|
5(17)-ik fejezet:
Amint Júliára talála ...
Amikor személyére felfigyeltem, semmivel nem jelentett többet számomra Júlia egy, a misztikus kurzusainkra tévedt diáklánynál, azok közül, akik kíváncsiságból eljönnek néhány előadásra és miután rájönnek, hogy ez nem mágikus életnyerési technikákat oktató tanfolyam, elmaradnak. Másrészt, az Istenhidegei hallgatók nem tartoztak akkor a figyelmi körömbe, mivel én csak vendégként tartottam néha otthon egy-egy előadást, így azt is, amelyen Júlia éppen megjelent. Utólag kiderült, hogy életében először, és éppen akkor jött metafizikai előadásra, amikor nekem is Istenhidegében akadt dolgom. És akkor is, inkább az édesanyja ötletére jött el, megnézni, hogy mi „folyik ott” és azt követően beszámolni az ott tapasztaltakról. Egy fiatal festő barátom kiállítás-megnyitójára utaztam akkor haza Bagolyvárról és a volt hallgatóimból előadókká fejlődött barátaimnak szóltam, hogy ha már otthon vagyok, szeretnék tartani egy olyan előadást, ami számukra is tanulságos lehet. A hosszú és dús fekete hajú, magas lány jelenlétét észleltem ugyan, de igazából akkor figyeltem fel rá, amikor az előadás után, csapatostól elindultunk az egyik előadó társunk, Melánia családi otthona felé az utóbbi hónapok fontosabb élményeinek és asztrológiai-metafizikai felfedezéseinknek a megbeszélésére. Feltűnt tehát, hogy a hosszú hajú, magas lány is velünk tart. Nem tudhattam, hogy gyakorlatilag semmi rendkívüli nem volt a dologban, hiszen a barátnőnk tömbház - lakásának majdnem a szomszédjában lakott Júlia és ráadásul közelről is¬mer¬te Melániát, aki szintén tanítónő volt, akárcsak a Júlia édesanyja. Az, hogy „feltűnt” tehát, ebben az esetben, egy nem tudatos szellemi észrevételt jelent, hiszen emlékszem, hogy önkéntelenül abban kezdtem reménykedni, hogy az ismeretlen lány is feljön velünk a Melániáék otthonául szolgáló blokklakásba.
Júlia viszont úgy emlékezett erre, a „misztikus kitérővel” végződő, hazafelé-útjára, amelynek során nem ment egyenesen haza az édesanyjához előadásról - ahogy az a rendjén lett vol¬na -, hogy: „Önkéntelenül úgy jött nekem, hogy körülötted gravitáljak mint egy bolygó, és bár arra gondoltam, hogy meg akarom tudni, hogy miféle csoportot is képeztek ti, hogy miket beszéltek, amikor nem tartotok előadást, ma már tudom, hogy valójában a te személyedre voltam kíváncsi. Sőt: a rám izgatóan ható kisugárzásod miatt, egy addig számomra ismeretlen belső vágyódás vett hatalmába.” Mindenkivel, aki a tár¬sa-ságunkba kerül, ugyanúgy járunk el: miközben jól érthetően mindannyian bemu¬tat¬ko¬zunk neki, megkérdezzük a nevét és azt, hogy milyen évben és milyen napjegyben szüle¬tett. És ha már éppen Melániánál voltunk, előkértem az asztro-táblázatokat és anélkül, hogy ezt megbeszéltük volna, egyszerre hárman is nekifogtunk a Júlia horoszkóp¬adatai kiszámításának. E csapatmunkával mindössze tizenöt perc alatt elkészült a Júlia grafikai sorsképlete, amiből kiderült, hogy Skorpió az Aszcendense és az Oroszlánban együttálló Nap-Hold bolygópárosa meredeken támadja a Skorpióban álló Uránuszát. Játékos találgatások indultak el, arra vonatkozóan, hogy ez mit is jelent, amely során a legeredetibb ötlet szerint Júlia lesz a női Einstein, de ezzel aztán „le is szálltunk” az új kislány lelki világáról, biztosítva őt arról, hogy majd idejében úgy is elmondunk számára mindent, ami fontos, ha továbbra is rendesen jár elő¬adá-sokra. Időközben a Melánia férje ribizli bort varázsolt az asztalra, amit jóízűen kóstolgatunk és én áttértem a jelentősebb Bagolyvári élményeim elbeszélésére. A beszámoló, nem a magánéletem eseményeinek és fordulatainak a kibeszélését jelen¬tette, hanem a sors-nehézségeim által, valamint a problémásabb horoszkópok által felvetett problémákból kikövetkeztethető metafizikai jelenségek értelmezését.
Mivel az akkori anyós jelöltem, Mária, a Vízöntőben született, a napirenden levő, valamely Mária- problémáim egyikének a spirituális értelmezési kísérlete, szükségképpen felvetette a Vízöntő uralkodó bolygója, az Uránusz által megtestesített spirituális fény-erőnek, vagyis a szellemi önfelszabadító képesség őselvének a mé¬lyebb és árnyaltabb értelmezési szükségét. Miközben ezt fejtegettem, az jutott eszem¬be, hogy vigyáznom kell, mit beszélek, mert a társaságunkban levő Júlia egyáltalán nincs beavatva az itt hallható kauzális információk helyes értelmezésébe, de biztos hogy a Skorpió Aszcendense közelében álló, negatív Skorpió-Uránusza által jelzett késztetései miatt, most nagyon figyel. Nem szerettem volna, ha valamit is tévesen magára vesz, ezért szóltam neki, hogy a hallottakat próbálja elvonatkoztatni a saját személyétől, és legyen nyugodt, mert az ő Uránusza jelentését, mielőtt hazamenne, ha röviden is, de értelmezem. Ez annál is inkább szükségessé vált, mert biztos voltam benne, hogy az anyja által elnyomott akkori élettársam „gyáva-oroszláni” problémája, amiről még esett szó ott a későbbiekben, számára sem közömbös.
És így lett. Ami után a társaimmal „asztro-metafizikailag” megbeszéltük és értelmez¬tük az egymástól távol töltött hetek lényeges eseményeit, Júlia mellé léptem és vázol¬tam számára a horoszkópja fontosabb elemeinek a közérthetőnek vélt jelentését. Ahogy később mesélte, döbbenetes volt számára, hogy a Skorpió Aszcendense köze¬lé¬ben álló, és a Vénusz által is diszharmonikusan fényszögelt Uránusza kapcsán olyas¬miket fogalmazok meg, amik már késő-gyermekkorában és kora kamaszkorában erősen foglalkoztatták és ugyanakkor eltöltötték balsejtelmekkel és félelemérzettel: nem tudta, hogy mit kezdjen a mélyről jövő, kaotikusan groteszk szexuális vonzalmaival, amint mondta, nem tudta, „hogy szent apácává, vagy kurvává” kell-e válnia? Persze, én akkor nem fogalmaztam ilyen meredeken és igyekeztem játékos-humorosan kezelni a kér¬dést, hiszen éreztem, hogy a látszat ellenére, egy alig serdült, bizonyára elfojtott lelki problémákkal küszködő lány feszülten zavaros érzelmi és képzeti világába hatolok most be minden előkészítés nélkül. Ám, a Júliában a „kurva, vagy apáca” kérdést szülő, igazi okok jelzőjéről: a VIII. házában álló Lilith vészterhes jelentéséről, akkor még nem tudtam semmi lényegeset. Több embernek elmondtam, hogy azért szeretem az asztrológiát, mert nem kell probléma-kereső kérdezősködéseimmel meggyötörnöm azt, akinek a spirituális sors-programját értel¬mezem, és ezáltal úgy fogalmazhatom meg az asztrogrammból kiolvasott igazsá¬gokat, hogy a tulajdonos csak ritkán kelljen azokat hangosan visszaigazolja. Ezért például így, játékos társasági társalgás közben is, elmondhatok és felfödhetek egy-két lénye¬ges problémát, anélkül, hogy a beszélgető partnerem lelki világát különösen felzaklat¬nám, vagy, adott esetben, a darázsfészekbe cssapódó szavaimmal kellemetlen helyzetbe hoznám az éppen jelenlevő környezetével szemben. Amint később elmondta az akkoriban a pszichológia és a szociológia vonzás¬körében élő Júlia, miközben a horoszkópja eme lényeges (De az igazi problémát csak másodlagosan jelző) motívuma által jelzett nehézségeinek szellemi okait fejtegettem, végig arra gondolt, hogy „ez a legigazabb tudomány az összes tudományok között” és, hogy „milyen disznóság, hogy érettségire készülök és minderről semmit sem hallottam eddig, mert nem tanítják az iskolában”. És persze még valamire gondolt akkor, ami közhelyszámába ment már a baráti körünkben, de amire én épp akkor, vele kapcsolatban valóban nem gondoltam. Az tudniillik, hogy az a férfi, aki ilyen tudás birtokosa, menthetetlenül vonzza magához a szellemi tudásra szomjazó lányo¬kat, amiképpen a spiritualizált nők sokkal jobban vonzzák az igazi férfiakat mind a sugárzó szexbombák. Így, annak ellenére, hogy a lányom lehetne, és annak ellenére, hogy tudta: nekem élettársam van Bagolyváron, akit szeretek, és akivel a harmonikus kapcsolat megvalósításáért egész lelkemmel harcolok, Júliában a szerelmi vonzódás bizonyos primitív formái kezdtek kicsirázni.
Persze, ez a vonzódás nem volt ilyen ostobán romantikus. Már a horoszkópja megrajzolásánál felfigyeltem arra, hogy asztrológiailag tükrei vagyunk egymásnak, mert miközben én Skorpió szülött vagyok Oroszlán Aszcendenssel, ő Oroszlán szülött Skorpió Aszcen¬dens¬sel. Az tehát világos volt, hogy szükségképpen provokáljuk, azaz vonzzuk egy¬mást bizonyos határig, de ebben az esetben ez semmit sem számított nálam, mert annak ellenére, hogy a tudatomban elég sok furcsa dolog megfordult még akkoriban, de az éppen nem, hogy szerelmi viszonyba bonyolódjak egy Istenhidegében élő ártatlan kislánnyal, aki kora szerint a lányom lehetne. Júlia viszont nem élt még akkoriban olyan bonyolult életet, mint én, és a tíz év mulva is fejletlenül maradt öntudatával, sem akkor, sem később nem tudta ellenőrizni az érzés- és képzeletvilágát, mint én. Ő elemi kapcsolatban áll a természettel és ezért eszébe sem jutott megkérdezni olyan ostobaságot magától, mint például, hogy neki „szabad-e” szeretnie engem? Bár egyáltalán nem felejtettem el a rám tett benyomását, azonkívül, hogy érettségi ajándékként, elkészítettem a horoszkópját, tovább nem foglalkoztam vele, mert időközben egy régóta lappangó, és ezúttal kikerülhetetlennek bizonyuló, párhuzamos szerelmi viszonyba zuhantam, ami kilenc éve ott szunnyadt a tudattalanom legtitkosabb erdei gödrében. Ezt a szerelmet, amit az Emesével egy idős Gyopárral éltem át éppen a Emesétől való elválásom időszakában, ki kellett futtatnunk ahhoz, hogy azt követően, az egyik legtermékenyebb és leg¬őszintébb baráti viszonyhoz jussunk a kétszeresen is áttételes szeretői viszonyok közt egymás lelkéhez önkéntelenül átívelő vágyak kiegyenlítődése és megnyugvása után.
Gyopárral kilenc évvel korábban találkoztam, egy olyan házibulin, és olyan körül¬mények között, amikor és ahol, sehogy nem illett volna hangot adnom a derült égből villámcsapásként rám törő azon vágyamnak, hogy szeretném, ha a feleségem lenne. Egyik jó barátom volt az ő személyes meghívottja és én úgy vettem részt a négy¬személyes bulin, hogy mindössze kölcsönösen szimpatizáltuk egymást Szerénnel, a Gyopár barátnőjével, anélkül hogy korábban bár egy egészséges szexuális partneri viszony is kialakulhatott volna köztünk. Sőt: akkoriban én, a velük egyidős Ritával voltam válófélben ugyan, de még mindig erős nosztalgia-szerelemben. Gyopár is meg¬érzett akkor valamit, mert a későbbiek során valahányszor meglátogatta Isten¬hidegé¬ben Szerént, engem is felkeresett rendszerint, mikor egy pomádézott selyemsálas, puhány pesti legény, mikor egy jóképű, kemény spanyol társaságában. Talán éppen Gyo¬pár¬nak az ország- és kontinenshatárokon átívelő, általam vicces-lemondóan inter¬kontinen¬tálisnak nevezett, bolygó szerelmi életmódjából következő „utolérhetet¬len¬ségét” ismerve, nem tanúsítottam érdeklődést a külföldön tanuló Emese személye iránt akkor, amikor az édesanyja, Mária, az első Bagolyvári találkozásunk alkalmával, az akaratán kívül, valósággal kínálgatni kezdte számomra a lányát. Amikor néhány héttel a Júliával való, késő őszi találkozás előtt, a Bagolyvári műegyetem egyik folyosóján véletlenül megláttam a szemináriumtartó egyetemi tanárok és tanár¬segédek névlistáján Gyopárnak a nevét, éreztem, hogy ezt a találkozást már nem fogjuk megúszni koccanásmentesen. Elsősorban persze azért, mert anélkül, hogy erről akkoriban konkrét tudomást szereztem volna, éveken keresztül ott pislákolt szívemben az arcképe. Csak később döbbentem rá, hogy az első párkapcsolati – összeférhetőségi problémáink megjelenése után, sem Andreát, sem Emesét nem szerettem annyira őszintén, mint ahogy én képzeltem, mert a lelkemnek a számomra is titkos rétegébe süllyedt, tudattalan Gyopár-reményeim miatt, nem is szerethettem őket teljesen. Másrészt, éreztem, hogy valahol a mélyben már omla¬dozni kezdett a Emesével folytatott viszonyom és féltem, nagyon féltem a szakítástól. Hiszen úgy tudtam, és úgy éreztem, hogy Emese nagyon szeret és csak a bátorsága és a határozottsága hiánya miatt toporgunk a Mária által fenntartott patt-helyzetben és szenvedünk tehetetlenül mindketten.
Az ellenállhatatlan vonzódás miatti lelki feszültséget, illetve e régi személyi vonza¬lomnak a konkrét szerelmi kapcsolattá alakulásának a veszélyét, amelyről ráadásul az is kiderült, hogy a Gyopár számára egy, az enyémnél sokkal kilátástalanabb, és a szó szoros értelmében is, életveszélyes kapcsolattól való szabadulási lehetőséget is jelentheti, Gyopár is érezte. „Tudtam, hogy találkozni fogunk itt, mert Szerén monda már, hogy Bagolyváron élsz és el akartam kerülni a találkozást, mert azt is tudtam, hogy elkészíted majd a horoszkópomat és akkor mélyebben bele kell gyalogol¬junk a gyötrelmes magánéletembe és a zavaros lelki világomba.” Az elején voltaképpen csak az történt, hogy az ő horoszkópja és a pillanatnyi krízis-helyzete által felvetett lelki nehéz¬ségei¬nek a metafizikai értelmezései-értékelései mellett, Gyopárral végre, nagyon jól esett megbeszélni mindazt, amit több mint egy éve, hogy Emesével hiába próbáltam meg¬beszélni. Hiszen Gyopár, akárcsak a vele egyidős Emese, vagy Rita, ritka módon in¬telligens személy, azzal a különbséggel, hogy autonómia- és személyi felelősségtudat tekintetében Emesének a teljes ellentéte, és ha csak világi, esztétikai és filozófiai szintekén is, de ő tényleg „kontinentálisan tájékozott” volt. Olyan személy tehát, akivel eszmeileg csaknem egy húron pendülök azóta is, annak ellenére, hogy külön-külön alapítottunk csalá¬dot. A Gyopárral folytatott „semleges” baráti viszony, ezzel a rejtetten izgalmas, de a mindkettőnk részről még fennálló, más irányú szerelmi viszonyok miatt, a mindkettőnket megviselő kilátástalan párkapcsolati helyzet-feszültségektől terhelten, „csak” baráti kapcsolatként műkö¬dött egy fél éven keresztül mindaddig, amíg egy grafikai kiállítás ünnepélyes megnyitója után, sörözni nem mentünk néhány bohém művésszel. Bizonyos idő elteltével Emese kedvesen elbúcsúzott és hazament lefeküdni, mert másnap reggel kurzusra kellett men¬nie. Én maradtam még, látszólag azért, hogy kedvemre kibeszélhessem magam az örök tinédzserként hőbörgő zsenikkel, ha már Emesével nem jött össze a misztikus boldogságom. Hajnali három óra tájban, amikor belefáradtam az egyetemes igazsá¬goknak a művészeteket illető következményeinek az alkoholtól fűtött elmezésébe, és haza akartam menni Emeséhez, azon kaptam magam, hogy, egy gyalogosi folyó¬hídról az útra lépve, a Emese lakásával egészen ellentétes irányba visz a lelkem és a lábam. Már pirkadt, amikor becsengettem Gyopárhoz. Szerencsére tudta, hogy mi zajlik le bennem. Vagyis, azt, hogy ez a csengetés egyáltalán nem azt jelenti, hogy részeg fejjel, kalandot keresni felugrottam hozzá. Szó nélkül beengedett és hagyta, hogy úgy ruhásan le-feküdjek az egyszobás lakásban levő egyetlen ágyra, vagyis az ő ágyára. Ő, miután mellém ülve nagyon hosszan és nagyon mélyen a könnyező, szomorú szemeimbe nézett, csende¬sen mellém feküdt. Néhány percig még így fúródtunk mélyen egymás tekintetébe, majd, mintha az anyámhoz, akinél oltalmat keresek a mélyen rejlő boldogtalan¬sá¬gom ellen, lehelet közelbe húzódtam hozzá és összeért a szánk. Nem számít, hogy én mikor vetkőztem le, vagy Gyopár vetkőztetett-e le, de azt az érzést soha nem felejtem el, hogy milyen nagyszerű volt fizikailag is hazaérkezni a bölcs Gyopár egész lényébe. Nem emlékszem arra sem, hogy a lelkemet szétfeszítő tehetetlen keserűségemben már akkor is sírtam-e, vagy, hogy a számomra Gyopár által megtestesített boldogság elérhetetlensége miatti keserű sírás, csak egyetlen későbbi alkalommal tört-e fel belőlem? Talán a vele való első szeretkezéskor, vagy tényleg csak akkor, amikor Gyopár hiába várt rám egy egész éjszakán át, mert én ott ragadtam Emesénél, akihez azért mentem, hogy elhozzam a nála levő ruháimnak és könyveimnek a fontos részét?
Néhány hónappal később ugyanis, az erős szándékommal és a Gyopárral tett egyezséggel ellentétben, ostobán elgyengültem és nem voltam képes azonnal eljönni Emesétől, ahol elhagyott minden erőm és ismét sírni kezdtem, amikor a nagy nájlon¬zsákból ki akartam válogatni a mosatlan ingeimet, törülközőimet és fehérneműimet a Emese mosatlan ruhái közül. A Emese lakásának a kicsi szobája sarkában álló nájlonzsák előtt térdre rogyva, elszakadni képtelenül, tehetetlen boldogtalan¬ságom¬ban, hangosan zokogni kezdtem és csak akkor tudtam abbahagyni, amikor Emese mellém térdelve csókjaival csitítani kezdett, majd felfektetvén a mellettünk levő ágyra, maga is mellém feküdt. Szégyelltem magam e férfiatlan viselkedésem miatt, de az akkori akaratomnál erősebbnek bizonyultak az érzéseim, bármennyire is sugallta az éberségem, hogy gyengeségemnek engedve, előbb Emesével, majd Gyopárral szemben, és persze: magammal szemben is vétkezek. – Szóval, volt nekem akkoriban elég elrendezni valóm, kívül-belül, nemhogy a mindössze tizennyolcadik évét taposó Júliával folytatandó szerelmi vagy szexuális viszonyokról képzelegjek.
A Gyopár lakásában való, hajnali „kikötésem” másnap délutánján, úgy gondolván, hogy amúgy is az anyjánál lesz, „hazamentem” Emeséhez, azzal a szándékkal, hogy amíg haza érkezik az anyjától, felpakolok és szárazon közölve a tényeket, az éjszakai vonattal hazautazok Istenhidegébe. Ő viszont, a korábbi szokásától eltérően, amely szerint rendszeresen Máriánál töltötte a hétvégi délutáni óráit is, otthon várt engem. Nem firtatta még csak finom célzással sem, hogy hol, kinél töltöttem az éjszakát és nem tett semmiféle szemrehányást, amiért nem aludtam otthon. Sőt, mintha mi sem történt volna, szelíd és kedves mosolyával köszönt és megkérdezte, hogy éhes vagyok-e, pedig mi nem a klasszikus élettársi stílusban éltünk, ami szerint a nő fogyasztandó „melegételt” készít és szolgál fel a férfi számára. Azt mondtam, hogy igen, de amíg ő az asztalt megteríti ellépek néhány sörért. A békés sörözgetés közben elmondtam, hogy szeretem őt, de, ahogy mi élünk, nem lehetek boldog és tudom, hogy ő sem igazán boldog. Legalább is, nem úgy, mint ahogy azt elképzeltük, két évvel korábban, amikor megbeszéltük, hogy együtt kell maradjunk, és az együttmaradásnak az kell legyen az ára, hogy ő ne menjen vissza Nyugat-Európába tanulni. Nos, azért ahogyan most mi élünk, egyáltalán nem érte meg ott hagyni a nyugati ösztöndíját. Nem azért jöttem el vele Istenhidegéből, hogy Máriával családi háromszöget alkossunk és hét végeken itt ücsörögjek egyedül a szürke lakótelepi lakásban. Mert annak ellenére, hogy Mária nem lakik itt velünk és mi sem lakunk Máriánál, Emese tulajdonképpen két élettárssal él: Máriával és velem, aminek az a következménye, hogy egyikünkkel sem él egészen. Én őt ma éjszaka gyalázatosan megcsaltam, számára teljesen mindegy, hogy kivel, de ha ez megtörtént, akkor megtörténhet máskor is, amennyiben nem változik semmi a kettőnk viszonyában.
