Kedves Barátaim! Ezen link alatt, egy metafizikainak éppen nem mondható „székelyhoni-fórumozást” találtok:
http://szekelyhon.ro/szekely-vilag/amir ... ni#commentMeg kérlek szépen, hogy, amennyiben hatott rátok a Logoos igazság-igénye, szóljatok hozza ti is az ott zajló, nem mindig metafizikai színvonalú vitához. Előre is köszönöm, ha a tárgyi igazság védelmére keltek: Szilárd
Daczó Katalin:
Balázs F. Attila is ügynök volt?
A hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején működő csíkszeredai Tamási Áron irodalmi körről három különböző fedőnevet viselő egyén jelentett rendszeresen a szekuritatenak. Egyikük Balázs F. Attila (akkor Csíkszeredában, 1990 óta Szlovákiában élő) költő, irodalomszervező, könyvkiadó volt, aki „Nica Stefan” néven működött együtt a belügyi szervekkel – állítja Kozma Szilárd csíkszeredai asztrológus, író, költő, aki a napokban tanulmányozta megfigyelti dossziéját a CNSAS székhelyén.
Kozma Szilárd a napokban szembesült saját megfigyelti”, „követetti” (observatul, urmaritul, obiectivul – ezek az ügyiratnak a szekusok által készített jelentésein szereplő kifejezések ) és megdolgozotti („lucrat”) dossziéjával a bukaresti CNSAS (Consiliul National pentru Sudierea Arhivelor Securitatii, - a Securitate Archívumát vizsgáló Nemzeti Tanács) székhelyének olvasótermében. Az 1978-ban megnyitott, 1981-ben lezárt, majd 1984-ben újra megnyitott és azóta sem lezárt saját, „Poetul” („A költő”) nevet viselő ügycsomót a Hargita Megyei Szekuritate tisztjei (Lt. Pal Carol, Lt. Pop Gheorghe, Cpt. Suciu, Ltcol. Barabasi Stefan, Maior Purle Ioan, és mások) állították össze. „Érdekes megközelítés egy ilyen ügycsomó ifjúságunk dokumentáltságára – jegyezte meg Kozma Szilárd. - Négy darabból állt. Rá volt írva nagy betűkkel, hogy „Poetul”, ezen a néven foglalkoztak velem, az 507-es számú dosszié tanúsága szerint, ami azzal kezdődik, hogy Informatorul Kovács Géza (ez is valakinek a fedőneve), absolvent de liceu, cu preocupari literare, prieten bun cu Köllő Sándor, Sándor Attila, Turcza László, stb. ne informeaza....
1977-ben, az addig inkább csak névleg működő városi irodalmi körön, összejött hirtelen egy lelkes csoport, hogy állítsunk össze és készítsünk egy Ady Endre emlékestet, s attól kezdve egyre többet foglalkoztak velem. Ebből a társaságból nőtt kis később az a sok rangos könyvbemutatót szervező, vagy a nagyközönség előtt még ismeretlen, de később ismertté váló szerzők alkotásainak a megismerését lehetővé tevő irodalmi kör, amelynek a vezetésével is megbíztak.”
Az iratokból tehát kiderült, hogy a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején heti rendszerességgel működő csíkszeredai Tamási Áron irodalmi körről három, különböző fedőnevet viselő egyén jelentett, egyikük Balázs F. Attila (akkor Csíkszeredában, 1990 óta Szlovákiában élő) költő volt, aki „Nica Stefan” jelentett tartótisztjeinek. „ Egy akkor barátomnak hitt fiatalember, aki ugyan egy kicsit furcsa volt, de attól még lehetett vele barátkozni (...), ez az ember Balázs F. Attila, aki verset írt mint én, és alig költözött Csíkszeredába, máris a könyvtárhoz került, nos, róla most Bukarestben kiderült, hogy rólam rengeteg jelentést írt. (...) A jelentések olvasása közben, három fedőnév esetében is rá kellett gondolnom, ugyanis nincsenek odaírva az igazi nevek, de három név van ezen az Attila csíkszeredai megjelenése előtt jelentgető „Kovács Gézán” kívül. Ez is fedőnév egyébként. Van egy un. Hodházi Alexe aki jelentett az irodalmi körről, egy Nica Stefan, és egy Kokosi nevezetű is. Három besúgó volt, miközben alig voltunk egy néhányan” – mondta nevetve Kozma Szilárd. – Épp ezért igen soknak tűnt, gondoltam, nem-e egyetlen emberről van szó...De Attila csak a „Nica Stefan” által írt jelentések szerzőségét ismeri el egyelőre, egy a Facebokon a napokban hozzám írt levelében.
