizikailag és teológiailag és erkölcsileg követhető és értelmezhető) célja és értelme, mint az, hogy az autonóm személyi tudata elnyerése útján, saját öntudatá¬ban, a saját sorsán keresztül, minél jobban megtisztítsa önmagát (az élet- képzeletét) a Lilith hatása által okozott, zavart és negatív képzeleti és lelki álla¬potok¬tól. És az, hogy ezáltal, a saját személyében és saját sorsában kiegyenlítse az ő sze¬mélyét is létrehívó és a személyében hordozott, a Lilith által okozott abszolút zavart és feszültségeket. Azt, hogy milyen jellegzetes egyéni életfeladatok felvállalása révén, milyen tudatosan vállalt személyi tapasztalatok árán, jut el azokhoz a képességekhez, amelyek által önmagában (és környezetében) a Lilith okozta tudati és érzékelési zavarokat meg¬szün¬tetheti, és a belső feszültségeit kiegyenlítheti (és ezáltal a Lilith által vezetett külvilág¬hoz való viszonyát, derűssé változtatja), könnyen kiolvasható mindenkinek az asztrológiai sorsképletéből.
Az emberben a Lilith (a „személyes” Lilith tehát), elsősorban az ősteremtés által elindított feszültség-oldási és kiegyenlítődési („fejlődési”) folyamatokkal ellentétes, ön¬kéntelen és öntudatlan önámításra, fölös és öncélú kényelem-keresésre és élvezet¬hajszolásra, vagyis „bűnbeesésre” serkentő, („ördögi”) vágyként jelentkezik. Ez a min¬dig új és izgalmas élményekre, adrenalin-serkentő állapotra, feszültség- és kábu¬lat-élményt adó helyzetre való önkéntelen és öntudatlan sóvárgás ereje bennünk. Ez, az adottól eltérő más-élményre és a másállapotra való sóvárgás, megszámlál¬hatat¬la¬nul különböző formákban – különféle vágyakban – jelentkezik, a személyi struktú¬ránk, illetve az anyai ági ősszülőktől örökölt spirituális töltetünk (megismerendő, kibon¬tandó, feloldandó és meghaladandó negatív spirituális programjaink) függvé¬nyé¬ben. A személyi horoszkópban a Lilith arra utal, hogy a szépnagyanyákig és az ük¬nagy¬anyáig visszamenő anyai ági őseink, milyen feszültség-okozó, személyes félelmeket, ambíciókat, sóvárgásokat szorítottak és rejtettek mélyen a tudatuk alá. Ezeknek a sze¬mélyi tudattalan szférának a mélyrétegeibe rejtett sóvárgásoknak és negatív (agresszív) érzéseknek és késztetéseknek a gyökere nagyjából szexuális jellegű, mivel az „édes iz-galmat” jelentő másállapotot többnyire az ismert állapotoktól eltérő, az adott lehető¬sé¬geken kívüli, a szokásostól eltérő szexuális élményekre való sóvár¬gá¬sai¬nak a leg¬össze¬tet¬¬tebbek és a legerősebbek. A „más”, az érdekes, a „megrázó” és/vagy az „új” élményre – érzésre – állapotra való önkéntelen és öntudatlan (egyesek számára: csillapíthatat¬lan) sóvárgás elsődleges jelentkezési formája tehát a szexuális élményekhez kötődik (és mint ilyen, a szexuális perverzióknak az igazi ősoka is), de ez nem azt jelenti, hogy a Lilith okozta sóvárgások csupán szexuális jellegűek. Ugyan¬ezt a rendkívüli állapotot szomjazzák az agresszív személyek is, amikor provokatív viselkedésükkel, durva szavaikkal, igazi ok nélkül, de „készakarva”, veszekedést, civakodást, verekedést, vagy lázadást provokál¬nak ki a környezetükből. És az alko¬hol, a nikotin vagy a kábító¬szerek segítségével elérhető másállapotra való sóvár¬gást, valamint az életveszélyes kockázatok, a rend¬kívüli sebesség által okozott rendkívüli (természet-ellenes) „más¬állapotok”-ra való sóvárgást is a Lilith hozza létre bennünk, akárcsak a nagy¬mamák¬nak az unokák megszerzésére és kisajátítására való sóvárgásait.
Mivel a Lilith az öncélú másságra való sóvárgás ősereje, az ember „nem elégszik meg” az adott partnerrel végzett szexuális aktus révén létrejött fizikai, lelki és szellemi kiegyenlítődéssel és az esetleg így elért harmóniával. A Lilith hatása tovább hajtja egy új és „rend-kívüli” (szexuális-szerelmi) élmény irányába. És pontosan itt, a Lilith okoz¬ta vég nélküli sóvárgások kiélési lehetetlenségének, illetve a csillapíthatatlan szomjúság Lilith-jellegű okának a tudatosítása hiányában jelennek meg a perverziók, mivel a mindig másra, az öncélú másságra való sóvárgás, eljuttatja a mindig másra sóvárgó személyt az azonos nemű személyekkel, a gyermekekkel, vagy állatokkal nyerhető szexuális tapasztalatokra való vágyakozásig. Minél erkölcsösebb életet akar folytatni, és minél szemérmesebb magatartást tanúsít egy szenvedélyes és „teljesít¬he¬tetlen” vágyaktól telt, „forró vérű” és gazdag szexuális fantáziával rendelkező kis¬mama a foga¬nást megelőző időszakban, annál biztosabb, hogy a biológiailag még meg sem fogant, de a spirituális dimenziókban már létrejövő gyermeke, felnőtt korában jobb esetben csapongó, szexuális kalandor életet lesz kénytelen folytatni. Rosszabb eset¬ben, a rend¬kívüli szexuális élményekre való sóvárgás, szexuális per¬verziókra való, külön¬féle haj-la¬mokban és zavarokban fognak kicsapódni a fogantatás időszakában elfojtott rendkí¬vü¬li szexuális vágyak. Ezért a személyi horoszkópban, a Lilith, az anya által a fogantatás előtt elfojtott szexuális vágyainak a természetére is utal és a majdani felnőtt utódban, azokkal ellentétes, önkéntelen törekvéseket, ambíció¬kat jelöl. A Lilith a tudatos har¬mó¬nia-törekvésekkel ellentétes komplexusokat is je¬löl¬het: bizonyítási és önmutogatási komplexust, exhibicionizmust, öncélú, kielégít¬hetet¬len csábítási kom¬plexust és ez utóbbinak az ellentét: szemérmeskedési, erényes szerep¬körben való tetszelgési (erkölcs¬csőszi) komplexust, másrészt a partner fölötti szexuális hatalom-gyakorlási mániát (vagy az egyszerű hatalmi mániát), különböző, impo¬ten¬ciához és frigiditáshoz vezető, illetve az orgazmus-készség elmaradását előidéző pszichés bloká¬ció¬kat. Ilyenek még a hideg, érzelmek és a szenvedély nélküli, sze¬mély¬telen kéjelgési vágyak, a nagyon beteg személyek, vagy a testi és szellemi fogyatékos személyek iránt érzett erős szexuális vonzalom, vagy a megtermékenyüléstől való irracionális félelem.
A bizonyos személyekkel szemben felmerülő csillapíthatatlan szexuális étvágyat, aminek a kielégítésével ideig-óráig, egy-egy különösebb biológiai képességekkel és vonzerővel rendelkező partner magához tud kötni egy-egy, a Lilith által jelzett za¬varos szexuális tulajdonságokkal rendelkező személyt, nem kell összetévesztenünk a szerelmi érzésekkel. Emiatt, az elemi tévedés miatt, csalódnak, akik a szexuális part¬ne¬rük „rendkívüli” képességét, vagy az okozott orgazmus miatti öröm- meg¬nyíl¬vánulásait, mind az odaadó szerelem jelét könyvelik el. A Lilith ugyanis a Vénusszal ellentétes. Ő a Vénusz által megtestesített egészséges (egészségre, egészségülésre, kiegyenlítődésre törekvő) természetes szexuális vágyak előtt és azok alatt megbúvó zavaros másra-vá¬gyakozást, borzongató, ismeretlen félelemmel és szorongással telí¬tett vonzódást jelöl, valami homályos, de az újdonságával és ismeretlenségével rend¬kívülien izgató szexuá¬lis élmény iránt, ami negatívvá és öncélúvá (együgyűvé) vál¬toz¬tatja az imaginációt, összezavarván a személyiség harmónia-készségét és meg¬hiú¬sítván minden harmónia-törekvést. A Lilith által létrehozott, a bizsergető másállapot izgalmáért való zavaros és határozatlan sóvárgást tehát, nem kell összetéveszteni a Vénuszi őserő által megtes-te¬sített, mindig konkrét személyekhez kapcsolódó szexuális készetetésekkel és harmó¬nia-törekvésekkel. A Vénusz erő épp a Lilith által okozott „hasadt állapot” helyreállítására irányuló, a szerelmi és a szexuális egyesülésen ke¬resz¬tül elérhető természeti har¬mó¬nia-készség ősereje. E két fajta vágy, nemcsak hogy nem ugyanaz, hanem még ellentétes is egymással. Ezért, a párkapcsolat zavar¬talansága és, az általában a lelki-szellemi zavartalanság megértése és megőrzése miatt döntő fontossággal bír a két különböző irányba ható, látszólag azonos érzéseket keltő erőnek a tudatos és figyelmes meg¬különböztetése. Igazából e két ellentétes „ösztö¬nös” késztetés összetévesztése az igazi oka, nemcsak a legtöbb „szerelmi csaló¬dásnak”, párkapcsolati krízisnek és a szerelmi-szexuális kielégületlenségnek, szerelmi „boldog¬talanságnak”, hanem a nemi betegsé-geknek is, egészen az AIDS-ig elmenően. A Vénusz, az egyetemes Lilith által kiprovo¬kált, a Lilith által okozott őskáosz ter¬mészeti ellen¬súlyozására és az új egység megvalósítása érdekében elindult terem¬tési folya¬ma¬tok első fázisaiban keletkező négy ősi alapelem harmonikus kiegyenlítődésre való törek¬vé¬sének az őserejét testesíti meg. Úgy válik a (harmonikus) szerelem és a szexua¬litás erejévé, hogy a négy őselem közül kettő maszkulin jellegű (a tűz és a levegő) és kettő feminin jellegű (a víz és a föld elemek). A Vénuszi őserőnek a zavar¬talan ki¬fejeződése a szerelmi érzésekkel társuló, ellentétes nemű személyek közötti egészsé¬ges szexua¬li-tás. A Vénuszi kiegyenlítődési törekvések tehát az őselemek har¬mo¬nikus egyesülésére, kölcsönös áthatolására és megtermé¬ke¬nyülésére való törek¬vések. Ezzel ellentétben, a Lilith ereje az általunk is megnyil¬vá¬nult ősi egység állapot (abszolútum) öncélú meg¬bontására és a bomlasztás állan¬dósítására törekszik és ezért megmarad örökös nega¬tív erőnek, soha nem elégül ki, nem csillapszik le soha, és létezésének nincs semmiféle pozitív következménye. Ezért például teljesen hibás a nemi beteg¬sé¬geknek a „Vénuszi betegségek” gyűjtő nevével való megjelölése, mert nem a Vénusz által megtestesített őserő hatására jönnek létre, hanem a Lilith erők hatásának, illetve a Lilith hatása alatt túlzásba vitt: harmónia-ellenes és öncélú élvezethajhászásaink hatására.
Azért kell ezt tudnod, mert a zavaros: homályos és tisztázatlan (vigyázat: nem a tisztátalan!) sóvárgásaid, az öncélú élvezet-vágyaid és a zaklatott lelki állapotaid által (ambícióid miatt is feszült és félelmeid miatt is szorongásos) befolyásolt, akaratodtól és tudatodtól függetlenül működő, mágikus képzeleteddel, olyan eseményeket és élet- helyzeteket vagy képes beidézni a sorsodba, amelyeket nem szívesen viselsz el! Ezért arra kellene törekedned, hogy minél pontosabban megnevezve és meghatároz¬va a tudattalan képzeleti és érzésvilágod mélyén kavargó, zavaros képzeteket (Például különböző rovaroktól, csúszó-mászóktól, kis- vagy nagyállatoktól való félelmekhez kapcsolódó emlékeket), önkéntelen áltatási és önáltatási késztetéseket, azokat lelep¬lezve semlegesítsd (feloldd és megelőzd) azoknak a fizikai megvalósulását.
Borzasztó ereje van a természeti világot működtető és a mi képzeletünket is irá¬nyító egyetemes és személyes sóvárgásnak. A szélsőséges és a rendkívüli pszichés-jelen¬ségek csak a jéghegynek a csúcsát képezik, és mivel a tudomány nem tud a Lilith¬ről, a szexuálisan zavart (perverz) személyeknek, akiket „a vérük hajt” minden¬fajta furcsa élethelyzetbe és szélsőséges élményszerzési lehetőségbe, a tudatosság nélkül megélt, elfojthatatlan és irányíthatatlan szélsőséges tapasztalataik alapján, az a tév¬kép¬zetük, hogy ők képtelenek a természetes szexualitásra, az eredeti nemüknek megfe¬lelő szexuális képesség visszaszerzését célzó törekvésekre, mentalitás-változ¬tatás¬ra. A tudattalan és önkéntelen szexuális vágyaknak és problémáknak a fel nem fedése és a nem tudatosítása menthetetlenül a párkapcsolatok megromlásához, és a létező szexuális-pszichikai problémák elvastagodásához, megkérgesedéséhez vezet, minden gyógyszeres, pszichikai, vagy pszichiátriai terápia ellenére. Egyetlen kívülálló sem sejtené, hogy annak ellenére, hogy szép és fiatal a feleségem mellett, aki az igényei¬met teljes mértékben kielégíti mind szexuálisan, mind spirituálisan, én minden szép és vonzó nőt (és e tekintetben nálam a skála igen széles!) erősen megkívánok. És, hogy mindezt tetőzi egy, a Lilith-Mars együttállásból kiolvasható Janisági komplexus¬nak nevezett késztetés, ami miatt régebb minden nőnek, akivel csak dolgom akadt, ön¬kén¬telenül be akartam bizonyítani, vagy legalább sugallni kívántam, hogy én vagyok a világon a legértékesebb és legjobb férfi, akit szeretni kell, és akivel szeret¬kezni érdemes.
A Skorpióban álló Lilithel rendelkező személyek például nagyrészt azért kalan¬do¬rok, mert félnek „elfogadni” a komoly szerelmet, mivel a tisztító katarzis lehetőségét sejtik benne. Azt sem bánják, ha a környezetük erkölcstelennek ítéli meg őket, csak hogy az igazi szerelemben ne kelljen magukat elkötelezniük. Persze, néha mégis kénytelenek a szerelmet komolyan venni és akkor még nagyobb a baj, mert a drámai átéléstől való félelmük miatt nem képesek odafigyelni az őszinte szerelem tisztító erejére. A Halakban álló Lilith esetében, férfiak és nők egyaránt, rejtetten, az áldozat szerepére sóvárognak önkéntelenül (mazochizmus) miközben képtelenek az igazi, spirituális odaadásra. Provokálják partnereiket, hogy őket meggyalázzák és „eltapos¬sák”. Ha ez valamiért nem történhet meg (fizikai alkat, társadalmi pozíció, stb.), akkor erre szakosodott szadista-mazochista szolgáltatásokat vesznek igénybe. Mivel az áldo¬zattá válásra sóvárognak, de nem merik őszintén odaadni magukat senkinek és semminek, a legtöbb esetben kábítószerezés, de legalábbis alkoholizmus lesz az áldozatosdi kö¬vet¬kezménye. Ez utóbbira a szeretet-szomjuk (egységélmény) kielégítése miatt van szük¬ségük, pontosabban a szeretet-hiány „betömésére.” Nem értik meg, hogy amennyi¬ben ők nem mernek teljes odaadással szeretni, őket sem szeretheti senki igazán.
Az öncélú élvezeteket hajszoló és ezért az anyagi igényeket növelő civilizációban a Lilith áldozatainak a száma rohamosan növekedik. Amennyiben a mindent össze¬zavaró, állandóan a másféle tapasztalatra, állapotra és ezáltal még az igazi párjukat megtaláló személyeknek a képzeletét is állandóan kísértő és zaklató Lilithnek a hatá¬sát hozzáadjuk az asztrológiai képletekből kiolvasható egyes negatív tulajdon¬sá¬gainkkal, például a félrevezetésre: hazudozásra, árulásra, csalásra és ön¬csalásra való, önkén¬telen késztetéseinkkel, az öncélú kalandra, vagy a kényelemre való törek¬vé¬seink¬kel, vágyakozásainkkal, a röghöz kötött és „ésszerű” spekulálásra való hajla¬ma¬ink¬kal, a hamis egységesülésre (alacsonyszintű és zavaros: érzelmes), lelki kábu¬latra, misztikus élményekre, homályos fantáziálásra és támolygásra való sóvár¬gásainkkal, a hamis fele-lősségérzetünkkel (gátlásosság, aggodalmaskodás, sajnál¬ko¬zás, stb.) és a ne¬héz hely¬ze¬te¬ket elutasító biztonság-vágyunkkal, nincs mit csodálkozni azon, hogy annyi személy¬te¬len tettet hajtunk végre nap, mint nap egy párkapcsolatban. Gondolj arra, hogy egy olyan személy, aki még nem alakította ki a hiba-belátási készségét és az ön¬lelep¬le¬zési képességet, mennyit hazudik napjában magának arról, hogy ő miért kell ezt és azt megtegye, miközben a Lilith-sóvárgásai, a különböző karakterű és minél több ellentétes nemű partnerrel való, öncélú szexuális kéjelgési vágy mozgatja a háttérből minden tettében és gondo¬la¬tában!
Már érted talán, hogy a baleseteket és a betegségeket miért neveztem, olyan (isteni) sors-eszközöknek, amelyek az embert teljes mértékben, vagy részlegesen eltérítik, vagy meggátolják abban, hogy tovább folytassa azoknak a romboló és zavaró-szeny¬nyező mentális programoknak az erősítését, amelyekhez hasonlókat az anyai ősszülei is elkövettek és a generációkat egybekapcsoló spirituális memória révén, neki is átadtak. Mivel nem ártatlan vadállatok közösségében élünk, ahol a ragadozók vigyáz¬nak a folyamatos fajtisztítást és éberség-üzemeltetést igénylő fejlődés törvé¬nyé¬nek érvényesülésére, a betegségek és a balesetek az Isten nyila (Zeusz nyila) szerepét játsszák az életünkben, amely letépi a vallásosan és tudományosan felragasztott maszkokat rólunk és lerombolja, az egyénileg és csoportosan épített Bábel-tornyain¬kat, mikor kór-okozó mikrobák és vírusok, mikor technikai balestek és tömeges áldozatot kö¬vetelő természeti katasztrófák formájában. És ez akkor is így van, ha ez, az első hal¬lás¬ra (olvasásra) abszurdnak tűnik, mivel a kiskorú gyermekek például nem építhetnek sem anyagból, sem téveszmékkel vegyült ambíciókból Bábel tornyo¬kat. Mondtam, hogy a gyermekek tizenöt éves korukig az édesanyjuknak, vagy más, az őket köz¬vet¬lenül gondozó, a hozzuk érzelmileg közelebb álló személyek tudattalan lelki folya¬ma¬ta¬i¬nak vannak alárendelve, és hogy, ők a betegségeikkel, baleseteikkel (és halálukkal), sokkal inkább leképezik az anya, vagy a gondozó gyám lelki-szellemi tévútjait, mint az őket spirituálisan befolyásoló gondozójuk biológiai szervezete. Ugyanez érvényes a háziállatokra is: betegségeikkel és baleseteikkel a gazdájuk belső feszültségeit és zavarait képezik le.
Említettem már, hogy a nehezen diagnosztizálható és a nehezen gyógyítható, „misztikus” betegségeket valójában az öröklött, hamis információ-áramoltatási és az információ-blokkolási szellemi programok intenzív átélése váltja ki. Az ámítási- félrevezetési és az önámítási késztetések, mivel alaptermészetük szerint is megtévesz¬tők, veszélyesebbek, az élet- és családellenes (gyermek- és magzatellenes) programok által kiváltott rombolási késztetéseknél. És e kaméleon-magatartásokon belül, nem a kifelé: a mások irányába történő hamis információáramoltatási magatartás végződik betegséggel (amelyben tehát, önkéntelen, vagy tudatos hazudozásokkal a környe¬ze¬tünket vezetjük félre), hanem az a mentalitás, amelynek során önmagunkat vezetjük félre. Akkor leszünk betegek, ha magunkat, saját lelkiismeretünket csapjuk be, ami¬kor nem akarjuk saját magunknak beismerni azt, amiről a lelkünk mélyén tudjuk, hogy másképp van, mint ahogy magyarázzuk. Ha nem akarjuk meglátni azt, amiről tudjuk, hogy ott van és létezik a fizikai, vagy a szellemi-lelki világunkban. Akkor leszünk baktériumok, vagy vírusok által fertőzött személyek, ha a bennünk lakozó (a lelki-ismeretünkben: a felelősségérzetünkben és az egyetemes értéktudatunkban: a szelle¬mi öntudatunkban lakozó Istent, a bennünk levő Abszolút intelligenciát, az életünket fenntartó, éltető fényt akarjuk önkéntelenül félrevezetni és ennek meg¬felelően, a hatás-visszahatás törvénye alapján, hamis információt: életrontó energiá-kat kapunk vissza az általunk összezavart: beszennyezett spirituális létalapból.
A hangoltság és a megfelelés törvénye alapján, betegség-okozó, hamis genetikai információt fogadok be a szervezetem által beengedett, szabadon terjedő vírussal, amennyiben a képzeletemben összezavarom: bemocskolom az életerőt adó ősforrást amiből önkéntelenül táplálkozom. Ha megzavarom a lényem legmélyén létező Abszo¬lú¬tumot, azáltal, hogy folyamatosan félrevezetem magam és elaltatom a lelkiismere¬te¬met. A befelé irányított kaméleon-mentalitásnak: az önámításnak a következményei a spirituális fejlődéssel és kiegyenlítődéssel ellentétes, hamis érték¬tudathoz, vagyis a Jupiteri princípiumhoz kapcsolódó betegségekben jelentkeznek elsődlegesen: májjal és szemmel kapcsolatos betegségekhez és sérülésekhez, a cukor¬bajhoz és vér¬beteg¬sé¬gek¬hez vezetnek, valamint a csípő és a combok sérüléseihez. A súlyosabb követ¬kezményei a lelkiismeret-altatásnak, az egyetemes felelősségtudat őserejét meg¬teste¬sítő Szaturnuszhoz kötöttek és általában csont problémákban (csont¬ritkulás, vagy csontkeményedés és bogosodás, csontrák) és bőrbetegségekben fejeződnek ki.
Amikor a huzamos önáltatás, probléma-elfödés és a környezetáltatás, a gyávaság¬ból és félelemből eredő, rejtett gondolati agresszivitással (mentális támadással: belső vitatkozással és viaskodással) párosul, akkor keletkeznek a rák erősebb fajtái, a szarkóma, a különböző agydaganatok, valamint a szervezet immunrendszerének a leépülése. Mindez annak függvényében, hogy az élet mely területére és a személy¬közti kapcsolatok mely formái felé irányulnak a huzamosan fenntartott, belül (kívülről érzékelhetetlen) intenzíven átélt és rejtetten áramló, romboló képzeleti-erők. A szülő-gyermek, vagy a gyermek-szülő viszonyok, és általában a családi viszonyok, telítve vannak ilyen romboló idea-erőkkel.
Rengeteg szülő szenved ezekben a betegségekben, mivel nem képes felismerni azt a végzetes tévedését, hogy amennyiben kiszolgálja és elkényezteti a gyermekét, sőt: a felnőtt gyermekének az úgynevezett érvényesülési-boldogulási útját is könnyíteni akarja, különböző képességekről szóló elismeréseket, diplomákat vásárolva, vagy házat építve, sőt: egyes esetekben a „megfelelő” férj, vagy feleség megszerzésében is szor-goskodva vétkezik a fejlődés törvényével szemben, végzetesen árt a gyer¬meké¬nek. Nem hagyja, hogy a csemetéjének fájdalommal és lelki-szellemi nehézségekkel is járó, nyers tapasztalatai legyenek a környező valóságról és éppen a fölös jóakaratá¬val teszi tehetetlenné, vagy felelőtlenné a gyermekét az életével szemben. Amennyi¬ben a családtagoknak a boldogságba való manipulálása, vagy erőszakolása, illetve a családatgok fölötti uralkodási vágy és azok folytonos ellenállása miatt érzett finom harag (a lelki méreg) erkölcsi gátlások és érzelmi megfontolások alá záródik, vagy amikor az illető családtag – esetleg alkohol hatása alatt – nyíltan, intenzíven és sokszor átéli a jogosnak vélt haragos-gyűlölködő állapotát, ez a „nemes” családapai, vagy a „féltően” szerető-aggódó családanyai diktátorkodás, egyenesen szívbetegség¬hez és végül szívelégtelenséghez, vagy szívinfarktushoz vezeti őt, mint Robi baráto¬mat, akinek az Oroszlán jegyében született felesége nyíltan játszott, és nem hagyta magát vezetni a magyarországi jómódjukban részegessé váló férje által.
Egyes anyamedvék különböző generációból származó bocsokat is nevelnek. Amikor a legnagyobb bocs kezd egyéni elképzeléseket (véleményt) alkotni arról, hogy milyen útvonalat kövessen, hogy mikor és merre keressen a család táplálékot, hogy mikor igyanak, vagy ne igyanak vizet, az anyamedve, elég önállónak találván csemetéjét az életben maradáshoz, elhajtja maga mellől. Feleségemmel, egy egész napon át tartó, véres gólya-küzdelemnek voltunk a tanúi Magyarországon, amelynek során az Afrikából vissza térő gólya szülők megértették a korábbi évben gondosan felnevelt fiókáikkal, hogy, még ha lenne is fizikailag hely számukra a fészekben, el kell onnan költözzenek. Új fészket kell építsenek, párt kell maguknak keressenek, azokkal párosodniuk kell (mivel a szüleikkel ezt nem tehetik a természet rendje és az egyetemes törvények szerint), és új családot kell alapítsanak, amihez a szülőknek („nagyszülőknek”) már semmi köze nem lehet.
Már nem maradt hátra, csak a legnagyobb hazugság-csomagunknak: a fertőzések¬ről szóló rablómesének a leleplezése. A fertőzés és a fertőződés szellemi értelméről és metafizikai okáról a magyar nyelv világosan beszél: nemcsak olyankor mondjuk magyar nyelven, hogy megfertőztek valakit, ha az szexuális aktus során, vagy egy sterilizálatlan fecskendő „segítségével” jutott hozzá a fertőző kórokozóhoz, hanem azt a jelenséget is így fejezzük ki, ha egy gyenge akarattal, vagy zavaros tudattal ren¬delkező felnőttet, vagy személyes élettapasztalattal és ezáltal felelős személyi tudattal nem rendelkező fiatal személyt valakik „meggyőznek” és az, egy vallásos szektába, vagy szélsőséges eszméket valló pártba, tömegmozgalomba hirtelenül beáll. Nem véletlenül illeti a nyelv ugyanazzal a fogalommal a két különböző eseményt. Nyel¬vünk őrzi még az ideatikus valóságlátás kifejezési formáit. Asztrológusok körében közhely, hogy csak annak a személynek fertőződik be a szervezete, aki életképzeleté¬ben és személyi tudatában befolyásolható, határozatlan, vagy, ha valaki, valakik által máris befolyásolt-manipulált. Ez a szellemileg fertőzött személy, vagy csoport, esetleg nép. Ilyen, lélekhez szóló ideológiával fertőzött nép volt a német nép nagy része a nemzeti szocialista párt uralma alatt, valamint az orosz nép és a szövetségesei a kommunista diktatúrák alatt. A fertőzhető ember és embercsoport, nem rendelkezik „egészséges”, autonóm gondolkozással. A felelős autonóm gondolkozást nélkülöző fertőző és fertőzhető emberek élet-képzelete és világképe ezért könnyen befolyásol¬ható. Ők vagy tudatlanságból, vagy kényelemből nem látják, vagy nem akarják látni az egész létezést a maga ellentétes, de egységes összetettségében, hanem csak a részeket és a töredékeket. Ezt a szélsőségesen sarkított rész-látást (cső-látást) nevezem most, kizárólag a te számodra, tudati, ideológiai és erkölcsi képzelet-fertőződésnek.
Az „egészet” magában és maga előtt (kívül és belül egyaránt) folyamatosan látni és megvalósítani képes ember nem lehet igazából beteg. Ha az egészséges létszemléletét, valamint személyi tudata integritását megtartja, a különböző módon a szervezetébe hatoló kórokozók nem állapodhatnak meg benne tömegesen és nem szaporod¬hat¬nak el. Láttuk már, hogy a „kór”, vagyis a betegség nem külső ellenség és, hogy a betegség, személyi vagy csoportos kiválasztódással, azokban a szervezetekben üti fel a fejét, amelyeknek a gazdái az elfojtott, vagy elkábított, de finom idea-világuk mélyén intenzíven átélt agresszív képzeteikkel veszélyeztetik az egész létezés egyensúlyát. A betegség tehát nem más mint a mágia (teremtés: imagináció) törvényének és a szellemi fejlődés törvényének a szabályozó, tisztító, fékező rendszere. A betegség az egyetemes létezésnek, a kauzális teremtésnek az immunrendszere. A betegség egy, a kauzális teremtési, fejlődési és kiegyenlítődési folyamatokat zavaró, vagy azokat ve¬szé¬lyeztető képzeteket tartalmazó, vagy tápláló személyi struktúrákat (és személyeket) felbontó mechanizmus, amely az anyagi lét határállapotában: a természetben is végbe¬menő teremtési folyamatokban biztosítja, hogy az imagináció képességével (mágikus erővel) rendelkező emberek és azok csoportjai ne legyenek képesek nagy erejű deviáns és romboló szellemi programok létrehozására.
A betegség, mivel mindig határhelyzetekbe került folyamatoknál indul be, mint korlátozva szabályozó rendszer, a Szaturnusz által megtestesített őserőhöz, emberi szinten tehát az egyetemes (és nem a spekuláló-aggodalmaskodó, védekező!) felelősség¬tudathoz kapcsolódik. Annak tudatában, hogy a személyi szempontok mindig eltér¬nek az egyetemes törvények kérlelhetetlen természetétől és azzal együtt is, hogy tu¬dom: a lét-romboló és teremtés-zavaró egyéni és csoportos imaginációs folyama¬to¬kat leállítani hivatott betegségek, bizonyos esetekben és egy bizonyos határon túl, nem fordíthatóak vissza, még a pozitív imagináció mágikus hatásával sem (Nagyon szeretném én is a gyermekkori szexuális imagináció-fertőződésem következtében már serdülő koromban tönkrement húgyhólyagomat, vagy az eleresztési-megbocsá¬tási képtelenségemből eredő végbél-betegségből hátramaradt bél érzékenységemből: az alvási-pihenési nehézségeket okozó túl-érzékenységéből kigyógyítani.). Ki merem jelenteni számodra, hogy az orvostudomány egyelőre ugyanannyi rosszat tesz, mint amennyi jót. És ez így is marad, mindaddig, amíg a szellemi diagnosztizálás, valamint a betegségek szellemi okainak a felderítése és tudatosítása helyett, a gyors eredmé¬nyek hajszolására: a fizikai gyógyításra és a pszichikai, vagy a mágikus terápiára fekteti a hangsúlyt. Mindaddig tehát, amíg az orvosok és a gyógyítók a hamari sikerek elérési lehetőségével („a halállal és a szenvedéssel szembeni versengéssel”) vannak elfoglalva, valójában az egyetemes egészséges létezés és a teremtés eredeti értelme és célja ellen, vagyis a megváltás ellen munkálkodnak („küzdenek”).
De, a civilizációban élő ember üres körbeforgásának és tragédiájának az igazi okát leleplező fejezet célja nem az öncélú ítélkezés! És semmiképp nem célja az orvosok és az orvostudomány fölötti öncélú ítélkezés. Egy ilyen törekvés, mindaddig, amíg ön¬állótlan felnőtt személyek léteznek: magukat irányítatni-vezettetni óhajtó, tehát kábul¬ni-fertőződni vágyó felnőttek léteznek, nem csak hogy fölösleges, de szellemileg vissza-élést eredményező cselekvés lenne a részünkről. Célunk mindössze a te sorshelyzet-felismerési és sorsminta-felismerési képességed kialakítása és ezáltal a tisztánlátói képességed, vagyis, a tényleges önmegváltói, önboldogítói és öngyógyítói képességed megszerzése. Célunk az egyensúly és a harmonikus kapcsolatok helyre¬állítása a teremtői élet-képzeleted és a természet folyamatai között. Célunk a kap¬cso¬lat megteremtése és az arányos viszony felállítása a személyi tudatod és az abszolút léttudat(od) között. A vallásos babonák és tudományos tévképzetek által felbontott egyensúly ugyanis könnyen helyreállítható, a te személyeden keresztül (is) megnyil¬vá¬nuló sors-törvények működési mechanizmusának a megértése és e szellem-törvények tudatos megélése segítségével. Regényes könyvünk célja tehát nem a foly¬to¬nos drámában élő emberfölötti ítélkezés, vagy a dráma esztétikai ábrázolása, hanem az ember mellett, a globális biológiai szférát is veszélyeztető tragédiákhoz ve¬zető lelki-szellemi okoknak és érzelmi folyamatoknak a megnevezése és meghatározása.
Emberi létünknek és személyi életünknek – akárcsak az egész létezésnek – a célja ugyanis, a teremtés-tágítást szolgáló, szellem-tapasztalati (teljes) megismerés mellett, a minél harmonikusabb kapcsolat erősítése az abszolútum és a teremtés határ¬helyze¬té¬ben levő anyagi lét megjelenési formái között. Ezt a harmo¬nikus kapcsolatot a Te¬remtő és a Teremtés végletes formavilágában a Teremtői Fényből eredő megisme¬ré¬si képességünkkel, valamint a Teremtői Szeretetből eredő, valós odaadási képes¬sé¬günk¬kel: az életfeladataink elvégzése árán nyert spirituális következtetési képes¬ségekkel lehetővé váló te¬rem¬tői azonosság-tudat minél világosabb és átfogóbb átélésével kell megvalósíta¬nunk.
Hogy a Lilith-jelenségek és az általa sugallt magatartások miként működtetik a föld társadalmi-politikai életét, hogy a kényelem- és élvezetvadászat miként mozgatja és miként fertőzi be az ember életképzeletét, nyomon követhetjük, egy, a magyar nem¬zet kortárs evolúciójához hasonló, afrikai népmodellen. Létezik a kontinens közép-keleti rézén egy rohamos sorvadásnak indult, hajdanában erős és számos, ma mind¬össze néhány millió tagot számláló nép, amelynek elődei ezerötszáz évvel koráb¬ban, hajókon érkeztek Afrikába Kína határvidékéről, majd behúzódtak a kontinens közepe felé és ott, virágzó és erős államot hoztak létre. Nevezzük ezt, az új hazában a kör¬nye¬zetétől, nem csak bőre színével, fej- és arcformájával, hanem a magas szellemi kultú¬rájá¬val is, hangsúlyozottan eltérő népet avarnak, és az általuk alapított országu¬kat Avar Országnak. Ezerkétszáz éves virágzás után, az avarok kapcsolatba kerültek a kon¬tinenst kolonizáló európaiakkal, akik nem hajtották őket rabigába, hanem köl¬csönös előnyt jelentő gazdasági, sőt: kulturális-tudományos együttműkö-désre léptek velük. Az avarok szédítő gyorsasággal gazdagodni kezdtek. Ahogy ez mindenütt lenni szo¬kott, ahol az öncélú gazdagodás ördöge megjelenik, ugyanolyan szédítő gyorsa¬ság¬gal, elkezdtek számbelileg sorvadni. Újgazdagjaik és lecsúszott ne¬me¬seik, egykézni kezd¬tek, sőt: egyesek egyetlen gyermeket sem „vállaltak”. Értelmi¬ségi csoportjaik, ugyan¬¬csak maximum kétgyermekes családokat alkottak. Hiába átkozódtak és fenye¬getőz¬tek az Istennyilával a papjaik, mert a széles néptömegek, átvették a „gazdag és értelmes” elit gyermek-spóroló koncepcióját. Természetesen, az így ürülni kezdő fal¬vakba és városokba beköltöztek a környező országok, nagyon is szapora bennszülött törzsei, és az is természetes, hogy kétszáz év múlva, a kolonializ¬mus béklyóiból felszabaduló afrikai országok politikusai és hadurai feldarabolták a számbelileg felére csökkent avarok termékeny, de lakatlanná vált, vagy a néger tele¬pesek kezébe került területeit, meghagyván az ország, „némileg tiszta” egynegyedét. Az avarok viszont, így sem hagy¬tak fel a gyermekspóroló szokásukkal, sőt: egyre nyíltabban és ún. liberális parla¬men¬ti törvényekben is kimutatták az átfogó és mély gyűlöletüket a több gyer¬mekes család képzetével szemben, miután a Csonka Avarország határain kívül rekedt avar roko¬naik¬kal szembeni gyűlöletüknek is ki¬feje¬zést adtak egy népszavazá¬son. A „haladó” avarok ugyanis meghonosították a kom¬mu¬nizmust és 40 évig áttértek egy¬pártrendszerre.
Mivel apai ükapám avar származású volt, az öntudati válságokkal és egziszten¬ciá¬lis krízisekkel sűrűn szőtt ifjúságom ide¬jén, némileg megtanultam avar nyelven olvas¬ni és írni, azzal az elképzeléssel, hogy Afrikába települve fogom megta¬lál¬ni a boldog¬sá¬gomat. Ezért, a könnyebb megjegyez¬hetőség érdekében, és annak szellemében is, hogy nomen ist omen, a következőkben szereplő személyek neveit nem eredeti avar nyelven, hanem magyar jelentésükben írom le. Ma tehát, az avarok ott tartanak, hogy egy hajdani államvagyon-csapoló sikkasztóból, előbb belső puccsal, majd álla¬mi¬lag manipulált választásokkal lett miniszterelnök, Gurucsa Perec által irányí¬tott, még csak a demokratikus látszatokra sem ügyelő, Vörös Közjószág nevű pártnak a nemzetmorzsoló tevékenységéhez, a legnagyobb ellenzéki pártvezére, Kormányos Győző nyújt erkölcsi alapot (legitimá¬ciót), azzal, hogy időnként kihívja Gurucsát a TV kamerák előtt zajló politikai vitákra, amelyeken okos hallgatásba burkolózva, hagyja magát Gurucsa Perec által lehordani, majd ország-világ előtt, kezet ráz vele. Hogy az újkori nemzeti szokásokkal szembe¬szálló, és a nemzet megmentésének a szándékával a politikába lépő, öt gyermekes Kormányos miért kénytelen a pojáca Gurucsa Pinok¬kiójának a szerepét játszani, csak az értheti meg, aki a rendszerváltó avar politikai alku mellett, a machiavelli-tételnek a Hamvas Béla által kifejtett cáfolatát ismeri.
A Hamvas Béla Karnelvál című regényének az V. fejezetében, egy olyan „világra szóló” vita zajlik a főhős, Bormester Mihály, és a frissen szerzett barátja, Josias Phen között (Akivel, szórakozásképpen és nem kevés anyagi haszonszerzés érdekében, éppen meghódították, majd a sorsára hagyták a Mandarú nevű középamerikai köztársaságot.), amely tanulságos beszélgetést, akárcsak a Buddha tanításait, a főhős későbbi állítása szerint (A Van Hooppal való hajófedélzeti társalgása során.), angyalok is követtek és sztenogrammáltak. Ez a tanulságos hajnali beszélgetés arról szólt, hogy lehetséges-e bárkit is, vagy bármely népet a tudata (és nyilván, az akarata) ellenére a boldogságba bele ugratni? Más szóval, lehetséges-e az, hogy jó intelligenciával, vala¬mint széleskörű ismeretek és képességek segítségével a hatalmat megszerezni képes, jószándékú és jóindulatú személyek, mindössze a politikai manipuláció segítségével, képesek legyenek egy népet boldoggá és szabaddá tenni? A Mandarú államhatárán folyó „világjelentős” vita végül is nem dől el, de a témára a főhős később, a Josias Pennél nagyobb távlatokban gondolkozni képes Van Hooppal való ismerkedése közben, visszatér, és az utóbbival megegyezik abban, hogy Josias Phent bizonyára a kvékerek racionális szentimentalizmusa vezérelte gondolataiban, amikor a humaniz¬mus eme irreális képzetei által engedte magát befolyásolni.
Nyilvánvaló, hogy Hamvas Béla itt, a Lilith három kísértésére adott Jézusi válaszo¬kat dolgozta fel humoros formában, de a rá jellemző zsenialitással úgy, hogy aki ezt a regényrészletet elolvassa, annak a számára egy életre világossá válik az, hogy „Nem létezik az a nemes cél, amely nemtelen eszközök használatát igazolná.” és, hogy mennyire alacsony értékű a gazdasági-kulturális jólét, ami a politika által elérhető. Nagy kár – és az avar nemzet szempontjából végzetes! – , hogy azok a tiszta szívű és nem utolsósorban jól felkészült fiatalembereknek, akik a Mi-ez? nevű, nemzetmentő pártot akkoriban alapították, nem volt idejük a nagy politikai elméletírójuk, Bingó Imám életműve mellett, az avar nyelvre lefordított, Hamvas-műveket is elolvasni!
Amennyiben ugyanis az avar nemzet megmentését célul tűző, tehát az új hatá¬ro¬kon kívüli rekedt avarság sorsát is a szívükön viselő, és a kormányzásuk idején, azok¬nak az anyanemzetbe való visszakapcsolása érdekében hathatós politikai lépéseket tevő fiatalemberek, elolvasták volna legalább a Karnevált, egészen biztos, hogy az avar rendszerváltás idején, nem követték volna el azt a végzetes hibát, hogy bele¬menjenek abba, az akkor üdvösnek látszó politikai alkuba, amely következtében az akkor hatal¬mon levő, Vörös Közjószág Párt vezetői, ellenállás és szembeszegülés nélkül, „enge¬délyezték”, sőt: önkéntesen is előkészítették azt a demokratikus parla¬men¬ti választást, amit politikailag nem nyertek meg ugyan, de gazdaságilag igen, és amit akkoriban Afrika-szerte, az avar bársony-forradalomként emlegettek. Erről a titkos alkukról ugyanis, amely arról szólt, hogy a békés hatalom-átadás, illetve a szükségessé vált politikai változásokkal szembeni hatalmi toleranciának a fejében, a Vörös Közjószág Párt teljes mértékben megtarthatja a 40 éves egyeduralma alatt összeharácsolt vagyo¬nát és ebből annyit tart meg, és annyit és úgy privatizál a tagjai között a közeledő rendszerváltás után, ahogy azt a vezetői majd jónak látják, utólag kiderült, hogy Avarországot Afrika Mandarújává tette. Olyan országgá, amelyet néhány Josias Pen¬hez hasonló gátlástalan vörös-kalandor könnyűszerrel (Akárcsak a Karnevál hősei: egyszerű puccsal) meghódíthat, büntetlenül kirabolhat és azt mind jobban züllesztve, fölényesen nevetgélve elsorvaszthat.
A Vörös Közjószág párt vagyonát képezte ugyanis akkoriban az egész, kommu¬nista módra szervezett belső hálózattal rendelkező és az olvasó körében jól bejáratott avar sajtó is, aminek egy részét a Közjószág vezérei egy az egyben megtartottak propagandát szolgáló párt¬sajtó¬nak, és a másik részét ügyesen szétosztották maguk, és híveik-barátaik között. Tehát, egy az egyben átmentették sajtójukat „az új rend¬szer¬be”, amelyben a teljes gazdaságot működtetni képes tőke is az ők kezében maradt, mivel a nagy pártvagyonnak a segít¬ségével megvásárolták az általuk hátrahagyott és megtartani érdemes – mivel hogy a piacgazdaságban is jövedelmet hozni képes – gyárakat, bankokat és más gazdasági egységeket. Az arányos pártvagyon-elosztás nélkül szegényen maradó jobb oldali pár¬tok, hiába nyertek – Vékonyan! – a szabad parlamenti választásokon, és hiába hogy a Parlamentbe jutó különböző új demokrata pártok vezéreiből és szakembereiből ala¬kult az új kormány, mert az egész átkeresztelt, és jó részében még a régi címeit is megtartó központi és megyei sajtó-szócsövekkel, valamint a gazdaság hathatós részé¬vel a kezében, a Közjószág Párt végig szabotálta, sőt, a jövendő koalíciós partnerük, a következő kor¬mányban helyet kapó, az Újgazdag Értelmiségiek Pártjából kikerült kormány-tagokon keresztül, még belülről is meg¬csavar¬gatta „az első demokratikus avar kormány” mű¬kö¬dését, majd fölényesen megnyerte a következő parlamenti választásokat.
Többségi gazdasági erejével és a népszédítő propagandát biztosító sajtófölénnyel a háta mögött, a „Közjószág” simán megnyerhette volna a következő választásokat is, ha nem akart volna kormányozni mindenáron az egyeduralom alatt megszokott „megszorító” stílusában, és ha nem marakodott volna az ország színe előtt a koalíciós partnerével: az uépé-vel, a hatalmi koncok fölött. Így viszont, nagy meg¬lepetésre, a Miez? győzött, és ugyancsak mindenki meglepetésére – annak ellenére, hogy a mezőgazdasági miniszterként, magát brazíliai, chilei és honkogi fegyver¬gyáro¬sok társaságában fényképeztető koalíciós partnerpárt vezére mindent megtett, hogy a jobboldali kormányt lejárassa – olyan ügyesen vezette az országot, hogy gazdaságilag is fellendítette azt. A Miez? tehát, nem csak az országból kirekesztett avarokat a maradék országrésszel összekötni képes, rég lebombázott hidakat építette újra, ha¬nem az etiópiai avarok számára is egyetem-láncolatot hozott létre.
Ám a következő választáson a Közjószág egy Gyepesi nevű sikeres bankárt állított miniszterelnök-jelöltnek, aki a kommunista rendszerben is a kormány pénzügyi apparátusának a tagja volt sokáig, méghozzá belügyi tisztként. Az Izraelből hozott kampányfőnök tanácsára, az utóbbit elhallgatták és a Közjószág szilárdan álló régi sajtóapparátusa, most is elvégezte a dolgát. Így az élet gazdasági-banki megnyerési lehetőségének a káprázatában újból hinni kezdő avar polgárok, a rendkívüli gazda¬sági fellendülést hirdető Közjószágra adták le többségben a szavazatukat. Ezzel elkez¬dő¬dött az Új Avar Vaksági korszak. Ettől kezdve, az avarok többsége, vakon és süketen és bénán kezdett bízni a Közjószágnak, annak ellenére, hogy mindenki számára vilá¬gos volt: a bankár miniszterelnök nem a saját zsebéből, hanem abból a pénzből hono¬rálja a polgárok támogatását, amit Kormányos Győzőék hagytak hátra, miközben a Közjószág politikai és sajtóapparátusa azt szajkózta, hogy a távozó Miez? teljesen kiürítette az államkasszát. És a Közjószágban való vallásos hit annak ellenére növe-kedett, hogy a bankár miniszterelnökről kiderült, hogy népnyúzó belügyis volt a kom¬munista diktatúra idején. Akkor is a Közjószág mellett voksolt az avar nép, mi¬után a Gazdag Zsidó Értelmiségiek Pártja kormánypuccsal megbuktatta a számukra valamiért kellemetlenné vált Gyepesit, és nem csak, hogy egy olyan, újabb „pénzügyi szakembert” fogadott el miniszterelnöknek, aki még csak parlamenti képviselő sem volt, és akiről időközben a Legfőbb Avar Ügyészség is egyértelműen kiderítette, hogy közönséges sikkasztó, hanem két év múlva, újra is választotta a Közjószágot, kormány¬elnök jelöltként Gurucsa Pereccel az élen, annak elenére, hogy a kétéves kormány¬zása idején, a Gurucsa a nyilvánosság előtt osztotta szét barátai és üzlettársai között, az avar állam vagyonát. A rendszerváltás előtt kötött, balvégzetű paktum követ¬kezté¬ben tehát, ma Avarország kormányát másodszorra is egy, az avarság megszüntetését célul tűző sikkasztó vezetheti, miközben a több gyermekes család képzetével szemben lázadó és gyűlölködő maradék avar nép, az európai egyetemeken doktorált nagy-okos politikai elemzőivel együtt, ehhez béget és szomorúan bólogat.
Avarországban tehát, már akkor sem állítható meg a szembekötősdi, ha Gurucsa Perecnek sikerülne valamiképp megbuktatnia magát. Kormányos Győző és csapata tehetetlennek képzeli magát, mivel humánus naivitásukban Papa Mózesékkel együtt, megkötötték 1989-ben a végzetes politikai alkut a Közjószág vezéreivel. Ők igen fiatalok voltak akkor és Papa Mózesnek és Hedzsák Áronnak és a többi idősebb demokratának kellett volna annyi spirituális tájékozottsága legyen, hogy tudják: ilyen sötét alkut, még az esetleges forradalmi tragédiák elkerülése érdekében sem szabad elkövetni! Metafizikai lehetetlenség valakit, vagy valakiket, és főként egy egész népet, a tisztító jellegű konfrontációktól – akár a tragédiáktól is! – megkímélve, öntudatán kívül, a boldogságba bele ugratni, irodalmilag szalonképtelen kifejezéssel: bele mani-pulálni! Amennyiben Kormányosék néhány Hamvas-művet is olvastak volna, nem reménykedtek volna naiv módon abban, hogy a gátlástalan szocialistákkal és a létrontás virágait a szabadság eszméiként lobogtató Szabadrablás-párti újgazdag értelmiségiekkel kötött titkos alkujuk részleteinek a nyilvánosságra hozatala nélkül, mindent megoldhatnak, mindössze azáltal, hogy demokratikus választások útján újra hatalomra kerülnek. És ez a politikai naivitás azért honosodott meg Avarországon, mert Kormányos Győzőnek a gazdasági elemek megszerzésének és felhasználási módjának az életkörét megtestesítő II. horoszkópházban áll a Skorpió-Lilithje. E Lilith-pozíció által jelzett, anyai ági spirituális zavara miatt, Kormányos mindig zavarba jön, az Oroszlánban álló Lilithhel rendelkező és mérhetetlenül gazdaggá lett Gurucsa gátlástalan viselkedésétől, valahányszor a politika színpadán egymással szembe kerülnek. Kérdésem, hogy miért nem tud megjelenni meg az avar politika színpadán egy olyan politikai egyéniség, aki nem jön zavarba és nem hátrál meg a Lilith bűbájos hatalma előtt, illetve aki a nyilvánosság előtt el merné mondani azokat a részleteket, amelyeknek a titkos mivolta által Gurucsa bandája ma vidáman és nyíltan táncoltatja és büntetlenül szembeköpi a maradék avar-nemzetet?
Ahhoz, hogy e kisnemzeti modell sors-kérdése alatt lapuló globális kérdésre, illetve arra, hogy miért kell kétszáz éven belül kipusztulnia az avar népnek, megtaláld a választ, feltárom számodra a korunk legfőbb rákfenéjének, az AIDS-nek az igazi okait. E feltárás következtében meggyőződhetsz arról, hogy nem a kórokozó víruso¬kat le¬győzni hivatott ellenszérumokat kereső tudománnyal, nem a föld ökoszisz¬té¬má¬já¬nak a megbomlását előidéző gazdasággal, nem a természetvilágot és az emberi természet ősi egyensúlyát fenyegető, ipari fejlődéssel szemben védekező és nem a természeti jelenségekkel szemben védekező és a természetet szennyező tech¬nikai tu¬do¬mányos, vagy politikai eljárásokkal kell megoldani az életképzeletünkben székelő bajokat. Hogy nem lehetséges külső, a zavart tovább növelő, tudományos és gazda¬sági mód¬szerekkel és politikai eszközökkel feloldani a különböző korszakokban élő generá¬ciók és a ma élők szellemvilágában (szemléletében és mentalitásában: a kor¬szellemben) burjánzó spirituális rákfenéket. Hogy nem lehet „értelmes probléma¬keze¬lés¬sel”, de keleti misztikába menekülés által sem, feloldani az egyesek lelkében szo¬ron¬gató, má-sokéban kellemesen izgató élményekre sóvárgó Lilith-sóvárgást, és, hogy nem lehet gyógyszerekkel, de misztikus-mágikus terápiákkal sem, végérvénye¬sen felszámolni az utolsó romlás szintjén: a bűnbeesés néven ismert teremtés előtti, de a teremtés folyamataiban is jelen levő abszolút sóvárgásból származó életképzeleti zavarokat.
Az AIDS vírus különböző fajtái által okozott fertőződéseknél is a kaméleon-men¬talitásból eredő szellemi magatartásban találjuk meg a betegség spirituális okát, mint a Rák esetében. A különbség az, hogy ebben az esetben a rák-mentalitásbeli okánál egy sokkal mélyebb, ős-idea szintű tévképzetből keletkező, a szó szoros értelmében vett, rendeltetés megtagadási szándékot fogunk találni és meghatározni. Ez abból is következik, hogy miközben a „klasszikus-rák” esetén, a gondolatok, majd a sejtek szintjén történik a megtévesztő hamis információ-áramoltatás, addig az AIDS eseté¬ben, a nemi meghatározottsághoz és az ember kauzális gyökeréhez, az ősteremtés és az egyetemes kiegyenlítődés céljával és okával kapcsolatban álló mélységekben: a gének mélységével analogikus szellemi szinteken történik a személyi öntudat és az egyetemes (isteni) léttudat áltatásának és félrevezetésének a szándéktalan művelete.
Az abszolút Lilith erővel szembeállított ősteremtés az abszolútumnak egy olyan osztódással és sokszorozódással történő kiáradása, olyan, az Abszolútumnak a Jin- Jang: Szeretet-Fény ősállapotokká való osztódásával és sokszorozódásával, valamint a két ősállapotnak a folyamatos újbóli egymásba hatolása által létrejövő új és új minő¬sé¬gű egységnek a megvalósulásával járó egyetemes folyamat, aminek a fizikai követ-kezménye a biológiai egyesülés és a szexuális kiegyenlítődési aktus során létre¬jövő biológiai megtermékenyülés. A legfontosabb tehát, amit örökre meg kell jegyezned az, hogy a különböző nemű ősállapotnak az egymás áthatása és újbóli egyesülése, kiegyenlítődése hozza létre az új, zavartalan Abszolút állapotot, és semmiképpen nem az azonos nemű állapotoknak a saját magukon belül maradása, saját magukkal való egyesülési kísérlete. (Luciferi aktus: a Fénynek az önmagán belül maradására tett kísér¬lete, aminek óhatatlanul meg kell buknia.) A spirituális és kauzális dimenziók szintjén, semmilyen feminin erő nem egyenlítődhet ki, más feminin erővel, vagy állapot¬tal, és maszkulin erő sem egyenlítődhet ki maszkulin erővel, vagy állapottal. Ezért van az, hogy az Abszolútummal a teremtőképzeletén és misztikus intellektusán ke¬resz-tül, folyamatos és közvetlen kapcsolatban levő, felsőrendűen strukturált ember, nő nemű személyként nem termékenyíthet meg más nő nemű személyeket, ahogy hímnemű személyként sem termékenyíthet meg sem kauzálisan, sem biológiailag más férfiakat.
Az AIDS vírus különösebb (katasztrofális) tömeges kirobbanási veszély nélkül, úgymond békésen és természetesen korlátolt, lappangó állapotban létezik a külön¬böző állatfajoknál és kiemelten az emberéhez hasonló intenzitású szexuális életet folytató majmok bizonyos fajtáinál. Következésképpen, az AIDS ugyanolyan, a te¬rem¬tés rendeltetésének megfelelő folyamatok fenntartását hivatott szabályozni, olyan korlátozó funkciót tölt be a természetben, mint az öncélúnak látszó, rák-burjánzás az ember esetében. Logikus ezért, hogy a halált is okozó AIDS vírus előtti megnyílásunk – annak a beengedésére való új hajlamunk (ami mindössze három évtizedes!) – nem más, mint a civilizációban egyre jobban terjedő pszichés zavarokból, és a természet¬ben is ritkán, de előforduló biológiai zavarokból eredő, tömeges spirituális tévelygés¬nek a véget-vetési, leállítási-megakadályozási eszköze, amely, az azonos nemű személyek egymás közt folytatott steril szexuális kapcsolatának: biológiai és szellemi kiegyenlítődési „tévképzete” elharapózásának (az állati világban is jelentkező azonos nemű egyedek párkapcsolati egyesülésének) szab határt. Az AIDS vírus tehát, a bio¬lógiai hibák által is megtestesített pszichés és mentális zavarodottságnak az emberi faj fennmaradását veszélyeztető elburjánzását hivatott korlátozni és megakadályozni.
Az állatvilágban – jelentéktelen esetek szintjén – megmarad a részleges jelent¬ke¬zése a hibás genetikai kódoknak: a természeti (biológiai) zavarnak, ami maximum a csoport-tudati (asztrális) „tévedés” lehet, anélkül, hogy ezek az elszigetelt esetek veszélyez¬tetnék a faj és a teremtő őserők közötti kommunikáció zavartalanságát. A ha¬sonló jelenségek nagy méretű megismétlődése és az öncélú kéjelgésekre való tudatos tö-rek¬vések következtében történő elburjánzása az embernél viszont (lásd: szó¬ra¬koztató ipar és azon belül a szex-ipar), halálos fenyegetettségi állapotot hoz lét¬re. A homo¬szexuális állapot ugyanis, a racionális következtetésekre képes, de a te¬rem¬tői képzelő¬erővel (mágikus képességgel) rendelkező emberi én-tudatnak az Abszo¬lút Léttudattal (mindenkiben a teremtői potencialitást tartalmazó isteni maggal) való közvetlen kapcsolatrendszere, a jin-jin és a jang-jang kiegyenlítődésre tett, ren¬del¬tetés-ellenes magatartások esetében az információ áramlási lehetőségek veszé¬lyes össze¬zavaro¬dá¬sát eredményezi.
Jól tudjuk, hogy nem csak homoszexuális kapcsolatok útján történik az AIDS vírus-átadás és az „ártatlan” kiskorúak is megfertőződhetnek, nemcsak deviáns fel¬nőt¬tek szexuális vágykielégítő alanyaiként, hanem akár „steril” kórházi kezelések, egészségi beavatkozások alkalmával is. De azt is tudom és fennebb leírtam már, hogy a problémák keletkezésének a valóságos dimenziójában, ahol többek között a rezonancia és a fejlődés törvénye az úr, nem léteznek ártatlan egyedek. Festő vagyok, látnok és asztrológus, tehát nem orvos és nem biológus, következésképpen, nem akarom az AIDS kérdést annak a testi következményeiben és tüneti (felületi-felületes) szintjén vizsgálni. Pszichológus és pszichiáter sem vagyok, tehát ezek a létezési szintek, mindössze határozott formát adó tükörként érdekelnek, mert jól tudom, hogy nem ott van a probléma oka és kulcsa.
A kényelem és az élvezetcentrikus ráció logikája szerint élni törekvő ember sze¬mében, a humanista-tudományos igazságosság szempontja szerint tehát, a határ¬helyzetekben megnyilvánuló egyetemes törvények jellege könyörtelen. Nem a sze¬ren¬cse és nem az Isten, vagy az isteni gondviselés hagy el bennünket a szélső-sége¬sen fájdalmas és tragikus létállapotunkban. Visszafordíthatatlan, fizikailag és pszichi¬kailag „elviselhetetlen” vég-helyzetekbe sodródik a személyünk az életnyerés logikája szerint élő anyai ági ősök imaginációjában megkövesült és a spirituális memória ha¬tá¬sára a mi auránkba áttevődő, romboló és ámító szellemi programjaink miatt: az öntudatlan és önkéntelen karmikus késztetéseink miatt. Ha csak nem tudato-sítjuk azokat, és nem válunk képessé a lelki-szellemi és spirituális (teremtői képzelet szerinti) átalakulásra. A köznapi logikánk szerint, az egyetemes törvények könyör¬te¬le¬nül hatnak akkor, amikor nem tudjuk az ismereteink segítségével magunkat át¬világítva és hibáinkat be¬ismerve, hatástalanítani a képzeleti agresszivitásunkat, vagyis akkor, ha gyermek¬korunk idején az édesanyánk nem tudja kiegyenlíteni az ő lelki-szellemi állapotán belül, a mi személyünkbe (én-tudatunkba) „csomagolt” zavaros sóvárgásait és a romboló családi sors-struktúrákat.
Régi, újságíróból lett egyetemi tanárbarátom, úgy nyilatkozott egy irodalmi díj átvételekor, hogy a posztmodern emberiség tragédiája abban áll, hogy a pragmatikus racionalista törekvései közben háttérbe szorította az intuíciót, a finom megérzéseit és ennek következtében nem tud boldog lenni. Hogy boldog csak akkor lehet újra, ha a tudományos-racionális gondolkozása és pragmatikus magatartása mellé újra kezdi használni az érzelmeit, ha újra kezd hallgatni a megérzéseire, az intuíciójára, ha hagyja magát vezetni az érzései és a vágyai által. Műveltsége, szellemi nyitottsága révén a pragmatikus újságírás, majd a szociológia és a politológia területéről az iro¬dalom – a művészet – területére érkező esszéíró ismerősöm ma ott tart, ahol minden misztikus intuícióval megáldott humanista gondolkozó. Úgy képzelik, ha beengedjük az álomvilágot, az érzéseket és az intuíciót az életünkbe, vagyis azokat az imaginációt üzemeltető primitív tulajdonságainkat, amelyekről lemondtunk a technika és a tudo¬mány segítségével létrehozandó földi paradicsom érdekében, és ettől az egyensúly hely¬re fog állni és az emberiség megnyugszik és boldog lesz. Az ismerős esszéíró nagyon téved. Nem a racionális és logikus gondolkozással van a baj ugyanis, amely önké¬nyesen elnyomta volna bennünk a feminin és az infantilis vonásokat, hanem az egész élet-képzelettel és lét-látásmóddal. Nem az egyetemes logosz természetét tük¬rö¬ző racionális logikánkkal van a baj, hanem a hierarchia-tudatunkkal, az érték-sor¬rendi¬¬séggel, a természettudományosnak nevezett, természet-ellenes (természet-le¬győző, természet-kizsákmányoló) gondolkozási rendszerünkkel, az öncélú kényelmet és élvezetet, vagyis a szubjektív jó szerint termelni és berendezkedni akaró ember javát szolgálni szándékozó, létrontási logika szerinti alapállásunkkal: a humanista alap¬állással. Mert: „nem a te utad, hanem az én utam! – mondja a seregek ura”. Nem az emberi haszon-állat és haszon-növény koncepciókra alapuló morális koncepciók és politikai törvények szerint kell élni, hanem az isteni törvények logikája és rációja szerint. Isten őrizz, hogy a Lilith által vezérelt „ártatlan” vágyakat és az életnyerés logi¬ká¬jának a szolgálatába állított, siker-szolgálat rációja szerinti intuíciót egyen-értékű¬vé tegyük a hosszútávú következményeket (és nem a hamari hasznos ered¬mé¬nyeket!) mérlegelő, felelősségteljes szellemi éberséggel!
Vizsgáljuk hát meg az AIDS terjedését onnan, ahonnan a „fizikai betegségbe” tor¬kolló világméretű fertőzések burjánzása és tömeges veszéllyé-válása elindult: A szexuá¬lis vágy- és képzeti zavarodottságnak, a „normálissá fejlődő” globális kéj-szolgáltatástól, a civilizációt mozgató öncélú kéjvágy-kielégítés határtalanná tágításának az iparától, a minden devianciának a „természetes-emberi” jelenséggé avanzsálási törekvésétől, a liberális elvek segítségével történő ideologizálásától. Onnan, amikor egyes, a már-már néptömeg méreteket is érintő csoportok nem csak, hogy természetes nemi (és szellemi!) állapotként kezdtek a homoszexualitásról beszélni, és azt törvényesíteni. És talán még ezzel a jelenséggel sem lett volna nagy baj. A baj akkor kezdődött, amikor ezek az embercsoportok sajátos művészetet és filozófiát, sőt: vallást és ideológiát is „alkottak” a homoszexualitásból. Amint korábban láttuk, metafizikailag a helyzet egy¬ér¬telmű. „Ami fent van ugyanaz, mint ami lent van”: spirituálisan nőnemű személy nem egyenlíthet ki nőt, természetes szexuális aktusban, és emiatt természeti aktusban nő nem termékenyíthet meg nőt, mivel, ugyancsak természetes körülmények között, a szervezete nem termel megtermékenyítő magot. Szeretet nem termékenyíthet meg szeretetet, és nem egyenlítődhet ki szeretettel, hanem csak Fénnyel. Csakis Fénnyel! És spirituális szinteken, a Jang erő sem termékenyítheti meg kauzálisan a Jang állapotot, mint ahogy természeti-biológiai szinten sem termékenyíthet meg férfi egy másik férfi személyt.
Ugyanúgy, a gyűlölet sem a Szeretet ellentéte: a gyűlölet nem az Isteni egységet helyreállítani képes komplementer ősállapota a Szeretetnek, hanem annak a szét¬bom¬lott, darabokra szaggatott, szilánkokra porladt és összezavarodott, egységet alkot¬ni képtelen, de az egység megvalósulását megakadályozó (szennyes) állapota: maga az őrülten kavargó zuhanás és a rothadó-bomlás őrvénye. Szeretetből és gyűlöletből nem lehet egység, mint ahogy a Fényből és a sötétségből sem lehet egység, hiszen a sötétség mindössze a fény hiánya, esetleg annak poláris ellentéte, de a sötétség semmiképp nem a fénynek a spirituális kiegészítője! A sötétség a Fény hiánya, vagyis a szellem teljes hiánya és nem egy önálló ősprincípium amely a Fénnyel ellentétes. A sötétség és a gyűlölet tehát a fény- és szeretet-hiány következ¬mé¬nye és nem annak poláris ellentéte! A szellem-zavar és az imagináció-zavar: az egység (a másik nemmel való egységbekerülés és kiegyenlítődés) durva, luciferi elutasításának, vagy „finom”, diplo¬ma¬tikus elkerülésének a következménye.
Nem célom azt vizsgálni, hogy mennyiben tehet vagy nem tehet, mennyiben hibás, vagy nem hibás, hogy mennyiben felelős a homoszexuális, vagy a pedofilia szellemi, lelki és fizikai állapotába került személy az ősteremtés megvalósulásával és rendeltetésével szembekerült természetéért, a teremtés célját és rendeltetését önkén¬telenül obstruáló, a teremtés logikájával szembeszegülő késztetéseiért. Hiszen ez is örökletes programoknak az áttételes következménye, ami az anyai ági ősanyák elfojtott szexuális vágyai következtében létrejövő zavaros szexuális fantáziálásból és lélekben intenzíven átélt férfi-ellenes spirituális magatartásból ered, amelyek nőelle¬nes késztetésekké, nőkkel való egységesülési képtelenség-érzésekké, változnak a férfi utódokban, a polaritás törvényének megfelelően. De általában is, az ellentétes nemű, felnőtt személyekkel való világos kommunikáció és hosszas együttélés a maga ellen¬té¬tes összetettségében, sokkal problémásabb és nehezebb. Ezért a természetes párkapcsolat, folytonos erőfeszítést, figyelmet, helyes ismeretken alapuló megértést, felelősséget és áldozatot igényel, nem úgy mint az azonos nemű személyekkel való kommunikáció. A természetes kapcsolat a gyökeresen különböző alaptermészetek közötti egyeztetést, a különneműségből eredő különböző nyers késztetéseken, érzése¬ken, természeti igényeken és elvárásokon alapuló képzetek összeegyeztetését feltéte¬lezi. A másnemű élettársi viszony követeli és provokálja, de ugyanakkor nehezíti is a partnerrel szembeni őszinteséget: a különböző alapszükségletek és lelki állapotok miatt sokszor igen nehezen megvalósítható képzeleti és racionális nyíltságot és mind¬két fél részéről kényelmetlen hibabelátásokat igénylő felelősséget és nem egyszer fárasztónak tűnő, figyelmet feltételez. A homoszexuális kapcsolat ezért, sokkal, de sokkal kényelmesebb, mivel a természeti (nemi) másság által jelzett érzelmi, értelmi, szellemi és spirituális másság megértésére irányuló erőfeszítést nem kell felvállalni, és fenntartani. A megértés és a kommunikáció tehát gördülékenyebb.
A nemek közti fizikai és lelki megtermékenyülés és a spirituális kiegyenlítődés létrehozása érdekében tett erőfeszítések kikerülése, elhárítása miatt, a homoszexuális személyek semmit nem fejlődnek spirituálisan és ezt tudattalanul érezvén, perma¬nens, de a racionális öntudatuk előtt rejtett bűntudatban élnek. A tudományos (pszi¬cho¬lógiai) elméletek és önigazolások segítségével a tudattalan mélyére süllyesztett permanens bűntudat már e rejtett szellemi vétek-tudat miatt, rejtett agresszivitást okoz. Mivel nemcsak a pragmatikus-racionális és nemcsak a misztifikáló, vallásos-irracionális (babonás) tudatunk vezérel bennünket, hanem a szellemünk legmélyén rejtőző isteni tudatunk (lelkiismeretünk) és az egyetemes felelősségérzetünk is, ami¬nek a finom (zavaró) jelzéseit semmiféle vallásos misztifikáció és semmiféle tudomá¬nyos magyarázat nem tud teljes mértékben elnyomni, a homoszexualitást gyakorló személy, a „természetes másságát” igazoló legszilárdabb természettudományos, pszi¬chológiai, filozófiai és misztikus elméletek védelmében is rejtett bűntudatot érez a lelke és a spirituális öntudata: lelkiismerete mélyén. A tudat által a tudattalan kép¬zelet¬világ legmélyebb rétegeibe száműzött és lefojtott bűntudat, pontosan az egyete¬mes szellemtörvények alapján, minden esetben rejtett (tehát a nyíltnál sokkal veszélyesebb) agresszivitást eredményez. Ez akkor is így van, ha a művészi tehetséggel rendelkező homoszexuális személyek, mérhetetlen szelídségről és szeretetről tanús¬kodó, „művészi alkotásokkal” képesek a szükségképpeni rejtett agresszivitásukat maguk és a közönségük elől elrejteni, amikor a szívhez szóló produkciók által altatják el a lelkiismeretüket és közösségüknek a figyelmét.
A rejtett agresszivitás által is befolyásolt élet-képzelettel élő személy, a be nem ismert és a fel nem oldott és kiegyenlítetlen bűntudattal élő ember, lelki vívódásai közben menthetetlenül támadja képzeletben (és annál is inkább, ha saját maga előtt lehazudja ezt a támadást ún. józan, vagy vallásosan érzelgős-hipokrita magatartással) azt a személyt és azokat a személyeket, akikről tudja, vagy sejti, hogy nyíltan, vagy a háta mögött elutasítják, megvetik és igyekeznek kiközösíteni őt. A homoszexuális sze¬mélyek esetében ez a célpont, amit a saját rejtett bűntudatuk miatt gyűlölnek és támadnak az idea-tudatuk legfinomabb szintjén, a többségi, nem-homoszexuális emberi¬¬ségnek a „túloldalon álló” része. De emellett, a másság-tudat miatt a „többiek cso-portját” képező, nem-homoszexuális emberiséggel szemben érzett, finoman palás¬tolt önkéntelen gyűlölet mellett, és azontúl, a saját más-állapotát és az ő mássági sorsát, sőt: ha vallásos, akkor egyenesen az objektív és őt ilyen bosszantó helyzetbe hozó Sors-adó Istent, ha materialista, akkor a „vak természetet”, de végső soron az ő élete ere¬de¬tét, az Abszolútumot is támadja. Érthető tehát, hogy a könyörtelen AIDS vírus miért hódít elsősorban a homoszexuálisok körében, és miért látom én e szex-rákot a szemé¬lyiségtudat spirituális rétegeiben megélt, anyai ági ősök által megélt és az utódnak öntudatlanul átadott nemi zavartság következményének. Az AIDS-fertőzés első¬sor¬ban a családi karmából és személyi lelkiismeret-furdalásból eredő, több generá¬ci¬ón át folytatott, lelkiismeret-altatásnak és hamis információ-áramolta¬tás¬nak, valamint az egyéni sors-ideák támadásán keresztül az abszolútum irányába fordított, gondolati-érzelmi neheztelésnek, nyílt haragnak, tehát a tudatos, vagy az önkéntelen képzeleti támadásoknak, a hatás és visszahatás törvénye miatt létrejövő következménye.
Miközben a rák-burjánzást a személy szervezetének az önáltatás következtében fellépő belső működési meghibásodása hozza létre, addig a hamis információkat tartalmazó AIDS-vírus a személyek közötti fizikai kontaktus révén történő fertőződés, vagyis személyközti információ átadás-átvevés, vagy (az anyai ági kauzális progra¬mok átadásával együtt) az öröklődés útján terjed. A rákot kiváltó hazug magatartás¬nak nem létezik a köztudatot különösebben érintő, azt felkavaró és állásfoglalásra provokáló ideológiája, miközben a homoszexualitásnak a vallásos és tudományos alapú ideologizálása és ezen ideológiáknak az éppen érvényben levő morális-vallásos nézetekkel történő konfrontációja, évtizedekkel az AIDS-nek a tömeges betegségként való megjelenése előtt elindult. Nem véletlen, hogy az AIDS esetében egy célirányos kábítással és ámítással: hamis információ áramoltatással kapcsolatos tömeges fertő¬ző¬dési lehetőség is fellépik: a kábítószer-injekció útján történő fertőződés. A huzamo¬san és többnyire kábult tudat-állapotban levő személy egyértelműen hamis szellemi információt áramoltat mind a környezete, mind a spirituális öntudata: a lelkiismerete irányában, aminek következménye a hamis információt szóró „adóállomás” meg¬szűntetésének, a személy halálának a szüksége.
Az abszolút lét-pontjától vallásosan különválasztott (Lásd: külső Isten-képzet) és tudományos világlátásával az eredetétől és és rendeltetés-tudatától elszakított ember, pszeudo-szeretetben él, csak rész-szere¬tetet, szeretet-darabkákat képes átélni az élet-képzeletében és ezáltal az egész szemé¬lyé¬ben. A különböző rész-egységekhez, lények¬hez, csoportokhoz és tárgyakhoz, helyek¬hez, vagy képzetekhez való ragaszkodását összetéveszti a szeretettel. Ha jól meg¬nézzük, még az emberszeretet is (ami az egész emberiség minden egyedével szembeni szeretet-érzését feltételezi, a rablógyilkosokkal és a népirtó diktátorokkal, stb., együtt.), vagy az Isten-szeretet is idealisztikus, mivel külön¬választva például a kórokozó baktériumoknak és az AIDS vírusnak a szereteté¬től, csak rész-szeretet, pártos-szeretet és nem egész, nem egészséges szeretet. Az egyete-mes egységállapot-tudata, az igazi szeretet-érzés tehát, csak és csakis, az anyagba-zártsági tudat által létrehozott tévképzeteink feloldásával és elhagyásával jöhet létre. Ahhoz, hogy ezt a határtalansági állapotot átélhessük viszont, előbb fel kell vállalnunk a fizikai állapotunkból adódó, bőrünk által határolt és méreteink, súlyunk által határozott személyi létünk határozottságát. A Szeretet-állapot első sorban a kábulat elleni harcot, a legfőbb éberség megszerzését igényli és nem a zavaros és korrupt kábulat-állapotok növelését és szaporítását az élvezői-fogyasztói tolerancia nevében. Amiért valakivel, vagy valamivel együttérzek, nem azt jelenti, hogy igazat is adok neki és tolerálom a tévelygését, vagy elköteleződöm „az ő ártatlan-kisebbségi” ügye mellett. Együttérezhetek valakivel, vagy valamivel, ez vi¬szont nem azt jelenti, hogy vele egyet is kell értenem. Ahogyan ez fordítva is igaz, és nem mindig szoktunk együtt¬érezni azzal (azokkal) akivel, vagy amivel egyetértünk. Az utóbbit természetesen gyakorol¬juk, az előbbit viszont nem. Így a természet- és teremtés-ellenes magatartásukat feladni nem akaró, és az általános emberi élet¬felada¬tokat felvállalni nem akaró „kisebbségiek” inkább tűntetnek „a másságukkal” és elvárják a nehéz helyzetükkel együttérző, de saját feladataikat normálisan végző, embertársaiktól az érzelmi együtt¬érzés mellett az egyetértést is! Vagyis a rendeltetés-ellenes szexuális viselkedésükkel szembeszegülőkkel szembeni elkülönülést, elhárító¬dást, elzárkózást, vagyis az ellen¬ségeikkel szembeni szolidaritást. Együtt érezhetek a szen¬vedő emberrel (az AIDS vírussal fertőzött homoszexuálisokkal, vagy más ter¬mé¬szet¬ellenes szexuális vágyakkal rendelkező emberekkel), de egyáltalán nem kell velük együttműködve és velük egy követ fújva, a téves boldogság-képzeteikkel és az eljárá¬saikkal egyetértenem. Sőt: nyíltan is felemelhetem a szavam és akár harcolha¬tok is e magatartásnak a normálisként való elfogadása és elterjedése ellen.
Hogy a homoszexuálisoknak az ártatlanságát bizonyító természet-tudománnyal és liberális filozófiával elfojtott lelkiismeret furdalásában gyökerező képzeleti-ideális agresszivitása és szervezetüknek az AIDS vírusok befogadására való hajlandósága, miként hozható párhuzamba az avarokat az újkorban megszálló gyermek-spórolás és testvér-kitagadás szokásával, és szervezetüknek a mindenféle civilizációs betegséggel szembeni, rohamosan gyengülő ellenállásával? Erre a kérdésre neked kell megadnod a választ a következő fejezetek segítségével.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/


Vissza a tetejére
  Profil  
 
HozzászólásElküldve: 2023.03.23. 21:38 
Offline
Adminisztrátor
Adminisztrátor
Avatar

Csatlakozott: 2008.03.11. 22:01
Hozzászólások: 4234
Tartózkodási hely: Csíkszereda
5(17)-ik fejezet:

Amint Júliára talála ...