Egyik elképzelésem arról, hogy miért nem képes erőt venni magán és az anyjától függetlenné válni Emese – és legalább olyankor mondani nemet az anyjának, amikor Mária a közös programszervezésekkel gyökerében zavarja, sőt: valósággal zaklatja a mi viszonyunkat – az volt, hogy, mivel én vagyok a Emese életében tulajdonképpen az első férfi, nincs tapasztalata arról, hogy milyen egy más férfival együtt élni és ezért, nem képes felmérni azt, hogy mit kockáztat, amikor a mi boldogságunkat és boldogulásunkat alárendeli a személyét és az egész lényét lebénító, zsarnoki anyja szeszélyeinek és féltékenykedésének. Már korábban is beszéltem neki arról, hogy amennyiben huzamosabban távol leszünk egymástól, mindketten inkább képesek leszünk értékelni azt, hogy igazából mit is jelentünk egymás számára és, hogy külön – külön, milyen áldozatokat kell hoznunk annak érdekében, hogy együtt maradhassunk és biztosítsuk egymás számára a partneri viszony teljességét, és ezzel együtt az élet egészséges folytatását, minden szempontból és minden szinten. Emese, akárcsak korábban, azt mondta, hogy a változtatáshoz nincs elég ereje és az ideiglenes különélés újabb felvetésére is, szintén csak szomorúan mosolygott, mint máskor, jelezvén, hogy elfogadja azt, amit én határozok. Ismert passzivitását ismételten tapasztalva, bementem a szobámba és összepakoltam a legszükségesebb ruhákat és elköszöntem tőle. Tudtam, hogy mindkettőnk számára torokszorítóan szomorú karácsony következik, de azt is tudtam, hogy bármi történjék is, a szilveszterem már nem lesz szomorú, mert a volt hallgatóimból verbuválódott otthoni barátaimmal leszek együtt, akik között már nem a hazug ünneplés és nem a részeges bulizás a lényege az ünnepi együttlétnek. Meggyőződés nélkül mondtam Emesének, hogy szeretném, hogyha vakációra ő is el jönne Itenhidegébe és így az ünnepek alatt csak velem lenne. Akkoriban még ott rejtőztek lelkemben a hipokrita humanizmus alaposan belém vésett gyökerei. Csak később, a Gyopárral való őszinte és mély beszélgetések nyomán – amelyek során megérthettem, hogy az élettársamat és bárkit is, csak akkor tekinthetem ténylegesen egyenlő partneremnek, ha már kezdetben, a viszony legelején semmitől nem akarom azt megkímélni, vagyis ha nem akarok senkit a hiábavaló és hazug nagyvonalúságommal félrevezetni – jöttem rá arra, hogy bármit is tenne az ember, soha, senkit nem szabad még csak kedves és vigasztaló szavakkal sem – kegyes hazugságokkal sem – ámítani. Ezt már sejtettem korábban is, és voltaképpen ilyen tisztán is indult a Emesével való viszonyom, de mivel Mária mindig kegyetlenségnek és gorombaságnak tüntette fel az ilyen jellegű, viszony-normalizálásra irányuló tisztázási kísérletemet és ilyenkor a Emesét óvó protektori szerepet játszotta el velem szemben, vagyis „az intoleráns, és kíméletlen idegennel” szemben, sikerült engem is belesodornia a jóságos hazugságok mágikus körének a fertőjébe. Ahhoz, hogy e csaknem két éves kényszerhelyzetben rám ragadt lelki mocsoktól megtisztuljak, szükségem volt a hat hónappal később bekövetkező tényleges szakításunk traumája alatt, az önleleplezési reflexek újbóli felélesztésére, és ezt, az önmagamhoz való őszinteségi igénynek a folyamatos fenntartását, jórészt Gyopárnak köszönhetem, akivel szemben, már csak azért is, hogy legalább önmagammal egyenesben lehessek, semmiféle kegyes ámítást nem alkalmaztam.
Az Emesétől való elválást végül, az életem legerősebb vírusos hűlése segítségével tudtam keresztülvinni, és miután a rengeteg hiba-belátással együtt, a teljes Jupiteri megvilágosodást hozó betegségből egészen felépültem, végleg hazaköltöztem Istenhidegébe, és így, a betegség nyomaival együtt, elhagytak a nyomasztó lelki élményeim is. Azt viszont szomorúnak találtam sokáig, hogy az egész héten át engem ágyhoz láncoló betegség alatt, amit Emesénél vészeltem át, nem hívhattam fel Gyopárt telefonon, és így teljesen elveszítettem vele a kapcsolatot. Szégyelltem ugyanis, hogy még mindig Emese mellett vagyok és várom az ő változását, holott Emese világosan kifejtette, hogy nincs a további együtt-létünknek tétje, mert ő egyelőre hallani sem akar gyermekekről és családról. Csak a betegség alatt lett egészen világos számomra, hogy az áldás nélküli, spirituális szempontból sterillé vált viszonynak véget kell vetnem, és, amint lábra álltam, már csak az Emesével szembeni tisztesség nevében is, azonnal haza kellett utaznom Istenhidegébe. Azt viszont egyáltalán nem gondoltam, hogy ez a hazautazás, egyúttal a Gyopárral való szerelmi viszonyomnak is a végét fogja jelenteni.
A Júlia-történetben viszont, egyelőre még otthon vagyok Istenhidegében és a Emese és a Gyopár nélkül töltött rideg és kietlen karácsonyom is eltelt. E karácsonyon éreztem meg először tudatosan, hogy mennyire hevesen tud fájni a sorozatos szerelmi csőd miatt érzett boldogtalanság. De valahogy mégiscsak eltelt a karácsonyi éjszaka és Gyopár édesapjának valami hivatalos dolga akadt Istenhidegében. Így hát Gyopár, kezében egy, az édesanyja által készített süteményeket tartalmazó kartondobozzal, meglátogatott karácsony másnapján. Mindössze egy rövid délutáni beszélgetés erejéig akart maradni, mert a lelki fenntartásai mellett, ténylegesen nagyon meg volt hűlve. Ma már tudom, hogy honnan származott a hűlés: akkoriban ő is igen keményen támadta a sorsát, vagyis az akkori élethelyzetét. Igaz, hogy a kezdetben szűknek ígért látogatásnak egy másfélnapos szerelmeskedés lett a vége, de az erőst meghűlt Gyopár, nem akart a családjától elmaradni szilveszterre, amit mi, egy gyengén fűthető kis falusi házban töltöttünk a máig élő, kis baráti társaságban.
Gyopár tehát, enyhe bánatomra, haza utazott a szüleihez szilveszter előtt és én éppen lelkesen sürögtem-forogtam a régi hallgatókból lett előadótársaimnak és azok hallgatóinak, nővéreinek, férjeinek a körében, az Istenhidege melletti faluszéli házacska konyhájában, amikor egy, korban velem egyivású, jóképű férfival együtt Júlia is betoppant a sziilveszteri mualtó- és szálláshelyül szolgáló, bérelt falusi házba. A férfi köszönt, hogy szevasztok, de csak annyit időzött, amíg letett valami táskákat, aztán mindjárt fordult is ki az ajtón, miközben jó szórakozást és boldog új évet kívánt. Csak később tudtam meg, hogy Júliának a nálam is fiatalabb édesapja volt a jóképű férfi, aki mindössze elhozta autójával a lányát és már indult is vissza, szilveszterezni Istenhidegébe, az ő társaságába. Éjfél előtt két órával egy átfogóbb jellegű metafizikai előadást tartottam az evangélium azon mondatára, hogy „Ti azt mondjátok, hogy messze van még az aratásnak napja, de én azt mondom nektek, hogy tévedtek, mert a mezők az idők elejétől készen állnak az aratásra.”, miközben olyan, misztikus jellegű gondolatokat fogalmaztam, amilyeneket korábban Mátétól hallottam a METÁ-val töltött szilveszterek alatt. Például azt, hogy senki sincs közöttünk most véletlenül, mindenki, még a tizenhét éves Júlia is rá fog jönni a következő években, hogy miért kellett velünk legyen ezen a szilveszteren. Erzsike, aki a leghamarabb vállalta a hallgatóim közül az előadások tartását, elhozta a tánc közben kígyószerűen vonagló, szépséges húgát és a két, ugyancsak szemrevaló lány-unokatestvérét, de velünk volt Iringó is, az a későbbiek során gyönyörű előadásokat tartó tanítónő is, akit egy évvel korábban meg kellett kérjek Bagolyváron, hogy Emese helyett, akit az anyja lebeszélt arról, hogy az előadásaimra járjon, az előadási- és teremdíjakat beszedje a hallgatóktól. A lányok száma jóval meghaladta a fiúk számát és ráadásul az a fiú, akiről tudtam, hogy szerelmes Iringóba, nem gyötörte magát a többi lány táncoltatásával, sőt: még a szíve választottját sem kérte fel minden alkalommal, ezért nagyon kellett igyekezzek, hogy minden lánnyal megfelelő arányban táncolhassak, bár szívem szerint, jobban szerettem volna akár a csillogó szemű, okos Iringóval, akár Erzsike mágikus arcú húgával, de esetleg a fekete hajú Júliával is, egymás után több lassú zeneszám közben, romantikusan egybelapulni. Júlia később elmondta, hogy ez a parkett táncosi igyekezetem őt bántotta és neheztelt, amiért vele keveset táncolok, pedig én akkor mind attól tartottam, hogy a többi lányhoz képest, nem-e kérem őt fel aránytalanul többször? És persze attól is, hogy amennyiben egy ilyen vén kujon mint én, rámenősen és kitartóan foglalkozni kezd vele, elriasztom a társaságunktól és a metafizikától. Pedig hajnal felé igencsak megtetszett, ahogy lobogtatta fekete sörényét a kemény rock zenére mindannyiunk által előadott harci táncok közben, és azon kaptam magam, hogy a vizslató skorpiói szemeimmel, rejtetten a ruha alatti idomai körvonalát röntgenezem. A másnapos beszélgetéseken már nem vett részt Júlia, mert a buli után nem aludt a társaság körében, hanem egy közel lakó rokonnál. Így a tavaszi előadásainkon való újabb felbukkanásáig, anélkül, hogy a hiánya számomra tudatosan feltűnt volna, szem elől vesztettem.
Pedig igencsak egyedül maradtam a következő hetekben, amely állapot nagyon megviseli az olyan, korábban ugymond rendezett szexuális viszonyt és intenzív szerelmi életet folytató embereket, akik az enyémhez hasonló skorpió töltettel születnek a világra. Szerencsére nem maradt sok időm ezen rágódni napközben, mivel folytonosan abban kellett ügyeskednem, hogy régi barátaimnak a hivatalos munkaidőn kívül is használható számítógépeihez hozzáférjek annak érdekében, hogy a megrendelt horoszkópokat el tudjam készíteni. Ugyanakkor az előbbiekhez képest, nagyobb méretű plakátozást indítottam, hogy felduzzasszam az Istenhidegei hallgatóközönség számát. Vagyis, hogy felkeltsem az otthoni emberek kíváncsiságát az asztrológia és a metafizika iránt, és legalább akkora érdeklődést váltsak ki a szülővárosom lakói között, mint amilyen érdeklődési színvonalhoz hozzászoktam Bagolyváron, ahol a területi rádióban szívesen sugároztak velem készített interjúkat, vagy stúdió-beszélgetéseket és az előadásiamról szóló híreket, riportokat közölték a helyi újságban is. Közben azon kaptam magam, hogy az erős szakítási szándékom ellenére, ugyanolyan erős szerelmi vágyakozással kezdek gondolni Emesére is, mint Gyopárra. De miközben Gyopárt szabadon csapongva szerethettem és kívánhattam képzeletben, Emesével szemben egy igen erős, szorongásos felelősségérzet vert gyökeret a lelkemben. Tudtam, hogy ez helytelen, mert sajnálatból, vagy lelkiismeret-furdalásból nem szabad szeretni, de azon kezdtem gondolkozni, hogy nem-e vagyok felelőtlen, amiért ilyen könnyen feladom a harcot és nem tartok ki Emese mellett. Hátha csupán azon múlik az ő felnőtti személyiségének az anyjától elkülönülő, várva-várt felébredése és kiteljesedése, és ezzel a spirituális felébredése és újjászületése, hogy mellette maradva, hűségemmel segítem őt ebben? Másrészt viszont, arra is kezdtem gyanakodni, hogy az Emeséhez való visszavágyakozásom csupán a szexuális kiéhezettségemből ered és el fog múlni, mihelyt egy komoly élettársra vagy legalább egy olyan, együttélésre alkalmas, szexuális viszonyt folytatni kész partnerre találok, akivel elfogadható szellemi színvonalon beszélgetni is lehet.
A Hold által diszharmonikusan fényszögelt Szaturnusz-Vénusz bolygó-párral a Skorpióban és az Ég Alja pontján, még negyven éves kora után is nehezen szokja meg egy sors-győzelemre vágyó ember, hogy az élethez és a más nemű személyekhez sok-sok türelem kell. Ezért, miután ez, a várva-várt női lélek, aki elképzeléseim szerint kárpótolhatott volna mindazért, amit Emesénél elvesztettem, valóságos Káli istennőként megjelent az életem színpadán, teljesen elvesztettem a türelmemet. Maja, aki ugyancsak Ritával, Eddával, Emesével és Gyopárral volt egyidős, épp oly szabad és kötetlen életet folytatott Istenhidegében mint Gyopár a különböző országok és földrészek között, de kevésbé volt racionális, és, látszatra teljesen következetlen. Csak később vettem észre, hogy káprázatot jelentő nevéhez méltóan, éppen abban áll a következetessége, hogy szeszélyes. Az elején viszont, nem fért a fejembe, hogy miután ilyen szellemi és szerelmi szomjúság-oltóan, kölcsönösen egymásra találtunk, és miután kézzelfoghatóan is bebizonyítottam számára, hogy az általam kutatott és gyakorolt metafizikában minden válasz megvan azokra a kérdésekre, amelyek nélkül, ő is, ugyanúgy mint én korábban, végigkínlódta és végigszenvedte az utóbbi éveket, és most „Tálcán kínálta számára a sors általam mindazt, amit korábban nagy szenvedéllyel keresett”, mi a csudáért kell neki mindenáron elmenni vallásfilozófiát tanulni egy külföldi buddhista egyetemre?
„ – Ádám, ne gyűlölj, amiért nem maradok melletted és nemsokára elmegyek.
– Én nem gyűlölök senkit. A szeretőimet meg különösen nem. De elszomorít, hogy te, pontosan te, aki annyi misztikus irodalmat olvastál és aki már kamasz fejjel megértettél olyan igazságokat, amiket a velem egyidős filozófusok sem képesek felérni ésszel, nem akarod spirituális igazságként elfogadni azt, amit ebben a könyvben – amit éppen Te nyomtál a kezembe a múlt héten! – Lao Ce állít, hogy az ember megismerheti az egész világot, anélkül, hogy kimozdulna az otthonának udvarából. Elszomorít és az élethelyzetemre, az emberiség világhelyzetére nézve is, kétségbeejt az a tény, hogy te, pontosan te, nem akarod elfogadni azt, amit egyébként nagyon is megértesz, és amikor ez a kép is, amit te festettél névnapomra, ékesen bizonyítja azt, hogy nagyon is jól érted azt, hogy az ember bűnbeesését előidéző három legnagyobb káprázat a vallás, a tudomány és a filozófia. Nem fürödtél eddig elég káprázatban? Mit akarsz még? Egy újabb halál-közeli állapotot? Azt, hogy megint rád fogjanak egy pisztolyt és ezúttal a ravaszt is meghúzzák? Hogy egy újabb művész-parti alkalmával tényleg belefulladj egy kerti úszómedencébe? Hogy ezúttal már ne térjen vissza a vonatát „véletlenül” lekéső szobatársad a munkásszállóba, ahol kétségbeesett magányodban korábban a halálos gyógyszereket bevetted? Még mindig rosszul akarsz járni annak következtében, hogy nem akarsz az életprogramod szerinti életutadon járni? Nem érted, hogy anyává kell válnod minél hamarabb, mert nem kerülgetheted ezt tovább büntetlenül a támadott Holddal, Jupiterrel és Uránusszal a halál és az újjászületés gyakorlati életkörét megtestesítő VIII. horoszkópházadban?
Mája olyan diplomás színésznő volt, aki színésznövendék korában végignyerte az összes „ifjú tehetség” és „remény-csillag” címkéjű országos színészi fesztiváli versenydíját, de közben rájött arra, hogy „a Shakespeare utáni, szekularizálódott színház elveszítette minden spirituális töltetét, és ezért „Én nincs amit keressek ebben a fogyasztói tudatot fenntartó, mikor szórakoztató, mikor intellektuálisan nagyképűsködő, misztifikált cirkuszi intézmény-dzsungelben.” Diplomázás után, a neves állami színháztársulatok ajánlatait elhárítva, otthagyta a profi színészi pályát és nevéhez méltóan, elindult a színház világánál veszélyesebb káprázatok ösvényén: egyházi színháztársulatot alapítani egy jóképűen szálas, Alain Delonhoz a szexuális sármjával is igen hasonlító, plébános köré csoportosult, amatőr színjátszókból álló társasággal. Az Alain Delon svádájú lelkes plébános egy negyedfizetésnyi jövedelmet biztosított Mája számára valamelyik általa létrehozott jótékony keresztényi alapítványi protokoll-alapjából, amit akkor vont meg Májától, amikor ő jónak látta. A harmonikusan fényszögelt Uránusz és Neptunusz által megjelölt, jó misztikus intuícióhoz a legtöbb alkalommal nem kapcsolódik semmiféle gyakorlati érzék. Így volt ez a Mája esetében is. Mivel a pap híveiből álló, színjátszótársak nem voltak profik, vagyis nem voltak hozzá hasonlóan érdekeltek, ezért a színpadi hittérítés sem úgy ment ahogy Maja és a plébános szerette volna. A plébános egyre elégedetlenebb lett a késlekedő eredménnyel, illetve Majával, Maja lázadó szelleme viszont, mély vallásossága ellenére, egyre fojtóbbnak érezte a hivatalos szeretővel rendelkező plébános körül kialakult, hazugságtól terhes légkört. A jóképű pap tudattalanjába visszapréselt kielégületlen szexuális vágyak mellett, a vallásos színjátszó csoport öntudati és színvonali növekedésének az elmaradása, kiváltotta hónapok és évek múltával, a nyugati filmstúdiók világa helyett a katolikus egyház berkeibe tévedt székely Alain Delonból és a hivatalos színházi élet hivatalosan vállalt labirintusa elől a vallásos színház-alkotási fantazmákba menekülő Májából, a csendes egymásra nehezteléseknek a nyilt kölcsönös vádaskodások formájában megjelenő haraggá nőtt szellemét. A helyzet akkor vált végzetessé Mája számára, amikor a plébános felfedezte, hogy a színész madárkája vallásos buzgólkodásai mellett, harmadik éve, hogy eljár a Bukarestből irányított, szekta- gyanús országos Jóga mozgalom tanfolyamaira. A bő humorérzékkel és profi megjelenítő erővel rendelkező Majával az ágyban, harsányakat nevettem, amikor elmesélte a rá, suba alatt féltékenykedő plébánosnak a Jóga ellenes kirohanásait, amelyek, a Mája misztikus liberalizmusa által srófoltan, posztmodern Savanarolai kirohanásokba és a templomi-egérnyi fizetés-megvonással való fenyegetőzésekbe csúcsosodtak.
A vallásos színjátszásban szerzett tapasztalatok mindössze arra voltak jók, hogy Maja kiábránduljon az intézményes kereszténység eszméjéből. De annak ellenére, hogy a következetes kritikáim nyomán, a Bukaresti Joga-guru személye körüli korrupciós játszmákat is kezdte észlelni, valamiért nem fért a fejébe, hogy minden keleti egzotikuma és a szexualitásra vonatkozó liberalizmusa mellett, és a látszólagos dogmamentessége miatt, humánus filozófiai rendszerként jelentkező Jóga is, akárcsak a Buddhizmus, csupán egy vallás a többi között, és semmi értelme nincs az egyik káprázat-vallásnak a másik vallás káprázatvilágával való felcserélésnek. És pontosan ez volt, amit asztrológusként, a Mája rendkívülien komplex személyének a megértésével együtt, meg kellett még tanulnom: a legtöbb esetben a ragyogó intelligencia, a jó misztikus intuíció és a tragikus gyakorlati tapasztalatok figyelmeztetése sem elég az eszmei káprázatokból való kilábaláshoz szükséges éberség megszerzéséhez azoknak, akik a Szűzben, vagy a Halakban álló Lilithel születnek, valamint több bolygóval a Skorpiónak megfelelő nyolcas horoszkópházukban, a halál és az újjászületés házában. E bolygóálláshoz méltóan, huszonöt éves kora ellenére, Mája félelmetesen sokszor volt már tényleges halál-közeli állapotban és tetsz-halotti helyzetben. A nyolcas horoszkópház ugyanis a megrázó élmények és a megrázó veszteségek életterületét jelöli, amely életkör sűrűn biztosít teljes sors-csődöket, szerelmi és világi kudarc-élményeket, egészen a halál-élményekig elmenően, annak érdekében, hogy a személy ébredjen fel a spekuláns vagy a misztikus káprázatából. A Csipkerózsika története sem más, mint ennek a misztikus beavatási aktust követő felébredésnek a mesés elbeszélése, amelyben a koporsót betörő szellem szerepét a Királyfi testesíti meg. Az én spirituális ambícióm, sajnos, nem bizonyult elég erősnek és kitartónak, sem a Rita, sem a Mája sem a Emese esetében, annak ellenére, hogy a Mája felébredésére talán mindössze egy hónapot kellett volna még várnom. Nemcsak, hogy elfogyott a türelmem, amire Majához értem, hanem egyszerűen elgyengültem. Pedig, a későbbi tapasztalatok birtokában, biztosan állíthatom, hogy, ha vele jobb nem is lett volna a sorsom, mint Júliával, rosszabb semmiképpen nem.