A helyzet miatt, hogy egyidősek lévén, az irodalmi lapokban is közölt, verseket is írtunk, Balázs F. Attilával nem csak a Tamási Áron irodalmi kör rendezvényein és un. belső köri ülésein, hanem más, csíkszeredai, nagyváradi és kolozsvári kulturális rendezvényeken és baráti társaságokban is (mint „költőtársammal”) együttműködtem – fogalmazott Kozma Szilárd. – Erre vonatkozóan többek között egyértelmű bizonyíték számomra a Sárdi Mihály, akkori budapesti rendező-asszisztens barátom által szervezett, Domokos Pál Péterrel, az író-néprajzosnak a budapesti lakásán történt találkozásunkról szóló, jegyzőkönyv-szerű beszámoló is, mivel ezen a találkozáson és beszélgetésen kizárólag csak Attila és én voltunk jelen Domokos Pál Péteren kívül. Megállapítottam, hogy a Szekuritate informátoraként, rólam és azokról a barátaimról, ismerőseimről, akikkel közös irodalmi, kulturális rendezvényen részt vettem, illetve baráti társaságban beszélgettem, számtalan jelentést írt.
A Balázs F. Attila nevét, mint volt informátorét („Sursa ne relateaza...”) azért tartom szükségesnek előre közölni, mert a CNSAS-s dossziémban található jelentéseiből világosan kiderül, hogy külföldön is ügynökösködött, és ami számomra a legzavaróbb, hogy olyan szerkesztőségi, baráti, vagy fél-hivatalos találkozókról is írt jelentéseket, ahol én is jelen voltam, aminek a következtében, azok a személyek, akik esetleg szembesítve voltak utólag az itt elhangzott kijelentéseikkel, természetesen arra gondolhattak, hogy én voltam az, aki „beköptem” őket. A volt könyvtárigazgató, Lestyán Dénes, már korábban is elmondta nekem, hogy Attilának mindig szabadságot kellett adjon, amikor én Magyarországra utaztam, és valóban mintegy véletlenül találkoztam is vele három alkalommal is, Budapesten, ahonnan még a vidéken élő barátaimhoz (és a szegedi barátnőmhöz) is elkísért, hálátlanul visszaélve azoknak az irántam érzett barátságával és bizalmával.
Még egy besúgói név, amiben ugyancsak máris biztos vagyok, az a Veress Gerzsoné, akinek a neve egy az egyben szerepel egy belső intézkedési jelentésen, és azt állítja több jelentésében is, hogy én meg Balázs F. Attila meglátogattuk őt (Holott én soha nem jártam az ő, vagy ők otthonában és Balázs F. Attilával együtt sem jártam Sepsiszentgyörgyön.), és arra szólítottuk fel, "mint olyat, akinek az apja is költő" - És ez megint igen furcsa, mivel az ő apja: Veress Dániel, a Sepsiszentgyörgyi színház akkori irodalmi titkára, ha írt is valamit, annak nem volt köze a költészethez. - , hogy ő (Gerzson) írjon valamilyen kiáltványt arról, hogy mi, "fiatal romániai magyar költők" nem kapunk elég teret a közlésre, a tehetségünk kibontakoztatására. És ez a marhaság még nem elég, mert azt írja, méghozzá többszörösen is, hogy létezik még van valamilyen főnök féle Gyergyóban, vagy Gyergyó környékén, akinek ő a nevét és kilétét nem ismeri, de aki minket (Attillával) irányít, tehát egyfajta konspirációs főnökünk lenne ő szerinte.... - Az ember nem tudja, hogy sírjon-e, vagy bocsánat: hisztériásan röhögjön....”