Amikor személyére felfigyeltem, semmivel nem jelentett többet számomra Júlia egy, a misztikus kurzusainkra tévedt diáklánynál, azok közül, akik kíváncsiságból eljönnek néhány előadásra és miután rájönnek, hogy ez nem mágikus életnyerési technikákat oktató tanfolyam, elmaradnak. Másrészt, az Istenhidegei hallgatók nem tartoztak akkor a figyelmi körömbe, mivel én csak vendégként tartottam néha otthon egy-egy előadást, így azt is, amelyen Júlia éppen megjelent. Utólag kiderült, hogy életében először, és éppen akkor jött metafizikai előadásra, amikor nekem is Istenhidegében akadt dolgom. És akkor is, inkább az édesanyja ötletére jött el, megnézni, hogy mi „folyik ott” és azt követően beszámolni az ott tapasztaltakról. Egy fiatal festő barátom kiállítás-megnyitójára utaztam akkor haza Bagolyvárról és a volt hallgatóimból előadókká fejlődött barátaimnak szóltam, hogy ha már otthon vagyok, szeretnék tartani egy olyan előadást, ami számukra is tanulságos lehet. A hosszú és dús fekete hajú, magas lány jelenlétét észleltem ugyan, de igazából akkor figyeltem fel rá, amikor az előadás után, csapatostól elindultunk az egyik előadó társunk, Melánia családi otthona felé az utóbbi hónapok fontosabb élményeinek és asztrológiai-metafizikai felfedezéseinknek a megbeszélésére. Feltűnt tehát, hogy a hosszú hajú, magas lány is velünk tart. Nem tudhattam, hogy gyakorlatilag semmi rendkívüli nem volt a dologban, hiszen a barátnőnk tömbház - lakásának majdnem a szomszédjában lakott Júlia és ráadásul közelről is¬mer¬te Melániát, aki szintén tanítónő volt, akárcsak a Júlia édesanyja. Az, hogy „feltűnt” tehát, ebben az esetben, egy nem tudatos szellemi észrevételt jelent, hiszen emlékszem, hogy önkéntelenül abban kezdtem reménykedni, hogy az ismeretlen lány is feljön velünk a Melániáék otthonául szolgáló blokklakásba.
Júlia viszont úgy emlékezett erre, a „misztikus kitérővel” végződő, hazafelé-útjára, amelynek során nem ment egyenesen haza az édesanyjához előadásról - ahogy az a rendjén lett vol¬na -, hogy: „Önkéntelenül úgy jött nekem, hogy körülötted gravitáljak mint egy bolygó, és bár arra gondoltam, hogy meg akarom tudni, hogy miféle csoportot is képeztek ti, hogy miket beszéltek, amikor nem tartotok előadást, ma már tudom, hogy valójában a te személyedre voltam kíváncsi. Sőt: a rám izgatóan ható kisugárzásod miatt, egy addig számomra ismeretlen belső vágyódás vett hatalmába.” Mindenkivel, aki a tár¬sa-ságunkba kerül, ugyanúgy járunk el: miközben jól érthetően mindannyian bemu¬tat¬ko¬zunk neki, megkérdezzük a nevét és azt, hogy milyen évben és milyen napjegyben szüle¬tett. És ha már éppen Melániánál voltunk, előkértem az asztro-táblázatokat és anélkül, hogy ezt megbeszéltük volna, egyszerre hárman is nekifogtunk a Júlia horoszkóp¬adatai kiszámításának. E csapatmunkával mindössze tizenöt perc alatt elkészült a Júlia grafikai sorsképlete, amiből kiderült, hogy Skorpió az Aszcendense és az Oroszlánban együttálló Nap-Hold bolygópárosa meredeken támadja a Skorpióban álló Uránuszát. Játékos találgatások indultak el, arra vonatkozóan, hogy ez mit is jelent, amely során a legeredetibb ötlet szerint Júlia lesz a női Einstein, de ezzel aztán „le is szálltunk” az új kislány lelki világáról, biztosítva őt arról, hogy majd idejében úgy is elmondunk számára mindent, ami fontos, ha továbbra is rendesen jár elő¬adá-sokra. Időközben a Melánia férje ribizli bort varázsolt az asztalra, amit jóízűen kóstolgatunk és én áttértem a jelentősebb Bagolyvári élményeim elbeszélésére. A beszámoló, nem a magánéletem eseményeinek és fordulatainak a kibeszélését jelen¬tette, hanem a sors-nehézségeim által, valamint a problémásabb horoszkópok által felvetett problémákból kikövetkeztethető metafizikai jelenségek értelmezését.
Mivel az akkori anyós jelöltem, Mária, a Vízöntőben született, a napirenden levő, valamely Mária- problémáim egyikének a spirituális értelmezési kísérlete, szükségképpen felvetette a Vízöntő uralkodó bolygója, az Uránusz által megtestesített spirituális fény-erőnek, vagyis a szellemi önfelszabadító képesség őselvének a mé¬lyebb és árnyaltabb értelmezési szükségét. Miközben ezt fejtegettem, az jutott eszem¬be, hogy vigyáznom kell, mit beszélek, mert a társaságunkban levő Júlia egyáltalán nincs beavatva az itt hallható kauzális információk helyes értelmezésébe, de biztos hogy a Skorpió Aszcendense közelében álló, negatív Skorpió-Uránusza által jelzett késztetései miatt, most nagyon figyel. Nem szerettem volna, ha valamit is tévesen magára vesz, ezért szóltam neki, hogy a hallottakat próbálja elvonatkoztatni a saját személyétől, és legyen nyugodt, mert az ő Uránusza jelentését, mielőtt hazamenne, ha röviden is, de értelmezem. Ez annál is inkább szükségessé vált, mert biztos voltam benne, hogy az anyja által elnyomott akkori élettársam „gyáva-oroszláni” problémája, amiről még esett szó ott a későbbiekben, számára sem közömbös.
És így lett. Ami után a társaimmal „asztro-metafizikailag” megbeszéltük és értelmez¬tük az egymástól távol töltött hetek lényeges eseményeit, Júlia mellé léptem és vázol¬tam számára a horoszkópja fontosabb elemeinek a közérthetőnek vélt jelentését. Ahogy később mesélte, döbbenetes volt számára, hogy a Skorpió Aszcendense köze¬lé¬ben álló, és a Vénusz által is diszharmonikusan fényszögelt Uránusza kapcsán olyas¬miket fogalmazok meg, amik már késő-gyermekkorában és kora kamaszkorában erősen foglalkoztatták és ugyanakkor eltöltötték balsejtelmekkel és félelemérzettel: nem tudta, hogy mit kezdjen a mélyről jövő, kaotikusan groteszk szexuális vonzalmaival, amint mondta, nem tudta, „hogy szent apácává, vagy kurvává” kell-e válnia? Persze, én akkor nem fogalmaztam ilyen meredeken és igyekeztem játékos-humorosan kezelni a kér¬dést, hiszen éreztem, hogy a látszat ellenére, egy alig serdült, bizonyára elfojtott lelki problémákkal küszködő lány feszülten zavaros érzelmi és képzeti világába hatolok most be minden előkészítés nélkül. Ám, a Júliában a „kurva, vagy apáca” kérdést szülő, igazi okok jelzőjéről: a VIII. házában álló Lilith vészterhes jelentéséről, akkor még nem tudtam semmi lényegeset. Több embernek elmondtam, hogy azért szeretem az asztrológiát, mert nem kell probléma-kereső kérdezősködéseimmel meggyötörnöm azt, akinek a spirituális sors-programját értel¬mezem, és ezáltal úgy fogalmazhatom meg az asztrogrammból kiolvasott igazsá¬gokat, hogy a tulajdonos csak ritkán kelljen azokat hangosan visszaigazolja. Ezért például így, játékos társasági társalgás közben is, elmondhatok és felfödhetek egy-két lénye¬ges problémát, anélkül, hogy a beszélgető partnerem lelki világát különösen felzaklat¬nám, vagy, adott esetben, a darázsfészekbe cssapódó szavaimmal kellemetlen helyzetbe hoznám az éppen jelenlevő környezetével szemben. Amint később elmondta az akkoriban a pszichológia és a szociológia vonzás¬körében élő Júlia, miközben a horoszkópja eme lényeges (De az igazi problémát csak másodlagosan jelző) motívuma által jelzett nehézségeinek szellemi okait fejtegettem, végig arra gondolt, hogy „ez a legigazabb tudomány az összes tudományok között” és, hogy „milyen disznóság, hogy érettségire készülök és minderről semmit sem hallottam eddig, mert nem tanítják az iskolában”. És persze még valamire gondolt akkor, ami közhelyszámába ment már a baráti körünkben, de amire én épp akkor, vele kapcsolatban valóban nem gondoltam. Az tudniillik, hogy az a férfi, aki ilyen tudás birtokosa, menthetetlenül vonzza magához a szellemi tudásra szomjazó lányo¬kat, amiképpen a spiritualizált nők sokkal jobban vonzzák az igazi férfiakat mind a sugárzó szexbombák. Így, annak ellenére, hogy a lányom lehetne, és annak ellenére, hogy tudta: nekem élettársam van Bagolyváron, akit szeretek, és akivel a harmonikus kapcsolat megvalósításáért egész lelkemmel harcolok, Júliában a szerelmi vonzódás bizonyos primitív formái kezdtek kicsirázni.
Persze, ez a vonzódás nem volt ilyen ostobán romantikus. Már a horoszkópja megrajzolásánál felfigyeltem arra, hogy asztrológiailag tükrei vagyunk egymásnak, mert miközben én Skorpió szülött vagyok Oroszlán Aszcendenssel, ő Oroszlán szülött Skorpió Aszcen¬dens¬sel. Az tehát világos volt, hogy szükségképpen provokáljuk, azaz vonzzuk egy¬mást bizonyos határig, de ebben az esetben ez semmit sem számított nálam, mert annak ellenére, hogy a tudatomban elég sok furcsa dolog megfordult még akkoriban, de az éppen nem, hogy szerelmi viszonyba bonyolódjak egy Istenhidegében élő ártatlan kislánnyal, aki kora szerint a lányom lehetne. Júlia viszont nem élt még akkoriban olyan bonyolult életet, mint én, és a tíz év mulva is fejletlenül maradt öntudatával, sem akkor, sem később nem tudta ellenőrizni az érzés- és képzeletvilágát, mint én. Ő elemi kapcsolatban áll a természettel és ezért eszébe sem jutott megkérdezni olyan ostobaságot magától, mint például, hogy neki „szabad-e” szeretnie engem? Bár egyáltalán nem felejtettem el a rám tett benyomását, azonkívül, hogy érettségi ajándékként, elkészítettem a horoszkópját, tovább nem foglalkoztam vele, mert időközben egy régóta lappangó, és ezúttal kikerülhetetlennek bizonyuló, párhuzamos szerelmi viszonyba zuhantam, ami kilenc éve ott szunnyadt a tudattalanom legtitkosabb erdei gödrében. Ezt a szerelmet, amit az Emesével egy idős Gyopárral éltem át éppen a Emesétől való elválásom időszakában, ki kellett futtatnunk ahhoz, hogy azt követően, az egyik legtermékenyebb és leg¬őszintébb baráti viszonyhoz jussunk a kétszeresen is áttételes szeretői viszonyok közt egymás lelkéhez önkéntelenül átívelő vágyak kiegyenlítődése és megnyugvása után.
Gyopárral kilenc évvel korábban találkoztam, egy olyan házibulin, és olyan körül¬mények között, amikor és ahol, sehogy nem illett volna hangot adnom a derült égből villámcsapásként rám törő azon vágyamnak, hogy szeretném, ha a feleségem lenne. Egyik jó barátom volt az ő személyes meghívottja és én úgy vettem részt a négy¬személyes bulin, hogy mindössze kölcsönösen szimpatizáltuk egymást Szerénnel, a Gyopár barátnőjével, anélkül hogy korábban bár egy egészséges szexuális partneri viszony is kialakulhatott volna köztünk. Sőt: akkoriban én, a velük egyidős Ritával voltam válófélben ugyan, de még mindig erős nosztalgia-szerelemben. Gyopár is meg¬érzett akkor valamit, mert a későbbiek során valahányszor meglátogatta Isten¬hidegé¬ben Szerént, engem is felkeresett rendszerint, mikor egy pomádézott selyemsálas, puhány pesti legény, mikor egy jóképű, kemény spanyol társaságában. Talán éppen Gyo¬pár¬nak az ország- és kontinenshatárokon átívelő, általam vicces-lemondóan inter¬kontinen¬tálisnak nevezett, bolygó szerelmi életmódjából következő „utolérhetet¬len¬ségét” ismerve, nem tanúsítottam érdeklődést a külföldön tanuló Emese személye iránt akkor, amikor az édesanyja, Mária, az első Bagolyvári találkozásunk alkalmával, az akaratán kívül, valósággal kínálgatni kezdte számomra a lányát. Amikor néhány héttel a Júliával való, késő őszi találkozás előtt, a Bagolyvári műegyetem egyik folyosóján véletlenül megláttam a szemináriumtartó egyetemi tanárok és tanár¬segédek névlistáján Gyopárnak a nevét, éreztem, hogy ezt a találkozást már nem fogjuk megúszni koccanásmentesen. Elsősorban persze azért, mert anélkül, hogy erről akkoriban konkrét tudomást szereztem volna, éveken keresztül ott pislákolt szívemben az arcképe. Csak később döbbentem rá, hogy az első párkapcsolati – összeférhetőségi problémáink megjelenése után, sem Andreát, sem Emesét nem szerettem annyira őszintén, mint ahogy én képzeltem, mert a lelkemnek a számomra is titkos rétegébe süllyedt, tudattalan Gyopár-reményeim miatt, nem is szerethettem őket teljesen. Másrészt, éreztem, hogy valahol a mélyben már omla¬dozni kezdett a Emesével folytatott viszonyom és féltem, nagyon féltem a szakítástól. Hiszen úgy tudtam, és úgy éreztem, hogy Emese nagyon szeret és csak a bátorsága és a határozottsága hiánya miatt toporgunk a Mária által fenntartott patt-helyzetben és szenvedünk tehetetlenül mindketten.
Az ellenállhatatlan vonzódás miatti lelki feszültséget, illetve e régi személyi vonza¬lomnak a konkrét szerelmi kapcsolattá alakulásának a veszélyét, amelyről ráadásul az is kiderült, hogy a Gyopár számára egy, az enyémnél sokkal kilátástalanabb, és a szó szoros értelmében is, életveszélyes kapcsolattól való szabadulási lehetőséget is jelentheti, Gyopár is érezte. „Tudtam, hogy találkozni fogunk itt, mert Szerén monda már, hogy Bagolyváron élsz és el akartam kerülni a találkozást, mert azt is tudtam, hogy elkészíted majd a horoszkópomat és akkor mélyebben bele kell gyalogol¬junk a gyötrelmes magánéletembe és a zavaros lelki világomba.” Az elején voltaképpen csak az történt, hogy az ő horoszkópja és a pillanatnyi krízis-helyzete által felvetett lelki nehéz¬ségei¬nek a metafizikai értelmezései-értékelései mellett, Gyopárral végre, nagyon jól esett megbeszélni mindazt, amit több mint egy éve, hogy Emesével hiába próbáltam meg¬beszélni. Hiszen Gyopár, akárcsak a vele egyidős Emese, vagy Rita, ritka módon in¬telligens személy, azzal a különbséggel, hogy autonómia- és személyi felelősségtudat tekintetében Emesének a teljes ellentéte, és ha csak világi, esztétikai és filozófiai szintekén is, de ő tényleg „kontinentálisan tájékozott” volt. Olyan személy tehát, akivel eszmeileg csaknem egy húron pendülök azóta is, annak ellenére, hogy külön-külön alapítottunk csalá¬dot. A Gyopárral folytatott „semleges” baráti viszony, ezzel a rejtetten izgalmas, de a mindkettőnk részről még fennálló, más irányú szerelmi viszonyok miatt, a mindkettőnket megviselő kilátástalan párkapcsolati helyzet-feszültségektől terhelten, „csak” baráti kapcsolatként műkö¬dött egy fél éven keresztül mindaddig, amíg egy grafikai kiállítás ünnepélyes megnyitója után, sörözni nem mentünk néhány bohém művésszel. Bizonyos idő elteltével Emese kedvesen elbúcsúzott és hazament lefeküdni, mert másnap reggel kurzusra kellett men¬nie. Én maradtam még, látszólag azért, hogy kedvemre kibeszélhessem magam az örök tinédzserként hőbörgő zsenikkel, ha már Emesével nem jött össze a misztikus boldogságom. Hajnali három óra tájban, amikor belefáradtam az egyetemes igazsá¬goknak a művészeteket illető következményeinek az alkoholtól fűtött elmezésébe, és haza akartam menni Emeséhez, azon kaptam magam, hogy, egy gyalogosi folyó¬hídról az útra lépve, a Emese lakásával egészen ellentétes irányba visz a lelkem és a lábam. Már pirkadt, amikor becsengettem Gyopárhoz. Szerencsére tudta, hogy mi zajlik le bennem. Vagyis, azt, hogy ez a csengetés egyáltalán nem azt jelenti, hogy részeg fejjel, kalandot keresni felugrottam hozzá. Szó nélkül beengedett és hagyta, hogy úgy ruhásan le-feküdjek az egyszobás lakásban levő egyetlen ágyra, vagyis az ő ágyára. Ő, miután mellém ülve nagyon hosszan és nagyon mélyen a könnyező, szomorú szemeimbe nézett, csende¬sen mellém feküdt. Néhány percig még így fúródtunk mélyen egymás tekintetébe, majd, mintha az anyámhoz, akinél oltalmat keresek a mélyen rejlő boldogtalan¬sá¬gom ellen, lehelet közelbe húzódtam hozzá és összeért a szánk. Nem számít, hogy én mikor vetkőztem le, vagy Gyopár vetkőztetett-e le, de azt az érzést soha nem felejtem el, hogy milyen nagyszerű volt fizikailag is hazaérkezni a bölcs Gyopár egész lényébe. Nem emlékszem arra sem, hogy a lelkemet szétfeszítő tehetetlen keserűségemben már akkor is sírtam-e, vagy, hogy a számomra Gyopár által megtestesített boldogság elérhetetlensége miatti keserű sírás, csak egyetlen későbbi alkalommal tört-e fel belőlem? Talán a vele való első szeretkezéskor, vagy tényleg csak akkor, amikor Gyopár hiába várt rám egy egész éjszakán át, mert én ott ragadtam Emesénél, akihez azért mentem, hogy elhozzam a nála levő ruháimnak és könyveimnek a fontos részét?
Néhány hónappal később ugyanis, az erős szándékommal és a Gyopárral tett egyezséggel ellentétben, ostobán elgyengültem és nem voltam képes azonnal eljönni Emesétől, ahol elhagyott minden erőm és ismét sírni kezdtem, amikor a nagy nájlon¬zsákból ki akartam válogatni a mosatlan ingeimet, törülközőimet és fehérneműimet a Emese mosatlan ruhái közül. A Emese lakásának a kicsi szobája sarkában álló nájlonzsák előtt térdre rogyva, elszakadni képtelenül, tehetetlen boldogtalan¬ságom¬ban, hangosan zokogni kezdtem és csak akkor tudtam abbahagyni, amikor Emese mellém térdelve csókjaival csitítani kezdett, majd felfektetvén a mellettünk levő ágyra, maga is mellém feküdt. Szégyelltem magam e férfiatlan viselkedésem miatt, de az akkori akaratomnál erősebbnek bizonyultak az érzéseim, bármennyire is sugallta az éberségem, hogy gyengeségemnek engedve, előbb Emesével, majd Gyopárral szemben, és persze: magammal szemben is vétkezek. – Szóval, volt nekem akkoriban elég elrendezni valóm, kívül-belül, nemhogy a mindössze tizennyolcadik évét taposó Júliával folytatandó szerelmi vagy szexuális viszonyokról képzelegjek.
A Gyopár lakásában való, hajnali „kikötésem” másnap délutánján, úgy gondolván, hogy amúgy is az anyjánál lesz, „hazamentem” Emeséhez, azzal a szándékkal, hogy amíg haza érkezik az anyjától, felpakolok és szárazon közölve a tényeket, az éjszakai vonattal hazautazok Istenhidegébe. Ő viszont, a korábbi szokásától eltérően, amely szerint rendszeresen Máriánál töltötte a hétvégi délutáni óráit is, otthon várt engem. Nem firtatta még csak finom célzással sem, hogy hol, kinél töltöttem az éjszakát és nem tett semmiféle szemrehányást, amiért nem aludtam otthon. Sőt, mintha mi sem történt volna, szelíd és kedves mosolyával köszönt és megkérdezte, hogy éhes vagyok-e, pedig mi nem a klasszikus élettársi stílusban éltünk, ami szerint a nő fogyasztandó „melegételt” készít és szolgál fel a férfi számára. Azt mondtam, hogy igen, de amíg ő az asztalt megteríti ellépek néhány sörért. A békés sörözgetés közben elmondtam, hogy szeretem őt, de, ahogy mi élünk, nem lehetek boldog és tudom, hogy ő sem igazán boldog. Legalább is, nem úgy, mint ahogy azt elképzeltük, két évvel korábban, amikor megbeszéltük, hogy együtt kell maradjunk, és az együttmaradásnak az kell legyen az ára, hogy ő ne menjen vissza Nyugat-Európába tanulni. Nos, azért ahogyan most mi élünk, egyáltalán nem érte meg ott hagyni a nyugati ösztöndíját. Nem azért jöttem el vele Istenhidegéből, hogy Máriával családi háromszöget alkossunk és hét végeken itt ücsörögjek egyedül a szürke lakótelepi lakásban. Mert annak ellenére, hogy Mária nem lakik itt velünk és mi sem lakunk Máriánál, Emese tulajdonképpen két élettárssal él: Máriával és velem, aminek az a következménye, hogy egyikünkkel sem él egészen. Én őt ma éjszaka gyalázatosan megcsaltam, számára teljesen mindegy, hogy kivel, de ha ez megtörtént, akkor megtörténhet máskor is, amennyiben nem változik semmi a kettőnk viszonyában.
Egyik elképzelésem arról, hogy miért nem képes erőt venni magán és az anyjától függetlenné válni Emese – és legalább olyankor mondani nemet az anyjának, amikor Mária a közös programszervezésekkel gyökerében zavarja, sőt: valósággal zaklatja a mi viszonyunkat – az volt, hogy, mivel én vagyok a Emese életében tulajdonképpen az első férfi, nincs tapasztalata arról, hogy milyen egy más férfival együtt élni és ezért, nem képes felmérni azt, hogy mit kockáztat, amikor a mi boldogságunkat és boldogulásunkat alárendeli a személyét és az egész lényét lebénító, zsarnoki anyja szeszélyeinek és féltékenykedésének. Már korábban is beszéltem neki arról, hogy amennyiben huzamosabban távol leszünk egymástól, mindketten inkább képesek leszünk értékelni azt, hogy igazából mit is jelentünk egymás számára és, hogy külön – külön, milyen áldozatokat kell hoznunk annak érdekében, hogy együtt maradhassunk és biztosítsuk egymás számára a partneri viszony teljességét, és ezzel együtt az élet egészséges folytatását, minden szempontból és minden szinten. Emese, akárcsak korábban, azt mondta, hogy a változtatáshoz nincs elég ereje és az ideiglenes különélés újabb felvetésére is, szintén csak szomorúan mosolygott, mint máskor, jelezvén, hogy elfogadja azt, amit én határozok. Ismert passzivitását ismételten tapasztalva, bementem a szobámba és összepakoltam a legszükségesebb ruhákat és elköszöntem tőle. Tudtam, hogy mindkettőnk számára torokszorítóan szomorú karácsony következik, de azt is tudtam, hogy bármi történjék is, a szilveszterem már nem lesz szomorú, mert a volt hallgatóimból verbuválódott otthoni barátaimmal leszek együtt, akik között már nem a hazug ünneplés és nem a részeges bulizás a lényege az ünnepi együttlétnek. Meggyőződés nélkül mondtam Emesének, hogy szeretném, hogyha vakációra ő is el jönne Itenhidegébe és így az ünnepek alatt csak velem lenne. Akkoriban még ott rejtőztek lelkemben a hipokrita humanizmus alaposan belém vésett gyökerei. Csak később, a Gyopárral való őszinte és mély beszélgetések nyomán – amelyek során megérthettem, hogy az élettársamat és bárkit is, csak akkor tekinthetem ténylegesen egyenlő partneremnek, ha már kezdetben, a viszony legelején semmitől nem akarom azt megkímélni, vagyis ha nem akarok senkit a hiábavaló és hazug nagyvonalúságommal félrevezetni – jöttem rá arra, hogy bármit is tenne az ember, soha, senkit nem szabad még csak kedves és vigasztaló szavakkal sem – kegyes hazugságokkal sem – ámítani. Ezt már sejtettem korábban is, és voltaképpen ilyen tisztán is indult a Emesével való viszonyom, de mivel Mária mindig kegyetlenségnek és gorombaságnak tüntette fel az ilyen jellegű, viszony-normalizálásra irányuló tisztázási kísérletemet és ilyenkor a Emesét óvó protektori szerepet játszotta el velem szemben, vagyis „az intoleráns, és kíméletlen idegennel” szemben, sikerült engem is belesodornia a jóságos hazugságok mágikus körének a fertőjébe. Ahhoz, hogy e csaknem két éves kényszerhelyzetben rám ragadt lelki mocsoktól megtisztuljak, szükségem volt a hat hónappal később bekövetkező tényleges szakításunk traumája alatt, az önleleplezési reflexek újbóli felélesztésére, és ezt, az önmagamhoz való őszinteségi igénynek a folyamatos fenntartását, jórészt Gyopárnak köszönhetem, akivel szemben, már csak azért is, hogy legalább önmagammal egyenesben lehessek, semmiféle kegyes ámítást nem alkalmaztam.
Az Emesétől való elválást végül, az életem legerősebb vírusos hűlése segítségével tudtam keresztülvinni, és miután a rengeteg hiba-belátással együtt, a teljes Jupiteri megvilágosodást hozó betegségből egészen felépültem, végleg hazaköltöztem Istenhidegébe, és így, a betegség nyomaival együtt, elhagytak a nyomasztó lelki élményeim is. Azt viszont szomorúnak találtam sokáig, hogy az egész héten át engem ágyhoz láncoló betegség alatt, amit Emesénél vészeltem át, nem hívhattam fel Gyopárt telefonon, és így teljesen elveszítettem vele a kapcsolatot. Szégyelltem ugyanis, hogy még mindig Emese mellett vagyok és várom az ő változását, holott Emese világosan kifejtette, hogy nincs a további együtt-létünknek tétje, mert ő egyelőre hallani sem akar gyermekekről és családról. Csak a betegség alatt lett egészen világos számomra, hogy az áldás nélküli, spirituális szempontból sterillé vált viszonynak véget kell vetnem, és, amint lábra álltam, már csak az Emesével szembeni tisztesség nevében is, azonnal haza kellett utaznom Istenhidegébe. Azt viszont egyáltalán nem gondoltam, hogy ez a hazautazás, egyúttal a Gyopárral való szerelmi viszonyomnak is a végét fogja jelenteni.
A Júlia-történetben viszont, egyelőre még otthon vagyok Istenhidegében és a Emese és a Gyopár nélkül töltött rideg és kietlen karácsonyom is eltelt. E karácsonyon éreztem meg először tudatosan, hogy mennyire hevesen tud fájni a sorozatos szerelmi csőd miatt érzett boldogtalanság. De valahogy mégiscsak eltelt a karácsonyi éjszaka és Gyopár édesapjának valami hivatalos dolga akadt Istenhidegében. Így hát Gyopár, kezében egy, az édesanyja által készített süteményeket tartalmazó kartondobozzal, meglátogatott karácsony másnapján. Mindössze egy rövid délutáni beszélgetés erejéig akart maradni, mert a lelki fenntartásai mellett, ténylegesen nagyon meg volt hűlve. Ma már tudom, hogy honnan származott a hűlés: akkoriban ő is igen keményen támadta a sorsát, vagyis az akkori élethelyzetét. Igaz, hogy a kezdetben szűknek ígért látogatásnak egy másfélnapos szerelmeskedés lett a vége, de az erőst meghűlt Gyopár, nem akart a családjától elmaradni szilveszterre, amit mi, egy gyengén fűthető kis falusi házban töltöttünk a máig élő, kis baráti társaságban.
Gyopár tehát, enyhe bánatomra, haza utazott a szüleihez szilveszter előtt és én éppen lelkesen sürögtem-forogtam a régi hallgatókból lett előadótársaimnak és azok hallgatóinak, nővéreinek, férjeinek a körében, az Istenhidege melletti faluszéli házacska konyhájában, amikor egy, korban velem egyivású, jóképű férfival együtt Júlia is betoppant a sziilveszteri mualtó- és szálláshelyül szolgáló, bérelt falusi házba. A férfi köszönt, hogy szevasztok, de csak annyit időzött, amíg letett valami táskákat, aztán mindjárt fordult is ki az ajtón, miközben jó szórakozást és boldog új évet kívánt. Csak később tudtam meg, hogy Júliának a nálam is fiatalabb édesapja volt a jóképű férfi, aki mindössze elhozta autójával a lányát és már indult is vissza, szilveszterezni Istenhidegébe, az ő társaságába. Éjfél előtt két órával egy átfogóbb jellegű metafizikai előadást tartottam az evangélium azon mondatára, hogy „Ti azt mondjátok, hogy messze van még az aratásnak napja, de én azt mondom nektek, hogy tévedtek, mert a mezők az idők elejétől készen állnak az aratásra.”, miközben olyan, misztikus jellegű gondolatokat fogalmaztam, amilyeneket korábban Mátétól hallottam a METÁ-val töltött szilveszterek alatt. Például azt, hogy senki sincs közöttünk most véletlenül, mindenki, még a tizenhét éves Júlia is rá fog jönni a következő években, hogy miért kellett velünk legyen ezen a szilveszteren. Erzsike, aki a leghamarabb vállalta a hallgatóim közül az előadások tartását, elhozta a tánc közben kígyószerűen vonagló, szépséges húgát és a két, ugyancsak szemrevaló lány-unokatestvérét, de velünk volt Iringó is, az a későbbiek során gyönyörű előadásokat tartó tanítónő is, akit egy évvel korábban meg kellett kérjek Bagolyváron, hogy Emese helyett, akit az anyja lebeszélt arról, hogy az előadásaimra járjon, az előadási- és teremdíjakat beszedje a hallgatóktól. A lányok száma jóval meghaladta a fiúk számát és ráadásul az a fiú, akiről tudtam, hogy szerelmes Iringóba, nem gyötörte magát a többi lány táncoltatásával, sőt: még a szíve választottját sem kérte fel minden alkalommal, ezért nagyon kellett igyekezzek, hogy minden lánnyal megfelelő arányban táncolhassak, bár szívem szerint, jobban szerettem volna akár a csillogó szemű, okos Iringóval, akár Erzsike mágikus arcú húgával, de esetleg a fekete hajú Júliával is, egymás után több lassú zeneszám közben, romantikusan egybelapulni. Júlia később elmondta, hogy ez a parkett táncosi igyekezetem őt bántotta és neheztelt, amiért vele keveset táncolok, pedig én akkor mind attól tartottam, hogy a többi lányhoz képest, nem-e kérem őt fel aránytalanul többször? És persze attól is, hogy amennyiben egy ilyen vén kujon mint én, rámenősen és kitartóan foglalkozni kezd vele, elriasztom a társaságunktól és a metafizikától. Pedig hajnal felé igencsak megtetszett, ahogy lobogtatta fekete sörényét a kemény rock zenére mindannyiunk által előadott harci táncok közben, és azon kaptam magam, hogy a vizslató skorpiói szemeimmel, rejtetten a ruha alatti idomai körvonalát röntgenezem. A másnapos beszélgetéseken már nem vett részt Júlia, mert a buli után nem aludt a társaság körében, hanem egy közel lakó rokonnál. Így a tavaszi előadásainkon való újabb felbukkanásáig, anélkül, hogy a hiánya számomra tudatosan feltűnt volna, szem elől vesztettem.
Pedig igencsak egyedül maradtam a következő hetekben, amely állapot nagyon megviseli az olyan, korábban ugymond rendezett szexuális viszonyt és intenzív szerelmi életet folytató embereket, akik az enyémhez hasonló skorpió töltettel születnek a világra. Szerencsére nem maradt sok időm ezen rágódni napközben, mivel folytonosan abban kellett ügyeskednem, hogy régi barátaimnak a hivatalos munkaidőn kívül is használható számítógépeihez hozzáférjek annak érdekében, hogy a megrendelt horoszkópokat el tudjam készíteni. Ugyanakkor az előbbiekhez képest, nagyobb méretű plakátozást indítottam, hogy felduzzasszam az Istenhidegei hallgatóközönség számát. Vagyis, hogy felkeltsem az otthoni emberek kíváncsiságát az asztrológia és a metafizika iránt, és legalább akkora érdeklődést váltsak ki a szülővárosom lakói között, mint amilyen érdeklődési színvonalhoz hozzászoktam Bagolyváron, ahol a területi rádióban szívesen sugároztak velem készített interjúkat, vagy stúdió-beszélgetéseket és az előadásiamról szóló híreket, riportokat közölték a helyi újságban is. Közben azon kaptam magam, hogy az erős szakítási szándékom ellenére, ugyanolyan erős szerelmi vágyakozással kezdek gondolni Emesére is, mint Gyopárra. De miközben Gyopárt szabadon csapongva szerethettem és kívánhattam képzeletben, Emesével szemben egy igen erős, szorongásos felelősségérzet vert gyökeret a lelkemben. Tudtam, hogy ez helytelen, mert sajnálatból, vagy lelkiismeret-furdalásból nem szabad szeretni, de azon kezdtem gondolkozni, hogy nem-e vagyok felelőtlen, amiért ilyen könnyen feladom a harcot és nem tartok ki Emese mellett. Hátha csupán azon múlik az ő felnőtti személyiségének az anyjától elkülönülő, várva-várt felébredése és kiteljesedése, és ezzel a spirituális felébredése és újjászületése, hogy mellette maradva, hűségemmel segítem őt ebben? Másrészt viszont, arra is kezdtem gyanakodni, hogy az Emeséhez való visszavágyakozásom csupán a szexuális kiéhezettségemből ered és el fog múlni, mihelyt egy komoly élettársra vagy legalább egy olyan, együttélésre alkalmas, szexuális viszonyt folytatni kész partnerre találok, akivel elfogadható szellemi színvonalon beszélgetni is lehet.
A Hold által diszharmonikusan fényszögelt Szaturnusz-Vénusz bolygó-párral a Skorpióban és az Ég Alja pontján, még negyven éves kora után is nehezen szokja meg egy sors-győzelemre vágyó ember, hogy az élethez és a más nemű személyekhez sok-sok türelem kell. Ezért, miután ez, a várva-várt női lélek, aki elképzeléseim szerint kárpótolhatott volna mindazért, amit Emesénél elvesztettem, valóságos Káli istennőként megjelent az életem színpadán, teljesen elvesztettem a türelmemet. Maja, aki ugyancsak Ritával, Eddával, Emesével és Gyopárral volt egyidős, épp oly szabad és kötetlen életet folytatott Istenhidegében mint Gyopár a különböző országok és földrészek között, de kevésbé volt racionális, és, látszatra teljesen következetlen. Csak később vettem észre, hogy káprázatot jelentő nevéhez méltóan, éppen abban áll a következetessége, hogy szeszélyes. Az elején viszont, nem fért a fejembe, hogy miután ilyen szellemi és szerelmi szomjúság-oltóan, kölcsönösen egymásra találtunk, és miután kézzelfoghatóan is bebizonyítottam számára, hogy az általam kutatott és gyakorolt metafizikában minden válasz megvan azokra a kérdésekre, amelyek nélkül, ő is, ugyanúgy mint én korábban, végigkínlódta és végigszenvedte az utóbbi éveket, és most „Tálcán kínálta számára a sors általam mindazt, amit korábban nagy szenvedéllyel keresett”, mi a csudáért kell neki mindenáron elmenni vallásfilozófiát tanulni egy külföldi buddhista egyetemre?
„ – Ádám, ne gyűlölj, amiért nem maradok melletted és nemsokára elmegyek.
– Én nem gyűlölök senkit. A szeretőimet meg különösen nem. De elszomorít, hogy te, pontosan te, aki annyi misztikus irodalmat olvastál és aki már kamasz fejjel megértettél olyan igazságokat, amiket a velem egyidős filozófusok sem képesek felérni ésszel, nem akarod spirituális igazságként elfogadni azt, amit ebben a könyvben – amit éppen Te nyomtál a kezembe a múlt héten! – Lao Ce állít, hogy az ember megismerheti az egész világot, anélkül, hogy kimozdulna az otthonának udvarából. Elszomorít és az élethelyzetemre, az emberiség világhelyzetére nézve is, kétségbeejt az a tény, hogy te, pontosan te, nem akarod elfogadni azt, amit egyébként nagyon is megértesz, és amikor ez a kép is, amit te festettél névnapomra, ékesen bizonyítja azt, hogy nagyon is jól érted azt, hogy az ember bűnbeesését előidéző három legnagyobb káprázat a vallás, a tudomány és a filozófia. Nem fürödtél eddig elég káprázatban? Mit akarsz még? Egy újabb halál-közeli állapotot? Azt, hogy megint rád fogjanak egy pisztolyt és ezúttal a ravaszt is meghúzzák? Hogy egy újabb művész-parti alkalmával tényleg belefulladj egy kerti úszómedencébe? Hogy ezúttal már ne térjen vissza a vonatát „véletlenül” lekéső szobatársad a munkásszállóba, ahol kétségbeesett magányodban korábban a halálos gyógyszereket bevetted? Még mindig rosszul akarsz járni annak következtében, hogy nem akarsz az életprogramod szerinti életutadon járni? Nem érted, hogy anyává kell válnod minél hamarabb, mert nem kerülgetheted ezt tovább büntetlenül a támadott Holddal, Jupiterrel és Uránusszal a halál és az újjászületés gyakorlati életkörét megtestesítő VIII. horoszkópházadban?
Mája olyan diplomás színésznő volt, aki színésznövendék korában végignyerte az összes „ifjú tehetség” és „remény-csillag” címkéjű országos színészi fesztiváli versenydíját, de közben rájött arra, hogy „a Shakespeare utáni, szekularizálódott színház elveszítette minden spirituális töltetét, és ezért „Én nincs amit keressek ebben a fogyasztói tudatot fenntartó, mikor szórakoztató, mikor intellektuálisan nagyképűsködő, misztifikált cirkuszi intézmény-dzsungelben.” Diplomázás után, a neves állami színháztársulatok ajánlatait elhárítva, otthagyta a profi színészi pályát és nevéhez méltóan, elindult a színház világánál veszélyesebb káprázatok ösvényén: egyházi színháztársulatot alapítani egy jóképűen szálas, Alain Delonhoz a szexuális sármjával is igen hasonlító, plébános köré csoportosult, amatőr színjátszókból álló társasággal. Az Alain Delon svádájú lelkes plébános egy negyedfizetésnyi jövedelmet biztosított Mája számára valamelyik általa létrehozott jótékony keresztényi alapítványi protokoll-alapjából, amit akkor vont meg Májától, amikor ő jónak látta. A harmonikusan fényszögelt Uránusz és Neptunusz által megjelölt, jó misztikus intuícióhoz a legtöbb alkalommal nem kapcsolódik semmiféle gyakorlati érzék. Így volt ez a Mája esetében is. Mivel a pap híveiből álló, színjátszótársak nem voltak profik, vagyis nem voltak hozzá hasonlóan érdekeltek, ezért a színpadi hittérítés sem úgy ment ahogy Maja és a plébános szerette volna. A plébános egyre elégedetlenebb lett a késlekedő eredménnyel, illetve Majával, Maja lázadó szelleme viszont, mély vallásossága ellenére, egyre fojtóbbnak érezte a hivatalos szeretővel rendelkező plébános körül kialakult, hazugságtól terhes légkört. A jóképű pap tudattalanjába visszapréselt kielégületlen szexuális vágyak mellett, a vallásos színjátszó csoport öntudati és színvonali növekedésének az elmaradása, kiváltotta hónapok és évek múltával, a nyugati filmstúdiók világa helyett a katolikus egyház berkeibe tévedt székely Alain Delonból és a hivatalos színházi élet hivatalosan vállalt labirintusa elől a vallásos színház-alkotási fantazmákba menekülő Májából, a csendes egymásra nehezteléseknek a nyilt kölcsönös vádaskodások formájában megjelenő haraggá nőtt szellemét. A helyzet akkor vált végzetessé Mája számára, amikor a plébános felfedezte, hogy a színész madárkája vallásos buzgólkodásai mellett, harmadik éve, hogy eljár a Bukarestből irányított, szekta- gyanús országos Jóga mozgalom tanfolyamaira. A bő humorérzékkel és profi megjelenítő erővel rendelkező Majával az ágyban, harsányakat nevettem, amikor elmesélte a rá, suba alatt féltékenykedő plébánosnak a Jóga ellenes kirohanásait, amelyek, a Mája misztikus liberalizmusa által srófoltan, posztmodern Savanarolai kirohanásokba és a templomi-egérnyi fizetés-megvonással való fenyegetőzésekbe csúcsosodtak.
A vallásos színjátszásban szerzett tapasztalatok mindössze arra voltak jók, hogy Maja kiábránduljon az intézményes kereszténység eszméjéből. De annak ellenére, hogy a következetes kritikáim nyomán, a Bukaresti Joga-guru személye körüli korrupciós játszmákat is kezdte észlelni, valamiért nem fért a fejébe, hogy minden keleti egzotikuma és a szexualitásra vonatkozó liberalizmusa mellett, és a látszólagos dogmamentessége miatt, humánus filozófiai rendszerként jelentkező Jóga is, akárcsak a Buddhizmus, csupán egy vallás a többi között, és semmi értelme nincs az egyik káprázat-vallásnak a másik vallás káprázatvilágával való felcserélésnek. És pontosan ez volt, amit asztrológusként, a Mája rendkívülien komplex személyének a megértésével együtt, meg kellett még tanulnom: a legtöbb esetben a ragyogó intelligencia, a jó misztikus intuíció és a tragikus gyakorlati tapasztalatok figyelmeztetése sem elég az eszmei káprázatokból való kilábaláshoz szükséges éberség megszerzéséhez azoknak, akik a Szűzben, vagy a Halakban álló Lilithel születnek, valamint több bolygóval a Skorpiónak megfelelő nyolcas horoszkópházukban, a halál és az újjászületés házában. E bolygóálláshoz méltóan, huszonöt éves kora ellenére, Mája félelmetesen sokszor volt már tényleges halál-közeli állapotban és tetsz-halotti helyzetben. A nyolcas horoszkópház ugyanis a megrázó élmények és a megrázó veszteségek életterületét jelöli, amely életkör sűrűn biztosít teljes sors-csődöket, szerelmi és világi kudarc-élményeket, egészen a halál-élményekig elmenően, annak érdekében, hogy a személy ébredjen fel a spekuláns vagy a misztikus káprázatából. A Csipkerózsika története sem más, mint ennek a misztikus beavatási aktust követő felébredésnek a mesés elbeszélése, amelyben a koporsót betörő szellem szerepét a Királyfi testesíti meg. Az én spirituális ambícióm, sajnos, nem bizonyult elég erősnek és kitartónak, sem a Rita, sem a Mája sem a Emese esetében, annak ellenére, hogy a Mája felébredésére talán mindössze egy hónapot kellett volna még várnom. Nemcsak, hogy elfogyott a türelmem, amire Majához értem, hanem egyszerűen elgyengültem. Pedig, a későbbi tapasztalatok birtokában, biztosan állíthatom, hogy, ha vele jobb nem is lett volna a sorsom, mint Júliával, rosszabb semmiképpen nem.
A Maja lelke felébresztéséért folytatott viaskodásaim ugyanis, a Dórával folytatott heves harcokhoz voltak valahol hasonlatosak, de ezek során immár, semmit nem engedtem a korrupciónak. Következetesen a szemére hánytam, hogy semmit nem ér az egész misztikus tudása és csak a szexuális aktusra korlátozódó szerelmi odaadása, mindaddig amíg, már-már tudatos következetességgel képtelen az időben létezni és megérkezni valahová. Például egy előadásra, vagy valakihez, egy megbeszélt időpontban. Nemcsak hogy rendszeres félórás késésekkel érkezett az előadásainkra, hanem egy alkalommal pontosan hat napot késett egy megbeszélt közös találkánkról. Maja a Halak jegyében született, sorsképletében diszharmonikus nappal, mint minden nő, akit magamhoz vonzottam az l970-es évjáratból. A Maja lelkét megérteni akaró igyekezetem közben fedeztem fel, hogy mintha a végzet játékának lennék áldozata. Az utóbbi évek során, majdnem minden nő, akibe szerelmes voltam, vagy aki közel állt ahhoz, hogy szerelmes legyek belé, l970-ben született. Rita, Edda, Emese, Gyopár, Maja. – Úr Isten, mi történik, miféle bűvös körbe kerültem? A Emesétől való, végleges elválásomat követően, asztrológusként még többször találkoztam 1970-ben született nőkkel és mindegyik, a korábban és közelebbről megismertekhez hasonlóan, kiemelten intelligens volt, kiemelten problémás lelkivilággal és a legtöbbször család és gyermek nélküli sorshelyzetben élt. Ezek a találkozások viszont, már megmaradtak a baráti kapcsolatok szintjén, mert a Emesétől és a Gyopártól való elszakadásom következtében szakértője lettem a hetvenben született személyek által megtestesített, hibás sors-kezelési kérdéseknek, és a „régi korok nagymestereihez” hasonlóan, óvatos lettem a hetvenesekkel, „mint akik jégen járnak”, ahogy az a Maja által kedvelt Lao Cenél olvasható. De nem lettem sajnos óvatos a hetvenyolcasokkal és a hetvenkilencesekkel. De hogyan lehettem volna? Ki gondolta volna, hogy ezek, a gyermekeimnek messzemenően beillő lányok, 18 és 28 évesen is, belém szerelmesek lehetnek?
Szomorú, hogy Gyopáron kívül, aki mind önmagát, mind az igazi élettársát és azzal együtt, a családanyai boldogságát is hamarosan megtalálta, láthatóan és érzékelhetően nem segíthettem egyik hetvenben született szeretőmet sem a teljes szellemi felébredéshez. Pedig a Mája felébresztésének egészen a közelében álltam. Tudom jól, hogy ezt nem szabad, mégis nagyon nehéz számomra, nem egy feloldhatatlan, szigorú és merev szabályok szerint, előre meghatározott (determinált) karmikus programnak a mechanikus megvalósulását látni, ebben a szerelmi sorozatban. Maja esetében, ez a mechanizmus annyira könyörtelenül hatott, hogy Ő csökönyösen kitartott amellett a szamár terve mellett, hogy bármi történne is addig közöttünk, a nyár közepén nekünk el kell válnunk, mert ő mindenképen elmegy vallásfilozófiát tanulni külföldre. Másrészt, én is hibásnak érzem magam, amiért talán még most is bolyong valahol, mert a sorozatos és következetes következetlenségei miatt gyógyíthatatlannak ítéltem, az elején mindössze szeszélyességen alapuló és naivitásnak látott, magasfokú káprázatában.
Mivel a Mája és a Gyopár szellemi megfoghatatlansága miatt úgy éreztem, hogy teljesen mindegy, hogy mit teszek, mert minden nő csak káprázatként jelenik meg az életemben az egy Emese kivételével, úgy döntöttem, hogy amennyiben nem utasítja vissza az ajánlatomat Emese, a tavaszi metafizika-táborunk befejezése után, visszamegyek hozzá Bagolyvárra. Felhívtam hát Emesét telefonon és megkérdeztem, van-e már valakije rajtam kívül? Ha nincs – és állítása szerint soha nem is volt! – akkor meg tudja-e bocsátani azt, hogy ennyi időre magára hagytam és el tudja-e képzelni, hogy újra együtt éljünk, miután én is sok mindent beláttam, megértettem és másképp látok a kettőnk viszonyában? Szegény, kicsi Emese... – A kicsi jelző, az ő diszkrét kifejezése volt arra, hogy kedves, drága. Kicsi Emese azt monda, hogy nála és benne semmi nem változott meg a tél óta, ő ugyanúgy szívesen lát maga mellett, de az én korábbi kéréseim teljesítésére most sem érzi magát képesnek: nem akarja, hogy hivatalosan házasságot kössünk és a gyermekfogamzás elleni védekezést sem hagyja abba, vagyis nem veteti ki a másfél évvel korábban a méhszájába helyezett spirált. Én akkor még úgy gondoltam ugyanis, hogy amennyiben ezek megtörténnének, az azt jelentené, hogy nagyobb felelősséggyakorlást vállal, mind velem, mind önmagával szemben, és ezáltal felerősödne az öntudata is annyira, hogy az ő személyét és a kapcsolatunkat zavaró Máriát kellő mértékben és arányban háttérbe szorítaná. Nem tudhattam ugyanis, hogy az ilyen ancesztrális anya-leány viszonyokban, az anyának a felnőtt lányára gyakorolt misztikus befolyását, még az anyává vált lánynak a több gyermekes családja iránti felelősségtudata sem képes semlegesíteni. Ennek a belátásnak az eléréséhez, meg kellett még élnem tizenkét év múlva azt, hogy Júlia, az édesanyja szelíd parancsára, tönkretegye a négy gyermekes családunkat. Mindegy, gondoltam akkor, a Gyopárral és a Majával való együttélési és közös jövő alakítási kísérleteim kudarcának ellenére, megkísérlem véghezvinni a lehetetlent. Megkísérlem a harmonikus élettársi viszonyt kialakítani Emesével, aki idő közben – és talán a szakítási kísérletem hatására. – végképp letett arról, hogy énekelni járjon az anyjával és a függetlenedés útján már az a lépés következett, hogy ebédelni se járjon hozzá. Ez viszont csak az egyetem elvégzése után valósulhatott meg.
De volt még valami, ami a Bagolyvári visszatérés irányába fordított: a tavaszi táborunk előadásainak során, társaimmal belefogtunk a Tarot tanulmányozásába, annak köszönhetően, hogy a frissen leszerelt Attila barátunk első előadásait a Tarot beavatási rendszeréről tartotta. Emellett azt is elmondta, hogy miképpen használják a Tarot kártyát közönséges kártyavetésnek látszó sorselemzésre. Ettől fogva, a közös horoszkópelemzések mellett, szünetekben és előadások után játékos kártyavetésekkel szórakoztattuk a hallgatókat és saját magunkat. Egyszer csak gondoltam egy nagyot, kiválasztottam azt a kártyát, amelyik számomra akkor Emesét jelképezte és kivetettem a nagy arkánumot. Az ötödik kártyalap helyére, vagyis a probléma feloldáshoz vezető szükséges lépés pozíciójába, a Kísértés ikonja került. Az ezt követő, hatos pozícióba, vagyis a nagy próbatételt és a megrázó, kibírandó átmeneti krízis állapotot, a válsághelyzetet jelölő hatos helyre a 13. kártya, a Halál ikonja került, és a megoldást jelölő hetes helyre viszont a 22. kártyalap, vagyis a Tao és a Bolond ikonja.
A kísértő ördög jelentésének elsősorban önmegismerést szolgáló leleplező jelentése van. A kártya tehát egyértelműen ara utalt, hogy vissza kell mennem Emeséhez, vagyis hogy bele kell mennem a kísértő helyzetbe. Az akkori helyzetben, a mai eszemmel sem tehetném helyesebben. Ma jól ismerem a démonaimat és nincs szükségem arra, hogy konkrét helyzeti kísértésekbe belemenjek azok leleplezése érdekében és megelégszem azzal, hogy az éppen aktuális ördögömmel erősen szembenézzek és a külső kísértések formájában jelentkező belső önámításoknak egy lépést sem engedjek. Akkor viszont nem tehettem mást, mint visszamenni és a bennem levő Oroszlán-ördöggel szembenézni. Nem tudhattam azt, hogy mekkora árat kell majd fizetnem azért a pokolra szállásért, aminek a végén egy új Balog Ádám várt rám. Igaz, még nem egészen a Tarot Bolondjaként, de egy, az önmaga érzelgős és misztikus hazugságaival szemben a legnagyobb bizalmatlansággal felvértezett Ádám. Akkor viszont, számomra még nem az éberség, hanem a megismerés szolgálatába állított bátorság érvényesítése volt a lényeg. És ennek az alapján, a kocka el volt vetve.
Az elhatározásomnak megfelelően összepakoltam egy nájlon zacskóba a Mája nálam levő könyveit, a véletlenül nálam maradt, gyakorló (asszánázó) joga-szőnyegét – egy picit talán mégis reménykedve, hogy amennyiben otthon találom, sikerül értelmesen lebeszélnem arról, hogy a nyáron elmenjen hazulról és akkor én sem kell Emeséhez és Máriához vissza menjek – és elvittem a plébánia melletti szálláshelyére. De Maja nem volt otthon, hát átadtam a kis csomagot a háziasszonyának. Harmadnapon virágcsokrot találtam az lakásom ajtókilincséhez kötve. Tudtam, hogy ő tette oda a virágot, és azt is, hogy ez annak a jele, hogy „szeretetben” szeretne beszélgetni velem, azaz várja, hogy újból megkeressem. Én viszont komolytalan magatartásként értékeltem részéről azt, hogy újabb hat napra, megint elment Joga káprázatban fürdeni Bukarestbe, miközben meg voltam győződve arról, hogy az általunk tartott előadásokon értelmesebb dolgokat tanulhatott volna. Ugyanakkor, irtóztam az újabb „húzd meg, erezd meg” szerű állapotoktól is. Ezért, nem hatódtam meg a virágcsokortól és nem kerestem meg. Leveléből, amit édesanyámnál hagyott, kiderült, hogy többször is keresett, de mindig olyankor, amikor nem voltam otthon, vagy mélyen aludtam. Furcsa dolgok: azelőtt sok éjszakát töltöttem el fárasztó virrasztásban, hogy tudjam beengedni az ajtón, amikor az éjszakába késve, de végre megjön, illetve azért, hogy nehogy elmenjen, ha azt látja, hogy alszom. Pedig talán értelme lett volna ennek a találkozásnak, mert soraiból az is kiderült, hogy belátta már: ahelyett, hogy személyi autonómiájának képzelt, szeszélyességhez és következetlenséghez való jogaiért harcolt volna velem szemben, inkább erőfeszítéseket kellett volna tegyen annak érdekében, hogy megbízható embert láthassak benne. Ha idejébe kézhez kapom ezt a levelet, talán minden másképp történt volna... De a volna éppen az, ami nincs, mert nem történt meg, tehát nem létezik. A kocka el volt vetve és nekem találkoznom kellett a bennem levő anyai ágon örökölt luciferi programom egy részével, külső ördögök, áruló művészek és pokoli élethelyzetek, és halálközeli betegállapot formájában.
A Bagolyvári pokoljárásomat, csak vázlatosan fogom elmesélni, mivel a Júliával való furcsa egybekelésem a jelen fejezetnek a témája. Bár az is tanulságos lenne, de ebben a fejezetben a beavatási pokoljárásnál fontosabb erőmozgások feltárásán, megértetésén van a hangsúly. Legyen elég annyi, hogy Emese és az anyja, bizarr és végül is megváltás ellenes kapcsolatában, egy olyan problémára akadtam, amit az nem csak az akkori szellemi színvonalamon nem tudtam megérteni és megoldani, hanem tizenkét évvel később sem. Mivel Mária egy, a harmincas éveiben járó ember életerejét mutatta akkoriban, álmomban sem gondolhattam arra, hogy mindössze egy év múlva, az egyetemes felelősségtudat princípiumát megtestesítő szaturnuszi őserő egyik megnyilvánulása: a Halál fogja visszavonhatatlanul, de az Emese számára túl későn megoldani a Emese felszabadulását. Emese ugyanis hiába válhatott önálló személlyé az anyja halálának köszönhetően, mert, noha akadt szeretője utánnaam is elég, egyikkel sem tudott családot alapítani.
Valamivel a karácsonyi hazamenekülésem előtt történt, hogy miközben én a régi barátnak számító Gyopárral különböző kávézókban találkázgatva, megtárgyalhattam mindazt, amit Emesével: az igazi élettársammal kellett volna folyamatosan megbeszélnem, a fáradhatatlan Mária és az őt jámbor báránykaként követő Emese számára, újabb közös programkövetési lehetőség tűnt fel a láthatáron. Egyes anyák számára lehetetlen a karmikus életképzeletben lakozó, negetív sors-mintáktól megszabadulni: a tavaszi trauma után, amikor is Emese három hónapig egyfolytában lázas volt, újra megnyílt az anya és a felnőtt lánya közötti közösségi egyesülés, vagyis az infantilis szórakozások lehetősége. Emese misztikus lázasodásának az általam történt megfejtése és a Máriával vívott hatalmas veszekedésem következtében, Emese utolsó egyetemi évét már az anyja által szervezett, különszámú énekesi fellépésekre való felkészülések nélkül kezdte, annak ellenére, hogy ezzel együtt, immár minden teketória és manőverezés nélkül, mintegy magától érthetően, maradt el az én asztrológiai előadásaimról is. E korrupt kiegyezésnek (kegyesen hazug elhallgatásoknak) köszönhetően, kezdtünk már-már békés meghittségben élni. Az Emese énekeltetései mellett, Mária korábban is kísérletezgetett olyan játékokkal, hogy Emesét minden Bagolyváron megjelenő, külföldi okkult prédikátor és varázsvesszős guru előadásaira elhurcolta, miközben ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatta azt, hogy az asztrológia nem ér semmit és Hamvas Béla mindössze egy őrült zseni, aki mindenféle haszontalan elméletet összehordott. Ezért Emese, aki nálam jóval erősebb intuícióval és asszociációs készséggel rendelkezett, egyetlen horoszkóp értelmezésébe sem mert belefogni, és egyetlen Hamvas Béla könyvet sem mert a kezébe venni. És hasonló kinyilatkoztatásokat szajkozva, tiltotta el Júliát is az anyja tizenkét év mulva, Hamvas Bélától és az általunk kauzális asztrológiától, miközben a családunkat szétrombolta.
A kimondatlan igazságokat helyettesítő, kegyes napi hazugságoktól fülledt szellemi légkörben, Mária számára megjelent az újabb közös programokra-járkálási lehetőség egy frissen diplomázó magyarországi Rejki mesternő előadásaira. Ez a nő egy hírhedt, akkoriban éppenséggel kiskorúakkal folytatott szexuális perverzitások vádjával börtönbe zárt „nagyobb” Rejki-mesternek volt a tanítványa. Azt, hogy a rácsok mögött ülő misztikus mester hiányában, kitől kapta az akkoriban teljes párkapcsolati csődben úszó Pécsi Gyöngyi, a magas beavatási fokozatáról és a bűvös Rejki-energiákat sugárzó képességéről tanúskodó azúrkék diplomáját, nem tudhattam, de mivel a hölgy hozzánk is ellátogatott és a zavaros családi-élettársi viszonya mellett a születési adatait is elárulta, le tudtam ellenőrizni, hogy valójában mennyit is ér az Erdélyi naivaknak kemény pénzekért osztott misztikus tudománya. De hiába, mert ugyanakkor tehetetlennek bizonyultam azzal a jelenséggel szemben, hogy amikor, az anyjával való béke volt a tét, a máskor minden fonákságot a szelíd, de vesékbe látó humorával azonnal találóan leleplező, intelligens Emese, azonnal átváltozott ügyefogyott naivává. A taknyos béke kedvéért, mindössze a fejemet csóválva figyelhettem, hogy milyen naiv kuruzsló trükköktől hatódik meg Emese, miközben azt meséli, hogy végre ő is megtapasztalt egy konkrét metafizikai jelenséget, mert most végre, testrészeivel is érezhette, hogy „működik a Rejki energia”. Ezt a nevetséges érvet, ami által a Rejki-hívek igazoltnak látják az ostoba tevékenységük értelmét és jogosságát, a későbbiek során többször hallottam még, és mindig nagy fáradságomba került megértetni velük, hogy a forgópisztoly és a géppuska is működik, vagyis a kellő arányban összekevert különböző anyagok szikra általi felrobbanása révén is energia keletkezik, de ez nem jelenti azt, hogy föltétlenül használni is kell. És, hogy ugyanúgy, az atombomba, vagyis a maghasadás által felszabaduló energia is lemérhető nemcsak eredmények, hanem következmények szintjén is, de ez még koránt sem jelenti azt, hogy ezt az észlelhető-érezhető „eredményeket” okozó jelenséget mindenáron használni kellene. Persze, hogy nehezen értik meg a Rejkis hallgatók, hogy mi az összefüggés az atombomba romboló energiája és a gyógyításra használt Rejki energiák között! Azoknak ugyanis, akik bizonyos eredményeket elértek e téren, rejtett hatalmi ambíciója és hiúsága miatt, nehezére esik megérteni azt, hogy miért baj az, ha ő, a mások aurája energetikai részébe való felelőtlen beavatkozással – tudatlan „bele-matatással” –, még ha jótékony szándékkal is, de mégiscsak káros módon megzavarja a gyógyítandó személy szellemi fejlődését.
Hiába magyaráztam tehát Emesének, hogy nem a gyógyító energiák szerzése a fontos, hanem a bennünk állandóan keletkező energiáknak a horoszkópból kiolvasható üdvterv szerinti használása, és, hogy ez az egész misztikus energia-nyerészkedés, semmi egyéb, mint a természetzsákmányoló, anyagbányászó-fogyasztó ember egoizmusának a naiv, de vészesen felelőtlen átvitele a spirituális szintekre. Hogy hosszú távú következményeiben, ez a naiv aura-maszatolás még az anyagi természetben észlelt radioaktív szennyezéseknél is veszélyesebb lehet! Megérteni, megértette az érveléseimet, de azt, hogy emiatt ő a belelkesült anyjának ellentmondjon, és azzal ellenkezzen, azt már nem merte vállalni. Főként azért nem persze, mert ha nem is tudatosította konkrétan, de sejtette, hogy az anyja éppen azért lelkendezik olyan nagyon a Rejkiért, mert azt hitte, hogy végre talált valami kézzelfogható bizonyítékot ellenem, vagyis valami olyan tant, ami azonnal észlelhetően pozitív eredményeket adóan „működik” és amely eredmények a felmutatásával, csökkentheti az általam művelt tudomány értékét a lánya és a Bagolyvári hallgatóim szemében.
Emese tehát, ha meggyőződés nélkül is, de végigülte a hétvégi ostoba „beavatási” tanfolyamokat, aminek „látható” eredményeképpen, ott díszeleghetett a Mária lakásának az előszobájában és az Emese szobájában is, az egyes fokozatú „behangolásáról” tanúskodó azúrkék diploma. Érdekes, hogy egyáltalán nem furcsállta senki azt, hogy néhány nappal a misztikus behangolása után, Emese hosszan ágynak esett. A Rejkinél erősebb influenza (influent = befolyásoló, vagyis tudati befolyásoltsági állapotról tanúskodó betegség) járvány döntötte ágyba, miközben nekem, aki egész télen izzadt fejjel jártam haza karate-edzésekről és Rejki-behangolást nem kaptam, semmi bajom nem lett. Világos volt tehát, hogy a gyakorlati megkülönböztetési és lineáris összefüggés-észlelési képességünk sokszor a legnevetségesebb módon vezet félre, mert az Istennek sem akarjuk meglátni azt, ami üti ki a szemünket, ha az ami a szemünk, vagyis a tudatunk előtt csillog és vibrál, nem fér be a vágyaink, az ambícióink, vagy félelmeink által vezérelt karmikus képzetünkbe.
A Pécsi Gyöngyike által okitott Rejki csoda-erejével való egyik misztikus kapcsolatba kerülési módszeréhez tartozott az is, hogy a Gyöngyikének kemény pénzeket lepengető Bagolyvári ámulók másnap el kellett meséljék azt, hogy mit álmodtak a hozzánk is ellátogató és a beszélgetésünk során szellemileg teljesen műveletlennek és erkölcsileg hiteltelennek bizonyuló mesternővel való találkozások után. Azt, hogy Emese mit álmodott akkor, soha nem tudtam meg, mivel titkolózni kezdett, amikor látta, hogy nem veszem komolyan ezt a misztikusan nagy ügyet, de azt, hogy Mária mit álmodott, megtudtam annak köszönhetően, hogy Iringó is, aki Emese helyett nekem titkárkodott és a hallgatóimtól a teremdíjakat beszedte, befizette a Rejki tanfolyam árát és elment az első előadásokra és első fokon ő is behangoltatta magát. Később rengeteget nevettünk, valahányszor a szexuálisan misztikus behangolásának a történetét elmesélte. („Persze, hogy majd felrobbantak bennem azok azok a k. Rejki energiák, amikor a négy fiú rátette a tenyerét a különböző testrészeimre.”) Mária tehát lelkesen elmesélte vasárnap a tanfolyamon, hogy azt álmodta szombat éjszakán, hogy Emesével ketten utaztak egy személygépkocsiban és minden nagyon kellemes és nagyszerű volt. Jó volt a hangulatuk, nagyon élvezték mind az utazás állapotát, mind az egymás társaságát, csak éppen hogy nem jó irányba haladtak az autóval. Általam értelmezve: célt tévesztettek, rossz irányba haladtak együtt azon a kellemes utazáson, abban az autóban. (Naná, hogy célt tévesztettek a Rejki útján, hiszen az akkor 57 éves Mária kilenc hónap múlva már a túlvilágon volt!)
„ – Ennél beszédesebben, mint ez az álom, még én sem tudtam volna kifejezni, hogy tulajdonképpen mit játszanak ők ketten. És mit mondott erre Gyöngyike, hogyan értelmezte ezt az álmot?
– Nem értelmezett az semmit. A szokásos misztikus bűvészkedései mellett, a Rejki eredetéről, hasznosságáról és nagyszerűségéről mesélgetett és persze saját kivételes személyiségéről, mint ahogy az, egy hamisan avatott, Oroszlán jegyű személyhez illik.”
Máriának eme egyértelműen beszédes álmának a megfejtése után, valamint a Emese megbetegedése után, nem beszéltünk sem az általam felelőtlennek nevezett Pécsi Gyöngyiről, sem a Rejki csodáiról Emesével, hiszen volt más, amiről beszélgessünk elég. Ezért, a beállt párkapcsolati szélcsendben annál elkeserítőbb volt számomra Emesének az a bejelentése, hogy hétvégén nem mehetünk ki ketten az édesanyja vidéki házikójába, ahogy hétfőn terveztük, mert ő most feltétlenül részt akar venni az éppen aktuális, második behangolódás elérését célzó tanfolyamon is. És ezt pontosan akkor, amikor e pompásnak ígérkező nyár eleji, jó levegős és anyai telefonhívásoktól mentes, idillikus együttlétre, a sok viszontagság után, annyira szüksége lett volna mind a kettőnknek! Az, hogy lelki depresszióba, letargiába, csüggedésbe, vagy más ilyen negatív állapotba jussak, szóba sem jöhetett már a metafizikai ismereteim és a több ideje tudatosan gyakorolt spirituális felelősségre való törekvéseim következtében. De szellemi tudatosságom még messze állt az egészséges ember éberségétől és azért elindult bennem egy olyan veszélyes folyamat, aminek a megállítása érdekében le kellett döntenem öntudatlanul magamat a lábamról. Már a középkori keresztény misztika tudott arról, hogy „Amennyire közelebb jutsz Istenhez, annál inkább közeledik hozzád a Sátán.” Azt, hogy ennyi remény és, végül is, az öntudatomat is sértő „békés” kompromisszum, elnézés és más formában jelentkező áldozat ellenére, Emese, az idillikus együttlét lehetősége helyett, az anyja hatalmi mániáját kímélő, az ostoba alpárisággal kiegyező magatartást választja, nos, ezt már nem voltam képes lenyelni, és igazi érzéseimet, azaz ellenérzéseimet a tudat alá süllyesztve, egyre intenzívebben támadtam, vagyis gyűlöltem képzeletben a kettőjük eme törvénytelen egységét. Támadtam Máriát, támadtam Emesét, támadtam a szélhámos – mert arról meggyőződtem a nálunk tett látogatása óta, hogy nem naiv, hanem tudatosan csaló! – Pécsi Gyöngyit, az egész Rejki mozgalmat, mindenkit és mindent, aki és ami ezt, az általam mocskosnak ítélt helyzetet a meghozott áldozataim ellenére is, fenntartotta.
Vágyai és reményei meghiúsulása miatt bánatba esett, valamint az általánosan zavart helyzetében, az ember nem veszi észre, hogy mások nem föltétlenül ellene cselekszenek, és nem neki akarnak rosszat, hanem mindössze mindenki magának akar egy olyan jót, ami a mások „jó”-jával ellenkezik. Sőt azt sem veszi észre, hogy ezt, az ő elképzeléseivel, szándékával és akaratával ellenkező sors-játékot nem az Úristen eszeli ki, hanem a kábulatából hozzá hasonlóan felébredni nem képes többi ember, és ilyenkor önkéntelenül bár, de az elképzeléseivel szembeszegülő egész konjunktúrát: a sors-körülményeket és folyamatokat támadja, holott a sors-játszmákat támadni annyit jelent, mint az egyetemes törvényeket, és ez által az azokat létrehozó Istent támadni. „Ne játssz a játék ellen”, idéztem a hallgatóimnak gyakran, és íme, most én kezdtem el mágikus képzeletemben a játék ellen játszani.
Akkoriban folyamatosan jártam Bagolyváron karate edzésekre és hetente tartottam metafizika-asztrológia előadásokat, ezért mind fizikailag, mind lelkileg erős voltam, annak ellenére, hogy spirituálisan már nem lehettem tiszta, mivel a visszaérkezésem után, a „családi béke” fenntartása érdekében, lemondtam a korábban minden kudarc ellenében fenntartott, Emesével való, nyílt és őszinte beszélgetési igényemről, és mint egy klasszikusan idióta férj, megelégedtem a folyóügyek felszíni megbeszélésével és az érzékileg még mindig gyönyörűség-teljes szeretkezésekkel. Akkor még nem tudtam, hogy a belső szellemi hatalmakat és az öntudatot nem lehet becsapni és ezért azt sem vettem észre, hogy karate edzésekről hazafelé menet, azért iszok egyre nagyobb mennyiségű sört és vodkát, hogy a racionális gátakat feloldva, legalább önmagammal társalogjak, ahogy a nagyon taccsra ment részegesek ezt megteszik hangosan is. Én ezt a belső monologizálást külső megnyilvánulási formák nélkül tettem. Amikor ezekkel a kis kocsmai kitérőkkel a külvárosi tömbházlakásba hazaértem, Emese rendszerint már aludt. Ha nem aludt, akkor olvasott és az olvasás szentségét tiszteletben tartva, nem mentem be hozzá beszélgetni - akárcsak tizenkét évvel később Júliához, ha éjszaka közepén kimentem a vécére és láttam, hogy nála ég a lámpa, vagy világít a számítógép képernyője - de ha nagy ritkán a nappaliban, vagy a konyhában találtam, a beszélgetésekből veszekedések, majd kiengesztelő szeretkezések lettek. De hiába a külső tiszteletadás, mert az Emese elleni mentális támadásaim ugyanúgy folytak csendben, aminek a megszüntetését végül is egy iszonyú hűléssel sikerült elérnie a visszaható sorserőknek. Tulajdonképpen a felettes Én-em volt, aki térdre kényszerített, mivel az egész folyamat alatt, mintha tudtam volna, hogy azért iszom a sok vodkát és azért nem viszek törülközőt edzésekre, hogy végre beteg lehessek. Látszólag, mintha elbíztam volna magam, és már május elejétől nem vittem magammal törülközőt karate edzésekre, holott a kauzális Én-em volt az, aki ezt kieszelte. És az eredmény nem is késett: a kora nyári meleghullám közepette, hirtelenül télire hűlt a levegő. És talán még akkor sem tudtam volna annyira meghűlni, hogy öt napra rá, halálhörgéseket hallatva kelljen levegő után kapkodjak, ha idejében észbe kapok és ágyba fekve lecsendesedek, ahelyett, hogy folytatnám a magányos „görcsoldó” vodkázásokat. Így végül is sikerült kiterülnöm és az izzasztó tabletták kivételével, gyógyszer nélkül végigvészelt fullasztó éjszakákon szembenéznem a Tarot kártya által két hónappal korábban bejelzett belső Luciferrel.
Mivel úgy éreztem, hogy a mellem közepére, vagyis a szív-központomra rátapadt egy sötét erő, ami el akar veszejteni, és megsejtettem, hogy ezt a szurok-erőt a korábbi hetekben én hoztam létre a nappali tudatom elől elrejtett, és a tudattalanom bugyraiba süllyesztett harag-képzeletemmel, ezeken az éjszakon kezdtem elgondolkozni azon, hogy mire gondolhatott Jézus, amikor azt mondta, hogy boldogok a tiszta szívűek, mert megláthatják Istent. Nyilvánvaló, hogy nem egy külső Istennel való találkozásra gondolt, hanem az Isteni igazság meglátására, az egyetemes teremtés céljának a megértésére, a léttörvényeknek a személyi tudatban történő, felismerési képességeink elérésére. Persze, még távol álltam én akkor, hogy egyetlen betegség segítségével tiszta szívűvé váljak! De a betegség kellős közepében megszületett az a vágy bennem, amely nemcsak a betegség poklából vezetett ki, hanem elérendő vezérelvként lebegett előttem a később jelentkező próbatételek elfogadása és megoldása nehéz napjaiban és óráiban. Akkor tudatosodott bennem az, hogy a betegség annak a jele is, hogy Emesétől most már ténylegesen végleg el kell válnom, amikor a lábadozás egyik napján azon kaptam magam, hogy örvendek annak a háta mögött becsattanó ajtózár hangjának, ami azt jelezte, hogy két napra magamra hagy és egy közös barátunkkal elutazik az édesanyja vidéki kunyhójába, oda, ahová én szerettem volna vele együtt elmenni még két héttel korábban. Volt tehát időm és nyugodt körülményem végiggondolni az utóbbi két hét, két hónap és két év eseményeit. A betegség időszaka egybeesett azzal az időszakkal, amikor két évvel korábban Máriának - akárcsak nyolc év múlv Mártának -, sikerült különböző ártatlan célzásaival megingatnia Emesét a belém és a párkapcsolatunk erejébe vetett bizalmában, és ezáltal persze, a lánya saját személyiségébe és képességeibe vetett bizalmát is, aminek következtében Emese hamarosan „teherbe esett”. Egyébként Emese korábban elmesélte, hogy amikor még nem ismert személyesen és azt, a kazettára vett előadásomat hallgatta, amelyen a párkapcsolatok metafizikájának hátteréről beszélve, magyarázgatttam a hallgatóknak, hogy mi is áll igazából a „teherbeesések” metafizikai hátterében, őt egyáltalán nem lepte meg az a „meredek” állításom, hogy az öntudatában és hormonműködésében össze nem zavart, érett nőben csak akkor fogan meg a magzat, hogyha magának sem bevallotan szorong a magzatfoganás lehetőségétől, vagy öntudatlanul gyermeket akar. És, hogy a szellemileg zavarodott nők éppen azért esnek teherbe, mert félnek a teherbeeséstől. Sőt ugyanazt mondta mint, amit Gyopár és Mája, és Iringó és Szilvia és később Júlia is mondott, hogy kamasz korában ő is tudta ezt, de aztán jöttek a józan, gyakorlatias tanácsok és a tudományos anyai ijesztgetések, aminek következtében az idevágó veleszületett tudását és hitét elfelejtette. A bennünk egymás iránt meghasonlást idéző végzetes krízis abból keletkezett, hogy Máriának sikerült másodszorra immár feloldhatatlanul elültetnie ezt, az aggodalmas anyai féltés formájában tündöklő, de valójában a féltékenység ördöge által kieszelt sötét kételyt a lánya szívébe. Tény, hogy e külső és belső napsütéses hétvégi beteg-magányomban sikerült személyiségtudatom finomabb szintjein is elfogadni azt a tényt, hogy Emesétől, épp az ő érdekében kell elválnom elsősorban. Azért tehát, hogy nélkülem vívja meg az önfelszabadító harcát az anyjával, annak ellenére, hogy lelkemmel és ösztöneimmel nem tudtam ezt még mindig elfogadni és valahányszor a konyhában, vagy a nappaliban bele akartam fogni abba, hogy ezt elmondjam neki, fojtogatni kezdett a sírás és azt megállítandó, vissza kellett fordulnom a szobámba és lefeküdnöm az ágyamba.
Ami a Emese személyiségének az anyja zsarnokoskodása alóli felszabadulását illeti, jól tippeltem, mert amikor később, mint egy narkós függőségben szenvedő félnótás, az újrakezdés reményében kétszer is visszatértem Bagolyvárra, látszólag a Emesénél maradt ruháim, könyveim és egyéb használati tárgyaim elszállítása érdekében, örömmel és ugyanakkor szomorúan tapasztaltam, hogy végre már nem selypít, és nem vékonyítja el a hangját, amikor az anyjával beszél telefonon, hanem felnőtt módra és határozottan beszél vele és az általam sokat várt nem-eket is kimondja már bátran. Hiába, hogy én indítottam el a felszabadulás folyamatát, mert ennek a gyümölcsét már nem élvezhettem. Valaminek mindig meg kell halnia, ahhoz, hogy valami új állapot megszülethessen, egy új jelenség kibontakozhasson. Ugyanakkor viszont, a mélyben visszafordíthatatlanul elindult az a betegség is, amely az életerős Máriát nyolc hónappal az én Bagolyvárról való távozásom után, minden misztikus és nem misztikus energiákkal való pumpáltsága ellenére, idejekorán átköltöztette a túlvilágra, de ezt én már Istenhidegében, a Júlia iránti szerelemmel a szívemben értem meg. Nem örvendhettem a szabad Emese mellett az életnek. Az utolsó, Máriával folytatott telefonbeszélgetésünk éppen arról szólt, hogy meddig maradok még a lánya, vagyis a félig az ő tulajdonát képező lakásban? Bizonyára megnyugodott, amikor meghallotta, hogy sikeresnek bizonyult az aknázó munkálkodása, mert még aznap éjszaka végérvényesen hazautaztam Istenhidegébe. Egyikünk sem tudhatta még akkor, hogy szegény Mária piruszi győzelmet aratott mindössze: velem szemben megnyerte a csatát ugyan, de elvesztette azt a nagy háborút, amit a lányának az ő fennhatósága alatti tartása érdekében folytatott a saját lelkiismeretével. Emese végül is, a saját tapasztalatainak, kudarcainak és sikereinek az útját kellett járja. Nem lett ő sem énekesnő, sem metafizika-oktató. És, amit rögtön otthagyhatott az anyja halála után, az nemcsak az operaénekesnői pálya, hanem az is, ami miatt, két és fél évvel korábban, otthagytuk az Istenhidegei békés együttlétet és elköltöztünk Bagolyvárra: végzős, utolsó éves egyetemista státusa ellenére nyomban otthagyta, a konzervatórium zenetanári és kórus-karnagyi szakát is. Ahogy közös ismerőseink mesélték, az anyja temetése után, még az egyetem tájára sem ment többé, mivel időközben anyagilag sikerült függetleníteni és önállósítani magát: elvégzett egy számítógépes könyvelési tanfolyamot és ezzel a tudással sikerült egy jól menő hangszerárusító céghez, jól fizetett könyvelőnek bedolgoznia magát.
Itt az ideje, hogy végleg elbúcsúzzunk Ritától, Eddától, Emesétől, Gyopártól és Majától, valamint a sorsomat a tragikusan gyönyörteljes lényükkel kísértő, kísérő és irányító összes szeretőmtől, és forduljunk végre a szívünk melegével és értelmünk fényével a nyílt anyai terrortól ugyan szabadulni akaró, de a nálam fiatalabb anyja által, még Máriánál is misztikusabban befolyásolt és e befolyás által a négy gyermekes családanyai státuszában tizenkét év múlva elgáncsolt Júliával szembe. A korábbi fejezetek során leírt materializációs folyamatok és az ideális szerelmi beteljesedést nehezítő láthatatlan erőterek és erővonalak összefüggő logikai fonalát próbáljuk ugyanis kitapogatni e rendkívüli regény lehetőségeivel. A hangsúly tehát, most annak a misztikus összefüggésnek a feltárásán van, amelyet a nappali éber tudatommal én sem értek. De határozottan tudom azt, hogy semmiképpen nem történhetett volna mindez másképp és egy adott pontig, a betegségből való lábadozás közben végrehajtott spirituális megfordulás pontjáig, mintha minden lépés ki lett volna előre számítva, minden úgy kellett történjen, ahogy történt. Nehéz világosan kifejteni, hogy miféle háttér-erők hatása vezetett oda, hogy ennyi, mellettem beért, vagy általam tudatosan érlelt női léleknek és ennyi pompás női testnek az izgalmas vonzása és taszítása bűvköréből magamat kiszakítva, ennyi lángoló szív harcát lángoltató katartikus dráma után, hogy ennyi, „ha akkor másképpen csináltam volna, akkor másképpen lett volna” szerű gyötrődés után, mi vezetett mégis oda, hogy másfél évvel a Emesétől való hazaköltözésem után, a sokak által – és gyenge, kételkedő pillanataimban még általam is – ártatlan gyermeknek gondolt Júliával együtt arra az elhatározásra jutottam, hogy minden ésszerű józanság által előrevetített társadalmi-gazdasági kilátástalanság, minden szülői és nagyszülői aggodalom és az egymáshoz való kötöttségünket ellenző, látható és láthatatlan szülői és nagyszülői ambíció, minden ellenakarat ellenére, összeházasodjunk? Miféle korcs vagy ép, teremtő és megváltó, vagy visszahúzó és romboló sors-erők lehetnek azok, amelyek miatt a sorsunk összefonódott tiznkét évre, annak ellenére, hogy sokáig nem tudtunk az anyáink félelmétől, nyílt és és rejtett beavatkozási mániájától független, harmonikus életet folytatni? Olyannyira, hogy a Júlia édesanyját végül teljesen el kellett tiltanom az általunk létrehozott családunktól, amikor rá kellett jönnöm, hogy annak, a mi családi egységünkkel szembeni titkos ellenkezése, és a család felbontására való törekvése még a második és a harmadik gyermekünk születése után sem múlt el, és nem hagyta abba az intrikálást, a lányának a velem szembeni titkos és alattomosan csavaros, de csökönyös céltudattal végzett felbujtását?