A Maja lelke felébresztéséért folytatott viaskodásaim ugyanis, a Dórával folytatott heves harcokhoz voltak valahol hasonlatosak, de ezek során immár, semmit nem engedtem a korrupciónak. Következetesen a szemére hánytam, hogy semmit nem ér az egész misztikus tudása és csak a szexuális aktusra korlátozódó szerelmi odaadása, mindaddig amíg, már-már tudatos következetességgel képtelen az időben létezni és megérkezni valahová. Például egy előadásra, vagy valakihez, egy megbeszélt időpontban. Nemcsak hogy rendszeres félórás késésekkel érkezett az előadásainkra, hanem egy alkalommal pontosan hat napot késett egy megbeszélt közös találkánkról. Maja a Halak jegyében született, sorsképletében diszharmonikus nappal, mint minden nő, akit magamhoz vonzottam az l970-es évjáratból. A Maja lelkét megérteni akaró igyekezetem közben fedeztem fel, hogy mintha a végzet játékának lennék áldozata. Az utóbbi évek során, majdnem minden nő, akibe szerelmes voltam, vagy aki közel állt ahhoz, hogy szerelmes legyek belé, l970-ben született. Rita, Edda, Emese, Gyopár, Maja. – Úr Isten, mi történik, miféle bűvös körbe kerültem? A Emesétől való, végleges elválásomat követően, asztrológusként még többször találkoztam 1970-ben született nőkkel és mindegyik, a korábban és közelebbről megismertekhez hasonlóan, kiemelten intelligens volt, kiemelten problémás lelkivilággal és a legtöbbször család és gyermek nélküli sorshelyzetben élt. Ezek a találkozások viszont, már megmaradtak a baráti kapcsolatok szintjén, mert a Emesétől és a Gyopártól való elszakadásom következtében szakértője lettem a hetvenben született személyek által megtestesített, hibás sors-kezelési kérdéseknek, és a „régi korok nagymestereihez” hasonlóan, óvatos lettem a hetvenesekkel, „mint akik jégen járnak”, ahogy az a Maja által kedvelt Lao Cenél olvasható. De nem lettem sajnos óvatos a hetvenyolcasokkal és a hetvenkilencesekkel. De hogyan lehettem volna? Ki gondolta volna, hogy ezek, a gyermekeimnek messzemenően beillő lányok, 18 és 28 évesen is, belém szerelmesek lehetnek?
Szomorú, hogy Gyopáron kívül, aki mind önmagát, mind az igazi élettársát és azzal együtt, a családanyai boldogságát is hamarosan megtalálta, láthatóan és érzékelhetően nem segíthettem egyik hetvenben született szeretőmet sem a teljes szellemi felébredéshez. Pedig a Mája felébresztésének egészen a közelében álltam. Tudom jól, hogy ezt nem szabad, mégis nagyon nehéz számomra, nem egy feloldhatatlan, szigorú és merev szabályok szerint, előre meghatározott (determinált) karmikus programnak a mechanikus megvalósulását látni, ebben a szerelmi sorozatban. Maja esetében, ez a mechanizmus annyira könyörtelenül hatott, hogy Ő csökönyösen kitartott amellett a szamár terve mellett, hogy bármi történne is addig közöttünk, a nyár közepén nekünk el kell válnunk, mert ő mindenképen elmegy vallásfilozófiát tanulni külföldre. Másrészt, én is hibásnak érzem magam, amiért talán még most is bolyong valahol, mert a sorozatos és következetes következetlenségei miatt gyógyíthatatlannak ítéltem, az elején mindössze szeszélyességen alapuló és naivitásnak látott, magasfokú káprázatában.
Mivel a Mája és a Gyopár szellemi megfoghatatlansága miatt úgy éreztem, hogy teljesen mindegy, hogy mit teszek, mert minden nő csak káprázatként jelenik meg az életemben az egy Emese kivételével, úgy döntöttem, hogy amennyiben nem utasítja vissza az ajánlatomat Emese, a tavaszi metafizika-táborunk befejezése után, visszamegyek hozzá Bagolyvárra. Felhívtam hát Emesét telefonon és megkérdeztem, van-e már valakije rajtam kívül? Ha nincs – és állítása szerint soha nem is volt! – akkor meg tudja-e bocsátani azt, hogy ennyi időre magára hagytam és el tudja-e képzelni, hogy újra együtt éljünk, miután én is sok mindent beláttam, megértettem és másképp látok a kettőnk viszonyában? Szegény, kicsi Emese... – A kicsi jelző, az ő diszkrét kifejezése volt arra, hogy kedves, drága. Kicsi Emese azt monda, hogy nála és benne semmi nem változott meg a tél óta, ő ugyanúgy szívesen lát maga mellett, de az én korábbi kéréseim teljesítésére most sem érzi magát képesnek: nem akarja, hogy hivatalosan házasságot kössünk és a gyermekfogamzás elleni védekezést sem hagyja abba, vagyis nem veteti ki a másfél évvel korábban a méhszájába helyezett spirált. Én akkor még úgy gondoltam ugyanis, hogy amennyiben ezek megtörténnének, az azt jelentené, hogy nagyobb felelősséggyakorlást vállal, mind velem, mind önmagával szemben, és ezáltal felerősödne az öntudata is annyira, hogy az ő személyét és a kapcsolatunkat zavaró Máriát kellő mértékben és arányban háttérbe szorítaná. Nem tudhattam ugyanis, hogy az ilyen ancesztrális anya-leány viszonyokban, az anyának a felnőtt lányára gyakorolt misztikus befolyását, még az anyává vált lánynak a több gyermekes családja iránti felelősségtudata sem képes semlegesíteni. Ennek a belátásnak az eléréséhez, meg kellett még élnem tizenkét év múlva azt, hogy Júlia, az édesanyja szelíd parancsára, tönkretegye a négy gyermekes családunkat. Mindegy, gondoltam akkor, a Gyopárral és a Majával való együttélési és közös jövő alakítási kísérleteim kudarcának ellenére, megkísérlem véghezvinni a lehetetlent. Megkísérlem a harmonikus élettársi viszonyt kialakítani Emesével, aki idő közben – és talán a szakítási kísérletem hatására. – végképp letett arról, hogy énekelni járjon az anyjával és a függetlenedés útján már az a lépés következett, hogy ebédelni se járjon hozzá. Ez viszont csak az egyetem elvégzése után valósulhatott meg.
De volt még valami, ami a Bagolyvári visszatérés irányába fordított: a tavaszi táborunk előadásainak során, társaimmal belefogtunk a Tarot tanulmányozásába, annak köszönhetően, hogy a frissen leszerelt Attila barátunk első előadásait a Tarot beavatási rendszeréről tartotta. Emellett azt is elmondta, hogy miképpen használják a Tarot kártyát közönséges kártyavetésnek látszó sorselemzésre. Ettől fogva, a közös horoszkópelemzések mellett, szünetekben és előadások után játékos kártyavetésekkel szórakoztattuk a hallgatókat és saját magunkat. Egyszer csak gondoltam egy nagyot, kiválasztottam azt a kártyát, amelyik számomra akkor Emesét jelképezte és kivetettem a nagy arkánumot. Az ötödik kártyalap helyére, vagyis a probléma feloldáshoz vezető szükséges lépés pozíciójába, a Kísértés ikonja került. Az ezt követő, hatos pozícióba, vagyis a nagy próbatételt és a megrázó, kibírandó átmeneti krízis állapotot, a válsághelyzetet jelölő hatos helyre a 13. kártya, a Halál ikonja került, és a megoldást jelölő hetes helyre viszont a 22. kártyalap, vagyis a Tao és a Bolond ikonja.
A kísértő ördög jelentésének elsősorban önmegismerést szolgáló leleplező jelentése van. A kártya tehát egyértelműen ara utalt, hogy vissza kell mennem Emeséhez, vagyis hogy bele kell mennem a kísértő helyzetbe. Az akkori helyzetben, a mai eszemmel sem tehetném helyesebben. Ma jól ismerem a démonaimat és nincs szükségem arra, hogy konkrét helyzeti kísértésekbe belemenjek azok leleplezése érdekében és megelégszem azzal, hogy az éppen aktuális ördögömmel erősen szembenézzek és a külső kísértések formájában jelentkező belső önámításoknak egy lépést sem engedjek. Akkor viszont nem tehettem mást, mint visszamenni és a bennem levő Oroszlán-ördöggel szembenézni. Nem tudhattam azt, hogy mekkora árat kell majd fizetnem azért a pokolra szállásért, aminek a végén egy új Balog Ádám várt rám. Igaz, még nem egészen a Tarot Bolondjaként, de egy, az önmaga érzelgős és misztikus hazugságaival szemben a legnagyobb bizalmatlansággal felvértezett Ádám. Akkor viszont, számomra még nem az éberség, hanem a megismerés szolgálatába állított bátorság érvényesítése volt a lényeg. És ennek az alapján, a kocka el volt vetve.
Az elhatározásomnak megfelelően összepakoltam egy nájlon zacskóba a Mája nálam levő könyveit, a véletlenül nálam maradt, gyakorló (asszánázó) joga-szőnyegét – egy picit talán mégis reménykedve, hogy amennyiben otthon találom, sikerül értelmesen lebeszélnem arról, hogy a nyáron elmenjen hazulról és akkor én sem kell Emeséhez és Máriához vissza menjek – és elvittem a plébánia melletti szálláshelyére. De Maja nem volt otthon, hát átadtam a kis csomagot a háziasszonyának. Harmadnapon virágcsokrot találtam az lakásom ajtókilincséhez kötve. Tudtam, hogy ő tette oda a virágot, és azt is, hogy ez annak a jele, hogy „szeretetben” szeretne beszélgetni velem, azaz várja, hogy újból megkeressem. Én viszont komolytalan magatartásként értékeltem részéről azt, hogy újabb hat napra, megint elment Joga káprázatban fürdeni Bukarestbe, miközben meg voltam győződve arról, hogy az általunk tartott előadásokon értelmesebb dolgokat tanulhatott volna. Ugyanakkor, irtóztam az újabb „húzd meg, erezd meg” szerű állapotoktól is. Ezért, nem hatódtam meg a virágcsokortól és nem kerestem meg. Leveléből, amit édesanyámnál hagyott, kiderült, hogy többször is keresett, de mindig olyankor, amikor nem voltam otthon, vagy mélyen aludtam. Furcsa dolgok: azelőtt sok éjszakát töltöttem el fárasztó virrasztásban, hogy tudjam beengedni az ajtón, amikor az éjszakába késve, de végre megjön, illetve azért, hogy nehogy elmenjen, ha azt látja, hogy alszom. Pedig talán értelme lett volna ennek a találkozásnak, mert soraiból az is kiderült, hogy belátta már: ahelyett, hogy személyi autonómiájának képzelt, szeszélyességhez és következetlenséghez való jogaiért harcolt volna velem szemben, inkább erőfeszítéseket kellett volna tegyen annak érdekében, hogy megbízható embert láthassak benne. Ha idejébe kézhez kapom ezt a levelet, talán minden másképp történt volna... De a volna éppen az, ami nincs, mert nem történt meg, tehát nem létezik. A kocka el volt vetve és nekem találkoznom kellett a bennem levő anyai ágon örökölt luciferi programom egy részével, külső ördögök, áruló művészek és pokoli élethelyzetek, és halálközeli betegállapot formájában.
A Bagolyvári pokoljárásomat, csak vázlatosan fogom elmesélni, mivel a Júliával való furcsa egybekelésem a jelen fejezetnek a témája. Bár az is tanulságos lenne, de ebben a fejezetben a beavatási pokoljárásnál fontosabb erőmozgások feltárásán, megértetésén van a hangsúly. Legyen elég annyi, hogy Emese és az anyja, bizarr és végül is megváltás ellenes kapcsolatában, egy olyan problémára akadtam, amit az nem csak az akkori szellemi színvonalamon nem tudtam megérteni és megoldani, hanem tizenkét évvel később sem. Mivel Mária egy, a harmincas éveiben járó ember életerejét mutatta akkoriban, álmomban sem gondolhattam arra, hogy mindössze egy év múlva, az egyetemes felelősségtudat princípiumát megtestesítő szaturnuszi őserő egyik megnyilvánulása: a Halál fogja visszavonhatatlanul, de az Emese számára túl későn megoldani a Emese felszabadulását. Emese ugyanis hiába válhatott önálló személlyé az anyja halálának köszönhetően, mert, noha akadt szeretője utánnaam is elég, egyikkel sem tudott családot alapítani.
Valamivel a karácsonyi hazamenekülésem előtt történt, hogy miközben én a régi barátnak számító Gyopárral különböző kávézókban találkázgatva, megtárgyalhattam mindazt, amit Emesével: az igazi élettársammal kellett volna folyamatosan megbeszélnem, a fáradhatatlan Mária és az őt jámbor báránykaként követő Emese számára, újabb közös programkövetési lehetőség tűnt fel a láthatáron. Egyes anyák számára lehetetlen a karmikus életképzeletben lakozó, negetív sors-mintáktól megszabadulni: a tavaszi trauma után, amikor is Emese három hónapig egyfolytában lázas volt, újra megnyílt az anya és a felnőtt lánya közötti közösségi egyesülés, vagyis az infantilis szórakozások lehetősége. Emese misztikus lázasodásának az általam történt megfejtése és a Máriával vívott hatalmas veszekedésem következtében, Emese utolsó egyetemi évét már az anyja által szervezett, különszámú énekesi fellépésekre való felkészülések nélkül kezdte, annak ellenére, hogy ezzel együtt, immár minden teketória és manőverezés nélkül, mintegy magától érthetően, maradt el az én asztrológiai előadásaimról is. E korrupt kiegyezésnek (kegyesen hazug elhallgatásoknak) köszönhetően, kezdtünk már-már békés meghittségben élni. Az Emese énekeltetései mellett, Mária korábban is kísérletezgetett olyan játékokkal, hogy Emesét minden Bagolyváron megjelenő, külföldi okkult prédikátor és varázsvesszős guru előadásaira elhurcolta, miközben ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatta azt, hogy az asztrológia nem ér semmit és Hamvas Béla mindössze egy őrült zseni, aki mindenféle haszontalan elméletet összehordott. Ezért Emese, aki nálam jóval erősebb intuícióval és asszociációs készséggel rendelkezett, egyetlen horoszkóp értelmezésébe sem mert belefogni, és egyetlen Hamvas Béla könyvet sem mert a kezébe venni. És hasonló kinyilatkoztatásokat szajkozva, tiltotta el Júliát is az anyja tizenkét év mulva, Hamvas Bélától és az általunk kauzális asztrológiától, miközben a családunkat szétrombolta.
A kimondatlan igazságokat helyettesítő, kegyes napi hazugságoktól fülledt szellemi légkörben, Mária számára megjelent az újabb közös programokra-járkálási lehetőség egy frissen diplomázó magyarországi Rejki mesternő előadásaira. Ez a nő egy hírhedt, akkoriban éppenséggel kiskorúakkal folytatott szexuális perverzitások vádjával börtönbe zárt „nagyobb” Rejki-mesternek volt a tanítványa. Azt, hogy a rácsok mögött ülő misztikus mester hiányában, kitől kapta az akkoriban teljes párkapcsolati csődben úszó Pécsi Gyöngyi, a magas beavatási fokozatáról és a bűvös Rejki-energiákat sugárzó képességéről tanúskodó azúrkék diplomáját, nem tudhattam, de mivel a hölgy hozzánk is ellátogatott és a zavaros családi-élettársi viszonya mellett a születési adatait is elárulta, le tudtam ellenőrizni, hogy valójában mennyit is ér az Erdélyi naivaknak kemény pénzekért osztott misztikus tudománya. De hiába, mert ugyanakkor tehetetlennek bizonyultam azzal a jelenséggel szemben, hogy amikor, az anyjával való béke volt a tét, a máskor minden fonákságot a szelíd, de vesékbe látó humorával azonnal találóan leleplező, intelligens Emese, azonnal átváltozott ügyefogyott naivává. A taknyos béke kedvéért, mindössze a fejemet csóválva figyelhettem, hogy milyen naiv kuruzsló trükköktől hatódik meg Emese, miközben azt meséli, hogy végre ő is megtapasztalt egy konkrét metafizikai jelenséget, mert most végre, testrészeivel is érezhette, hogy „működik a Rejki energia”. Ezt a nevetséges érvet, ami által a Rejki-hívek igazoltnak látják az ostoba tevékenységük értelmét és jogosságát, a későbbiek során többször hallottam még, és mindig nagy fáradságomba került megértetni velük, hogy a forgópisztoly és a géppuska is működik, vagyis a kellő arányban összekevert különböző anyagok szikra általi felrobbanása révén is energia keletkezik, de ez nem jelenti azt, hogy föltétlenül használni is kell. És, hogy ugyanúgy, az atombomba, vagyis a maghasadás által felszabaduló energia is lemérhető nemcsak eredmények, hanem következmények szintjén is, de ez még koránt sem jelenti azt, hogy ezt az észlelhető-érezhető „eredményeket” okozó jelenséget mindenáron használni kellene. Persze, hogy nehezen értik meg a Rejkis hallgatók, hogy mi az összefüggés az atombomba romboló energiája és a gyógyításra használt Rejki energiák között! Azoknak ugyanis, akik bizonyos eredményeket elértek e téren, rejtett hatalmi ambíciója és hiúsága miatt, nehezére esik megérteni azt, hogy miért baj az, ha ő, a mások aurája energetikai részébe való felelőtlen beavatkozással – tudatlan „bele-matatással” –, még ha jótékony szándékkal is, de mégiscsak káros módon megzavarja a gyógyítandó személy szellemi fejlődését.
Hiába magyaráztam tehát Emesének, hogy nem a gyógyító energiák szerzése a fontos, hanem a bennünk állandóan keletkező energiáknak a horoszkópból kiolvasható üdvterv szerinti használása, és, hogy ez az egész misztikus energia-nyerészkedés, semmi egyéb, mint a természetzsákmányoló, anyagbányászó-fogyasztó ember egoizmusának a naiv, de vészesen felelőtlen átvitele a spirituális szintekre. Hogy hosszú távú következményeiben, ez a naiv aura-maszatolás még az anyagi természetben észlelt radioaktív szennyezéseknél is veszélyesebb lehet! Megérteni, megértette az érveléseimet, de azt, hogy emiatt ő a belelkesült anyjának ellentmondjon, és azzal ellenkezzen, azt már nem merte vállalni. Főként azért nem persze, mert ha nem is tudatosította konkrétan, de sejtette, hogy az anyja éppen azért lelkendezik olyan nagyon a Rejkiért, mert azt hitte, hogy végre talált valami kézzelfogható bizonyítékot ellenem, vagyis valami olyan tant, ami azonnal észlelhetően pozitív eredményeket adóan „működik” és amely eredmények a felmutatásával, csökkentheti az általam művelt tudomány értékét a lánya és a Bagolyvári hallgatóim szemében.
Emese tehát, ha meggyőződés nélkül is, de végigülte a hétvégi ostoba „beavatási” tanfolyamokat, aminek „látható” eredményeképpen, ott díszeleghetett a Mária lakásának az előszobájában és az Emese szobájában is, az egyes fokozatú „behangolásáról” tanúskodó azúrkék diploma. Érdekes, hogy egyáltalán nem furcsállta senki azt, hogy néhány nappal a misztikus behangolása után, Emese hosszan ágynak esett. A Rejkinél erősebb influenza (influent = befolyásoló, vagyis tudati befolyásoltsági állapotról tanúskodó betegség) járvány döntötte ágyba, miközben nekem, aki egész télen izzadt fejjel jártam haza karate-edzésekről és Rejki-behangolást nem kaptam, semmi bajom nem lett. Világos volt tehát, hogy a gyakorlati megkülönböztetési és lineáris összefüggés-észlelési képességünk sokszor a legnevetségesebb módon vezet félre, mert az Istennek sem akarjuk meglátni azt, ami üti ki a szemünket, ha az ami a szemünk, vagyis a tudatunk előtt csillog és vibrál, nem fér be a vágyaink, az ambícióink, vagy félelmeink által vezérelt karmikus képzetünkbe.
A Pécsi Gyöngyike által okitott Rejki csoda-erejével való egyik misztikus kapcsolatba kerülési módszeréhez tartozott az is, hogy a Gyöngyikének kemény pénzeket lepengető Bagolyvári ámulók másnap el kellett meséljék azt, hogy mit álmodtak a hozzánk is ellátogató és a beszélgetésünk során szellemileg teljesen műveletlennek és erkölcsileg hiteltelennek bizonyuló mesternővel való találkozások után. Azt, hogy Emese mit álmodott akkor, soha nem tudtam meg, mivel titkolózni kezdett, amikor látta, hogy nem veszem komolyan ezt a misztikusan nagy ügyet, de azt, hogy Mária mit álmodott, megtudtam annak köszönhetően, hogy Iringó is, aki Emese helyett nekem titkárkodott és a hallgatóimtól a teremdíjakat beszedte, befizette a Rejki tanfolyam árát és elment az első előadásokra és első fokon ő is behangoltatta magát. Később rengeteget nevettünk, valahányszor a szexuálisan misztikus behangolásának a történetét elmesélte. („Persze, hogy majd felrobbantak bennem azok azok a k. Rejki energiák, amikor a négy fiú rátette a tenyerét a különböző testrészeimre.”) Mária tehát lelkesen elmesélte vasárnap a tanfolyamon, hogy azt álmodta szombat éjszakán, hogy Emesével ketten utaztak egy személygépkocsiban és minden nagyon kellemes és nagyszerű volt. Jó volt a hangulatuk, nagyon élvezték mind az utazás állapotát, mind az egymás társaságát, csak éppen hogy nem jó irányba haladtak az autóval. Általam értelmezve: célt tévesztettek, rossz irányba haladtak együtt azon a kellemes utazáson, abban az autóban. (Naná, hogy célt tévesztettek a Rejki útján, hiszen az akkor 57 éves Mária kilenc hónap múlva már a túlvilágon volt!)