Kozma Szilárd elmondta, hogy őt magát is próbálta beszervezni egy Székelyudvarhelyi születésű, Pál Károly nevezetű fiatal tiszt arra, hogy jelentéseket adjon neki, a városi irodalmi körről, aminek akkor még inkább csak hallgató résztvevője volt. „Máig nem tudom, hogy melyik volt a hatásosabb hárítás az egészből. Az-e, hogy azt mondtam neki, hogy ehhez én gyenge vagyok egészségileg, mert nem tudok titkot tartani, hiszen idegekkel is kezeltek gyermekkoromban (...) tehát nem vagyok alkalmas ilyesmire. Vagy az, hogy amint kijöttem a megyei rendőrség épületéből, minden barátomnak el mondtam, hogy hol voltam és mit akart ez a hadnagy tőlem? Vagy az, hogy Erdélyi Lacinak is, az akkori megyei rendőr- és szekuritate-parancsnok fiának is elmondtam, akivel akkoriban éppen barátkozgattunk, és megkértem, hogy szóljon az apjának az érdekemben, mert lealacsonyító módon, be akarnak szervezni az alárendeltjei, szóljon tehát, hogy szálljanak le rólam? Tény, hogy ilyesmivel többet soha nem álltak elő.
De három évvel később, amikor a házgyárnál dolgoztam, jött a káderes egyik reggel, hogy fel kell menjek a szekuritatera. Az egy rémséges élmény volt számomra. Reggel 8 óra felé lehetett, délután hat vagy hét óra körül kerültem ki onnan. Hárman vagy négyen is váltakozva faggattak, egyik ilyen, mások olyan szerepben, amit a regényemben meg is írtam, megdolgoztak. Ezzel a jegyzőkönyvvel is találkoztam a dossziémban.” Kozma Szilárd utólag is nehezményezi, hogy a róla szóló több irodalmi köri jelentésben is az szerepel, „hogy amiért én többször is kihirdettem, hogy tőlem hazafias verset nem fog olvasni senki, sem Ceausescu - fenéknyaló verset, veszélyes elemnek minősítettek, és éveken keresztül elképesztő alapossággal és aprólékossággal megfigyeltek, majd behívattak, hazaárulással és más valótlan „tényekkel” vádolva, mindenféle büntetésekkel fenyegettek, nyaggattak, majd 1985-től nem engedtek még Magyarországra sem. A dossziékból kiderül az is, hogy milyen komoly terveket készítettek, a különböző lehallgató készülékek beültetésére, vagy a "megdolgozásunkra". Érdekesnek tartom, hogy a dossziémba a Nagybányán élő Tőrös Gábor szobrász és Pusztai János író közötti, nem telefonon, hanem szobai készülékkel lehallgatott beszélgetés is belekerült, amelyet, akárcsak az én nagyszobámban történt Bretter Zoltánnal való beszélgetésemet, nem telefonba rejtett készülékkel hallgattak le. Ezek szerint, olyan lehallgató-készüléket is el helyeztek el a lakásainkban, amelyek nem csak akkor működtek, amikor a telefonon beszéltünk, hanem máskor is. Sőt: kulcsmásolatuk is volt a lakásainkhoz.”
Cosma Silad verse
Kozma Szilárd ezúttal egy korábbi, s most a téma kapcsán ismét aktuálissá vált vallomását is megismételte saját honlapján. Ebből is tallózunk: "Van ennek a Balázs F. Attila kifejezése szerint: "bizalmi állásokból" eredő, Ceausescu féle diktatúra rendszerével való collaboránsi tevékenységnek egy rám nézve nagyon megalázó, sőt: az akkori tehetetlenségem és kiszolgáltatottságom miatt, egyenesen kétségbeejtő része, amit a kilencvenes évek közepe táján leírtam már valamelyik romániai magyar lapban (A kolozsvári helyi lapban, vagy a Romániai Magyar Szóban), amikor ezzel Orbán János Dénes, akkori fiatal költő-titán megtámadott ("Le leplezett.."), de amit ismét le kell írjak. - Nehogy valaki nekem még ismét elő álljon, mint annak idején Orbán János Dénes, akinek valakik az orra elé tettek egy bizonyos Cosma Silad által írt Ceausescu-nét dicsőítő verset, amire nagy vagány poéta azonnal értekezni kezdett a nyilvánosság előtt arról, hogy persze, én is kollaboráns voltam.