A bennünk is élő sorserők kiegyenlítődési kényszere hozza létre a szerelmi vonzerőt és ezétrt, a szerelem elveszi az ember gyakorlati látását a kiegyenlítődéshez vezető kiélezett sorsállapot megvalósulása érdekében. Ezért, az anyja által irányíthatóan infantilisnak nevelt Júlia, sokkal érettebbnek tűnt számomra akkoriban a nála nyolc-tíz évvel idősebb nőknél és az ETA-ban divó misztikus elméletre alapuló szellemi tévhit következtében, úgy véltem, hogy ő spirituálisan fejlettebb értéktudattal érkezett a felnőttek világába, mint amazok. Szinte már csecsemő korától rá volt kényszerítve arra, hogy környezete érzelmi hullámzását, a hullámok völgyeit és ránézve esetleg veszélyt is hozni képes hangulatválásait figyelje. Amint kapcsolatba került a baráti körünkkel, előadásról előadásra járva szívta magába a kauzális információt. Meglepve észlelte a következetességre, nyíltságra és megbízhatóságra való törekvésünket és attól függetlenül is, hogy az én személyem a kezdettől izgatta képzeletvilágát. Hát eldöntötte, hogy amennyiben társaságra van szüksége, inkább hozzánk csatlakozik, ha lehet, mint az általunk feszegetett létkérdések boncolását unó, diszkóba és hokimeccsre járó osztály- és iskolatársaihoz. Én ugyan nem észleltem, de később azt mondta, hogy ő akkoriban ugyanolyan érzékeny félszegséggel, visszahúzódó bizalmatlansággal viszonyult a férfiakhoz is, mint ahogy általában az emberekhez és a számára igen bonyolultnak és veszélyesnek tűnő, „felnőttek világához”. Édesapjának a gyengeségként értékelt lelki érzékenységét elfedni hivatott, és így a Júlia szeretetvágyát bénító „józan ésszerűségének” a merev férfi-szobra, valamint a nyugdíjas rendőr nagyapja szenvedélyes indulatkitöréseivel színezett férfi-modell, semmi jót nem ígértek Júliának a majdani Férfira vonatkozóan. Mikor minden racionalitást elsöprően tüzes, mikor kegyetlen-hidegen spekuláló, a maga számára is kiismerhetetlenül ellentmondásos, vérzően-érző lelke, valamint a szüleitől való állandó rettegése, a női mivoltát megalázónak, alárendeltnek érző, és emiatt szenvedő édesanyja, valamint a viharos lelkű nagyanyja a „kan-kutya férfiak, egytől-egyig ugyanazt akarják” stílusú szónoklataival, már alapjaiban egy ingoványos, kegyetlen és veszélyes, negatív-szuggesztiók mocsarává tették Júlia számára a szerelem, a szexualitás, a párkapcsolat és a házasság képzeteit.
De - amint mondta - , ugyanúgy, ahogy mindig világosan ott állt az én nappali tudatomban már a korai kamasz korom óta, az ő veszélyesen ingoványos lelke mélyén is ott lappangott, aranykori álomként egy olyan párkapcsolatról szóló tudás, egy általa megfogalmazhatatlan és megmagyarázhatatlan sóvárgás az egészséges életre, amely a tudattalan halhatatlansági ösztönéből és az öt évvel kisebb öccsével 14 évesen folytatott szexuális kisérletezgetések során felspanolt, kielégülni vágyó szexuális sóvárgásaiból egyszerre eredt. Persze én erről semmit nem tudtam, mint ahogy sokáig nem tudhattam azt sem, hogy bekerültem a Júlia szerelmi vágyának, és ezáltal az életképzeletének a központjába. Amikor tudomást szereztem erről, nem számoltam eléggé életemnek e karmikus gyökerekből induló, sors-kihívásának a súlyával és mindössze egy új, kedves játékként örvendtem neki. Amikor észrevettem viszont, hogy a játék részemről is visszavonhatatlanul komollyá vált és a fiatal Júlia első éves egyetemista státusza miatt, ezúttal ténylegesen áttörhetetlen akadályokból álló helyzet elé állított a sorsom, újra kétségbeestem. Vagyis, minden metafizikai tájékozottságomat félredobva, mentálisan támadni kezdtem a horoszkópomból is kiolvasható, életem fölött ördögi körként hömpölygő, akkoriban még skorpióinak vélt sorsomat.
Szerencsére ezúttal hamar észbe kaptam, és megúsztam egy hűléssel a magamra, vagyis az isteni magomra való haragvást. Érdekes módon, miután feladtam a mentális tiltakozást és belenyugodtam a világ előtt felvállalhatatlannak látszó, sőt: akkor még abszurdnak és szégyenteljesnek képzelt páros-végzetembe, megérkezett a Júlia levele azzal a jóhírrel, amit itthon már nem közölhetett velem, mivel a vakáció-végi visszautazása előtt mondatott ki. Az tudniillik, hogy az édesanyja, ha nem is egyezett bele a kapcsolatunkba, de nem is ellenzi, vagyis, nem akadályozza azt többé, a Júlia törvényes gyámjaként.
Persze, ez még nem jelentett mindent, hanem mindössze annyit, hogy bizonyos keretek között, mégiscsak találkozgathatunk, mert az édesanyja nem fogja a rendelkezésére álló gyámi erejével és szülői eszközökkel nehezíteni a dolgunkat és a találkozásokból, meg a telefonbeszélgetésekből annyi lepereghet a szeme előtt, amennyit ő szülőként jónak lát és engedélyez. Ez viszont csak azt jelentette, hogy amennyiben Júlia két hónapban egyszer haza jön három napra, nyugodtan hívhatjuk egymást telefonon és szombaton, vagy vasárnap délután együtt is lehetünk egy pár órára, úgy, hogy Júliának az otthonról való hiányzása ne tűnjön fel és ne keltsen gyanút a nagyszülőkben, akiknél ő nevelkedett. Mindegy, gondoltam, nekem amúgy is összejött egy másfél hónapos Magyarországi előadássorozat, ami erkölcsi sikerrel és anyagi gyarapodással is kecsegtetett. Barátaink társaságában, egy nagyot buliztunk Március tizenötödike tiszteletére azzal a tudattal, hogy viszonyunk minden korkülönbség miatti lehetetlensége ellenére, szeretjük egymást, és ebben megállapodva, elváltunk több hónapig, azzal a reménnyel, hogy amíg én Magyarországról visszajövök és újból találkozhatunk, számunkra csak pozitív változásokat hozhat az idő.
És itt álljunk meg, és szaladjunk vissza az időben egy évet, amikor szintén az én főtéri lakásomban tartottuk azt a Március tizenötödikei bulit, amelyen Júlia is részt vett. Akkor figyeltem fel ugyanis igazán rá, de már nem úgy, mint a novemberi előadás után, vagy szilveszterkor, a társaságunkhoz csapódott, fizikailag ugyan érett, de mégiscsak mindössze egy érettségi vizsga előtt álló lányra, akinek egy huszonöt - huszonnyolc év körüli fiatalember esetleg nyugodtan udvarolhatna, de én semmiképpen nem. Az ő és az én horoszkópomnak a karmikus tengelyei közötti áttételes átfödéseknek a karmikus jelentését észleltem és az ebből kiolvasható karakterjegyek közötti természetes vonzalmakat, valamint a Napjegyeknek és az Ascendenseknek az egymást keresztező áttételes azonossága által jelzett vonzódásokat is jól éreztem. Nem tudom, hogy a felnőtti és asztrológusi felelősségtudat miatti önfegyelemmel járó belső tiltás pillanatnyi oldódása közben, vagyis, a néhány pohár bor elfogyasztása után keletkezett hangulatban, mit beszélhettünk a lassú páros táncaink alatt, hogy milyen rejtjelezetten tapogatózó kommunikációt folytathattunk Júliával, mert azon a házi ünnepségen, számomra a Majával való összemelegedés volt a tét, ami később meg is történt.
Tény az, hogy Júlia a következő héten, az iskolából hazafelé tartva, bekopogott lakásom ajtaján, mint ahogy jó ismerősök felugranak egymáshoz alkalmanként, néhány perces csevegésre. Gyakorlatilag nem történt semmi különös, megszoktam már, hogy akinek elkészítem a horoszkópját, utólag még felkeres, egy-egy felmerülő újabb tisztázandó kérdéssel. Júlia is ilyen logika szerint járt el, nem hozakodott elő semmilyen ürüggyel és én is segítettem neki, azáltal, hogy kikérdeztem őt olyasmiről, amiről tudtam, hogy minden diáknak akad bőven a tarsolyában: a tantárgyakról és a tanárokról, az érettségi előtt álló diákok egyéniség-próbálgató csínyeiről. És persze arról, hogy miként vélekedik ő a körünkben hallott és észlelt metafizikai életszemléletről? Gondolván, hogy komolyodik a helyzet, a harmadik látogatása alkalmával megkérdeztem, hogy tudatában van-e annak, hogy mit jelent a kettőnk horoszkópjából kiolvasható sors-vonalak kereszteződése, viccesen megjegyezve, hogy asztrológiailag egymás tükörképei vagyunk? Miután, az arcán komoly kifejezéssel rábólintott, finoman céloztam arra, hogy amennyiben valamikor a jövőben, valamiféle párkapcsolati viszony jönne létre kettőnk között, az csakis úgy lenne normális, ha mindkettőnk részéről egyenlő felelősségvállalás állhatna fenn. Ez az egyenlő felelősségvállalás viszont, tekintettel, nem csak a közöttünk levő nagy korkülönbségre, de a nagyon is különböző társadalmi helyzetünkre, egyelőre elképzelhetetlen. Ezzel sikerült aránylag tárgyilagosan befagyasztani az egyelőre senkinek, semmi jót nem ígérő, perspektívátlan érzelmi helyzetet és az ő horoszkópjáról, jövendő vizsgáiról beszélgetni. Tapasztalt vizsgázó lévén, elláttam ide vonatkozó tanácsokkal és megtanítottam egy pár, általában sikerhez vezető vizsga-módszerre.
A következő hetekben elmaradt az előadásokról. Az okát úgy tudtam meg, hogy a szomszédjában lakó barátaimtól elkérte a telefonszámomat és felhívott, mondván, hogy azért nem jön, mert nagyon meg van hűlve, de „akartam hallani a hangodat.” Na, itt már forrósodni kezd a helyzet, gondoltam, jó lesz oda figyelni, mert ha nem vagyok elég éber, valami nagy disznóság sülhet ki belőle. El kezdtem beszélni neki semleges hangon arról, hogy mi lehet a hűlésének a lelki oka, mármint hogy bizonyára igen erősen támad valakit, vagy valakiket gondolatban, de a baj az, hogy nem tudatosan és őszintén teszi ezt. Ő mindezt nyomban konfirmálta is, mondván, hogy sejti az igazi okot, mivel ő sem tudja, hogy miért, hirtelen haragjában a hatodikos öccsére támadt és nem elég, hogy összevissza ordibált neki értelmetlenül, de úgy a fűtőtesthez vágta, hogy annak majdnem betört a feje. Csak hosszú múlva tudtam és értettem meg, hogy az öccsével való ilyetén agresszív viselkedésének sokkal mélyebb spirituális oka volt, mint a, pubertáskorba jutott nagyobb testvérek szokásos türelmetlensége. Három évvel korábban ugyanis, a pedegógus anyja, az ugyancsak tanítónő keresztmemával elkövették azt a hibát, hogy a nemileg éppen hogy kifejlett Júliát, a nemi fejlődés időszakának a közepénél tartó keresztmama-fiával egy ágyba fektették éjszakára. A keresztmama fia nemi szerve, ha nem is érte még el egy férfi hivessző méreteit, de a meredvedési készségével és a fiú, meg a lány elemi ösztöneivel semmi probléma nem volt, ezért, ha némileg ügyefogyottan is, de az első nagy vizitet le is rendezték hirtelen, a velük egy szobában – a gyermekszobában – aludni letett, de alvás helyett, persze, hogy a nővére ágya felől érkező, izgalmasan misztikus nesszekre figyelő, harmadik osztályos öcsike füle hallatára. Ezzel még nem lett volna semmi baj, de a keresztmamai látogatás után, a nálam is erősebb skorpió-töltetű öcsike, előbb finoman kikérdezte a nővérét a dupla anyai áldással megesett „ártatlan” erotikus események felől, majd, amikor a sejtései beigazolódtak és a nővére szexuális természete felőli ismeretei konkrét formát öltöttek, kezdte zsarolni azt azzal, hogy amennyiben nem csinálja vele is azt, amit a keresztmama-fiával, elárulja az anyjának. Így történhetett, hogy az azonos szobában alvó testvérek, hosszú hónapokon át, zavartalanul élvezhették azokat a testi örömöket, amit hasonló korú, civilizált szülők gyermekei és kamaszai elég ritkán. Az ártatlan testvéri idillnek csak az újabb keresztanyai látogatás vetett véget, amikor is, a két tanítónő, a korábbi felállásban, illetve lefekvésben szerette volna rendezni az éjszakai pihenést, de ekkor a Júlia, askkoriban igen indulatos öccséből, a két peddegógus értetlenkedése közepette, menykőcsapásként kitört a nemes erkölcsi felháborodás, vagyis az elemi féltékenység. Attól a dátumtól nem volt több vendégfogadás Júliáéknál és az anyja a nappali szobában aludt az akkori élettársával, így téve lehetővé azt, hogy a két gyermek külön szobában aludhasson. Hogy a testvéri szerelmi idill, a külön szobában való alvás ellenére, folytatódott-e napközben, amikor a felnőttek dolgoztak, nem kérdeztem meg Júliától, de valószínű, hogy igen, mert csakis a növére szexuális szolgáltatásaira tovább is igényt tartó öcsike féltékenységének a kamszos indulatokkal telt leállítására kellett szolgáljon a kis fejének a füttőtestbe való, kegyetlen verése, hiszen megérezhette kicsi Jani, hogy amennyiben a nővére szerelmes lett egy férfiba, az ő testvéri erotikus mennyországának vége.
„ – Nézd meg a Marsodat a horoszkópodban.” – Kiderült, hogy ott áll a Mérlegben, együttállásban a Plútóval és a Vénusszal. Ez a stellium hirtelenül feltörő, nagyon összetett és egymésnak ellentmondó szerelmi- szexuális szenvedélyekre való hajlamot is mutat, amit ha a tudat alá fojt az ember, az természetes módon borítja fel a belső Mérlegét, vagyis a lelki egyensúlyát. Ez, kamasz- és fiatalkorban ki és befelé ható, rombolási és önrombolási hajlamokkal egybekötött ellenőrizhetetlen agresszív kitörésekhez, idős korban kezelhetetlen depresszióhoz vezet. Ráadásul a kettőnk horoszkópjának az egymásra fektetése azt jelzi, hogy a Mérlegben, a Júlia Plútója együttáll az én negatív Marsommal és Lilithemmel. Vagyis a bennem levő Marsi erők, magyarul: az én negatív férfiasságom színezete, genetikusan, és ezért visszafoghatatlanul az ő létképzeletében levő férfi-ősképeket provokálja és aktiválja a szexuálisx vágyaival együtt.
Mindez csak felvillant a tudatomban a beszélgetés alatt, miközben a Mars és a Plútó negatív együtthatását értelmeztem számára a Mérleg erőterében, azt a tanácsot adva, hogy vizsgálja meg az édesanyja horoszkópjában ugyanezeknek a bolygóknak a helyzetét és figyelje meg az anyján észlelhető hatásukat annak érdekében, hogy saját magában is ellenőrizhesse. E végső soron, semleges és tudományos, vagyis személytelen magyarázattal, valamennyire lehűtöttem a Júlia forróságát és, egy kicsit félve is a kettőnk kapcsolatának a feltartóztathatatlanul növekvő minőségi változása következményeitől, annál inkább azon kezdtem gondolkozni, hogy vissza kell mennem Emeséhez Bagolyvárra. És mivel emellett a finom félelem mellett, minden más, szellemi, lelki és fizikai körülmény is arra sarkalt, hogy visszafordítsam a sorsom kerekét és kezdjek elölről mindent és folytassam az életemet ott, ahol karácsonykor abbahagytam, vagy ha nem, akkor járjak a megszakított vezérfonal körül mindennek a végére, Júliával sok időn keresztül nem találkoztam. Mindössze a Bagolyvári „sámán-betegségemet” követő Istenhidegébe való hazaköltözésem napján futottam össze vele az utcán. Ez a találkozás nagyon jól jött, mert elmondhattam neki, hogy a lehetséges jövendő tanárja, aki egyetemi tanár státusza mellett, nemzedékem egyik legjobb festője is, elárulta számomra, hogy paradox módon, a bölcsészi kar filozófia szakára csak úgy lehet bejutni, hogy kívülről be kell magolni a középiskolás filozófia tankönyv egész anyagát és a vizsgán lehetőleg szóról szóra leírni azokat a leckéket, amelyeket éppen kijelőlnek a tanűgyminisztériumi hivatalnokok. Néhány nap mulva, megkeresett egy kicsengetési kártyával, de nem talált otthon.
A nyár elején értesítést kaptam, hogy elfogadták egy korábbi pályázatomat és magyar állami ösztöndíjjal két és fél hónapra elmehetek festeni egy olyan külföldi alkotó táborba, amelynek az lesz az előnye, hogy külön szobám lesz és csupán a közös étkezések alkalmával kell majd együtt lennem három, Magyarországgal szomszédos országból érkező művésztársammal. Ami az alkotó munka szempontjából csillogó lehetőségnek mutatkozott, egyre terhesebb és fojtogatóbb magánnyá alakult az első hónap eltelte után, ugyanis az alkotóház gondnoka és házigazda-mindenese, lévén egy, a pályája csúcsán álló szobrász, egy USA béli „erős” ösztöndíjat pályázott meg korábban, amit megnyert időközben és éppen akkor távozott oda, amikor én, az ösztöndíjas alkotóházi tartózkodásomnak mindössze a felénél tartottam. Így, néhány nappal a távozása után, egyedül maradtam az alkotóházban. A gondnoki fizetése mellett, a félig, vagy kétharmadig „leélt” ösztöndíjak hátramaradó részét nagyvonalúan zsebrevágó pasas persze, arra spekulált, hogy én is mindent felhagyok, mert nem számított arra, hogy én tényleg dolgozni megyek oda és nem üdülni. Úgy képzelte, hogy megfutamodok majd az egyedülléttől és ő automatikusan lenyúlhatja az általam fel nem élt, de az alkotóház számára már kiutalt ösztöndíj második felét. A magánnyal még nem lett volna semmi baj, de egy hirtelenül jövő, őszi hideghullámnak köszönhetően fagyos veremmé alakult régóta javításra szoruló, önellátó központi fűtéssel rendelkező alkotóház és miután a helyi tanácsnak leadott jelzésemre, a városi polgármester személyes intézkedése folytán a karbantartók megjavították a rendszert, háromnapi üzemelés után kiderült, hogy a tartályban semmi üzemanyag nincsen. Ennek feltöltéséhez viszont már senki nem tudta előteremteni a megfelelő pénzösszeget. Művésztársaim, akik jóval kisebb megvalósítandó munkatervvel érkeztek a táborba, mint én, néhány nappal a gondnok távozása után elutaztak, én meg ott maradtam a város melletti üdülőtelep fenyvesei alatt hibernáló üres alkotóházban, ahová egy ideiglenesen alkalmazott, ám túlbuzgóan lelkiismeretes takarítónő járt ki napi négy órában, teljesen fölöslegesen.
Az, hogy mégis ott maradtam - amivel kiváltottam az időközben Amerikai diadalútját járó szobrász sírig tartó haragját, hiszen emiatt kiderült, nemcsak az ösztöndíjakkal való szélhámoskodása, hanem a gondnoki felelőtlensége is, nem volt sem hősies, sem megfontolatlan harci tett a részemről. Sőt, azáltal, hogy a fogvacogtató hideg és a krimi filmekbe illő, kihalt üdülőtelepi magány ellenére vállaltam a maradást és a munka folytatását, egy igen összetett spirituális kihívásnak, vagyis karmikus szükségnek tettem eleget. Nem csak azért, mert tudtam, hogy amennyiben nem használom ki azt a lehetőséget, hogy a hátra levő őt hét alatt nem kell a létfenntartásom érdekében horoszkópokat készítenem, valamint azt, hogy minden zavaró tényező ellenére, az eltelt hetek alatt, végre öt év óta először, újra teljes gőzzel beleástam magam a festészet, vagyis a mitikus képalkotás bűvös folyamatába, nos, erre előreláthatóan nem lehetett több alkalmam a következő évek folyamán. Ha nem teszem meg, azt jelentené, hogy az öt évvel korábban megkezdett és a személyi válságom miatt abbahagyott munkákat soha nem fogom elkészíteni, mert sokszor még így is áthidalhatatlannak tetszett a korábbi látásmódom és az új, metafizikai létérzékelésem közötti különbség. A korábbi művészi látásmódommal szemben, időközben majdnem teljesen megváltozott szellemi alapállásom minősége miatt, amit viszont nem követett a megfelelő önkifejezési eszközök és képességek változása, az első hetekben sokszor elvesztettem a kedvemet és ott akartam hagyni a nyomorúságos alkotóházat és az ösztöndíjat. A meghátrálás viszont olyan, önmagammal szembeni adósságokat, olyan megoldatlan karmikus terhek tovább cipelését jelentette volna, amely további hiány-tudatban tartotta volna az öntudatomat és ezzel menthetetlenül további zavarokat okoztam volna az életemben.
Ez viszont csak egyik oldala az éremnek. Mert a vártnál jóval sivárabbra és magányosabbra sikerült külföldi alkotóházi izoláltságom közben rájöttem, hogy a horoszkópomból kiolvasható életfeladataim egyikének következtében, nekem nagyon sokat kell egyedül lennem és meditálnom annak érdekében, hogy külső ingermentes körülmények között, lehetőségem nyíljon arra, hogy a saját élettörténetem, a szellemi és lelki tulajdonságaim, valamint a spontán tetteim és a lényemből önkéntelenül kisugárzott energiák által a környezetemből kiváltott válaszreakciókat, valamint a mindennapi benyomásoknak a kauzális értelmét megtaláljam. Hogy ezen értelmeknek az egyetemes létfolyamatokkal és egyetemes léttörvényekkel való összefüggéseit felfedezzem és megállapítsam. Nagyon elszégyelltem magam, valahányszor visszagondoltam arra, hogy Emesének önkéntelenül is, azért kellett annyit magamra hagynia a szülei városvégi lakótelepi lakásában, hogy ezeket a mély szellemi megfigyeléseket, sorsösszegezéseket elvégezhessem. Én viszont, a belső szellemi kapcsolatok létrehozása helyett, folyton nehezteltem rá és az anyjára. Türelmetlenkedtem, és néha a kiborulás határáig lázadoztam magamban ellenük és saját sorsom ellen, ahelyett, hogy örvendjek a sokkal komfortosabb és sokkal rövidebb ideig tartó magányos óráknak, amelyek végülis, az ő kellemes szeretői személyének az előbb-utóbb bekövetkező hazaérkezésével mindig véget értek. És mindezt tudatos asztrológusi és metafizikusi fejjel tettem, miközben másoknak a hibabelátási készséget és a sorsfeladat-felvállalás szükségességét tanítottam! Meglátni más szemében a szálkát, miközben az enyémben a gerendát sem! Tudtam tehát, hogy ez a művésztelepi helyzet, a Bagolyváron elmulasztott létfeladatoknak a szellemi gyűjtőmedencéje és, hogy amennyiben felszedem a sátorfámat és ott hagyom az öt hetes magány-lehetőséget, később Istenhidegében, vagy máshól – esetleg egy börtönben, vagy szanatóriumban –, még ennél is sűrűbb és kietlenebb egyedüllétek várnának rám.
Maradtam hát, de valamivel nem számoltam. Illetve, számoltam, de nem gondoltam, hogy ennyire megvisel majd a bensőséges szexuális partner hiánya. A baj, korábbról származott, mert a Emesétől való elválásom után, nem sikerült senkivel egy biztonságos „belső” szexuális partneri viszonyt kialakítanom. Ha előretudottan és tudatosan felvállaltan következik be a hosszas szexuális hiány-állapot, nem okozott volna nagy gondot és nem sodort volna akkora válságba, mint amekkorába sodort. Az otthoni Pogányvár mellett megtartott metafizikai nyári tortáborunk óta, ahol utoljára egy Erdőszentmihályból érkező lány-hallgató szedett le tudatosan az amúgy is több hete lazuló lábamról és költöztetett át a szexuális aktusok véghezviteléhez, az enyémnél sokkal alkalmasabb, tágas sátrába oly gyorsasággal, hogy utólag csak hálásan nevetni tudtam Magdikának e harci tettén, ugyancsak hosszú négy heti kényszer-aszkézis után, csak Magyarországon találtam nagy-nehezen egy, éppen hogy nem hervadás előtt tündöklő virágszálat, akinek a szokatlanul lággyá aszalódott ölében, a kamaszkori fórró éjszakákra emlékeztető, huzamos kielégületlen állapot után, a „na végre sikerült” – élményez eljuthattam. Ezzel, az egyébként értelmes és igen jóravaló, nem csúnya, de nem is szép hölggyel viszont, bármilyen kényszerítő erővel is jelentkezett negyvennyolc óra múlva az előbbi testi kiegyenlítődést követő és engem mindig sötét képzetalkotásokba sodró, kielégületlen férfiasságom, elégségesnek tartottam egy héten egyszer, de maximum kétszer a „nemi közösülés” kultikus aktusát elvégezni. Így nem tehettem mást a jéghideg szobában nehezen lecsituló képzeletemmel mint, hogy kétségbeesetten reménykedjek. A harmadik hét közepe táján, egyik este, erősen elegem lett a normális fenekű partner nélkül töltött földi nyomorúságból, és újra ellenőrizni akartam a fiamat keresztelő pap barátomtól valamikor ajándékba kapott és egyébként mindig nálam levő mini Evangéliumból azt, hogy egészen pontosan, miként is mondja azt Jézus, hogy „Amikor a kettőt eggyé teszitek, akkor léptek be a királyságba”. Ekkor egy másik, korábban már sokszor hallott és olvasott kinyilatkoztatáson akadt meg a szemem. Azon, ami valahogy ekképpen hangzik hogy „Én vagyok a kapu, amelyen keresztül el lehet jutni az Atyához. Aki általam kér valamit az Atyától, az maradéktalanul megkapja.” Nem tudom, hogy a kétségbeesés, a magány-ellenes dac, vagy az intuíció hatására cselekedtem-e tehát akkor, de tény az, hogy annyi kudarcba fulladt, jóindulatból fakadó vágy és törekvés után, abban a kérdésben, hogy teljes áldozatkészséggel és felelősségtudattal merek-e szembenézni egy jövendő családapai elköteleződéssel, metafizikai tudatossággal mertem vállalni a tisztaszívűséget.
Leoltottam hát a villanyt, és az ágyamon hanyatt fekve, amennyire akkor még tőlem kitelhetett, ellazultan, minden bánattól és minden sors-nehezteléstől kiürítettem a szívemet és azt kértem, „teljes szívemből, teljes lelkemből és teljes elmémből”, hogy végre valahára, minden esetleges társadalmi és személyi akadály ellenére találkozhassak és egybekelhessek, azzal a nővel, aki számomra rendeltetett, attól függetlenül, hogy az hasonlít-e majd arra, akit én korábban sokszor elképzeltem. És attól függetlenül is, hogy cigány-e, magyar-e, román-e, angol-e, vagy német, de mivel rég nem éltem már álmodozó misztikusi szinten, azt is kértem, hogy valamelyik a kettőnk közül, tudjon annyira beszélni a másik nyelvén, hogy a köztünk levő kommunikáció verbálisan minél teljesebb lehessen. Nem tudom, hogy gondoltam-e én akkor Júliára, vagy hogy akárcsak átvillant volna képzeletemen az ő arca. Az általam ismert női személyek közül, egyedül Gyopár volt az akire, mint a jövendő gyermekeim anyjára is gondolni mertem. De tudtam azt is, hogy amióta, a Emesénél rám törő elgyengülésem miatt, becsaptam őt azáltal, hogy nem mentem hozzá vissza, amikor ő egész éjszaka várt rám a Bagolyvári lakásán, és ahelyett, hogy a szavamnak álljak, elbőgtem magam a Emese lakása padlóján az egymásba fonódó mosatlan ruháinkat tartalmazó nájlon zsák előtt és a könnyeimtől meghatódó Emese ölelését viszonozva, csókolózni, majd szeretkezni kezdtem Emesével, szóval, tudtam, hogy attól az éjszakától kezdve, Gyopár határozott, és végül győzedelmes harcba kezdett önmagával annak érdekében, hogy az őt hozzám kapcsoló érzelem-kötelékeket elvagdossa. Az viszont egészen biztos, hogy a következő napokban felvillant a tudatomban, hogy az összes általam ismert lány és nő közül, Gyopáron kívül, a rám gyakorólt szexuális vonzereje és a belőlem kiváltani képes „szeretnivalósága” mellett, csak Júlia rendelkezik olyan spirituális ösztönökkel, hogy, amennyiben tudatosságra tehetne szert hirtelenül, mindazt, amit én látok, különösebb magyarázatok nélkül meg tudná érteni és minden további nélkül, a potenciális szellemi partnerem lehetne.
Persze, ugyanakkor azt is úgy tudtam akkor, hogy mindez, az abszurditásig menően lehetetlen, hiszen Júlia nem csak gazdaságilag, hanem törvényileg is szülő-függő volt még, és eleve kárnak látszott időt tölteni ilyen, alattomos vágyak által serkentett, meddő gondolatokkal. De az isteni sors-erők elvették a józan eszemet akkoriban, mert sehogy nem tudtam belenyugodni abba, hogy nem találom meg az élettársamat. Ezért, amikor az alkotói remetéskedésem próbatételeit, ha fizikailag legyengülten is, de férfiasan kiállva, befejeztem a magamnak kitűzött munkákat, útban hazafelé megkerestem Gyopárt azon a Budapesti egyetemen, ahova időközben átigazolt. Tőle viszont azt kellett megtudnom, hogy ő, mint korábban is, sokkal eredményesebben járt-kelt a világban mint én, és találkozott az „igazival”. Mivel nagyon értelmes embernek tartottam Gyopárt, aki lehetőleg soha nem beszél csak azért, hogy mondjon valamit és semmiképpen nem mondana valamit csak azért, hogy engem félrevezessen, egy percig sem kételkedtem abban, hogy tényleg megtalálta az igazit, és ezt a későbbiek be is igazolták. A mindvégig magas fokú tiszteleti fokon maradó baráti érzések szintjén búcsúztam el tehát Gyopártól, és azzal a magam elől is rejtett, hihetetlen gondolattal, hogy amennyiben nem ő, akkor mindenképpen csak Júlia lehet az, akit én a magát Kapunak nevező Jézustól, illetve általa az Atyától megkapok. Ennek a lehetséges beteljesedésére viszont, még csak komolyan gondolnom sem mertem.
Mit tehettem mást, mint hogy az őszi elhagyatottságában kietlenné vált, hideg üdülőtelepi alkotóházban gyűjtött szexuális feszültségemtől a Budapesten felkeresett régi barátnőmnek az öt éve nagykorúsodott ölében, néhány napos fél-idilli együttlét segítségével megszabadultam. Sőt: miután Isten hidegében is találtam egy, a bánya-mérnök férjétől több éve elválttá minősült biztonságos lágy öblöt, megnyugodva és tiszta lelkiismerettel, vagyis minden lehetséges szexuális hátsó szándékot nélkülöző állapotban és helyzetben, felhívtam telefonon a Júlia másik keresztanyját, akit még a Meta kurzusairól ismertem, és barátilag megkérdeztem, hogy Júlia bejutott-e az egyetemre?
– Igen, bejutott és méghozzá nagyon jó eredménnyel, úgy, hogy még első fokú ösztöndíjat is kapott.
– Na, ez nagyon jó hír. Ennek nagyon örvendek. Tudtam én, hogy ügyes lesz. Mond meg, hogy gratulálok. És te hogy vagy?
– Én is jól vagyok, köszönöm szépen. Éppen most készülök Bukarestbe.
– Bukarestbe? Mit csinálsz ott?
– Megyek Mátéékhoz egyet hétvégére.
– Ilyen szorosan tartod még velük a kapcsolatot?
– Igen.
– Na, ennek is örvendek. Mond meg Máténak, hogy barátsággal üdvözlöm mindannyiukat és mindig hálával gondolok rájuk mindazért, amire tanítottak.
– Jól van, megmondom. Biztosan fognak örvendeni.
– Oké. Minden jót neked is és szép álmokat.
– Viszont kívánom, szervusz.
„Na, Balog Ádám, ez a kő is leesett a szívedről. Júlia elérte, amit akart, és ezáltal már a maga törvényes útját járja. Így hát mindkettőtök szerencséjére, nem lesz alkalmad elcsavarni a fejét. Ez a fejezet le van zárva. Hál' Istennek nem kell egy Borókával majdhogynem egykorú lánnyal zavaros szerelmi ügyletekbe bonyolódj. Más irányból kell érkeznie az életed nőstény angyalának, akit a Krisztuson keresztül bizonyára máris elindított feléd az Atyaúristen és aki bizonyára Júliánál sokkal érettebb és függetlenebb!”
Ember tervez, Isten végez. Az egyetemes törvények ismeretében nem csodálkozunk utólag, ha racionálisan is megérteni vélünk valamit abból az egyébként is logikus, de a pillanat bűvöletében irracionálisnak látott, igen összetett erőszövődményből, amit a vallásos képzetekkel élő személyek, a következmények tükrében csodának, vagy éppenséggel Isteni kegyetlenségnek neveznek. A fenti telefonbeszélgetés után egy hétre, Júlia hívott fel telefonon Bagolyvárról.
– Édesanyám mondta, hogy érdeklődtél a sorsom felől.
– Ez így van és nagyon örvendek, hogy bejutottál az egyetemre és annak is, hogy az elsők között jutottál be. Gondolom, megfogadtad a tanácsomat és végig bennmaradtál a teremben, hogy mindent ami eszedbe jut és a tárgyhoz kapcsolódik leírhasd és figyelmesen kijavíthasd az esetleges hibákat is?
– Majd elmesélek mindent, amikor hazamegyek.
– A téli vakációban?
– Nem a téli vakációban, hanem a jövő hétvégén. Otthon leszel-e?
– Igen.
– Akkor péntek este, vagy szombat délelőtt jelentkezem. Na, szia.
– Szia Júlia, továbbra is légy ügyes.
Persze hogy a telefonbeszélgetés után felrémlett bennem egy olyan gondolat, hogy távoli egyetemistasága ellenére, csak kialakul majd Júliával is, valamilyen közelebbi, esetleg egy, a Emese és a Gyopár után maradt lelki űrt betömni hivatott romantikusan idillikus, de semmiképpen nem elkötelezett kapcsolat a többi, éppen futó, vagy még éppen csak tervbe vett, lehetséges szerelmi kalandom között. Mivel a filozófia szak négy éves, Júliával egyértelműen elkötelezett szerelmi viszony az én képzeletemben akkor sem merülhetett fel. Júlia tehát, meglátogatott a következő hét végén és a felvételi vizsga lezajlásáról szóló beszámolója mellett, az elsőéves egyetemisták lelkesedésével mesélt az érdekes bulizásokról és egy utolsó éves gépészmérnök hallgató fiúval kerekedő érzelmi viszonyáról. Meghallgattam és elláttam metafizikus-lelkiatyai tanácsokkal minden téren és fellélegezve nyugodtam belé, hogy Hálistennek, veszélytelen baráti viszonnyá alakul majd a kapcsolatunk. Én balga! Valójában csak az történt, hogy kölcsönösen hazudtunk egymásnak, mivel, eltérő megfontolásból, de nem mertünk őszinték lenni. Ő tapasztalatlansága miatt és amiatt, hogy végül is egyidős vagyok a szüleivel, én, a korával és a státuszával együttjáró „normális” élet-helyzete miatt, vagyis, az elkötelezett párkapcsolat esetében, csupa nehézséget és kellemetlenséget jelentő társadalmi helyzetünk miatt. De két hét múlva már megint az édesanyja Istenhidegi lakásából hívott fel telefonon és, születésnapom ürügyén, hozott egy általa készített, tényleg jól sikerült akvarell festményt ajándékba. Ez már jelképes beszéd volt, a szellem szavak nélküli jelbeszéde, amit csak az ésszerűség ostobái nem tudnak megérteni. Így, hát figyelmesebben beszélgettem ezúttal már vele és végül megértettem, hogy voltaképpen tanácstalan, mert nem tudja, hogy mit tegyen a végzős egyetemista barátjával: lefeküdjön-e vele?
– Júlia, te még szűz vagy, igaz?
– Igen. – Ma sem tudom, hogy amikor sok év múlva, a feleségemként elmesélte a keresztanyja fiával és az öccsével való „ártatlan” szexuális közösüléseit, miért nem jutott eszembe, hogy az első szeretkezésünk után, a lepedőmön maradt enyhe rózsaszínű foltocska észlelése ellenére - ami semmiképpen sem hasonlított egy szüzesség vesés nyomaira -, ő egyetemista korában ilyen lényeges kérdésben és nyíltan hazudott nekem. Tény, hogy csak miután fehér a feketén leírva olvashattam az anyjához való költözése után, hogy az ő igazi lelki társának nevezi azt, az öccsével egy idős, és az öccsére nagyon hasonlító New Yorki kokainos gurut, akivel három hónapja állt levelezésben, jöttem rá, hogy mennyi sokat hazudott nekem a szentem tizenegy éven át.
- Ha úgy érzed, hogy igazán szerelmes vagy belé, akkor, szeretkezzél vele. Ezt te kell saját magaddal megbeszéld. A naplódban kérdezd meg magadtól, hogy igazából szerelmes vagy-e a fiúba és, ha úgy érzed, hogy igen, akkor minden rendben, nincs amiért tovább mérlegelj. De ha nem vagy igazából szerelmes, ne tedd meg, mert őt is becsapod ezáltal, és számodra lehet, hogy rosszul végződik a dolog, olyan értelemben, hogy nagyon sokáig kell várnod, vagyis, csak nagyon sok szeretkezés után fogod tudni megtapasztalni azt, hogy milyen a szexuális gyönyör, hogy mit is jelent valójában a szexuális beteljesülés érzése.
És elmeséltem neki az Edda esetét és egy másik barátnőm esetét is, aki még mindig nagyon nehezen jut el az orgazmusig és csak úgy, ha előzőleg a partnerei nagyon sokat simogatják és ingerlik a csiklóját, mert az első szexuális élményét olyan megfontolásból vállalta fel, hogy nevetségessé válik az egyetemen, ha kiderül róla, hogy ő szűz még. És annak ellenére, hogy ez a barátnőm egy igen kellemes és jóindulatú ember, az ő számára a szexuális aktus csaknem egy technikai kérdés maradt és nem a finom odaadás és a teljes eggyéolvadás útján történő kiegyenlítődés aktusa. Úgy éreztem, hogy e tanács által, anélkül, hogy Júliát bármiben is félrevezettem volna, sikerült teljesen rábízni a döntést a kettőnk ügyében is. Hiszen meg voltam győződve, hogy szüzességében miattam mérlegeli az egyetemista barátjával való szexuális kapcsolatteremtés lehetőségét, illetve, annak az elkerülését.
Mivel az önmegfigyelések során észrevettem, hogy elemi módon, majdhogynem sóvárogva vágyok minden meglátott, nálam magasabb nővel szeretkezni, és ugyanakkor spontán mentális agresszivitást is vált ki belőlem az, ha egy szép, de nálam magasabb nőt látok egy boltban, vagy akárcsak az utcán is, már a bagolyvári búcsúvételt követően, eltökéltem, hogy megszabadulok ettől a komplexusomtól és nálam magasabb szeretőt kerítek. Ugyanazzal az udvarlást és egymás-szédítését kizáró egyenes beszéddel, mint amit a Emese előtt megismert lányoknál alkalmaztam, időközben sikerült a külföldről való hazatérésem után néhány hétre elérnem az is, hogy egy nálam jóval magasabb és ráadásul majdnem tökéletes arányokkal rendelkező szeretőm is legyen. Ez megnyugtatóan hatott az Oroszláni hiúsággal spékelt skorpiói lelki világomra, hiszen ezáltal megszabadulhattam a nemrég felfedezett komplexustól és tudtam, hogy ezután már nem fogom érezni a korábbi, lelki világomat mindig felkavaró agresszív kihívást a nálam magasabb szép hölgyek személyével szemben. Ezért, noha mindössze a komplexusomtól való megszabadulás volt a szexuális viszonyom célja és egyáltalán nem voltam szerelemes a magas hölgybe, hiába éreztem, hogy amennyiben rajta múlik, Júlia fogadná az udvarlásomat, egyáltalán nem akartam ebbe belevágni, mivel vele kapcsolatosan, nem akartam belemenni semmiféle elköteleződést igénylő idillikus viszony kialakításába, de azt sem szerettem volna, hogy a szüzessége sportéremként az én lelkiismeretem nyakán lógjon. Ugyanakkor egyre inkább be kellett látnom azt is, hogy a Júliához való elemi vonzódásommal szembeállított józanságom nem sokáig tartható, mivel ez, mindössze a kapcsolatnak a nyílt felvállalásával járó, nehézségektől és kellemetlenségektől való félelmemből táplálkozott. Ezért, amikor a visszautazása után két héttel, újból felhívott Bagolyvárról telefonon, mielőtt bármit mondhatott, vagy kérdezhetett volna egyenesen rákérdeztem:
– Úgy-e szerelmes vagy belém?
– Igen.
– Rendben van, hányadikán utazol haza a téli vakációra? – Megmondta pontosan a dátumot és az esti órát.
– Édesanyád tudja?
– Nem.
– Jó. Akkor mondjál neki egy nappal későbbi időpontot és az állomásról egyenesen hozzám gyere, mert meg kell beszéljünk egy csomó fontos dolgot.
– Rendben van, húszadikán este tíz után nálad leszek, ha nem késik a vonat.
– Rendben van. Várlak. Az ajtót nyitva hagyom, ha éppen fürödnék, stb. – Így legalább azt tudtam, hogy a Júlia részéről minden egyértelmű. De nekem igen bonyolult volt még akkor a magánéletem és belátható időn belül a körülöttem – bennem, állandóan bogozódó szálakat nem szakíthattam el egy huszárvágással. Azt akartam, hogy a lehető legnyíltabban és őszintén, ezt a sokszálú kötelék-csomómat ismertessem vele, vagyis azt, hogy megbeszéljem vele, hogy tényleg képesnek érzi-e magát az előreláthatóan sok, magát érdekeltnek tudó személy lelkiállapotát felkavaró kapcsolatunknak a közel jövőbeni, nyílt és felelős vállalására? Vagyis azt, hogy amennyiben nemcsak szalmaláng szerűen fellobbanó romantikus érzésről van szó – és ezt is ellenőrizni akartam –, hanem az egy éves ismeretségünk folyamán kiérlelődött, ténylegesen erős és általa is tudatosan vállalt, felelősségérzésbe is ágyazható szerelemről, akkor én is belekezdek a létező kapcsolataim kifuttatásába. Ez viszont féltékenykedés nélküli megértést és türelmet igényelt az ő részéről.
Mindent elfogadott, annak ellenére, hogy sokszor elismételtem számára még azt is, hogy azt is meg kell értenie, hogy nem kezdhetjük el azonnal és nyíltan a viszonyunkat, hanem az elején ez meg kell maradjon mindössze az egymás iránt érzett sokrétű, de egyértelmű vonzalomnak a bevallása és az egymással szembeni felelősségtudat szintjén. És, hogy mielőtt minden szinten, teljesen az egymáséi lehetnénk, azt is el kell viselnie, hogy mialatt egymástól távol leszünk, én időközben még szeretkezni is fogok más nőkkel. Ezért az ölelkezéseken és a csókolózáson belül tartottuk a vágyak testi kibontakozását, annak ellenére, hogy együtt aludtunk, és másnap, késő délután, amikor a Bagolyvár felőli vonat Istenhidegébe érkezett, mindent az egymás felelősségtudatára és e felelősségtudat mágikus hatására bízva, elköszöntünk egymástól az egész téli vakáció idejére.
A barátaimmal előadásokkal egybekötött szilveszterező téli tábort készültünk tartani, és ezzel együtt, nekem máris, egy korábbi, szimpla ismeretséggel kezdődő és elkötelezetlen, játékos levelezés útján beindult szerelmi szálon kellett még végigmennem, egy igencsak jól mutató, nálam két évvel idősebb külföldi hölggyel, akinek korábban felajánlottam, hogy jöjjön el a táborunkba és ott mindent, amit a néhány találkozásunk alatt elhangzó kijelentésemből nem értett meg és meredeknek talált, meg fog érteni. Terézia igen jártasnak és a gyakorlati értesülések szintjén tájékozottnak is bizonyult mindenféle hamis metafizikával kapcsolatos misztikus területen, olyannyira, hogy családfenntartó-pénzkereső tevékenységét is a természetgyógyászat egyik határterületén fejtette ki, de a vele született földi pragmatizmusa miatt nem volt képes az analogikus kapcsolatok átlátására. Annak ellenére, hogy ő is, a Pécsi Gyöngyi társaságának az egyik tagjaként, a Rejki „beavatás” valamelyik fokozatával is rendelkezett. Ezért, a Terézia-ügyben valójában olyasmit kértem én Júliától, amibe biztos voltam, hogy végülis nem lesz képes végigcsinálni, és úgy gondoltam, hogy bármi lesz is, ezzel legalább egy évre elhalasztom az elkötelezett párválasztás felelősségét és mindazt a kellemetlenséget, ami a kapcsolatunk nyílt felvállalása esetében, mindkettőnket fenyegetett. Főképp engem, akit egyértelműen azzal fognak vádolni, hogy felelőtlenül elcsavartam a fiatal lány fejét,
Mivel évekkel korábban még a METÁ-ban is tapasztalhattam azt, amit Hamvas Béla Scientia Sacra III. esszéjének elején olvasható, hogy a legtöbb misztikus iskola, csakúgy mint a materialista tudomány és a kereszténynek hívott vallás, ott bukik meg, vagyis ott vezeti félre híveit és saját magát, hogy könnyítést ígér, óvakodtam attól is, hogy az asztrológiát öntisztítási eszközön és tájékozódási lehetőségeket kínáló tudományon kívül másra használjam. Miután tényleg megértettem a lényegét, többé nem törekedtem arra, hogy a segítségével megnyerjem az életemet. E belső etika túl szigorú követése viszont a helytelen alapállás másik végletébe sodort, ugyanis azáltal, hogy hosszú hónapok, sőt kerek egy esztendő után sem hasonlítottam össze tüzetesen és nem állítottam tükörbe a Júlia horoszkópját az enyémmel, megelégedve a szembeszökő karmikus összefüggések észlelésével, végül is fölösleges gyötrelmeket idéztem be mindkettőnk számára. Az a téves mentalitás, amivel mintha tudatosan nem akartam volna a sors-tükrömmel szembenézni, oda vezetett, hogy nem csak az elején fogtam bele ímmel-ámmal, az előtte is feltárt többi „folyó kapcsolataim” felszámolásába és a kettőnk világosan karmikus kapcsolatának az egyértelmű felvállalásába, hanem még a következő nyáron is, amikor mindez megtörtént és kiderült, hogy mennyire igazi partnerem mindenben Júlia és ugyanakkor egyikünk sem bírja sokáig a másik nélkül, a hosszú és elmélyült beszélgetéseket lehetővé tevő nyári tábor alatt tehát, még mindig arra ösztökéltem őt, miközben világos volt, hogy egyik porcikája sem kívánja ezt, hogy vegye nagyon komolyan az egyetemet és pontosan azért, mert semminek nem látta értelmét abból, amit ott és ahogyan ott tanulhat, „vállalja fel a harcot” és vizsgáljon meg minden részletkérdést, annak érdekében, hogy később pontosan és biztosan tudhassa azt, hogy a filozófia hol követi el a tévedéseit és az árulásait, és ezért miért nem használ semmit, sem az ő számára, sem az emberiség számára a polgári filozófia? Ha tüzetesebben megvizsgálom a kettőnk horoszkópját, ilyesmit nem vártam volna el sem tőle, sem önmagamtól. Júlia viszont, aki egyre jobban kezdett érteni az Asztrológiához, bölcsebbnek vagy legalábbis kíváncsibbnak bizonyult nálam és utólag ellenőriztette velem, hogy nem-e tévedett ő valahol, amikor a kettőnk horoszkópját összevetette. Amint mondta, ő az ún. „provokáló”, tehát a diszharmonikus fényszögekből huszonötöt számolt össze és ugyanakkor – ami végül is jelezte, hogy kikerülhetetlen az „egybekelés” – tizenkét együttállást számolt össze a két horoszkóp összevetése során. És ezzel még számba se vettük a két horoszkóp bolygóinak és karmikus mélypontoknak az együttállásait és az egymást pozitívan befolyásoló fényszögeit, de ami ennél is fontosabb: a Lilith, a Vénusz, a Mars és a Plútó szintén provokatív kölcsönhatásaiból kikövetkeztethető, részben éber állapotban is észlelhető, de a kettőnk személyéből többnyire öntudatlan sóvárgásokat kiváltó, szexuális jellegű vonatkozásait. Ezekkel viszont akkor nem számoltam. Hát hogyan számolhattam volna az olyan asztrológiai tényekkel, amelyekről akkor még nem, hogy én, de egyetlen magyar asztrológus sem tudott még, és éppen emiatt, reám várt a keserves tapasztalatokon keresztül történő, spirituális felfedezések tragikus dicsősége. Hiszen, akárcsak a többi asztrológus és misztikus csodabogár-kozmetikus, akkor még semmit nem tudtam, mivel hogy nem is tudhattam, a női, és főként az anyai érzés- és képzeletvilágnak a teremteni és rombolni egyaránt képes, mágikus hatalmáról.
Miközben mindkettőnknek az orra hegyére egy-egy „ékes” pattanás nőtt, ami egyértelműen arra utalt, hogy egyikünk sem tud a saját tudattalan világa mélyrétegeiben rejlő démonaival szembe nézni és, hogy mindketten fantáziálunk még arról, hogy más partnerekkel is szeretkezhetünk még néha, de ezt a gondolatot lenyomjuk a tudattalan világ homályába, miközben a szimmetrikus virító jeleinkről nem győztünk eleget mulatni a társainkkal együtt, a nyári vakációja elteltével, Júlia visszament Bagolyvárra. „Bölcs útmutatásaim” alapján, a filozófia válságát annak a fellegvárában, „egészen komolyan” kellett volna megvizsgálja és leleplezze. Természetesen, ebből semmi sem lett, mivel, hogyha nem minden második pénteken, akkor minden harmadik hétvégén „hazarohant”, pontosabban: mielőtt hazament volna, egyenesen az én lakásomba érkezett a vonatállomásról. Az elején magától és „önszántából” csinálta ezt, de két hónap múlva már az én türelmetlen hívásomra is, vagyis szerelmes sorsomba beletörődő és ezáltal minden jövendő harcot és nehézséget felvállaló kérésemre. Eközben, Júliának a Dórával egyidős édesanyja egyre bölcsebbnek látszó, magatartást tanúsított, vagyis egyre szelídebb kéréseket támasztott a kapcsolatunk egyre feltartóztathatatlanabbul növekvő tüzével szemben, miután a nyári tábor előtt egy, a gutaütéshez hasonló tudatkieséses és tudathasadásos állapottal járó, de hamar múló fizikai gyengeség vette le a lábáról. Nyilas szülött lévén, Kos Sárkányfarokkal, ráérzett ugyan arra, hogy a betegsége abból ered, hogy a tudatában a lét rendeltetésével ellenkező polgári erkölcsből felállított mentális falat kellene a lelkével áttörjön ahhoz, hogy igazi személyéhez és ezáltal a felnőtt lányához is eljuthasson, de ezt soha nem tudta teljesen véghezvinni. Ő egyelőre csak annyiban volt már ellenfelünk, amennyiben a valós felelősségtudatának még alá nem vetett gyakorlati esze sugallatára attól kezdett rettegni, hogy Júlia nehogy ott hagyja az egyetemet. A látszólag megértett metafizikai indoklás ellenére, valahányszor alkalma volt, könyörgött a lányának, hogy fogjon bele az általa szállított fogamzásgátló tabletták szedésébe és amikor tudomásul vette, hogy erről a „biztonsági intézkedéséről” le kell mondania, azért kezdett imádkozni, hogy amennyiben Júlia terhes marad, azonnal szóljon neki, mert „ő mindenben” (értsd alatta a lehetséges magzat kikapartatásában) a „gyermeke” segítségére lesz.
Persze, ilyesmiről szó sem lehetett, hiszen már akkor tudtuk, hogy az ilyen „ellenálló” gondolkozás ellentmond a sorserőket mozgató egyetemes törvényeknek és aki a törvényeket megsérti, az törvénytelen sorshelyzetbe kerül. És akkor lesz sírás és rívás és a fogaknak csikorgatása. Amikor a Júliának a Bagolyvárra való visszautazása utáni magányomban, megértettem és elfogadtam azt, hogy ő kell legyen a nő, akit én egy évvel korábban részben kétségbeesésemben, részben az evangélium szavahihetőségének ellenőrzése céljából Krisztuson keresztül az Atyától „megrendeltem”, eldöntöttem, hogy feloldom a magzatfoganás ellen hozott képzeleti és gondolati zárlatot, annak érdekében, hogy nehogy nemzés képtelenné váljak, egy teremtésellenes lelki védő pajzzsal a szívem előtt. Ezt közöltem is vele. Az volt az elképzelésem, hogy ő nyugodtan védekezhet továbbra is mentálisan, mert nem annyira támadott a Holdja mint az enyém és ráadásul a Napja mellett is áll, ami azt jelenti, hogy ha kell, ő azonnal fel tudja oldani a spirituális zárlatot, miközben az én kitisztulásomhoz bizonyára több idő lenne szükséges. Utólag derült ki, hogy ez az elképzelésem nem állt összhangban az egyetemes törvényekkel, hogy ez, az akkori ismereteimnek megfelelő rész-látásból eredő spekuláció volt részemről, mert a Rezonancia törvénye alapján, az egyre konkrétabb ideákká váló spirituális magok egyszerre csiráznak ki mind a két szerelmes aurájában. Így Júlia is hasonló sejtelmekkel küzdött már a nyári táborunk időszakában, aminek a hatására, rá is jött arra az alapigazságra, hogy a menstruáció a női tudattalan lelki és idea-világ tisztítása szükségének a fizikai jelzőrendszere. Az, hogy e felismerése fedi a valóságot, abból is kiderült, hogy a Verácska születése után kilenc hónapig, a második gyermek után tizenegy és a harmadik lányunk születése után már tizenhárom hónapig nem jött még a menstruációja, mivel intenzív naplóírással folyamatosan vizsgálta és átvilágította a tudattalan lelki világát.
Akkor viszont ezekről csak sejtelmeink voltak és az anyai ági örökletes programokról semmit nem tudtunk. Hát megegyeztünk abban, hogy amennyiben majd társadalmi szinten is egybe akarunk kelni, az mindkettőnknek a szabad akaratából kell történnie. És, hogy amennyiben tudatlan polgárok lennénk és nem szellemi tudatossággal rendelkező személyek, aminek következtében ő „terhesen” maradna, akkor is azonnal elvenném feleségül, de ha lehet, kíséreljük meg azt elérni, hogy minket semmiféle „külső kényszer ne tudjon ilyen kényszerű egybekelésre kényszeríteni”.
Ugyanabban a nyári táborban, amelyben Júlia arról akart meggyőzni engem, hogy mennyire nem érzi magát jól az egyetemen és Bagolyváron, és minduntalanul arra szeretett volna az én segítségemmel valamilyen gyakorlati megoldást találni, hogy ne kelljen visszamennie az egyetemre, először ott és akkor gondoltuk, vitattuk és meditáltuk végig társaimmal azt az ellentmondást is, ami a reinkarnáció elmélete között és a Teremtés törvényéből következő szabad akarat törvénye között tátong. Felfedeztük ugyanis, hogy teljes ellentmondás van az egyetemes léttudatottal közvetlen és belső kapcsolatban álló személyiség-tudat szabad akaratának a ténye és a reinkarnációnak a misztikus koncepciója között. Mert pontosan a szabad akarat, vagyis az abszolút személyi léttudat léte zárja ki azt, hogy egy, az éber személyi tudatunkon kívülálló lélek, csak úgy önkényesen „behatoljon” egy tudatosan élő személy: a jövendő anya méhébe és annak az akarata ellenére „életlehetőséget” foglaljon le magának egy arra kószáló – vagy éppen az inkarnálódni akaró lélek által odaterelt! – ivarsejtnek a petesejt falába való befúródása által létrejött embrióba. A fizikai megtermékenyüléshez, a nőnek a vágyak és az akarat, vagy az elhárítás és a félelem formájában jelentkező, aktivált állapotba kerülése szükséges, arról nem is beszélve, hogy a születendő gyermek nem más, mint a nő tudattalan szellemi-lelki folyamatainak a megtestesülése. Mindez visszaigazolódott egy év múlva, a Verácska sorsképletének a kauzális értelmezése által, de főként a konfliktuskerülő, ám a sorsával és környezetével a gondolati és képzeleti szinten annál véresebben viaskodó Júlia által szült kislánynak a zsarnoki, és a kéjelgő természete által.
Verácska diszharmonikus Marsa által jelzett zsarnokoskodási hajlama, amit már két hónapos korában sikeresen kezdett érvényesíteni Júliával szemben, abból is eredt többek között, hogy a fogantatás előtt, az önámításom által lebénított éberséggel: a spirituális farkasvakságommal Júliát valósággal visszadumáltam az egyetemre. Ő viszont, a benne akkoriban még feltáratlan diszharmonikus Marsi, de főként Uránuszi erők hatására, folyamatosan támadta képzeletben az őt fogva tartó sorshelyzetét, annak az akkori tárgyi és alanyi megtestesítőit: az önkényes és steril elméletek halmazából létrehozott filozófiai tantárgyakat véresen komolyan vevő, több dioptriás szemüvegüket büszkén csillogtató tanárokat, sőt: az egész egyetemet, a belőle minden áron „valami nagyot” kihozni akaró édesanyját és nagyszüleit. Verácska sors-képletében, a XII házban álló Lilith formájában, a Júliának az öccsével folytatott szexuális – szerelmi viszonya miatti szerelmi bűntudatának a nyomát is megtaláljuk. És nem csak a gyermek horoszkópokban, hanem mindkettőnk kéjelgő természetében is. Verácska esetében, ennek a legelemibb kifejeződése az volt, hogy háromszorosan Víz jegyű szülöttként és Lilithel a Mérlegben, folyton a Júlia melleivel akart játszani alvás helyett is, és valahányszor alvás után meglátta az anyját, olyan velőkig hatoló, borzongató hangokat hallatott, amilyeneket a párosodás előtt álló macskák szoktak kibocsátani teli holdas éjszakákon.
Júlia második „sürgős” hazalátogatása másnapján, egy verőfényes őszi kirándulás közben, a következő álmát mesélte el: egy falusi utcán haladt, amikor két, a háta mögött felbukkanó hatalmas tehéntől megijedve, menekülni kezdett, de azok üldözőbe vették. Sikerült egy erős kapu mögé beszaladnia, amit gyorsan behajtott és elzárt, de a tehenek nem hagyták abba az üldözését és szarvaikkal nekirontva a kapunak, kezdték azt rádönteni. Amikor az álom-kapu törni, szakadni és omlani kezdett és sarkából is kidőlt, Júlia félelemtől reszketve felébredt.
– Hát, kicsikém, ahogy én értem ezt, ez eléggé egyértelmű jelzés. Mielőtt részletesen értelmezném számodra, kérlek, gondolj arra, hogy ez csak az én értelmezésem és lehetséges, hogy az álomnak más értelmeződése is van. Az én értelmezésem nem szabad téged befolyásoljon semmiben, amíg a napló segítségével te meg nem győződtél arról, hogy ez tényleg így van-e a valóságban? A tehenet azért tisztelik szent állatként a hinduk, mert számukra a tehén a Káli istennő, az ős anyaság megtestesítője. Ugyanazt szimbolizálja tehát mint nálunk Szűz Mária: az ősanyaságot, az anya Istennőt, a teremtésben való részvétel, a teremtéssel való egység őserejét. Ha az álombeli tehenek tovább szaladtak volna, nem lett volna semmi baj, de mivel mindenáron rád akartak törni, ez azt jelenti, hogy az anyaság őszselleme elől nem kell többé tudatosan elzárkóznod még gondolatban sem. Rá kell bízz mindent az Istenre.
Ez volt tehát, a rejtett igazság-kereső skorpiói szimatom szerint, a Júlia és az én kapcsolatomtól állítólag elvonatkoztatott, álom-értelmezésem. Ekkor még nem vettem észre, hogy hiába mondtam azt korábban Júliának, hogy én feloldom a gyermekáldás elleni mentális pajzsomat, vagyis, hogy az ilyen irányú, félelem nélküli, tudatosan fenntartott akarat-érvényesítést nem folytatom, mert az esetleges családalapítással járó társadalmi kötelezettségeket még nem fogadtam el. Erre két hét múlva jöttem rá, amikor egyedül maradva a ködös hétvégére, vodkával jól letompítottam az agyamat, annak érdekében, hogy bírjam ki a Júlia-nélküli magányomat. Hogy milyen körülmények között jutottam el a várossal szomszédos falu templomkertjében álló Szűz Mária szobor elé, nem emlékszem. De, amire a szobor előtt térdepelve teljesen kijózanodtam, megértettem mindent. Vagyis megértettem azt, amit talán már egy évvel korábban is megérthetem volna, ha jobban odafigyelek az eseményekre és, hogyha az első találkozásunk idején tüzetesen összevetem a kettőnk horoszkópját és abból, minden gátló családi állapot és háttér ellenére, bátran és nyugodtan levonom a megfelelő következtetéseket. Persze, ez a szellemi aktus sem hozhatta volna előbbre az eseményeket, de sok fölösleges szenvedéstől megkímélhetett volna mindkettőnket.
Miután ezt megértve, türelmesen mindent végigrágtam gondolatban, korábban soha nem tapasztalt lelki nyugalomban indultam el hazafelé a magas hegyláncokkal körülzárt Istenhidege völgyére mindig jellemző kristály-levegős hajnalhasadásban. Útközben három autó is jelzett, hogy felvesz, de amennyire integetésekkel ezt lehet, udvariasan köszönve, jeleztem, hogy nem ülök be. Az sem érdekelt már, hogy esetleg ismerősök akarnak segíteni rajtam és ezáltal is újabb lehetőséget nyújtok arra, hogy fölényesen mosolyogjanak a korahajnalban gyalogoló „kótyagos művészúron”. Haza érve, nem feküdtem le azonnal, hanem, annak érdekében, hogy tovább gondolhassak minden részletkérdést, átöltöztem és üres üvegeket pakolva egy rafia zacskóba, elmentem borvízért a civilizáció áldásából megmenekült város melletti borvízkúthoz. Sőt: a kútról hazaérve, nyugodtan megreggeliztem, azután megfürödtem és kívülről is megtisztulva-megnyugodva, lefeküdtem. Ekkor már sok görcsokozó, apaság elleni lelki ellenállás fel volt oldva bennem.
Júlia harmadik hazajövetelekor nem volt sok időnk beszélni, mert majdnem vele egy időben érkezett meg Barbarosa Richard, a Budapesten élő, filmes barátom, az Anonymus Bolond-jelölt, aki miután bosszantóan sokat tökölődik egy-egy lélektisztulási fázisnál, minden előzetes jel, vagy bejelentés nélkül, három emeletnyit ugrik a belső mennyország irányába. Miután bemutatkozott ügyesen Júliának, mindkettőnket betuszkolt a kocsijába és vörös szakállára hivatkozva, mind a kettőnket elhurcolt magával filmezni a Déli Kárpátokba. Mivel Júliával nem voltunk egy ilyen festőien szép, de kutyául fog vacogtató élményre ruházatilag is felkészülve, és mivel a külföldi filmesekkel nehezebben értette meg magát Richárd, mint hajdanán, matematikatanárként a székely középiskolás diákokkal, laza boldogságomban a kelletnél több, a helybéliek által jó szívvel kínálgatott szilvapálinkát sikerült a garatra öntenem. Erre, az est folyamán még rá töltöttem néhány sört a filmezés utáni társalgás közben. Így nem csoda, ha késő este, a velem egykorú sporttanár házaspár számára, akikkel megosztottuk a menedékházi szobánkat, kinyilatkoztattam, hogy most fogjuk Laurával a Medárd-kettő nevű fiunkat megcsinálni. Ezt másnapra elfelejtettem, és utólag is csak homályosan emlékszem, de mivel Júlia nem csak józanabb volt nálam, de nő létére a „gyermekgyártás” szelleme is jobban izgatta mint engem, hát nem csoda, ha másnap többször is szóba hozta. És az sem csoda talán, hogy Richárd nem tudott minket időben haza vinni, mert igen elhúzódtak a filmezések, ami nem csak időeltolódást, hanem előre nem látott anyagi költségeket is jelentettek számára. De nem is ez volt a „nem-csoda”, hanem az, hogy hazafelé tartva, minden lehetséges továbbjutási lehetőségünk bezárult és Júliával megrekedtünk egy Istenhidege közeli városban, ahol egy olyan fiatal házaspár lakott, amelyet valamikor én biztattam a gyermekvállalásra. Ilyen módon a kis Évának én voltam a spirituális előkésztője. Botondék igen jó szívvel fogadtak és kedves társaságukban a kényelmesen berendezett meleg lakásukban számítógépekről, horoszkópokról és gyermekekről beszélgettünk, egy finom vacsora és minőségi vörösbor elfogyasztásával is megdobva a viszontlátás örömét. Eközben Júlia, a maga csendes stílusában, alaposan lefényképezte magának az ide-oda mozgó, néha már-már tudatos viselkedést sejtetően szerepelő, nyolc hónapos Évikét.
Júlia következő Bagolyvári telefonhívása arról szólt, hogy nem jött meg a menstruációja. Azt mondtam neki, hogy ne izguljon, még várjon egy kicsit, és aztán nézzen alaposan utána a dolgoknak. De egy hét múlva, már én udvaroltam haza, minden menstruációtól és a lehetséges Medárd II. nevű embriótól függetlenül, mert közben valamiféle, a rühösséghez hasonlatos állapot vette birtokában a testemet. Főként hajlatokat ellepő kiütések keletkeztek, amitől, furcsa módon, igencsak kegyetlenül rám tört mind a szexuális éhség, mind az egyedüllét nyomorúsága. Mivel a bőrfelület problémái megoldatlan szaturnuszi - felelősségvállalási sorsbajokra utalnak, vagyis a bőrbetegségek általában a felelősségtudat problémáira vezethetők vissza, egy ilyen heves és ilyen sokáig tartó, főként éjszaka folyamán gyötrő egészségi támadás esetén komolyan meg kellett vizsgálnom, hogy miként kapcsolódik a felelősségérzetem, az isteni felelősségtudathoz. Jól tudtam, hogy az egyetemes törvények nem ismerik, vagy legalábbis nem ismerik el kényszerítő élet-körülménynek a spekuláns ember társadalmi berendezkedését és e berendezkedés védelmére létrehozott hipokrita erkölcsöket. Hát világossá vált számomra, hogy nincs többet, amiért a Júlia szüleinek és nagyszüleinek a Júliával kapcsolatos polgári érvényesülési elképzeléseire tekintettel legyek, és ha Júlia is úgy akarja, össze kell házasodjunk, ha lesz gyermek, ha nem. Hiszen vitán felüli már, hogy amennyiben ennyire szeretjük és kívánjuk egymást, ez a különválasztott állapotunk, és különutas jövőképünk, egy idő óta már, meredeken ellenkezik a lét és az élet rendeltetésével.
Júlia nem mondta meg az édesanyjának, hogy hazajön és így majdnem egy hétig maradt nálam, anélkül, hogy a rühösnek gondolt betegségemen kívül, valami vagy valaki megzavarhatta volna, a minden vonatkozásában elmélyültnek nevezhető együttlétünket. A feltételes rühösségem a Szaturnuszi ciklusokhoz méltóan, pontosan hét napig tartott és mi Júliával minden lehetséges szempontot felvetve, megegyeztünk abban, hogy bárhogy állnának is a dogok, abortuszról szó sem lehet. Ám ugyanakkor az is kétségtelenné vált mindkettőnk számára, hogy neki sincs, amiért ő az önkéntelen ellenérzéseiből eredő sors-támadásai következtében egyik hűléstől a másikig tántorogjon Bagolyváron csak azért, hogy a szüleinek és a nagyszüleinek a hozzá fűzött diplomás jövő című álmait beváltsa. És természetesen, nekem is fölösleges bús-legénykedve, szaturnuszi betegségeket felszednem csak azért, hogy ne vádoljanak majd városszerte a Júlia ártatlan „fejének elcsavarásával.” Ezek fényében eldöntöttük, hogy az esetleges fogamzástól függetlenül, visszafordíthatatlan helyzet elé állítunk mindenkit, és titokban összeházasodunk a vakáció folyamán, még mielőtt vissza kellene mennie Bagolyvárra. Ha majd az én feleségem lesz, az én lakásomban hivatalosan bejelentett otthonnal, automatikusan megszűnik a szülőknek és a nagyszülőknek mindenféle gyámkodási joga és akkor majd autonóm és felnőtt személyként ő dönti el, hogy szülhet-e gyermeket, hogyha akar, és vissza megy-e Bagolyvárra vagy sem. Addig is arról, hogy nem jött meg menstruációja, ne szóljon az anyjának sem, mert az képes a magzatot támadni (Sőt, amit, ugyancsak hosszú évek múlva megtudhattam: Már Verácskát is, nem hogy az utánna születő testvéreit, minden áron el akarta kapartatni!), attól függetlenül, hogy csak nekünk van jogunk dönteni – sőt: valójában már nekünk sincs! – a magzat jövőjéről. Júliának nemcsak a boszorkányi képességekkel rendelkező édesanyja, hanem az akkoriban még vallásosan materialista édesapja is, akitől már tizenkét éves kora óta különváltan éltek, megsejtett valamit, olyannyira, hogy „derült égből…” mindkettő különféle pénzösszegeket kezdett ajánlani Júliának, arra az esetre, ha mégis valami baj lenne... Ő viszont visszautazott Bagolyvárra miután utánajártunk, hogy milyen hivatalos papírok beszerzése szükséges a házasságkötéshez és azt is megtudtuk, hogy Romániában ehhez a hivatalos aktushoz tanúk sem kellenek.
Utólag azt állította Júlia, hogy Bagolyváron ő kétszer is megvizsgáltatta különféle nőgyógyász orvossal magát, de azok várandóságot az ecográf igénybevételével sem állapítottak meg, még annak ellenére sem, hogy előre bejelentette a nőgyógyásznak: amennyiben magzat lenne a méhében, meg akarja tartani, mert megy férjhez. Az ember istentelen beavatkozási mániáját szolgálni hivatott orvostudománnyal szembeni csirázó bizalmatlanságom ettől csak erősödött és, mivel még arra sem voltam kíváncs, hogy fiú-e, vagy lány, az embrió, Verácska növekedésének arányában egyre inkább mellőztük, majd teljesen elvetettük a tudomány eme „elengedhetetlen” műfajának az igénybevételét. A három hónappal későbbi vizsgálatok alkalmával, az Istenhidegei orvosok azt mondták, hogy Verácska ott volt a Júlia méhében már Mikulás környékén biológiailag. Hogy Júlia hazudott-e, akárcsak a szüzesség esetében, vagy az angyalok vezették-e félre az orvosokat és az ultrahangos berendezést annak érdekében, hogy én szabad tudattal dönthessek, nem tudhatom, de, a szép családunkat tíz év múlva szétbontó események tükrében, inkább Júlia hazudott. Amint később viccesen mondtam, az angyalok elég ügyesen végezték a dolgukat, mivel, annak következtében, hogy nem keltett félelmet bennem a régebben a sokszor kísértő rémes gondolat, hogy újból kényszerből veszek el valakit feleségül, megkönnyítette számomra a házasságkötés eldöntését. Amikor Júlia hazajött téli vakációra, a klinikai órarend, a mi szabadidőnk és a városháza házasságkötő irodájának órarendje, valamint a karácsonyi ünnepek, annyira összeegyeztethetetlennek bizonyultak, hogy a végén éppen ennek köszönhetően sikerült nagyon gyorsan és minden feltűnés nélkül, szilveszter napján átesni a hivatalos beiktatással járó, aszkétikusan intim házasságkötési ceremónián.
Nem csak Romániában van ez úgy, hogy miközben egyre kevesebben mernek, vagy egyszerűen nem akarnak idejében „gyermeket vállalni” – és az effajta kifejezések csak azt juttatják eszembe, hogy gazdasági életszemlélete miatt milyen mélyre süllyedt spirituálisan és az élet eredeti céljától milyen messze került a modern ember – ennek ellenére, általában mindenki drukkol és igyekszik segíteni annak, aki ezt, a Lilith ismeretlensége miatt nehéz boldogulási utat vállalja. (A magát kereszténynek nevező nyugati ember az, aki elsősorban nem akarja elfogadni a fejlődés törvényének azt a Jézus által történt megfogalmazását miszerint: „Az én terhem könnyű és az én igém gyönyörűséges.) De lehet, hogy a tanácsi hivatalnoknők mindössze a jó statisztika miatt lettek nagyon serények és jóindulatúak, amikor bejelentettük, hogy Júliának vissza kell mennie Bagolyvárra a szilveszter utáni szabadnapot követő első napon és összeadtak minket december harmincegyedikén. Gyönyörű nap volt. Soha nem fogom elfelejteni, annak ellenére hogy majd bele őrültem amikor kerek tíz év múlva azt kellett látnom, hogy a Júlia anyja, őrült boszorkányként szedi darabokra a négy gyermekes családomat.
Most sem bánom, hogy ezt, a három év múlva rémálommá vált házasságot felvállaltam, pedig útközben a tanács felé erősen megkísértett egy valahonnan a tudattalan mélyéről elősettenkedő sejtelem, hogy talán mégse kellene, és hogy vajon nem-e rontok ezzel megint el valamit úgy, mint ezelőtt tizenöt évvel, amikor Kingát feleségül vettem? De, a két esemény között még csak a hasonlóságról sem lehetett szó, hiszen egy, Kingánál szebb és látszólag idomulóbb szerelmes lány karolt belém az utcán, akivel nem polgári, hanem kauzális alapon szőtte össze sorsunkat valami sokkal erősebb hatalom, mint a polgári törvények. Ez az a mélyről jövő, irracionális szorongás, nem a Kingával együtt elkövetett, az ő tisztességét megmenteni hivatott, „erkölcsösnek és becsületesnek” tűnő, de valójában felelőtlen lovagi tettemnek az emlékéből ered, noha, a Júlia anyja által korerografált események tükrében, igen sok volt a két házasság kötésben a közös elem. Ez a balsejtelem olyan helyről jött, aminek a pontos feltérképezéséhez csak a később felfedezett kauzális asztrológia nevű szellemtudomány fedhette fel a biztos tájékozódási pontokat. Az én sorsképletemben ugyanis a Skorpió csillagképe majdnem teljesen egybeesik a négyes horoszkópházzal, a fizikai és a lelki otthonul szolgáló környezetet, a családi viszonyrendszereket és a családi élet problémáit megjelenítő életterülettel. Ennek következtében a Skorpióban álló négy bolygóm egyben a négyes horoszkópházba is bekerül, a Szaturnusszal a házcsúcson. Azon az Ég Aljának nevezett asztrológiai helyen áll tehát a pozitív Szaturnuszom, amely a tudattalan egyik legmélyebb, az egyetemes teremtés őserejével és a földi törvényekkel való közvetlen kapcsolatomnak a pontját jelöli a születési képletemben. Júliának a sorsképletében viszont ugyanott, a négyes ház csúcsa közelében áll a tudattalan képzeletvilága egyik legsötétebb pontját jelölő Sárkányfarka. Szegény édesanyám, a szüleivel barátságban álló, jóindulatú nőgyógyásszal, két héttel korábban hozzá fogott az én anya-kímélő, fájdalom nélküli, tudományos világra-serkentésemhez. Magyarul: időnap előtt ki akartak ugrasztani az anyaméhből annak érdekében, hogy ez az aktus mindkettőnk számára könnyebb legyen. Ennek az lett a vége, hogy édesanyám, erőt veszítve, teljesen képtelenné vált a kitolásomra. Mivel, amikor a fejem végre beékelődött a szülőcsatornába, az akkori technikával már nem tudtak császármetszéssel kivenni és édesanyám élete megmentése érdekében, elkezdték az előkészületeket a fejemnek a darabokra vagdosásához.
Asztrológusi tapasztalataimból és gyakorlati megfigyeléseimből következően, távol állok attól, hogy olyan misztikus megállapításokat tegyek, miszerint minden gyermek akkor jön a világra, amikor annak eljött az igazi ideje. Ezért, ennél a determinisztikus koncepciónál sokkal gyakorlatibb és ugyanakkor átfogóbb-összetettebb képem van életemnek erről a mozzanatáról, amely, a tudomány szentségtelen beavatkozásait a hangoltság és a „zsák megtalálja a foltját” elve alapján hozza egymással kapcsolatba az egyetemes törvények hatásmechanizmusát. A lényeg az, hogy életbelépésemnek ez a tragikus mozzanata összhangban áll, mind az édesanyámnak a nagyanyám élete szellemi kábulatából következő, összezavart életével és lelki alapállásával, mind az emberiségnek azzal a zavaros és agresszív korszakával, amelybe megérkeztem (Sztalin halálának éve pl., amikor is olyan gyermekek születtek a világra, akik közül aránytalanul sokan haltak meg idejekorán felnőtt korukban, mint az én osztálytársaimnak is a húsz százaléka.). Persze, mindez alapul szolgált annak a későbbi diszharmonikus hatásoknak a felerősödéséhez is, amelyek édesanyám félelem- és szorongás-teli tudattalan érzés- és képzeletvilága révén érték az én aurámat az életem első napjaiban és heteiben, annak köszönhetően, hogy a nagyanyámnak a nagyapámmal szemben táplált úri haragjának a mintájára, anyám a váláshoz vezető feszültségek között élt az édesapámmal szemben, már a születésem napjától, akárcsak Júlia az Annácska születése napjától.
A Júliával való házasságkötésemet megelőző órákban és percekben tehát, ebből a zavaros múltamból és a Júliának az enyémnél is vészterhesebb családellenes karmájából is érkeztek hozzám az irracionális lelki szorongások, nem csak a Kingával való hazug házasságkötés emlékködéből. Ezek viszont teljesen megszűntek mindjárt azután, hogy Júliával aláírtuk a házasságkötést igazoló okmányokat. Felszabadult emberként léptem ki Júliával a tanácsház monumentális bejáratán és elutaztunk egy, a rendszerváltás óta haldoklófélbe jutott fürdőhelyiségbe, amelynek egy gondozatlan, de tágas villájában a barátaink vártak, hogy életünk legvidámabb szilveszteri mulattságába foghassunk.
Ez volt tehát a házasságunk kezdete. Az így, hivatalosan is biztonságba került Verácskát sokat táncoltattuk azokon a vidám téli napokon és éjszakákon, amelyek a Tarot kártyának a huszonkettes, Bolond nevű ikonjáról szóló, közös előadásunkkal fejeződtek be. Mivel az Oroszlán jegyében született Júlia horoszkópjában a karmikus adósságait jelző Sárkányfarka, szintén a négyes házban állt, tudatos egyezségünk szerint vállalta az ő új családi státuszának közlését a szüleivel és a nagyszüleivel, és azokat a lehetséges konfliktusokat is, amelyeket az egymástól régóta különélő családtagjaiban a bejelentése kiválthatott. Mivel a durva és kegyetlen átmenetek nem tartoznak a Ciklus és a Ritmus törvényének a harmonikus megnyilvánulásához, mielőtt az új minőségében meglátogatta volna őket, azt is közölte velük, hogy mindaz, amitől tartottak, már visszavonhatatlanul megtörtént és a gyámkodói-zsarnokoskodói alapállásukat végérvényesen fel kell adják vele szemben, vagyis Balog Júliával szemben. Mivel a nyári szélütéséből okuló édesanyjának nem volt kedve átesni egy tényleges agyvérzésen, lehetőség, amire Júlia már a konkrét hírközlést megelőző telefonbeszélgetés alkalmával figyelmeztette, úgy látszott, mintha az első beszélgetés alatti kétségbe-eséséből való kijózanodása után, bölcs beletörődéssel elfogadná a helyzetet, holott a terve az volt, hogy a nyílt szembesülést kerülve, jóindulatú barátként próbálja majd Júliát rávenni arra, hogy Verácskát kapartassa el, majd, azt követően váljon el tőlem. A Júliát gyermekkora huzamosabb időszakaiban nevelő, ambícióktól fűtött nagyszülők nem voltak ennyire taktikusak. Egyszerűen megtiltották neki, hogy „a házukba betegye a lábát”, és többet szóba sem akartak állni vele. A Mars Istenség egészséges természetét valamennyire már ismerve, örömmel és megnyugodva fogadtam a nagyszülők harci alapállását, mint egy olyan alattomos támadásoktól átszőtt békés kapcsolat-fenntartást, amelyben hónapokig azon fáradoztak volna, hogy Júliát józan észre térítsék és vegyék rá arra, hogy kapartassa el a magzatot. Ezzel a lehetőséggel viszont, az öregeknél gyakorlatiasabb édesapa próbálkozott, amikor minden általunk értelmesnek gondolt magyarázattal szemben, úgy képzelte, hogy Júliát mindössze ez a „terhes” állapota készteti arra, hogy ott hagyja az egyetemet. Legmeglepőbb érvelése úgy szólt, hogy „Még a börtönben is ki lehet bírni néhány évet, hát akkor az egyetemen?” és Júlia alig tudta lebeszélni arról, hogy azonnal vegye ki a bankból az összes megtakarított pénzét, amivel a város, vagy akár az ország legdrágább nőgyógyászát is hajlandó lett volna megfizetni, hogy az, veszélytől, problémától, és utólagos komplikációtól mentesen szabadítsa meg Júliát a magzatától. De látván, hogy Júlia megingathatatlan a magzat kihordásának és megszülésének a szándékában, idővel a pragmatikusan jóakaratú apa is felhagyott a magzatkaparásra való rábeszélésekkel.