„ – Ennél beszédesebben, mint ez az álom, még én sem tudtam volna kifejezni, hogy tulajdonképpen mit játszanak ők ketten. És mit mondott erre Gyöngyike, hogyan értelmezte ezt az álmot?
– Nem értelmezett az semmit. A szokásos misztikus bűvészkedései mellett, a Rejki eredetéről, hasznosságáról és nagyszerűségéről mesélgetett és persze saját kivételes személyiségéről, mint ahogy az, egy hamisan avatott, Oroszlán jegyű személyhez illik.”
Máriának eme egyértelműen beszédes álmának a megfejtése után, valamint a Emese megbetegedése után, nem beszéltünk sem az általam felelőtlennek nevezett Pécsi Gyöngyiről, sem a Rejki csodáiról Emesével, hiszen volt más, amiről beszélgessünk elég. Ezért, a beállt párkapcsolati szélcsendben annál elkeserítőbb volt számomra Emesének az a bejelentése, hogy hétvégén nem mehetünk ki ketten az édesanyja vidéki házikójába, ahogy hétfőn terveztük, mert ő most feltétlenül részt akar venni az éppen aktuális, második behangolódás elérését célzó tanfolyamon is. És ezt pontosan akkor, amikor e pompásnak ígérkező nyár eleji, jó levegős és anyai telefonhívásoktól mentes, idillikus együttlétre, a sok viszontagság után, annyira szüksége lett volna mind a kettőnknek! Az, hogy lelki depresszióba, letargiába, csüggedésbe, vagy más ilyen negatív állapotba jussak, szóba sem jöhetett már a metafizikai ismereteim és a több ideje tudatosan gyakorolt spirituális felelősségre való törekvéseim következtében. De szellemi tudatosságom még messze állt az egészséges ember éberségétől és azért elindult bennem egy olyan veszélyes folyamat, aminek a megállítása érdekében le kellett döntenem öntudatlanul magamat a lábamról. Már a középkori keresztény misztika tudott arról, hogy „Amennyire közelebb jutsz Istenhez, annál inkább közeledik hozzád a Sátán.” Azt, hogy ennyi remény és, végül is, az öntudatomat is sértő „békés” kompromisszum, elnézés és más formában jelentkező áldozat ellenére, Emese, az idillikus együttlét lehetősége helyett, az anyja hatalmi mániáját kímélő, az ostoba alpárisággal kiegyező magatartást választja, nos, ezt már nem voltam képes lenyelni, és igazi érzéseimet, azaz ellenérzéseimet a tudat alá süllyesztve, egyre intenzívebben támadtam, vagyis gyűlöltem képzeletben a kettőjük eme törvénytelen egységét. Támadtam Máriát, támadtam Emesét, támadtam a szélhámos – mert arról meggyőződtem a nálunk tett látogatása óta, hogy nem naiv, hanem tudatosan csaló! – Pécsi Gyöngyit, az egész Rejki mozgalmat, mindenkit és mindent, aki és ami ezt, az általam mocskosnak ítélt helyzetet a meghozott áldozataim ellenére is, fenntartotta.
Vágyai és reményei meghiúsulása miatt bánatba esett, valamint az általánosan zavart helyzetében, az ember nem veszi észre, hogy mások nem föltétlenül ellene cselekszenek, és nem neki akarnak rosszat, hanem mindössze mindenki magának akar egy olyan jót, ami a mások „jó”-jával ellenkezik. Sőt azt sem veszi észre, hogy ezt, az ő elképzeléseivel, szándékával és akaratával ellenkező sors-játékot nem az Úristen eszeli ki, hanem a kábulatából hozzá hasonlóan felébredni nem képes többi ember, és ilyenkor önkéntelenül bár, de az elképzeléseivel szembeszegülő egész konjunktúrát: a sors-körülményeket és folyamatokat támadja, holott a sors-játszmákat támadni annyit jelent, mint az egyetemes törvényeket, és ez által az azokat létrehozó Istent támadni. „Ne játssz a játék ellen”, idéztem a hallgatóimnak gyakran, és íme, most én kezdtem el mágikus képzeletemben a játék ellen játszani.
Akkoriban folyamatosan jártam Bagolyváron karate edzésekre és hetente tartottam metafizika-asztrológia előadásokat, ezért mind fizikailag, mind lelkileg erős voltam, annak ellenére, hogy spirituálisan már nem lehettem tiszta, mivel a visszaérkezésem után, a „családi béke” fenntartása érdekében, lemondtam a korábban minden kudarc ellenében fenntartott, Emesével való, nyílt és őszinte beszélgetési igényemről, és mint egy klasszikusan idióta férj, megelégedtem a folyóügyek felszíni megbeszélésével és az érzékileg még mindig gyönyörűség-teljes szeretkezésekkel. Akkor még nem tudtam, hogy a belső szellemi hatalmakat és az öntudatot nem lehet becsapni és ezért azt sem vettem észre, hogy karate edzésekről hazafelé menet, azért iszok egyre nagyobb mennyiségű sört és vodkát, hogy a racionális gátakat feloldva, legalább önmagammal társalogjak, ahogy a nagyon taccsra ment részegesek ezt megteszik hangosan is. Én ezt a belső monologizálást külső megnyilvánulási formák nélkül tettem. Amikor ezekkel a kis kocsmai kitérőkkel a külvárosi tömbházlakásba hazaértem, Emese rendszerint már aludt. Ha nem aludt, akkor olvasott és az olvasás szentségét tiszteletben tartva, nem mentem be hozzá beszélgetni - akárcsak tizenkét évvel később Júliához, ha éjszaka közepén kimentem a vécére és láttam, hogy nála ég a lámpa, vagy világít a számítógép képernyője - de ha nagy ritkán a nappaliban, vagy a konyhában találtam, a beszélgetésekből veszekedések, majd kiengesztelő szeretkezések lettek. De hiába a külső tiszteletadás, mert az Emese elleni mentális támadásaim ugyanúgy folytak csendben, aminek a megszüntetését végül is egy iszonyú hűléssel sikerült elérnie a visszaható sorserőknek. Tulajdonképpen a felettes Én-em volt, aki térdre kényszerített, mivel az egész folyamat alatt, mintha tudtam volna, hogy azért iszom a sok vodkát és azért nem viszek törülközőt edzésekre, hogy végre beteg lehessek. Látszólag, mintha elbíztam volna magam, és már május elejétől nem vittem magammal törülközőt karate edzésekre, holott a kauzális Én-em volt az, aki ezt kieszelte. És az eredmény nem is késett: a kora nyári meleghullám közepette, hirtelenül télire hűlt a levegő. És talán még akkor sem tudtam volna annyira meghűlni, hogy öt napra rá, halálhörgéseket hallatva kelljen levegő után kapkodjak, ha idejében észbe kapok és ágyba fekve lecsendesedek, ahelyett, hogy folytatnám a magányos „görcsoldó” vodkázásokat. Így végül is sikerült kiterülnöm és az izzasztó tabletták kivételével, gyógyszer nélkül végigvészelt fullasztó éjszakákon szembenéznem a Tarot kártya által két hónappal korábban bejelzett belső Luciferrel.
Mivel úgy éreztem, hogy a mellem közepére, vagyis a szív-központomra rátapadt egy sötét erő, ami el akar veszejteni, és megsejtettem, hogy ezt a szurok-erőt a korábbi hetekben én hoztam létre a nappali tudatom elől elrejtett, és a tudattalanom bugyraiba süllyesztett harag-képzeletemmel, ezeken az éjszakon kezdtem elgondolkozni azon, hogy mire gondolhatott Jézus, amikor azt mondta, hogy boldogok a tiszta szívűek, mert megláthatják Istent. Nyilvánvaló, hogy nem egy külső Istennel való találkozásra gondolt, hanem az Isteni igazság meglátására, az egyetemes teremtés céljának a megértésére, a léttörvényeknek a személyi tudatban történő, felismerési képességeink elérésére. Persze, még távol álltam én akkor, hogy egyetlen betegség segítségével tiszta szívűvé váljak! De a betegség kellős közepében megszületett az a vágy bennem, amely nemcsak a betegség poklából vezetett ki, hanem elérendő vezérelvként lebegett előttem a később jelentkező próbatételek elfogadása és megoldása nehéz napjaiban és óráiban. Akkor tudatosodott bennem az, hogy a betegség annak a jele is, hogy Emesétől most már ténylegesen végleg el kell válnom, amikor a lábadozás egyik napján azon kaptam magam, hogy örvendek annak a háta mögött becsattanó ajtózár hangjának, ami azt jelezte, hogy két napra magamra hagy és egy közös barátunkkal elutazik az édesanyja vidéki kunyhójába, oda, ahová én szerettem volna vele együtt elmenni még két héttel korábban. Volt tehát időm és nyugodt körülményem végiggondolni az utóbbi két hét, két hónap és két év eseményeit. A betegség időszaka egybeesett azzal az időszakkal, amikor két évvel korábban Máriának - akárcsak nyolc év múlv Mártának -, sikerült különböző ártatlan célzásaival megingatnia Emesét a belém és a párkapcsolatunk erejébe vetett bizalmában, és ezáltal persze, a lánya saját személyiségébe és képességeibe vetett bizalmát is, aminek következtében Emese hamarosan „teherbe esett”. Egyébként Emese korábban elmesélte, hogy amikor még nem ismert személyesen és azt, a kazettára vett előadásomat hallgatta, amelyen a párkapcsolatok metafizikájának hátteréről beszélve, magyarázgatttam a hallgatóknak, hogy mi is áll igazából a „teherbeesések” metafizikai hátterében, őt egyáltalán nem lepte meg az a „meredek” állításom, hogy az öntudatában és hormonműködésében össze nem zavart, érett nőben csak akkor fogan meg a magzat, hogyha magának sem bevallotan szorong a magzatfoganás lehetőségétől, vagy öntudatlanul gyermeket akar. És, hogy a szellemileg zavarodott nők éppen azért esnek teherbe, mert félnek a teherbeeséstől. Sőt ugyanazt mondta mint, amit Gyopár és Mája, és Iringó és Szilvia és később Júlia is mondott, hogy kamasz korában ő is tudta ezt, de aztán jöttek a józan, gyakorlatias tanácsok és a tudományos anyai ijesztgetések, aminek következtében az idevágó veleszületett tudását és hitét elfelejtette. A bennünk egymás iránt meghasonlást idéző végzetes krízis abból keletkezett, hogy Máriának sikerült másodszorra immár feloldhatatlanul elültetnie ezt, az aggodalmas anyai féltés formájában tündöklő, de valójában a féltékenység ördöge által kieszelt sötét kételyt a lánya szívébe. Tény, hogy e külső és belső napsütéses hétvégi beteg-magányomban sikerült személyiségtudatom finomabb szintjein is elfogadni azt a tényt, hogy Emesétől, épp az ő érdekében kell elválnom elsősorban. Azért tehát, hogy nélkülem vívja meg az önfelszabadító harcát az anyjával, annak ellenére, hogy lelkemmel és ösztöneimmel nem tudtam ezt még mindig elfogadni és valahányszor a konyhában, vagy a nappaliban bele akartam fogni abba, hogy ezt elmondjam neki, fojtogatni kezdett a sírás és azt megállítandó, vissza kellett fordulnom a szobámba és lefeküdnöm az ágyamba.
Ami a Emese személyiségének az anyja zsarnokoskodása alóli felszabadulását illeti, jól tippeltem, mert amikor később, mint egy narkós függőségben szenvedő félnótás, az újrakezdés reményében kétszer is visszatértem Bagolyvárra, látszólag a Emesénél maradt ruháim, könyveim és egyéb használati tárgyaim elszállítása érdekében, örömmel és ugyanakkor szomorúan tapasztaltam, hogy végre már nem selypít, és nem vékonyítja el a hangját, amikor az anyjával beszél telefonon, hanem felnőtt módra és határozottan beszél vele és az általam sokat várt nem-eket is kimondja már bátran. Hiába, hogy én indítottam el a felszabadulás folyamatát, mert ennek a gyümölcsét már nem élvezhettem. Valaminek mindig meg kell halnia, ahhoz, hogy valami új állapot megszülethessen, egy új jelenség kibontakozhasson. Ugyanakkor viszont, a mélyben visszafordíthatatlanul elindult az a betegség is, amely az életerős Máriát nyolc hónappal az én Bagolyvárról való távozásom után, minden misztikus és nem misztikus energiákkal való pumpáltsága ellenére, idejekorán átköltöztette a túlvilágra, de ezt én már Istenhidegében, a Júlia iránti szerelemmel a szívemben értem meg. Nem örvendhettem a szabad Emese mellett az életnek. Az utolsó, Máriával folytatott telefonbeszélgetésünk éppen arról szólt, hogy meddig maradok még a lánya, vagyis a félig az ő tulajdonát képező lakásban? Bizonyára megnyugodott, amikor meghallotta, hogy sikeresnek bizonyult az aknázó munkálkodása, mert még aznap éjszaka végérvényesen hazautaztam Istenhidegébe. Egyikünk sem tudhatta még akkor, hogy szegény Mária piruszi győzelmet aratott mindössze: velem szemben megnyerte a csatát ugyan, de elvesztette azt a nagy háborút, amit a lányának az ő fennhatósága alatti tartása érdekében folytatott a saját lelkiismeretével. Emese végül is, a saját tapasztalatainak, kudarcainak és sikereinek az útját kellett járja. Nem lett ő sem énekesnő, sem metafizika-oktató. És, amit rögtön otthagyhatott az anyja halála után, az nemcsak az operaénekesnői pálya, hanem az is, ami miatt, két és fél évvel korábban, otthagytuk az Istenhidegei békés együttlétet és elköltöztünk Bagolyvárra: végzős, utolsó éves egyetemista státusa ellenére nyomban otthagyta, a konzervatórium zenetanári és kórus-karnagyi szakát is. Ahogy közös ismerőseink mesélték, az anyja temetése után, még az egyetem tájára sem ment többé, mivel időközben anyagilag sikerült függetleníteni és önállósítani magát: elvégzett egy számítógépes könyvelési tanfolyamot és ezzel a tudással sikerült egy jól menő hangszerárusító céghez, jól fizetett könyvelőnek bedolgoznia magát.
Itt az ideje, hogy végleg elbúcsúzzunk Ritától, Eddától, Emesétől, Gyopártól és Majától, valamint a sorsomat a tragikusan gyönyörteljes lényükkel kísértő, kísérő és irányító összes szeretőmtől, és forduljunk végre a szívünk melegével és értelmünk fényével a nyílt anyai terrortól ugyan szabadulni akaró, de a nálam fiatalabb anyja által, még Máriánál is misztikusabban befolyásolt és e befolyás által a négy gyermekes családanyai státuszában tizenkét év múlva elgáncsolt Júliával szembe. A korábbi fejezetek során leírt materializációs folyamatok és az ideális szerelmi beteljesedést nehezítő láthatatlan erőterek és erővonalak összefüggő logikai fonalát próbáljuk ugyanis kitapogatni e rendkívüli regény lehetőségeivel. A hangsúly tehát, most annak a misztikus összefüggésnek a feltárásán van, amelyet a nappali éber tudatommal én sem értek. De határozottan tudom azt, hogy semmiképpen nem történhetett volna mindez másképp és egy adott pontig, a betegségből való lábadozás közben végrehajtott spirituális megfordulás pontjáig, mintha minden lépés ki lett volna előre számítva, minden úgy kellett történjen, ahogy történt. Nehéz világosan kifejteni, hogy miféle háttér-erők hatása vezetett oda, hogy ennyi, mellettem beért, vagy általam tudatosan érlelt női léleknek és ennyi pompás női testnek az izgalmas vonzása és taszítása bűvköréből magamat kiszakítva, ennyi lángoló szív harcát lángoltató katartikus dráma után, hogy ennyi, „ha akkor másképpen csináltam volna, akkor másképpen lett volna” szerű gyötrődés után, mi vezetett mégis oda, hogy másfél évvel a Emesétől való hazaköltözésem után, a sokak által – és gyenge, kételkedő pillanataimban még általam is – ártatlan gyermeknek gondolt Júliával együtt arra az elhatározásra jutottam, hogy minden ésszerű józanság által előrevetített társadalmi-gazdasági kilátástalanság, minden szülői és nagyszülői aggodalom és az egymáshoz való kötöttségünket ellenző, látható és láthatatlan szülői és nagyszülői ambíció, minden ellenakarat ellenére, összeházasodjunk? Miféle korcs vagy ép, teremtő és megváltó, vagy visszahúzó és romboló sors-erők lehetnek azok, amelyek miatt a sorsunk összefonódott tiznkét évre, annak ellenére, hogy sokáig nem tudtunk az anyáink félelmétől, nyílt és és rejtett beavatkozási mániájától független, harmonikus életet folytatni? Olyannyira, hogy a Júlia édesanyját végül teljesen el kellett tiltanom az általunk létrehozott családunktól, amikor rá kellett jönnöm, hogy annak, a mi családi egységünkkel szembeni titkos ellenkezése, és a család felbontására való törekvése még a második és a harmadik gyermekünk születése után sem múlt el, és nem hagyta abba az intrikálást, a lányának a velem szembeni titkos és alattomosan csavaros, de csökönyös céltudattal végzett felbujtását?
A bennünk is élő sorserők kiegyenlítődési kényszere hozza létre a szerelmi vonzerőt és ezétrt, a szerelem elveszi az ember gyakorlati látását a kiegyenlítődéshez vezető kiélezett sorsállapot megvalósulása érdekében. Ezért, az anyja által irányíthatóan infantilisnak nevelt Júlia, sokkal érettebbnek tűnt számomra akkoriban a nála nyolc-tíz évvel idősebb nőknél és az ETA-ban divó misztikus elméletre alapuló szellemi tévhit következtében, úgy véltem, hogy ő spirituálisan fejlettebb értéktudattal érkezett a felnőttek világába, mint amazok. Szinte már csecsemő korától rá volt kényszerítve arra, hogy környezete érzelmi hullámzását, a hullámok völgyeit és ránézve esetleg veszélyt is hozni képes hangulatválásait figyelje. Amint kapcsolatba került a baráti körünkkel, előadásról előadásra járva szívta magába a kauzális információt. Meglepve észlelte a következetességre, nyíltságra és megbízhatóságra való törekvésünket és attól függetlenül is, hogy az én személyem a kezdettől izgatta képzeletvilágát. Hát eldöntötte, hogy amennyiben társaságra van szüksége, inkább hozzánk csatlakozik, ha lehet, mint az általunk feszegetett létkérdések boncolását unó, diszkóba és hokimeccsre járó osztály- és iskolatársaihoz. Én ugyan nem észleltem, de később azt mondta, hogy ő akkoriban ugyanolyan érzékeny félszegséggel, visszahúzódó bizalmatlansággal viszonyult a férfiakhoz is, mint ahogy általában az emberekhez és a számára igen bonyolultnak és veszélyesnek tűnő, „felnőttek világához”. Édesapjának a gyengeségként értékelt lelki érzékenységét elfedni hivatott, és így a Júlia szeretetvágyát bénító „józan ésszerűségének” a merev férfi-szobra, valamint a nyugdíjas rendőr nagyapja szenvedélyes indulatkitöréseivel színezett férfi-modell, semmi jót nem ígértek Júliának a majdani Férfira vonatkozóan. Mikor minden racionalitást elsöprően tüzes, mikor kegyetlen-hidegen spekuláló, a maga számára is kiismerhetetlenül ellentmondásos, vérzően-érző lelke, valamint a szüleitől való állandó rettegése, a női mivoltát megalázónak, alárendeltnek érző, és emiatt szenvedő édesanyja, valamint a viharos lelkű nagyanyja a „kan-kutya férfiak, egytől-egyig ugyanazt akarják” stílusú szónoklataival, már alapjaiban egy ingoványos, kegyetlen és veszélyes, negatív-szuggesztiók mocsarává tették Júlia számára a szerelem, a szexualitás, a párkapcsolat és a házasság képzeteit.
De - amint mondta - , ugyanúgy, ahogy mindig világosan ott állt az én nappali tudatomban már a korai kamasz korom óta, az ő veszélyesen ingoványos lelke mélyén is ott lappangott, aranykori álomként egy olyan párkapcsolatról szóló tudás, egy általa megfogalmazhatatlan és megmagyarázhatatlan sóvárgás az egészséges életre, amely a tudattalan halhatatlansági ösztönéből és az öt évvel kisebb öccsével 14 évesen folytatott szexuális kisérletezgetések során felspanolt, kielégülni vágyó szexuális sóvárgásaiból egyszerre eredt. Persze én erről semmit nem tudtam, mint ahogy sokáig nem tudhattam azt sem, hogy bekerültem a Júlia szerelmi vágyának, és ezáltal az életképzeletének a központjába. Amikor tudomást szereztem erről, nem számoltam eléggé életemnek e karmikus gyökerekből induló, sors-kihívásának a súlyával és mindössze egy új, kedves játékként örvendtem neki. Amikor észrevettem viszont, hogy a játék részemről is visszavonhatatlanul komollyá vált és a fiatal Júlia első éves egyetemista státusza miatt, ezúttal ténylegesen áttörhetetlen akadályokból álló helyzet elé állított a sorsom, újra kétségbeestem. Vagyis, minden metafizikai tájékozottságomat félredobva, mentálisan támadni kezdtem a horoszkópomból is kiolvasható, életem fölött ördögi körként hömpölygő, akkoriban még skorpióinak vélt sorsomat.
Szerencsére ezúttal hamar észbe kaptam, és megúsztam egy hűléssel a magamra, vagyis az isteni magomra való haragvást. Érdekes módon, miután feladtam a mentális tiltakozást és belenyugodtam a világ előtt felvállalhatatlannak látszó, sőt: akkor még abszurdnak és szégyenteljesnek képzelt páros-végzetembe, megérkezett a Júlia levele azzal a jóhírrel, amit itthon már nem közölhetett velem, mivel a vakáció-végi visszautazása előtt mondatott ki. Az tudniillik, hogy az édesanyja, ha nem is egyezett bele a kapcsolatunkba, de nem is ellenzi, vagyis, nem akadályozza azt többé, a Júlia törvényes gyámjaként.