Nos, Balázs F. Attilának, bizonyos mértékben igaza van, amikor magyarázkodása közben azt állítja, hogy a diktatúra béli kulturális bizalmi állások csakugyan azzal jártak, hogy a kultúrában dolgozóknak, szerepet kellett vállalni az ideológia-propagálásban. – Ez a mérték viszont, egyáltalán nem jelentette a Szekunak való jelentés-írogatási kötelezettséget. (...) A katonaságát töltő Pávai Istvánt, majd Simon Józsefet is helyettesítve a Hargita Megyei Népi Alkotások házánál, és a Csíkszeredai Tamási Áron irodalmi kör akkori (nem hivatalból, hanem demokratikusan: tagsági szavazás útján megválasztott!) vezetője lévén, azt a hivatali feladatot kaptam Kardalus János elvtárs - igazgatómtól, hogy "adjam ki utasításba", vagy valamilyen más módon vegyem rá a Tamási Áron irodalmi kör tagjait, hogy az Elena Ceausescu 60-ik, vagy hányadik születésnapjára írjanak boszorkány-dicsőítő verseket, mivel a "központtól" magyar nyelvű hódoló-verset is kérnek.
– Hát csuda-jól néztem volna én ki, ha az akkor már több antológiában is szereplő költőként, vagy közíróként is, ismert komoly magyar irodalom-szakos tanárokból, filozófia-tanárokból, újságírókból és történészekből, néprajzkutatókból, valamint komoly versmondókból is álló (Gagyi József, Bíró Zoltán, Csutak Judit, Bara Katalin, Demény István Pál, Magyari Nándor, Berecky Károly, Bodó Júlia, Miklossy Vilmos, stb.) tagok elé állok ezzel a hivatalos igénnyel. Nem csak, hogy hipokrita gazembernek, vagy egyenesen hülyének néztek volna, mert ez még hagyján, de többet arrafelé se jöttek volna! És én a kört egy fajta, nem hivatalos, vagyis etikusan mimikriző irodalmi - kulturális ellenállási központként kezeltem, és ekként is éltettem és tartottam fenn tehát, amellett, hogy afféle tanulmányi hasznot is húztam belőle, mert igazából ott tanultam meg verset írni, magamat némileg pallérozottan kifejezni, bizonyos magyar irodalmi és szellemi tájékozottságot nyerni.
Gondolkoztam néhány napig, hogy mit tehetek – persze, az irodalmi körön kussoltam a kört fenyegető, merényletszerű hivatalos hülyeség-igényről (Máig nem tudom, hogy Kardalus elvtárs akkor egyáltalán felfogta-e, hogy tulajdonképpen mit is igényel tőlem?) – majd egy nap felcsillant előttem a gordiuszi csomó megoldásának a reménye. A román kollégám, Marc Aurel asztalán, megláttam egy csomó román nyelven írt verset, hát kíváncsian beléjük olvastam. Mit ad isten, mind csak Elena Ceausescu nemzet-anyai erényéről szólt az egész. Kérdem Márc-ot, hogy ezek micsodák. Azt mondja, hogy ezek a bélbori és a más Maroshévíz környéki román falvakban működő irodalmi körök tagjainak az ünnepi kötetbe való szereplés reményében, hozzá beküldött versei. Megkérdeztem az igazgató - Kardalus elvtársat, hogy ha magyar nyelvű "versek" is kellenek abba a fránya ünnepi kötetbe, nem-e lenne az úgy jó, ha a Marchoz beküldöttekből lefordítanék egyet-kettőt? - De, jó lesz. - volt a válasz. Le is fordítottam kettőt helyben (Igazán nem került különös értelmi erőfeszítésembe a rímekbe foglalt a naivan giccses közhelyeket magyar nyelvre átültetni.), odaadtam a titkárnőnek és ezzel elintézettnek véltem a dolgot.(...)