„Egymástól csak jól elkülönített és különbözőségükben jól meghatározott (megnevezett) elemek egyesíthetők”, figyelmeztet a megváltásnak, többek között a párkapcsolatokra és a családi viszonyokra is vonatkozó alaptörvénye. Júlia horoszkópjában nemcsak a családot és az otthont jelképező négyes házban áll a Sárkányfarok nevű elem, hanem ugyanakkor a Halak napjegyében is, aminek köszönhetően a mély tudattalan világa szintjén, rendkívüli módon érzékeny a karmikus programjait ráörökítő anyjának és anyai nagyanyjának a mély tudati és a tudattalan szellemi tevékenységére. Ezért, annak ellenére, hogy mind gazdasági, mind intézményes társadalmi szinten megtörtént a gyermekkorát nyomasztóvá tevő, elődeitől való elszakadása, ez soha nem történt meg a tudattalanban működő démonok világa szintjén. Ötödik hónapos áldott állapotában volt, amikor az álmai visszatérő motívumának elemzése során felfedezte, hogy a lelke mélyén még mindig retteg a nagyanyjától, de főképp a nagyapjától.
Mivel a viszonyukban addig csak az történt, hogy amazok tagadták ki őt, anélkül, hogy hagyták volna Júliának, hogy az ő jövőjére vonatkozó ősi elképzelésekkel szembeszegülő, önálló tettét racionálisan, vagy legalább szenvedélyesen megindokolhatta volna, voltaképpen Júlia volt az, aki még mindig viaskodott velük gondolatban. Ez abból is kiderült egyébként, hogy a rengeteg szeretkezéssel fűszerezett idillikus viszonyunk ellenére, még mindig hullt a haja. Azt is megtapasztalhattam már, hogy a gyakorlati problémák megoldásában való tapasztalatlansága miatt, általában bizonytalanul jár-kel a világban, de ha meggyőződik valaminek a helyességéről, sokszor nálam is határozottabban, csaknem vakmerően cselekszik.
Így történt meg az is, hogy miközben valami fontos üzenet és egy pár horoszkóp elküldése érdekében egy külföldre utazó barátommal megbeszélt találkám miatt, húsvét másnapján egyedül hagytam őt a lakásban, annak érdekében, hogy a helyzetet önmaga számára is véglegesen egyértelművé tegye, felhívta a nagyszüleit és külön- külön elküldte őket az édesanyjuk örömébe. Az, hogy mind a két nagyszülőt kommunikáció közelbe kapta, annak tudható be, hogy a nagyapja nem fogta fel, vagy legalábbis nem volt képes egyértelműen és bátran értelmezni a Júliának ezt a húsvéti üdvözletét. Mivel Júlia is sejtette, hogy az ájulás széléhez közelítő félelmi állapotában kiejtett szavai nem hangzottak meggyőzően, tíz perc múlva újratárcsázta a nagyszülők telefonszámát és ezúttal a nagyanyját kapta drótvégre.
– Az előbb is te hívtál Júlia?
– Igen, én voltam az. Te is elmehetsz az anyád vaginájába. – Hogy a tudattalanja mélyrétegeiben folyó küzdelmének ilyen radikális módszerrel próbált véget vetni, arról Júlia nem számolt be nekem, mivel akkoriban újból kitört rajta egy hetekig lappangó Oroszlán-betegség: az arcüreggyulladás és belealudt a kora reggeli hőstettével járó, számára mértéken felülinek számító lelki erőfeszítésbe. Ezért majdhogynem belenyerítettem a telefonkagylóba, amikor a Júlia édesanyja, mérsékeltnek mondható hanghordozással, azt kezdte számon kérni tőlem, hogy miért vettem rá Júliát ilyen gyalázatos tett elkövetésére? Mivel korábban már meggyőződhettem arról, hogy nagy horderejű sors-kérdésekben vakmerően jár el, egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy amit az édesanyja állít, Júlia tényleg meg is tette. Így, a nálam három évvel fiatalabb anyósommal tisztázni véltem az alaphelyzetet, vagyis azt, hogy, amint ő is tapasztalhatta ezt korábban, köztem és Júlia között nem apa és gyermeke szerű a viszony, hanem ténylegesen házastársi, egyenlő partneri viszony áll fenn, következésképpen, nem az én hatásomra, befolyásomra, parancsomra, stb. cselekedett. Ezért tehát, én azt sem fogom tenni, hogy Júliától számon kérjek valamit is abból, amit a saját családtagjaival, vagy az anyámmal szemben elkövet. Sőt: miközben egyértelműen felkértem őt az anyámmal szembeni világos és szabad – őszinte – viselkedésre, egy pillanatra sem tettem kétségessé édesanyám előtt azt a tényt, hogy semmi esélye a jóságosság és a jóakarat álalakzataiba bujtatott, skorpiói hatalmi ambícióinak a kiélésére az anyósi szerepkörében. Az anyósi paradigmát, de főként az anyám humanizmussal álcázott skorpiói természetét, igen jól ismertem. Ezért valahányszor az édes-anyósi célzásait megtette, kegyetlenül visszavezettem azokat a valóságos okaikhoz és Júliát is felkértem arra, hogy ne bánjon vele kesztyűs kézzel. Nos, mire a „tiszta vizet a nyílt kártyákba” jellegű mondatok véget értek, Júlia is telefon közelbe érkezett és átvette tőlem a kagylót. Az anyját már nem küldte el melegebb éghajlatokra, de ott és akkor, eléggé egyértelműen tudtára adta neki is, hogy egyáltalán nem bízik annak az anyai szeretetében, mivel tudja, hogy nem csak a szüleivel és Júliával, de még saját magával sem őszinte.
Hogy Júliának erre az eredeti húsvéti hadműveletére mennyire szükség volt, az nem csak a Verácska megszületése előtti csendes időszakban derült ki, amikor az édesanyja igen tapintatosan és óvatosan kért fel minket arra, hogy „az ég szerelmére, nehogy valami hülyeséget csináljunk” és igazi akadályt nem gördített az általa megsejtett radikális tettünk elé. De a Júlia tudattalanja annyira össze volt kötve az ős-anyái tudattalanjával, hogy évek múlva, messze külföldön is, az otthonitól egészen különböző környezetben és a számára nem könnyen feldolgozható élmények és látványosságok hatása ellenére is, éjszakánként még mindig azt álmodta, hogy vagy az anyjával, vagy a nagyszüleivel utazik, igen zavaros körülmények között, egy valamiért mindig problémásnak, defektesnek bizonyuló vonaton, vagy más szállítási eszközön. Azt, hogy céltévesztés, vagy a járműnek a lekésése miatt, kellemetlen körülmények között rostokol velük együtt, egy-egy ismeretlen állomáshelyen. Ennek ellenére, a kettőnk közötti felhőtlen viszony, amely lehetővé tette azt is, hogy még a Verácska születése előtti napokban is gyönyörteljeseket szeretkezzünk, oda vezetett, hogy minden sikerüljön, amit lépésről lépésre haladva, a gyermek világrajövetelének a jó körülményeiről, az akkori metafizikai tudásunk és misztikus sejtelmeink sugallatára elképzeltünk.
Alig telt el néhány hét a szülés utáni órákban is éberségben maradt Júliával és az anyaméhen kívüli izgalmas világot figyelő Verácskával készített első rádióriport elhangzása után, a Júlia nagymamája is jelentkezett azzal a barátkozó hírrel, hogy amennyiben Júlia meglátogatná őket, mégiscsak kiadná számára azokat az ágyneműket, amelyeket a sokkal későbbre várt férjhezmenetele alkalmára készített számára házassági staférungként. Persze ez csak a kapunyitást megelőző jeladás volt a lelkiismeretfurdalásával nyolc hónapon át küzdő, büszke nagymama részéről, ami később akkorára erősödött, hogy Júlia nem tudott visszautasítani tőle egy hatalmas perzsaszőnyeget. Ugyanakkor én is csupa hálaérzetet táplálok a nagyszülők büszke természetével szemben, mert annak köszönhetően, hogy kezdetben kihirdették, hogy ha kell, késsel szúrnak le engem és úgy fognak „ennek az ügynek véget vetni”, nem kényszerülök arra, hogy rokoni kötelességből olyan dolgokról és olyanképpen beszélgessek hosszú ideig velük, mintha a teremtés eredeti rendeltetéséről és okáról, valamint az asztrológiáról semmit sem hallottam volna. Elég energiámba és lélekgyötrelembe került nekem a szegény édesanyámmal szembeni tíz éves pusztába-kiáltozás.
A szabadon született Verácska éppen olyan csacsogóan szimpatikus kislány, ahogy a vele egyidős, elemista gyermekről általában elképzeljük, és a rajztehetsége rendszeres gyakorlása mellett, karatézik. A nála egyre könnyebben és rövidebb idő alatt született három húgával együtt egészségben fejlődik, és az, amitől a házasságkötés előtt szorongtam titokban, egyáltalán nem következett be tíz év után sem: nem untam a házasságot, és soha nem éreztem azt, hogy a család miatt valamitől is, ami értékes, elzártam volna magam. Négy gyermekes apaként, teljesen világosnak láttam az életem értelmét, annak szépségét és komolyságát, és a nehézségek ellenére, nem tehernek, hanem jó fejlődési lehetőségnek, nem lezártnak, hanem egyre nyitottabbnak és egyre szabadabbnak, teljesnek és egésznek éreztem sorsomat a házasságunk utolsó tíz napjáig, amikor Júlia látszatra megbolondult és ennek a semmiből jött őrületnek a leple alatt, látszólag az anyja segítségével, de voltaképpen annak a terveit teljesítve, napok alatt romba döntött mindent, vagyis felrobbantotta és tönkre zúzta a családot.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/