Persze, ez még nem jelentett mindent, hanem mindössze annyit, hogy bizonyos keretek között, mégiscsak találkozgathatunk, mert az édesanyja nem fogja a rendelkezésére álló gyámi erejével és szülői eszközökkel nehezíteni a dolgunkat és a találkozásokból, meg a telefonbeszélgetésekből annyi lepereghet a szeme előtt, amennyit ő szülőként jónak lát és engedélyez. Ez viszont csak azt jelentette, hogy amennyiben Júlia két hónapban egyszer haza jön három napra, nyugodtan hívhatjuk egymást telefonon és szombaton, vagy vasárnap délután együtt is lehetünk egy pár órára, úgy, hogy Júliának az otthonról való hiányzása ne tűnjön fel és ne keltsen gyanút a nagyszülőkben, akiknél ő nevelkedett. Mindegy, gondoltam, nekem amúgy is összejött egy másfél hónapos Magyarországi előadássorozat, ami erkölcsi sikerrel és anyagi gyarapodással is kecsegtetett. Barátaink társaságában, egy nagyot buliztunk Március tizenötödike tiszteletére azzal a tudattal, hogy viszonyunk minden korkülönbség miatti lehetetlensége ellenére, szeretjük egymást, és ebben megállapodva, elváltunk több hónapig, azzal a reménnyel, hogy amíg én Magyarországról visszajövök és újból találkozhatunk, számunkra csak pozitív változásokat hozhat az idő.
És itt álljunk meg, és szaladjunk vissza az időben egy évet, amikor szintén az én főtéri lakásomban tartottuk azt a Március tizenötödikei bulit, amelyen Júlia is részt vett. Akkor figyeltem fel ugyanis igazán rá, de már nem úgy, mint a novemberi előadás után, vagy szilveszterkor, a társaságunkhoz csapódott, fizikailag ugyan érett, de mégiscsak mindössze egy érettségi vizsga előtt álló lányra, akinek egy huszonöt - huszonnyolc év körüli fiatalember esetleg nyugodtan udvarolhatna, de én semmiképpen nem. Az ő és az én horoszkópomnak a karmikus tengelyei közötti áttételes átfödéseknek a karmikus jelentését észleltem és az ebből kiolvasható karakterjegyek közötti természetes vonzalmakat, valamint a Napjegyeknek és az Ascendenseknek az egymást keresztező áttételes azonossága által jelzett vonzódásokat is jól éreztem. Nem tudom, hogy a felnőtti és asztrológusi felelősségtudat miatti önfegyelemmel járó belső tiltás pillanatnyi oldódása közben, vagyis, a néhány pohár bor elfogyasztása után keletkezett hangulatban, mit beszélhettünk a lassú páros táncaink alatt, hogy milyen rejtjelezetten tapogatózó kommunikációt folytathattunk Júliával, mert azon a házi ünnepségen, számomra a Majával való összemelegedés volt a tét, ami később meg is történt.
Tény az, hogy Júlia a következő héten, az iskolából hazafelé tartva, bekopogott lakásom ajtaján, mint ahogy jó ismerősök felugranak egymáshoz alkalmanként, néhány perces csevegésre. Gyakorlatilag nem történt semmi különös, megszoktam már, hogy akinek elkészítem a horoszkópját, utólag még felkeres, egy-egy felmerülő újabb tisztázandó kérdéssel. Júlia is ilyen logika szerint járt el, nem hozakodott elő semmilyen ürüggyel és én is segítettem neki, azáltal, hogy kikérdeztem őt olyasmiről, amiről tudtam, hogy minden diáknak akad bőven a tarsolyában: a tantárgyakról és a tanárokról, az érettségi előtt álló diákok egyéniség-próbálgató csínyeiről. És persze arról, hogy miként vélekedik ő a körünkben hallott és észlelt metafizikai életszemléletről? Gondolván, hogy komolyodik a helyzet, a harmadik látogatása alkalmával megkérdeztem, hogy tudatában van-e annak, hogy mit jelent a kettőnk horoszkópjából kiolvasható sors-vonalak kereszteződése, viccesen megjegyezve, hogy asztrológiailag egymás tükörképei vagyunk? Miután, az arcán komoly kifejezéssel rábólintott, finoman céloztam arra, hogy amennyiben valamikor a jövőben, valamiféle párkapcsolati viszony jönne létre kettőnk között, az csakis úgy lenne normális, ha mindkettőnk részéről egyenlő felelősségvállalás állhatna fenn. Ez az egyenlő felelősségvállalás viszont, tekintettel, nem csak a közöttünk levő nagy korkülönbségre, de a nagyon is különböző társadalmi helyzetünkre, egyelőre elképzelhetetlen. Ezzel sikerült aránylag tárgyilagosan befagyasztani az egyelőre senkinek, semmi jót nem ígérő, perspektívátlan érzelmi helyzetet és az ő horoszkópjáról, jövendő vizsgáiról beszélgetni. Tapasztalt vizsgázó lévén, elláttam ide vonatkozó tanácsokkal és megtanítottam egy pár, általában sikerhez vezető vizsga-módszerre.
A következő hetekben elmaradt az előadásokról. Az okát úgy tudtam meg, hogy a szomszédjában lakó barátaimtól elkérte a telefonszámomat és felhívott, mondván, hogy azért nem jön, mert nagyon meg van hűlve, de „akartam hallani a hangodat.” Na, itt már forrósodni kezd a helyzet, gondoltam, jó lesz oda figyelni, mert ha nem vagyok elég éber, valami nagy disznóság sülhet ki belőle. El kezdtem beszélni neki semleges hangon arról, hogy mi lehet a hűlésének a lelki oka, mármint hogy bizonyára igen erősen támad valakit, vagy valakiket gondolatban, de a baj az, hogy nem tudatosan és őszintén teszi ezt. Ő mindezt nyomban konfirmálta is, mondván, hogy sejti az igazi okot, mivel ő sem tudja, hogy miért, hirtelen haragjában a hatodikos öccsére támadt és nem elég, hogy összevissza ordibált neki értelmetlenül, de úgy a fűtőtesthez vágta, hogy annak majdnem betört a feje. Csak hosszú múlva tudtam és értettem meg, hogy az öccsével való ilyetén agresszív viselkedésének sokkal mélyebb spirituális oka volt, mint a, pubertáskorba jutott nagyobb testvérek szokásos türelmetlensége. Három évvel korábban ugyanis, a pedegógus anyja, az ugyancsak tanítónő keresztmemával elkövették azt a hibát, hogy a nemileg éppen hogy kifejlett Júliát, a nemi fejlődés időszakának a közepénél tartó keresztmama-fiával egy ágyba fektették éjszakára. A keresztmama fia nemi szerve, ha nem is érte még el egy férfi hivessző méreteit, de a meredvedési készségével és a fiú, meg a lány elemi ösztöneivel semmi probléma nem volt, ezért, ha némileg ügyefogyottan is, de az első nagy vizitet le is rendezték hirtelen, a velük egy szobában – a gyermekszobában – aludni letett, de alvás helyett, persze, hogy a nővére ágya felől érkező, izgalmasan misztikus nesszekre figyelő, harmadik osztályos öcsike füle hallatára. Ezzel még nem lett volna semmi baj, de a keresztmamai látogatás után, a nálam is erősebb skorpió-töltetű öcsike, előbb finoman kikérdezte a nővérét a dupla anyai áldással megesett „ártatlan” erotikus események felől, majd, amikor a sejtései beigazolódtak és a nővére szexuális természete felőli ismeretei konkrét formát öltöttek, kezdte zsarolni azt azzal, hogy amennyiben nem csinálja vele is azt, amit a keresztmama-fiával, elárulja az anyjának. Így történhetett, hogy az azonos szobában alvó testvérek, hosszú hónapokon át, zavartalanul élvezhették azokat a testi örömöket, amit hasonló korú, civilizált szülők gyermekei és kamaszai elég ritkán. Az ártatlan testvéri idillnek csak az újabb keresztanyai látogatás vetett véget, amikor is, a két tanítónő, a korábbi felállásban, illetve lefekvésben szerette volna rendezni az éjszakai pihenést, de ekkor a Júlia, askkoriban igen indulatos öccséből, a két peddegógus értetlenkedése közepette, menykőcsapásként kitört a nemes erkölcsi felháborodás, vagyis az elemi féltékenység. Attól a dátumtól nem volt több vendégfogadás Júliáéknál és az anyja a nappali szobában aludt az akkori élettársával, így téve lehetővé azt, hogy a két gyermek külön szobában aludhasson. Hogy a testvéri szerelmi idill, a külön szobában való alvás ellenére, folytatódott-e napközben, amikor a felnőttek dolgoztak, nem kérdeztem meg Júliától, de valószínű, hogy igen, mert csakis a növére szexuális szolgáltatásaira tovább is igényt tartó öcsike féltékenységének a kamszos indulatokkal telt leállítására kellett szolgáljon a kis fejének a füttőtestbe való, kegyetlen verése, hiszen megérezhette kicsi Jani, hogy amennyiben a nővére szerelmes lett egy férfiba, az ő testvéri erotikus mennyországának vége.
„ – Nézd meg a Marsodat a horoszkópodban.” – Kiderült, hogy ott áll a Mérlegben, együttállásban a Plútóval és a Vénusszal. Ez a stellium hirtelenül feltörő, nagyon összetett és egymésnak ellentmondó szerelmi- szexuális szenvedélyekre való hajlamot is mutat, amit ha a tudat alá fojt az ember, az természetes módon borítja fel a belső Mérlegét, vagyis a lelki egyensúlyát. Ez, kamasz- és fiatalkorban ki és befelé ható, rombolási és önrombolási hajlamokkal egybekötött ellenőrizhetetlen agresszív kitörésekhez, idős korban kezelhetetlen depresszióhoz vezet. Ráadásul a kettőnk horoszkópjának az egymásra fektetése azt jelzi, hogy a Mérlegben, a Júlia Plútója együttáll az én negatív Marsommal és Lilithemmel. Vagyis a bennem levő Marsi erők, magyarul: az én negatív férfiasságom színezete, genetikusan, és ezért visszafoghatatlanul az ő létképzeletében levő férfi-ősképeket provokálja és aktiválja a szexuálisx vágyaival együtt.
Mindez csak felvillant a tudatomban a beszélgetés alatt, miközben a Mars és a Plútó negatív együtthatását értelmeztem számára a Mérleg erőterében, azt a tanácsot adva, hogy vizsgálja meg az édesanyja horoszkópjában ugyanezeknek a bolygóknak a helyzetét és figyelje meg az anyján észlelhető hatásukat annak érdekében, hogy saját magában is ellenőrizhesse. E végső soron, semleges és tudományos, vagyis személytelen magyarázattal, valamennyire lehűtöttem a Júlia forróságát és, egy kicsit félve is a kettőnk kapcsolatának a feltartóztathatatlanul növekvő minőségi változása következményeitől, annál inkább azon kezdtem gondolkozni, hogy vissza kell mennem Emeséhez Bagolyvárra. És mivel emellett a finom félelem mellett, minden más, szellemi, lelki és fizikai körülmény is arra sarkalt, hogy visszafordítsam a sorsom kerekét és kezdjek elölről mindent és folytassam az életemet ott, ahol karácsonykor abbahagytam, vagy ha nem, akkor járjak a megszakított vezérfonal körül mindennek a végére, Júliával sok időn keresztül nem találkoztam. Mindössze a Bagolyvári „sámán-betegségemet” követő Istenhidegébe való hazaköltözésem napján futottam össze vele az utcán. Ez a találkozás nagyon jól jött, mert elmondhattam neki, hogy a lehetséges jövendő tanárja, aki egyetemi tanár státusza mellett, nemzedékem egyik legjobb festője is, elárulta számomra, hogy paradox módon, a bölcsészi kar filozófia szakára csak úgy lehet bejutni, hogy kívülről be kell magolni a középiskolás filozófia tankönyv egész anyagát és a vizsgán lehetőleg szóról szóra leírni azokat a leckéket, amelyeket éppen kijelőlnek a tanűgyminisztériumi hivatalnokok. Néhány nap mulva, megkeresett egy kicsengetési kártyával, de nem talált otthon.
A nyár elején értesítést kaptam, hogy elfogadták egy korábbi pályázatomat és magyar állami ösztöndíjjal két és fél hónapra elmehetek festeni egy olyan külföldi alkotó táborba, amelynek az lesz az előnye, hogy külön szobám lesz és csupán a közös étkezések alkalmával kell majd együtt lennem három, Magyarországgal szomszédos országból érkező művésztársammal. Ami az alkotó munka szempontjából csillogó lehetőségnek mutatkozott, egyre terhesebb és fojtogatóbb magánnyá alakult az első hónap eltelte után, ugyanis az alkotóház gondnoka és házigazda-mindenese, lévén egy, a pályája csúcsán álló szobrász, egy USA béli „erős” ösztöndíjat pályázott meg korábban, amit megnyert időközben és éppen akkor távozott oda, amikor én, az ösztöndíjas alkotóházi tartózkodásomnak mindössze a felénél tartottam. Így, néhány nappal a távozása után, egyedül maradtam az alkotóházban. A gondnoki fizetése mellett, a félig, vagy kétharmadig „leélt” ösztöndíjak hátramaradó részét nagyvonalúan zsebrevágó pasas persze, arra spekulált, hogy én is mindent felhagyok, mert nem számított arra, hogy én tényleg dolgozni megyek oda és nem üdülni. Úgy képzelte, hogy megfutamodok majd az egyedülléttől és ő automatikusan lenyúlhatja az általam fel nem élt, de az alkotóház számára már kiutalt ösztöndíj második felét. A magánnyal még nem lett volna semmi baj, de egy hirtelenül jövő, őszi hideghullámnak köszönhetően fagyos veremmé alakult régóta javításra szoruló, önellátó központi fűtéssel rendelkező alkotóház és miután a helyi tanácsnak leadott jelzésemre, a városi polgármester személyes intézkedése folytán a karbantartók megjavították a rendszert, háromnapi üzemelés után kiderült, hogy a tartályban semmi üzemanyag nincsen. Ennek feltöltéséhez viszont már senki nem tudta előteremteni a megfelelő pénzösszeget. Művésztársaim, akik jóval kisebb megvalósítandó munkatervvel érkeztek a táborba, mint én, néhány nappal a gondnok távozása után elutaztak, én meg ott maradtam a város melletti üdülőtelep fenyvesei alatt hibernáló üres alkotóházban, ahová egy ideiglenesen alkalmazott, ám túlbuzgóan lelkiismeretes takarítónő járt ki napi négy órában, teljesen fölöslegesen.
Az, hogy mégis ott maradtam - amivel kiváltottam az időközben Amerikai diadalútját járó szobrász sírig tartó haragját, hiszen emiatt kiderült, nemcsak az ösztöndíjakkal való szélhámoskodása, hanem a gondnoki felelőtlensége is, nem volt sem hősies, sem megfontolatlan harci tett a részemről. Sőt, azáltal, hogy a fogvacogtató hideg és a krimi filmekbe illő, kihalt üdülőtelepi magány ellenére vállaltam a maradást és a munka folytatását, egy igen összetett spirituális kihívásnak, vagyis karmikus szükségnek tettem eleget. Nem csak azért, mert tudtam, hogy amennyiben nem használom ki azt a lehetőséget, hogy a hátra levő őt hét alatt nem kell a létfenntartásom érdekében horoszkópokat készítenem, valamint azt, hogy minden zavaró tényező ellenére, az eltelt hetek alatt, végre öt év óta először, újra teljes gőzzel beleástam magam a festészet, vagyis a mitikus képalkotás bűvös folyamatába, nos, erre előreláthatóan nem lehetett több alkalmam a következő évek folyamán. Ha nem teszem meg, azt jelentené, hogy az öt évvel korábban megkezdett és a személyi válságom miatt abbahagyott munkákat soha nem fogom elkészíteni, mert sokszor még így is áthidalhatatlannak tetszett a korábbi látásmódom és az új, metafizikai létérzékelésem közötti különbség. A korábbi művészi látásmódommal szemben, időközben majdnem teljesen megváltozott szellemi alapállásom minősége miatt, amit viszont nem követett a megfelelő önkifejezési eszközök és képességek változása, az első hetekben sokszor elvesztettem a kedvemet és ott akartam hagyni a nyomorúságos alkotóházat és az ösztöndíjat. A meghátrálás viszont olyan, önmagammal szembeni adósságokat, olyan megoldatlan karmikus terhek tovább cipelését jelentette volna, amely további hiány-tudatban tartotta volna az öntudatomat és ezzel menthetetlenül további zavarokat okoztam volna az életemben.
Ez viszont csak egyik oldala az éremnek. Mert a vártnál jóval sivárabbra és magányosabbra sikerült külföldi alkotóházi izoláltságom közben rájöttem, hogy a horoszkópomból kiolvasható életfeladataim egyikének következtében, nekem nagyon sokat kell egyedül lennem és meditálnom annak érdekében, hogy külső ingermentes körülmények között, lehetőségem nyíljon arra, hogy a saját élettörténetem, a szellemi és lelki tulajdonságaim, valamint a spontán tetteim és a lényemből önkéntelenül kisugárzott energiák által a környezetemből kiváltott válaszreakciókat, valamint a mindennapi benyomásoknak a kauzális értelmét megtaláljam. Hogy ezen értelmeknek az egyetemes létfolyamatokkal és egyetemes léttörvényekkel való összefüggéseit felfedezzem és megállapítsam. Nagyon elszégyelltem magam, valahányszor visszagondoltam arra, hogy Emesének önkéntelenül is, azért kellett annyit magamra hagynia a szülei városvégi lakótelepi lakásában, hogy ezeket a mély szellemi megfigyeléseket, sorsösszegezéseket elvégezhessem. Én viszont, a belső szellemi kapcsolatok létrehozása helyett, folyton nehezteltem rá és az anyjára. Türelmetlenkedtem, és néha a kiborulás határáig lázadoztam magamban ellenük és saját sorsom ellen, ahelyett, hogy örvendjek a sokkal komfortosabb és sokkal rövidebb ideig tartó magányos óráknak, amelyek végülis, az ő kellemes szeretői személyének az előbb-utóbb bekövetkező hazaérkezésével mindig véget értek. És mindezt tudatos asztrológusi és metafizikusi fejjel tettem, miközben másoknak a hibabelátási készséget és a sorsfeladat-felvállalás szükségességét tanítottam! Meglátni más szemében a szálkát, miközben az enyémben a gerendát sem! Tudtam tehát, hogy ez a művésztelepi helyzet, a Bagolyváron elmulasztott létfeladatoknak a szellemi gyűjtőmedencéje és, hogy amennyiben felszedem a sátorfámat és ott hagyom az öt hetes magány-lehetőséget, később Istenhidegében, vagy máshól – esetleg egy börtönben, vagy szanatóriumban –, még ennél is sűrűbb és kietlenebb egyedüllétek várnának rám.
Maradtam hát, de valamivel nem számoltam. Illetve, számoltam, de nem gondoltam, hogy ennyire megvisel majd a bensőséges szexuális partner hiánya. A baj, korábbról származott, mert a Emesétől való elválásom után, nem sikerült senkivel egy biztonságos „belső” szexuális partneri viszonyt kialakítanom. Ha előretudottan és tudatosan felvállaltan következik be a hosszas szexuális hiány-állapot, nem okozott volna nagy gondot és nem sodort volna akkora válságba, mint amekkorába sodort. Az otthoni Pogányvár mellett megtartott metafizikai nyári tortáborunk óta, ahol utoljára egy Erdőszentmihályból érkező lány-hallgató szedett le tudatosan az amúgy is több hete lazuló lábamról és költöztetett át a szexuális aktusok véghezviteléhez, az enyémnél sokkal alkalmasabb, tágas sátrába oly gyorsasággal, hogy utólag csak hálásan nevetni tudtam Magdikának e harci tettén, ugyancsak hosszú négy heti kényszer-aszkézis után, csak Magyarországon találtam nagy-nehezen egy, éppen hogy nem hervadás előtt tündöklő virágszálat, akinek a szokatlanul lággyá aszalódott ölében, a kamaszkori fórró éjszakákra emlékeztető, huzamos kielégületlen állapot után, a „na végre sikerült” – élményez eljuthattam. Ezzel, az egyébként értelmes és igen jóravaló, nem csúnya, de nem is szép hölggyel viszont, bármilyen kényszerítő erővel is jelentkezett negyvennyolc óra múlva az előbbi testi kiegyenlítődést követő és engem mindig sötét képzetalkotásokba sodró, kielégületlen férfiasságom, elégségesnek tartottam egy héten egyszer, de maximum kétszer a „nemi közösülés” kultikus aktusát elvégezni. Így nem tehettem mást a jéghideg szobában nehezen lecsituló képzeletemmel mint, hogy kétségbeesetten reménykedjek. A harmadik hét közepe táján, egyik este, erősen elegem lett a normális fenekű partner nélkül töltött földi nyomorúságból, és újra ellenőrizni akartam a fiamat keresztelő pap barátomtól valamikor ajándékba kapott és egyébként mindig nálam levő mini Evangéliumból azt, hogy egészen pontosan, miként is mondja azt Jézus, hogy „Amikor a kettőt eggyé teszitek, akkor léptek be a királyságba”. Ekkor egy másik, korábban már sokszor hallott és olvasott kinyilatkoztatáson akadt meg a szemem. Azon, ami valahogy ekképpen hangzik hogy „Én vagyok a kapu, amelyen keresztül el lehet jutni az Atyához. Aki általam kér valamit az Atyától, az maradéktalanul megkapja.” Nem tudom, hogy a kétségbeesés, a magány-ellenes dac, vagy az intuíció hatására cselekedtem-e tehát akkor, de tény az, hogy annyi kudarcba fulladt, jóindulatból fakadó vágy és törekvés után, abban a kérdésben, hogy teljes áldozatkészséggel és felelősségtudattal merek-e szembenézni egy jövendő családapai elköteleződéssel, metafizikai tudatossággal mertem vállalni a tisztaszívűséget.
Leoltottam hát a villanyt, és az ágyamon hanyatt fekve, amennyire akkor még tőlem kitelhetett, ellazultan, minden bánattól és minden sors-nehezteléstől kiürítettem a szívemet és azt kértem, „teljes szívemből, teljes lelkemből és teljes elmémből”, hogy végre valahára, minden esetleges társadalmi és személyi akadály ellenére találkozhassak és egybekelhessek, azzal a nővel, aki számomra rendeltetett, attól függetlenül, hogy az hasonlít-e majd arra, akit én korábban sokszor elképzeltem. És attól függetlenül is, hogy cigány-e, magyar-e, román-e, angol-e, vagy német, de mivel rég nem éltem már álmodozó misztikusi szinten, azt is kértem, hogy valamelyik a kettőnk közül, tudjon annyira beszélni a másik nyelvén, hogy a köztünk levő kommunikáció verbálisan minél teljesebb lehessen. Nem tudom, hogy gondoltam-e én akkor Júliára, vagy hogy akárcsak átvillant volna képzeletemen az ő arca. Az általam ismert női személyek közül, egyedül Gyopár volt az akire, mint a jövendő gyermekeim anyjára is gondolni mertem. De tudtam azt is, hogy amióta, a Emesénél rám törő elgyengülésem miatt, becsaptam őt azáltal, hogy nem mentem hozzá vissza, amikor ő egész éjszaka várt rám a Bagolyvári lakásán, és ahelyett, hogy a szavamnak álljak, elbőgtem magam a Emese lakása padlóján az egymásba fonódó mosatlan ruháinkat tartalmazó nájlon zsák előtt és a könnyeimtől meghatódó Emese ölelését viszonozva, csókolózni, majd szeretkezni kezdtem Emesével, szóval, tudtam, hogy attól az éjszakától kezdve, Gyopár határozott, és végül győzedelmes harcba kezdett önmagával annak érdekében, hogy az őt hozzám kapcsoló érzelem-kötelékeket elvagdossa. Az viszont egészen biztos, hogy a következő napokban felvillant a tudatomban, hogy az összes általam ismert lány és nő közül, Gyopáron kívül, a rám gyakorólt szexuális vonzereje és a belőlem kiváltani képes „szeretnivalósága” mellett, csak Júlia rendelkezik olyan spirituális ösztönökkel, hogy, amennyiben tudatosságra tehetne szert hirtelenül, mindazt, amit én látok, különösebb magyarázatok nélkül meg tudná érteni és minden további nélkül, a potenciális szellemi partnerem lehetne.
Persze, ugyanakkor azt is úgy tudtam akkor, hogy mindez, az abszurditásig menően lehetetlen, hiszen Júlia nem csak gazdaságilag, hanem törvényileg is szülő-függő volt még, és eleve kárnak látszott időt tölteni ilyen, alattomos vágyak által serkentett, meddő gondolatokkal. De az isteni sors-erők elvették a józan eszemet akkoriban, mert sehogy nem tudtam belenyugodni abba, hogy nem találom meg az élettársamat. Ezért, amikor az alkotói remetéskedésem próbatételeit, ha fizikailag legyengülten is, de férfiasan kiállva, befejeztem a magamnak kitűzött munkákat, útban hazafelé megkerestem Gyopárt azon a Budapesti egyetemen, ahova időközben átigazolt. Tőle viszont azt kellett megtudnom, hogy ő, mint korábban is, sokkal eredményesebben járt-kelt a világban mint én, és találkozott az „igazival”. Mivel nagyon értelmes embernek tartottam Gyopárt, aki lehetőleg soha nem beszél csak azért, hogy mondjon valamit és semmiképpen nem mondana valamit csak azért, hogy engem félrevezessen, egy percig sem kételkedtem abban, hogy tényleg megtalálta az igazit, és ezt a későbbiek be is igazolták. A mindvégig magas fokú tiszteleti fokon maradó baráti érzések szintjén búcsúztam el tehát Gyopártól, és azzal a magam elől is rejtett, hihetetlen gondolattal, hogy amennyiben nem ő, akkor mindenképpen csak Júlia lehet az, akit én a magát Kapunak nevező Jézustól, illetve általa az Atyától megkapok. Ennek a lehetséges beteljesedésére viszont, még csak komolyan gondolnom sem mertem.
Mit tehettem mást, mint hogy az őszi elhagyatottságában kietlenné vált, hideg üdülőtelepi alkotóházban gyűjtött szexuális feszültségemtől a Budapesten felkeresett régi barátnőmnek az öt éve nagykorúsodott ölében, néhány napos fél-idilli együttlét segítségével megszabadultam. Sőt: miután Isten hidegében is találtam egy, a bánya-mérnök férjétől több éve elválttá minősült biztonságos lágy öblöt, megnyugodva és tiszta lelkiismerettel, vagyis minden lehetséges szexuális hátsó szándékot nélkülöző állapotban és helyzetben, felhívtam telefonon a Júlia másik keresztanyját, akit még a Meta kurzusairól ismertem, és barátilag megkérdeztem, hogy Júlia bejutott-e az egyetemre?
– Igen, bejutott és méghozzá nagyon jó eredménnyel, úgy, hogy még első fokú ösztöndíjat is kapott.
– Na, ez nagyon jó hír. Ennek nagyon örvendek. Tudtam én, hogy ügyes lesz. Mond meg, hogy gratulálok. És te hogy vagy?
– Én is jól vagyok, köszönöm szépen. Éppen most készülök Bukarestbe.
– Bukarestbe? Mit csinálsz ott?
– Megyek Mátéékhoz egyet hétvégére.
– Ilyen szorosan tartod még velük a kapcsolatot?
– Igen.
– Na, ennek is örvendek. Mond meg Máténak, hogy barátsággal üdvözlöm mindannyiukat és mindig hálával gondolok rájuk mindazért, amire tanítottak.
– Jól van, megmondom. Biztosan fognak örvendeni.
– Oké. Minden jót neked is és szép álmokat.
– Viszont kívánom, szervusz.
„Na, Balog Ádám, ez a kő is leesett a szívedről. Júlia elérte, amit akart, és ezáltal már a maga törvényes útját járja. Így hát mindkettőtök szerencséjére, nem lesz alkalmad elcsavarni a fejét. Ez a fejezet le van zárva. Hál' Istennek nem kell egy Borókával majdhogynem egykorú lánnyal zavaros szerelmi ügyletekbe bonyolódj. Más irányból kell érkeznie az életed nőstény angyalának, akit a Krisztuson keresztül bizonyára máris elindított feléd az Atyaúristen és aki bizonyára Júliánál sokkal érettebb és függetlenebb!”
Ember tervez, Isten végez. Az egyetemes törvények ismeretében nem csodálkozunk utólag, ha racionálisan is megérteni vélünk valamit abból az egyébként is logikus, de a pillanat bűvöletében irracionálisnak látott, igen összetett erőszövődményből, amit a vallásos képzetekkel élő személyek, a következmények tükrében csodának, vagy éppenséggel Isteni kegyetlenségnek neveznek. A fenti telefonbeszélgetés után egy hétre, Júlia hívott fel telefonon Bagolyvárról.
– Édesanyám mondta, hogy érdeklődtél a sorsom felől.
– Ez így van és nagyon örvendek, hogy bejutottál az egyetemre és annak is, hogy az elsők között jutottál be. Gondolom, megfogadtad a tanácsomat és végig bennmaradtál a teremben, hogy mindent ami eszedbe jut és a tárgyhoz kapcsolódik leírhasd és figyelmesen kijavíthasd az esetleges hibákat is?
– Majd elmesélek mindent, amikor hazamegyek.
– A téli vakációban?
– Nem a téli vakációban, hanem a jövő hétvégén. Otthon leszel-e?
– Igen.
– Akkor péntek este, vagy szombat délelőtt jelentkezem. Na, szia.
– Szia Júlia, továbbra is légy ügyes.
Persze hogy a telefonbeszélgetés után felrémlett bennem egy olyan gondolat, hogy távoli egyetemistasága ellenére, csak kialakul majd Júliával is, valamilyen közelebbi, esetleg egy, a Emese és a Gyopár után maradt lelki űrt betömni hivatott romantikusan idillikus, de semmiképpen nem elkötelezett kapcsolat a többi, éppen futó, vagy még éppen csak tervbe vett, lehetséges szerelmi kalandom között. Mivel a filozófia szak négy éves, Júliával egyértelműen elkötelezett szerelmi viszony az én képzeletemben akkor sem merülhetett fel. Júlia tehát, meglátogatott a következő hét végén és a felvételi vizsga lezajlásáról szóló beszámolója mellett, az elsőéves egyetemisták lelkesedésével mesélt az érdekes bulizásokról és egy utolsó éves gépészmérnök hallgató fiúval kerekedő érzelmi viszonyáról. Meghallgattam és elláttam metafizikus-lelkiatyai tanácsokkal minden téren és fellélegezve nyugodtam belé, hogy Hálistennek, veszélytelen baráti viszonnyá alakul majd a kapcsolatunk. Én balga! Valójában csak az történt, hogy kölcsönösen hazudtunk egymásnak, mivel, eltérő megfontolásból, de nem mertünk őszinték lenni. Ő tapasztalatlansága miatt és amiatt, hogy végül is egyidős vagyok a szüleivel, én, a korával és a státuszával együttjáró „normális” élet-helyzete miatt, vagyis, az elkötelezett párkapcsolat esetében, csupa nehézséget és kellemetlenséget jelentő társadalmi helyzetünk miatt. De két hét múlva már megint az édesanyja Istenhidegi lakásából hívott fel telefonon és, születésnapom ürügyén, hozott egy általa készített, tényleg jól sikerült akvarell festményt ajándékba. Ez már jelképes beszéd volt, a szellem szavak nélküli jelbeszéde, amit csak az ésszerűség ostobái nem tudnak megérteni. Így, hát figyelmesebben beszélgettem ezúttal már vele és végül megértettem, hogy voltaképpen tanácstalan, mert nem tudja, hogy mit tegyen a végzős egyetemista barátjával: lefeküdjön-e vele?
– Júlia, te még szűz vagy, igaz?
– Igen. – Ma sem tudom, hogy amikor sok év múlva, a feleségemként elmesélte a keresztanyja fiával és az öccsével való „ártatlan” szexuális közösüléseit, miért nem jutott eszembe, hogy az első szeretkezésünk után, a lepedőmön maradt enyhe rózsaszínű foltocska észlelése ellenére - ami semmiképpen sem hasonlított egy szüzesség vesés nyomaira -, ő egyetemista korában ilyen lényeges kérdésben és nyíltan hazudott nekem. Tény, hogy csak miután fehér a feketén leírva olvashattam az anyjához való költözése után, hogy az ő igazi lelki társának nevezi azt, az öccsével egy idős, és az öccsére nagyon hasonlító New Yorki kokainos gurut, akivel három hónapja állt levelezésben, jöttem rá, hogy mennyi sokat hazudott nekem a szentem tizenegy éven át.
- Ha úgy érzed, hogy igazán szerelmes vagy belé, akkor, szeretkezzél vele. Ezt te kell saját magaddal megbeszéld. A naplódban kérdezd meg magadtól, hogy igazából szerelmes vagy-e a fiúba és, ha úgy érzed, hogy igen, akkor minden rendben, nincs amiért tovább mérlegelj. De ha nem vagy igazából szerelmes, ne tedd meg, mert őt is becsapod ezáltal, és számodra lehet, hogy rosszul végződik a dolog, olyan értelemben, hogy nagyon sokáig kell várnod, vagyis, csak nagyon sok szeretkezés után fogod tudni megtapasztalni azt, hogy milyen a szexuális gyönyör, hogy mit is jelent valójában a szexuális beteljesülés érzése.
És elmeséltem neki az Edda esetét és egy másik barátnőm esetét is, aki még mindig nagyon nehezen jut el az orgazmusig és csak úgy, ha előzőleg a partnerei nagyon sokat simogatják és ingerlik a csiklóját, mert az első szexuális élményét olyan megfontolásból vállalta fel, hogy nevetségessé válik az egyetemen, ha kiderül róla, hogy ő szűz még. És annak ellenére, hogy ez a barátnőm egy igen kellemes és jóindulatú ember, az ő számára a szexuális aktus csaknem egy technikai kérdés maradt és nem a finom odaadás és a teljes eggyéolvadás útján történő kiegyenlítődés aktusa. Úgy éreztem, hogy e tanács által, anélkül, hogy Júliát bármiben is félrevezettem volna, sikerült teljesen rábízni a döntést a kettőnk ügyében is. Hiszen meg voltam győződve, hogy szüzességében miattam mérlegeli az egyetemista barátjával való szexuális kapcsolatteremtés lehetőségét, illetve, annak az elkerülését.
Mivel az önmegfigyelések során észrevettem, hogy elemi módon, majdhogynem sóvárogva vágyok minden meglátott, nálam magasabb nővel szeretkezni, és ugyanakkor spontán mentális agresszivitást is vált ki belőlem az, ha egy szép, de nálam magasabb nőt látok egy boltban, vagy akárcsak az utcán is, már a bagolyvári búcsúvételt követően, eltökéltem, hogy megszabadulok ettől a komplexusomtól és nálam magasabb szeretőt kerítek. Ugyanazzal az udvarlást és egymás-szédítését kizáró egyenes beszéddel, mint amit a Emese előtt megismert lányoknál alkalmaztam, időközben sikerült a külföldről való hazatérésem után néhány hétre elérnem az is, hogy egy nálam jóval magasabb és ráadásul majdnem tökéletes arányokkal rendelkező szeretőm is legyen. Ez megnyugtatóan hatott az Oroszláni hiúsággal spékelt skorpiói lelki világomra, hiszen ezáltal megszabadulhattam a nemrég felfedezett komplexustól és tudtam, hogy ezután már nem fogom érezni a korábbi, lelki világomat mindig felkavaró agresszív kihívást a nálam magasabb szép hölgyek személyével szemben. Ezért, noha mindössze a komplexusomtól való megszabadulás volt a szexuális viszonyom célja és egyáltalán nem voltam szerelemes a magas hölgybe, hiába éreztem, hogy amennyiben rajta múlik, Júlia fogadná az udvarlásomat, egyáltalán nem akartam ebbe belevágni, mivel vele kapcsolatosan, nem akartam belemenni semmiféle elköteleződést igénylő idillikus viszony kialakításába, de azt sem szerettem volna, hogy a szüzessége sportéremként az én lelkiismeretem nyakán lógjon. Ugyanakkor egyre inkább be kellett látnom azt is, hogy a Júliához való elemi vonzódásommal szembeállított józanságom nem sokáig tartható, mivel ez, mindössze a kapcsolatnak a nyílt felvállalásával járó, nehézségektől és kellemetlenségektől való félelmemből táplálkozott. Ezért, amikor a visszautazása után két héttel, újból felhívott Bagolyvárról telefonon, mielőtt bármit mondhatott, vagy kérdezhetett volna egyenesen rákérdeztem:
– Úgy-e szerelmes vagy belém?
– Igen.
– Rendben van, hányadikán utazol haza a téli vakációra? – Megmondta pontosan a dátumot és az esti órát.
– Édesanyád tudja?
– Nem.
– Jó. Akkor mondjál neki egy nappal későbbi időpontot és az állomásról egyenesen hozzám gyere, mert meg kell beszéljünk egy csomó fontos dolgot.
– Rendben van, húszadikán este tíz után nálad leszek, ha nem késik a vonat.
– Rendben van. Várlak. Az ajtót nyitva hagyom, ha éppen fürödnék, stb. – Így legalább azt tudtam, hogy a Júlia részéről minden egyértelmű. De nekem igen bonyolult volt még akkor a magánéletem és belátható időn belül a körülöttem – bennem, állandóan bogozódó szálakat nem szakíthattam el egy huszárvágással. Azt akartam, hogy a lehető legnyíltabban és őszintén, ezt a sokszálú kötelék-csomómat ismertessem vele, vagyis azt, hogy megbeszéljem vele, hogy tényleg képesnek érzi-e magát az előreláthatóan sok, magát érdekeltnek tudó személy lelkiállapotát felkavaró kapcsolatunknak a közel jövőbeni, nyílt és felelős vállalására? Vagyis azt, hogy amennyiben nemcsak szalmaláng szerűen fellobbanó romantikus érzésről van szó – és ezt is ellenőrizni akartam –, hanem az egy éves ismeretségünk folyamán kiérlelődött, ténylegesen erős és általa is tudatosan vállalt, felelősségérzésbe is ágyazható szerelemről, akkor én is belekezdek a létező kapcsolataim kifuttatásába. Ez viszont féltékenykedés nélküli megértést és türelmet igényelt az ő részéről.
Mindent elfogadott, annak ellenére, hogy sokszor elismételtem számára még azt is, hogy azt is meg kell értenie, hogy nem kezdhetjük el azonnal és nyíltan a viszonyunkat, hanem az elején ez meg kell maradjon mindössze az egymás iránt érzett sokrétű, de egyértelmű vonzalomnak a bevallása és az egymással szembeni felelősségtudat szintjén. És, hogy mielőtt minden szinten, teljesen az egymáséi lehetnénk, azt is el kell viselnie, hogy mialatt egymástól távol leszünk, én időközben még szeretkezni is fogok más nőkkel. Ezért az ölelkezéseken és a csókolózáson belül tartottuk a vágyak testi kibontakozását, annak ellenére, hogy együtt aludtunk, és másnap, késő délután, amikor a Bagolyvár felőli vonat Istenhidegébe érkezett, mindent az egymás felelősségtudatára és e felelősségtudat mágikus hatására bízva, elköszöntünk egymástól az egész téli vakáció idejére.
A barátaimmal előadásokkal egybekötött szilveszterező téli tábort készültünk tartani, és ezzel együtt, nekem máris, egy korábbi, szimpla ismeretséggel kezdődő és elkötelezetlen, játékos levelezés útján beindult szerelmi szálon kellett még végigmennem, egy igencsak jól mutató, nálam két évvel idősebb külföldi hölggyel, akinek korábban felajánlottam, hogy jöjjön el a táborunkba és ott mindent, amit a néhány találkozásunk alatt elhangzó kijelentésemből nem értett meg és meredeknek talált, meg fog érteni. Terézia igen jártasnak és a gyakorlati értesülések szintjén tájékozottnak is bizonyult mindenféle hamis metafizikával kapcsolatos misztikus területen, olyannyira, hogy családfenntartó-pénzkereső tevékenységét is a természetgyógyászat egyik határterületén fejtette ki, de a vele született földi pragmatizmusa miatt nem volt képes az analogikus kapcsolatok átlátására. Annak ellenére, hogy ő is, a Pécsi Gyöngyi társaságának az egyik tagjaként, a Rejki „beavatás” valamelyik fokozatával is rendelkezett. Ezért, a Terézia-ügyben valójában olyasmit kértem én Júliától, amibe biztos voltam, hogy végülis nem lesz képes végigcsinálni, és úgy gondoltam, hogy bármi lesz is, ezzel legalább egy évre elhalasztom az elkötelezett párválasztás felelősségét és mindazt a kellemetlenséget, ami a kapcsolatunk nyílt felvállalása esetében, mindkettőnket fenyegetett. Főképp engem, akit egyértelműen azzal fognak vádolni, hogy felelőtlenül elcsavartam a fiatal lány fejét,
Mivel évekkel korábban még a METÁ-ban is tapasztalhattam azt, amit Hamvas Béla Scientia Sacra III. esszéjének elején olvasható, hogy a legtöbb misztikus iskola, csakúgy mint a materialista tudomány és a kereszténynek hívott vallás, ott bukik meg, vagyis ott vezeti félre híveit és saját magát, hogy könnyítést ígér, óvakodtam attól is, hogy az asztrológiát öntisztítási eszközön és tájékozódási lehetőségeket kínáló tudományon kívül másra használjam. Miután tényleg megértettem a lényegét, többé nem törekedtem arra, hogy a segítségével megnyerjem az életemet. E belső etika túl szigorú követése viszont a helytelen alapállás másik végletébe sodort, ugyanis azáltal, hogy hosszú hónapok, sőt kerek egy esztendő után sem hasonlítottam össze tüzetesen és nem állítottam tükörbe a Júlia horoszkópját az enyémmel, megelégedve a szembeszökő karmikus összefüggések észlelésével, végül is fölösleges gyötrelmeket idéztem be mindkettőnk számára. Az a téves mentalitás, amivel mintha tudatosan nem akartam volna a sors-tükrömmel szembenézni, oda vezetett, hogy nem csak az elején fogtam bele ímmel-ámmal, az előtte is feltárt többi „folyó kapcsolataim” felszámolásába és a kettőnk világosan karmikus kapcsolatának az egyértelmű felvállalásába, hanem még a következő nyáron is, amikor mindez megtörtént és kiderült, hogy mennyire igazi partnerem mindenben Júlia és ugyanakkor egyikünk sem bírja sokáig a másik nélkül, a hosszú és elmélyült beszélgetéseket lehetővé tevő nyári tábor alatt tehát, még mindig arra ösztökéltem őt, miközben világos volt, hogy egyik porcikája sem kívánja ezt, hogy vegye nagyon komolyan az egyetemet és pontosan azért, mert semminek nem látta értelmét abból, amit ott és ahogyan ott tanulhat, „vállalja fel a harcot” és vizsgáljon meg minden részletkérdést, annak érdekében, hogy később pontosan és biztosan tudhassa azt, hogy a filozófia hol követi el a tévedéseit és az árulásait, és ezért miért nem használ semmit, sem az ő számára, sem az emberiség számára a polgári filozófia? Ha tüzetesebben megvizsgálom a kettőnk horoszkópját, ilyesmit nem vártam volna el sem tőle, sem önmagamtól. Júlia viszont, aki egyre jobban kezdett érteni az Asztrológiához, bölcsebbnek vagy legalábbis kíváncsibbnak bizonyult nálam és utólag ellenőriztette velem, hogy nem-e tévedett ő valahol, amikor a kettőnk horoszkópját összevetette. Amint mondta, ő az ún. „provokáló”, tehát a diszharmonikus fényszögekből huszonötöt számolt össze és ugyanakkor – ami végül is jelezte, hogy kikerülhetetlen az „egybekelés” – tizenkét együttállást számolt össze a két horoszkóp összevetése során. És ezzel még számba se vettük a két horoszkóp bolygóinak és karmikus mélypontoknak az együttállásait és az egymást pozitívan befolyásoló fényszögeit, de ami ennél is fontosabb: a Lilith, a Vénusz, a Mars és a Plútó szintén provokatív kölcsönhatásaiból kikövetkeztethető, részben éber állapotban is észlelhető, de a kettőnk személyéből többnyire öntudatlan sóvárgásokat kiváltó, szexuális jellegű vonatkozásait. Ezekkel viszont akkor nem számoltam. Hát hogyan számolhattam volna az olyan asztrológiai tényekkel, amelyekről akkor még nem, hogy én, de egyetlen magyar asztrológus sem tudott még, és éppen emiatt, reám várt a keserves tapasztalatokon keresztül történő, spirituális felfedezések tragikus dicsősége. Hiszen, akárcsak a többi asztrológus és misztikus csodabogár-kozmetikus, akkor még semmit nem tudtam, mivel hogy nem is tudhattam, a női, és főként az anyai érzés- és képzeletvilágnak a teremteni és rombolni egyaránt képes, mágikus hatalmáról.