Vissza a tetejére
  Profil  
 
HozzászólásElküldve: 2023.03.23. 21:42 
Offline
Adminisztrátor
Adminisztrátor
Avatar

Csatlakozott: 2008.03.11. 22:01
Hozzászólások: 4234
Tartózkodási hely: Csíkszereda
6(18)-ik fejezet:

Öröklött karma-programok a civilizáció dzsungelében



Minden, orvosi beavatkozástól és klinikai sterilizálástól mentesen, de annál egészségesebben, egy hegygerinci tisztás szélén álló, két hatalmas fenyőfa ágai által megszűrt nyári fényözönben, egyetlen jól időzített hasizom-nyomással Júlia megszülte Verácskát. És, miután minden ismeretlentől való félelmünk elmúlt annak köszönhetően, hogy mind a kislány, mind a feleségem a lehető legegészségesebb állapotukban voltak, öt héttel a szülés után, még mindig kint a hegytetőn, a paradicsomi nyugalomban sátoroztunk idillikus hármasban. Ott az a sorsidéző gondolatom támadt, hogy nem érhetem el a teljes lelki nyugalmamat, amíg nem terelem pozitív eredménnyel kecsegtető mederbe az édesanyám megfeneklett föld-perét. Amíg nem szerzem vissza a kommunista diktatúra idején szegény édesanyámnak egy jóságosan felelőtlen aláírása árán, a családtól eltulajdonított telket, amely az anyai ági őseinktől örökölt orsói telkekhez való szabad bejárást kellett volna biztosítsa. Képzelet-világomban az érvényesített törvényes birtokhasználathoz, vagyis a családi örökségünk eme részének a többi telkeinkhez való visszacsatolásának a gondolatához kapcsoltam egy természet-közeli, a civilizáció zajától és a város szennyezett levegőjétől valamelyest távol eső családi házban folytatható családi életet. De az évek óta teljesen abszurd módon elhúzódó pernek, végül nem ez lett az igazi tétje. Az igazi tét az volt már, hogy a bejárattal együtt szerezzem vissza szegény édesanyám nyugalmát, mivel anyám, a törvénytelen állapot miatti zaklatottságában, napokig és hetekig az én lelki egyensúlyomat, és ezzel, a pihenéseimet veszélyeztette. Szegény édesanyám volt az egyedüli lény a múltamból, akivel akkoriban még majdnem mindennapos kapcsolatot tartottam fenn, és aki képes volt engem kibillenteni a lelki egyensúlyomból azáltal, hogy következetesen, de fölöslegesen a saját hibátlanságát, erkölcsi fedetlenségét és áldozati állapotát bizonyító, mindig érzelmi válaszokat adott a teljesen semleges, gyakorlati kérdéseimre. És tette ezt, nem csak akkor, amikor a mi egészségi állapotunk miatt, vagy amikor az ő egészségi állapota miatt (amivel állandóan baj van) aggodalmaskodott.