Miközben mindkettőnknek az orra hegyére egy-egy „ékes” pattanás nőtt, ami egyértelműen arra utalt, hogy egyikünk sem tud a saját tudattalan világa mélyrétegeiben rejlő démonaival szembe nézni és, hogy mindketten fantáziálunk még arról, hogy más partnerekkel is szeretkezhetünk még néha, de ezt a gondolatot lenyomjuk a tudattalan világ homályába, miközben a szimmetrikus virító jeleinkről nem győztünk eleget mulatni a társainkkal együtt, a nyári vakációja elteltével, Júlia visszament Bagolyvárra. „Bölcs útmutatásaim” alapján, a filozófia válságát annak a fellegvárában, „egészen komolyan” kellett volna megvizsgálja és leleplezze. Természetesen, ebből semmi sem lett, mivel, hogyha nem minden második pénteken, akkor minden harmadik hétvégén „hazarohant”, pontosabban: mielőtt hazament volna, egyenesen az én lakásomba érkezett a vonatállomásról. Az elején magától és „önszántából” csinálta ezt, de két hónap múlva már az én türelmetlen hívásomra is, vagyis szerelmes sorsomba beletörődő és ezáltal minden jövendő harcot és nehézséget felvállaló kérésemre. Eközben, Júliának a Dórával egyidős édesanyja egyre bölcsebbnek látszó, magatartást tanúsított, vagyis egyre szelídebb kéréseket támasztott a kapcsolatunk egyre feltartóztathatatlanabbul növekvő tüzével szemben, miután a nyári tábor előtt egy, a gutaütéshez hasonló tudatkieséses és tudathasadásos állapottal járó, de hamar múló fizikai gyengeség vette le a lábáról. Nyilas szülött lévén, Kos Sárkányfarokkal, ráérzett ugyan arra, hogy a betegsége abból ered, hogy a tudatában a lét rendeltetésével ellenkező polgári erkölcsből felállított mentális falat kellene a lelkével áttörjön ahhoz, hogy igazi személyéhez és ezáltal a felnőtt lányához is eljuthasson, de ezt soha nem tudta teljesen véghezvinni. Ő egyelőre csak annyiban volt már ellenfelünk, amennyiben a valós felelősségtudatának még alá nem vetett gyakorlati esze sugallatára attól kezdett rettegni, hogy Júlia nehogy ott hagyja az egyetemet. A látszólag megértett metafizikai indoklás ellenére, valahányszor alkalma volt, könyörgött a lányának, hogy fogjon bele az általa szállított fogamzásgátló tabletták szedésébe és amikor tudomásul vette, hogy erről a „biztonsági intézkedéséről” le kell mondania, azért kezdett imádkozni, hogy amennyiben Júlia terhes marad, azonnal szóljon neki, mert „ő mindenben” (értsd alatta a lehetséges magzat kikapartatásában) a „gyermeke” segítségére lesz.
Persze, ilyesmiről szó sem lehetett, hiszen már akkor tudtuk, hogy az ilyen „ellenálló” gondolkozás ellentmond a sorserőket mozgató egyetemes törvényeknek és aki a törvényeket megsérti, az törvénytelen sorshelyzetbe kerül. És akkor lesz sírás és rívás és a fogaknak csikorgatása. Amikor a Júliának a Bagolyvárra való visszautazása utáni magányomban, megértettem és elfogadtam azt, hogy ő kell legyen a nő, akit én egy évvel korábban részben kétségbeesésemben, részben az evangélium szavahihetőségének ellenőrzése céljából Krisztuson keresztül az Atyától „megrendeltem”, eldöntöttem, hogy feloldom a magzatfoganás ellen hozott képzeleti és gondolati zárlatot, annak érdekében, hogy nehogy nemzés képtelenné váljak, egy teremtésellenes lelki védő pajzzsal a szívem előtt. Ezt közöltem is vele. Az volt az elképzelésem, hogy ő nyugodtan védekezhet továbbra is mentálisan, mert nem annyira támadott a Holdja mint az enyém és ráadásul a Napja mellett is áll, ami azt jelenti, hogy ha kell, ő azonnal fel tudja oldani a spirituális zárlatot, miközben az én kitisztulásomhoz bizonyára több idő lenne szükséges. Utólag derült ki, hogy ez az elképzelésem nem állt összhangban az egyetemes törvényekkel, hogy ez, az akkori ismereteimnek megfelelő rész-látásból eredő spekuláció volt részemről, mert a Rezonancia törvénye alapján, az egyre konkrétabb ideákká váló spirituális magok egyszerre csiráznak ki mind a két szerelmes aurájában. Így Júlia is hasonló sejtelmekkel küzdött már a nyári táborunk időszakában, aminek a hatására, rá is jött arra az alapigazságra, hogy a menstruáció a női tudattalan lelki és idea-világ tisztítása szükségének a fizikai jelzőrendszere. Az, hogy e felismerése fedi a valóságot, abból is kiderült, hogy a Verácska születése után kilenc hónapig, a második gyermek után tizenegy és a harmadik lányunk születése után már tizenhárom hónapig nem jött még a menstruációja, mivel intenzív naplóírással folyamatosan vizsgálta és átvilágította a tudattalan lelki világát.
Akkor viszont ezekről csak sejtelmeink voltak és az anyai ági örökletes programokról semmit nem tudtunk. Hát megegyeztünk abban, hogy amennyiben majd társadalmi szinten is egybe akarunk kelni, az mindkettőnknek a szabad akaratából kell történnie. És, hogy amennyiben tudatlan polgárok lennénk és nem szellemi tudatossággal rendelkező személyek, aminek következtében ő „terhesen” maradna, akkor is azonnal elvenném feleségül, de ha lehet, kíséreljük meg azt elérni, hogy minket semmiféle „külső kényszer ne tudjon ilyen kényszerű egybekelésre kényszeríteni”.
Ugyanabban a nyári táborban, amelyben Júlia arról akart meggyőzni engem, hogy mennyire nem érzi magát jól az egyetemen és Bagolyváron, és minduntalanul arra szeretett volna az én segítségemmel valamilyen gyakorlati megoldást találni, hogy ne kelljen visszamennie az egyetemre, először ott és akkor gondoltuk, vitattuk és meditáltuk végig társaimmal azt az ellentmondást is, ami a reinkarnáció elmélete között és a Teremtés törvényéből következő szabad akarat törvénye között tátong. Felfedeztük ugyanis, hogy teljes ellentmondás van az egyetemes léttudatottal közvetlen és belső kapcsolatban álló személyiség-tudat szabad akaratának a ténye és a reinkarnációnak a misztikus koncepciója között. Mert pontosan a szabad akarat, vagyis az abszolút személyi léttudat léte zárja ki azt, hogy egy, az éber személyi tudatunkon kívülálló lélek, csak úgy önkényesen „behatoljon” egy tudatosan élő személy: a jövendő anya méhébe és annak az akarata ellenére „életlehetőséget” foglaljon le magának egy arra kószáló – vagy éppen az inkarnálódni akaró lélek által odaterelt! – ivarsejtnek a petesejt falába való befúródása által létrejött embrióba. A fizikai megtermékenyüléshez, a nőnek a vágyak és az akarat, vagy az elhárítás és a félelem formájában jelentkező, aktivált állapotba kerülése szükséges, arról nem is beszélve, hogy a születendő gyermek nem más, mint a nő tudattalan szellemi-lelki folyamatainak a megtestesülése. Mindez visszaigazolódott egy év múlva, a Verácska sorsképletének a kauzális értelmezése által, de főként a konfliktuskerülő, ám a sorsával és környezetével a gondolati és képzeleti szinten annál véresebben viaskodó Júlia által szült kislánynak a zsarnoki, és a kéjelgő természete által.
Verácska diszharmonikus Marsa által jelzett zsarnokoskodási hajlama, amit már két hónapos korában sikeresen kezdett érvényesíteni Júliával szemben, abból is eredt többek között, hogy a fogantatás előtt, az önámításom által lebénított éberséggel: a spirituális farkasvakságommal Júliát valósággal visszadumáltam az egyetemre. Ő viszont, a benne akkoriban még feltáratlan diszharmonikus Marsi, de főként Uránuszi erők hatására, folyamatosan támadta képzeletben az őt fogva tartó sorshelyzetét, annak az akkori tárgyi és alanyi megtestesítőit: az önkényes és steril elméletek halmazából létrehozott filozófiai tantárgyakat véresen komolyan vevő, több dioptriás szemüvegüket büszkén csillogtató tanárokat, sőt: az egész egyetemet, a belőle minden áron „valami nagyot” kihozni akaró édesanyját és nagyszüleit. Verácska sors-képletében, a XII házban álló Lilith formájában, a Júliának az öccsével folytatott szexuális – szerelmi viszonya miatti szerelmi bűntudatának a nyomát is megtaláljuk. És nem csak a gyermek horoszkópokban, hanem mindkettőnk kéjelgő természetében is. Verácska esetében, ennek a legelemibb kifejeződése az volt, hogy háromszorosan Víz jegyű szülöttként és Lilithel a Mérlegben, folyton a Júlia melleivel akart játszani alvás helyett is, és valahányszor alvás után meglátta az anyját, olyan velőkig hatoló, borzongató hangokat hallatott, amilyeneket a párosodás előtt álló macskák szoktak kibocsátani teli holdas éjszakákon.
Júlia második „sürgős” hazalátogatása másnapján, egy verőfényes őszi kirándulás közben, a következő álmát mesélte el: egy falusi utcán haladt, amikor két, a háta mögött felbukkanó hatalmas tehéntől megijedve, menekülni kezdett, de azok üldözőbe vették. Sikerült egy erős kapu mögé beszaladnia, amit gyorsan behajtott és elzárt, de a tehenek nem hagyták abba az üldözését és szarvaikkal nekirontva a kapunak, kezdték azt rádönteni. Amikor az álom-kapu törni, szakadni és omlani kezdett és sarkából is kidőlt, Júlia félelemtől reszketve felébredt.
– Hát, kicsikém, ahogy én értem ezt, ez eléggé egyértelmű jelzés. Mielőtt részletesen értelmezném számodra, kérlek, gondolj arra, hogy ez csak az én értelmezésem és lehetséges, hogy az álomnak más értelmeződése is van. Az én értelmezésem nem szabad téged befolyásoljon semmiben, amíg a napló segítségével te meg nem győződtél arról, hogy ez tényleg így van-e a valóságban? A tehenet azért tisztelik szent állatként a hinduk, mert számukra a tehén a Káli istennő, az ős anyaság megtestesítője. Ugyanazt szimbolizálja tehát mint nálunk Szűz Mária: az ősanyaságot, az anya Istennőt, a teremtésben való részvétel, a teremtéssel való egység őserejét. Ha az álombeli tehenek tovább szaladtak volna, nem lett volna semmi baj, de mivel mindenáron rád akartak törni, ez azt jelenti, hogy az anyaság őszselleme elől nem kell többé tudatosan elzárkóznod még gondolatban sem. Rá kell bízz mindent az Istenre.
Ez volt tehát, a rejtett igazság-kereső skorpiói szimatom szerint, a Júlia és az én kapcsolatomtól állítólag elvonatkoztatott, álom-értelmezésem. Ekkor még nem vettem észre, hogy hiába mondtam azt korábban Júliának, hogy én feloldom a gyermekáldás elleni mentális pajzsomat, vagyis, hogy az ilyen irányú, félelem nélküli, tudatosan fenntartott akarat-érvényesítést nem folytatom, mert az esetleges családalapítással járó társadalmi kötelezettségeket még nem fogadtam el. Erre két hét múlva jöttem rá, amikor egyedül maradva a ködös hétvégére, vodkával jól letompítottam az agyamat, annak érdekében, hogy bírjam ki a Júlia-nélküli magányomat. Hogy milyen körülmények között jutottam el a várossal szomszédos falu templomkertjében álló Szűz Mária szobor elé, nem emlékszem. De, amire a szobor előtt térdepelve teljesen kijózanodtam, megértettem mindent. Vagyis megértettem azt, amit talán már egy évvel korábban is megérthetem volna, ha jobban odafigyelek az eseményekre és, hogyha az első találkozásunk idején tüzetesen összevetem a kettőnk horoszkópját és abból, minden gátló családi állapot és háttér ellenére, bátran és nyugodtan levonom a megfelelő következtetéseket. Persze, ez a szellemi aktus sem hozhatta volna előbbre az eseményeket, de sok fölösleges szenvedéstől megkímélhetett volna mindkettőnket.
Miután ezt megértve, türelmesen mindent végigrágtam gondolatban, korábban soha nem tapasztalt lelki nyugalomban indultam el hazafelé a magas hegyláncokkal körülzárt Istenhidege völgyére mindig jellemző kristály-levegős hajnalhasadásban. Útközben három autó is jelzett, hogy felvesz, de amennyire integetésekkel ezt lehet, udvariasan köszönve, jeleztem, hogy nem ülök be. Az sem érdekelt már, hogy esetleg ismerősök akarnak segíteni rajtam és ezáltal is újabb lehetőséget nyújtok arra, hogy fölényesen mosolyogjanak a korahajnalban gyalogoló „kótyagos művészúron”. Haza érve, nem feküdtem le azonnal, hanem, annak érdekében, hogy tovább gondolhassak minden részletkérdést, átöltöztem és üres üvegeket pakolva egy rafia zacskóba, elmentem borvízért a civilizáció áldásából megmenekült város melletti borvízkúthoz. Sőt: a kútról hazaérve, nyugodtan megreggeliztem, azután megfürödtem és kívülről is megtisztulva-megnyugodva, lefeküdtem. Ekkor már sok görcsokozó, apaság elleni lelki ellenállás fel volt oldva bennem.
Júlia harmadik hazajövetelekor nem volt sok időnk beszélni, mert majdnem vele egy időben érkezett meg Barbarosa Richard, a Budapesten élő, filmes barátom, az Anonymus Bolond-jelölt, aki miután bosszantóan sokat tökölődik egy-egy lélektisztulási fázisnál, minden előzetes jel, vagy bejelentés nélkül, három emeletnyit ugrik a belső mennyország irányába. Miután bemutatkozott ügyesen Júliának, mindkettőnket betuszkolt a kocsijába és vörös szakállára hivatkozva, mind a kettőnket elhurcolt magával filmezni a Déli Kárpátokba. Mivel Júliával nem voltunk egy ilyen festőien szép, de kutyául fog vacogtató élményre ruházatilag is felkészülve, és mivel a külföldi filmesekkel nehezebben értette meg magát Richárd, mint hajdanán, matematikatanárként a székely középiskolás diákokkal, laza boldogságomban a kelletnél több, a helybéliek által jó szívvel kínálgatott szilvapálinkát sikerült a garatra öntenem. Erre, az est folyamán még rá töltöttem néhány sört a filmezés utáni társalgás közben. Így nem csoda, ha késő este, a velem egykorú sporttanár házaspár számára, akikkel megosztottuk a menedékházi szobánkat, kinyilatkoztattam, hogy most fogjuk Laurával a Medárd-kettő nevű fiunkat megcsinálni. Ezt másnapra elfelejtettem, és utólag is csak homályosan emlékszem, de mivel Júlia nem csak józanabb volt nálam, de nő létére a „gyermekgyártás” szelleme is jobban izgatta mint engem, hát nem csoda, ha másnap többször is szóba hozta. És az sem csoda talán, hogy Richárd nem tudott minket időben haza vinni, mert igen elhúzódtak a filmezések, ami nem csak időeltolódást, hanem előre nem látott anyagi költségeket is jelentettek számára. De nem is ez volt a „nem-csoda”, hanem az, hogy hazafelé tartva, minden lehetséges továbbjutási lehetőségünk bezárult és Júliával megrekedtünk egy Istenhidege közeli városban, ahol egy olyan fiatal házaspár lakott, amelyet valamikor én biztattam a gyermekvállalásra. Ilyen módon a kis Évának én voltam a spirituális előkésztője. Botondék igen jó szívvel fogadtak és kedves társaságukban a kényelmesen berendezett meleg lakásukban számítógépekről, horoszkópokról és gyermekekről beszélgettünk, egy finom vacsora és minőségi vörösbor elfogyasztásával is megdobva a viszontlátás örömét. Eközben Júlia, a maga csendes stílusában, alaposan lefényképezte magának az ide-oda mozgó, néha már-már tudatos viselkedést sejtetően szerepelő, nyolc hónapos Évikét.
Júlia következő Bagolyvári telefonhívása arról szólt, hogy nem jött meg a menstruációja. Azt mondtam neki, hogy ne izguljon, még várjon egy kicsit, és aztán nézzen alaposan utána a dolgoknak. De egy hét múlva, már én udvaroltam haza, minden menstruációtól és a lehetséges Medárd II. nevű embriótól függetlenül, mert közben valamiféle, a rühösséghez hasonlatos állapot vette birtokában a testemet. Főként hajlatokat ellepő kiütések keletkeztek, amitől, furcsa módon, igencsak kegyetlenül rám tört mind a szexuális éhség, mind az egyedüllét nyomorúsága. Mivel a bőrfelület problémái megoldatlan szaturnuszi - felelősségvállalási sorsbajokra utalnak, vagyis a bőrbetegségek általában a felelősségtudat problémáira vezethetők vissza, egy ilyen heves és ilyen sokáig tartó, főként éjszaka folyamán gyötrő egészségi támadás esetén komolyan meg kellett vizsgálnom, hogy miként kapcsolódik a felelősségérzetem, az isteni felelősségtudathoz. Jól tudtam, hogy az egyetemes törvények nem ismerik, vagy legalábbis nem ismerik el kényszerítő élet-körülménynek a spekuláns ember társadalmi berendezkedését és e berendezkedés védelmére létrehozott hipokrita erkölcsöket. Hát világossá vált számomra, hogy nincs többet, amiért a Júlia szüleinek és nagyszüleinek a Júliával kapcsolatos polgári érvényesülési elképzeléseire tekintettel legyek, és ha Júlia is úgy akarja, össze kell házasodjunk, ha lesz gyermek, ha nem. Hiszen vitán felüli már, hogy amennyiben ennyire szeretjük és kívánjuk egymást, ez a különválasztott állapotunk, és különutas jövőképünk, egy idő óta már, meredeken ellenkezik a lét és az élet rendeltetésével.
Júlia nem mondta meg az édesanyjának, hogy hazajön és így majdnem egy hétig maradt nálam, anélkül, hogy a rühösnek gondolt betegségemen kívül, valami vagy valaki megzavarhatta volna, a minden vonatkozásában elmélyültnek nevezhető együttlétünket. A feltételes rühösségem a Szaturnuszi ciklusokhoz méltóan, pontosan hét napig tartott és mi Júliával minden lehetséges szempontot felvetve, megegyeztünk abban, hogy bárhogy állnának is a dogok, abortuszról szó sem lehet. Ám ugyanakkor az is kétségtelenné vált mindkettőnk számára, hogy neki sincs, amiért ő az önkéntelen ellenérzéseiből eredő sors-támadásai következtében egyik hűléstől a másikig tántorogjon Bagolyváron csak azért, hogy a szüleinek és a nagyszüleinek a hozzá fűzött diplomás jövő című álmait beváltsa. És természetesen, nekem is fölösleges bús-legénykedve, szaturnuszi betegségeket felszednem csak azért, hogy ne vádoljanak majd városszerte a Júlia ártatlan „fejének elcsavarásával.” Ezek fényében eldöntöttük, hogy az esetleges fogamzástól függetlenül, visszafordíthatatlan helyzet elé állítunk mindenkit, és titokban összeházasodunk a vakáció folyamán, még mielőtt vissza kellene mennie Bagolyvárra. Ha majd az én feleségem lesz, az én lakásomban hivatalosan bejelentett otthonnal, automatikusan megszűnik a szülőknek és a nagyszülőknek mindenféle gyámkodási joga és akkor majd autonóm és felnőtt személyként ő dönti el, hogy szülhet-e gyermeket, hogyha akar, és vissza megy-e Bagolyvárra vagy sem. Addig is arról, hogy nem jött meg menstruációja, ne szóljon az anyjának sem, mert az képes a magzatot támadni (Sőt, amit, ugyancsak hosszú évek múlva megtudhattam: Már Verácskát is, nem hogy az utánna születő testvéreit, minden áron el akarta kapartatni!), attól függetlenül, hogy csak nekünk van jogunk dönteni – sőt: valójában már nekünk sincs! – a magzat jövőjéről. Júliának nemcsak a boszorkányi képességekkel rendelkező édesanyja, hanem az akkoriban még vallásosan materialista édesapja is, akitől már tizenkét éves kora óta különváltan éltek, megsejtett valamit, olyannyira, hogy „derült égből…” mindkettő különféle pénzösszegeket kezdett ajánlani Júliának, arra az esetre, ha mégis valami baj lenne... Ő viszont visszautazott Bagolyvárra miután utánajártunk, hogy milyen hivatalos papírok beszerzése szükséges a házasságkötéshez és azt is megtudtuk, hogy Romániában ehhez a hivatalos aktushoz tanúk sem kellenek.
Utólag azt állította Júlia, hogy Bagolyváron ő kétszer is megvizsgáltatta különféle nőgyógyász orvossal magát, de azok várandóságot az ecográf igénybevételével sem állapítottak meg, még annak ellenére sem, hogy előre bejelentette a nőgyógyásznak: amennyiben magzat lenne a méhében, meg akarja tartani, mert megy férjhez. Az ember istentelen beavatkozási mániáját szolgálni hivatott orvostudománnyal szembeni csirázó bizalmatlanságom ettől csak erősödött és, mivel még arra sem voltam kíváncs, hogy fiú-e, vagy lány, az embrió, Verácska növekedésének arányában egyre inkább mellőztük, majd teljesen elvetettük a tudomány eme „elengedhetetlen” műfajának az igénybevételét. A három hónappal későbbi vizsgálatok alkalmával, az Istenhidegei orvosok azt mondták, hogy Verácska ott volt a Júlia méhében már Mikulás környékén biológiailag. Hogy Júlia hazudott-e, akárcsak a szüzesség esetében, vagy az angyalok vezették-e félre az orvosokat és az ultrahangos berendezést annak érdekében, hogy én szabad tudattal dönthessek, nem tudhatom, de, a szép családunkat tíz év múlva szétbontó események tükrében, inkább Júlia hazudott. Amint később viccesen mondtam, az angyalok elég ügyesen végezték a dolgukat, mivel, annak következtében, hogy nem keltett félelmet bennem a régebben a sokszor kísértő rémes gondolat, hogy újból kényszerből veszek el valakit feleségül, megkönnyítette számomra a házasságkötés eldöntését. Amikor Júlia hazajött téli vakációra, a klinikai órarend, a mi szabadidőnk és a városháza házasságkötő irodájának órarendje, valamint a karácsonyi ünnepek, annyira összeegyeztethetetlennek bizonyultak, hogy a végén éppen ennek köszönhetően sikerült nagyon gyorsan és minden feltűnés nélkül, szilveszter napján átesni a hivatalos beiktatással járó, aszkétikusan intim házasságkötési ceremónián.
Nem csak Romániában van ez úgy, hogy miközben egyre kevesebben mernek, vagy egyszerűen nem akarnak idejében „gyermeket vállalni” – és az effajta kifejezések csak azt juttatják eszembe, hogy gazdasági életszemlélete miatt milyen mélyre süllyedt spirituálisan és az élet eredeti céljától milyen messze került a modern ember – ennek ellenére, általában mindenki drukkol és igyekszik segíteni annak, aki ezt, a Lilith ismeretlensége miatt nehéz boldogulási utat vállalja. (A magát kereszténynek nevező nyugati ember az, aki elsősorban nem akarja elfogadni a fejlődés törvényének azt a Jézus által történt megfogalmazását miszerint: „Az én terhem könnyű és az én igém gyönyörűséges.) De lehet, hogy a tanácsi hivatalnoknők mindössze a jó statisztika miatt lettek nagyon serények és jóindulatúak, amikor bejelentettük, hogy Júliának vissza kell mennie Bagolyvárra a szilveszter utáni szabadnapot követő első napon és összeadtak minket december harmincegyedikén. Gyönyörű nap volt. Soha nem fogom elfelejteni, annak ellenére hogy majd bele őrültem amikor kerek tíz év múlva azt kellett látnom, hogy a Júlia anyja, őrült boszorkányként szedi darabokra a négy gyermekes családomat.
Most sem bánom, hogy ezt, a három év múlva rémálommá vált házasságot felvállaltam, pedig útközben a tanács felé erősen megkísértett egy valahonnan a tudattalan mélyéről elősettenkedő sejtelem, hogy talán mégse kellene, és hogy vajon nem-e rontok ezzel megint el valamit úgy, mint ezelőtt tizenöt évvel, amikor Kingát feleségül vettem? De, a két esemény között még csak a hasonlóságról sem lehetett szó, hiszen egy, Kingánál szebb és látszólag idomulóbb szerelmes lány karolt belém az utcán, akivel nem polgári, hanem kauzális alapon szőtte össze sorsunkat valami sokkal erősebb hatalom, mint a polgári törvények. Ez az a mélyről jövő, irracionális szorongás, nem a Kingával együtt elkövetett, az ő tisztességét megmenteni hivatott, „erkölcsösnek és becsületesnek” tűnő, de valójában felelőtlen lovagi tettemnek az emlékéből ered, noha, a Júlia anyja által korerografált események tükrében, igen sok volt a két házasság kötésben a közös elem. Ez a balsejtelem olyan helyről jött, aminek a pontos feltérképezéséhez csak a később felfedezett kauzális asztrológia nevű szellemtudomány fedhette fel a biztos tájékozódási pontokat. Az én sorsképletemben ugyanis a Skorpió csillagképe majdnem teljesen egybeesik a négyes horoszkópházzal, a fizikai és a lelki otthonul szolgáló környezetet, a családi viszonyrendszereket és a családi élet problémáit megjelenítő életterülettel. Ennek következtében a Skorpióban álló négy bolygóm egyben a négyes horoszkópházba is bekerül, a Szaturnusszal a házcsúcson. Azon az Ég Aljának nevezett asztrológiai helyen áll tehát a pozitív Szaturnuszom, amely a tudattalan egyik legmélyebb, az egyetemes teremtés őserejével és a földi törvényekkel való közvetlen kapcsolatomnak a pontját jelöli a születési képletemben. Júliának a sorsképletében viszont ugyanott, a négyes ház csúcsa közelében áll a tudattalan képzeletvilága egyik legsötétebb pontját jelölő Sárkányfarka. Szegény édesanyám, a szüleivel barátságban álló, jóindulatú nőgyógyásszal, két héttel korábban hozzá fogott az én anya-kímélő, fájdalom nélküli, tudományos világra-serkentésemhez. Magyarul: időnap előtt ki akartak ugrasztani az anyaméhből annak érdekében, hogy ez az aktus mindkettőnk számára könnyebb legyen. Ennek az lett a vége, hogy édesanyám, erőt veszítve, teljesen képtelenné vált a kitolásomra. Mivel, amikor a fejem végre beékelődött a szülőcsatornába, az akkori technikával már nem tudtak császármetszéssel kivenni és édesanyám élete megmentése érdekében, elkezdték az előkészületeket a fejemnek a darabokra vagdosásához.
Asztrológusi tapasztalataimból és gyakorlati megfigyeléseimből következően, távol állok attól, hogy olyan misztikus megállapításokat tegyek, miszerint minden gyermek akkor jön a világra, amikor annak eljött az igazi ideje. Ezért, ennél a determinisztikus koncepciónál sokkal gyakorlatibb és ugyanakkor átfogóbb-összetettebb képem van életemnek erről a mozzanatáról, amely, a tudomány szentségtelen beavatkozásait a hangoltság és a „zsák megtalálja a foltját” elve alapján hozza egymással kapcsolatba az egyetemes törvények hatásmechanizmusát. A lényeg az, hogy életbelépésemnek ez a tragikus mozzanata összhangban áll, mind az édesanyámnak a nagyanyám élete szellemi kábulatából következő, összezavart életével és lelki alapállásával, mind az emberiségnek azzal a zavaros és agresszív korszakával, amelybe megérkeztem (Sztalin halálának éve pl., amikor is olyan gyermekek születtek a világra, akik közül aránytalanul sokan haltak meg idejekorán felnőtt korukban, mint az én osztálytársaimnak is a húsz százaléka.). Persze, mindez alapul szolgált annak a későbbi diszharmonikus hatásoknak a felerősödéséhez is, amelyek édesanyám félelem- és szorongás-teli tudattalan érzés- és képzeletvilága révén érték az én aurámat az életem első napjaiban és heteiben, annak köszönhetően, hogy a nagyanyámnak a nagyapámmal szemben táplált úri haragjának a mintájára, anyám a váláshoz vezető feszültségek között élt az édesapámmal szemben, már a születésem napjától, akárcsak Júlia az Annácska születése napjától.
A Júliával való házasságkötésemet megelőző órákban és percekben tehát, ebből a zavaros múltamból és a Júliának az enyémnél is vészterhesebb családellenes karmájából is érkeztek hozzám az irracionális lelki szorongások, nem csak a Kingával való hazug házasságkötés emlékködéből. Ezek viszont teljesen megszűntek mindjárt azután, hogy Júliával aláírtuk a házasságkötést igazoló okmányokat. Felszabadult emberként léptem ki Júliával a tanácsház monumentális bejáratán és elutaztunk egy, a rendszerváltás óta haldoklófélbe jutott fürdőhelyiségbe, amelynek egy gondozatlan, de tágas villájában a barátaink vártak, hogy életünk legvidámabb szilveszteri mulattságába foghassunk.
Ez volt tehát a házasságunk kezdete. Az így, hivatalosan is biztonságba került Verácskát sokat táncoltattuk azokon a vidám téli napokon és éjszakákon, amelyek a Tarot kártyának a huszonkettes, Bolond nevű ikonjáról szóló, közös előadásunkkal fejeződtek be. Mivel az Oroszlán jegyében született Júlia horoszkópjában a karmikus adósságait jelző Sárkányfarka, szintén a négyes házban állt, tudatos egyezségünk szerint vállalta az ő új családi státuszának közlését a szüleivel és a nagyszüleivel, és azokat a lehetséges konfliktusokat is, amelyeket az egymástól régóta különélő családtagjaiban a bejelentése kiválthatott. Mivel a durva és kegyetlen átmenetek nem tartoznak a Ciklus és a Ritmus törvényének a harmonikus megnyilvánulásához, mielőtt az új minőségében meglátogatta volna őket, azt is közölte velük, hogy mindaz, amitől tartottak, már visszavonhatatlanul megtörtént és a gyámkodói-zsarnokoskodói alapállásukat végérvényesen fel kell adják vele szemben, vagyis Balog Júliával szemben. Mivel a nyári szélütéséből okuló édesanyjának nem volt kedve átesni egy tényleges agyvérzésen, lehetőség, amire Júlia már a konkrét hírközlést megelőző telefonbeszélgetés alkalmával figyelmeztette, úgy látszott, mintha az első beszélgetés alatti kétségbe-eséséből való kijózanodása után, bölcs beletörődéssel elfogadná a helyzetet, holott a terve az volt, hogy a nyílt szembesülést kerülve, jóindulatú barátként próbálja majd Júliát rávenni arra, hogy Verácskát kapartassa el, majd, azt követően váljon el tőlem. A Júliát gyermekkora huzamosabb időszakaiban nevelő, ambícióktól fűtött nagyszülők nem voltak ennyire taktikusak. Egyszerűen megtiltották neki, hogy „a házukba betegye a lábát”, és többet szóba sem akartak állni vele. A Mars Istenség egészséges természetét valamennyire már ismerve, örömmel és megnyugodva fogadtam a nagyszülők harci alapállását, mint egy olyan alattomos támadásoktól átszőtt békés kapcsolat-fenntartást, amelyben hónapokig azon fáradoztak volna, hogy Júliát józan észre térítsék és vegyék rá arra, hogy kapartassa el a magzatot. Ezzel a lehetőséggel viszont, az öregeknél gyakorlatiasabb édesapa próbálkozott, amikor minden általunk értelmesnek gondolt magyarázattal szemben, úgy képzelte, hogy Júliát mindössze ez a „terhes” állapota készteti arra, hogy ott hagyja az egyetemet. Legmeglepőbb érvelése úgy szólt, hogy „Még a börtönben is ki lehet bírni néhány évet, hát akkor az egyetemen?” és Júlia alig tudta lebeszélni arról, hogy azonnal vegye ki a bankból az összes megtakarított pénzét, amivel a város, vagy akár az ország legdrágább nőgyógyászát is hajlandó lett volna megfizetni, hogy az, veszélytől, problémától, és utólagos komplikációtól mentesen szabadítsa meg Júliát a magzatától. De látván, hogy Júlia megingathatatlan a magzat kihordásának és megszülésének a szándékában, idővel a pragmatikusan jóakaratú apa is felhagyott a magzatkaparásra való rábeszélésekkel.
„Egymástól csak jól elkülönített és különbözőségükben jól meghatározott (megnevezett) elemek egyesíthetők”, figyelmeztet a megváltásnak, többek között a párkapcsolatokra és a családi viszonyokra is vonatkozó alaptörvénye. Júlia horoszkópjában nemcsak a családot és az otthont jelképező négyes házban áll a Sárkányfarok nevű elem, hanem ugyanakkor a Halak napjegyében is, aminek köszönhetően a mély tudattalan világa szintjén, rendkívüli módon érzékeny a karmikus programjait ráörökítő anyjának és anyai nagyanyjának a mély tudati és a tudattalan szellemi tevékenységére. Ezért, annak ellenére, hogy mind gazdasági, mind intézményes társadalmi szinten megtörtént a gyermekkorát nyomasztóvá tevő, elődeitől való elszakadása, ez soha nem történt meg a tudattalanban működő démonok világa szintjén. Ötödik hónapos áldott állapotában volt, amikor az álmai visszatérő motívumának elemzése során felfedezte, hogy a lelke mélyén még mindig retteg a nagyanyjától, de főképp a nagyapjától.
Mivel a viszonyukban addig csak az történt, hogy amazok tagadták ki őt, anélkül, hogy hagyták volna Júliának, hogy az ő jövőjére vonatkozó ősi elképzelésekkel szembeszegülő, önálló tettét racionálisan, vagy legalább szenvedélyesen megindokolhatta volna, voltaképpen Júlia volt az, aki még mindig viaskodott velük gondolatban. Ez abból is kiderült egyébként, hogy a rengeteg szeretkezéssel fűszerezett idillikus viszonyunk ellenére, még mindig hullt a haja. Azt is megtapasztalhattam már, hogy a gyakorlati problémák megoldásában való tapasztalatlansága miatt, általában bizonytalanul jár-kel a világban, de ha meggyőződik valaminek a helyességéről, sokszor nálam is határozottabban, csaknem vakmerően cselekszik.
Így történt meg az is, hogy miközben valami fontos üzenet és egy pár horoszkóp elküldése érdekében egy külföldre utazó barátommal megbeszélt találkám miatt, húsvét másnapján egyedül hagytam őt a lakásban, annak érdekében, hogy a helyzetet önmaga számára is véglegesen egyértelművé tegye, felhívta a nagyszüleit és külön- külön elküldte őket az édesanyjuk örömébe. Az, hogy mind a két nagyszülőt kommunikáció közelbe kapta, annak tudható be, hogy a nagyapja nem fogta fel, vagy legalábbis nem volt képes egyértelműen és bátran értelmezni a Júliának ezt a húsvéti üdvözletét. Mivel Júlia is sejtette, hogy az ájulás széléhez közelítő félelmi állapotában kiejtett szavai nem hangzottak meggyőzően, tíz perc múlva újratárcsázta a nagyszülők telefonszámát és ezúttal a nagyanyját kapta drótvégre.
– Az előbb is te hívtál Júlia?
– Igen, én voltam az. Te is elmehetsz az anyád vaginájába. – Hogy a tudattalanja mélyrétegeiben folyó küzdelmének ilyen radikális módszerrel próbált véget vetni, arról Júlia nem számolt be nekem, mivel akkoriban újból kitört rajta egy hetekig lappangó Oroszlán-betegség: az arcüreggyulladás és belealudt a kora reggeli hőstettével járó, számára mértéken felülinek számító lelki erőfeszítésbe. Ezért majdhogynem belenyerítettem a telefonkagylóba, amikor a Júlia édesanyja, mérsékeltnek mondható hanghordozással, azt kezdte számon kérni tőlem, hogy miért vettem rá Júliát ilyen gyalázatos tett elkövetésére? Mivel korábban már meggyőződhettem arról, hogy nagy horderejű sors-kérdésekben vakmerően jár el, egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy amit az édesanyja állít, Júlia tényleg meg is tette. Így, a nálam három évvel fiatalabb anyósommal tisztázni véltem az alaphelyzetet, vagyis azt, hogy, amint ő is tapasztalhatta ezt korábban, köztem és Júlia között nem apa és gyermeke szerű a viszony, hanem ténylegesen házastársi, egyenlő partneri viszony áll fenn, következésképpen, nem az én hatásomra, befolyásomra, parancsomra, stb. cselekedett. Ezért tehát, én azt sem fogom tenni, hogy Júliától számon kérjek valamit is abból, amit a saját családtagjaival, vagy az anyámmal szemben elkövet. Sőt: miközben egyértelműen felkértem őt az anyámmal szembeni világos és szabad – őszinte – viselkedésre, egy pillanatra sem tettem kétségessé édesanyám előtt azt a tényt, hogy semmi esélye a jóságosság és a jóakarat álalakzataiba bujtatott, skorpiói hatalmi ambícióinak a kiélésére az anyósi szerepkörében. Az anyósi paradigmát, de főként az anyám humanizmussal álcázott skorpiói természetét, igen jól ismertem. Ezért valahányszor az édes-anyósi célzásait megtette, kegyetlenül visszavezettem azokat a valóságos okaikhoz és Júliát is felkértem arra, hogy ne bánjon vele kesztyűs kézzel. Nos, mire a „tiszta vizet a nyílt kártyákba” jellegű mondatok véget értek, Júlia is telefon közelbe érkezett és átvette tőlem a kagylót. Az anyját már nem küldte el melegebb éghajlatokra, de ott és akkor, eléggé egyértelműen tudtára adta neki is, hogy egyáltalán nem bízik annak az anyai szeretetében, mivel tudja, hogy nem csak a szüleivel és Júliával, de még saját magával sem őszinte.
Hogy Júliának erre az eredeti húsvéti hadműveletére mennyire szükség volt, az nem csak a Verácska megszületése előtti csendes időszakban derült ki, amikor az édesanyja igen tapintatosan és óvatosan kért fel minket arra, hogy „az ég szerelmére, nehogy valami hülyeséget csináljunk” és igazi akadályt nem gördített az általa megsejtett radikális tettünk elé. De a Júlia tudattalanja annyira össze volt kötve az ős-anyái tudattalanjával, hogy évek múlva, messze külföldön is, az otthonitól egészen különböző környezetben és a számára nem könnyen feldolgozható élmények és látványosságok hatása ellenére is, éjszakánként még mindig azt álmodta, hogy vagy az anyjával, vagy a nagyszüleivel utazik, igen zavaros körülmények között, egy valamiért mindig problémásnak, defektesnek bizonyuló vonaton, vagy más szállítási eszközön. Azt, hogy céltévesztés, vagy a járműnek a lekésése miatt, kellemetlen körülmények között rostokol velük együtt, egy-egy ismeretlen állomáshelyen. Ennek ellenére, a kettőnk közötti felhőtlen viszony, amely lehetővé tette azt is, hogy még a Verácska születése előtti napokban is gyönyörteljeseket szeretkezzünk, oda vezetett, hogy minden sikerüljön, amit lépésről lépésre haladva, a gyermek világrajövetelének a jó körülményeiről, az akkori metafizikai tudásunk és misztikus sejtelmeink sugallatára elképzeltünk.
Alig telt el néhány hét a szülés utáni órákban is éberségben maradt Júliával és az anyaméhen kívüli izgalmas világot figyelő Verácskával készített első rádióriport elhangzása után, a Júlia nagymamája is jelentkezett azzal a barátkozó hírrel, hogy amennyiben Júlia meglátogatná őket, mégiscsak kiadná számára azokat az ágyneműket, amelyeket a sokkal későbbre várt férjhezmenetele alkalmára készített számára házassági staférungként. Persze ez csak a kapunyitást megelőző jeladás volt a lelkiismeretfurdalásával nyolc hónapon át küzdő, büszke nagymama részéről, ami később akkorára erősödött, hogy Júlia nem tudott visszautasítani tőle egy hatalmas perzsaszőnyeget. Ugyanakkor én is csupa hálaérzetet táplálok a nagyszülők büszke természetével szemben, mert annak köszönhetően, hogy kezdetben kihirdették, hogy ha kell, késsel szúrnak le engem és úgy fognak „ennek az ügynek véget vetni”, nem kényszerülök arra, hogy rokoni kötelességből olyan dolgokról és olyanképpen beszélgessek hosszú ideig velük, mintha a teremtés eredeti rendeltetéséről és okáról, valamint az asztrológiáról semmit sem hallottam volna. Elég energiámba és lélekgyötrelembe került nekem a szegény édesanyámmal szembeni tíz éves pusztába-kiáltozás.
A szabadon született Verácska éppen olyan csacsogóan szimpatikus kislány, ahogy a vele egyidős, elemista gyermekről általában elképzeljük, és a rajztehetsége rendszeres gyakorlása mellett, karatézik. A nála egyre könnyebben és rövidebb idő alatt született három húgával együtt egészségben fejlődik, és az, amitől a házasságkötés előtt szorongtam titokban, egyáltalán nem következett be tíz év után sem: nem untam a házasságot, és soha nem éreztem azt, hogy a család miatt valamitől is, ami értékes, elzártam volna magam. Négy gyermekes apaként, teljesen világosnak láttam az életem értelmét, annak szépségét és komolyságát, és a nehézségek ellenére, nem tehernek, hanem jó fejlődési lehetőségnek, nem lezártnak, hanem egyre nyitottabbnak és egyre szabadabbnak, teljesnek és egésznek éreztem sorsomat a házasságunk utolsó tíz napjáig, amikor Júlia látszatra megbolondult és ennek a semmiből jött őrületnek a leple alatt, látszólag az anyja segítségével, de voltaképpen annak a terveit teljesítve, napok alatt romba döntött mindent, vagyis felrobbantotta és tönkre zúzta a családot.
_________________ Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük.. Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/
|
Belépés
GyIK
Keresés