Hanem akkor is, amikor valamely, a perre vonatkozó és szerinte nagyon fontos részletkérdésnek a kihagyása miatti félelmeivel és aggódásával zaklatott. Eközben a per, vagyis a perek, a fontos részletkérdések tisztázódása ellenére, azért húzódtak, és azért buktak meg, mert az első tárgyalásokon édesanyám nem volt képes a bíró által feltett logikus kérdésekre értelmes válaszokat adni, nemhogy egyértelműen és tömören elmondta volna a tényállást. A bírónak, természetesen elfogyott a türelme és inkább a telkeink nagy részét bitorló Simon házaspárnak a szenvedélyes hangon előadott, de az anyámnak a lényegtelen részletkérdéseket taglaló, nyakatekert mondataival szemben ésszerűbben ható hazugságait fogadta el, és, a lényeg fölött elszállva, olyan részletkérdéseket igazoló-bizonyító dokumentumokat és próbatételeket kért, amivel berántotta az ügyet egy átrághatatlan és átláthatatlan, törvény-értelmezésekből és hamis okiratokkal igazolt állításokból épülő labirintusba. A Simonék ügyvédje ügyesen meglovagolta a lehetőséget és az okmányok és iratok ellentmondásos jellegét kihasználva, bebizonyította, hogy a bejárat, vagyis az a telek, aminek a szabaddá tételéért szegény édesanyám a pert elindította, nem is ott áll, ahol az létezik a fizikai valóságban. Eközben egy másik perben – amit az ügyvéd indított el a Simon családnak a nevében. – „visszabizonyította” a telket a valóságos helyére, ahonnan korábban „hivatalosan” elhazudta, és az eltulajdonított földbirtokok visszaadására vonatkozó új állami törvény bizonyos pontjaira hivatkozva, azt kérte, hogy a bíróság semmisítse meg az édesanyám birtoklevelét.
Úgy éreztem a Verácska születése után, hogy a kezembe kell vennem a dolgot. Amikor a nagy lépésre elszántam magam és szegény édesanyámmal egy közjegyzőnél jelentkeztem annak érdekében, hogy készítsünk egy megbízó okmányt, amelynek alapján a megyei törvényszéken megfellebbezett föld-perben az ő képviseletét átvehetem, még nem tudtam, hogy az ügy jogi rendezésére általam felkért, kiváló ügyvédnő miért vesztette el bírósági fokon a pert? Mészáros Ilonkának, az én régi jó ismerősömnek, aki a diktatúra idején, bírói minőségben látott el megbízható jogi tanácsokkal a fiam fölötti gyámság átvételéhez szükséges lépések megtételekor, kiváló ügyvéd hírében állt és mind a szakértelmében, mind a tárgyi igazságért folytatott harci készségében bíztam. Amikor viszont elolvastam a végzés bírói indoklását, nem csak azon kellett csodálkoznom, hogy miként képes bevenni egy épeszű jogász, azt az ócska ügyvédi trükköt, hogy az általunk visszaigényelt telek, papír szerint nincs ott, ahol van a fizikai valóságban, és erre a marhaságra ítéletet alapoz. Hanem az is feltűnt, hogy Ilonka egyetlen érvet sem hozott, egyetlen beadványt sem tett le, annak érdekében, hogy leleplezze a kollégájának ezt a diákos trükkjét.
A határozat második pontja viszont egyenesen megbotránkoztatott („Jaj, a megbotránkozónak!”) a félkegyelmű gondolkozásra utaló indoklásával. Ez szerint, a felperes (szegény édesanyám) a per folyamán nem bizonyította be azt, amiért a pert elindította, ti,, hogy az alperes meggátolná őt a szóban forgó telek használatában. Vagyis azt, hogy Simonék elfoglalták azt a bizonyos bejárati telket húsz éve, amely ott húzódik a házuk mögött, és amit bekerítettek és udvarként használtak az egész „udvarukkal” együtt! – Hát ezt sehogy sem akartam érteni. És ez volt a vesztem. Az volt a vesztem, hogy mielőtt egészen megértettem volna, nem csak sejtelem, hanem világos fogalmi szinten is, hogy mindez azt jelenti, hogy a pert Mészáros Ilonka miatt, az ő elemi hibájából, vagy – és ez volt az a gondolat amitől féltem: az ő tudatos árulása miatt: – a Simonék ügyvédjével való összejátszása következtében veszítettük el. Ezt a gondolatot akkor, gyorsan legyömöszöltem a tudattalanom legmélyebb rétegébe, nehogy e ténnyel a tudatom szintjén szembe kelljen néznem. Hiszen azért kértem meg Ilonkát arra, hogy vállalja el a számomra egyértelmű ügynek a jogi (szakértői!) lebonyolítását, mert édesanyám alig ért valamit utcai román nyelven is. És mert tudtam, hogy az elkövetkező időszakban a feleségem szülni fog és én erre a szülésre akartam a figyelmemet összpontosítani, nem a per szálainak a kibogozására, annak a román jogi formulákba öntésére, bírósági tálalására. Elképzeléseim szerint a megfogadott ügyvédnek, vagyis Ilonkának kellett volna bebizonyítania a per folyamán azt az állítást, amit ő fogalmazott meg a bírósági keresetben, hogy Simonék meggátolják anyámat a telek használatában, ami ott van az ők háza mögött. És neki kellett volna kérni azt is, hogy a bíró hallgassa ki türelemmel és figyelmesen édesanyámat. Egyiket sem tette.
Ó, gyakorlatiasságba és racionalitásba bújt, szent öncsaló gyávaságom! Te, a minden spirituális tudatosságom és a legjobb leleplező-készségem ellenére is mindig rám leső, kényelmes megoldások képzeteivel csábítgató, aljas kényelem-szeretet! Mikor lesz már végre elég bátorságom véglegesen szembenézni és leszámolni veled? Mikor leszek elég bátor beismerni azt, hogy mindaddig, amíg én gyakorlatilag is – és nem csak az anyám által! – a létrontás nevű, konvencionális társadalmi árulásban, vagyis az ősbűn játszmáiban élek, kötelező, hogy azok a személyek is, akikkel „az anyámmal egy csapatban játszom” című, igazság-nyerési sors-játszmákba fogok skorruptan viselkedjenek?! Nézz a lelked fenekére, Balog Ádám és az önkéntelen, és tudottan folytatott hibáidban, a kényelemes megoldásokat kereső hajlamodban, az alantas sóvárgásaidban, a gyávaságodban, a tévedéseidben, a fojtott haragodban, a figyelmetlenségedben, a fegyelmezetlenségedben, az önámításodban, a rejtett bosszúszomjadban, az élvezet-éhségedben, hiúságodban és becsvágyadban is, ismerd fel végre a Nagy Fekete Örvény által létrehívott, erkölcsi szakadékok fölött egyensúlyozó Teremtőt. Mert a Teremtő ott van benned és veled együtt, és általad akar megváltódni, veled és általad akar rájönni a teremtés mélyén, a teremtés előtti állapotában lappangó tévedésekre és tévesztésekre. Ott van ő a te szégyellni való tulajdonságaidban is, nem csak az értelmeidhez rendelődő igényeidben, a kiegyenlítődési vágyadban. Ott van az önáltatásaidban is, nem csak a harmónia-vágyadban, nem csak az egészség- és boldogságvágyadban!”
Mit keres egy törvénybíróból ügyvéddé vedlett pénzleső némber az én életteremben? Miben reménykedve fordultam én éppen hozzá? Miért kerülhetek még mindig én, az isteni igazság szenvedélyes kutatója és keresője, olcsón nyerészkedő személyekkel sors-kapcsolatba? Miért kerülök állandóan a negatív ítéletbe? Hogy kerülhettem most én, az asztrológia beavatási rendszerének ismerője, annyi misztikus kinyilatkoztatás és misztikus titok megfejtője, annyi tudatos pokolra-szállás és annyi próbatétel után, annyi kudarcélmény, annyi veszteség és sikertelenség igazi okainak felkutatása után, annyi önleleplezésre tett erőfeszítés után, ebbe, az állami igazságszolgáltatásnak már csak a látszatát sem őrző disznólkodás közepébe? – „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – magyaráztam el már nagyon sok horoszkópfeltárást igénylő személy számára azt, hogy miért figyelmeztet erre, az emberiség legértelmesebb személye, és lám, most meg én ítélkezem. Hát nem vagyok még mindig egy gyenge ember, aki annak ellenére, hogy rengeteg dolgot ismer és tud a tisztánlátáshoz szükséges önleleplezésekről, nem képes érvényesíteni egy tárgyi valóságon alapuló, pofába mászó igazságot sem? Hát hiába éhségsztrájkoltam valamikor a magyar közösség erkölcsi intaktságáért, a fiatal koromban szerzett betegségekből még csak gyógyulgató szervezettel? Hiába figyelmeztettem sok száz személyt a saját tudattalan képzelete világából reá leselkedő veszélyekre, ha nem tudok elbánni az őseimtől örökölt, személyes démon-világommal! – Mert abban, hogy a per- és a vagyonvesztés miatt érzett dühöm által kiváltott skorpiói gyűlöletem és bosszúállási vágyam a Viktória nevű anyai dédnagyanyámtól származik (a végbélrákban meghalt nagyanyámon és az ő „nyafi” lányán: az én aranyeres szegény édesanyámon keresztül), ha racionálisan indokolatlanul is, de biztos voltam.
Mészáros Ilonka, kedves ismerősöm balga figyelmetlensége, vagy okos árulása tényének a tudomásulvételét tehát a tudattalanom mélyére szorítva, vagyis ennek a félig belátott gondolatnak inkább az első, mint a második felében még naivan bízva, nekikeseredtem a társadalmi boldogságot és igazságot szolgáló állami intézmények aktáiban elásott igazságigazoló okmányok felkutatásába és azok másolata beszerzésébe, újbóli hivatalosításába. Emellett, írtam egy kérést a Megyei Törvényszék elnökéhez, miszerint igényelem az ügy teljes átvilágítását és figyelmes kezelését, mert nem szeretném, ha édesanyám egy újabb „bírósági baklövés” áldozata lenne. A szélhámoskodás egyértelmű bizonyítékait: a Simonék által bekerített teleknek az első per okirataiban történő letagadását és más telek-együttesbe való átvarázslását, valamint ugyanannak a teleknek az ellenfél által indított második per beadványában történő, „helyre-visszahazudását” fénymásolatban mellékelve, írtam egy másik feljelentést is, Simonék ügyvédje, Buridán Iosif ellen, a megyei ügyészséghez.
A Simonék ügyvédjének azon törekvése, hogy megpróbál egy átlátszó, mondhatni Ulisszeszi trükkel keresztülvinni egy piszkos ügyet, erősen felizgatta a kedélyemet, mert akkoriban még becsvágyó ember voltam és nem tudtam lenyelni, hogy hülyének néznek. Az még hagyján, hogy valaki hamis számadatokkal és hamis papírokkal bebizonyítja, hogy egy telek nincs ott, ahol az a fizikai valóságban létezik, és ennek alapján meggyőzi a bírót arról, hogy a védencei ártatlanok telekbitorlási ügyben, mivel a teleknek a papír-forma szerinti más helyen való fekvése következtében, ők nem is akadályozhatják meg a felperest, hogy, használja „a mások udvarán fekvő” telkét. Az a tény viszont kegyetlen bőszültséget váltott ki belőlem, hogy ugyanaz az ember, egy újabb pert indított, amelyben ugyanazon a számadatok segítségével azt kezdte bizonygatni, hogy ugyanaz a telek, ami szerinte az első per idején még mások udvarában létezett, most már a védenceit: Simonékat illeti meg, mivel azt az általuk 15 évvel korábban elkerített telekkel egyetemben, jogosan használják. Buridán, a korábbi perben tett állításával homlokegyenest ellentétesen, úgy állította be a helyzetet, mintha az édesanyám által aláírt hamis adásvételi szerződés értelmében az anyám birtokát soha nem képező ház (Vagyis, a valóságban az anyám által Simonéknak soha el nem adott ház!) körüli telkek, a ház eladásával együtt, automatikusan „átszármaztak” volna a Simonék tulajdonába és így az édesanyám nevére kiállított birtoklevél jogilag semmis lenne.
Akkori megítélésem szerint, ez a jogi fogás a minimális valóságérzékelési képességnek és az elemi igazságtudatnak a nyílt színen való szembeköpése volt, amihez Ilonka semlegesen asszisztált, és amibe én nem tudtam belenyugodni. Így vesztettem el a Verácska születését követő évben, az egyetemes törvények szerinti életszemléletemre alapozott és a több éves kudarcélményeim metafizikai értelmezése segítségével megszerzett, szellemi éberségemet.
Amilyen mértékben közeledsz Istenhez, olyan mértékben közeledik hozzád a Sátán, állítják a misztikusok. És valóban: a Viktória dédnagyanyámtól örökölt, illetve az ő vagyon-fosztottsága miatti haragjából eredő öntudatlan gyűlöletemnek: a negatív szellemi sorsprogramomnak a befolyása alá kerültem (saját gyűlöletem sátáni karmába estem.) és hirtelen bőszültségemben az ügyvédet ki akartam szolgáltatni egy személytelen, állami intézménynek, amikor azt, az ügyészségen feljelentettem. Egyetlen mentségem, hogy akkor még nem ismertem a tudattalan érzelmi és képzeleti világom mély rétegeibe vésett - a spirituális struktúrámba kódolt - személyiség-ellenes programok formájában létező szellemi anyai örökségemet. Csak jóval azután, hogy Buridán Josifot, szélhámoskodásért feljelentettem, támadt az ötletem, hogy kérjem el szegény édesanyámtól a családi albumot és kérdezzek rá a régi fényképeken pózoló őseim kilétére.
– Ki ez a hegyes tekintetű fehérnép itt, ezen a képen, nagyanyám mellett?
– Az a kontyos? Az, az én nagymamám, Ankó-mamád édesanyja.
– Vagyis az én dédnagyanyám?
– Igen, a te dédnagyanyád.
– Az, aki rosszul járt, mert a lábába beleköltöztek a nyüvek?
– Az, akinek befertőződött a lába, mert alvás közben a lábszárán levő sebére rászálltak és belé rakták petéjüket a legyek.
– Á, szóval, ő az! Ez fantasztikus, nézd csak meg, Júlia, ezt a mérhetetlen ambícióra utaló, férfiasan szigorú, csaknem lándzsaként, szúró tekintetet! – Mutattam a hirtelen megismert dédnagyanyám képére, hogy a feleségem is igazolja a benyomásomat. Érdekes módon, szegény édesanyám soha sem mesélt a nagymamájáról, pedig ő, a művészkedő előadásaival, körülményeskedéseivel belőlem mindig türelmetlenséget váltva ki, sokat szeretett mesélni az ő úri gyermekkorából, különféle „jópofa” történeteket. A patinás fényképen, az anyám szenvedélyes romantikára való hajlamáról árulkodó kamaszlány-arca, valamint a nagyanyám melankólia-kórra való hajlamról és fantazmagóriák kergetéséről tanúskodó holdvilágképe sehogy sem egyezett ennek a kemény, hogy ne mondjam gyilkos tekintetű, félig paraszt-, félig polgári öltözékben pózoló „feszes” asszonynak a kemény arckifejezésével. További kérdéseimre szegény édesanyám elmondta, hogy Viktóriát csakugyan keményfából faragták és anyai déd-szüleim családjában gyakorlatilag ő irányított, ő intézett mindent. Mellette, a bútorkészítői és épület asztalosi mesterségét művészi szinten gyakorló – és ezzel igencsak jelentős pénz-összegeket kereső! – dédnagyapámnak, családi ügyekben mindössze a Viktória utasításainak és ambíciós terveinek a gyakorlati végrehajtása maradt. A földeket és a közbirtokossági erdő-részeket Viktória vásároltatta dédnagyapámmal. Ezért miközben dédnagyapám csendes szomorúsággal beletörődött abba, hogy a rokonság széthordta családi vagyonukat, amikor ők Magyarországra menekültek az előnyomuló oroszok elől, Viktória határozottan megtagadott a rokonsággal minden érintkezést, mindennemű társadalmi kapcsolatot és az élete hátralevő részében berendezkedett a rokonsággal szembeni nyílt gyűlölködésre.
Miközben szegény édesanyám tekervényes meséiben gyakran szerepelt a drága, jóságos dédnagyapám, Viktóriáról csak annyit hallottam addig tőle, hogy a lábába beköltöztek a nyüvek. Ezért mondtam Júliának a fényképe vizsgálatakor, hogy ő az aki rosszul járt. Akkorra már Júlia is majdnem olyan szimbólum-értelmező tudásra tett szert mint én, és értette, hogy amennyiben valakinek a lába erősen megsérül, vagy megbetegszik, az azt jelenti, hogy ő, vagy az édesanyja, vagy valamelyik anyai ági őse rossz irányban haladt a sorsa útján, vagyis az istenileg megengedett határokon túllépett a tévelygésben és messzire elkerülte a sorsa beteljesítését jelentő gyakorlati életfeladatait. Ezután, a spirituális eredetem történetének felém eső szálait már könnyű volt az addig ismertekből összerakni: anyai nagyanyámat, a gazdag katolikus család egyetlen lányát, Karda Gizellát, megszöktette a tizenhét gyermekes családból származó nagyapám, Berek Béla, aki néhány éve a székely délvidékről érkezett Istenhidegébe. Nagyapám nagyon hamar feltalálta magát és érvényesítette az apjától tanult mesterségbeli tudását a század elején gazdasági prosperálásba lendülő székely városkában, a román kommunisták által később háromnegyedében lerombolt szülővárosomban. Az ma már kideríthetetlen, hogy a szöktetéshez mennyiben szolgáltatott nyomós indokot a szerelem. Tény az, hogy Berek nagyapám már akkoriban sem volt egy személyi ambíció és akarat nélküli fiatalember, de a nála két évvel idősebb nagyanyám is elvégzett korábban egy, három éves, „úri lányok számára” meghirdetett budapesti szakács- és házvezetőnői tanfolyamot. Ennek alapján gyanítható, hogy ő sem volt a szökés idején – legalábbis, tájékozottsága szerint nem! –egy ártatlan vidéki virágszál.
Joggal gyanítható tehát, hogy a húszas éveit taposó, de Pesten iskolázott gazdag Karda leány, nem annyira érzelmi okokból, mint inkább a zsarnoki anyjától való szabadulás reményében szökött meg a szülői otthonából azért, hogy a gyors férjhez menés lehetőségét, az őt árgus szemekkel őrző szüleiből kikényszerítse. Az, amit misztikus szimatommal a későbbi történések tükrében és a nagyapám egészséges, életigenlő természetének ismeretében kiderítettem, valamint az, amit a korán elhunyt „szent” nagyanyámnak és a derűs öregkort megérő nagyapámnak a halál-körülményeiből kikövetkeztettem, gyökeresen szemben áll azzal az ábrával, amit szegény édesanyám hazudik magának a szüleiről, és, amit, a mai napig igyekszik elhitetni velem. Tudniillik, hogy Karda nagyanyámnak, a fene-nagy szerelme, amit állítólag Béla nagyapámmal szemben a hozza való szökésekor érzett – és amely állítólagos nagy érzelmet - akárcsak Júlia a Verácska születését követő évek folyamán -, a vallásos hókuszpókusszal és házassági szerződéssel egyaránt alátámasztott házasságkötés után, elég hamar átváltozott a nagyapámmal szemben érzett rejtett ellenkezésre és ellenszenvre, majd szemrehányó csendes neheztelésre, és tíz év múlva, buzgó vallásossággal kendőzött és mélyen elfojtott gyűlölködésre. Világos, hogy az állítólagos szerelmen kívül, nagyanyámnak még volt egy nyomós oka arra, hogy a nagyapám szöktetési ajánlatába belemenjen. Ez nem más, mint a beavatkozási mániás édesanyja zsarnokságától és falhoz szegező tekintetétől való szabadulás.
Spirituális fogantatásom földi ok-okozati láncolatának az egyik ága tehát abban az állapotban gyökerezik tehát, amelyben a múlt század elején, ez, a fölöttébb erkölcsösen és vallásosan nevelt holdvilágképű úri leány, egy olyan férfi mellett találja magát feleségi minőségben, akivel nem művelheti el mindazt, amit az ő édesanyja szabadon művelhetett az ő apjával. A 17 gyermekes családból származó bádogosmester nagyapám ugyanis nem bizonyult irányíthatónak, fegyelmezhetőnek és idomíthatónak mint az asztalos apósa, „az a drága jó ember”. Béla nagyapám hallani sem akart fehérnép-irányításról a családban, sőt: amellett, hogy a régi korokban meghonosodott erkölcs alapján, elvárta azt, hogy őt a felesége kiszolgálja – mert „Rend a lelke mindennek!” – azt is elvárta, hogy nagyanyám annyiszor részesítse őt szexuális örömökben ahányszor azt ő megkívánja és mindemellett szüljön neki legkevesebb nyolc gyermeket.
– Hány gyermek van otthon a családban? – Szokta kérdezni nagyapám a környékbeli falusi embereket, akik akkoriban még vele, Berek mester úrral készítették el a háztartáshoz szükséges szén- és szemétlapátjaikat, a tej- és a teaszűrőiket, a bádogcsatornáikat, a kályhacsövüket és a kútvedreiket. Ha a kuncsaft csak egy, vagy két gyermekről tudott nagyapámnak számot adni, ő neheztelőn ingatta a fejét:
– Csak kettő? Hát az miféle? Egy gyermek nem gyermek, két gyermek is alig gyermek, három gyermek is éppen, hogy kezd gyermek lenni. Gyermekből több kell, mert a gyermek az Isten áldása!
Valószínű tehát, hogy ő is neheztelt a nagyanyámra, amiért az, úri asszony lévén, élt és visszaélt az ipari fejlődéssel együtt, a kényelmi igényeket és a háborús szükségeket egyaránt szolgáló orvostudomány által kínált liberális lehetőséggel és több abortusz segítségével leszabályozta a családi szaporulatot két gyermekre: anyámra és nagybátyámra. És tette ezt Ankó mamám, nagy vallásos buzgalommal, annak ellenére, hogy a tizenhét inassal dolgozó, templomtornyok befödésében is jelentős hírnevet és sok pénzt szerző nagyapám mellett, anyagi gondokkal egyáltalán nem küszködött. Sőt: szegény nyafi édesanyám és a nem kevésbé kényes nagybátyám, jó anyagi körülmények között élő úri gyermekekként és úri fiatalok módján nőttek fel. Hogy az egykéző-kétkéző nagyorsói katolikus tradíciók szelleme késztette volna nagyanyámat arra, hogy a családtervezés eme korszerű módszerét alkalmazza, vagy az, amivel szegény édesanyám próbálta az emlékét előttem tisztogatni, tudniillik, hogy érthető, hogy egy olyan szeszélyes és folyton zakatoló ember mellett, mint Béla nagyapám, a szegény Ankó mama nem mert vállalni több gyermeket, nem tudhatom. Az viszont, amit én, arról a végzetes Skorpió szellemről belülről ismerek, amelyet tőlük örököltem, és amelyet, ha öt évenként egyszer is, de megláthattam könyörtelen fenségében fellángolni szegény édesanyám és Júlia sötét szemeiben, valahányszor leleplezéseimmel az utolsó álarcukat is letépem, teljesen mást sugall nekem e családi meséről. Mert ott, ahol a Skorpió szelleme megjelenik, menthetetlenül a negatív sors-változtatási, a sors-helyzet elleni vak lázadás könyörtelen szelleme is jelen van, akárcsak az én lelkemben. Persze nem fénylően, hanem felismerhetetlen pszichés alakzatok formájában. Ezek az alakzatok például a vallásos áhítat, vagy a tudományos józanság álarca mögül villannak számomra elé, csendes neheztelés, érzelgős empátia, racionális humanizmus és hipokrita jóindulat formájában. Az élettársnak, vagy a felnőtt gyermekeknek az érzelmi zsarolás útján történő átváltoztatási igénye formájában, de még inkább a mások lelkiismeret-furdalásának a felébresztésére való alattomos törekvés formájában. De ilyen álalakzat, vagyis ilyen, a másik átváltoztatását szolgáló manipulációs eszköz a házasságban a szexuális aktus bizonyos alkalmankénti, többnyire szeszélyes, vagy folytonos megtagadása is. Ezért, amikor tíz éves házasság és két hét veszekedés után, azzal állt elő Júlia, hogy maradjunk ugyan egy háztartásban, de ne szeretkezzünk, azonnal tudtam, hogy a helyzetünkön és a családunkon már csak a polgári válás segíthet. A férj-zsaroló úri kifogások, és a gyermekáldás elleni védekezési lehetőségek kifogyhatatlan arzenálját, a nagyszüleim gazdasági prosperitása és polgári virágzása idején, a fejlődésnek lendült, orvosi és pszichológiai tudományok éppen bőségben kínálgatták.
Ankó mama tehát, a Viktória lánya, látván hogy férje sehogy sem fogja az ő szűzmáriás papucsa alá dugni a bádogos mesteri fejét, berendezkedett a vallásos ájtatosság segítségével elleplezett életfogytiglani csendes neheztelésre, miközben a városban el kezdett terjedni szent asszonyi híre. Szegény, ha tudta volna mivel játszik! De hát volt-e, aki felvilágosítsa? – Hiszen rajtam és barátaimon, barátnőimen és halottaiból ébredező feleségemen kívül, még ma sem létezik olyan ember Európa eme székely csücskében, aki e negatív spirituális folyamatok kórtanáról kellő ismeretekkel rendelkezne! És ránk, a megfelelő orvosi, pszichológusi, vagy teológusi diplomák nélküli, vagyis a tudományos végzettség nélküli személyekre, csakúgy nem hallgatna a Viktóriától örökölt életellenes és férfi-ellenes agresszivitását a vallásos, illetve „a férjem áldozata vagyok” szerepeivel leplező nagyanyám sem, mint ahogy sokáig nem hallgatott rám, az anyja által eljátszott áldozati élet-szerepét egész sorsával megtestesítő, szegény édesanyám sem. Summa summarum, Ankó mama, minden vallásos szent asszonysága mellett, és megkímélt gyermekkora és úriasszony mivolta ellenére, végbélrákban, vagyis a Rák és a Halak jegyében született személyek jóságos hazugságának és a Skorpiók gyűlölködésének az összesítő betegségében halt meg hatvanévesen. A végbélrák a tényleges megbocsátásra, az elengedésre, az oldódásra, az igazi kiengesztelődésre, a kiegyenlítődésre való képtelenség betegsége, a hamis szeretet betegsége. Ilyen lelki megoldást eredményezett tehát nagyanyámnál a katolikus vallás, mint az odaadó, áldozatos szeretet, a kiengesztelődés és a teljes megbocsátás tökéletes átélésének a hit-rendszere. A papok nem volt ahonnan tudják, hogy mindannyian az édesanyáink tudattalanjában a fogantatásunk idején feszülő és nyüzsgő millió képzetnek és érzelmeknek, reménynek, ellenállásnak és sérelemnek, rejtett férj- és sorsellenes ambícióknak, a tudattalan szellemi és érzésvilága rejtekéből leselkedő misztikus szorongásoknak és rejtett félelmeknek, fojtott vágyaknak és titkolt sóvárgásoknak vagyunk a megtestesülései. És azt, hogy ezek, az anyai ági őseinktől öröklött tudattalan lelki és szellemi világunk sötétjében gyökerező szenvedélyek befolyásolják és irányítják a háttérből az értelmi tevékenységünket és érzelmi impulzusainkat, még a pszichológusok is alig sejtik. Mivel az anyám sem tudott többet a papoknál, az ugyancsak vallásos, szegény édesanyám mélyképzeletében az ő édesanyja, nagyanyám volt a nagy szent, aki feláldozta magát a család oltárán és az nagyapám maradt mindvégig az ártatlan, szegény asszonyt igazságtalanul bántó, gonosz ember. És ezt annak ellenére, hogy nagyapám, huszonhat évre a nagyanyám halála után, egészségesen, irigylésre méltó lelki nyugalomban, derűsen és békésen távozott közülünk mint egy tibeti láma, az ilyen végső távozásra legalkalmasabb korban: nyolcvannégy évesen! Úgy, hogy a túlvilági lényekkel való társalgása közben, még egy kedves búcsút is sikerült intenie felénk…
A nagyanyám születése előtt három gyermekét eltemető Viktória dédnagyanyám szellemi örökségébe érkező szegény édesanyám szerető-gyűlölő, távolról vonzó és közelről taszító Skorpió lélekként jött a világra. Személyi horoszkópjában, a racionális megkülönböztetési képességet megtestesítő bolygó, a Merkúr, a Skorpió-napjától nulla egész három fokra áll, ami azt jelzi, hogy anyám, a felszínen majdhogynem ostobán naiv és idegölően jóhiszemű emberek sorát gyarapítja. Ez viszont csak a látszat-magyarázat. Valójában, a személyi ösztönök – ez esetben a Skorpió természet! – teljesen elnyomják a logikus gondolkozást, aminek következtében ő soha nem az eszével, hanem a Skorpiói érzelmeivel és ami még rosszabb, az ösztönös sugallatai szerint cselekszik. A klasszikus asztrológia a Naphoz ennyire közel álló Merkúrral rendelkező születési képletek tulajdonosait szellemi fogyatékosokként tartja számon, és nem véletlenül. Bár szegény édesanyám nem született klinikailag bolondnak, általában mindazt, ami fontosat és lényegeset egyénileg elgondolt, és amit az elgondolása alapján elvégzett, mindig fordítva sült el, és kilencven százalékban lelki, vagy anyagi kár származott belőle. Így, az én román iskolába való irtásomnak is az lett a következménye, hogy gyermekkorom két harmadát és teljes fiatalságomat a szellemi nyomorékság, a kisebbségi komplexusok, az identitászavar és a lelki schizofrénia jellemezte, az általa megálmodott fényes jövő helyett. Ez az anyai naivitás, viszont annak is a következménye, hogy szegény Ankó mama krisztusi szintekre emelt szellemi és lelki agresszivitásban folytatta családi életét, ahelyett, hogy a gyermekeivel egyetlen őszinte mondatot is váltott volna, miután végképp meggyőződött arról, hogy nagyapámat tényleg nem herélheti ki és nem foghatja be papucshősnek, de a matriarchális uralom idillikus emlékeivel telt szülői otthonába sem térhet vissza. Hiszen nem csak hogy megszökött a családi fészekből, magára vonva az efféle anarchiát nem szenvedő Viktória haragjának teljes skáláját, hanem, amire észre vette, hogy nem minden férfi hasonlít az apjához, már gyermeket is szült nagyapámnak, „ennek a kibírhatatlan, állandóan nyüzsgő embernek”. Szegény édesanyám születési képletéből egyértelműen kiolvasható az, hogy nem szerelmi önkívület, hanem szellemi zavarodottság következtében jött a világra. Ő egész személyében az apai neveléstől érintetlen, a gyakorlati valóságról mit sem sejtő és az anyai terror elől a házasságba menekülő édesanyja káprázatvilágának a személyi megtestesülése. Nemcsak a házas életben talajt vesztett anyja lelki zavarodottságának tehát, hanem az érzelmi-vallásos önáltatásnak is. Ezért, szegény édesanyám csak az érzelgős ömlengéseiben, vagy az érzelmi tárgy- és problémakezelést elutasító magatartással szembeni gyűlölködéseiben volt őszinte. Soha, egyetlenegyszer sem volt képes nyílt színen, vagyis mások előtt felvállalni az elhibázott tetteiért, vagy a felelőtlenül kiejtett szavaiért a felelősséget.
Mivel a szegény édesanyám születése után, a fiatal nagyanyám kénytelen volt kijózanodni és hosszasan töprengeni azon, hogy mit lehet akkor tenni, ha nem minden férfi gyenge, pontosabban: ha az ő férje nem olyan, mint az ő „drága-jó- ember” édesapja, aki békésen tűrte a Viktória papucsát, a következő gyermeke: nagybátyám már az anyámnál sokkal értelmesebbnek (intelligensebbnek) sikeredett. És ez annak ellenére is, így van, hogy a hirtelenül történt családalapítása után, neki is mindössze egyetlen gyermeke született, és egy Viktóriához hasonlóan kemény lelki alkatú nővel kötvén házasságot, pontosan olyan papucshőssé vált, mint a nagyapja, amatőr művészként kisebb-nagyobb sikerekre is szert tehetett, miután a feleségétől elvált, és felhagyott az anyjától tanult, ártatlan áldozati bárány szerepével. Korábban is jobban megértettem magam vele, mint bárkivel a családból, de életének ebben a rövid, de szabadon termékeny időszakban, egészen komoly dolgokról is tudtam beszélgetni vele. Sajnos, ahhoz már nem volt bátorsága, hogy, miután a zsarnok feleségétől sikeresen elszökött, az emigráns állapotából is „haza szökjön”, és így, nem élvezhette a kislányainknak az öregkor derűjét biztosító, vidám jelenlétét. Az egy szem unokájával kevés időt tölthetett, és amikor az kamasszá vált, annak a minimális dolga is fontosabb volt annál, hogy nagyapját az öregek otthonában látogassa.
Anyai nagyanyám tehát, az inkább az anyjától való menekülési vágyában, mint a nagyapám iránt érzett lángoló szerelmében keresendő szökésének a következtében, ott találta magát egy számára kilátástalannak tűnő családi helyzetben és az ő katolikus erkölcsi neveltetése által befolyásolt úri életképzeletével, betemette magát az ártatlanul és méltatlanul szenvedő szent asszony szerepébe. Nem tudhatta, hogy a vallásos buzgólkodás és a lelki poklot fedő ájtatoskodás alatt, rák okozó gyűlölet-góccá alakul a nagyapám iránti neheztelése. Nem vette észre, hogy a Viktóriától örökölt, de annak a kemény egyéniségével szemben még a gyermekkorában mindössze finom neheztelés alakjában jelentkező személyi gyűlölete, az életét veszélyeztető lelki betegséggé fejlődik a tudattalanjában, amit a természetellenes kompenzációként átélt szentté válási igyekezete még inkább táplált, mint hogy azt feloldotta volna. Nem tudhatta, hogy a környezetét becsaphatja és saját magát is becsaphatja, de nem csaphatja be, a benne levő Teremtő-megváltót. A rákbetegség ugyanis, a kényelmetlen és zavaró valóságnak a letagadásának, a vágyaink és a lelkiismeretünk, a kauzális lét-tudatunk naiv becsapásának, a józan ítéletünk elkábítása érdekében tett intenzív és folytonos lelki és szellemi erőfeszítéseknek a következménye. A rák a legfinomabb szellemi szinteken megélt hazugságnak és az abból fakadó tudattalan agresszivitásnak a következménye. Az igazságtalannak képzelt Sors elleni neheztelések, vagyis, a sorsot adó teremtővel szemben tanúsított rejtett nehezteléseknek a következménye.
Miután a családi album segítségével szembesültem Viktória harci szellemével, vagyis a nagyanyám és az anyám által vallásosan lefojtott természetem legmélyén még mindig settenkedő gyűlölet-gócaim spirituális gyökerével - mint annyiszor ilyen megvilágosodások alkalmával -, vádolni kezdtem szegény édesanyámat, amiért nem hajlandó beismerni, hogy az ő édesanyja nem egy szent.
Nagyapámtól úgy tudtam ugyanis, hogy Akó mama több magzatot is kikapartatott magából, és, hogy méhrákban halt meg. Ezért meg voltam győződve arról, hogy e halálos betegsége lelkileg visszavezethető a többszöri abortáláshoz. Márpedig nem lehet szent, hanem csak lelki hipokrita az olyan ember, aki többszörösen elhárította magától a gyermekáldást, azaz tudatosan vétett „az Isten akarata” ellen, miközben buzgón ájtatoskodott és magával is elhitette, hogy ő egy ártatlan áldozata a sorsnak és a férjének. A nagyanyám tehát nem volt szent és az anyám sem egyéb, mint mindössze egy, az anyja által megtévesztett ember, és amennyiben a szent-anyám című rögeszméjébe kapaszkodik, sohasem válik képessé a hibabelátásra, amitől csak folytonosan és fölöslegesen betegeskedik és ostoba módon szenved. Szegény édesanyám már korábban is tagadta azt, hogy az anyja a többszöri abortálás miatt halt volna meg idejekorán, de én azzal torkoltam le, hogy újabban az orvostan álláspontja szerint is a méhrák a sok abortusz következménye.
Az újabb vitánk hevében, annak érdekében, hogy nagyanyám emlékét a további goromba támadásaimtól megkímélje, szegény édesanyám felfedte számomra a nagy családi tikot. Úgy gondolta, hogy megmentheti az ő szent édesanyja hírnevét előttem, ha elárulja azt, hogy nem méhrákban halt meg az anyja, hanem végbélrákban, vagyis a Skorpió-karmával küszködő személyek jellegzetes betegségében! Megbocsátási képtelenségben szenvedett tehát a hetente háromszor gyónó és áldozó nagyanyám olyannyira, hogy élete utolsó hónapjaiban ki kellett vezetni a vastagbelét a hasfalán és ott ürített, mert a végbéltájékát már szétbomlasztotta a rák. Ettől viszont szörnyen megijedtem. Az örökletes szellemi programok ugyanis második generációnként ismétlődnek fő jellegzetességük szerint. Anyám évek óta a csak végbél kúpokkal képes a fájdalommentes székelésre, három aranyér-műtét után. Az egyetlen krónikus betegség, amiből én sem tudtam sokáig kigyógyítani magam, az pontosan a végbélhurut és az aranyér volt, amely a természetes étrend mellett, ha finoman is, de zavart, és még vérzett is, ha túlléptem a mértéket a sör-, pálinka-, vagy borivásban. És én ezt a mértéket, ha egyre ritkábban is, de néha még túllépem. Abban a percben egyértelművé vált számomra, hogy a sok éven és több emberi életen át dagasztott, de az utódoknak valamiképp átörökített gyűlölet-hajlam és rejtett megbocsátási képtelenség, az anyám átvilágítatlanul maradt Skorpiói természetén keresztül átszármazott az én lelki építméyembe. Hogy a nagyanyák s a dédnagyanyák által tekert tudattalan Ariadné-fonalaknak szálán, a Viktória dédnagyanyámnak a rokonok iránt táplált kiengesztelhetetlen gyűlölete, biztosan ott lapul bennem is feltáratlanul, és ha nem világítom át azt minden részletében, épp olyan végzetes lehet rám nézve, mint amilyen volt nagyanyámra. Ez hát a művelt apám iránti szerelmi fellobbanás által az anyám lelkében rövid időre belőtt gondolkozási vágy következményével: az erős racionalitásom köveivel jól körülbástyázott tudattalan világom labirintusának a mélyén rejlő Sárkány! A Bika jegyében született, de a nagyapámmal szembeni ambícióiban vesztessé vált nagyanyám lelki megalkuvásával és vallásos ájtatoskodásával táplált gyűlölet! Ez, a dédnagyanyai férj-irányítói ambíciókban gyökerező személy-ellenesség, majd a vagyonvesztés miatti, rokonokkal szembeni engesztelhetetlen gyűlölet a Balog Ádám egyik sors-motívuma. Ez a legsötétebb szellem, amelyet néven kell neveznem, ahhoz, hogy az ősanyáim korai halálának az igazi okától megmenekülhessek.
A tudattalan világom tárnáiban rejtőzködő ősi gyűlölködés hatására, nem elégedtem meg azzal, hogy Buridán ügyvédet szakmai szélhámosságért az ügyvédi kamaránál feljelentsem. Meglátásom szerint ugyanis, némi üres jogi formulákkal megspékelt „ügyvédes” magyarázattal ellátva, a jogász kollégái eltusolták volna az ügyet. Az első ötletem alapján nem is akartam egyebet, mint ezáltal jelezni az ügyvéd úr felé azt, hogy nem vagyok ostoba, és, ezért, ebben az ügyben, hagyjon fel a szélhámoskodással. A rejtett bosszúállási vágyam mégis túllökött az eredeti célon és nem az ügyvédi kamaránál jelentettem fel a ravasz ügyvédet, hanem az ügyészségen, titokban és naivul azt is remélve, hogy ezáltal az egész karrierjét tönkretehetem. A bosszú-szelleme által vezetett reményem visszahatása nem maradt el, és az ügyvédek érdekszövetsége, a rájuk jellemző ügyességgel vágott vissza, az általunk fogadott ügyvédünknek, Ilonkának a segítségével. Azt is nyomban tudtam, hogy mindez rendjén van a kiegyenlítődési törvény szellemében. Bosszantott viszont az, hogy nem tudhattam, mi és mennyi az Ilonka szerepe ebben a mocskos ügyben? Szerettem volna tudni, hogy Ilonka csak a feljelentést követően, vagy már azelőtt is kiegyezett Buridán Josiffel? De főként azt, hogy milyen, a születési képletemből is kiolvasható belső diszharmóniát, illetve miféle önáltatásra, belső korrupcióra való hajlamot testesít meg a szerény bírónőből pénzsóvár ügyvéddé vedlett ismerősöm az életkörömben?
„Ismerjétek meg az igazságot és az igazság szelleme meg fog szabadítani benneteket”, figyelmeztet Jézus és tizenöt év óta, amióta a bukaresti misztikusok e tanításra felhívták a figyelmemet, másról sem szól az életem mint ennek a kinyilatkoztatásnak a beigazolódásáról. Persze, ilyenkor a vallásosok hipokrita módon hunyorgatnak, a tudományos nagyokosok fölényesen legyintenek. Hiába állnak látszólag szemben egymással, a bűnbeesés aktusának tudatos, vagy tudattalan, ámde mindennapos elkövetésében azonos követ fújnak és az általános korrupcióban egymással mindig kiegyeznek. Mind a két típus: a szkeptikus és a csodákban (isteni protekcióban) bízó vallásos ember is egyazon tévképzetnek, egyazon evolúcióellenes alapállásnak az áldozata: mind a saját személyén kívül keresi a boldogságát és annak az elmaradásának az okát. Ezért teljesen mindegy, hogy a túlvilágban vagy a világiságban keresik az üdvüket. És mindegy az is, hogy keresik vagy tagadják az Istent, mert abban, hogy az ellenség és a nyereség a rajtuk kívül levő okok világában lakozik valahol, abban anélkül, hogy ezt külön megbeszélnék, az emberiség mindkét táborának a tagjai megegyeznek. És amennyiben egy, az egyszerű ember számára kiismerhetetlen szándékú, érdemtelen előnyöket osztogató (szeszélyesen protekciózó) külső Isten, vagy külső természeti erő, önmagában és a mi szellemi-lelki folyamatainktól függetlenül létezik, abból nyilván az következik, hogy szükség van a benfettes közvetítőkre: a tudósokra, a papokra, a politikusokra, az orvosokra és az ügyvédekre, vagyis a képviselőkre. A sorsukban jelen lenni nem akaró, vagy sorsukat a kezükbe venni nem merő, vagyis a jelen nélküli személyek képének a viselőire! A személytelenség-viselőkre.
Abban a civilizációban, amelyben az ember még úgy képzeli, hogy neki lehet valami nyernivalója az életben, illetve azt, hogy neki lehetnek itt, a természeti életben bármiféle személyes érdekei, bőségben él a személytelen képviselet ördögi szelleme. Annak a tájékozatlan személynek viszont, aki ezt a személytelenséget használja, vesztett pere van a sorsával szemben: A benne levő, az általa is megnyilvánuló Úr-Istennel szemben. Itt ugyanis, ebben a teremtési – megváltási rendszerben, amelyben élünk, egyetlen érdek érvényesül, mindaddig, amíg az élet tart: az Úr Isten érdeke és ez az érdek a megváltás. Ezért senki, aki a megváltás erői ellen és a sors törvényei ellen védekezni törekvő keresztény civilizációba születik, nem térhet ki a képviselés kísértő ördögével való cimborálást követő erkölcsi életcsőd elől. Az ember rendeltetésének megfelelően ugyanis, csak és csakis mindenki maga viselheti a saját képét, amely kép az ő lelkének: spirituális sors-struktúrájának a tökéletes tükre. Ahogy az igazi képemet, úgy a tényleges érdekemet: a megváltásomat sem „intézheti” senki rajtam kívül. Csak az éberségét elveszített ember hiszi el azt, hogy jelen lehet ott, ahol nincs jelen, és azt, hogy más jelen lehet helyette, az ő képviseletében, hogy az ő egyedi személyén kívül bárki is lehet az ő képének a viselője. Én tudtam ezt, de még nem eléggé, és nem vettem észre, hogy milyen labirintusba kerülök szegény édesanyám mellett, amennyiben ennek ez egyszerű ügynek a tisztázása érdekében képviselőhöz: ügyvédhez folyamodok. Pedig azzal is egészen tisztában voltam, hogy a létrontást nem az amatőrök végzik, hogy a természetet nem az amatőrök rombolják szét és zavarják össze, hanem a kiképzett szakemberek. Azzal, hogy a természetet és az élet harmóniáját, az életnek a külső eszközökkel való megnyerési lehetőségében bízó, szakbarbárok segítségével: a magukból ki felé fordított, vagyis, a személytelenség állapotába hozott és így, a szellemi magjukból kiforgatott, és onnan kiváltan kiváló szakemberek segítségével és kiváló tudósok segítségével tesszük tönkre. Így, én is csak egy újabb lehetőséget adtam, mint oly sokan, Ilonkának a személytelen cselekvésre, vagyis az általam megsejtett és felfedett tényállásnak: az igazságnak az intézményesen korrupt képviseletére, vagyis, annak az elrejtésére. És ezzel lehetőséget adtam számára az igazsághamisításra, a szabotálásra és végül a parasztosan mocskos korrupcióba fulladó „igazságszolgáltatási” ügyletnek az intézményes véghezvitelére.
Amikor a Magyarországon folytatott előadássorozatot megszakítva, az abszurd bírói végzés következtében misztikus félelmekkel megtelt anyám kérésére, haza jöttem a megfellebbezett bírói ítélet felülvizsgálatát célzó törvényszéki tárgyaláson való részvételre, az ügyvédnő még csak nem is tartózkodott a bíróság épületében. Ezért, jogi képviselő hiányában, a bírónő nem volt hajlandó meghallgatni az anyámat. Ilonkáról viszont kiderült, hogy nem képviselheti őt a tárgyaláson mindaddig, amíg anyám nem fizet le egy újabb ügyvéd-képviseleti díjat. Nem tudtam, hogy mi történik, de sejteni kezdtem, hogy nem az ügyvédnő a hibás, amiért az érdemtelen anyagi követelésével lehetetlenné tette a vizsgálat folytatását, hanem én, mivel elvesztettem az éberségemet és tehermentesíteni akarván anyámat, ügyvédet fogadtam számára. Mert megfeledkeztem arról, hogy az igazság érvényre juttatása nem szakértői ügyvitel és képviselet kérdése és rávettem édesanyámat, hogy a Németországban élő testvérétől egy színes tévé-készülék vásárlására kapott márkáit az Ilonka megfogadására költse. Ezzel még jobban belöktem a Fekete Lyukba, nemcsak őt és nemcsak magamat, hanem magát az igazságot is. Amikor egészséges személyekként átruházzuk másra a személyes felelősségünket, olyan helyzetbe kerülünk, ahol bármi megtörténhet. Bármi, az igazság érvényesülésén kívül. A teremtés és a megváltás egyetemes törvényei miatt, az igazság érvényesülésének a feltétele nem más, mint a felelősségvállalás mindazért, amit mondok, gondolok, képzelek, vagy teszek. Évek óta azt próbáltam megértetni édesanyámmal, hogy azért szenvedett fölöslegesen egy életen át, és azért szenvedtem mellette én is gyermekkoromban és fiatal koromban is, sőt: már magzat koromban is (Szenvedtem, mindaddig ameddig tudattalanommal az ő anyai tudattalanjához voltam kötve és amíg tudatosan elvágtam kettőnk között ezt a láthatatlan köldökzsinórt.), mert egész életében panaszkodott a nehézségekre és neheztelt valamire, vagy valamire, ahelyett, hogy bármiért is, ami vele történt valaha, felvállalta volna a felelősséget. És most itt lett volna az alkalom arra, hogy beláthassa, mennyi fölösleges gondot és bajt idézett elő az által, hogy valamikor felelőtlenül aláírt egy hamis adásvételi szerződést, amit még csak el sem olvasott figyelmesen, és ahelyett, hogy hagyjam, hogy ezt mélyen átélje, adtam egy lehetőséget a számára az újabb hiba-hárításra, a felelősség elkenésre.
Kiderült, hogy mialatt Magyarországon voltam, Ilonka felfüggesztette a tárgyalások folyását, mert időközben kiderült, hogy, amennyiben édesanyám a frissen kiállított birtoklevelében szereplő telkek visszaszerzése miatt perel, azért külön bélyegilletéket kell fizetnie és elhitette szegény édesanyámmal, hogy ő ártatlan a dologban, az én átlag keresetemet tízszeresen meghaladó bélyegilleték kifizetését nem ő kérte. Őt rá kényszerítette az ügyvédi kamara vezetősége az irreális összeg törvénytelen követelésére. Három hétig kellett magyarázzam szegény édesanyámnak, hogy ez nem igaz, mert senki nem kényszerítette Ilonkát halántékához szegezett pisztollyal, erre a disznóságra, vagyis arra, hogy anyám képviselőjeként, írja meg azt a felszólítást, aminek alapján, a per folytatásához anyámnak négy és fél millió lej értékű bélyegilletéket kell lefizetnie, olyan szolgáltatásokért, amit nem is ő, hanem az ellenfél igényelt. Amikor ezt megértette szegény édesanyám, azt hányta a szememre, hogy az én javaslatomra fogadta meg Ilonkát ügyvédnek. És igaza volt...
Az ügyvédnő tehát, az én éberség-vesztésemnek, vagyis az én korrupcióra való hajlamomnak, az én személytelenségre való hajlamomnak és szellemi evolúcióellenes viselkedésemnek (kényelmi vágyamnak) volt a megtestesítője. Az őseimtől örökölt anyagi javak megszerzése nyomán lehetővé váló könnyebb boldogulási vágyamnak a megtestesítője. A könnyítési technikák elkerülhetetlenségébe való hit-maradványaimnak, a hamis értéktudatom foszlányoknak, tehát, a magam félrevezetésére irányuló késztetéseimnek a megtestesítője. Circulus viciosus. Az önmagáért való élet téveszméjének a bűvöletében a saját farkát, az állandóan újra és újra kinövő farkát rendíthetetlenül fogyasztó-emésztő, változni nem tudó világkígyó. A képviselő igazság-tudók által vezetett és ezért évezredeken át fejlődni képtelen, fölösleges életet folytató embergenerációk tömegkígyója. Az egymással és önmagukkal soha ki nem egyenlített ősprincípiumok zárt reinkarnációja. Az volt az érzésem, hogy mindaddig, amíg édesanyám él, ennek a föld-pernek nem lesz vége. Ezzel nem is lett volna akkora baj, mint amekkorának látszik, hiszen régóta tudtam már, hogy mindannak, amibe bele ütközünk, a spirituális megismerés, a végső kiegyenlítődés és az új teremtés előkészítése a célja. Az egyetemes megismerést és a megismerés révén történő kiegyenlítődést, vagyis az egyetemes megváltást szolgáljuk egész életünkkel. Ha ezt tudatosan tesszük, akkor boldogulunk, ha ezt nem tudatosan tesszük, akkor bezáródunk a szenvedésekkel terhes reinkarnációba. Minden halaszthatatlannak és fontosnak képzelt ügy, mit mi érdeknek nevezünk, mindössze csak sajátos viszonyulási mód az egyetemes megváltás: az Isteni kiegyenlítődési és újrateremtődési lét-érdekkel szemben.
Ebben a bírósági perben, az én karmából eredő spirituális korrupcióra való hajlamom megtestesítőjének, vagyis a Júdás-pénzből élő Ilonkának, mint általában a képviselő-ügyvédeknek és az élet megnyerhetőségének a képzetei szerint ítélkező bíróknak, az igaz-ítélethez, spirituális lényeg szerint, semmi köze nincsen. Hiába, hogy látszólag ők indokolják meg és ők hozzák meg az ítéletet, mert igazságos ítéletet csak akkor lennének képesek tudatosan hozni, ha nem lennének kábultak kauzális szinten, vagyis, amennyiben nem fogyasztanának alkoholt, ha nem ennének húst és ezekkel együtt, az igazság-képzeteik is összhangban állnának az egyetemes törvényekkel. Mivel ez nem így van, a vak tyúk is talál szemet alapon végzik a világi igazságot osztó tevékenységüket.
De, akárcsak ők, én is bűnbeesetten született ember vagyok, akinek a szervezetével, a lelkével és a szellemével, már születése percétől, csupa aggódó jóindulatú, de téves előrelátásból a szülész orvosok, az ápoló nővérek, az édesanyja, majd később a nevelők, a tanítók, a papok és a tanárok, majd újra az orvosok mindenféle természetellenes és Isten-ellenes alkímiai műveletet végeztek. Ennek az életbeindulásnak az árnyéka még akkor is kísér, ha én a harmincnyolc éves korom óta folytatott önleleplezéseimnek köszönhetően, a spirituális korrupció kábulatából részben felébredtem. Hiába tisztul a szellemem, ha a lelkemben, az anyai ági örökségemből, neveltetésemből adódóan, és az annak megfelelő neveltetésemből és társadalmi helyzetemből adódóan is, zavart vagyok! Egyetlen lehetőségem a megszabadulásra, hogy ezt belássam és valamit tegyek is ellene. Ezért az egyetlen dolgom az, hogy visszanyerjem testi és lelki egészségemet is, nem csak a szellemi éberségemet. A testi egészségnek az elérése jelzi a lelki megváltódási képesség jelenlétét: a test meg- egészségesedése, feltámadása a jele a lelki képességeinknek. Aki a csak a túlvilágon akar feltámadni, az itt is, és ott is, mindössze tévelygő lélek lesz. De ez a feltámadás nem megy anélkül, hogy a hamis és zavaros kapcsolatoktól: a visszahúzó társadalmi, családi és személyi kötelékektől megszabaduljak. Nem tudok megváltódni anélkül, hogy valamiktől és valakiktől el ne váljak. Ahhoz, hogy megválthassam magam tehát, elsőnek a képviselő szakembertől kellett megszabadulni egy olyan felmondással, amely mindenféle kapcsolatot és további magyarázkodást lehetetlenné és fölöslegessé tesz. Ugyanakkor, nem is annyira a polgárjogi igazsághoz való ragaszkodás miatt kell folytatni a játszmát, hanem azért is, mert amennyiben ez, az anyai ági őseim örökségét képezi, a lelki erősödésemet segítő tapasztalni és tanulni valóm van azáltal, hogy tisztázom a föld-helyzetet.
A korrupcióban, vagyis az erőfeszítés- és személyi tapasztalat-mentes előnyszerzésben, az így megszerzett javakkal való életfolytatás az embert a lényegi rendeltetése megvalósításában: a léte értelmében, élete szellemiségében zavarja és akadályozza meg, mivel a korrupt lét, a Fekete Lyuk által eredendően összezavart lét-tudatnak a normálissá válását: a megváltódás eszköze kifejlődését gátolja meg. A korrupcióban való létezés, vagyis a korrupció tudatával való együttlétezés közben, lehetetlen mind a természetes, mind a szellemi megismerés. Ezért beteg lélekben mindenki, aki mesterségesen, tehát csalva akar boldogságot elérni, vagy mások számára akar ilyen alapon boldogsági állapotot létrehozni. Zavart tudatúvá teszi azokat is, akik számára csalás útján a kényelmi állapotot beidézi, amennyiben azok nem veszik magukat észre, és nem akarnak, vagy nem képesek védekezni e hamis boldogsági állapot ellen. És elsősorban a gyermekek azok, akik nem tudnak védekezni a mesterségesen létrehozott boldogsági állapotok ellen. A hamis megismerés, az erőfeszítések nélküli öröm-érzések és boldog-állapotok, a cukorkák, a csokoládék, a torták és más, mézes-mázas maszlagokkal a gyermek szeme előtt villogtatott tejszínhabos csodák, az őket rövid időre elbűvölő ajándékok Lilith-ébresztő, öncélú élvezet-vágy növesztő és Lilith- fejlesztő hatása ellen. Ők természetesnek veszik az ajándékozást, azt, hogy nekik a minél nagyobb fokú élvezet és a kényelem csakúgy „kijár”. Megszokják az öncélú élvezetet és a birtoklást. A kényelmi eszköz- és tárgyhalmozást, akárcsak a felesleges finomság-zabálás általi élvezet-habzsolást. És elvárják, és természetesnek veszik a mesterséges boldogsági állapotokat létrehozó tárgyak és ételek elkészítését, azok beszerzését a környezetüktől és nekik kijáró jogként követelik szüleiktől, majd a barátaiktól és később a szeretőiktől, az élettársaiktól, akiket a saját élvezet-vágyukat kielégítő sors-elemenként kezelnek, és felnőtté válva, mindent megtesznek majd a mesterségesen előidézett boldogság és biztonság elérése, megszerzése, és megtartása érdekében.
Mivel már kiskoruktól megfertőztük ezzel a tévképzettel, szegény kölyköknek eszükbe sem juthat, hogy eme törekvésük nincs összhangban az emberi élet céljával és a lét rendeltetésével, a közvetlen és feltétel nélküli tapasztalatok megszerzése szükségességével, a megismerési és fejlődési-kiegyenlítődési törvényekkel. Honnan tudhatnák, hogy a mesterséges boldogsági állapotokért való törekvés nemcsak, hogy nem természetes, hanem mind önmagunk, mind a környezetünk számára veszélyes? És mivel az élet nem a mesterséges és olcsó boldogsági állapotok előteremtésére van „berendezve”, a boldogságról alkotott tévképzeteikkel felnőtté vált, ártatlan gyermekek nem csak szellemileg válnak kábulttá, de veszélyesen ártalmassá is válnak a természeti környezetük, önmaguk és egymás számára. Elvárnak, kikérnek, igényelnek, követelnek és zsarolnak, és, ha így sem kapnak, akkor lopnak, rabolnak, vagy ha az észbekapott szülők, vagy az adott szociális, pszichikai vagy fizikai állapotuk miatt, ezekre nincs lehetőségük, felbőszülnek és alattomban neheztelnek a számukra több boldogságot nyújtani és előállítani nem akaró, vagy nem képes szüleikre élettársaikra és másokra. A felnőttekre, a többiekre, a sorsa, az Istenre, a természetre és egymásra, és ettől még inkább boldogtalanok és betegek, hisztisek, depressziósak, pánikozók, lelki bulímiások és anorexiások lesznek. Ennek, a gyermekkorban megszokott élvező-játszmának a felnőttkori szabályos és törvényes folytatásához, az emberek létrehozták a boldogsági és kényelmi eszközöket gyártó nehéz- és könnyűipart, a káprázatot gyártó filmipart, valamint az élvezeti eszközök megőrzését és tulajdonlását biztosító állami intézményeket.
Az intézmények épületei azok a helyek, amelyek feldolgozzák és elfogyasztják – felemésztik – az emberi munka által létrehozott értéktöbbletet, vagyis azt, az ipar által létrehozott és az üzletekben, a raktárakban felhalmozott érték-fölösleget, a fölöslegesen „civilizált” anyagot, amit az ember a természetből törvénytelenül kivág, kibányászik, vagy más módon onnan kizsákmányol, annak érdekében, hogy a megtermelt áruk segítségével boldog legyen. Az intézményekben „dolgozó”, vagyis az intézményeket működtető főnökök és hivatalnokok hadai, a miniszterelnöktől, az akadémikusokig és a takarítókig, az ügyészektől és a jegyzőktől az alkotmány-bírókig, a kaszárnya-parancsnokoktól a hadtest parancsnokokig, a banki hivatalnokoktól az államtitkárokig, a sajtóreferensektől, a tolmácsoktól és a szóvivőktől a parlamenti képviselőkig, a gazdasági, a pénzügyi, a műszaki, a jogi, a kulturális, a tudományos, a vallásos és a többi intézményi szakértőktől a liftkezelőkig és a főkönyvelőkig, a testőröktől és az adminisztrátoroktól a személyi titkárokig, titkárnőkig, a hivatalfőnököktől, a raktárosokig és a portásokig, az épületektől a telefonokig és számítógépekig, az intézmények a földi életnek azt a fogyasztó-állományát képezi, amely feléli és felemészti azt az anyagfelesleget, amelyet az ember racionálisnak és jogosnak képzelt boldogságmániájában a természetből kizsákmányol és élvezet-okozó, vagy „szükségleti” tárggyá, eszközzé alakítani. És amely természet-ellenes állapotú tárgyak tömkelegével egyre inkább elzárja és elszakítja magát az elemi természettől. Statisztikai adat, hogy miközben egy átlag amerikai állampolgár napi négy percet tölt szeretkezéssel, napi tizennyolc percet kénytelen fordítani az elveszített „fontos” tárgyak és okmányok keresésével. Ilyen boldoggá teszi magát az ember, a könnyítési technológiákat gyártó intézményi tudományával!
De az intézményes külső és belső természet-zavarás még mind semmi. Ahhoz, hogy e seggre-pacsis társadalmi ganajtúrást magas szinten folytathassa, az ember olyan egyetemeket talált ki, ahol a természet-tiprásnak, annak leteperésének, kiszipolyozásának, megcsonkításának kizsákmányolásának, zaklatásának és összezavarásának a tudományos lehetőségeire, a természet-tipró és szipolyozó tevékenységeket szolgáló közigazgatási leviathán üzemeltetésének a módszereire tanítja a fiait és lányait. És persze, megint csak olyan anyagi feleslegből, amit korábban elrabolt a természettől, miközben azon sopánkodik, hogy új természet-szipolyozási, felhasználási technológiákat kell kitalálni, mert a szerencsétlen természet ezer sebből vérzik és a korábbi ütemben már nem tudja szolgálni az ember idióta boldogságmániáját. És a papok, a főpapok és az egyházak vezetői mindezzel, ha sopánkodva és szemforgatva is, de végül egyetértenek. Hiszen ők is ugyanazt a funkciót töltik be a társadalom egészében, mint az állami, az ipari és kereskedelmi apparátust működtető hivatal, akadémia- és kaszárnyatradíció. Az ily módon boldoggá vált és a pápák által újévenként megáldott civilizáció nagy része, 1999. január elsejének hajnalán, és 2001. január elseje hajnalán, a nagy fordulatok évének hajnalán, töltött pulykás, töltött ökrös és töltött disznós boldog újévet kívánt, vagyis boldog ostobaság- és természet-gyilkolás folytatást kívánt magának. Eközben igyekezett megfeledkezni arról, hogy az emberiség nagyobb része sült krumplival, vagy főtt puliszkával, mesterséges anyagokból készített kenyérrel és pálinkával ünnepelte az újévet. Amennyiben ez, a testében beteg, „lelkében zavarodott és szellemében korrupt” tudós-ember eszén múlna, azonnal fel is robbanthatná a földet.
A személytől független, un. objektív isten-képzetnek az emberiség képzeletében való fenntartásával és a spirituális apai funkció elrablásával, a keresztény papok máig megfosztják az egyes embert a személyes felelősségtudatától és ezáltal semlegesítik a mágikus erejű teremtői képzeletét, a teremtő-megváltó erejét. Azt hazudják neki, hogy ő az Istentől külön van válva. Hogy sorsa egy tőle függetlenül létező külső Istentől és a csillagok járásától függ, és, hogy ennek a következtében, ő az egészségéért például csak annyiban felelős, hogy fizikailag mennyire vigyáz magára. A boldogságáért és a sorsáért is csak annyiban felelős, hogy gazdasági szempontból helyes, vagy helytelen döntéseket hoz-e? Beadják neki, hogy boldogságát úgy kaphatja meg – és ha ezt konkrétan nem is, de legalább is a túlvilági üdvét úgy szerezheti meg –, ha ájtatoskodik és könyörög a külső Istenhez. Folytatják azt a keresztény-történelem által milliószor cáfolt mesét, hogy a külső Isten előtti égi képviselő, Jézus érte szenvedett és ezzel a keresztényt a sorsáért, és az üdvéért való felelősségétől felmentette. Mintha a Názáreti Jézus egyébre sem akarta volna megtanítani a tanítványait és hallgatóit, mint a világi gyarapodásban tüsténkedő világi vezetők gazdagodása és gyönyörűsége érdekében történő szenvedés elviselésének a művészetére! Ezek, az ember földi tudata és Isten-tudata közé beálló, valamint a családapák spirituális funkcióját maguknak kisajátító képviselők, úgy osztogatják jó pénzért a semmiféle következménnyel nem járó áldásukat szegény édesanyámnak és más, magzathajtó, vagy az első léttörvénnyel szemben más módon vétkező anyáknak és nagyanyáknak, mintha azok, a magzatgyilkolással semmi rosszat nem tettek volna. Negyed századon át követhettem, hogy miként jelentkezett menetrendszerűen a megvásárolható papi áldás hatása, erős betegségek formájában rögtön a vízkereszt után, édesanyám esetében. Elődeik fenntartás nélkül kiosztották az áldást az egészséges nagyapámat vallásos áhítattal gyűlölő, méhét folyton kapartató nagyanyámnak is. Láthattam a misztikus eredményeket és végiggondolhattam a következményeket.
A gonosznak, vagy abszurdnak képzelt sors-erők, amennyiben csakugyan rajtunk kívül: a testünkön kívüli anyagi világban, vagyis a személyen kívül léteznek, csakis az egyéni-anyagi érdekek káprázatában élő személyek által megtestesített személytelenségben: a közösségi élet szabályozását szolgáló intézményekben érvényesülnek azok számára, akik az érdek-személytelenségnek a képzeletükben helyet adnak. A bírósági és törvényszéki tapasztalatok következtében, a figyelmetlen embereknek eltompul az erkölcsi- és az igazságérzéke. Ezért csalnak és élnek minden lehetőséggel, amivel az intézmények főszereplőit be lehet csapni. Sejtik, hogy az intézményekben épp a törvényesség betartásáért fizetett személyektől és az erre állítólag felesküdt emberektől nem várható el az igazság érvényesítésére való törekvés, azoktól esik a legtávolabb a törvények érvényesítésének a szándéka. Az intézményes igazság-képviselők azok, akik mindazokat a személyeket, akik a személytelen igazságban hisznek és az apparátusi igazságtétel reményében tőlük igazságot várnak, e tévhitükből ki kell ábrándítsanak és az intézményi igazság hitéről le kell szoktassanak. A személytelen felelősségnek, akárcsak az átpasszolt felelősségnek, egyáltalán nincs spirituális értéke és, ezáltal pozitív sors-ereje. Mivel a megváltás-logikát viszont csak kevesen értik, egyesek arról a harmadik világháború közeledtét latolgatják, ami nem nemzetek között és nem is különböző gazdasági-politikai érdekeket tömörítő szervezetek csapatai és hadseregei között fog zajlani, hanem az erkölcsi érzéküktől megfosztott, egymás torkának eső és minden ember által kieszelt törvényt és szabályt megszüntetni vágyó, szabad zsákmányolásra vágyó, arctalan tömegek tagjai között fog lezajlani. A Bírósági és Törvényszéki tapasztalataim következtében, néha én is közel álltam ahhoz, hogy hinni kezdjek az ilyen jóslatokban, de gyanítottam, hogy annak a blokációnak, ami az édesanyám általam kezelt perében az Ilonka jóvoltából bekövetkezett, valami más spirituális oka is kell, hogy legyen. Ahhoz viszont, hogy ezt a rejtett okot felfedezzem, még sok dolog kellett bennem, velem és körülöttem megtörténjen. Elsősorban, szükségem volt a korábban megrándult jobb vállamnak egy, a barátaimmal folytatott játék közben történt kificamodására. Szükségem volt továbbá a bal bokám „légből jött”, enyhe gyulladásos fájdalmára, valamint a Zsil-völgyi bányászoknak az egész ország kedélyállapotát felkavaró Bukarestbe-menetelésére, illetve, a párhuzamos történtek asztrológiai-metafizikai értelmezésére.
A jobb karomnak a tövéből való a kirándulása és hetekig elmaradó javulása, értésemre adta, hogy nem szabad tovább félvállról vennem a bírósági ügyet, hiszen hiába akarok metafizikai esszéket írni és a családomra odafigyelni, amíg a tudattalanom legmélyebb rétegeiből áramlik lényembe a gyűlölettel vegyülő szorongás, vagyis a lehetséges pervesztés miatti düh és méreg. A bal bokám enyhén fájdalmas ropogása és az oda kapcsolódó sípcsont alatti inak görcsös összehúzódása arra figyelmeztetett, hogy egész mentalitásomat érintő, szellemi megfordulást kell végrehajtanom, de nem jöttem rá, hogy konkrétan miben is kellene álljon ez a belső irányváltás, bár sejtettem, hogy valamiképpen a perrel kapcsolatos. Mivel a kirándult karom miatt nem tudtam edzésekre járni, a behavazott futballpálya körüli jeges futósávon szaladgáltam esténként a fizikai kondícióm megőrzése érdekében. Az esti szaladások kitűnő meditációs lehetőségeknek bizonyultak, és így lassan-lassan sikerült racionálisan összekapcsolni a bennem szétszakadt és látszólag össze nem illő sors-szálakat. Minden botnak két vége van, tartja a népi bölcsesség. Ilyen egyszerűen fogalmazza meg az ős bölcsesség a Rezonancia törvénye lényegét, ami alapján minden konfliktusba kerülő fél azonos szellemi minőségeket hordoz rejtetten, még akkor is, ha azok a Polaritás törvénye következtében, éppen egymással ellentétes oldalon és egymással homlokegyenest szemben állnak. A tehetetlenségi érzésből és elkeseredésből eredő gyűlölet, az elnyomottság miatti, erőszakba torkolló lázadás, a sokáig visszafogott kitörési vágyból eredő erőszak-vágy és az önbíráskodási késztetés, kauzális szinten azonos értékű a hatalom-birtokló személyek szűklátókörű életképzeletében, és hamis öntudatban gyökerező közömbösségével, felületességével, a fölényeskedéssel, a cinikus nagyképűséggel, az arroganciával. Ha nem lett volna korrupt, és a belpolitikai impotenciáját nem jövedelmi adók és másféle nyomor-adók szaporításával akarta volna kompenzálni az utolsó bányász lázadást megelőző időszakban a parasztpárti kormány, a sztrájkoló petrozsényi bányászcsapatok nem juthattak volna ki a Zsil-völgyéből. Akkor csak később és talán békésebb körülmények között derült volna ki, hogy az elkeseredés az országban általános, és nem csak a nagy románok vékony pénzén hizlalt Bátin Buzsor által felgerjesztett bányászok szeretnék a kormányt leváltani, hanem a kikötői dokkmunkások és a Kárpáti nehéziparosok is. Azt is tudjuk viszont, hogy a volna, az éppen az a valami, ami nincs. A volna nem létezik, mivel nem kell, hogy létezzen. Vagyis az ami éppen van, az, az adott valóság és mindig a létező valóságnak az igazi értelmét kell megkeresni, és soha nem a volná-ban gondolkozni. Ezt viszont, lehetetlen megtenni, ha az ember hagyja magát elkápráztatni a felszíni jelenségektől, az izgalmas és tragikus történésektől.
Ami érdekes, az nem lényeges. A felszíni eseményekből, legyenek azok bármennyire tragikusak is, semmi fontosat nem lehet megérteni a spirituális és kauzális törvények, teremtőerők és fejlődési folyamatok ismerete nélkül. – A bányászatnak, metafizikai szempontból már rég nincs olyan értéke, mint a XIX. században, vagy a XX. század elején és közepén. Ezért tudható volt, hogy a „munkához való jogukat” követelő román bányászok hosszú távon így is, úgy is vesztesek maradnak ebben a játszmában. Még akkor is, ha pillanatnyilag sikerül a hatalomtól kicsikarni a bányászat fenntartásához újabb kormánytámogatásokat és nehézségi pótlékokat, vagyis újabb fölösleges anyagi befektetéseket! Mivel tudtam azt is, hogy nemcsak világjelenség, hanem egyetemes méretű szükségszerűség ma a bányák lassú bezárása (befulladása), a bányászok közül azok járnak a legjobban, akik feltűnés és harag nélkül, lehetőleg minél messzebbre elkerülik nemcsak a tárnákat, hanem a régi bányász-közösségeiket is. És azt is láthattam az akkori konstellációk fényében, hogy a felszínesen szociálisnak (Neptunusz) látszó, erőszakos politikai játszmában (Mars), a bányászoknak (Szaturnusz) semmi igazuk nincsen. Sőt: harmincöt éve már (Az 1964-es február. 24.-i stellium óta), hogy a bányász szakszervezetek, öntudatlanul bár, de az egyetemes szellemi szükségekkel ellentétes szereposztásban folytatják a kilátástalan érdekvédelmi tevékenységüket.
Ugyanakkor az arrogáns román kormány tagjainak, vagyis az akkori miniszterelnöknek, és a többi miniszternek sem volt igaza, amikor nagyképű és cinikus kijelentéseikkel lekezelték, emberileg semmibe vették a bányászokat, ahogy semmibe vették és leintették, ironikus megjegyzéseikkel becsmérelték éveken át nem csak a romániai magyarságnak az autonómia törekvéseit, hanem a hátérből gáncsolták minden elégedetlen etnikum és társadalmi réteg igényét a nyílt, világos és becsületes kommunikációra. Ehelyett az erkölcsi, értelmi és gazdasági háttér nélkül fölényeskedő és arrogáns leintések, a probléma elkenés és bundázás, a személyes felelősség elhárítása történt. Ebben a felelőtlenkedő, infantilis játékban még a jó grafikusból népvezérré süllyedt, merevdeszkás Makró Dézsa barátom is „odazavarodott”, hogy egyik nyilatkozatában az egyetlen magyar miniszter által vezetett Egészségügyi Minisztérium rossz stratégiájában vélte felfedezni az ország rákfenéjét. Igaz ugyan, hogy a világon bármelyik egészségügyi minisztérium startból szellemidegen és spirituális szempontból evolúcióellenes. De a hatalom káprázatában és a mások helyett „vállalt és kép-viselt” felelősség káprázatában élő politikusok által elérhetetlen szellemi tisztánlátói képességre – egységlátásból eredő analogikus gondolkozásra – van szükség annak a megértéséhez, hogy milyen kapcsolat létezik az egészségi intézmények jó, vagy rossz működése és a megnövesztett és megszaporított adók következtében általánossá váló feketepiaci ügyletek növekedése, vagyis a bizánci piacgazdaság korrupciót szülő és korrupció-növelő mágikus hatásai között.
Hajdani grafikus kollégámnak ez a fölöttébb misztikus kijelentése, számomra annyiban volt érdekes, hogy 1999 elején, amikor a bányász események zajlottak, együtt állt a Vízöntő Nap a Neptunusszal egy erős T-kvadrát nevű derékszögű háromszög csúcsán, amelynek alsó (hegyes) szögeiben a Szaturnusz és a Mars állt egymással szemben. A Neptunusz az Abszolútummal (Istennel) való személyi kapcsolat érzékelési képességét, vagyis a személyi éberség és az egységélmény, az egységtudat őserejét megtestesítő bolygó, amely őserő, diszharmonikus állapotában, ellenségképzetekre épülő, alacsonyrendű empátia készségben, hatalom-ellenes sokasági és tömeg-szolidaritási érzésekben és anyagi szintű gyógyítási-jobbítási vágyakban is jelentkezik. A Szaturnusz viszont, a törvény és a felelősségtudat, az állhatatosság, a kitartás, a hűség, bölcsesség és a türelem, illetve a határok és a formák értelmének, a határ-érzékelési képesség őserejének a bolygója, amellyel most szembekerült a mindenkori nagy ellenlábasa, az azonnali megoldásokat igénylő, vagy ha nem születik megoldás, a megtorlást követelő és megfontolatlanságot szülő, tüzes Marsi őserő. Ez viszont a csökkent spirituális öntudattal rendelkező személyekből álló tömegeknél, ha a szembenállás feszültsége nincs valamilyen más pozitívan megnyilatkozni képes erővel ellensúlyozva (Például a mindenféle érzelemtől mentes, higgadt és racionális gondolkozásban megtestesülő Merkúri erővel), akkor még tömeglincselést, vagy tömegmészárlást is eredményezhet. Így keveredett össze, időben egy kicsit eltolódva az országos egészségügyi nehézségek rendezési szükséglete, a bányászok okozta krízissel. És így került kapcsolatba a Szaturnusszal analogikus kapcsolatban álló, gyógyulni nem akaró (korábban kirándult) vállam az őseimtől örökölt földek visszaszerzésért folytatott pernek az Ilonka által intézett blokálódásával. A bányászat ugyanis, akárcsak a földműveléshez szükséges földmozgatás (szántás), a mély építkezés, a telkesítés, a telek-mérés és a telek-nyilvántartás, az alapozás, és minden, ami föld alatti, vagy a földdel való tevékenységgel áll kapcsolatban, a Szaturnuszhoz tartozik. És minden jelenség, vagy folyamat, ami a tömeges jóléthez, vagy annak az ellentétéhez: az anyagi és a testi nyomorúsághoz, valamint a betegséghez és gyógyuláshoz kapcsolódik valamiképpen, az a Neptunusz által megtestesített lét-egységtudattal (az egyetemes szeretettel) van analógiában.
A Zsil-völgyi bányászok tömeges akciója által kiváltott és más néptömegek által is nyíltan kifejezett országos elégedetlenség, egyértelműen felhívta figyelmemet a kormányfő és minden társadalmi-politikai felelősséget viselő miniszter, minden államhivatalnok és közhivatalnok arrogáns alapállása megváltoztatásának a szükségére, illetve ennek a mindenki által egyszerűnek és természetesnek gondolt, de senki által sem betartott igénynek az állandó és harsány hangoztatásának a szükségére! Rájöttem, hogy nekem nem szabad semmiféle korrupt állapotnak a létezésébe beletörődnöm még akkor sem, ha a korrupt helyzet látszólag véletlenül jelenik meg az életköreimben. Persze, senkinek nem lenne szabad ebbe beletörődnie, de ugyancsak az emberiség több ezer éves ostobaságát követném el akkor, ha én azért törődnék bele a korrupció létezésébe és azért néznék el fölötte, mert mások is ezt teszik. Nem szabad hinnem az igazságtalanság jogosságában, mert ezzel automatikusan helyt engedek a sorsom és személyem fölött az igazságtalanság érvényesülési lehetőségének, és akkor „bármi megtörténhet” bennem, velem és körülöttem! Annak érdekében tehát, hogy a törvényszéki hivatallal szembeni, agresszív pusmogás állapotából kimozdítsam magam, cikket írtam és közöltem az igazságügyben általam észleltekről, amelyben az igazságosztó intézmény működésével kapcsolatos tapasztalataimat párhuzamba hoztam a bányász-menet által kiváltott események politika-erkölcsi értelmezésével. Az események helyes megértéséhez és megítéléséhez viszont, még egy közvetlen, személyes tapasztalatra is szükségem volt. És ez, az egyértelmű és közvetlen személyi igazság-tapasztalás, volt az én bányászélményem.
Mivel, a sors-képletem tízes földházában, vagy a kettes földházában nem áll bolygó, egyre világosabbá vált számomra, hogy ez, a hozzám átkerült és az elején mindössze a szegény édesanyámnak egy simán elintézhető ügyeként felmerült bírósági és törvényszéki per, az én személyiségi problémáim tükrévé változott. Hiszen a sorsképletemben a Szaturnusz (Földek, határok, telkek, hivatalok és földies tapasztalatok bolygója többek között!) a Skorpióban áll, vagyis ugyanott, ahol a nyers személyi öntudatomat megtestesítő Napom. Ugyanakkor az Oroszlán Ascendensemmel együtt áll a Skorpió uralkodó bolygója: a részben harmonikusan, részben diszharmonikusan fényszögelt Plútó, az egyetemes kiegyenlítődés és megváltódás őserejének a bolygója. Ezért, az Ascendens által jelzett felnőtti Én-tudatom fejlődése érdekében: az Oroszláni személyi tudatom aktiválása érdekében, vagyis az esetleges személyi konfliktussal járó személyi kontaktus lehetővé tételének érdekében, fogtam magam, és kihallgatásra jelentkeztem a földperünket törvényszéki szinten tárgyaló román bírónőnél, azzal a feltett szándékkal, hogy értelmesen elmagyarázom neki azt, hogy ő tévedésből akarja szegény édesanyámmal, vagyis, végül is velem, a Simonék föld-igényléséért a bélyegilletéket kifizettetni. Mi ugyanis telket nem igényeltünk, hanem a birtoklevélen szereplő telkeknek a Simonék által eltulajdonított használati lehetőségét igényeljük, és a Simonék által párhozamosan indított perben szerepel az illető telek igénylése. Ha félig-meddig nem lettem volna felkészülve arra, hogy ebben az esetben nem annyira a tényszerű igazság érvényesítése, mint a kettőnk személyének az összekoccantása, egészen pontosan: a konfliktus kiprovokálása a tét, e „bányász-élményem” során, az intézményes hatalom és a Lilith által működtetett intézményi igazságnak ez, az illatszerektől bűzlő, női képviselője, jobban megbánthatott volna, mint ahogy tették a szekus tisztek a diktatúra éveiben. Pechemre (vagyis szerencsémre, hiszen a találkozás után egyre világosabb lett számomra, hogy mi történik a szellemi dimenziók szintjén), miközben a bírói előszobában várakoztam türelmesen, mint ahogy azt egy ilyen hivatalban még illett akkoriban Romániában, éppen akkor ment be hozzá az a városi bíróból törvényszéki ítészi rangba felbuktatott fiatal és rémségesen buta bírónő, akit a bűvös jogi formulák és absztrakt számadatok segítségével megvezetett az édesanyám ellenfeleinek a borotvaéles eszű ügyvédje. Amikor ez, az általam kisgyermekkora óta ismert, mindig fekete ruhában járó, görbe háta és pattanásos arca által is jelzett, személyiség-zavarokkal küzdő, igazságos kisasszony kijött a főnöknője irodájából, én nyugodtan haza is mehettem volna, ahelyett hogy bemenjek az intézményi igazság szent kápolnájába. A terep ugyanis egyértelműen elé volt készítve a lehető legellenségesebb fogadtatásomra: a székéről fel nem álló és engem állva tartó román bírónő, nemcsak hogy egy morgással sem fogadta a tisztességes köszönésemet, hanem egy szót sem szólva, tekintélyes íróasztala bástyái mögül feltűnően sokáig rezzenéstelen arccal nézett.
Ilyet még a szekus vallatóim sem követtek el velem annak idején. Persze, hogy ebben a „felállásban” minden világi jártasságom ellenére, egyszerre csak nagyon zavartnak és nyomorultnak kezdtem érezni magam. Majdnem teljesen elfelejtettem románul és esetlenül kezdtem habogni valamit az üggyel, vagyis az ő tévedésével kapcsolatban. Amikor éppen kezdtem magamhoz térni és a nemzeti román hazám egyetlen hivatalos nyelvén folyékonyan beszélni, a mesterséges illataura gerjesztője félbeszakított és tudomásomra hozta, hogy rossz helyen járok, mert ez egy bírói iroda és amennyiben a bélyegilleték kiszámítása ellen vannak kifogásaim, panaszommal a pénzügyi hivatalnál kell jelentkeznem.
Hamvas az ilyen helyzetet úgy írja le, hogy a legelviselhetetlenebb, mert amikor valakinek a hazugságban van igaza, „az embernek jön, hogy fákat tépjen ki a helyükről gyökerestől”. Nekem nem a bélyegilleték kiszámításának a módja ellen volt kifogásom, hanem az ellen, hogy egyáltalán bélyegilleték kifizetésére akarta kényszeríteni az anyámat, olyan törvényszéki szolgáltatások ellenében, amiket nem az anyám igényelt, hanem az ellenfele. Megpróbáltam elmagyarázni ezt neki, de szavamba vágva, nem hagyta, hogy beszéljek, mivel az, hogy én mit mondok, őt nem is érdekelte. Felvilágosított, hogy a személyét és hivatalát összetévesztettem, mivel ő a törvényt alkalmazza, jogi tájékoztatást nem ad, ennek céljából forduljak az ügyvédnőhöz.
– De hát felmondtunk neki, mert ez a bonyodalom éppen az ügyvéd ostoba „felterjesztésére” (– Hogy milyen gyönyörű ez a jogász nyelv!) jött létre. - Neki erről nincs tudomása – mármint az ügyvédnek való felmondásról –, és az ő számára egyelőre még az ügyvéd az inkriminált ügy egyetlen törvényes képviselője. És újból figyelmeztet arra, hogy azt is véssem jól az eszembe, hogy ő törvényszéki bíró, tehát nem szolgáltat jogi tanácsadást, hanem a törvényt alkalmazza és felvigyáz a törvényességre. Miközben ezeket mondja, feláll és hozzá intézett beadványomat fegyverként maga előtt tartva elindul felém, ez által engem az ajtó irányába való hátrálásra kényszerítve. Kétségbeesetten kérdem, hogy mégis, melyik törvényt alkalmazza ebben az esetben? „ – A százhetven négyest. (Na végre! A biztonság kedvéért:) – A száz negyven hetest? „ – Nem azt, hanem a száz hetven négyest. De nem hiszem, hogy ön azt ügyvéd nélkül megértené!” (Szóval még azt is megjátszod, hogy ostobának nézel drágám?) „ – Nyugodt lehet, hogy meg fogom érteni asszonyom.” - Gyilkos vágyaimat a szellemi szférákig elnyomva, megfordultam és hagytam általa kivezetni magam az irodából, miközben nem tudtam erőt venni az idióta jólneveltségemen, még udvariasan el is köszöntem: „ – Bunő ziua, lárevedere.” (Jó napot, viszont látásra.) Semmi emberi válasz, csak becsukódik hátam mögött a fenséges bírói iroda ajtaja. És mindezt egy velem egyivású kövér nő követte el, negyven hat éves koromban! Nem arra gondolok, hogy ez a spiné úgy bánt velem, ahogy egy bűnözővel sem szabadna bánni az ő státuszában, hanem arra, hogy annak idején, még a vallató szekusok is, ha agresszív felhangon is, de fogadták a köszönésemet. És még az is, hogy hazaérve, feltétlenül meg kell nézzem az aznapi konstellációt.
És tényleg, derűsen és nyugodtan hazamentem és a számítógépem képernyőjén az aznapi konstellációt megnéztem. Azonnal mindent megértettem. Megértettem, hogy mi történt szellemi szférák szintjén a bírói kihallgatáson, vagyis azt, hogy milyen szerepe, milyen öntudat-ébresztői és fejlesztői jelentése van ennek, az általam fél-tudatosan előidézett megaláztatásnak. Azt tehát, hogy miért kellett mindez mostanában velem megtörténjen. Világos volt, hogy az intézményes hatalomnak ez a tíz méterre bűzlően sprayzett képviselője, akit annak ellenére, hogy ilyen nyilvánvalóan korrupt és, hogy ezzel még nyíltan kérkedik is, nem szabad sem lenéznem – hiszen benne is épp úgy ott működik a Lilith által megzavart, megváltódni akaró abszolút szellem, mint bennem! –, a sorsomnak egy igen fontos mérföldköve. Hiszen ő, a még mindig rejtett hatalmi ambíciókat és a lappangó gyűlöletet jelző diszharmonikus Plútói gyűlölködés által srófolt személyi gyengeségeim fölött csak ritkán uralkodni képes, gyáva Oroszláni természetemet tükrözi egy az egyben! Illetve, a kauzális kiegyenlítődési képességemhez kapcsolódó személyi felelősségtudatomat (önérzetemet) tette próbára, anélkül, hogy ő ezt tudta, vagy akarta volna. A konstellációban a Mars és a Szaturnusz által támadott Nap-Neptunusz együttállást látva, megértettem hogy mi történik velem, és hogy mi történik napok óta a Zsil-völgyében és, hogy mi történik szerte az országban és Bukarestben. Vagyis, egyszerre megérettem és átláttam a korrupt ügyvéd, az igazságra magasan tojó arrogáns bírónő, a paraszt párti nagyképű kormányfő viselkedésének az okát, valamint a kormánytól – Vagyis másoktól! – „munkát és kenyeret” – Vagyis öncélú tevékenységhez és létezéshez való jogot! – követelő bányászok és a többi elkeseredett romániai néprétegek viselkedésének a rejtett okait. A szülői érzés és felelősségtudat mellett, a személyi öntudat, a személyi ön-érzet(!), a legnagyobb földi érték, mivel hogy, az ember személyi tudata nem más, mint az abszolút (Isteni) léttudatnak az anyagban való megjelenése, a természeti leképeződése. Ezt megsérteni, megbántani, a személyt lenézni és azzal valamiféle – nyilvánvalóan hamis szellemi értékrenden alapuló. – önértékelésből, felsőbbrendűségi tudatból kiindulva, arrogánsan viselkedni, egyenértékű az abszolút léttudat (– vagyis az Isten!) lenézésével és bántalmazásával. Jézus azt tanítja, hogy még azt sem szabad mondani a másik emberre, hogy Ráka!
Annak érdekében, hogy megtudhassam, hogy miféle, a tudattalan szellemi- és lelkivilágom mélyén rejlő sötét folt lappanghat még a személyemben, teljesen átvettem a pert szegény édesanyámtól. Világos lett az, hogy a perben rejlő, a pereskedés által mások elől elfedett, de általam megtudni való igazságnak a felszínre juttatását és érvényre-juttatását mindkét vállammal, a teljes személyemmel vállalnom kell. Felrémlett tehát a perben rejlő, a pernek a tárgyi szintjén érvényesülő spirituális tartalma és annak az érvényre juttatásának a szüksége. Ez nemcsak a per racionális-gyakorlati felvállalásának a szükségét jelentette, hanem az igazság kikövetelési igénynek a személyi tudatomba való beépítését is. A korrupció-ellenes, tisztaszívűségre szomjazó személyemnek a Világosság szolgálatába tételét. A Plútó által is megtestesített Egyetemes Kiegyenlítődés törvénye értelmében, minden nagy konfliktus esetében, hosszú távon azok a szellemi struktúrák maradnak épen és fejlődnek tovább, amelyek az isteni igazsághoz közelebb állnak, amelyek nem korruptak, és így az isteni igazság igénye szintjén is más struktúrákkal együttműködni képesek, mert nincs semmiféle rejteni valójuk. Azok, akiknek a helyzet kuszasága, összetettsége ellenére is, ténylegesen igazuk van. De a tárgyi igazság ide nem elég: ide szükség van még a személyes vállalás folytonosságára, a személyesen felvállalt igazság mindenen átható mágikus erejére is. Ahogy mágikus ereje volt annak is, hogy a Verácska születése esetében teljes személyemmel hittem, hogy az egyetemes törvények szellemében e születésnek jól kell sikerülnie. De szegény édesanyám állandó önigazolásai, mindent mindig az ellenségre és az ellenséges körülményekre hárító magatartása, buta magyarázkodása miatt, nem láthattam be a per minden homályos részletébe, nem vizsgálhattam meg, hogy ebben az esetben az általam akkor ismert kilenc egyetemes törvény szempontjából igazam van-e? Ennek a spirituális sors- és helyzetvizsgálatnak a szükségére való ráeszmélést, ezt a szellemi megfordulást és helyes irányba-állást váltotta ki belőlem a bírónővel való közvetlen találkozásom, az én áttételes bányászélményem. Azt, hogy amennyiben a bírónő megalázóan bánt velem, akárcsak a miniszterek a bányászokkal, annak valami nagyon mélyen rejlő oka kell legyen. Az, hogy a nálam néhány évvel bizonyára fiatalabb, hájas bírónő úgy képzelvén, hogy amiért az általános társadalmi hülyegyerekjátékban rangot kapott, ő valamiféle protekciót élvez Istennél, és ha ilyen nyíltan lekezelt, csak azt jelenti, hogy valami, a személyemmel – és a sorsommal: az éberségemhez kötött fejlődési-kiegyenlítődési képességemmel – kapcsolatos, fontos dolgot elmulasztok észrevenni és a megfelelő magatartást felvenni.
Nézzük csak: itt van valami, ami a személyemmel, a mély személyi tudatommal, az önérzetemmel, az önértékelésemmel, a magamról, emberi értékeimről alkotott képzeteimmel kapcsolatos… A nyers individualitást a Horoszkópban a Nap testesíti meg és ez az én esetemben a Skorpió: Ha ezt, a skorpiói nyers természetemet provokálta öntudatlanul a sorsom eszközeként a bírónő, ez arra utal, hogy van valami személyi-öntudati kérdéssel kapcsolatos rejtett titok az egész ügy mögött, amit nem fedezek fel. Amennyiben viszont a felnőtt, tudatos én-tudatomat, az Oroszláni személyiségemet provokálta, akkor csakis a személyi bátorságról és az igazságért való, bátor kiállásról, a személyesség érvényesítésének a szükségéről lehet szó! De harcolhatok-e olyan igazságért, amit nem ismerek egészében? Hátha van ezzel a telekkel valami, amit én nem ismerek és esetleg még anyám sem ismer? - Hátha tisztességtelenül szerezte meg őket Viktória dédnagyanyám és nekünk most el kell veszítenünk azt, amit ő törvénytelenül megszerzett? Át kell világítanom az egészet, meg kell ismernem a pernek minden okmányát, elsősorban az ellenfelek által letett okmányokat, és amennyiben ezek fényében is meg leszek győződve arról, hogy az anyámnak van igaza, készítünk egy közjegyzői meghatalmazást, aminek az értelmében, szegény édesanyám átruházza rám a perben való képviseletet, és az ő helyében, már teljes jogú személyként vehetek részt a föld-pereink, további bonyolításában. Édesanyámtól az összes iratot és dokumentumot elkértem és a felvetülő összes részletkérdést áttanulmányozva, hozzáfogtam az észlehető hamisítások, a ravasz beállítások és a hazugság láncolatok közötti összefüggések felderítésébe, a periratok közötti összefüggések megteremtésébe, az eltérések kimutatásába. Három nap múlva napfényre kerültek a tizenkilenc évvel korábban elkövetett tanácsi és jegyzőségi csalások, megkerültek az azonos iktatószámmal kiállított, hasonló szövegű, de eltérő számadatokat tartalmazó telekkönyvi kivonatok, amelyekre Simonék a csalásukat alapozták. Bizonyossá vált előttem, hogy az eredeti megérzéseim szerint, mindenben igazam volt: a törvényileg hiteles akták alapján Simonéknak semmiben sincs igazuk, már tizenkilenc évvel azelőtt is aktahamisítások és hivatali korrupciók sorozata árán települtek rá a földjeinkre, annyira otromba módon, hogy még a földeket számukra átjátszó, önkényeskedő tanácsi határozatok is otromba és kisstílű, kishivatalnoki irathamisítások alapján születtek.
Miközben ezeket felfedeztem, a parasztpárti kormányfő, eleget téve a megvadult és feltartózhatatlannak látszó Zsil-völgyi bányászok követeléseinek, személyesen találkozott és tárgyalt a bányászok rock-operahős svádájú nagyvezérével. Mivel a két politikai fél, szellemi szempont szerint azonos lényeget testesített meg, személyesen találkozniuk, vagy tovább konfrontálódniuk kellett a Hatás-Visszahatás törvényének megfelelően. Napokig visszafogott feszültségről árulkodó, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a bukaresti rádió- és tévériporterek hangszálai közül: Vége a nyomasztó bányászi fenyegetésnek. Tudtam, hogy ez a kompromisszum csak kisméretű feloldása lehet a krízis-helyzetnek, mivel tudtam, hogy statáriummal való fenyegetőzéssel nem lehet egy, a mértéktelen adóztatás szennyes eszközéhez nyúló gazdaságpolitikát helyre állítani. Ahogyan nem lehet a bizánci szellemnek a nyugati igényekkel való keveredéséből eredő román politikai zavarokat sem, arrogáns fiskális magtartással megszüntetni és amiként nem lehet a magatehetetlen kisemberek kopasztását célzó, törvénytelenül behajtott perköltségek és még annál is nagyobb bélyegilletékek behajtására utazó jogi intézményekkel, igazságot szolgáltatni. Az elkeseredésben elkövetett tömeg-tragédiákat, az agresszív és kegyetlen lincselések elkövetését soha nem a szegénység, a gazdasági nyomor szüli elsősorban, mint ahogy azt a szociológusok állítják (emlékezzünk a népmesék szegény emberének a legkisebb fiának a királyok elismerését kiváltó erényességére és becsületességére), hanem a kiemelkedő „fontos személyek” által gyakorolt személytelen felületesség, a felelőtlenség, a korrupcióba és pökhendiségbe ágyazott igazságtalanság. Könnyen megfigyelhető, hogy különösebb gazdasági javak nélkül is meg tudja őrizni lelki békéjét az átlagos ember, de az igazság érvényesülési lehetőségének a tudata, vagy annak a halvány reménye nélkül soha. Megértettem tehát azt, hogy én sem fogok tudni ténylegesen megnyugodni és beletörődni a megváltoztathatatlanba, egy ránk nézve negatív eredményt jelentő döntésbe. És ezt főképp nem tudtam volna megtenni, miután az okmányok vizsgálata közben, rájöttem, hogy Simonék mennyi csalás, korrupció és törvénytelenség végigzongorázása után kerültek a Viktória dédnagyanyám által vásárolt, családi örökséget jelentő földekre. Úgy gondoltam, hogy amennyiben a tőle öröklött Skorpió-természetemmel, a „hogyha nem lehetséges a tényleges kiegyenlítődés, inkább legyen romboló háború, mind hogy hamis kiegyezésen alapuló, taknyos béke,” jellegű lételvvel vagyok sorsszerűen összekötve, akkor, ezzel együtt, érvényesítenem kell a tőle származó anyagi javak birtoklási lehetőségét is.
A személyi tudatunk Istennek egy misztikus szeme, amin keresztül az isteni intelligencia figyeli, ellenőrzi és szabályozza a teremtésnek az újra-teremtődését és a teremtődött struktúrák kiegyenlítődését, vagyis lényegében saját magát, saját anyagi és az anyaghoz kötött lelki, valamint a szellemi megnyilvánulásait. Egész lényünkben, Isten saját magát figyelő szemei vagyunk és ennek következtében az egész egyéni sorsunk, mint maga az egész teremtés, az egyetemes megismerés és fejlődés által lehetővé váló, Egyetemes Kiegyenlítődésnek, a szent áthatolás általi egyetemes nagy transzformáció örök megvalósulásának van alárendelve. A legfontosabb célja a teremtésnek és ezáltal, a mi életünknek is, a Plútó által képviselt egyetemes megismerésre alapozott végső kiegyenlítődés (egyetemes megváltás) elérése, vagyis a megváltásnak a személyünkben lezajló, a mi személyünkön keresztül történő, tudatos megvalósítása. Ezek fényében viszont, a legfontosabb, amire figyelni kell állandóan, minden más jelenség mellett, nem más, mint az, hogy mindent, de mindent, ami a sorsunkhoz tartozik, személyesen kell kezelnünk és elvégeznünk, nekünk kell véghez vinnünk. Egyetemes szükségletet jelent tehát, mindannak amit „végrehajtandó” személyes ügyként és feladatként felismertünk és elfogadtunk: a teljes lélekjelenléttel, teljes személy-bedobással (Oroszlán), teljes felelősségtudattal történő, személyes kezelése és elvégzése. Ehhez, a Neptunusz által képviselt éberség szükséges: az egyetemes egységtudat állandó megőrzésének a személyes képessége. Semmit nem szabad átengednem senkinek abból, amit el kell végezzek, mint ahogy az egyéni létemet és a személyemet sem engedhetem át soha másnak. Az egész létezésért, vagyis a teremtésért, a megismerés segítségével történő, folyamatos kiegyenlítődésért, az egyetemes átalakulásért jön létre a teremtőben és bennünk minden mágikus erejű, teremtő-képzet, gondolat, minden érzés. Semmit nem tudunk rendeltetésszerűen elrendezni – foglakozásunk tárgyának a lényegi értelmét és helyét megtalálni! – hogyha azt a dolgot felületesen – felelőtlenül, azaz személytelenül: félvállal kezeljük.
Mivel négy hónapon át csak félvállal kezeltem a földpert, a másik felét az ügyvédnőre hagyva, egy a barátaimmal tett kiránduláson, helyéből kirándult a vállam. És csak másfél hónap múltán értettem meg ezt a sors-jelzést: félvállról kezeltem egy olyan ügyet, amit végső soron valamikor én kívántam elindítani. És ezt a fél-vállalást, annak ellenére tettem, hogy a Verácska születése után több napos naplózás után jutottam arra a következtetésre, hogy a pert teljesen a személyi tudatom hatásába kell vennem. Csak öt és fél hónap elmúltával fedeztem fel tehát ezt az egyszerű igazságot. Csak az után, hogy azon kezdtem el töprengeni, hogy milyen formában mondhatok fel az ügyvédnek. De azzal is sokáig haboztam még és nem mertem dönteni attól tartva, hogy Ilonka bosszúból egy irdatlan-nagy anyagi követeléssel fog előállni édesanyámmal szemben. Félig-meddig ennek a habozásomnak köszönhetően és azért is mert, még mindig úgy képzeltem, hogy ez csak félig az én problémám és félig még mindig az édesanyám ügye, ugyanazon a helyen és egy ugyanolyan mozdulattól, ahol és amilyentől másfél hónappal korábban már kirándult a vállam, ezúttal már sokkal élesebben és sokkal végzetesebben rándult még egyet. Ekkor jöttem rá, hogy a gyógyulás azért húzódik el olyan hosszan, mert túl későn mondtam fel Ilonkának és későn „vállaltam” fel teljes mértékben, vagyis teljes személyemmel (racionális és spirituális én-tudatommal: akaratommal) a per folytatását. Mivel a felső és az alsó karomon levő izmok is begörcsöltek és megbogosodtak, nyilvánvaló volt, hogy az ide vezető információs zavar sokkal korábban keletkezett ideális és mentális síkokon. Amennyiben nem kapok észbe idejében, lebénulhatott volna a bal agyféltekéhez, vagyis a racionális agytevékenységemhez kapcsolódó, egész jobb kezem!
Ha azokban a napokban, amikor Verácska születése után hazaköltöztünk a nyári táborból és a közjegyzőnél elkészíttettük a megbízólevelét, amelyben szegény édesanyám felhatalmazott arra, hogy eljárjak minden kérdésben, ami a földperrel kapcsolatos, azonnal elolvasom a periratokat elejétől végig, Ilonka nem zavarhatta volna össze annyira az ügyet, mint amilyen kibogozhatatlan módon egymásra szaladtak az izmok a jobb karomban. A perirat szerint olyasmiket állított, amiket mi nem mondtunk neki, és amik eltértek a tárgyi valóságtól. Megbízott szakemberi beadványával kétértelművé változtatott és kétségessé tette az egész igénylést. Relatívvá tette az igazságot és én soha nem fogom tudni eldönteni, hogy ügyvédi ravaszkodásból tette-e ezt, annak érdekében, hogy a zavarosban halásszon, hozzá nem értésből-e, esetleg mindkettőből, vagy árulásból? De az igazságnak ez, az Ilonkára vonatkozó része, az én sorsjátszmámat illetően már nem volt fontos. A fontos az volt, hogy mi megy majd végbe a neki való felmondás, és ezáltal, az intézményes korrupciónak való felmondást követően az én kiegyenlítődést szolgáló szellemi világomban, a képviselősdi korrupt szellemétől megtisztult életképzeletemben?
Hibát hibára halmozva kellett rájöjjek tehát – és úgynevezett misztikus úton! –, hogy miért nem gyógyulok meg, és miért nem mozdul ki a holtpontjáról a per, miközben már a kezdettől el kellett volna bocsátanom Ilonkát és mindenestől át kellett volna vennem tőle is és anyámtól is az ügyet, ahogy azt magam számára az erdőben leszögeztem. Másrészt csak így jöhettem rá arra a metafizikai igazságra, hogy „Nem tudhatod, hogy mit nem lát a másik, – hogy mit nem látnak mások – amíg nem tudod azt, hogy mit nem látsz te magad”. Mindent meg kellett vizsgáljak, mindennek személyesen kellett utána járjak, az összefüggéseket meg kell keresnem és csak azután tudtam visszavetíteni az igazság-krízist mentális, ideális és kauzális szintekre. Ha nem így járunk el, misztikus zagyvaság és sors-rontó fekete mágia, lesz még az imádságból is! Láthattam a felületes személytelenség eredményét: a félig bénult fél vállamat. A képviselők, nemcsak hogy lényegtelenek a sors-játszmák szempontjából és mindössze csak azt szolgálják, hogy miattuk ne legyünk képesek a lényegre figyelni, és, hogy általuk tovább csaljuk önmagunkat, hanem szükségképpen kép-mutogatók, tehát képmutatók is. A Tarot egyes kártyája és az Ascendens értelme is erről tudósít: a személyes felelősségbe – feladatvállalásba – ágyazott személyes akaratnak a mágikus-teremtő hatalma a legnagyobb és a legfontosabb földi hatalom, mivel a személyesség az „Én vagyok, aki Én vagyok.” és az „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” hatalma.
Azért is kétségbeejtő a modern ember helyzete és ennek következtében az általa birtokba vett és kizsákmányolt természeti világ helyzete, mert a bennünk automatikusan működő, mágikus erejű teremtő-képzelet, mindenféle zavarosan körvonalazott, ködös vágyakkal, kis, vagy nagyobb részben akart, de mégsem…, majd elutasított, újra alkotott, majd részben abbahagyott, kikerült, vagy félig elhárított – de mégsem egészen elhagyott..., félig felvállalt és ugyanakkor félig elutasított, de azért mégis elfogadni, véghez vinni vágyott..., stb. képekkel, képzetekkel, gondolatokkal és azokhoz fűződő lanyha, vagy intenzív érzelmekkel, hideg, vagy forró szenvedéllyel van telítődve, mint egy-egy hatalmas idea-pöcegödör. A technika és a technológia segítségével sikerült a mentális és spirituális ürülékünk és blokkjaink termékének a vizsgálatát a kórházi laboratóriumok személytelenségébe rejteni, miközben a gondolat- és lelkivilágunk, és ennél fogva az életképzeletünk (vágyéletünk, ösztöneink, sóvárgásaink és akaratunk) semmivel sem tisztább a föld alá rejtett szeméttelepek, a fölbe ásott szennycsatornák tartalmánál. Hát persze, hogy fölöslegesen szenvedünk! A karom és a vállam gyógyítgatása közben és a megfelelő lelki-szellemi hibacsomók felkutatása közben rádöbbentem, hogy amennyiben az ember végre felébredne szellemileg, az orvostudománynak nem lenne más feladata, mint minél pontosabb és megbízhatóbb, a fájdalom pontos helyére és igazi okára vonatkozó diagnózisok felállítása. Ez elég lenne ahhoz, hogy a károsodások jelentkezési helyéből (szervekből, testrészekből) és a fájó test-részeknek, szerveknek a funkciójából pontosan vissza lehessen vezetni a betegséget a rejtetten elkövetett mentális és kauzális önáltatásokhoz, vak ambíciókhoz és félelmekhez, ellenállásokhoz, és az ellenállások észlelése miatti haragvásokhoz, azok képi-képzeti eredetéhez. Nem is szabadna a gyógyításba és (bármiféle) terápiába belekezdeni, ameddig a beteggel kíméletlenül pontosan nem tudatosították azt, hogy hol és miben vétkezett kitartóan az egyetemes létezés törvényeivel és a saját létrendeltetésével szemben. Azt, hogy hol haladta meg az erőszakoskodás határait nyíltan, vagy rejtetten, hogy miről és miért hazudott kitartóan a környezetének és a saját lelkiismeretének (és ezáltal hamis információt áramoltatott nemcsak a környezetének, hanem a benne levő Istennek.). Miért dühöngött, hisztériázott feleslegesen, illetve, hogy miben volt személytelen és fölényes, miközben belül ette a méreg, hol hazudott szeretetet, vagy gyakorolt hatalmat az igazság kiderítése helyett, de persze, a szeretet nevében, hol avatkozott be szentségtelenül a természet és más személyek dolgába, hol próbálta helyettesíteni az igazság megismerését misztikus fantazmagóriák gyártásával, hol indulatoskodott a tárgyi ismeretek megszerzése érdekében kifejtett erőfeszítések helyett és hol élt vissza öncélúan az értelmi, vagy akarati képességeivel? – Semmit sem kell elvetni, de könyörtelen következetességgel meg kell követelni attól, aki a gyógyítás életkörében „dolgozik”, hogy a szakértői-gyógyítói segítségre szoruló személy ne a társadalmi méretű önáltatás, ne a magatartásbeli hibája elfödésére és ne az általános zavarnöveléshez, szélesítéséhez és elmélyítéséhez használja értelmét, hanem a saját, belső és a külső korrupciója felszámolására. És ezt teljes nyíltsággal, bátorsággal és következetességgel kell gyakorolni, minden spirituális éberségre szert-tevő gyógyítónak.
Így például közölni kell a betegekkel, hogy nem a politika és az anyósok ellen kell lázadozni, hanem a politika, az anyósi állapot és a morál szétválasztása ellen erélyesen fellépni. – Bár részben befolyásolhatja és irányíthatja azt, a mágikus erejű képzelői képességünk, az értelmünktől és a családi - társadalmi tudatunktól függetlenül is működik és többnyire nem az értelmünkön keresztül, hanem az általa megidézett sors-helyzeteken és a fizikai-egészségi állapotunkon keresztül érezteti a hatását. De csak akkor hat pozitívan és világosan, amikor mi is világosan és tisztán látjuk és ráadásul, teljes szívünkből, tehát határozottan tudjuk is azt, hogy mit akarunk elérni, és ha már akarunk valamit, arra teljes figyelmünkkel, felelősség-megosztás nélkül, ráfordítjuk az értelmünk és az akaratunk képzeletét. Tudni kell, hogy a Kiegyenlítődés (az Igazság és az egészség) és a Hatás-visszahatás törvénye is a Mágia törvényén keresztül hat, akárcsak a többi hét egyetemes törvény, és ezért a bennünk és általunk is működő Isteni képzelő-erő biztosítja az összes többi törvény érvényesülését a sorsunkban. A Teremtő és a Teremtés között éppen úgy érezteti hatását, éppen úgy jelen van az egyetemes mágia, mint a Világoság és a Szeretet közötti kölcsön-hatásokban. Ezért, az Igazság és a Szeretet kiegyenlítődése mágikus erejének a szemszögéből is meg kell vizsgálnunk, mindazt, amit véghez akarunk vinni (vagy aminek az értékét és a valóságát megítéljük) és akkor máris azt tesszük, amit kell. Ez lenne a zavaros jó és a rossz képzet-hatásoknak, vagyis a korrupt létképzeletünk mágikus hatásának, (a bűnbeesés ősi motívuma következményének) a tudatos meghaladása, a negatív sors-hatások feloldása és semlegesítése.
Ezek a felismerések, ha lassan is, de elindították mind a gyógyulásomat, mind a földpernek a mélyen megbúvó sors-titoknak a felszínre hozását, de egyik sem ment könnyen. Hiszen a felkaromban és a vállkörüli izomzatban jelentkező izületi ficam és izom- bogosodás pontosan azt hivatott tudatni velem, hogy a családja anyagi vagyonát rendezni kívánó férfiként, mind a belső, mind a külső sors-fonalak: a tárgyi és a szellemi hálózatok majdhogynem kiismerhetetlenül összebogozódtak bennem. Hiába bogoztam ki teljes egészében az édesanyámtól átvett, valamint az általam beszerzett hivatalos okmányok alapján Simonék botor szélhámoskodásait, ha a következő tárgyaláson a bírónő, aki öntelt felületességben, pozíciója által biztosított nemtörődömségben és szakemberi gőgjében, minden hülyeség-ismeretemet felülmúlta. Olyan helyzetet teremtett, hogy semmit nem ért a heteken keresztül tökéletesen rendbe szerkesztett érvelési-beadványom, ha nem kapok ott hirtelenül észbe, fölöslegesen gyötörtem volna magam e mestermunka összeállításával. A sprayzett liba, még mindig ott tartott értelmileg, hogy az Ilonka által kiszámított négymillió ötszázezer lejes bélyegilletéket le kell fizetnünk. „Addig, amíg ezt ki nem fizetjük, vagy nem hozunk a pénzügyi hatóságoktól egy igazolást, ami szerint ez alól fel lennénk mentve, ő nem tehet semmit”! Ekkor, az asztrológiai és metafizikai felismeréseimre alapozva mindent, a teremben levő másik bíró, az ügyvédek és általuk képviselt, bamba igazság-szomjazó, egymással pereskedő sors-társak döbbenetére, teljes erőből üvölteni kezdtem, hogy ő nagyon jól tudja azt, hogy nincs amiért új eljárást indítani a bélyegilleték újraszámítása érdekében, mert mindent ő rontott el és az eljárást ő helyezte tévútra, hiszen mi nem kértünk egy talpalatnyi földet sem! És láss világ csodát: az ordibálás hatásosabbnak bizonyult az addigi higgadt érveléseknél, mert elkérte a kezemben tartott beadványt és azt mondta – végre! –, hogy részletesen el fogja olvasni és utána jár a tévedésnek. Ettől az ígérettől viszont nem nyugodott meg a Skorpiói sejtelmekben gazdag lelkem és három nap elteltével azon kaptam magam, hogy már megint iszonyúan gyűlölőm Simonékat amiért a hazugságaikkal, a törvényes alapot nélkülöző állításaikkal és végső soron anyám naiv jóindulatával való visszaélésükkel ilyen megalázó, „diplomás személyhez és művészhez méltatlan” helyzetbe kevertek. Újból megfeledkeztem arról, hogy mindennek az ismeretszerzési játszmának az én személyiségtudatom megtisztítása a valódi értelme. Mikor észbe kaptam és rájöttem, hogy bármennyire is próbálom szellemileg uralni a helyzetet és magamban feloldani a görcsöket, ez az igyekezetem kudarcot vall, szóltam Júliának, hogy egy napig ne számítson reám. Elmentem az üzletbe és öt üveg sört vásároltam, egy fél liter vodkával, amit spirituális zugivóként addig szopogattam, amíg elaludtam. Másnap délelőtt ugyanaz volt a helyzet: még mindig gyűlölködtem. Újra vodkát vettem és három üveg sört, de rám jött a fecseghetnék, illetve a magyarázkodási mánia és el akarván magyarázni Júliának, hogy „miért teszem ezt magammal és velük”, mármint, hogy tudatosan leiszom magam második nap is, részegségemben, egy, a szexuális tehetetlenségemre vonatkozó, vulgáris kifejezése miatt, Júliát gorombán szidni kezdtem. Ezt követően, sértettségemben és elhagyatottsági érzésemben, bezárkóztam a szobámba és amikor megébredtem és az észleltem, hogy Simonék, a bírónő, Ilonka meg a per egyéb részletei eszembe jutottak, gondolkozás nélkül, újra lebénítottam az eszemet vodkával és sörrel.
A harmadik nap éjszakáján, amikor kifogyott minden álom a szememből és minden alkohol az üvegekből és ezzel együtt, a tárgyi valóságot és a józan ésszerűséget szembeköpő, hihetetlen igazságtalanság miatti gyűlölködő haragom, valamint a lefojtott, belő dühöngést idéző mérgem is elfogyott, végre legyőzöttnek: sorsomban elveszettnek és gyógyíthatatlanul gyengének, nyomorultnak éreztem magam. Sikerült hát végre az irracionális halálfélelem és az ősbűntudat állapotáig juttatnom magam, amelyben egyértelművé válhatott számomra, hogy az életben-maradásom érdekében nem maradt más lehetőségem, csak egészen finom, spirituális erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy valamiképp mégis képessé váljak elfogadni az anyám fiatalkori és érett kori felelőtlenkedései által rossz sínre tett életemet olyannak, amilyen volt az alacsonyrendűnek érzett tárgyi valóságában, és mindezek ellenére szeretni az Istent. Így jöttem rá, hogy a karomban és a vállamban, tulajdonképpen nem csak fény (információ-áramlás), hanem szeretet- energiadugulás, szeretet-zavar keletkezett amiatt, hogy sokáig mindent csak az igazságkereső racionális eszemmel akartam megoldani és eközben a tudattalan érzésvilágom mélységeibe nyomtam a gyengéd érzelmeimet. Rájöttem, hogy lényem legmélyén, hetek óta, csak és csakis a logikai hibák okait és az összefüggéseket keresem. Hogy minden felmerülő problémát csak az értelem segítségével akarok megoldani. Testi síkra kivetítve: már hónapok óta csak a bal agyféltekémet használtam, vagyis nem az egész lelkemet és így, a pszichémet a racionális győzni akarás görcsében tartottam.
Ezért vallott kudarcot, ezért volt hiábavaló minden terápiás gyógykezelés, masszírozás, viaszozás, gumírozott fáslikkal történő rögzítés! Hiszen az energia, amelynek segítségével korábban szegény édesanyámat és alkalmanként másokat kezeltem, most eldugult a kezem tövében és nem áramlott ki a tenyeremből. Lassan kinyújtottam és szeretet-nyalábokat próbáltam kiengedni szívemből a karomon keresztül az űrbe. Az éjszaka sötétjében, bal kezemmel megkerestem a Magyarországról hozott szivacs füldugókat és bedugtam a füleimet, hogy a lakásunkkal szemben levő kocsma zaja ne zavarjon. Úgy feküdtem a sötétben, hogy a jobb karomat amennyire ezt fájdalommentesen megtehettem, eltávolíthassam a törzsemtől és így felfelé fordítottam a jobb tenyeremet annak érdekében, hogy minél szabadabban ki tudjam áramoltatni a két hónapja a szívembe zárt és Júlián és Verácskán kívül mások irányában csak nagy ritkán és csak elméletileg kiengedett szeretet-áramot. Édesanyám is ebben az időben lett vírusos beteg és arra gondoltam, hogy most igazán nehéz helyzetbe került, így hát ráférne egy kis bioenergia, mert akármilyen görcsök között jönne is ki az én karomból ez az erő, neki ez mégis csak inkább segíthet, mint árthat.
Sikerült hosszan belealudni ebbe a szeretet-áramoltatási meditációba. Másnap bármennyire is szédültem még, az állapotom mégis jobb volt mint az édesanyámé, hát kezelni kezdtem őt bioenergiával. A karom még fájt, és a vállam magasságnál feljebb nem tudtam emelni, de éreztem már, hogy a mentális gyökérből, onnan tehát, ahol az igazi baj lakozott, a görcsöket feloldottam: a mentális mérgeket kiengedtem. Ugyanakkor az is fájt, hogy a karom javulása ellenére, Júliával ilyen kényszerű mosolyszünetet tartok, hát baráti hangnemben megkérdeztem, hogy haragszik-e rám amiért legorombítottam? Azt válaszolta, hogy ő egyáltalán nem haragszik. De én úgy gondoltam, hogy még sok megbeszélni valóm van magammal, ezért a társas kapcsolati kiengesztelődés területén nagyobb lépéseket nem akartam tenni. Este barátaink látogattak el hozzánk, majd mi kísértük őket haza Júliával és ott, egy Magyarországon élő társunk számára kazettát készítettünk az egyetemes felelősségtudat princípiumát megtestesítő Szaturnuszi erőkről. Bár hazafelé már szorosan átfogtam a bal kezemmel a Júlia derekát, mert fázott a vékony kabátjában, lefekvéskor öregesen elbúcsúztam tőle, mert éreztem, hogy ha most nem folytatom teljes egyedüllétben azt, amit két napja elkezdtem és egy éjszakába nyúló, esetleges külső félreértés-tisztázó beszélgetéssel elvonom a belsőmben zajló folyamatokról a figyelmemet, akár a karom teljes bénulását is kockáztathatom. Ahogy a becsukott ajtójú szobában lefeküdtem, azonnal leoltottam a villanyt és megpróbáltam meditálni. Ugyanazt a tudatos szeretet- áramoltatást gyakoroltam jobb vállamon át a karomba és a felfelé irányított, nyitott tenyerembe és onnan ki az egész világ felé, mint amikor szegény édesanyámat és ritkán másokat, gyógyítani szoktam. Amennyire a begörcsölt izületek fájdalomjelzései engedték, eltávolítottam a törzsemtől a karomat és hagytam, hogy ez az energia magától ki és be áramoljon, miközben igyekeztem mély-meditációkba süllyeszteni magam, mindaddig amíg annyira lecsendesedtem, hogy elaludtam. Másnap reggel már egyértelmű fizikai jelzéseket kaptam arra vonatkozóan, hogy a görcsöktől szabadulni és lassan gyógyulni kezdett a jobb kezem.
De ez még nem volt elég a gyógyulási folyamat teljes elindulásához. A karom és a vállam kezdett fellazulni általában, de bizonyos váll és nyaktájéki hátizom-csoportok egyáltalán nem akartak kilazulni. A váll és a nyak környékének a görcsben-maradása arra utalt, hogy még mindig a tőnél: a gyökérnél, az eredetnél, a vagyis kauzális szinten van a baj. Ezért a következőkben nem elégedtem meg a szeretet-meditációval, hanem a Fény irányába is kezdtem meditálni, mivel tudtam, hogy a jobb karom a bal agyféltekéhez, a férfias, Yang-részemhez kapcsolódik. Ekkor rájöttem, hogy nem csak szeretetet áramoltattam én korábban a kezemen keresztül édesanyám irányába. Rájöttem, hogy tévedés volt csak szeretetre gondolni korábban, mivel, ha jobb kézről van szó, abból menthetetlenül maszkulin típusú energiának, spirituális és kauzális fény-erőnek is kell áramolnia. És akkor hirtelenül belém hasított a felismerés, hogy ez idáig miért elleneztem mindenféle szeretet-, fény- és bioenergiás gyógyítást: hiszen a Fény még bennem is romlott, vagy legalábbis helyenként nagyon sötét árnyékfoltokkal kell, hogy telítve legyen, mivel az utóbbi években is inkább a jobb oldali testrészeim és szerveim sérültek meg: jobb bokám, jobb kezemen levő kicsi ujjam, jobb oldali mellkas-bordám, jobb fülem és most a jobb vállam. És persze: a teljesen negatívan fényszögelt Mars, a Lilithel áll együtt a sorsképletemben.
E gondolatfüzéren tovább menve, eszembe ötlött, hogy édesanyámnak is kizárólag a jobb oldali szerveit műtötték meg és ezen a szálon visszajutottam az anyai ágon örökölt, fény-ellenes szellemvilágomhoz. Nem véletlenül áll a Skorpió Napom és Merkúrom, valamint a Mars által támadt Plútó, a Skorpió uralkodó bolygója az Ascendensemen! Anyai ági ősanyáim személyiségében biztos, hogy túltengett férfias töltetű negatív fény-erő, az öncélúan munkálkodó, beavatkozási mániát okozó, sötét értelem, vagyis a férfi- és apaellenes mentalitás, aminek köszönhetően Viktória dédnagyanyám, akinek két gyermeke és egy magzata meghalt mielőtt az életben maradó nagyanyám megszületett volna, nyíltan irányítgatta a „jóságos” dédnagyapámat és a benne levő hamis fény-töltet hatására, nem viselte el, hogy ne ő hordja a kalapot a családban. Ugyanezen férfi és fény-ellenes töltetüknek köszönhetően, a nagyanyám inkább öncélú vallásosságba menekült, mintsem hogy beadja a derekát nagyapámnak és az isteni akarattal összhangban álló férji kívánsága szerint, több gyermeket szüljön. Ugyanez a sötét fény mozgatta egy életen át szegény édesanyámat is, aki hiába, hogy szánalmasan naivnak, csaknem félkegyelműnek született, aki végül már nem bírt magával és reggeltől-estig eszelősen rakosgatta, rendszerezte a bírósági fokon elveszített pere dokumentumait, és aki, miközben a lakásajtaján belül, gőgös epétől csepegő, cinikus megjegyzéseket tett a perben szereplő személyekre, a bíróságon és a törvényszéken még csak meg sem kísérelte a szavát felemelni és elmondani mindazt, amit itthon annyira világosan elmagyarázott. Mindez, akárcsak az én sors-képletem motívum-rendszere, a generációk ősködében elvesző, a közvetlen ősanyáim által intenzíven átélt, negatív ráció-szellemben: a férfiasság szellemiségével szembeni nyílt, vagy rejtett ellenállás és lázadás fojtott szellemében gyökerezik.
Ettől a félelmetes felismeréstől még jobban kétségbeestem. Hiszen hirtelen, világos lett, hogy nem véletlen az, hogy én is, nem is olyan régen, ugyanolyan egyoldalúan mint szegény édesanyám, a férfiak általános vétkében, zsarnokságában, felelőtlenségében, hőbörgésében és nyilvánvaló gonoszkodásában véltem felfedezni az élet nyomorúsága okait, vagyis a fasiszta Matyi bácsi vadságában és kegyetlenségében, a bohém apám léhaságában és felelősség-kerülésében, a bogaras nagyapám megbízhatatlanságában, az akarat-gyenge nagybátyám hasznavehetetlenségében. Világos lett tehát, hogy én, a velem született férfi-ellenesség és fény-zavar miatt, a bukott fény-angyalnak, Lucifernek vagyok az egyik megtestesítője, még akkor is, ha nem a zsarnoki, önhitt és kegyetlen férfiasságot, hanem annak az ellentétes megjelenési formáját képviselem. Ezért van az, hogy a belőlem kiáramló fény még nagyon tisztátalan, az én értelmi világosságom még mindig a luciferi szellem szerint munkálkodik rejtetten és annak van alávetve. Hát erre következtethettem abból, hogy a velem szemben arrogánsan viselkedő, öntelt bírónő meg kellett alázzon. De, mivel annyira hajlíthatatlannak bizonyult az ostobaságában, végül én kellett megaláznom őt, azzal, hogy beadványt nyújtottam be ellene az elnökhöz, fehér a feketén bizonyítva, hogy a bélyegilleték megítélésének az ügyében, tárgyalásról-tárgyalásra tanúsított nyakassága arra vall, hogy a per lefolyását szándékosan hátráltatatja, illetve olyan helyzetet akar teremteni, hogy az illeték lefizetése hiányában, Simonék javára dönthesse el az ügyet. Hogy mit érzett és mit gondolt őméltósága, a kicserélését igénylő beadványt elolvasta, nem tudom. Én csak azt észlelhettem a következő tárgyalás alkalmával, hogy a fölényes modora megszűnt és a szabályoknak megfelelően elhagyta a termet a mi ügycsomónk napirendre kerülése előtt. Illetve azt, hogy iszonyúan meg volt hűlve, ami egyértelmű jele volt számomra annak, hogy a beadványom olvasása után, annyira meggyűlölt engem, hogy talán senkit azelőtt az életében. És, láss világ csodát, a másik bírónőnél, aki az ügy tárgyalását folytatta és akivel már lehetett értelmesen kommunikálni, törvényszéki szinten, megnyertem a pert!
Ez viszont még nem jelentette azt, hogy az intézményes sors-cirkusz véget ért, mivel Simonék nem csak, hogy felebeztek, de bírósági szinten egy újabb pert indítottak el, amiben az anyám birtoklevelének a megsemmisítését igényelték. Ez viszont, már egy másik történet, aminek, ha áttételesen is, de halálos szerepe volt az életemben. Egyelőre a kauzális gyökereim Luciferi jellegének a felismerésénél, és az abból következő, belső rémületemnél tartunk. Ennek szellemében világossá vált, hogy mindaddig, amíg elfojtott nehezteléssel és nem becsületes haraggal gondolok Kántorékra, vagy Simonékra, veszélyt jelentek mind a saját egészségemre és az életemre, mind a környezetemre nézve. Minél erősebb a spirituális ismeretek által elindított igazság-igény és az így feléledt Világosság-szomj bennem tehát, annál veszélyesebb, ha nincs nyíltan felvállalva és gondosan szeretetbe ágyazva. Ezért másnap egy szekrényfiókba süllyesztettem a földügyre vonatkozó periratköteget és öntisztító naplóírásába fogtam.
Régóta sejtettem, hogy a végeérhetetlen leleplezések segítségével utolsó leheletemig köteles vagyok kioldani és feloldani a bennem rejtőzködő zavar-halmokat. Most viszont bizonyossá vált az is, hogy a Plútói szellemiség számára a zavar-démonokat nem kímélő öntisztítások alkalmával felszínre kerülő spirituális információk gyógyító a hatásán, illetve a teljes feltámadás megkísérlésén kívül, más gyógyulási lehetőségem nincsen. Mindettől el is keseredhettem volna, mert a Luciferi szellemnek a lényemben való felismerése, a teljes megtisztulás elérésének a szüksége, csaknem a szentté válásnak a lehetetlennel határos keresztje elé állított, és tudtam, hogy nem lehet egy napnyi nyugovásom addig, amíg a személyiségem teljesen ki nem tisztul. Kétségbeejtő volt már csak belegondolni is abba, hogy ezt, ilyen zavaros eszű anyával az életemben, ilyen, a nyomorúsággal csaknem határos anyagi helyzetben miként érhetném el? – Könnyű annak a szerzetesnek és papnak a szeretet mindenható erejéről prédikálni, könnyű azoknak a guruknak reggeltől estig lelkük tisztulásával foglalkozni, akiket a család fenntartásának a gondja nem terhel. Én viszont nem hogy nem akartam a családomat elhagyni, vagy a család bővítéséről lemondani, mint Jézus, Buddha, vagy Ramana Maharisi, hanem legalább még két gyermekeket akartam látni Verácska mellett. Ugyanakkor, az egyszerű, kora reggeltől késő délutánig gyárban, műhelyben, hivatalban, üzletben, földeken, pajtában, istállóban vagy raktárban, vendéglőben, szállodában, stb. dolgozgató: termelgető, szolgáltató-fogyasztgató családapa szerepkörét sem akartam magamra ölteni. Én már megfogtam a spirituális élet ekeszarvát, felfedeztem az ősbűn jelentését s így nem fordulhattam a természetellenes kényelmi berendezéseket és élvezeti cikkeket fölöslegben termelő, e boldogság okozó javakat és tárgyakat őrző-védő eszközök gyártásának és használatának az ördögi körébe vissza.
„Az út le s fel ugyanaz”, állította Herakleitosz. Jézus tovább ment és azt állította, hogy ezen az úton az elsőkből utolsók és az utolsókból elsők lesznek. Lehet hogy igazuk volt, de meg kell vizsgálni a kinyilatkoztatások lényegi és több szintű jelentése mellett, a gyakorlati megvalósulásokat is. Mert lehet, hogy az elsőkből lesznek utolsók és az utolsókból elsők, de az is igaz, hogy miközben a legtöbb elsőből utolsó lessz, nagyon kevés az, aki utolsónak születetvén elsővé válik. Mert „Széles az út, de nagyon szűk a Kapu ... - Elég ritka az, hogy olyan nehéz karmával és hibás neveléssel az életbe indított személy számára mint én is, összejöjjön az anyagi szűkséget és a végzetes családi kríziseket meghaladó, beteljesült élet.
Márpedig számomra nem maradt más lehetőség, mint ennek a lehetetlen lehetőségnek a megvalósítását megkísérelni. A Herákleitosz által elkövetett figyelmetlenséget eddig csak én észleltem, mivel felötlött, hogy a myüsztésznek, a lényeget illetően tévednie kellett, ha olyan gyalázatos módon végezte az életét, ahogy végezte: miután a száraz trágya-pakolásba zárt vízkóros testével kiült a forró napra, szétmarcangolták a városi kóbor kutyák. Hiába na, a myüsztész az ötödik elem jelentését nem ismerte, és így a kvinteszencia helyett, a másik három őselemet háttérbe szorítva, együgyűen a tűz elemet istenítette. Abban talán még igaza is lehet, hogy az út le s fel ugyanaz, de, figyelmen kívül hagyta, hogy felfelé az út, annál nehezebb minél alacsonyabbról indulsz, illetve, minél erősebbek a szexuális kísértések a lelkedben. Mert könnyű elsőből utolsóvá lenni és nagyon nehéz az utolsóknak az elsők közé emelkedni. Mert, miközben lefelé, a teremtés határain álló anyag alá, a gyűlölet mélységébe hanyatló negatív szenvedélyek poklának az irányába könnyen ereszkedtek le az ősanyáim, a Fénnyel töltött Szeretet irányába fordulva, nekem csaknem lehetetlen a megváltást elérni olyan környezetben, amelyben az elit pragmatizmusa és a nép vallásos miszticizmusa mellett, csak az öncélú élvezeteket-szolgáló műtermelés és mű-eladás játszmáiban szerzett előnyök életútját, vagy az örömökről és a családról való lemondás árán létrehozott steril életművek útját ismerik a gondolkozók.
Kilenc év elteltével már szemtől szembe találtam magam az időközben ügyvédi iroda-tulajdonossá, valamint elvált és újra férjhez ment asszonnyá és mindezzel együtt, majdhogynem vénasszonnyá vált Ilonkával, akinek az egyik segédjét Júlia felfogadta, az én válóperi keresetem után másfél hónappal később leadott válóperi keresetének a megírására és a válóperi tárgyalásokon való jogi képviseletre. Amikor a válási keresetemet román nyelven megfogalmaztam, valójában én nem is akartam elválni Júliától, de ő elhagyta három héttel korábban a családi fészket és a legkisebb lányunkkal elköltözött a falún lakó, és onnan az Istenhidegei munkahelyére ingázgató édesanyja házába, ahonnan nem csak, hogy nem akart visszatérni, hanem az okkult misztikával és a vallással, valamint a házi kereskedelemmel és a házi pálinkával cimboráló, tanítónő anyját követve, szétrombolt családdal a lelkiismeretében, emancipált nővé válni. Ez a spirituális talajvesztés és hegycsuszamlásszerű lelki katasztrófa, úgy következett be a feleségem tudatában, hogy az anyja már a házasságunk elején a polgári elválás lehetőségéről okította alattomban, nem csak a későbbi gyermekeink magzatkori meggyilkolására – azok elkapartatására – buzdítva a lányát, hanem folyton cinikusan romboló megjegyzésekkel bombázta, és irracionális vészjóslásokkal fertőzte annak a házastársi, családanyai képzeletvilágát. „- Újból felvetted a munkaruhádat?” kérdezte Júliát, valahányszor a Magyarországon vásárolt, bő szabású kismamaruhái valamelyikében látta a Verácska születése után. „- Nem lesz ennek jó vége, meglátod. Hogy képzelheted, hogy Ádám mellett boldog lehetsz, amikor ezzel a házassággal, egyenesen derékba törted az életedet?”
„Ha ilyen gyakran szülsz és nem hagyod a szülő-szerveidet pihenni, azok kifáradnak, elkopnak és tönkre mennek, majd elrákosodnak.”
Júlia, ezeket a lánya boldogsága miatt aggodalmaskodó, szerető - anyai rémítgetéseket mindig az elhangzásuk után néhány hónap, vagy év elteltével hozta a tudomásomra, amikor valamelyik betegségét okozó, lassan –lassan a felszínre kerülő, irracionális félelmének az okait kerestük. Ezért soha nem tudtam idejében azokat hatástalanítani. Alig lett egy éves a harmadik otthon született kislányunk, amelyikkel Júlia végre igazi anyának érezhette magát, és amelyikkel a sokszor ismételt elmondása szerint, képessé vált teljesen átélni a szülői boldogságot, amikor, egy Magyarországi meghívásnak téve eleget, több hétre távol maradtam a családomtól. Eközben, az anyósomnak, aki, miután megtudta, hogy titokban összeházasodtunk, ismerősei körében megesküdött, hogy szétbontja majd ezt a házasságot, amelyet nem kísért az ő szülői áldása, sűrű lány-és unoka- látogatni valója támadt, amely látogatások alatt végre sikerült meggyőznie Júliát, hogy egyáltalán nem boldog velem. Ráadásul, egy olyan velem – a férjjel! - szembeni titkolózási játszmába is sikerült a lányát beugratnia, amelyhez ő olyan méretű „kölcsönpénzzel” járult hozza a lánya idejekorán elvégezhető asztrológusi év-záróvizsga letételéhez, amelyet Júlia nem volt ahogyan neki megadjon évek múlva sem. Ezzel tehát kész is volt a lánya lelkéhez való közvetlen csatlakozás: a férj elleni bűnszövetkezés és intrikálás erkölcsi alapja. Ettől kezdve Júlia lényegében már csak távolodni lehetett képes tőlem és attól, amit családi szellemnek neveznek, és még akkoriban romantikus levelezésbe – boldogság - pótló viszonyba - kezdett egy női fehérneműket, szexuális gyönyört fokozó eszközöket és Bella-jósdákat reklámozó Budapesti internetes bulvárportál szerkesztőjével. Hiába hasította fel a bokája fölötti bőrt Verácska biciklizés közben, és hiába nem akart begyógyulni a seb hat héten át, és hiába veszítette el az életerejét a feleségem, mert csak azt követően derült ki félig, hogy miféle anyai spirituális pálfordulási szükségre figyelmeztet a gyermek bokájának a gyógyulási képtelensége, miután az anyósom engem kapott telefonvégre a lánya helyett és magabiztosan irracionális követelőzéseivel a tudomásomra nem hozta, hogy itt valami nagy szörnyűséget műveltek ők ketten, miközben én hiányoztam a családból. Sajnos, még akkor is csak az anyósom hőbörgésének tudtam be azt a Júlia által idézett kijelentését, miszerint:
„Ha nem vagy boldog a Ádámmal, én azt fogom tenni, mint a Katán Bányai rokonaink, akik elmentek egy teherautóval Magyarországra és haza költőztették gyermekestől az oda férjhez ment lányukat. Én is felpakollak egy autóba mind a négyeteket – Akkoriban ugyanis Réka még meg sem fogant. – és elviszlek az apósom házába, Menyeságra.” – Hangzott Mártának az utolsó előtti lányvisszaszerzési terve gyakorlati része, és ettől a konkrét bátorítástól kezdve, az anyai aknamunka által fertőzött képzeletű Júlia, végig kínlódott – vagyis hazudozott gyakorlati és spirituális szinteken egyaránt - még két és fél évet, majd valósággal bele kellett taszítania magát abba a házastársi csalásba és családellenes hazudozási labirintusba, amelyből már nem volt visszaútja. Miközben a maradék moralitása és spirituális öntudata kétségbeesetten próbált ellenállni az anyja családrombolási uszításainak és a saját belső kísértéseinek, én – még csak nem is gondolván azt, hogy az anyósom ilyen komoly aknamunkát végez, és hogy szegény feleségemnek micsoda démonokkal küzd - a családom boldogságáért és egészségéért mondtam a spirituális imáimat, amelyekben azt is állítottam, hogy immáron ő is tökéletes spirituális partnerem a személyi és a közös megváltódási programjaink beteljesítésében, véghezvitelében. Meg vagyok arról győződve, hogy ez, a teremtői szinten megfogalmazott imádságaim által keltett mágikus hatású spirituális családi erőtér misztikus hatása volt az oka annak, hogy annyira el ment később Júliának a józan esze, hogy velem szemben újból titkolózni kezdjen és egy agymosó csodakurzusok mantráit kezdje el szajkózni, és, hogy végül is, egy ízléstelenül nevetséges, viszonzatlan szerelembe zuhanjon egy nála sokkal alacsonyabb szellemi és lelki színvonalon álló, kábítószeres fiatalember iránt. Semmi egyéb nem történt tehát, mint amire Jézus tanítja a hallgatóit: „Szeressétek és áldjátok az ellenségeiteket és le fogjátok győzni őket.” Én addig, amíg a válóperi disznóságait nem olvastam, még álmomban sem gondoltam volna, hogy Júlia az ellenségem lenne és, hogy nekem őt le kellene győzni, de kiderült, hogy az évek folyamán, ő maga, illetve az anyja változtatta magát az én ellenségemmé.
Amiben mellettem és velem szemben nehéz része kellett legyen, Júliának az volt, hogy a félrevezetést, a félrebeszélést, a hazudozást és a titkolózást - intrikálást egyszerűen nem tűrtem meg a családban a szegény édesanyám földperében szerzett tapasztalatok után. Ezt el tudta viselni Júlia hét évig, vagyis addig, amíg az anyja rá nem vezette arra, hogy ilyen – hazudozás, titkolózás és intrika mentes - körülmények között nem lehet boldog. Sőt, még arra a szent igazságra is rávezette, hogy már csak azért sem lehet velem boldog, mert nem próbálta ki azt soha, hogy más férfival (Nálam jobb, vagy csak "más" férfival?) milyen lehet a boldogság? Ezeket az anyai bölcsességeket átgondolván és követően, Júlia gátlástalanul szerelmi levelezésbe kezdett a Magyarországi bulvárportál szerkesztőjével, és még akkor sem hagyta abba a hazudozást és az anyjával való szövetkezést, amikor azt kellett látnia, hogy eben a beteg szellemi állapotában, képtelen lett otthon megszülni a negyedik kislányunkat és tizenhárom órával a magzatvíz elfolyása után, kénytelen voltam mentőt hívni és sürgősen beszállítatni a megyei korház szülészetére. Sőt! - Miután kiderült a Magyarországi bulvárportál szerkesztőjével való romantikus viszonya, és annak a barátja lekurvázta Júliát, egy év múlva, rá ment egy Jézus zsánerképeire emlékeztető, magát spirituális gurunak nevező fiatalember honlapjára, állítólag azért, hogy megköszönje azt a gyönyört amit fiatalembernek az égi geometriáról és a csodák országáról szóló hadovázása okozott. Amint viszont szerelembe esett a lakhelyelhagyási tilalom alatt álló kokainossal, Júlia a hazugság mentes családi életet tovább már nem bírta elviselni, és vissza kellett költőznie a spekuláns anyjához, ahol nem csak hogy lehet végre szabadon hazudnia újból, hanem egyenesen kötelező az. Legalább is velem szemben, aki őt megfosztottam tíz éven át a hazudozási és csalási lehetőség gyönyörétől.
Hát úgy került tíz év múlva velem szembe Ilonka, hogy Júlia úgy vélte, hogy velem szemben védenie és képviseltetnie kell magát, Ilonka viszont tudta, hogy az ügyvédi irodájának ebből, az igazsággal szembeni, család-rombolási játszmából is lesz némi jövedelme.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/


Vissza a tetejére
  Profil  
 
HozzászólásElküldve: 2023.03.23. 21:58 
Offline
Adminisztrátor
Adminisztrátor
Avatar

Csatlakozott: 2008.03.11. 22:01
Hozzászólások: 4234
Tartózkodási hely: Csíkszereda
8(20)-ik fejezet:


Balog Ádám rettenetes beavatása



A Táltoslaki idillikus csendnek, a reggeltől estig fénylő júliusi, augusztusi és szeptemberi napnak, valamint az udvaron érő baracknak, szilvának, körtének és szőlőnek köszönhetően, abban a miliőben, ahol a hétnek öt és fél napját mások (de főként az aggodalmaskodó szülők!) által nem zavarva, Júliával kettesben tölthettük, Edua, teljesen épen és egészségesen . csodálatosan könnyen -, derült égi viharként lezúduló isteni áldásként siklott ki Júlia méhéből a reflexből alá tartott tenyerembe. Úgy, hogy a klasszikus vajúdási fájdalmaktól, valamint a szülés közbeni tágulás okozta fájdalomtól, csaknem teljesen megkímélte az édesanyját. Ugyanilyen problémamentesen élte le rövid, nem egészen három hónapos földi életét, semmiféle jelét nem mutatva annak, hogy egészségi problémája lenne. Akárcsak Verácska, aki négy éves koráig soha nem volt beteg. A különbség a két gyermek születése és életének első hetei-hónapjai között nem csak abban állt, hogy Verácska nem egészen másfél órás, erős vajúdási fájdalmak után csusszant ki Júliából magzatvíz elfolyása után, miközben ezt Edua öt perc alatt „lerendezte”. Hanem abban is, hogy mindezzel ellentétben, Eduának mindössze csak ötórás lehetősége volt a születés után a zavartalan pihenésre. Ekkor ugyanis, az én megfelelési-kényszeres telefonértesítésem nyomán, megérkezett az a magánpraxist folytató szülész-nőgyógyász orvosnő, akinél Júlia az ideérkezésünk után egy hónapra, ellenőrző vizsgálatra jelentkezett. És akivel, az első vizsgálatot követően, én is megismerkedtem, mivel ez a magyarországi orvosnő nemcsak a természetgyógyászat iránt bizonyult fogékonynak, hanem az asztrológiai és a metafizikai életszemlélet iránt is.
Nem csak azért volt fontos az orvosnőt értesítenem, mert előzetesen a természetes szülésről szóló elképzeléseinket finoman, de „hivatalos” elkötelezettség nélkül támogatta. Vagy azért, mert az általa végzett vizsgálatok után, ő is gyanúsítható lett volna az egészségi hatóságok részéről, hogy a kórházon kívüli szülésre bíztatott minket. Hanem én is szükségét éreztem akkor egy olyan migráns-gesztus elkövetésének, amely, ha látszat szintjén is, de arra utal, hogy a magyar egészségügyi törvényekkel és szabályokkal nem szegülünk szembe. Hogy nem akarunk elkövetni semmiféle szabálysértést és, hogy mindössze a véletlen játéka volt az, hogy Edua otthon született és nem a kórházban. De, a Verácska születésekor tanúsított alapállásommal ellentétben, most amiatt is aggódtam egy kicsit, hogy nehogy Júliának, vagy a gyermeknek mégiscsak valamiféle baja essen, mivel sem Júliának a foganás közben tanúsított szellemi-lelki magatartása, sem a várandóssági időszakban általa megélt „veszélyeztetetett terhességi” állapothoz fűződő lelki események nem voltak olyan bíztatóak, mind a Verácska fogantatását és világra érkezését megelőző időszak eseményei. Sőt: a szülés után általam azonnal felállított és megvizsgált Edua horoszkópjában a négy különböző bolygó (Hold, Mars, Jupiter és Szaturnusz) és a Lilith által is támadott Plútó az Ég alja pontján, illetve az otthon és a család életterületét megtestesítő négyes horoszkópház csúcsán volt található. Bár székely migánsként Magyarországon, nem szóltam és semmivel nem is jeleztem a neheztelésemet, mégis rossz néven vettem a szimpatikus orvosnő részéről, hogy az első dolga volt a kislányt megfürdetni, vagyis az őt védő magzatmázat, aminek a nyoma Verácskán még kilenc hónapos korában is látszott, meleg vízbe mártott pelenkával Eduáról teljes mértékben lecsutakolni.
Ezzel a természetellenes művelettel, a születés után fél órával általam elkötött köldökzsinórra tett ragtapasz is megázott, ami oda vezetett, hogy a köldökzsinór ugyan hamarabb levált az Edua hasáról, mind a Verácskáéról két évvel korábban, de az Edua köldökcsonkja inkább lemállott, mint leszáradt, aminek következtében az ő köldök-ürege nem volt annyira szépen begyógyulva, mind a Verácskáé annakidején. Mindez akkoriban múló kellemetlenségnek tűnt, de a későbbi események, illetve a hirtelenül és látszatra abszurd módon beállt csecsemő-halál perspektívájából annyiban nyertek jelentőséget ezek a sors-jelek, amennyiben ezek lehettek azok az első, szülés utáni szimbolikus események, amelyek oda vezettek, hogy hagytam, hogy lassan-lassan, az irányítást, illetve az Edua személyéért való felelősséget a jóindulatú és segítőkész magyarországi orvosok kivegyék a kezemből. Vagyis, az édesapai felelősségérzetemből. Az orvosnő megállapította és „hivatalosan is” leírta, hogy mind az anya, mind az újszülött egészségesek és ugyanezt diagnosztizálta a másnap az otthonunkba bekopogó körorvos is. Ez utóbbi különböző helyeken elkezdte Eduát szurkálni, hogy vérmintákat vegyen belőle, mondván, hogy az neki orvosi kötelessége. Mert az nem szorítkozik „a megfelelő” oltások beadására, hanem ők, azt is meg kell vizsgálják, hogy az újszülött szervezete nem-e rejt magában valami különleges, lappangó, betegség-vírust, vagy bacilust, ami miatt Eduát és az édesanyát esetleg izolálni kellene és ami ellen szükséges lenne a babát, a Magyarországon épp divatos oltásokon kívül, más, rendkívüli védő-oltásokkal is ellátni.
Bár lelkem mélyén tiltakoztam a fölösleges kínzások ellen és valóságos lelkiismeret furdalást éreztem amiatt, hogy a migráns mivoltom miatt, nem tudom Eduát mindettől a számomra nyilvánvalóan fölösleges neavatkozástól megkímélni, úgy gondoltam, hogy ezek a számára heves fájdalmakat okozó szurkálások mindössze a Mars princípiummal való, kivédhetetlen, de korai találkozást jelentik, és hogy ezek a tűszúrások egyféle korai Marsi beavatásként szolgálnak a számára, amit másképp úgy sem kerülhetne el. Hiszen a Holdja együtt áll a Marssal egy T-kvadrát nevezetű alakzat csúcsán, amit a Szaturnusz és a Plútó is támadott.
Civilizált fegyelmezettséggel elfojtottam a haragomat és szégyenteljes apai tehetetlenségemben megelégedtem azzal, hogy a joviálisan gondos fiatal orvossal finoman és „békülékenyen” gúnyolódtam, amikor az, a védőnővel együtt, másnap is megjelent az albérleti lakásunkon, hogy az udvaron békésen alvó kislányt felébresztve, tőle még egy adag vért vegyen. Mondtam neki, hogy sok baj van a túlbuzgó tudománnyal és a hivatalos felelősségekkel. Az orvos egyáltalán nem haragudott meg ezekért, a romániai környezetben biztos, hogy szemtelennek és okvetetlenkedőnek ható megjegyzéseimért és türelmesen, tudományosan magyarázni kezdte, hogy minderre miért is van szükség, szerinte pontosan a gyermek egészsége megőrzése és élete fenntartása érdekében. Ugyanis, „ezen a vidéken, manapság”, rengeteg a régebben nem ismert fertőződés.
„ – Nem kellett volna annyi betegséget feltalálni”, mondtam neki rezignáltan, amire ő szintén rezignáltan válaszolt, hogy mindezért nem az orvostudomány okolható, hanem a civilizáció, és sorolni kezdte a többi lehetséges, a civilizációval együtt megjelent újabb és újabb fertőződési lehetőséget. Azt már meg sem kíséreltem elmagyarázni neki, hogy, amennyiben Júliával nem rendelkeznénk metafizikai ismeretekkel, a fertőzést most éppen ő követné el, aki a kismama tudattalan képzeletét a különböző rémképekkel bombázza. Sajnos, biztos voltam benne, hogy mi Júliával eléggé fel vagyunk készülve spirituálisan az ilyen romboló tudományos ismeretek szellemi hatásainak a kivédésére, semlegesítésére. Sajnos ebben, mármint a Júlia képzeleti-spirituális zavarhatatlanságában, én a kelletnél jobban bíztam... A Júlia életellenes programokat tartalmazó tudattalan képzetvilága ugyanis teljesen megnyílt, és a könnyű szülése, illetve a szülés közben és a szülés után tanúsított rendkívüli fizikai képességeivel ellentétben, nagyon könnyen befolyásolhatóvá vált a szülést követően és minden értelmi-metafizikai felülvizsgálat és szűrés nélkül „lenyelte” és elraktározta a jóindulatú orvosból feléje áramló negatív képzeteket. Azokon a napokon, estéken és éjszakákon, amikor a Körvári előadások megtartása miatt magára kellett hagynom, ezek, az orvos által neki megtanított negatív képzetek és gondolat-képek, illetve e képzetek által kiváltott félelmek elnyomták a Júlia spirituális öntudatát, és alattomban aktiválták a tudattalanjába petézett, ott az örökölt negatív programokkal szimbiózisba kerülő és ott az ösztönös rombolási késztetéseket felerősítő, különböző lehetséges betegségek és veszélyek képeit tartalmazó veszély-képzeteket.
Mindezek ellenére, egy enyhe náthán kívül, Eduának nem jelentkeztek a hirtelen beálló haláláig egészségi problémái. Ezt, az egyetlen egészségi rendellenességét is, mindössze a közvetlenül az influenza és agyhártyagyulladás elleni védőoltás utáni időszakban észleltük, ami mindössze két napig tartó enyhe nátha formájában jelentkezett a halála előtt két héttel. De ezt sem írhattuk a védőoltás következtében fellépő legyengülés számlájára, mert ugyanakkor Júlia is meg volt hűlve és mi már megszoktuk, hogy a gyermekek egészségi állapota nálunk tökéletesen tükrözi a Júlia lelki és szellemi világának az állapotait és folyamatait. Ezért csak annyit mondtam Júliának, hogy vizsgálja meg jól a naplójában, hogy kit, mit és miért támad gondolatban és éjszakánként vegye maga mellé az ágyba a gyermeket. Az anya-mellel való kéjelgési késztések tekintetében Edua zsarnoki természete csak mérsékeltebb volt a Verácskáéhoz képest, akit tizenegy hónapos korában kimondottan csak emiatt, az anyai mellekkel való játszadozásai (viccesen általam „kurválkodási mániának” nevezett szokása) miatt választottuk el az anyatejtől a születését követő évben megtartott nyári táborunkban, annak ellenére, hogy Júliának még bőven volt teje akkoriban. A szüntelen didizéssel és az annak következtében fellépő alvatlanságban eltöltött két éjszakai együttalvás, nemcsak azt idézte elő, hogy Eduának elmúlt a náthája, hanem azt is, hogy Júlia még jobban meghűlt és teljesen kifáradt, hiszen a mélytudattalanja szintjén, önkéntelenül támadta a babát, amiért az nem hagyja őt aludni. Ezért semmi ellenvetésem nem volt az ellen, hogy az anya és a csecsemő megint külön ágyban aludjanak és napközben csak a szoptatás, a mosdatás és a tisztába tevés időszakában tartózkodjanak egyazon helyiségben. Edua az édesanyja bőséges anyatején kívül, más táplálékkal nem élt, azt viszont akkora mohósággal szívta, hogy minden egyes alkalommal derülni lehetett a félrenyelt anyatej okozta tikkadásokat követő, értetlenkedő arckifejezésein. Halála előestéjén is csak ezt a rendkívüli étvágyát nyugtázhattuk, amellyel a sírással ráadásként kikövetelt második szopás alkalmával is úgy vetette rá magát az édesanyja emlőjére mint egy kis „fejőgép”. Ha valami új volt az akkori viselkedésében, az semmi esetre sem egy beteg gyermek viselkedésére utalt, hanem épp fordítva: miután a kezdeti szomjúságát lecsillapította, a Júlia oldalánál hátra nyúló kezével kezdte kaparászni szopás közben Júlia oldalát. Sokkal korábbi időszakban tehát, mint Verácska csecsemő korában. Júlia tettetett haraggal még panaszkodott is játékosan neki az oldal-kaparászás miatt. Az eredmény az volt, hogy a kicsi végül abba hagyta a szopást és mintha erősen koncentrálna, figyelni kezdte az édesanyja hang-modulációit. Amikor az anyai hangok áramlása megszűnt, Edua a fejét keresően tekergetni kezdte és végül engem, az ők egységétől teljesen különlevő lényt megpillantva, addig fixírozott csodálkozó-okos tekintetével, amíg újból eszébe nem jutott az a nyilvánvaló tény, hogy amennyiben az anya mellét testközelben érzi, szopni is lehet és e fölöttébb fontos tevékenységbe bele is vágott a szokásos alaposságával.
Szopás után – szintén az utóbbi napokban felvett új szokása szerint – az édesanyjára kétszer is rámosolygott, olyan elégedett és hálás mosollyal, amit én azelőtt nála még nem láttam. A tisztába tevést, pólyázást, ha lehet ezt mondani, még békésebben tűrte mind máskor és a kezeslábasába való beöltöztetése után, a Júlia mutató újaiba kapaszkodva, guggoló helyzetből a lábait kiegyenesítve ügyesen kinyomta magát, megnyugtatva minket afelől, hogy egy ilyen erős vasgyúró nem lehet vérszegény, amire a Táltoslaki körorvos gyanakodott a védőoltás beadásakor észlelt enyhe sáppadsága miatt. Sem lázat, vagy a szokottól bármiben is eltérő légzést nem észlelhettünk, és semmiféle más jelét annak, hogy a vírusok végeznék halálos munkájukat a szervezetében.
Ezért volt számomra annyira lehetetlen és elfogadhatatlan tény őt, illetve már csak az arányosan jól fejlett testét, másnap „hullaként” látni. Akkor éjjel, épp úgy mint előző éjszaka, a normális öltözékén kívül, még két rend meleg kezes-lábas ruhába, egy még a Verácska méretét is meghaladó, zipzáras, téli overallba, valamint egy szintén vastagon bélelt, kezes-csuklyás zsákocskába dugva, áttettük őt a mellettünk levő, fűtetlen szobába aludni, mivel abban a szobában ahol mi aludtunk bután-gáz kiszüremlést érzékeltünk. A bután gázzal úgy kerültünk kapcsolatba, hogy mindössze egy hónapos reménykedéseink beteljesedéseként, végre elköltözhettünk Táltoslakról a legközelebbi városkának egy négy szobás, emeletes házába, mivelhogy a Johannának az egyre sötétebbé váló Táltoslaki háza reménytelenül kimelegíthetetlennek bizonyult azzal a félig korhadt fával, amivel teljesen teli volt tömve a fásszín – és amit ő használható, jó tűzifaként, vagyis, annak megfelelő árban átadott el nekünk – és azokkal az agyonhasznált, gyengén záró apró szénkályhákkal együtt, amelyek a több éve lakatlan ház berendezéséhez tartóztak.
Johannával megegyeztem, hogy két ágyat, egy szekrényt és egy gyermekágyat magunkkal viszünk és utólag neki kifizetem. Paplanokat és ágyneműt korábban már kaptunk egy nemzetközi segélyszolgálattól. Az, ami később a sötét végzet játékának bizonyult, számomra akkor a sors pozitív segítségének látszott: valószínűtlenül könnyen oldódtak meg egymás után a Táltoslakról való elköltözés közben felmerülő nehézségek. Így például a bútorok, a ruhák és a számítógépek elszállítása is, amihez valóságos csodaként találtam, egy, a bútoroknak az új lakáson belüli elhelyezésére is kapható személyzetű, nagy rakterű, ponyvás teherautót. Ezt miután a bútormennyiséghez képest kisrakterű, ponyva nélküli furgonok gazdái visszamondták a szállítást. A végzet kastélyának bizonyuló, melegvizes fürdőszobával és belső vécével is rendelkező Csonkakői emeletes ház viszont, amit azért adtak volna nekünk bérbe viszonylag olcsón mert sem bútor sem konyhai tűzhely nem volt benne, csakugyan tágas, csendes és fényes volt, mint amilyen lakásba mi vágyakoztunk évek óta, de a fűtését biztosító szénkazánt nem tudták működésre bírni sem a beköltözés más napján, sem a rá következő napon, sem három nappal az Edua halála után. Ezért este nyolc után, miután egy koszos ruhás, inkább ambíciósnak, mind hozzáértőnek bizonyuló alkoholista férfi, akit a házigazda a vasútállomás melletti büféből hozott magával, egész napon át hiába kísérletezett a szénkazán begyújtásával, kényszer-megoldásként, el kellett fogadnunk egy, a házigazda által hozott, bután gázzal működő, hordozható kályhát, aminek a működtetésére kioktattak ugyan, de arra nem, hogy egy olyan kis szobában, mind amekkorában mi összehúzódtunk, a butángáz-fűtés mellett, minden félórában szellőztetni kell. Ezért, miután négy órai fűtés után furcsa, levegőhiányt és csípős szagot éreztünk a szoba légkörében, úgy döntöttünk, hogy a szellőztetés ellenére sem hagyjuk Eduát a helyiségben, mivel a december végi hideg miatt, a fűtést nem szándékoztunk éjszakára leállítani. Másnap örvendtünk a döntésnek, mert mi egész nap kábáknak és szokatlan módon, csontig hatolóan gyengének éreztük magunkat.
De akkor még arról volt szó, hogy a kazán-fűtés, ha nem is percek alatt, de néhány óra alatt be fog indulni. Ezért Eduát, akinek hálásak voltunk a tőle már megszokott sztoikus nyugalmáért, amivel csak öt-hat óránként jelentkező éhségekor kezdett el sírni, csak a szoptatás és a tisztába-tevés alkalmával tartottuk az immár sokkal mérsékeltebben, de még mindig csak a gáz-tűzhellyel fűtött szobában. Verácskát is, aki nagyon szeretett szabadon mozogni és jól felöltözetve, többnyire „a gázos szobán” kívül tartottuk. A kazán viszont nem javult meg és én hiába kértem délután a házigazdától villanymelegítőt és az alváshoz pokrócokat a palackozott gázzal való fűtés helyett. Estére újból fűtetlen házban és ugyanazzal a gáz-melegítővel maradtunk. Természetes volt, hogy a betegségnek semmi jelét nem adó Eduát a korábbi éjszakához hasonlóan, külön szobában altatjuk, hogy minden lehetséges gáz mérgezéses-ártalomtól megóvjuk a finom-kis szervezetét. Soha nem fogom megérteni, hogy a halálosan beteg tüdejű gyermek (később, a korboncnoki jelentés alapján tudtuk meg, hogy az ismeretlen vírus előbb a tüdejét bontotta szét), miért nem kezdett köhögni, vagy legalább zsémbelni, a hetek óta fűtetlen lakás szobáiban, sem abban a melegebb, de gáz-szüremléses helyiségben ahol Júlia szoptatta és ahol mi az enyhe gázmérgezés tüneteit észleltük magunkon?
Másnap, Sokáig nem bírtam elmozdulni a Csorbakői kórház kórboncnoksága épülete mellől, valami irracionális csodában reménykedve, hogy egyszer csak jön majd valaki és közli velem, hogy nyugodjak meg, az egész csak tévedés volt, a gyermekem él. Akkor, és azután még napokig, nemcsak hogy iszonyúan bűnösnek éreztem magam, hanem isteni igazságtalanságként éltem meg azt a tényt, hogy én itt maradtam egészségesen, miközben ő, akire elképzeléseim szerint, az enyémnél sokkal szebb és értelmesebb élet várt volna, jövővel rendelkező személyként már nincs közöttünk. A visszafordíthatatlan valóság elfogadásában az elején talán éppen az segített, hogy magamat okoltam a halála miatt. Úgy képzeltem ugyanis, hogy a fűtetlen szobában történő kényszeri éjszakázás miatti túlzott elővigyázatosságból, lefektetéskor a kelletnél jobban bepólyáltam a fejét és amiért azt nem tudta szabadon mozgatni, fulladt belé a gyomrából feltörő hányadékba, amit a szája szélén és a nyakán láttam, amikor reggel fel akartam venni, hogy az édesanyjához vigyem szoptatásra. Mivel a mohósága következtében hirtelenül feltöltött gyomrából szokása volt az alapos bökizések ellenére, lefekvés után is visszaengedni egy részét a mértéken felül kiszopott anyatejnek, a fulladás veszélyét mi mindig úgy igyekeztünk elkerülni, hogy félig az oldalára fektettük, amikor letettük aludni éjszakára. Halála észlelésekor az első gondolatom az volt, hogy épp most az egyszer nem figyeltem erre a részletre, mivel a letevésekor a fontos az volt számomra, hogy nehogy a fűtetlen helyiségben éjszaka megfázzon. Ezt a feltételezésemet viszont harmadnapra megcáfolta a kórboncnoki szakértői vizsgálat, amely szerint a halál oka: tüdőgyulladás. Amikor ezt olvastam a helyi újságban megjelent cikkben, a tüdőgyulladás tényét pont úgy nem tudtam elfogadni, mind korábban a halál tényét. A körorvos viszont megnyugtatott, hogy az ilyen kisbabáknál ez lehetséges, mert náluk minden másképp történik mind a nagyobb gyermekeknél és a felnőtteknél. Másnap, a halotti bizonyítvány kiváltásához szükséges rendőrségi és kórházi okiratokon is még csak a tüdőgyulladás volt a halál okaként megjelölve.
Sokáig semmi másra nem tudtam emlékezni az Edua halálának történetéből, mint az általam átélt, leírhatatlan rettenetre. Korábban, kétszer voltam igen nyomasztó lelki és fizikai helyzetben, állapotban elájulva, kétszer volt olyan autóbalesetem, amelyek során a pillanatnyi eszméletvesztés előtti pillanatban lepergett az életem filmje mielőtt a baleset hatalmas csattanásait követő csend beállta után ráébredtem volna, hogy mégis élek. Legutóbbi halál-élményem egy olyan eszméletvesztés volt, amikor számomra soha meg nem tudható időre (percekig, tízpercekig, fél óráig?) feküdtem eszméletlenül egy fürdőszoba padlóján, miután egy ismeretlen vírustól leteperve a kibírhatatlan fájdalomtól elájultam. Bár ez utóbbi Szaturnuszi élményemet egy soha nem tapasztalt gyengeséggel járó, igen nehéz felépülési időszak követett, még ezzel a misztikusok által horror vacum-nak nevezett személyes halálélmény után sem éreztem azt, amit a magyar nyelv a rettenet fogalmával jelöl. Amikor Eduát hullaként kellett látnom, és utána két napig, a gyakorlati teendőkre irányított szükséges figyelem alatt – és fölött – végig csak ezt a rettenetet éreztem. Ez olyan érzés volt, ami mellett az ijedségnek, a félelemnek és a gyásznak, majdhogynem nincs is jelentősége. És mégis, a tragédia mögött nem csak ez a rettenet áll, nem csak a fizikailag is érzett mérhetetlen szülői szívfájdalom (több metafizikai előadás alkalmával is jeleztem a hallgatóknak, hogy nem véletlenül és nem fölöslegesen nevezik szülőnek az apát is anyanyelvünkön...), hanem a bennem élő kutató-kereső szellem nyughatatlansága, amely önkéntelenül „isten őrvényeivel is szembenézve”, a végső miértekre, minden áron, meg akarta találni a választ. Ezek a válaszok azok, amelyek nem a külső történésekre való emlékezetben (nem a látható és számonkérhető, illetve a polgári törvények szerint büntethető tettekben és mulasztásokban) és még csak nem is a halott Edua személyi horoszkópjában találhatóak, tehát nem csak a Hold-Szaturnusz-Plútó, a Hold-Mars-Szaturnusz, Mars-Szaturnusz-Plútó alakzataiból és a Plútó többi negatív fényszögéből kikövetkeztethető, halmozott életellenes szellemi programokban, hanem a kettőnk aurájában, a Júlia aurájában és az én aurámban: a személyes és a családi múltunkban.
Lehet, hogy ez, a szellemi miérteket kereső, skorpiói oknyomozó szenvedélyem mentett meg az őrülettől és az is, hogy tudtam: amikor a lélek és a szellem visszahozhatatlanul elválik a testtől, a legfontosabb, hogy ebben a folyamatban nem szabad megzavarni a szellemét az őt mindenáron visszahozni kívánó érzelmeimmel. De főképp az mentett meg az őrülettől, hogy mindazért ami miatt a tragédia történt, amiről akkor tudtam, amit most tudok és amiről a jövőben fogok csak tudomást szerezni, igyekeztem felvállalni a legtöbb személyes felelősséget. Számomra, a „beavatott” apa számára, a halál igazi, spirituális és kauzális okai, az éberség- vesztések miatt elmulasztott spirituális felelősség-felvételekhez vezetődtek vissza. A valamikor az utóbbi hetekben-hónapokban általam rosszul értelmezett felelősséget a szellemi mulasztásokat kellett felgöngyölítsem és megnevezzem az emlékezet segítségével.
Ilyen emlék például az is, hogy részben megnyugodva attól, hogy Edua oly könnyen és egészségesen érkezett a világra és másrészt azért, mert megtévesztett az, hogy az újszülöttnek és az anyának itt annyian a gondját viselik és ostoba érzelmi indíttatásból (szentimentális okokból) az Edua születése után mindjárt egy hét múlva, hazautaztam Erdélybe a korábban a nagyszülőknél hagyott Verácskáért. Pedig a helyes az lett volna, ha a feleségem és az újszülött mellett maradva, szellemileg alaposan megágyazom – apailag bekötöm, beprogramozom a földi – természeti létezésbe az Edua spirituális személyét, hogy ezzel semlegesítsem, nem csak azokat a lehetséges fizikai ártalmakat (vírusos és bakteriális fertőzéseket) amelyek az anya finom, tudati és képzeleti (pszichikai és mentális) bódulatának következtében a kialakulatlan immunrendszerrel rendelkező újszülött szervezetét veszélyeztethetik és az, ha minden mozzanatot metafizikailag értelmezve, kivédem és/vagy semlegesítem azokat a kikerülhetetlen, egészségügyi és gyógyszeripari gazdasági érdekeket szolgáló törekvéseket (több évvel a családi tragédiánk után a Duna tévé egy reggeli műsorában beszélgettek egy olyan közismertté vált amerikai orvosnővel, aki Az orvosi és az egészségügyi Maffia címmel írt egy a világranglistákon sokáig első helyet elfoglaló könyvet, amely pontosan ezt az intézményesített maffia-jelenséget írja le), amelyek folytán két hónap alatt a körorvos Edua szervezetébe összesen négy erős, úgynevezett védőoltást, vagyis a fejlődési sors-programjával ellentétes, hamis információt tartalmazó szérumokat befecskendezett.
Hivatalos helyzetünkben arról szó sem lehetett, hogy a fiatal körorvos által képviselt magyar egészségügyi hatósággal, illetve a tudományos felelősség-megosztást szolgáló személytelen orvosi apparátussal szembeszálljunk. A Verácska születésekor megtehettük, hogy őt nyolc napig ne vigyük az orvosok elé és azt követően is visszavigyük az erdélyi hegyek közé, ahol élete első hét hetét természetes és zaklatásoktól mentes környezetben eltölthette. Akkor viszont otthon voltunk a szülőföldünkön, ahol a megyei egészségügyi nőgyógyász főigazgatója éppen egy közeli rokonunk volt és bármennyire is fenyegetőzött szegény édesanyámnak telefonon, és akármennyire is haragudott ránk, a végén csak talált egy kompromisszumos megoldást a Verácska anyakönyveztetéséhez szükséges orvosi igazolások kibocsátására.
Fent, a tiszta levegőjű hegyek között, a Verácska születési helyéül szolgáló metafizikai táborban, minden szükséges szertartást, minden spirituális programozást elvégeztünk, ami egy újszülött szellemének a természeti világba való beágyazását- bekötését hivatott szolgálni, beleértve a spirituális névadást: a keresztelést is. Egy kristálytiszta csermely által táplált tehénitató vályúnak az augusztus eleji nap által fellangyosított vizét merítettem a tenyerembe és azt csurgatva a Verácska fejére, teljes komolysággal, szülői felelősséggel és spirituális öntudattal, mondtam Júliával együtt, hogy „Megkeresztellek téged az Atya, a Fiú és a Szent lélek nevében” és nagyon is tudtam, hogy mit beszélek. Ezt követően, még egy párszor meglocsolva, teljesen belemerítettem Verácskát a vályú „szenteltvizébe”, vigyázva arra, hogy még a sarka se maradjon ki az alámerítésből, nehogy úgy járjon mint annak idején a később a sarkán át halálra sebesített Achilész. Persze, Verácska ezt a szertartást már nem szívesen viselte, de tulajdonképpen ez volt az élete első igazi fürdése is, amit alaposan el kellett végezni, mert azelőtt csak az ásványvízzel való locsolások utáni enyhe csutakolásokban volt része. De nem csak ebből állt Verácskának a földi életre vonatkozó spirituális beprogramozása, amelyet nemcsak én és Júlia folytattunk mikor tudatosan, mikor öntudatlanul, több rá vonatkozó pozitív gondolattal a személyét és születését emlegetve egy-egy metafizikai előadásban, hanem ezt tették a baráti társaságunknak az asztrológus-metafizikus előadóvá fejlett barátaink is.
Spirituális szempontból, a román egészségügy, amelyben a személyi felelősséget kizárni igyekvő nyugati biztosítási rendszer még nem működött, kevésbé bizonyult hathatósnak és könyörtelennek mind a magyar egészségügy, mert Verácska otthon csak két adag kábított baktériumokból és zavart vírusokból álló „védőoltást”, azaz hamis információt kapott három hónapos koráig, miközben az Edua finom szervezete, a magyar orvostudomány előírásai szerint, öt adag hamis információval kellett volna megküzdjön két hónapos koráig, amire végül képtelennek bizonyult. A természeti törvényeket kicselezni szándékozó, az isteni-kauzális sorsprogramokba szentségtelenül beavatkozó, személytelen tudomány ezúttal is tévedett: Eduának a korábbi négy oltással összezavart két hónapos szervezete már nem tudott az ötödik adag, influenza és agyhártyagyulladás elleni „védőoltás” terhével megküzdeni! Ezt, a végzetes adagot az államilag kötelező, a megnevezett védőoltások lajstromában az „egyéb védőoltások” címmel feltüntetett oltásként fecskendezte belé a jóindulatú fiatal körorvos, annak ellenére, hogy a gyermek enyhén meg volt náthásodva. Hiába szívta magába oly mohón Edua a mesterségesen a szervezetébe juttatott bacilusok és vírusok káros hatása semlegesítése érdekében a jótékony anyatejet és hiába aludt a tiszta levegőn minden szopás után öt-hat órákat is, mert épp ezzel a látszólagosan egyensúlyban maradt egészségével fosztott meg minket attól a gyanútól, hogy az ő spirituális-energetikai egészségével valami baj lenne.
Az immunrendszer kialakulását – spekulatív koncepciók, vagyis természetellenes elképzelések szerint – időnap előtt és erőltetetten beindítani hivatott eljárással az alakuló szervezetébe befecskendezett hamis információt tartalmazó szérumnak a bevitele, ellentétbe került az Edua nagyon is kényes – és utólag (későn!) általam „egy hajszálon függő”-nek felismert – spirituális élet-programjával.
A korboncnoki jelentésben szereplő egyszerű tüdőgyulladás meséjébe nem csak azért sem tudtam hinni, mert éppenséggel tüdővész elleni védőoltás volt az, amit már két hetes korában megkapott, hanem azért is, mert amikor a kórház ambulanciáján a ruhájából még melegen kibontották, a jobb füle alatt és a fül környékén nem csak véres lepedéket észleltem, amiről akkor még úgy képzeltem, hogy a szájából folyt oda a véres tej a fulladás előtti percekben, miközben ő jobb felé igyekezett elfordítani a fejét, hogy levegőhöz jusson, hanem a lepedékes-véres nyálkánál jóval nagyobb kiterjedésben, szintén a fül zónájában és főként a fül alatti nyakrészen, bőr alatti véraláfutásos, kékes-lilás foltokat is, akárcsak a fejtetőnél, különösen a kutacsánál. Ezekre a véraláfutásos foltokra, amelyekről a halál körülményeiről felvett másnapi tanúvallomásom jegyzőkönyvét készítő rendőrnőnek tettem említést először, azért emlékszek ilyen élesen mert, rémületemben még attól is félni kezdtem, hogy a levegőért vívott harca közben erőszakosan próbálván jobb felé fordítani a fejét, durván megnyomhatta, megdörzsölhette a ruháiban a füle tájékát, amit a korboncnoki vizsgálat esetleg ütési (csecsemővel való kegyetlen bánásmódi) nyomoknak értelmezhet. Ezért mind a halált megelőző teljesen tünetmentes viselkedése miatt, mind a horoszkópjából kiolvasható negatív szellemi késztetései, illetve az azoknak megfelelő betegség-hajlamok miatt, megvoltam győződve arról, hogy amennyiben létezett is már korábban a szervezetében lappangó tüdőgyulladás, ez csakis az agyhártyagyulladással együtt tudott oly végzetesen hatni, hogy a halál beállta előtt négy órával még semmit ne érzékeljünk a veszélyből. Hiszen még csak enyhén sem köhécselt és láza egyáltalán nem volt.
Miután a Táltoslaki körorvos értesült arról, hogy visszaköltöztünk, azonnal behívatott Verácskával a rendelőbe, mondván, hogy a Verácska védőoltásai közül is hiányzik egy, amit Romániában nem kapott meg és őt is nyomban beoltotta járványos influenza és agyhártyagyulladás ellen, vagyis beadta Verácskának is, azt a szédített baktérium adagot, amit Eduába korábban fölöslegesen belenyomott. Verácska az oltást követő rosszullétét a néhány óra múlva jelentkező zsémbelést követő hatalmas délutáni alvással „lerendezte”, de bennünk ekkor kezdett az a felismerő sejtés derengeni, miszerint mindannyian egy kegyetlen és abszurd, tudományos és tömeges felelősség elhárítási gyakorlatból – egy modern szokásrendből! – eredő sors-dráma ostoba áldozatai lettünk, ami végül a kislányunk életébe került. És, hogy ez az általános „tudományos-dráma”, az Edua csodálatos születése után beállt szellemi éberségvesztésünk következtében vált tragédiává a mi esetünkben!
Hogy az igazi okok sokkal mélyebben rejlenek, mint ahogy azt a felszíni történetekből ki lehet következtetni, akkor is tudtam, amikor még csak magamat okoltam a tragédia miatt. Úgy néz ki, hogy ezt a Csonkakői kórház újszülött osztályának egyik orvosi rendelőjében megtörtént kihallgatásomat végző, fiatal rendőrnő misztikus intuíciója is jelezte, aki, a nála sokkal mérsékeltebben és megértőbben viselkedő férfi kollégájával ellentétben, merően agresszíven, épp hogy gyermekgyilkossággal nem vádolt, miután, a szolgálatos szülész orvosnál érdeklődött az Edua születése előtörténetéről. Az elején azzal gyanúsított meg, hogy ellenszegültem az oltások beadásának, majd amikor közöltem vele, hogy erről szó sincs, akkor olyan, az adott helyzettől és a halál beálltának az objektív körülményeitől teljesen eltérő, az időben két és fél évig is visszahatoló kérdéseket tett fel az Edua és a Verácska természetes – orvosok nélküli – születéséről, mind egy misztikus törvénybíró, aki az Edua halálának az okát a Verácska két évvel korábban történt születési módjából akarja levezetni, illetve abból, hogy Júlia miért nem feküdt be két évvel korábban Istenhidegében a kórházba szülni?
„ – Ott, azon a vidéken, ahol önök laknak, gyakoriak a kórházon kívüli és orvos nélküli szülések?” – Annak ellenére, hogy szinte megőrültem a lelkemet marcangoló, önváddal terhelt fájdalomtól, igyekeztem értelmesen a tudtára adni, hogy manapság már csak a Gyimesi hegyekben lakó csángóknál fordul elő elvétve az ilyesmi és az egyes, még mindig nomád életmódot folytató cigány csoportoknál. Szemmel látható felháborodásában még folytatta volna a méltatlankodó és vádló vizsgálódást, de mielőtt a következő keresztkérdését feltette volna, a kapitányi rangban levő fiatal kollégája félbeszakította, valami más, az Edua halálának körülményeire vonatkozó, jegyzőkönyvileg fontosabb, tárgyi kérdéssel. De, a következőkben nem is hagyta szóhoz jutni az engem mindenképp felelőtlenségből elkövetett halálokozással vádolni igyekvő kolléganőjét. A rendőrnő méltatlankodó magatartása viszont szemmel láthatóan megenyhült, amikor a százados azon kérdésére, hogy hibásnak érzem-e magam a történtekért, habozás nélkül rávágtam, hogy igen. Talán ez a magyarázat rá, hogy másnap amikor a második: a rendőrség székhelyén felvett jegyzőkönyvet írta be a rendőrség számítógépébe, éppen ő akart megnyugtatni afelől, hogy én nem lehettem a halál közvetett okozója, mivel mindabból, amit én a tettem állapotáról közöltem vele, ő arra a következtetésre jutott, hogy a „csecsemőhalál” néven ismert „baleset” történt. És elmagyarázta nekem a csecsemőhalál nevű jelenséget. Ekkor felhagytam ugyan azzal az önváddal, hogy a figyelmetlenségemmel okoztam az Edua halálát, de az összes felelősségeket megtartva, még mélyebb rétegekben kezdtem keresni az okokat, időben lépésről- lépésre visszahatolva majdnem ugyanoda, ahol a rendőrnő szaglászott korábban, persze teljesen más indokkal mint én: az Edua születését követő időszakban elkövetett spirituális és gyakorlati mulasztásaim labirintusába.
Tudtam azt, hogy amennyiben a gyötrő miértekre nem kapom meg a spirituális értelemben vett világos válaszokat, a hátralevő életemnek semmi értelme nem lesz, még akkor sem, ha, amint a százados mondta, aki az autójával a kórházból haza vitt a frissen bérelt négy szobás lakás elé, ahol Júliával kellett közölnöm a számomra is elfogadhatatlan hírt: „ – Önnek most össze kell szednie magát és folytatni kell az életet, mert itt van a másik gyermeke és a családja, amelynek továbbra is a gondját kell viselnie.” De azt is tudtam, hogy amennyiben a könnyebb utat választom és a külső, ún. objektív körülményekre hárítom a tragédia okát és nem tartom meg a magam számára a felelősség nagy részét, ezeket a jövőnk szempontjából életbevágóan fontos válaszokat soha nem találom meg.
A vártnál sokkal emberségesebb második rendőrségi kihallgatásom után az volt a rendőrnőhöz intézett kérésem, hogy a „csecsemőhalálra” vonatkozó nézetét mondja el Júliának is, aki az én kihallgatásom után kellett kikérdezzen és az, hogy az idegenrendész kollégáját értesítse, hogy beszélni szeretnék vele, mert pontosan az Edua halálát követő délelőtt kellett volna jelentkeznem nála a Magyarországi tartózkodási engedélyünk kiváltásához szükséges munkavállalási vízum bemutatása céljából, amit két héttel korábban kaptam meg otthon, a Magyarország Romániai nagykövetségén. Az idegenrendész is nagyon megértőnek bizonyult és „a tragikus körülményekre való tekintettel” elnézte nekem a határidő meghaladását, de nagyon a lelkemre kötötte, hogy a gyászom ellenére is szedjem össze magam és hétvégéig írjuk meg Johannával és vigyem be neki a korábban igényelt lakásbérleti szerződést, a munkaügyi hivataltól a munkavállalási engedélyt és kérjem meg valamelyik ismerősömet, hogy tegyen le a nevemre minimum négyszázezer forintot, garanciaként arra, hogy amennyiben sikertelennek bizonyulna a beindított asztrológusi vállalkozásom, és pénzügyi gondjaim akadnának, nem folyamodok segélyért a magyar állami intézményekhez.
Számomra az volt a legborzasztóbb élmény-sorozat a halált követő időszakban, amit mások gondűző, „áldásos” körülményeknek hisznek: az tudniillik, hogy a munkavállalási engedély napokig tartó és hiábavalónak bizonyult hajkurászása miatt és más, a Táltoslakra való visszaköltözésünkkel járó gyakorlati teendők miatt, nem csak hogy nem maradhattam Júlia és Verácska mellett és így nagyon kevés időm volt arra, hogy Júliával felfedezzem és kiszálazzam a halál spirituális okainak a korábbi tévedéseinkben és mulasztásainkban rejlő indítékait, hanem a Verácska különlegesen „jópofa” személyi jegyeit már ilyen korán is nagyon nevettető módon kinyilvánítani képes jelenlétét is kénytelen voltam hiányolni. Ha velük maradhatok akkor, talán hamarabb megértem, hogy mi is történt voltaképpen és így hamarabb elmúlik a folytonosan, mikor az utcán, mikor a vonaton, autóbuszon rámtörő sírhatnék. Pedig a Sorsirányító Párkák tevékenységének megértéséhez nyugodtabb lelki és szellemi állapotra azért is nagyobb szükségem lett volna, mert mindeközben azt a luxust sem engedhettem meg magamnak, hogy ne álljak a hallgatóim elé és ne az én szájamból, az én akkori értelmezési lehetőségeim szerint szerezzenek tudomást arról, hogy mi is történt valójában. Körváron a halál éjszakáját követő másnap estére volt meghirdetve a karácsony spirituális jelentéséről szóló előadásom és az ottani hallgatóim nagyrésze, már egészen komoly, a sikerorientált, pozitív miszticizmussal ellentétes metafizikai alapállásra vonatkozó alapkérdéseket is kezdtek elsajátítani, aminek köszönhetően már annyira baráti, illetve személyes és bensőséges kapcsolatba kerültem velük, hogy úgy éreztem, hogy az érzelgős és tragikus vallásosság, vagy az abszurd determinizmus szemétgödrébe taszítanám őket, ha nem kísérelném meg akár ilyen állapotban is elmondani nekik, hogy a történtek egyáltalán nem ingatták meg a szellem világosságába és szeretet éltető erejébe vetett hitemet és továbbra is hiszek abban, hogy a feltámadásnak és a megváltásnak semmi köze nincs a fogyasztói és a biztosítási őrületében a természetet szennyező-nyomorító, a földet tönkretevő civilizációnak a hipokrita vallásosságához.
Hamvas Béla egyik esszéjében olvastam még akkor, amikor Medárd fiamat magamhoz vettem és a Kántor család elkezdte az ellenem indított lejárató-korrupciós hadjáratát, hogy amennyiben nem találod valaminek a pozitív értelmét, azt jelenti, hogy nem kerested jól, vagy még nem kerested eleget. „Minden sötétség igazi értelme, hogy fény. Minden szenvedés értelme, hogy öröm. A kárhozat az üdvéért van. A sötét évet eddig negatívan értettem. Valódi értelmét most találtam meg. A bűn és a pokol és a kárhozat misztériuma. Át kell menni rajta, mint a halálon. Jaj annak, aki a sötétség borzalmas titka elől menekül. Magadra kell venned. Mert az örök nem a sötétség és nem a kárhozat. Nem a negatív. Az örök az üdv. Ahol a bűn túlsúlyra jut, ott elárad a kegyelem.” Az Edua halála utáni hét napos böjtöm után, ami közben, az utolsó kettő, a szombat-vasárnap kivételével majdnem állandóan utaznom és tevékenykednem kellett, ezzel a pozitív kereséssel éltem és azzal a hittel, hogy ezentúl Edua helyett is élnem: szeretnem és gondolkoznom, illetve felelnem kell az életért, a jelenlétért. Nemcsak azért mert az a lény, aki ő lehetett volna, már nem létezik földi személyként, hanem azért is mert tudtam, hogy a következő években és évtizedekben sok újszülött érkezik a világra az övéhez hasonló nehéz szellemi programmal – ezek éppen a pozitivista misztikusok által indigó jelzővel ellátott tizenvalahány éve már születni kezdett „furcsa” gyermekek, akik állítólag csak úgy, misztikus tehetségükből kifolyólag, megmentik majd a földet és az emberiséget, annak ellenére, hogy egyesek közülük az Eminem számait hallgatják legszívesebben – de akik nem föltétlenül szükséges, hogy az életnyerés őrült eszméje által működtetett, illetve a szellemi felelősség ellen védekező civilizáció tudományosan rafinált istentelensége és a szülők szellemi tájékozatlansága miatt meghalljanak mielőtt még magukra eszmélhetnének. Ez, a környezetemben való szüntelen éberségkeltés egyetlen lehetőségem, hogy az Edua halálának rám eső terhét méltóan viselhessem és ezáltal jóvá tehessem.
Valahányszor az egyéni tudat és a külvilág közvetlen viszonyrendszerének az életterületét megtestesítő egyes horoszkópház, az Egyetemes törvényekről és azon belül a Rezonancia, illetve a Tükröződés törvényéről beszéltem hallgatóimnak, figyelmeztettem őket arra, hogy egy kiemelkedően jelentős életesemény, egy őket, vagy másokat ért, kellemetlen, tragikus, vagy katasztrofális jelenségről tudomást szereznek, észlelnek, vagy átélnek személyesen – még ha ez nagyon nehéz, akkor is –, tegyenek erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a fizikai és a pszichikai események alatt meghúzódó igazi kauzális okokat felderítsék. Ugyanakkor vigyázniuk kell arra is, hogy ne elégedjenek meg egyetlen, vagy két-három, sebtében felderített okkal, mivel életünk minden eseménye létrejöttében közrejátszik mind a hét egyetemes törvény. (A Metától szertett alap-ismereteim alapján, akkor még csak hét törvényről tudtam, mivel a hermetikusok nem írták le külön – nem ismerték? – az Evolúció törvényét). Az ilyen rendkívüli eseményeknél több, az események végső lefutását megelőző, általunk, a környezetünk és az egész emberiség által a közelmúltban, vagy a távoli múltban elindított mentális ok-okozati összefüggés működik közre. És valóban, ahogy teltek a napok Edua halála után, én is egyre több szellemileg jól körvonalazott okát, és megszámlálhatatlan ún. misztikus ok-okozati kapcsolatát fedeztem fel annak, hogy miért kellett ennek a makkegészségesen születő gyermeknek mindenféle fizikai előrejelzés nélkül meghalnia?
Ezek az okok másfél évre nyúltak vissza az időben, azokig a lelki élményekig, amelyek akkor következtek be, amikor a Júlia szexuális zavartságából, valamint az én házasságon kívüli szexuális vágyaimból a Lilith igazi hatalmát és sorsformáló veszélyes erejét felfedeztem. Ekkor ugyanis Júlia már második alkalommal erősen a hatása alá került, az egyik hallgatóból frissen asztrológus-előadóvá lett, családi barátunkhoz fűződő, önkéntelen és részben öntudatlan, de részben tudatos szexuális vágyainak, aminek hatására, szembetűnően fölöslegesen, egy négy órával korább induló vonattal utazott el a szomszéd városba, ahol ők ketten kellett volna előadást tartsanak akkor este. Persze, a konkrétan meg nem beszélt és mindössze ködösen elképzelt intim együttlétből nem lett semmi, mert a szintén Skorpió karmával küszködő barátunkat, aki úgy látszik, a felesége távolléte miatt, szintén össze-vissza fantáziált mindent, elkísérte előadói utjára egy másik női tagja is a baráti körünknek és így egyszerre hárman találták magukat a Magyarországon előadásokat tartó feleség albérleti lakásában. (Ugyancsak Hamvas Béla írja valahol, hogy azt a személyt, aki a megváltás útjára lépett, hét angyal őrzi, nem a bajoktól és a tragédiáktól, hanem a kárhozattól. És tényleg, később magam is tapasztaltam, hogy amikor a szexuálisan erősen kísértett skorpiói képzeletem hatására, közel kerültem olyan állapotokhoz és helyzetekhez, amelyben Júliát megcsalhattam volna, a más nővel való szeretkezés gyakorlati lehetősége sem szavak, sem gesztusok szintjén nem merülhetett fel.) Ahogy este hazaérkezett Júlia, azonnal kikérdeztem afelől, hogy mi is történt Szenterdődön és figyelmeztettem arra, hogy nagyon vigyázzon, mert a VIII. házban a Jupiterrel együttálló Lilithje hatása alá került és kábulatában olyasmit tehet, ami veszélyezteti nemcsak a házasságunkat, hanem mindhármunk egészségét is. A Júliát zavaros szellemi (tudati-lelki) állapotba taszító szexuális bódulat hatására megfogant homályos „házasságtörési” szándék meghiúsult annak következtében, hogy a barátunk – aki, miután a Lilithről szóló előadásaim hatására, néhány hónap múlva rájött, hogy benne miféle személyi zavarokat hoz létre a Lilith, lemondott az előadástartásokról – nem volt egyértelműen határozott és céltudatos a Júliával való intim együttlétet illetően és nem küldte el a harmadik személyt a találka-helyről. A Júlia mentális és szexuális zavartsága viszont nem szűnt meg és miután én Magyarországra utaztam, meg is jött a menstruációja, ami a Verácska születését követően kilenc hónapig nem jelentkezett, és amiről mi úgy képzeltük, hogy addig nem is fog jelentkezni, amíg Verácskát szoptatni fogja.
A menstruáció jelentkezése még nem lett volna baj, legalábbis számomra, hiszen engem egyáltalán nem zavart az a gondolat, hogy Verácska után azonnal foganjon meg és szülessen egy újabb gyermekünk. Sőt, úgy láttam, hogy erre elsősorban a Júlia felnőtti, anyai lénye kialakulása, illetve a felelősségtudata és a családanyai maturizácíója megerősödése miatt szükségünk is lenne. Másrészt úgy véltem, hogy még egy gyermek a családomban annak lenne a jele, hogy a Hold által megtestesített ősi teremtő erővel és a család spirituális erőterével szembeni karmikus adósságaim, illetve az ezekkel szemben tanúsított önkéntelen szorongásaim feloldódtak és ezáltal az anyámtól örökölt, család- és gyermekellenes tudatalatti negatív imaginációs tevékenységem megszűnt. Amint viszont később kiderült, mindennek az ellentéte zajlott le a Júlia lelki világában. Ő egyrészt azért szorongott, mert érezte, hogy nem tudja legyőzni a mások iránti intenzív szexuális vágyait, illetve az ebből eredő személyi zavartságát, másrészről azért mert úgy hitte, hogy amennyiben még szül egy gyermeket, azzal végleg le kell mondania minden házasságon kívüli szexuális vágya valamikori kielégítési lehetőségének a reményéről, mert ezzel megpecsételi családanyai sorsát és megfosztja magát ettől a jövőbeni gyönyör-lehetőségektől. Csak az Edua születését megelőző Táltos laki idillikus esti beszélgetéseink alkalmával tudtam megértetni vele, hogy ez nem a gyermekek számának a kérdésén múlik, hanem az ő egyéni döntésén. Ha ő úgy dönt, hogy szeretkezni akar rajtam kívül valaki mással, azt ő öt, vagy hat gyermekes anyaként is megteheti és meg is fogja tenni, anélkül, hogy én, az esetleges féltékenységi jeleneteken és a lehetséges bánatom, vagy felháborodásom és méltatlankodásom kifejezésén kívül, maximum az elváláson kívül, bármit is tehetnék ellene. És viszont: ha úgy dönt, hogy bármennyire is gyötörnék a kapcsolatunkon kívüli szexuális élményekre és tapasztalatokra ingerlő szexuális vágyai, ezeket le akarja győzi, akkor akár egy gyermekkel, akár anélkül is le fogja győzni, attól függetlenül például, hogy én féltékenykedek-e, vagy sem. Nem kell tehát a szabad akaratának az elvesztésétől, illetve a szabad akaratát feltételező felelősség-tudata gyakorlásától való félelmeit a gyermekek számára, illetve a családanyai állapotára fognia. Ezt viszont egy évvel az Edua születése előtt még nem tisztáztuk, mivel az akkori asztrológiaitudásommal még én sem tudtam, hogy a Merkúr által támadott Jupiterrel a nyolcas házban – a halál és az újjászületés élet-területén – együtt álló Lilith által jelzett „halálos” szexuális vágyak ennyi, a kívülállók számára elfogadhatatlan és egyenesen megbotránkoztató, a személy számára viszont metafizikai ismeretek nélkül és megfelelő partner (értő élettárs) nélkül gyakorlatilag megoldhatatlan és feloldhatatlan belső gondot okozhatnak. Az általam ismert, Lilithre vonatkozó asztrológiai szakirodalom ugyanis állandóan belebonyolódik egy személytelen és absztrakt okoskodás, illetve a tudományoskodás labirintusába, megragadva a mindent „megértő és toleráns” humanista elv hangoztatásánál, vagy a kultúrtörténeti ismeret-terjesztés felszínén lebegve, megelégszik a mitológiai filozofálgatásokkal.
Még számomra, a sok és sokféle lelki bonyodalmat megélt és sok szexuális furcsaságot tapasztalt Skorpió-személy számára is nehéz volt megérteni – Hát még családapaként és férjként elfogadni! – azt, hogy létezik olyan, a művészetben a “”árt pur lárt” irányzat néven ismert öncélú, mélypszichológiai késztetés a csalásra, amelynek semmi más indítéka nincs mind egyszerűen magának a csalás helyzetének az átélése, a csalás állapotának az átélési lehetősége, illetve a csalás élményére való sóvárgás, a csalás varázslatos vonzata! Ahogy Júlia fogalmazott: semmi más, csak kizárólag a partnerrel, az élettárssal való kib.-ás élményére való sóvárgás. És erről, a mélypszichológiai jelenségről nekem, épp az én feleségem által, kellett tudomást szereznem!
Most viszont az Edua halálának a spirituális okairól van szó és nem arról, hogy erre az önkéntelen csalási késztetésre milyen biztos kézzel mutattam rá a későbbi horoszkópelemzések során és nem arról, hogy rendszerint a jelenség eredetét is ki tudtam mutatni, vissza tudtam vezetni, az anyai nagymamának, vagy dédnagyanyának a férjével – a nagyapával, vagy a dédapával – szemben érzett, de a tudattalanba mélyen elfojtott tehetetlen dühére, illetve azoknak a rejtett szexuális bosszúvágyára. Júliának a szexuális orgazmus gyönyör-érzetét soha meg nem ismerő nagyanyja is ezt élte át fiatalasszonyként, valahányszor megtudta, hogy a vele kegyetlenül elbánó daliás nagyapa megcsalta valakivel. Az ok-okozati láncnak ez a gyökere csak azért fontos, mert Júlia ennek következtében is élt kettős szorongásban: egyfelől a szexuális csalási vágyával velem szemben, akit annak ellenére szeretett volna megcsalni, hogy állítása szerint, nagyon szeretett és rettegett attól a gondolattól, hogy elveszít, másfelől egy második gyermek megfoganásának és világra hozásának a gondolatától való félelem. Ennek a következménye természetesen az lett, hogy amint haza érkeztem egy újabb Magyarországi előadássorozat megtartása után, egy olyan magzatot fogant, amely nem jutott be a méhben, hanem a méhszájban „akadt meg”. A konzultált nőgyógyász viszont csak akkor jött rá, hogy valami baj van a magzattal, illetve a foganással, amikor kiderült, hogy Júlia a „terhesség” megállapítása után egy hónap múlva is, egyfolytában enyhén vérzik. Azelőtt büszkén dicsekedtem minden ismerősömnek, hogy máris jön a második gyermekünk. E lelkesedésben viszont, Júlia látható módon nem osztozott. Csak a magzatnak e furcsán beszédes téve elhelyeződése – nem a rendeltetési helyén: nem az otthonának számító anyai méhben fogant, hanem „az előszoba küszöbén” és ezért bizonytalan volt a fizikai épsége és a megmaradása is – tudomásul vétele után kezdtem megérteni, ugyancsak a „rend-kívüli” foganás szellemi okait keresve, hogy nagyobb baj van a családban, illetve a Júlia lelki világában, mind ahogy a kezdeti lelkesedésemben én gondoltam. Sőt! Ekkor minden belső méltatlankodási vágyamat visszafogva és minden bántó szándék nélkül, de oknyomozó skorpiói kíváncsiságomból nem engedve, kezdetem faggatni Júliát a horoszkópja alapján arról, hogy mi is történt benne az utóbbi hónapokban?
Ekkor derült ki az is, hogy nem helyes születési időponttal van elkészítve a horoszkópja, mert mindaz, amit nekem rengeteg sírás közben el tudott mondani, egyértelműen arra utal, hogy eltérés van a tudott (hivatalos) születési időpontjával korábban kiszámított horoszkóp és az ő spirituális struktúrájának megfelelő horoszkóp ideje között. Az a sok sötét és perverz szexuális izgalom utáni vágy, ami benne rejtőzik – aminek hatására nem is annyira a szép legények vonzzák önkéntelenül magukhoz a szexuális figyelmét, hanem inkább azok a „csonka-bokák”, akik valamiféle fizikai vagy pszichikai rendellenességgel rendelkeznek, egyértelműen annak a jele, hogy a Júlia Lilithje nem a kilences házban, az egyetemes törvények megismerési lehetőségének és szükségének megfelelő asztrológiai életterületében áll, hanem a nyolcas házban. Ez viszont azt is jelenti, hogy a csupa negatív fényszöget kapó Uránusz, a teremtő imagináció bolygója sem az Ascendensén áll, mint ahogy azt addig tudtuk, hanem a tizenkettős házban, az Istennek hozott áldozat, a rejtett szenvedélyek, a rejtett betegségek és a rejtett ellenségek, illetve a mélyebb belátási képesség eléréséhez szükséges elzáródások: a remetei állapotban végzett kontempláció életterületén. De akkoriban mégcsak a VIII. házban álló Lilith hirtelen felfedezett és megsejtett végzetes hatásaitól ijedtem meg és annak a teljes felderítését tűztem ki önkéntelenül jövendő szellemi kutatásaim céljaként, teljesen rábízva Júliára, hogy a horoszkópja XII. házában álló negatív Uránusz által jelzett diszharmonikus imagináció hatásait és következményeit figyelje meg és semlegesítse a naplóírás segítségével. Nos, itt voltam én asztrológus családapaként és metafizikus férjként felelőtlenül felületes. Talán a féltékenységem, vagy a saját Lilith jellegű problémáim, amelyek hatására még mindig élt bennem az a késztetés, hogy minden nőnek, akivel akárcsak beszélő viszonyba is kerülök, bebizonyítsam, hogy én vagyok a legigazibb szexuális élményeket nyújtó férfi a világon, okozták azt a farkasvakságot, aminek hatására rávetettem magam a Lilith probléma összes vetületének a felderítésére és nem számoltam a Júlia XII. házában és a Skorpióban álló, csak negatívan fényszögelt Uránusz által jelzett önkéntelen késztetésnek: a Júlia tudattalanjában működő, romboló hatású, sötét imaginációnak a hatásaival és következményeivel. Pedig jól tudtam, hogy a tizenkettős ház erőtere, ugyanannyira „okkult”, tehát veszélyes életterületet rejt magában, mind a nyolcas házé és Hamvas Bélától azt is tudtam, hogy „nincsen az égvilágon semmi, ami a lelket megtudja érinteni vagy akár megölni, csak az imagináció. Se tűz, se kard, csak ez a varázslat, ez az ő halálos mérge, mert a kezdetek kezdetén az imaginációból született, és az marad helye örökké. (...) A túrba a léleknek az a megzavarodása, amikor az imagináció a középpontjában nem a Nagy Lény képe áll. Amikor a lélek elvész és a kép elsötétül. Az Upanisadok ezt az állapotot abhimannának, őrületszerű megzavarodásnak hívja. Ez a túrba. A fekete imagináció. Pokolnak is hívják. (...) Mindenkinek saját külön pokla van és nem érintheti semmi más, mind csakis saját mérge. A túrba a feneketlen és örvénylő düh felkavarása és felébresztése, az alvilági fundamentum kitörése. Isten haragja. Orgé theou, amint Pál mondja. A túrba ősszó. Éppen úgy mind az üdv. Csak éppen nem az üdv, hanem a kárhozat. A kárhozat az, amikor a lélek az infernális imaginációt felébreszti és ebben önmagát foszlányokra tépi. Nem, nem más marcangolja. Nem az ördög. Saját imaginációja. Az égvilágon semmi nincs, ami a lelket megérintheti, akár egyetlen ujjal is, se tűz, se kard, csak az imagináció.”
Júliának akkor szüksége lett volna a segítségemre, hogy azt a teremtés-ellenes és élet-ellenes fekete imaginációt, ami az édesanyja kamaszkori fekete-mágiázásai következtében öröklődött át az ő lényébe, a tudatosítás segítségével feloldja és felszámolja. Neki az én éber és szerető segítségemre lett volna szüksége ahhoz, hogy azt, az anyai ágon átszármazott személyes fekete imaginációt, amely a Júlia nagyszülei által épített és fenntartott zavaros és feszült otthoni és családi légkör ellen, illetve a család képzete ellen irányult, feloldja és felszámolja. Ezt a segítséget viszont nem kapta meg tőlem, mert akkor én a fő kérdésnek képzelt Lilith jelenség teljes felderítésére vetettem rá magam és teljesen ráhagytam, hogy a naplóírás segítségével oldja meg a belső élete „részletkérdéseit”. Holott a Lilith jelenség, a bűnbeesés révén elválaszthatatlan a fekete imaginációtól és viszont: a félelmet okozó és a félelemből táplálkozó fekete imaginációt, vagyis az ellenséges külvilágba, a sötétségbe, a rosszba, a veszteségbe, a szerencsétlenségbe, a „bajba” való hitet voltaképpen a Lilith hatása működteti valójában. A negatív Uránusz önmagában ehhez gyenge.
Az imagináció tisztítást szolgáló napló viszont szent, abba csak a szentségtörés tudatával olvashattam volna belé, amit semmiképp nem szabad elkövetni. Ezért nem tudhattam, hogy Júlia, mindazok ellenére, ami történt másfél évvel korábban, és később, még azóta sem volt képes az anyai ágon örökölt, életromboló tudattalan programjának, a fekete-imaginációjának a végzetes hatásait semlegesíteni, annak működését a tudatosítás segítségével megszüntetni. Csak az Edua halálát követő napokban és éjszakákon folytatott beszélgetéseinkből derült ki, hogy ez a fekete- imagináció nem szűnt meg annak ellenére sem, hogy az első közvetlen eredménye a rosszul fogant magzat, majd annak a két és fél hónapos korában történt elvetélése volt, aminek következtében Júlia mégiscsak bekerült az Istenhidegei kórház szülészeti osztályára, ahol ugyanazokat a „nőgyógyászati” borzalmakat kellett átélnie amelyektől megszabadult a Verácska születésére való spirituális felkészüléssel.
Miközben hetente egyszer egyedül maradt éjszakánként a fűthetetlen Táltoslaki házban, amikor én a Körvári előadásaimat tartottam, szorongató félelmében és a mostoha sorsával szemben érzett haragjában olyan negatív érzelmekhez kötött képzetek is gyötörték, amelyekben az egyébként Verácskánál jóval nyugodtabb és csendesebb, de jogait mégiscsak sírva követelő Eduára több ízben is haraggal gondolt. Júliának ezt, az általa születéstől fogva mindig ellenségesnek érzékelt élettel szembeni képzeleti és mentális agresszivitását kellett volna én, már az egy évvel korábban történt rossz fogamzásnak és az azt követő eseményeknek és felismeréseknek a hatására feloldanom. És ha akkor elmulasztottam, akkor legalább az Eduának a valamivel normálisabb, de az egészségestől ugyancsak távol álló foganásának és fejlődésének az észlelése után, vagyis az Edua méhlepényének a méhfalról való leválásának az észlelése után, nem szabadott volna megelégednem a Júlia szükségállapotának a tanácsaim segítségével történő meghaladásával, majd a szerencsés szüléssel, hanem a józanságomat, illetve a figyelő családapai éberségemet a maximálisra srófolva, ennek a fekete imaginációnak a megszüntetésére-feloldására kellett volna fordítanom minden spirituális, intellektuális és lelki energiámat. Ehhez viszont hónapokra el kellett volna halasztanom és teljesen meg kellett volna szüntetnem, minden, az ottani létezésünk törvényesítését célzó tevékenységet.
Ehelyett elteltem az egészséges, sőt: csodaszerű születés és az Edua egészséges fizikai állapota fölötti stupid apai büszkeséggel és úgy képzeltem, hogy ez a legjobb kézzel fogható bizonyítéka annak, hogy spirituális szempontból mi Júliával teljesen jó úton járunk és kisebb-nagyobb hibákat elkövetve ugyan, de általában az átlagot jóval meghaladva végezzük az élet-feladatainkat. Ez így is volt az első napokban. Azután viszont, hogy Verácskát elhoztam és a gyermekkorában minden házi teendőtől és minden más munkától és minden gyakorlati probléma megoldásától megkímélt Júliának most már nem csak saját, az édes-kettesben töltött időszak alatt közösen még fel nem derített, negatív képzeteivel kellett megküzdenie, hanem az egyre hidegebbé váló és a keletre néző ablakaival a nyári időszaknál jóval sötétebb és ezért egyre nyomasztóbb hangulatot árasztó öreg házban a két gyermek ellátásával is. Apai büszkeségemben és boldogságomban nem vettem észre, hogy a Júlia számára, az anyai bűntudatból és nagyszülői szeretetből minden nehézségtől megkímélt lány számára, ebben a lakásban élni, amelyben az Istenhidegei folytonos melegvíz szolgáltatással ellátott fürdőszobás komfortját felváltotta az udvaron álló hidegvíz csap, olyan előre nem várt megterhelést jelentett, amelyet nem enyhíthetett az a körülmény, hogy a sűrűn mocskolódó Verácska ruháinak a kimosásába, valamint a pelenka- és babaruhamosásba, azok tisztálásba és teregetésébe, amennyire az időmből telt, igyekeztem besegíteni és Verácskát esténként megetetni. Ezen nem segített az sem, hogy Júliának rám soha nem kellett mosnia, utánam nem kellett takarítania és sem magának vagy Verácskának, sem nekem nem kellett sütnie és főznie mivel a természetes táplálkozásunk mindezt nem igényelte. Az udvari csapból hideg víz folyt, amit – ha kifogyott addig, amíg én Körváron voltam előadásokat tartani és horoszkópokat értelmezni – vederrel be kellett hozni és a kályhára fel téve meg kellett melegíteni, majd onnan levenni és csak így lehetett mosni. Sőt: a munkás-szocialista hőskorszakban gyártott, kölcsönkapott mosógépet, ami nemcsak, hogy rettenetesen burrogott, hanem az alján csepegett is (!), kezelni kellett, és más ilyen szörnyűségekkel volt teli ez a lakás, ami Júlia képzeletét – a két apró gyermeknek a sírásban kifejezett igényei mellett – folyamatosan irritálta és egyre sötétebb jövő-képzetek alkotásokra sarkallta.
Mindketten úgy képzeltük, hogy Júliának az Edua megszülésétől számított negyedik hét után egyre gyakrabban jelentkező fáradsága annak köszönhető, hogy kényeztetett nevelése miatt, nem szokta meg a rendszeres házimunkával járó fizikai igénybevételt és persze annak, hogy felnőtt koráig semmit nem sportolt. Azt a fizikai kondícióját, amit a Verácska születése előtti és utáni karate-edzéseken való szórványos részvételével megszerzett, elveszítette az Eduával való „veszélyeztetett terhessége” által igényelt, néhány hétig tartó, többnyire háton fekvést jelentő, nyugalmi helyzetek miatt.
Táltoslakon viszont, ahonnan heti több alkalommal el kellett utaznom vagy Körvárra, vagy Csonkakőre, nemcsak előadásokat tartani és horoszkópokat értelmezni, hanem mikor a hónaponként lejáró turista vízumaink Magyarországon való tartózkodásra jogosító havonkénti meghosszabbítása miatt, mikor a várva-várt, hosszabb lejáratú tartózkodási engedély kibocsátásához szükséges újabb és újabb papírok beszerzése miatt, mikor a számítógépeinknek a nyomtatókkal való összehangolása, a számítógép üzemeltetés közben felmerülő hibák kijavíttatása, az én számítógépem kapacitásának növelése és a nyomtatók üzemeltetéséhez szükséges kellékek megvásárlása miatt, úgy éreztem, hogy semmit nem tehettek, sem a Júlia fáradsága megszüntetése ellen, sem az ellen a Júliában lezajló veszélyes szellemi folyamat ellen, amire következtetni lehetett abból a figyelmeztető jellegű jelenségből, hogy a Júlia dús fekete haja ismét hullani kezdett, úgy mind két évvel korábban, amikor Verácskára haragudott önkéntelenül és öntudatlanul, amiért az, a szűnni nem akaró és semmiféle megnyugváshoz-elcsituláshoz nem vezető, az anyai kebellel való öncélú kéjelgési, („malackodási”) igényének erőszakos kifejezésével, nem hagyta őt éjszakánként pihenni. Úgy éreztem, hogy e problémáknak a megoldása az adott körülmények között, vagyis a papírok és a pecsétes aláírások utáni hajsza és a megrendelt horoszkópok becsületes elkészítése által fenntartott körforgásban, aminek a véget-érésében reménykedtünk, egyelőre nem tehetek semmit annak érdekében, hogy Júliát annyira tehermentesítsem. „ – Naplózzál többet, írjál többet minderről a naplódban és a mentális okok megkeresése és a szellemi megoldások keresése mellett, keressél gyakorlati megoldásokat is.”
Ma már tudom, hogy a rendkívülien jól sikerült szülés és az Edua egészséges természete miatti lelkesedésemtől elkábulva („Ha lehetséges az, hogy egy gyermek Verácskánál egészségesebb és jobb természetű legyen, akkor Edua ennek az eszményi gyermeknek a megtestesülése.”, szoktam mondani, ha a ismerőseim, vagy az otthoniak kicsi hogyléte felől érdeklődtek.), elveszítve az éberségemet, nem figyeltem oda, hogy a mélyrétegekben igazából mi is történik a környezetemben és az én életemben. Így nem vettem észre és nem is gyanítottam, hogy Júlia fiatal anyai és női lelki világában, nincs még minden rendbe téve azáltal, hogy a szülés előtti utolsó, nyári és őszi hónapokban sikerült majdnem mindent helyre hoznunk mentálisan abból, amit Júlia az Istenhidegei munkahelyén a szexuális képzeletét is felizgató világi tapasztalatok hatásától elkábulva, rosszul indított el. Nem vettem észre, hogy bizonyos időhatárokat túllépő kellemetlen, kényelmetlen és nehéz helyzetekben – főként akkor, ha nélkülem kell e nehéz és kellemetlen helyzeteket elviselni és megoldani! – még jobban beindul a negatív imaginációja mind azelőtt. Hogy neki, még nem sikerült elnyernie azt a képességet, hogy automatikusan a saját imaginációja által beidézett személyi feladatának tekintsen minden sorsnehézséget. Hogy akárcsak én régóta, ő is minden kellemetlenség, fájdalom és látszólag minden energiát elszívó igénybevétel ellenére, bizonyos gyakorlat után, egyfajta szellemi élvezettel bogozzon szét és szálazzon össze: „Mert az Én terhem könnyű és az Én igám gyönyörűséges.” Nem vettem észre, hogy annak ellenére, hogy sorsrendeltetés és az annak megfelelő személyi sorsproblémák színezete szerint és természetesen az ebből következő egymás iránt érzett szerelem-szeretet szerint egymáshoz jól illettünk, de a téves neveltetéséből és a fiatalságából eredő tapasztalatlansága miatt, ő a saját sorsában és saját életében még nem olyan otthonos mind én az enyémben és végül is a spirituális dimenziók lehet, hogy egységet képezünk, de a mindennapi gyakorlatban – és ezen belül az egyéni imagináció működtetésében egyáltalán nem. Így történhetett meg, hogy miközben én a külvilágban és az erősen megtépázódott egyéni egészségem helyreállításában egyre nagyobb sikereket könyvelhettem el, Júlia, a tudattalan szférájába nyomott és ott még intenzívebben növekvő-vastagodó félelmei és fojtott neheztelései hatására, egyre beljebb szédült a fekete imaginációja labirintusába.
E negatív képzetekből – ördögi hitrendszerből – álló labirintus építésébe besegített Júliának az Edua születése második napján máris jelentkező helyi körorvos és a védő nő is, akik, nem csak hogy két védő-támadó oltást belényomtak az addig teljesen nyugodt, még a születésekor sem síró újszülöttbe, hanem rárakták egy hideg mérlegre, hogy lemérjék a súlyát, majd miután egy szalaggal levették a méreteit, vért is vettek tőle is meg Júliától is, nem tudom milyen kacifántos tesztekhez, és részletesen elmagyarázták, hogy milyen szörnyűségek következhetnek, be amennyiben mindezt a bajt megelőző (sicc!) műveletet és vizsgálatot nem végeznék el. Sajnos, a korábban egyenesen a Körvári idegenrendész rendőrtisztek által kilátásba helyezett tartózkodási engedély megszerzési lehetősége miatt, nem akartam szembeszállni egyetlen Magyarországi hivatal képviselőjével sem. Mivel az egészségügy errefelé állami intézmény, annak ellenére, hogy épp annak tudatában, hogy mit jelent az a sok negatív szuggesztió, amit ezek az egészségvédő személyek mentális szinten magukban hordoznak, egészen mást gondoltam mint amiről ők meg akartak győzni, igyekeztem minél jobb képet vágni valahányszor az egyébként nagyon humánus vész-emberkék újra és újra meglátogattak. Úgy képzeltem, hogy Júlia már sokkal érettebb spirituálisan annál, hogy az anyai képzeletére az efféle tudományos negatív szuggesztiók hatással lennének, valamint abban is, hogy Eduának az egészséges világra érkezése nem más mind egyszerű visszaigazolódása annak, hogy a gyermek spirituálisan tökéletesen „be van lőve” az ilyen civilizációs ártalmakkal szemben és nem árt neki, ha efféle próbatételekben részesül. Hát ezekben, a spirituális szempontból, a legjobb indulattal is csak naivnak nevezhető elképzeléseimben én végzetesen tévedtem! Sem a Júlia horoszkópjából kiolvasható spirituális élet-programja, de ez Eduáé még annyira sem jogosított fel engem e naiv és ostoba képzetek létrehozására és fenntartására. Júliának épp elég feladat lett volna a saját negatív imaginációjával és a két gyermek gondozásából és ellátásából eredő teendőkkel megbirkózni, nem hogy még az egészség hivatalos szakértőinek és képviselőinek a rendszeres negatív szuggesztió-bombázásait kivédje, illetve, hogy a benne felébredt spirituális fényén azokat átszűrve, azok negatív hatását semlegesítse és mindemellett ne zavartassa magát, amiért azok a sterilitás eszméjébe vetett hitük szerinti ellenőrző látogatásukat végzik a hálószobájában, vagy ellenőrző konzultációra rendelik be az orvosi rendelőbe, illetve a gyermekvédelmi hivatal székhelyére.
Én, az ellenvéleményem és ellenérzésem ellenére, akárcsak egy közepesen aluli tájékozottsággal és felvilágosultsággal rendelkező magyar átlagpolgár, elnéztem a hivatalos személyeknek ezeket, a Júlia kedélyállapotára láthatatlanul egyre negatívabban ható megalázásokat és nem vettem észre, hogy baj van, még akkor sem, amikor Júlia azzal a hírrel jött haza az egyik vizsgálatról, hogy a Csorbakőről kijött gyermekorvos (egy újabb szakember) egy kicsit meggyötörte Eduát, mert kiszedte a köldökéből azokat a vadhússzerű sejthalmazokat, amelyek annak következtében jöttek létre, hogy a köldök-csonkja nem száradt le teljesen, mint annak idején a Verácskáé, hanem inkább levált, mivel a fölösleges csutakolása közben az őt először megvizsgáló doktornő azt beáztatta. Sajnos ekkor is megelégedtem a szentségtelen orvosi beavatkozások miatti bosszankodással, ahelyett, hogy a probléma, illetve az orvosi matatás helyének a sokatmondó szimbolikájára felfigyeljek. A köldök, amint a Júliához írt levelemben is jeleztem, az anya testével való kapcsolat fizikai szerve mellett, az emberi lényeknek a Teremtő Istenanyához: a Jin ősprincípiumhoz, valamint a természethez, illetve a fizikai dimenzióhoz való spirituális kapcsolatrendszer fizikai leképeződése. Nem győzök eleget csodálkozni azon, hogy akkor nem értettem meg a jelzést: a környező világ üzent, hogy baj van a gyermekemnek a kapcsolatrendszerével, vagy a fizikai-természeti létezés irányába, vagy újra csak a spirituális anyai őserők irányába, és nekünk mindenképp és mihamarabb ezt, a szeretet-információ áramlási rendszert kell kitisztítani és megerősíteni!
Nem kellett volna megelégednem tehát, a kislány vérrögös köldöke gyógykenőccsel való bekenésével és az orvosok elleni morgolódással, hanem azonnal fel kellett volna hagynom minden olyan elfoglaltságot, ami nem közvetlenül a vele és általában a családdal való szellemi, lelki és fizikai kapcsolatomra vonatkozik és az összes szellemi-lelki energiámat Eduára és a családra fordítani. Azonnal gyökeresen irányt kellett volna változtatni, úgy ahogy a halálát követő napokban gondoltam – amikor is kiderült, hogy a munkavállalási engedély három hónapos hajszolása hiába való volt, mert a Magyar Nagykövetségen száz márkáért megszerzett munkavállalási vízum és munkaügyi személyi lap mellett, még újabb bürokratikus formaságoknak kell tenni – hogy itt mindent felszámolok és hazautazunk, ahol a Verácska esetében már sikerült úgymond a gyermek érdekében támadó-zaklató egészségügyiekkel való kapcsolatot a minimális szükségesre visszaszorítani és a védőnőt az otthonunkból teljesen kizárni. És ha nem is hozok ilyen radikális döntést, legalább annyit kellett volna változtatni, hogy egy ideig abba hagyok minden olyan ügyködő járkálást és utazgatást, ami a munkavállalási engedély mihamarabbi megszerzését célozta és a minimálisan szükségesre szorítom a horoszkóprendelések kielégítését.
Mindez szükséges lett volna nemcsak azért, hogy az Edua égi és földi kapcsolatait és az édesanyja lelki nyugalmát, azaz a tudattalanja szülés előtti zavartalan, vagy legalábbis kevésbé veszélyes állapotát visszaállítsam, hanem azért is, hogy alaposan utána nézzek és megvizsgáljam azt, hogy voltaképpen milyen „elkerülhetetlen” végzetes betegségek ellen oltogatják be itt a gyermeket egyre másra és az itteni törvények mennyiben köteleznek minket ezeknek az elfogadására?
Nemcsak azt tudtam, hogy rendeltetése és funkciója szerint, nem kell a természettel való kapcsolatával szemben az embernek védekeznie, nemcsak azt, hogy nem szabad megsérteni a Ciklus és a Ritmus törvényét – ahogy a védőoltásokkal, illetve az immunrendszer időnap előtti erőltetett kialakításával megsértjük – hogy a csecsemők és a kiskorúak fizikai fertőződése csak az anya személyi tudatának a szellemi-lelki fertőzöttségének a tükre és következménye, és ezért elsősorban nem védőoltással, hanem az anyának az érzelem és gondolatvilágának a tisztántartásával kell a babák egészségére vigyázni. Hanem azt is tudtam, hogy a betegségek és a fertőzések miatt létrejövő természetellenes halál, vagy a betegség, nem az ellenséges kórokozó vírusok, bacilusok és baktériumok véletlenszerűen „abszurd” támadásnak a következménye, ahogy az orvostudomány ma képzeli, hanem épp fordítva: normális, tehát nem mesterségesen fenntartott körülmények között, a betegség és a betegség okozta halál annak a természetellenes és hamis (bódult és zavart testi-lelki-tudati) állapot miatt következik be, amelyben az ember akarva, vagy akaratlanul, tudatosan, vagy öntudatlanul, de huzamosan és sokáig, egyértelműen hamis információt áramoltat a fizikai és a pszichikai állapota felől az egyetemes teremtői képzelet (Isteni intelligencia) irányába.
Minderről én tudtam tehát, de pontosan ott, ahol a legnagyobb szükség lett volna e tudásomra, nem alkalmaztam. Hogy spirituális felületességből és felelőtlenségből-e, vagy a magyar hatóságokkal semmilyen körülmények között újat húzni nem akaró gyávaságból-e, hogy mind a két árulási forma miatt-e, ez, a tények szempontjából már mindegy, de az én hátralevő életem minősége szempontjából, az alapállásom szempontjából nem! A tény az, hogy a Júlia anyai ágon öröklött negatív imaginációjának a csecsemő szellemi állapotára nézve végzetesnek bizonyuló zavaró hatásait semlegesíthettem volna. És tény az is, hogy a tudományos szempontból is fölöslegesen nagy mennyiségben beadott sokféle védőoltásból eredő – és a születése másnapjától a kábított vírusadagolásokkal folyamatosan fenntartott – hamis fizikai és spirituális állapotának a végső összezavarását, legalább az agyhártyagyulladás és influenza fertőzés elleni védőoltás beadásával szembeni ellenszegüléssel, megakadályozhattam volna! És ebbe, a gyáva magatartásomba, amivel nem akadályoztam meg az Edua negyedik, végzetes beoltását, amely annyira legyengítette a szervezetét, hogy egy másfajta, légúton terjedő vírussal, amivel vagy a Csorbakői lakásban, vagy a Csorbakőre való utazásunk közben találkozhatott a vonaton, nem tudott megbirkózni, sokáig nem tudtam belenyugodni annak ellenére sem, hogy tudtam azt, hogy ha volna az ami nincs, az nem valóság mert nem létezik. – Úgy gondoltam, hogy mindig kísérteni fog a végzetes mulasztás emléke és mindig tudni fogom, hogy én ezt meg kellett volna tegyem. Hogy ennek a mulasztásomnak az emléke, ami a lányom életébe került, melankóliaként mindig követni fogja a bűntudattól szabaddá válni vágyó kedélyemet.
Az Edua halálát okozó tényleges biológiai okokról csak másfél hónap múlva szerezhettünk tudomást, amikor a Csorbakői rendőrkapitányságra megérkezett a budapesti orvos ezredes korboncnoki jelentése. Nem véletlenül ugyanaz a fiatal rendőrnő adta át a jelentést, aki az első kihallgatáson rám támadt a gyermekem haláláért hibáztató, nem odavágó, ellentétes állításokat tartalmazó vádaskodásával, amelyek pontosan arról szóltak, amit nem tettem meg és amit meg kellett volna tennem: elhárítani az egészséges gyermek fölösleges orvosi gondozását és beoltását, illetve az anya kedélyállapota és tudattalanja fölösleges zaklatását. A rendőrnő egy szóval sem jelezte, hogy bánja amiért azokban a rettenetes órákban fölöslegesen zaklatott a vádaskodásával, annak ellenére, hogy neki már csak szolgálati kötelességből is el kellett olvasnia előzetesen a jelentésnek a rendőrség archívumában maradó példányát, amelyben az állt, hogy egy olyan légúton terjedő vírus támadta meg az Edua szervezetét, amely ha bejut a tüdőbe és a tüdőn keresztül a vérbe, órák alatt szét bontja a szívet, a májat, a vesét, a lépet, a tüdőt és a szervezet legfontosabb szerveit. Az a lilás lepedék, ami a szája sarkából a nyaka és a füle felé lefolyt és amit én hányásnak képzeltem, a gyermek szétbomlott tüdejének a folyékonnyá vált darabkái voltak, amit a halála előtt még kiköhögött. Ma már tudom, hogy a csorbakői rendőrnő tudattalanja is telve van a Júliáéhoz és az enyémhez hasonló életellenes programokkal és a saját irracionális szorongásai és félelmei miatt támadt akkor rám. Bocsánatot azért nem kért mert kevés tapasztalatából is tudta azt, hogy olyan erdélyi magyarként, aki hónapok óta tartózkodik Magyarországon, de még nincs tartózkodási engedélye, biztos, hogy van valami hézag a papírjaimmal, illetve a törvényes állapotunkkal, tehát neki nem kell tartania egy esetleges feljelentéstől és bírósági eljárástól, amit egy öntudatos és önérzetes magyar állampolgár biztos, hogy végig játszott volna vele.
A rendőrnő, akárcsak az Eduát megtámadó ritka vírus, amelyet még nem ismertek ki a tudósok és amely ellen még nem találtak védőoltást, tudta, hogy minket támadni lehet, mert ha Magyarországon akarunk élni huzamosabb ideig, idegen polgárokként évekig emigránsok maradunk és tudjuk, hogy mint lehetséges bajforrást is jelentő személyek, a rendőri és az egészségügyi hatóságok által megkülönböztetett figyelemben részesülünk, mint a rezervációban élő indiánok. Fél évvel a szörnyűséges napok után, amikor a csillapíthatatlan honvágyam által létrehozott körülmények és az idejében megértett sors-akarat hatására haza költöztem Istenhidegébe és esténként- éjszakánként nézhettem a tévénket, a Discovery csatornán láttam egy dokumentum filmet, amely arról szólt, hogy a rezervációban élő Navajo indiánok körében ismeretes még ez a külső tünetmentes, gyorshalál, aminek a vírusát úgy fedezték fel, hogy egy ily módon hirtelenül meghalt fiatal indán házaspár szülei kérték a hatóságoktól az elhunytak felboncolását és a halál okának a kivizsgálását. Amikor ezen egész éjszaka gondolkozva, másnap elmeséltem Júliának, ő tökéletesen találónak érezte az Edua halálát megelőző és az azt követő lelkiállapotát azzal, ahogy egy, az életnyerő amerikai mentalitástól eltérő, természeti és szellemi életmódot követő indián érezheti magát egy rezervációban.
A szokványostól eltérő életszemlélet miatti elkülönültséget, tetézte a hontalanságból adódó idegenség érzet. Az általunk a keletnél intenzívebben átélt emigráns szerepkör, állandó védekezési és magyarázkodási kényszert, majd fojtott agresszivitást váltott ki belőlünk amiatt, hogy úgy képzeltük: a hivatalok képviselői, akárcsak Istenhidegében a városi tanácsnál, ha nem is mondják ki nyíltan, de rosszalják amiért nem úgy neveljük, tápláljuk és gondozzuk a gyermekeinket, ahogy azt szokás és ahogy azt teszik a hivatalos nézeteket képviselő többségiek. És hogy mindez annak ellenére történik így Magyarországon is, hogy számunkra egészen világos: a gyermekeink egészsége és kiegyensúlyozottsága, nem a szerencsés véletlenen múlik, hanem azon, hogy hagyják-e, hogy úgy gondozzuk és neveljük, ahogy mi szeretnénk csinálni, ha békén hagynának.
Annak ellenére, hogy nemcsak fizikai egészsége, hanem az intellektuális reakciókészsége szempontjából is, Edua sokkal erősebb és jobban fejlett csecsemő volt mind Verácska a vele egy idős korában, utólag visszatekintve, a köldöke csipeszekkel történő orvosi megtisztítását követő időszakban, oly finom szinteken gyengültek és szakadoztak el a földi gyökerének szellemi szálai, hogy az erre utaló jeleknek felsorolása már a babona határait érinti: valahányszor le akartam rajzolni az éles és határozott tekintetű arcocskáját, közbe jött valami halaszthatatlannak látszó, gyakorlati elintézni való, vagy éppenséggel a pillanatnyi ötletek csábításának engedve, másvalakinek a portréját, vagy absztrakt figurát rajzoltam le helyette. Két olyan előadás alkalmával is jelen volt az egész családunk, ahol fényképeztek és én világosan emlékszem, hogy több olyan felvétel is készült, ahol én Eduát hátával a mellemen tartva, a fényképező gép lencséjébe néztünk. Ennek ellenére ő, a fotózók által megküldött egyetlen fényképen sem jelent meg. És végül: valahányszor a Júlia útlevelébe be akartuk tetetni, hogy alkalom adtán vele haza utazhassunk, mindig közbe jött valami, amiért e szándékunk megvalósítását későbbre kellett halasztani.
Júlia állítja, hogy ő más, az imént felsoroltaknál konkrétabb, belső és külső jelzéseket is kapott afelől, hogy valami nincs rendben sem vele, sem Eduával, de úgy képzelte, hogy a Táltoslaki szorongatott helyzetből való melegebb és fény-telibb (világítottabb) otthonba költözésünkkel megoldódik minden. Hát igen, e költözéssel a Júlia számára, a két gyermek miatti aggodalmaskodás feszültsége megszűnt, de olyan áron, hogy ebbe a radikális megoldásba én majdnem beleőrültem. Az őrültség viszont a felelősségnélküliségnek, illetve a belső felelősség-elhárításból következő értelmezési képtelenségnek a következménye és én ezzel ellentétes irányba igyekeztem már sok- sok éve. Bár sokkal nagyobb volt a veszteség-érzetem, mint húsz évvel ezelőtt, amikor azt képzeltem, hogy Dórát végképp elvesztettem, amiért egymás után két nő is gyermeket várt tőlem, most tudtam, hogy nem őrülhetek meg. Annak ellenére hogy önkéntelenül is számba vettem minden, az Edua halálához vezető külső tényezőt is, ezúttal a felelősséget nem hárítottam sem Júliára sem az Eduát fölöslegesen beoltó körorvosra, sem a rezervációban élő Navajo indiánokéhoz hasonló társadalmi helyzetünkre, mert ha racionálisan nem is volt ennyire világos, metafizikusként tudtam, hogy mindezek valahol a mélyben engem tükröznek, hogy a felszínre nem hozott tudattalanom: a karmám negatív tartalmait képezik le. Tudtam, hogy az őrülettel ellentétes tudatra, spirituális belátó képességekre kell szert tennem, ahhoz, hogy valamikor minden részletében megérthessem azt, hogy most mi történt és azt is, hogy mi miért történt. De mivel, mint minden a normálisnál érzékenyebb szülőnek, néha az iszonyú, konkrét forma nélküli és az átlátható, vagy az értelem nélküli bűntudat nyomta a lelkem, máskor viszont az Edua szempontjából éreztem a veszteséget abszurdnak és igazságtalannak. Az érzelmeim nemcsak a halált követő hetekben, hanem a következő hónapokban is úrrá lettek az éberségemen és ilyenkor, ha egyedül voltam és megengedhettem magamnak, hogy elgyengüljek, sírtam. Bár könnyeimet, vagy azok nyomait csak Júlia látta néha, az első hetekben annyit sírtam, mint egész felnőtt életemben. Csak akkor kezdtem emiatt fegyelmezni magam, amikor a szemüregeim annyira befeketedtek, hogy vese, vagy szívbajra gyanakodván, elmentem az orvoshoz, aki a negatív laboratóriumi eredményeim után, azt mondta, hogy talán a helytelen táplálkozás miatt karikásak a szemgödreim, vagy azért mert fizikailag túlerőltetem magam. Azonnal tudtam, hogy a túl gyakran rám törő sírási kényszereimnek kell ellenállnom és azt valami mással behelyettesítenem.
Ezért meditációkban próbáltam feloldani a helyzetet. Tudtam, hogy csak akkor maradnak el a sírás-ingereim, ha képessé válok az Edua halálában is meglátni és elfogadni azt amit csak az őrjöngő örültek szélsőséges ellentétei: a beavatott szellemi bolondok képesek elfogadni, illetve meglátni: az egyetemes kiegyenlítődés egyik aktusát: az isteni igazságot. A Bolondot a Tarot beavatási rendszerének huszonkettes kártyalapjáról és a misztikus irodalomból ismertem és persze én is szerettem volna elérni ezt a fokozatot, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy árat kell fizetnem érte.
Hét és fél éves kora táján, amikor a lecketanulásra fordított közös erőfeszítések eredményeképpen kapott jó jegyeit szemlélve elégedetten nyugtázhattam magamban, hogy Medárd fiam igenis olyan intelligens, mind ahogy én azt láttam amikor foglalkozni kezdtem vele és nem egy született hülyegyerek, mind aminek kinézett amikor az anyja Magyarországon ragadva szeretőjével, otthagyta őt a nagyszülőkkel Istenhidegében, megkérdeztem Medárdot, hogy mi szeretne lenni?
– Bolond! Mondta ő félig komolyan – félig viccesen, kíváncsian pislogva a szemüvege alól, mintegy a „komoly felnőtt” típustól eltérő apját tesztelően, akivel kezdte megszokni, hogy annak őszintén és játékosan is válaszolhat. Értettem én, hogy miért mondja ezt a gyermek, de mégiscsak furcsa volt számomra válaszban az, hogy én akkoriban olvastam el többször a Hamvas Béla Arlequin című esszéjét és bármenyire is másképp láttam és másnak sejtettem én akkor a bolonddá válás kérdését mint ő, végülis, én sem akartam már mást, csak szintén Bolond lenni.
– Bolond? Hm... Nos, ennek én örvendek. Ez már egészen komoly dolog te Medárd. Te egészen jól választottál, mert ez végül is a legtöbb, amit az ember elérhet. De tudnod kell, hogy amennyiben ilyen nagy emberré akarsz válni, akkor igen sokat kell tanulnod és olvasnod. A Bolond ugyanis az egész világon a legokosabb ember. – Valószínű, hogy a koma mégsem ilyen válaszra számított, mert egy kicsit mintha meglepődött volna és az elején bátortalanul fürkészve sandított rám, majd amikor látta, hogy nem viccelek, egészen komolyan maga elé nézett. Mivel a beszélgetésünket követő harmadik hónap táján történt elrablása óta többé egyszer sem beszélhettem normálisan és őszintén vele, nem tudhatom, hogy az elkomolyodása annak volt-e a jele, hogy fontolóra vette a hallottakat, vagy csak egyszerűen megijedt, mert úgy vélte, hogy a végén mégiscsak igaza lesz a nagyapjának, akinek az akkori véleménye az volt, hogy én egy kötözni való bolond vagyok, amiért nem akartam őt selypítő hülyegyerek állapotában kiengedni Magyarországra.
Medárdot végül is megmentette az éber képzeletű Bolonddá válás veszedelmes kilátásától a gyakorlatiasan józan és racionálisan komoly nagyapja azáltal, hogy otthonról elrabolta, külföldre csempészte és még az emlékezetét is manipulálva, ellenem nevelte. Engem viszont (különösen miután a METÁ-tól is elváltam) a Bolond misztériuma és a Bolonddá válás lehetősége tovább és egyre inkább foglalkoztatott.
Nem csak hogy itt volt hát az alkalom, de szellemi kényszerhelyzetemben nem is tehettem mást, mint hogy teljesen Bolonddá váljak az átélt borzalmak értelmessé tételének, illetve az utcán, a vasúti és buszállomási várakozások közben, vagy az elalvás előtti egyedülléteimben folytonosan rámtörő sírási kényszer feloldásának az érdekében. Ezt a képességet csakis úgy szerezhettem meg, ha egész értelmemmel és minden szellemi világosság-fakasztó ambíciómmal elkezdem keresni és ha meg is tudom találni a két és fél hónapos, ép és egészséges kislányom halálában az isteni igazságot. Négy nappal a halál után megtartott Kóborréti előadás alkalmára már valamivel jobban össze tudtam szedni magam mint két nappal azelőtt Körváron és határozottan állítottam azt amit mai is hiszek, hogy amennyiben Jézus azért élt harminc három évet, hogy megváltsa az emberiséget, e türelmes kis lélek azért kellett ilyen korán eltávozzon, hogy finom és könnyű születésével, a csecsemőknél szokatlanul türelmes viselkedésével és abszurdnak tűnő, hirtelen halálával megváltson engem és Júliát. Ez mintha máris bolondul hangzott volna, de akkor még nem egészen voltam annak a tudatában, hogy ez gyakolatilag mit jelent? Mindenesetre már akkor biztos voltam abban, amit ma is hiszek, hogy sok olyan képzelet-tisztítási feladatot, aminek a végrehajtásához korábban nem voltam eléggé eltökélt és következetes, aminek a felvállalása és elérése érdekében, nem voltam elég bátor és nem tudtam a gyengeségeimmel szemben helyt állni, ezentúl véghez viszek. Ahhoz viszont, hogy a Bolond éberségét és megváltott életképzeletét elérjem, a Magyarországi tartózkodási és munkavállalási engedély megszerzésének az abszurd tortúráján túl kellett még esnem és a világapparátus magatehetetlen és az isteni törvényeknek alárendelt természetének a felismeréséhez el kellett jutnom.
A világi és a kauzális apparátus által megtestesített anyai ágon öröklött negatív sors-programok értelmi víziója, mint az Edua halálához vezető gyökér-oknak a megsejtése, csak hetek múltával jött fel a tudatom felszínére, amikor a halál-okok felgöngyölítése közben eszembe ötlött, hogy milyen gyűlöletet váltott ki belőlem az édesanyám, akit a Csorbakőre való költözésünk előtti percekkel felhívtam telefonon. Mivel úgy képzeltem, hogy hetekbe fog kerülni, amíg a telefonunkat átszerelik, a városon levő, kényelmes és fényes lakásba való költözési lehetőség eufóriájában, felhívtam őt telefonon, részben azért, hogy tudjam meg jól van-e, másrészt, hogy megmondjam neki, ne izgassa magát, ha több ideig nem hívom. Ő viszont ahelyett, hogy örvendett volna az örömhírnek, azonnal panaszkodni kezdett arról, „Hogy milyen jópofa”, az a Feketéék által láthatóan jól lepénzelt román mérnök, akit a bíróság azzal bízott meg, hogy a bírósági ítélet meghozatalához, illetve az ítélethez szükséges tiszta kép alkotáshoz a műszaki szakértői véleményezést elkészítse. Szó, ami szó, amikor szembesültem vele ezt, a leginkább egy, a XX. század eleji, avantgarde irodalom költői műveinek némelyikére emlékeztető, science fiction szerű feltételezéseket és misztikus fantazmagóriákat tartalmazó „műszaki szakértői” véleményezést olvastam megdöbbentem. De azóta már, annak rendje és módja szerint, racionálisan és tárgyilagosan kielemeztem és az Istenhidegei törvényszékre küldött beadványomban hivatalosan visszautasítottam. Semmi szükségem nem volt tehát épp a költözésünk idején arra, hogy az anyám ellenségképzetektől duzzadó érzelmi áradatait hallgassam a szakértői véleményezés román szerzőjére vonatkozó személyi benyomásairól. Az, hogy még a külföldi költözködésem közben is az anyámnak a társadalmi gyávasága és családdal szembeni felelőtlensége által előidézett földper szereplőire vonatkozó hangulatoskodását kell hallgatnom, annyira felbőszített, hogy hiába vettem erőt magamon gondolati szinten, a lelkem mélyén erősen lázadoztam utazás közben is az anyai örökségem ellen. Valami analogikus kapcsolatot tehát, a folyamatos gyűlölködést kiváltó anyai örökségem és a rajta keresztül érvényesülő családi karmám elleni neheztelések és az Edua által az utazás közben felszedett halálos vírusok között nem zárhattam ki. Mert akkor is, ha a csecsemők és a kiskorú gyermekek az anya tudattalanjához vannak kapcsolva közvetlenül, az egymáshoz nem csak lelkileg és szellemileg, hanem karma szerint is (kauzálisan is) kötődő élettársak a legfinomabb aura szinteken, akarva, vagy akaratlanul, de kölcsönösen befolyásolják az egymás idea-világát.
Amikor ez az emlékkép és a lehetséges analogikus kapcsolatok felötlöttek bennem, arra is visszaemlékeztem, hogy egy hónappal korábban, akkoriban, amikor Edua másfél hónapos lehetett, majdnem egy hetet azzal kellett töltenem, hogy a két síkon futó, két különböző Erdélyi városban zajló, de egymáshoz közel álló határidőkhöz kötött fölperhez, különböző román nyelvű beadványokat szerkesztettem, nyomtattam és postáztam és persze, édesanyámat is felvilágosítottam telefonon afelől, hogy mi a beadványok tartalma és, hogy neki mit kell tennie és mondania a tárgyalásokon. És mindezt tettem azzal a tudattal, hogy ehelyett nekem a családommal és az itteni dolgaimmal kellene törődnöm, a huncut otthoni ügyvédek és korrupt műszaki szakértők által írt román nyelvű jogi ravaszkodásokra és műszaki szakértői munkának nevezett misztikus fantazmagóriákra alapozott önkényes állítások kivédése és nem utolsó sorban a racionális, tárgyi érvelést az érzelmi megközelítések érdekében mindegyre felhagyó, a valóság tudomásulvételével reflexszerűen szembeszegülő anyám felvilágosítása helyett. A harmadik napon, estére már teljesen kimerültem és miután egy félórányit játszottam külön-külön a gyermekekkel, visszahúzódtam a szobámban és megpróbáltam ellazulni, majd meditálni. Mivel több napja, amióta bele fogtam a hetek óta elnapolt és a titokban gyűlölt iratok megírásába és megszerkesztésébe, képtelen voltam pihenni, az izmaim még a négy nappal korábbról visszamaradt izomláztól égtek. Hosszú lazító gyakorlatok és belső fegyelem útján mégis sikerült végül ellazulnom, majd meditációba kezdenem. Amikor viszont a szeretet-áramoltatás gyakorlatába fogtam, valahonnan felötlött egy racionális képzet, hogy ezt a szeretet-áramoltatást nem tudom a földper miatt a mindennapokban is gyakorolni, illetve a gyakorlatban is kimutatva – állandóan megtéve azt! – folytonosan átélni és hogy ennek a kárát leginkább a családom látja. Erről már konkrét gondolatok és képzetek tolultak a lecsendesített képzeletem homlokterébe. Amikor ezt a „tisztának” képzelt állapotomat már a Feketéék bírósági húzásai által kiváltott, és mindaddig háttérbe szorított ellenséges érzések is megzavarták, valahonnan a fejem tájékáról a szívembe hatoló és onnan még nagyobb erővel az egész testemen végighatoló gyűlölethullám áradt széjjel, hogy valósággal éreztem, amint ez a szervezetemben materializálódó gyűlölet, mint egy szurok-szerű fekete massza behatol a medencetájéki szerveimbe – különösen a prosztatámba – és mély, bénító fájdalmat okoz. Csak hónapok múlva értettem meg, hogy ez, a lelki méreg hatására, a mirigyek által termelt mérgező hormonális anyagok lehettek, amelyek a mit sem sejtő, neheztelve „ártatlanul” gyűlölködő emberek betegségeit okozzák általában. Akkor viszont, nem akarván több fájdalmat okozni magamnak és félvén attól, hogy a per miatti, hétköznapi önkéntelen mérgeimet, nehogy kauzális szintre emeljem, mint annak idején a Emese édesanyja, aki meditációk közben szabad utat engedve az irántam és a Emese apja iránt érzett gyűlöletének, túlvilágon találta magát, a meditációt abba hagytam és eldöntöttem, hogy amíg nyugodtabb és oldottabb, illetve az anyám által keltett otthoni folyó ügyekkel szemben kevésbé irritált állapotba nem kerülök, nem kezdek el meditálni. Az Edua halála viszont, amiután feladtam minden világi ambíciómat, egészen más perspektívába helyezte ezt a korábbi vészterhes meditációs élményt, szokatlan mélységben megvilágítva a hatás-visszahatás (karma) törvényének a hatásmechanizmusát.
Edua halála után másfél hónappal, egészen pontosan: hét héttel, amikor Júlia már két hete hazautazott Verácskával Erdélybe, egy este arra lettem figyelmes, hogy minden fizikai ok nélkül, két nap óta már másodjára fáj a bal kisujjam. Azonnal leültem töprengeni, hogy mi lehet az oka és felülvizsgálva a gondolkozásomat, illetve az aznapi és a korábbi racionális gondolataimat a jobb agyféltekében lakozó szeretet-gondolatokkal, vagyis a kevésbé racionális érzelmi és a képi-képzeti tevékenységemmel egybevetve, hamar fel is fedeztem, hogy a lelkem mélyén még mindig abban reménykedek, hogy talán mégis létezik reinkarnáció és Edua a következő hónapokban, években vissza fog térni hozzám. Nem, ezt a visszazuhanást nem engedhetem meg magamnak! Hülye Ádám, hagyd már abba a gyáva, egoista, érzelgős marhaságaidat. Miért nem hagyod, hogy az a valami, ami még mindig az Edua isteni szelleme, teljesen visszaolvadjon az örök isteni képzeletbe? Nem látod, hogy nemcsak saját szeretetedet fojtogatod, hanem az isteni igazság megvalósulását is akadályozod? Elővettem a naplómat és kiírtam magamból ezt az egészet. Leírtam, hogy teljesen elengedem Eduát és ez azt jelenti, hogy többé nem haragszom a halála miatt sem az ostoba tetteivel engem zavaros sorsra ítélt anyámra, illetve saját sorsomat támadó, önkéntelenül gyűlölködő természetemre, sem Júliára, sem az ő lelkét és képzeletét még mindig gyermek-ellenes képzet-bogarakkal fertőző és szorongásban tartó édesanyjára, sem a mi anyai ági őseinktől örökül hozott gyermek- és életellenes programjainktól egykönnyen fel nem oldó Istenre és nem haragszom a Júliát fölöslegesen zaklató és az Edua szervezetét a halmozottan begyömöszölt védőoltásokkal legyengítő orvosra sem. Ettől megkönnyebbültem és újra egy szeretet-meditációba kezdtem. Ettől a naptól kezdve, bár voltak még indulatos-haragvó perceim, valahogy mégis oldottabbá váltam. Ettől a naptól kezdve, lassan bár, de egész lényemben kezdtem elfogadni a valóság mágikus természetét és bár kissé szorongva még, de ténylegesen kezdtem megszűnni ambíciósan agresszív, illetve pragmatikusan normális ember lenni.
Edua halálának első gyakorlati következménye az életemben az volt, hogy a Magyarországra való költözésünk után egyre inkább feledésbe szorult és a tudattalanom egyre mélyebb rétegeibe süllyedő régi vágyam, miszerint a szilveszter éjszakákat, és különösen az ezredforduló „ünnepi” éjszakáját, nem csak józanul, de a lehető legtermészetesebb módon átaludjam, beteljesült: miután a Júlia által elkészített zöldségsalátából jól laktunk és megvizsgáltuk a 2001. évnek, illetve a huszonegyedik századnak és a harmadik évezrednek, a jósolgató asztrológia szempontjából semmi jót nem ígérő asztrogramját, 2000. december 31.-én este tíz óra után lefeküdtünk és nyomban mélyen el is aludtunk mindhárman a Táltoslaki bérelt ház legbelső szobájában, ahova az Edua halálával egyidőben a vidékre telepedett hideg elől visszahúzódtunk. A Csorbakőn bérelt emeletes remény-házban, ahol Edua szervezetébe bekerülhettek a légutakat, a tüdejét és a szívét támadó, néhány órán belül őt megölő vírusok, csak a vissza költözésünk utáni harmadik napon (öt napra a beköltözésünk után), tudta beindítani a fűtést egy komoly kazánkovács, aki teljesen szétbontotta a kazánt és kipucolta. Ekkor én már a bútorainkat és a zsákokba gyömöszölt ruháinkat-ágyneműinket költöztettem vissza Táltoslakára. A Táltoslakára való vissza költözés nemcsak azért nem oldotta fel a ránk zúduló komor hangulatot, mert két napig, amíg sikerült egy fuvarozót szerelnem, a földön kellett aludnunk, hanem azért sem, mert még rengeteg dolgot, illetve a természet ellen bebiztosított civilizáció által létrehozott rengeteg bürokratikus formaságot kellett elintézni, mikor egymagamban, mikor Júliával együtt. Az egyik ilyen formaság, a halotti bizonyítvány kiváltása és a felboncolt tetem (ami nem maradhatott a Csorbakői boncházban) további sorsának „intézése”, illetve a majdani temetéshez való előkészítése volt (az elhamvasztása és urnába tevés bizonyult nem csak a spirituálisan legmegfelelőbb eljárásnak, hanem a legolcsóbbnak is), ami pénzben, egy Magyarországi polgár havi átlagjövedelmének megfelelő összegbe került volna nekünk, ha a Táltoslaki önkormányzat jóindulatú ügyintézője nem telefonál a temetkezési vállalkozónak, hogy a számlát az önkormányzat nevére küldje.
A másik sürgős „elintéznivalónk”, ami miatt nem értelmezhettük nyugodtan és elmélyülten az egészséges kislányunk hirtelen halálának a szellemi okait a Szlovákiába való átrándulás volt, a látszat-határátkelés annak érdekében, hogy határátkelő pecsétek kerüljenek az útleveleinkbe, mivel a munkaügyi hivatalnál kiderült, hogy a munkavállalási vízummal még semmit nem érek, mert munkavállalói engedélyt csak harminc napra a megfelelő okiratokhoz és dokumentumokhoz mellékelt személyes kérvényezés után kaphatok. Sőt: a Munkaügyi központban még meg is tagadhatják a munkavállalási engedélynek a kibocsátását, amennyiben találnak a kérésemben valamilyen kifogásolnivalót és amennyiben a harminc nap alatt nem találnak egy olyan magyar állampolgárt, aki azt a munkát, amelynek a hivatalosításáért én a Betéti Társaságot létrehoztam, be akarja tölteni. Mind a munkaügynél, mind a rendőrségnél biztosítottak afelől, hogy ez a harminc nap csak egy olyan formaság, amit nem lehet kikerülni és „biztos, hogy nem lesz semmi baj”, várjak türelemmel és addig is menjek át maradék családommal a közeli Szlovák határon, ha – a számunkra akkor legalábbis nagyon messzire levő – szülőföldünkre: Romániába nem akarunk hazamenni.
Romániába, azaz Istenhidegébe nem csak azért nem akartunk visszatérni, mert ahhoz kevés volt a pénzünk és mert rettenetesen fárasztó is lett volna, hanem azért is, mert amikor Verácskát elhoztam, kiadtam a lakásunkat azoknak a barátainknak, akik szintén gyermeket vártak és akiknek két hónapra rá, hogy Edua a világra jött, megszületett a kisfiuk. Őket semmiképp nem akartuk zaklatni azzal a gondolattal, hogy esetleg otthon maradnánk és ez azzal járna, hogy ők idővel el kellene költözzenek a lakásunkból. Másfelől egyetlen családtaggal sem akartunk beszélni a történtekről mindaddig, amíg mi Júliával ketten a lehető legnagyobb mértékben fel nem dolgoztuk spirituálisan az Edua halálát. És főként nem akartuk, hogy a spirituális feldolgozás nélkül, a maga nyers vadságában jusson el a hír a Júlia új-várandós édesanyjához, akit a nyár elején Júlia rávett, hogy tartsa meg a váratlanul „beakadt” magzatát. Így december harmincadikán, egy nappal az ezredforduló előtt és tizenkét nappal az Edua halála után, egy igazi gyászhoz illő hózivataros napon, Verácskával és Júliával elvonatoztunk a szlovák-magyar határig, ott felültünk egy autóbuszra és át kényszer-kirándultunk Pozsonyba, ahol igazából semmi keresnivalónk nem volt. Hogy a kéjutazás még idillikusabb legyen, a Halak Sárkányfarokkal rendelkező Verácska, aki életében elsőször lépett havas járdára, attól úgy megrémült, hogy az Istennek sem akarta a lábát letenni a földre. Amint később kiderült, nem csak hogy megijedt, de valósággal irtózott a hótól és úgy képzelte, hogy az egész föld, az épületeken belüli padlókkal együtt egyik napról a másikra meg telt azzal a sikamlós valamivel, amire ő irtózik ráállni. És hogy az élvezetek szaporodjanak, Júlia elfelejtett csere-pelenkát, valamint csere-nadrágot feltenni az útra és a vendéglői ebéd után, amikor ez kiderült, az is kiderült, hogy nem maradt annyi pénz nálunk, amennyiből eldobható pelenkát vásárolhatnánk. Így csak az a megoldásunk maradt, hogy Verácskát végig a karjaimban hordozom és az ölömben tartom. Elképzelni is rossz, hogy mi lett volna velünk, amennyiben Verácska egy elkényeztetett gyermek. Szerencsére, azon kívül, hogy még a száraz földre sem akarta semmi áron letenni a lábát (elveszítette bizalmát a sikamlós földben), semmi más gondot nem okozott és miközben különböző tömegközlekedési eszközökkel utazgattunk Pozsonyig, Pozsonyban és onnan vissza, sztoikus nyugalommal viselte magán tíz órán át a bokáig átnedvesedett harisnyáját és nadrágját. Természetesen, mindez az egyéninek látszó nyomor, amit viszont nem csak mi éltünk át, mert erre, az időnyerő – pecsétszerző – határátlépősdi játékra, amit a határőrök teljesen nyílt megértéssel kezeltek, a magyar országgyűlés által hozott törvények, illetve a magyar bürokrácia a Trianoni döntés nyomán a határokon kívül rekedt összes magyart hosszú évtizedek óta rákényszerítettek, fölöttébb dagasztotta a nemzeti büszkeségtől duzzadó szívemet.
Az emberi civilizáció nagyobb része által, pontosabban, a nyugati mentalitás által befolyásolt Világ része által orgiás zabálással, részegeskedéssel, kábítószerrel, vagyis mesterséges boldogsággal és még több mesterséges külső-fénnyel átmulatott és átőrjöngött éjszakát követő három pihenőnap, végre meghozta az igazságtalannak látszó halál szellemi feldolgozáshoz szükséges fizikai csendet és pszichikai nyugalmat. Ezek a napok sem voltak teljesen tevékenység-mentesek, egyrészt mert egy fagy-hullám tört a vidékre, aminek következtében elfagyott az udvaron álló vízcsapunk, ami az évek óta használatlan kút vizének a meregetésére és szűrésére- főzésére szorított bennünket és ugyanakkor a Johanna által jó pénzért ránk testált, könnyen ellobbanó, korhadt és vékony nyírfával való tüzelésre is nagy figyelmet kellett fordítanunk, másrészt ki kellett mosnunk az időközben felgyülemlett szennyes ruháinkat is. Voltaképpen ezek, a házimunka végzése közben, de főként a magyarországiak által ócskavasként tárolt, ötvenes években gyártott mosógéppel történő mosási munkafolyamatok közben folytatott beszélgetések világítottak rá az Edua halála spirituális okainak a mélyeredetére, az anyai és az ősanyai teremtő- és rombolófélelmek által befolyásolt képzelőerőben rejlő élet-halál játszmákra. Ekkor értettem meg, hogy a szülést követően valójában mi zajlott le Júliában.
Az, hogy valaki például orosz-rulettezni kezd, csak kései következménye és személytelen kisülése annak, hogy a fogantatását megelőző időszakban, a fogantatás idején, vagy azt követően, az édesanyja is rulettezett a saját, vagy a magzat életével és vagy az öngyilkosság, vagy az abortusz: a magzat-gyilkolás gondolatát fontolgatta. Sőt: már a nagyanyja is rulettezett a lánya, illetve a rulettező anyja életével. Júliának a szexuális orgazmus örömét soha meg nem ismerő nagyanyját több ízben megverte és megcsalta a rendőr nagyapa már a házasságuk elején. A hagyományos házasság kalitkájába bezárt, megvertségében és megalázottságában tehetetlen, kilátástalan helyzetében kétségbeesett nő, ha önkéntelenül is, de mentálisan támadja azt a gyermeket, vagy a magzatot, amelyet Ő attól a férfitől fogant és szült, aki őt kétségbeesésben tartja és akitől, úgy véli, hogy pontosan a megszületett, vagy megszületendő gyermek miatt, még kevesebb lesz és lett a szabadulási lehetősége. Júlia vékonydongájú, alacsony („filigrán”) édesanyja második gyermekként született egy ilyen romboló programokkal terhelt spirituális anyai tudat-erőtérben és egy ilyen, a polgári erényekkel és a nyers erőszak törvényével működtetett családi élettérbe. Hogy miért, miért nem, őt is fiúnak várták mind a jó keményre sikerült bátyját, és ehelyett vékony, „nyápic” kislánnyá sikeredett, aki sehogy sem találta meg a helyét a sem az erős szülők családjában, sem később, a saját életterében. Ő nemcsak a fogantatása előtti anyai aurából örökölt egy rakás rettegést, félelmet, gyűlöletet és bosszúvágyat, valamint menekülési vágyat (és persze: kilátástalan menekülési vágyat: halál-vágyat) spirituálisan, hanem ezekkel a programokkal töltődött tovább csecsemő- és gyermekkorában is. Mivel az édesanyja – a Júlia nagymamája – kóros álmatlanságban szenvedett, illetve alvási zavarokkal küzdött, éjszakánként takarított, főzött és mosott a családra. Annak érdekében, hogy ne maradjon egymagában, az éjszakai tevékenykedései során, amennyire lehetett, éberen tartva, magával vitte a kislányát is azokba a helyiségekbe, ahol épp tevékenykedni valót talált a maga számára.
Nem csoda hát, hogy a kicsire nőtt és roppant érzékeny Mártika, kamasz korában több hisztériás rohamban végződő idegösszeroppanáson ment keresztül. És az sem csoda, hogy miután tudomásul vette, hogy a később Júliaként megszülető magzat a szenvedélyesen romantikus Kőveremi szerelmi viszonya gyümölcseként megfogant, első értelmi megoldásként, a saját maga elől való elrejtést, illetve a „terhesség” tudomásul nemvételét választotta, és csak több hét elmúltával választotta értelmesebb megoldásként a más legényhez (a Júlia hivatalos apjához) való férjhezmenést. Sőt: harmadik útként az öngyilkosság is felmerült a képzeletében és azzal fenyegetőzött a váratlanul jött bejelentésétől – mármint attól, hogy ő azonnal férjhez megy Szorgos Antihoz – megijedt szüleinek, hogy amennyiben ezzel ellenkezni merészelnek, befojtja magát a Küküllőbe. De a becsület-mentő házasság variánsa sem bizonyult teljesen megnyugtatónak, nemcsak azért, mert a hirtelenül választott férjbe nem volt annyira szerelmes, mind a Júlia biológiai apjába, hanem azért is, mert a hasában természetes módon fejlődő-növekvő Júlia, a házasságkötés időpontjához viszonyítva, jóval korábban jelentkezett megszületésre, mind ahogy az illett volna.
A magzatnak a hónapokig történő rejtésnek és a megszületett gyermek kései lelki elfogadásának, valamint annak az életútra indító szellemi csomagnak, amit anyai ágon örökölt Júlia, már az életbe-lépése kezdetén, illetve már a lányka első éveiben az lett a következménye, hogy Júlia, a korához képest igen későre tanult meg tárgyakat a kezébe fogni, járni, beszélni és, hogy félt és rettegett minden hangosabb szótól és szenvedélyesebb gesztustól.
Pedig ezeket megkellett volna szoknia, mert három éves korától huzamosabb időközökre, gondozás céljából átkerült a szenvedélyes Kos jegyében született nagyszülőkhöz, akik nyugdíjasok lévén, inkább ráértek vele foglalkozni, mind a reggeltől estig dolgozó szülei és ha értelmiségi-humanista nevelést nem is tudtak biztosítani számára, de jól fűtött lakást és kalória-dús táplálékot igen. A nagytata ugyanis, az élet viszontagságai, az egészségi károsodások és a rendőri rang-fokozat, illetve a hivatallal járó polgári tekintély emelkedésével arányosan, felhagyott a feleség-neveléssel és valamennyire megcsendesedett. Ezért Júlia számára a szenvedélyes érzelem-kitörések hangulatával színesített nagyszülői otthon még mindig rendezettebbnek és biztonságosabbnak látszott, mind a szülői lakás, ahol az édesanya több ízben öngyilkossággal is kísérletezett.
Mindezek után nem csoda, ha az életben maradt és a második gyermeket is vállaló, valamint a rég álmodott pszichológusi diplomáját levelezői szakon megszerző értelmiségi anya által, tudományos módszerekkel szintén pozitívan programozott Júliának a tudattalanja teljesen feltáratlan maradt és a Verácska megszületése után néhány nappal még olyanokat álmodott, hogy a kicsi babáját egy nagy késsel ketté vágja és az erdőben elássa. A magzat-ellenes és a gyermekellenes, valamint az általános gyűlölködési-rombolási program tehát mindvégig ott lapult a tudományos módszerekkel „édesanyja jó kislányává” manipulált Júlia, tudattalanjában. Amikor ezt az álmát elmesélte, arra gondoltunk, hogy a gyermekrejtés és a rombolási program keveredéséből létrejött tudattalan késztetés és a róla szóló, felszínre tört álomkép már csak maradéka kell legyen mindannak, amiről úgy képzeltük, hogy fel kellett oldódjon és semmivé kellett váljon a Verácska születésével. Sajnos Júliának ezt az álmának a jelentését is, mind minden más finomabb jelt, ami arra utalt, hogy az ő lelki világában az otthonhoz, családhoz kötődés ideája és a szabadság-féltése közötti feszült ellentmondás nincs még feltárva és a helyére téve, az édesanyám által belém nevelt polgári etikában jóérzésnek, kíméletes toleranciának és tapintatos nagyvonalúságnak nevezett gyávaságnak: a korrupcióval és a gonosszal kiegyező, önáruló becstelenségemnek köszönhetően feledésre ítéltem és csak három héttel az Edua halála után jutott eszembe. Ekkor értettem meg azt, hogy bármennyire is teszem magam felelőssé az éberség-vesztésből eredő mulasztások miatt és bármennyire érzem úgy a továbbiakban is, hogy én vagyok elsősorban a felelős az Edua halála miatt – már csak a bennem is lapuló, teljes mértékben még fel nem oldott, anyai élet-ellenes program-maradványoknak köszönhetően is –, egy olyan tragédiának voltam a résztvevője, amely az én spirituális észlelési és átvilágítási képességeimet jóval meghaladó szférákban fogant és amely tragédia-okokkal szemben az utóbbi években összegyűjtögetett spirituális éberségemet elnémító boldogság-kábulatomban nem tehettem semmit.
Mert, az Edua születésétől a haláláig én egészen boldog ember voltam. De legalábbis úgy éreztem, hogy boldog vagyok azalatt a két és fél hónap alatt, amíg Edua köztünk volt. Eközben Júlia, az erejét meghaladó nehézségeivel küzdött és a számára megoldhatatlanként jelentkező „ellenséges körülmények” által belőle kiváltott latens stressz-állapotaiban, félelmeiben, amelyekre nekem nem hívta fel nyomatékosan a figyelmemet – mivel úgy gondolta, hogy azokat neki kell legyőzni és megoldani – ő egyáltalán nem volt boldog. Azaz, ahogy később mondta, ő csak nagyon kevés ideig, inkább az intim szerelmes együttléteink alatt, amikor minden elcsendesült és a sötét jövő-képzetei nem gyötörték, csak annyit volt boldog.
Nem csak a modern ember követi el a teremtővel szembeni vétkét, amiért úgy képzeli, hogy a boldogság amit el akar érni, az nem más, mind bizonyos bódult lelki állapottal egybeeső kényelmi, vagy élvezeti érzetekben átélt állapot. Valójában ez a tévedés csak földi megjelenési formája, csak következménye annak az egyetemes tévedésnek, amit az ember még isteni idea állapotában: Ádámként követett el, és követ el állandóan. A boldogság ugyanis nem földi, illetve nemcsak földi, hanem első sorban mennyei állapot. A boldogság a helyes (korrekt!) megváltás-szolgálat, az Isten- és teremtés-szolgálat következménye. A boldogság a Plútó által megtestesített teljes kiegyenlítettség következménye. A bennem levő és az általam megtestesülő Fény és a Szeretet egymáson való teljes áthatolásának és megtermékenyülő kiegyenlítődésének a következménye. A bennünk – pontosabban: a bennem – levő teremtőnek az általam megtestesített teremtéssel való teljes kiegyenlített állapotnak a következménye. Ezt viszont nem időszakosan és nem néhány hónap alatt éli meg az ember, hanem az időtlenségnek jobban megfelelő hosszabb időtávban, mondjuk, egy egész évtizedben.
Ahhoz a kis boldogságnak tűnő állapothoz-érzéshez, a boldogság szurrogátumhoz is, amit a két és fél hónapon belül több alkalommal és majdhogynem folyamatos időszakonként – de nem mindennap! – éreztem, kishitű voltam és úgy képzeltem, hogy ez nekem már túl sok, hogy ezt teljes józan tudatállapotban nem viselem el. Ilyenkor egy-egy három decis fekete Unikumot („Egyediség-pálinkát”!) vásároltam, aminek a képzete a távoli múltban úgy hatolt be a tudattalanomba, hogy az nem is igazi ital, hanem jótékony és természetes gyógy-ital és amiből ugyan Júliát is megkínáltam, de a javát persze én ittam meg. Ezek, a két-három hetente ismétlődő, boldogság fokozó, finom kábulatok is rombolták az éberségemet. – Íme az én vétkem. Íme, az én igen nagy vétkem!
„Ahogy közeledsz Istenhez, közeledik hozzád a sátán”. Nem elég, hogy hamis volt a kiegyenlítettség-állapotom, hiszen a Júlia állapotát figyelmen kívül hagytam! – még az isteni igazságnak megfelelő boldogság-állapotomat is mesterségesen fokozni kívántam és ezáltal bomlasztottam, züllesztettem ezt a finom állapotot magamban. És mindezt annak a tudatában, hogy a hamis Szeretettel kiegyenlített Fény, illetve a kábult Fénnyel kiegyenlített Szeretet még jobban összezavarodik és ennek hamis fényáramlás: vírusfertőzés lehet a következménye. És a szellemi vírus, illetve a zavart értelem és a zavart képzelet nem csak ebből, a személyemen belül történő züllött nászból eredt, hanem belülről is. Hiszen, amikor az éberségemet elveszítem, automatikusan visszakapcsolom magam a civilizáció korrupt eszme-rendszeréhez: a tudományos és intézményes boldogság elérését célzó pragmatista ideológiák a vészterhes áramkörébe. Így követtem, követtük el a legnagyobb vétket a Júlia és a saját horoszkópomból is kiolvasható sors-feladattal szembe: amikor megtudtam, hogy az öt hónapos magzat placentája levált a méhfalról és a köldökzsinór könnyen előeshet és aminek a várandósági időszak alatt előálló nehézségek, szövődmények és esetleg a császármetszés alkalmazását szükségessé tevő szülési nehézségek jöhetnek létre, de azt követően is, hogy ez a közvetlen veszély elmúlt, de a gyermeket még egészségesen meg kell szülni és a szülés után egészségben tartani, és tudván jól, hogy Júlia a leginkább attól fél – és azért támadta a megfoganás észlelése után magzatot –, hogy neki ezután, sorozatban kell szülnie a gyermekeket, egyfajta ígéret gyanánt többször felvillantottam azt, hogy a szülés után egy spirált tetetünk be a méhszájba az orvosnővel és akkor nem kell félnie egy korai újabb magzatfoganástól.
Jézus tanította, hogy azokkal a személyekkel szemben, akik ismerik és értik is az atya parancsait, nagyobb az égi elvárás, mint másokkal szemben. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy azok, akik ismerik és értik az egyetemes törvényeket sokkal durvább visszahatásokat szenvednek el, a lét-törvények megsértése és a személyes sorsfeladataik megtagadása esetén mint azok, akik nem tudják, hogy valójában miféle sorsjátszmák zajlanak a felszíni látszatok alatt megbúvó szellemi dimenziók méhében. Arra, hogy Eduának az is okozhatta a halálát, hogy a születése után másfél hónappal ezt a vétket elkövettük, gondoltam már a halál utáni hetekben is, de ez akkor még nem vezetett el ahhoz a következtetéshez is, hogy Júliának ezt a törvényellenes állapotát azonnal meg kell szüntetni. Ez a spirituális igény és szükség, csak három hónap múlva fogalmazódott meg bennem határozottan, amikor észlelvén azt, hogy sem az anyagi helyzetünk nem javul, sem a munkavállalási és a tartózkodási engedély megszerzésével nem haladtunk előre egy tapodtat sem, megijedtem, hogy a családanyának ez a törvénytelen (fogamzás-ellenes: teremtés-ellenes) állapota, Edua elvesztése után, még a Verácska egészségét, sőt: esetleg az életét is veszélybe sodorhatja. Ezért, húsvét előtt néhány héttel arra kértem Júliát, hogy vetesse ki a spirált a méhéből.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/


Vissza a tetejére
  Profil  
 
HozzászólásElküldve: 2023.03.23. 21:59 
Offline
Adminisztrátor
Adminisztrátor
Avatar

Csatlakozott: 2008.03.11. 22:01
Hozzászólások: 4234
Tartózkodási hely: Csíkszereda
21 fejezet
A Világ Világossága
„A panaszkodó ragaszkodó,
ravaszkodó ragadozó.”



„Ki tudja, az idő melyik beomlott kútjának a fenekére omlott sors-játszmáit ismételjük újra és újra a fogyónak látszó, örök- jelenben? A történelem előtti korokba vesző mítoszok utalnak arra, hogy a természeti fénynek (amely fény nem más, mint az isteni értelem: a világosság külszíni megnyilvánulása az anyagi világban) a fel¬cse¬ré¬lése mesterséges fényre, vagyis beavatkozói gondolatra és azt szolgáló technikai fényre, civilizáció-roppantó következménye lehet. A természetes fényt utánzó, és a természet ritmusait felborító mesterséges fény, sok esetben bizonyult az isteni világos¬ság ellenségének, lelki zavart és szellemi sötétséget idéző vívmánynak. És ez érthető is, mivel a tényleges világosságnak a hamis fény által keltett állapotokkal való elcse¬ré¬lése, az Isteneknek és a teremtő erőknek a büntető visszahatását vonja maga után. A teremtés és az élet rendeltetése szerinti életrend felcserélésének az ember által kieszelt tőrvények szerinti életrenddel, katasztrofális következményei vannak, mert a teremtő erők és az egyetemes tőrvények kaotikus hatását és kíméletlen visszahatását váltják ki. Erre utal mind az ázsiai-görög, mind az egyiptomi-héber mondavilág.
A görög mítosz azt tanítja, hogy Prometheust, amiért a tüzet lehozta az Olimposz¬ról, a Kaukázus kietlen sziklájához láncolta Zeusz haragja, ahol egy keselyű, minden reggel kegyetlenül feltépte a máját és abból lakmározott. Az archaikus görögök még tudták, hogy az Istent, az istenségeket és a démonokat is, akárcsak természeti lét fényes és sötét sajátosságait a személyükben hordják. Ezért a mítoszaik lényegi jelen¬té¬sének a megfejtése sem okoz különösebb nehézséget. Egyszerű, analogikus gondol¬kozásuk könnyen érthető: szerintük a máj Jupiterrel, a legfőbb értéktudattal, az egye¬temes erkölcs szerinti értékítélet spirituális őserejével áll analogikus kapcsolat¬ban. Így érthető, hogy Prometheusnak, a jótékonykodó titánnak, miért éppen a máján keresztül kell az isteni értékekre és az isteni igazságra rátartian kényes görög főisten haragját elszenvednie. A görög fény-tévesztés (hibázás) motívumát, valahogy meg tud¬juk még érteni, de a Luciferi mítoszt nem. Lucifer mítosza, azért tűnik érthetet¬len¬nek, mert azt a bizonyos poklot – a kavargó, örvénylő, feszültségektől és tragédia-lehetőségektől terhes, zavaros lelkiállapotot –, ahová az Úr (a Törvény) száműzte a teremtéssel (Szeretettel) és a megváltás logikája szerinti erkölccsel szembeforduló főangyalt - Vagyis a kiváltságosság kultuszát tovább gyűrűztető, és főként az egoizmust egekig bátorító felszínes – materialista tudományt. – az idealista fantazmagóriákat gyártó, gazdag képzeletüket és a manipulációs készségüket is egyaránt szabadon gyakorló misztikus írók hellyé változtatták, és megtöltötték, egy rakás, a mai ember számára nevetséges szörny - leírással. Pedig a szimbolika nyelve itt is világos.
Mikor vesszük tudomásul, hogy a szellemi fényt ismertető Jézus, nem győzött arra eleget figyelmeztetni, hogy a farizeusi - spekulatív gondolkozás hamis fény? Hogy ő nem az utcák, terek, üzletek, üzemek és templomok kivilágításához, nem a luxusvillák, az állami intézmények, a főhadiszállások és nem a földalatti fegyvergyárak, nem a bomba hordó tengeralattjárók kivilágítására használt fényre gondolt, amikor kinyilatkoztatta, hogy „Én vagyok a világ világossága?” És még csak nem is a napfényre! A megváltás fény- logikájába ágyazódó személyi tudat a világ-világossága, vagyis, az Én-tudat tartalmazza az igazi fényt, és nem a Nobel-díjas tudományos elméletek, ahogy az atomreaktorok által létrehozott mesterséges elektromos áram sem képes olyan életadó energiát létrehozni, mint az élet-adó napfény! Az Evangéliumot író tanítvány-unokák lejegyzéseit kanonizáló és kommentáló birodalmi ideológusok: a Nagy Konstantin és császári utódai által különböző zsinatokra és kongregációkra hurcolt teológusok, császári parancsra meghamisították az eredeti Fény-tanítást (A Fény és a Szeretet egységes átélési képességét: a Krisztusi állapot megvalósítási lehetőségét Jézus személyére kenték) és beidézték a középkori sötétséget. Ennek a következménye, a tömeges vallásos őrület és szédület lett.
Ez, az évszázadokig eltartó öntudat-vesztést okozó fény-zavar volt az igazi oka, az akkori országok lakosságát feliben és háromnegyedében is, elpusztító járványos betegségeknek is. Az európai embert nem a védőoltásokat feltaláló orvostudomány szabadította meg a pestis és a kolera vírusától, hanem a nagy leleplezők: Descartes, Voltaire, Diderot, Darwin Károly, Marx Károly, Nietzsche Frigyes és Freud Zsigmond, majd Niels Bohr, akik felforgató tanaikkal kijózanították a vallásos kábulatából a kereszténységet. A kijózanítás viszont túl jól sikerült és átestünk a lónak, a nem kevésbé veszélyes oldalára: az idealista tudományos imagináció, vagyis a mentális agresszió oldalára. Ezért ma, az ésszerűnek és tudományosnak képzelt pragmatikus logika szerint gondolkozó ember, aki már a beteg kényszerképzeteket is ésszerű (tudományos) pszichológiai módszerekkel, vagyis külső ráhatással próbálja gyógyítani, a legésszerűtlenebb cselekedetek sorát követi el. Például karácsonykor is. "A Világ Világossága" születése napjának évfordulója előtti napokban. Persze… hiszen eszébe sem jutna például, hogy a gyermekek tisztasági kényszer-betegségének a forrását a civilizált anyának a tisztító-szer reklámokkal zavart tudattalanjában (alvilágában: poklában) kellene keresni. Mindennek a legenyhébb, és gyakorlatilag is "észlelhető" következménye az, a kegyetlen pusztítás, amit ez a felvilágosult ember a természetben végez karácsonykor a fenyőcsemeték százezreinek kivágásával. Vagyis, éppen a „Fénynek” az állítólagos testet-öltése ünnepén! És azért, hogy ezáltal pillanatnyi (mesterséges) örömet szerezzen azon szeretteinek, akiknek a légterét bizonyára szintén szeretetből szennyezi egész évben az autójából kilőtt égett gázzal - Állítólag a "létfenntartás" kényszerében!
És mert a szellem törvényei nem láncolják azonnal és látványos módon a hóviharos, Kaukázus sziklájához a zsákmányoló embert, amiért egy halom szemetet eredményező tárgy ésszerűtlen vásárlásába ledűl karácsonykór, továbbra is, úgy képzeli, hogy ő mindent jól tesz, ő nem tehet semmiről, és ha baja esik, azért valaki más, vagy valami más a felelős… hiszen: "az egész világ ezt csinálja", nem? Karácsonykor, az örömszerzés titáni felesleges és nevetséges igyekezetében önmagát is kiütő ember nem veszi észre, hogy folytonosan a belső, a lelki és szellemi sötétség poklára: magányosságot és betegséget eredményező, gazdasági hajsza alvilági labirintusába vetteti magát évről évre, amiért a megváltás tanítója születése napján is a Lilith szelleme által létrehozott világiság pót-fényeinek bűvöletében nyüzsög. És az még hagyján, hogy nyüzsög, de nyüzsgése közben és a szédelgése következményeit észleve, panaszkodik a külső ellenségre. Holott az embernek: Istennek a megváltásra vonatkozó első képzetének, Ádam Kadmonnak, lényegében nincs is, önmagán kívül ellensége. Tudós-keresztényünk viszont nem tudja ezt, és ezért, még ezen a belső Fény-születési lehetőségét jelképező éjszakán sem hajlandó "józan fejjel” elviselni a földforgás miatti természetes sötétséget, amelyben a személyes hiba-belátás szikrájának ki kellene gyúlnia lelkében ahhoz, hogy a következő hónapokban, lassan - lassan erős fénnyé fokozódva, világítson számára egész évben. Akinek van füle hallja."

Nem tudom, hogy e furcsa szónoklatot valamelyik fiatalkori álmomban hallottam-e, vagy éberen, valamelyik külföldi várostérnek az önkéntes hit-szónokától egy európai térség-megismerési barangolás alkalmával? Talán a budapesti Deák-téri metró állomásnál, vagy esetleg a Mária Hilfe Strassén Bécsben... . De, csak most tudtam így lekottázni, most amikor azt hiszem, hogy értem, mit akart mondani számomra az angyal, vagy a polgári ruhában szónokló nyugati próféta, és amiért ez a szózat, ha foszlányokban is, de hosszú éveken át, ott lapult tudattalan emlékeimben.
A mi Táltoslaki karácsonyunk és a mi szilveszterünk viszont, természetes sötétségbe és természetes alvásba csendesedett az Edua halála után, és ennek, a rettenet utáni Szaturnuszi csendnek köszönhetően, a halál igazi okait firtató, kauzális Fénynek a megváltó ereje kezdte kiolvasztani a luciferi jégtorlaszokat a lelkünkben. Júlia is elfogadott néhány, a halál által kegyetlenül feltárt személyi felelősséget az Edua haláláért, és belátta, hogy a romboló képzeletét, ha nem is tudja teljesen megszüntetni, de bizonyos mértékben semlegesíteni tudja azáltal, hogy az ellenséges képzelgést tápláló düh és félelem képzeleti átélése helyett, a tőle akarati és fizikai erőfeszítést igénylő helyzeti nehézségeket, konkrét tettek végrehatásával háríthatja el. Az első napokban - hetekben együtt mostuk ki a két költözés és a halál által okozott felfordulás alatt felgyülemlett, felnőtt- és babaruhát, vászonpelenkát. Együtt takarítottunk, vágtuk és hordtuk a fát a ház mögötti, sötét fásszínből és mertük a vizet a kútból. Együtt gyújtottunk és raktunk tüzet a kályhákba, addig, amíg a gyakorlat meg nem tanította arra, hogy sokkal jobb ezeket elvégeznie, még akkor is, ha egy egész, vagy egy fél nap elmegy a házi munkával, mintsem hogy, a cselekvés helyett, gondolatban és érzésben támadja a számára nehéznek tűnő, kényelmetlen sors-állapotunkat. A kezdeti félelmek és az ő negatív képzeletét aktiváló lelki ellenállások részbeni feloldásával, oda is eljutottunk egy idő múlva, hogy kizárólag ő akart elvégezni minden kényelmetlen házimunkát, egészen a bogos facsutakoknak a boltból vásárolt, nehéz favágófejszével történő felhasogatásáig elmenően. Tanácsaim és az ismeretlentől való félelmében gyökerező értetlenkedései, ellenállásai miatt időnként szenvedélyessé váló magyarázataim következtében, lassan rájött, hogy a sors-ellenes neheztelését, spontán sors-haragvásait és az azok által táplált romboló imaginációt be lehet helyettesíteni az elvégzendő feladatra való összpontosítással.
A Gyopárnál tett Budapesti látogatásunk alkalmával már azt észlelhettem, hogy Júlia meggyőzően képes vitatkozni a gyermekünk halála miatt a Teremtő Istent “irgalmatlan gonoszsága” miatt támadó, Budapesti barátunkkal, akit, szenvedélyes természetű lévén, valahányszor szembesült az ilyen, számára még átláthatatlan jelenségekkel, minden metafizikai olvasottsága és pozitív tapasztalatai ellenére, mindig csak “az isteni igazságtalanságot” volt képes látni. Esetünkben éppen azt, hogy az a szuper-intelligens, emberfölötti Isten, vagy Teremtő hatalom, amiben ő hisz, amennyiben létezik, akkor nagyon gonosz, ha ilyen tragédiákat megenged, vagy létrehoz. Amikor észleltem, hogy Júlia milyen finoman és érzékletesen fejti ki a Boti számára, hogy igenis létezik az egyetemes visszahatás tőrvénye, amely ebben az esetben is érvényesült és az ő, a Júlia negatív képzeletéből indult ki az a vészes folyamat, ami az Edua halálához vezetett, azt mondtam magamban, hogy megnyugodhatok. Úgy képzeltem, hogy a tragédiában, amelybe szinte beleőrültem, a misztikus illúzióimmal együtt elvesztettem ugyan egy szeretett gyermeket, de nyertem egy olyan élettársat, akinek a lelki erejében immár megbízhatok. Még mindig nem tudtam, hogy egy dolog az intellektuális felismerés, és egészen más dolog a megváltáshoz vezető karmikus reflexek lassú, iszonyúan lassú kihalása.







Júlia felszíni sikereitől ismét megszédülve, és kauzális logikája kicsírázásának a reményében, hathéttel az Edua halála után, a metafizikai előadások megtartását rábíztam, úgy gondolván, hogy a teremtés eredeti logikája szerinti, kauzális gondolkozási módnak az ismertetése, amibe kénytelen volt belefogni, annak érdekében, hogy megértse a tragédia spirituális okait, hozzá segítheti őt a tudattalan képzeletvilágában örvénylő Fekete Lyuk által működtetett, romboló programok természetes felismeréséhez és feloldásához. Akkor még nem tudtam, hogy a szellem törvényeinek az intellektuális megértése és szajkózása, meg sem érinti, nem hogy feloldaná az anyai ági ősök által az aura finom rétegeibe vésett karmikus programokat. Akkoriban még csak éppen felfedeztem az emberi léleknek (spirituális és kauzális struktúrának) a mélyrétegeiben rejlő, családi vonalon, többnyire az anyai ágon öröklődő, anyáról leányra és fiúra szálló, de csak a lányok által tovább adott spirituális zavaroknak, a személyi tulajdonságokként, vagyis egyéni meghatározódásként átadott, örökség-csomagokat. Ez gyakorlatilag, az anyai ági életfeladat-öröklődésnek a felfedezése és a személyi horoszkópok kauzális értelmezése által történő kimutatási lehetőségének a felfedezését jelentette. Vagyis az egyéni negatív karakterjegyeknek a sorsképletben megjelenő jeleinek, valamint az asztrológiai (horoszkóp szintű) kideríthetőségének a felfedezését. A születésünk előtt az anyák aurájában rejlő, és onnan általunk átöröklött negatív szellemi program-rendszerek lehetnek irracionális félelmeknek, vagy természetellenes ambícióknak, személyiség-ellenes, vagy gyermek- magzat- és életellenes késztetéseknek, rombolási és önrombolási, büntetési és önbüntetési, öncsonkítási és öngyilkossági késztetéseknek, önkéntelen és öntudatlan agresszivitásnak, vagy éppenséggel szexuális devianciáknak is a szellemi okai.
Amikor egy egyetemista megkérdezte Richard Nixon, amerikai elnököt, hogy miért nem fejezi be a Vietnámi háborút, amiként azt a választási kampányában megígérte, az elnök teljes komolysággal, azt válaszolta, hogy azért, mert nem tud elbánni a rendszerrel. A meghökkent egyetemista, hirtelen nem tudta, hogy elnök bolondját akarja-e járatni vele, viccel-e, vagy neki hiányzik egy kereke a magvas mondat helyes értelmezéséhez? Mindhárom válasz hamis. Csakugyan: az embernek, lett légyen, akár az Egyesült Államok jóindulatú elnöke is, lehetetlen elbánni a világot működtető rendszer szellemével. És persze, nem is érdemes.
A gazdasági és politikai rendszerek ugyanis, a spirituális programjaink felszínre kerülő törekvéseinek az anyagi struktúrákba: intézmény-rendszerekbe szerveződő közös eredője, és a képzet-rendszereket az örökletes karmikus programok működtetik. Azok a személyek, akiknek az anyai ági női ősei, intenzíven átélt magzat- gyermek- és családellenes érzelmeket és képzeteket hordoztak magukban éveken át, de főként az utódok foganása előtti hónapokban, irracionális szorongás, rejtett, vagy nyílt gyűlölködés, bosszúvágy és életre-törési (gyilkosság, öngyilkosság, vagy több abortusz) és átkozódási késztetések formájában, romboló szellemi programokat hordoznak az aurájukban. Ezek, a csecsemőkorban is az aurában (tudattalan szellemi lényünkben) lappangó, rombolási, hárítási és rejtőzési hajlamok, tizennégy éves korunk után aktiválódnak és a kamaszkor időszakában felszínre törnek agresszivitás, irracionális félelmek, erős depresszió, különböző komplexusok, türelmetlenség, sors-gyűlölet, és öngyilkossági késztetések, vagy a felnőtti léttel és az általános emberi életfeladatokkal szembeni averzió (Pl. otthon- és családalapítással, gyermekvállalással és gondozással szembeni öntudatlan ellenkezés, az ilyen feladatoktól való irtózás.) formájában. Racionális logikánk számára érzékelhetetlen akarat- és sorsirányító hatásukat, az életkorunkkal arányosan fejtik ki, hiába, hogy közösség-etikai okokból, vagy egyéni megfontolásból, az önfegyelem segítségével, magunkba fojtjuk ezeknek a képzeletünket a háttérből befolyásoló, szellemi programoknak a felszíni megnyilvánulási formáit. Az elfojtások következtében ugyanis, ezek a programok nem oldódnak és nem számolódnak fel, hanem a tudattalan képzeleti, gondolati és vágyvilágunk mélyrétegeiben folytatják az aknamunkájukat.
Annak ellenére ugyanis, hogy a civilizált önfegyelmező-elfojtó eljárásunk látszólag mindannyiunk megnyugtatására szolgál, a teremtés első törvénye: a mágia törvénye bennünk és általunk is végzi a dolgát önműködően, és ezért az elfojtás és az elnyomás, nagyon hibás eljárás mind önmagunkra, mind a környezetünkre nézve. Ezek a mélytudattalanunkba vésett, spirituális és kauzális gócok, minél ésszerűbb és civilizáltabb gátlások alá helyeződnek, annál rejtettebben és veszélyesebben: követhetetlenül fejtik ki romboló hatásukat a háttérből, tudományos logikával észlelhetetlen és érzékelhetetlen szellemi-lelki folyamatokat irányítva. Ezért, mindannyian manipulálva vagyunk ezek által az anyáktól, vagyis az anyai ági női őseinktől örökölt, azok által a tudattalan képzeleti, gondolati és érzésvilág mélyrétegeibe lefojtott, és így a generációk közötti tudattalan szellemi öröklődést biztosító spirituális memória révén, az utódoknak átadott szellemi csomagjaink, a misztikusok megnevezésében: karmikus terheink által. Az auránkba kódolt, negatív (pl. sors- és Istenellenes, gyűlölködési - rombolási, vagy ámítási és önámítási) szellemi programjaink által. Persze, mi úgy képzeljük, hogy az értelem által vezetett szabad akaratunkat gyakorolva, pozitív vágyaink és ésszerű erkölcsi világképünk szerint gondolkozunk, érzünk és cselekszünk. Nem tudjuk, hogy az örökölt negatív szellemi programok összetett hatásai miatt, illetve az általuk sugallt negatív, szellemi és lelki mentalitások önkéntelen átélése miatt, betegedünk meg, látszólag indokolatlanul és, hogy miattuk sodródunk olyan személyi, vagy hivatali konfliktusokba, olyan drámai, vagy tragikus kimenetelű élethelyzetekbe, amelyekbe nem csak, hogy nem akartunk kerülni, hanem amelyekre még csak soha nem is gondoltunk.
A civilizációban több, egymástól különböző, karakterében, alapjellegében egymástól jól eltérő, de egymással összefonódó, örökletes program érvényesülését lehet megfigyelni. Az első, a személyiség-ellenes program, vagyis a Fény-ellenes program, az úgynevezett férfias sorserőknek, az asztrológiában a Nap, a Mars és az Uránusz által megtestesített teremtői őserőknek az egymáshoz való diszharmonikus viszonyulásához, és e diszharmonikus viszonyulási formáknak megfelelő, egymással alkotott negatív fényszögeihez kapcsolódik. A második fajta, a magzat- gyermek- és családellenes sors-program, a Hold, a Mars, a Szaturnusz, a Neptunusz és a Plútó által megtestesített őserők negatív összhatásához kötött romboló programok. A harmadik fajta sorsprogramot, a valósághamisítási és személy-ámítási és az önkéntelen önámítási programot (Félrevezetési, hamis információ-áramoltatási késztetések programja.) Kaméleon programnak neveztem el. Ez a Jupiter, a Neptunusz, a Nap és Merkúr, valamint a Plútó által megtestesített princípiumoknak a negatív egymás-befolyásolásához kötődik, vagyis, a személyi horoszkópokban az illető bolygóknak az egymással alkotott negatív fényszög-kapcsolatai (Diszharmonikus, illetve negatív tulajdonságokra és késztetésekre utaló megnyilvánulási formái.) jelzik a jelenlétét. A Negyediket okoskodó - spekuláns programnak, illetve Júdási programnak neveztem el, de nevezhetjük technokrata programnak, vagy akár a szemellenzős pozitivizmus, vagy a semmibe vezető pragmatizmus programjának is. Ez, a Merkúr -Uránusz és a Nap, vagy a Mars negatív fényszögeinek az egy alakzaton belüli egységéhez kötődik. Az ötödiknek van a legtöbb elnevezése. Legegyszerűbb neve a kurválkodási program. De, az öncélú élvezet-hajhászás és ezen belül, főként a szexuális élvezethajszolási és kényelemhajhászási törekvések karma-programjaként ismerhető fel. Sőt: a belső boldogságra való képtelenség programjának, a mesterséges boldogságszerzésre és az öncélú esztétikai törekvésekre hajlamosító programnak, a boldogság-látszatkeltési törekvések sorsprogramjának is nevezhető. Ezt az asztrogrammban a Vénusz, a Neptunusz és a Nap, vagy a Jupiter negatív fényszögei, illetve negatív fényszög-alakzatai jelzik és a Lilithnek a Mérlegben elfoglalt helye. A hatodik az, amit aggodalmaskodási és felelősség-elhárítási programnak, vagyis a rendeltetés- és megváltás elleni biztosítási törekvések programjának neveztem el. Ennek a Szaturnusz, a Merkúr, a Jupiter és a Plútó negatív fényszög-kapcsolódása a jellemzője. A hetediket, aminek a Plútó - Nap - Szaturnusz negatív fényszögeihez csatlakozó Mars és Uránusz valamely negatív fényszög kapcsolódása a jellemzője, Sors- és Istenellenes program megnevezéssel illettem. Ezek az egyéni sors-programok a Nixon elnök által említett világ-rendszernek a működtetői. Ezekkel nem lehet senki emberfiának kívülről elbánni, hanem belülről. Csakis belülről. És persze, csak annak, aki a rá jellemző, örökölt programjait megismeri és saját magában felismeri. A kurválkodási program hajtotta John Kenedy elnököt a gyönyörű felesége mellől, más nők álom-lábai közé, a spekuláció és a mentális erőszak programja hirdettette meg vele az űr meghódításának a nemzeti programja mellett a Fidel Castro meggyilkoltatását és a személyiség elleni fenekedés programja késztette a Fidel Castro által felbérelt Lee Oswaldot arra, hogy a népszerű elnököt agyonlője a hatás visszahatás következményeképpen. A Kenedy fivérek ugyanis, a Fidel Castro meggyilkoltatásának a tervét szőtték éveken át az édesanyjuktól és a nagyanyjuktól öröklött karmikus programok hatására, aminek meg is lett az eredménye. Mindkettőjüket meggyilkolták. A kisebbik Kenedy fiú, már úgy fogant meg, hogy az édesanyja titokban orrolt az apa “napfényes személyiségére”, és persze, a saját megcsalt és a kurválkodási programjával szemben tehetetlenné vált, megcsalt feleségi sorsára, aminek következtében Jacline azt is bánta a szíve legtitkosabb zugaiban, hogy e férfinak gyermeket szült a világra. Az ifjú John viszont, örökölte ezeket a sötét romboló-programokat és fiatal férfi korában meg is halt, viharba keveredvén és lezuhanván a repülőjével néhány nappal az 1999 augusztus 11-i fatális kereszt-konstelláció beállta után.
A Fény- férfi- és apaellen