Két éve ki voltam már a "bizalmi állásomból" rúgva, amikor éppen Balázs F. Attila, mutatta nekem fülig érő szájjal kárörvendve a megütközésemen azt, a Könyvtár számára hivatalból megküldött Ceauescu-nét dicsőíteni hivatott, de a felhajtáshoz képest eléggé silánynak sikerült, folyóirat-szerű könyvecskének az egyik oldalát, amelyben az egyik ilyen, figyelem: román nyelven írt(!) "borzadalom" alatt, az állt, hogy ezt a verset Cosma Silad "poet-muncitor", vagyis a Cosma Silad nevű munkás költő írta. Mondtam, hogy hiába röhög, mert nem én vagyok az, nem én írtam azt a verset. Azt mondja, hogy tudja, mert neki - vagy talán az igazgatójának: Lestyán Dénesnek - annak idején megmondták Márc-ék, hogy az én magyar-fordításomat, vissza fordították román nyelvre és az én nevem alatt beküldték Bukarestbe. Azt, a jelzőt, hogy munkás költő, később írták alá, miután Becze elvtárs kirúgott és én, mint minőségellenőr 12-24 órás műszakokban sínylődtem a házgyár fő csarnokának a betonrázó gépei fülsüketítő zajában, ahol az éjszakai műszakok a szekus kezelésekkel össze adódva, az egészséges alvási képességem, egy életre tönkre ment. (...)
Mindezt tehát fontosnak tartom újból leírni, annak érdekében, hogy meg lehessen mutatni bárkinek, aki, mint Orbán János Dénes a kilencvenes ével közepén, azzal állna elé, hogy ez az én nevemhez hasonló szignóval ellátott, román nyelvű vers a fent leírt módon, "megszületett", ez mindjárt annak is lenne a bizonyítéka, hogy én kollaboráltam volna azokkal az aljasokkal, akiket eleve zsigerből utáltam.(...)”
Természetesen, fel merül az a kérdés is, hogy miért tartom fontosnak mindezt a nyilvánosságra hozni. Hát egyrészt azért, mert maximálisan egyet értek Havas Bélának azon művészet-kritikai tételével, ami szerint „Mű és szerző egymástól elválaszthatatlan”, vagyis azzal, hogy valós, lényegi értéke csakis annak a műnek lehet, amelynek a szerezője erkölcsileg, ha nem is mindenkinek a szempontjából fedetlen, de az élete bizonyos általános erkölcsi normákon belül zajlik. Tudom, ezt a Hamvasi axiómát, magyar nyelvterületen még sokan vitatják – többek között a Székelyföld nevű irodalmi folyóirat egyes szerkesztői is – de, én már ezzel maradok, mindamellett, hogy messzemenően egyet értek ezekkel a szerkesztőkkel abban, hogy amiért valaki erkölcsös, és úgymond rendes ember, ez még egyáltalán nem azt jelenti, hogy képes is értékes művek alkotására. Másrészt azért, mert asztrológusként, mindig káros és veszélyes titkolózással szemben, amit a szekusok is ördögi fegyverként használtak, határozottan hiszek a tárgyi valóság felszínre hozásának a fontosságában, a nyilvánosság mindenkire nézve egészséges, tehát vésztől és kártól óvó, sőt: akár betegségeket is gyógyítani képes erejében. – És ezzel nem a sajtóban dolgozóknak akarok hízelegni, hanem ezt gyakorló asztrológusként megtapasztalom nap mint nap.
A Kozma Szilárddal készített interjúból további részletek a Videó-tárban láthatóak.
Molnár Vilmos: - Érthető, hogy mindenkit érdekel az, ami az ő életével kapcsolatos, ami a múltjába így vagy úgy beleszólt.
- Főként, ha Olyasvalakivel társítják és veszik egy kalap alá, önkéntelenül egyesek, aki messzemenően ártó tevékenységet folyatott, nem csak politika szempontból, hanem szexuális erkölcsi területen is. És főként, ha a hekusok úgy megdolgozták, hogy egy hosszú évtizedekre elvesztette az egészséges alvói képességét, meg nem csak üldözve, hanem szabadság-fosztva is érezte magát, amiért nem kapott útlevelet még csak Magyarországra sem (Persze, tudjuk, hogy főként oda nem!) hosszú éveken át! (Arról nem is beszélve, hogy amikor ezt a kilátástalan és szűnni nem látszó, reménytelenül zárt "itthoni" helyzetet kezdtem egyre nehezebben elviselni, és miután - 1987-ben - Pannitól is kénytelen voltam elválni, mivel ő egyre nyilvánvalóbban udvaroltatott Csortán Marcival, levelet kaptam egy olyan Budapesti - Ráadásul igen szép, olyan Panni féle alkatú - irodalmi berkekben jártasnak tűnő lánytól, akit Balázsfával közösen ismertünk meg Debrecenben a Nagy László - napokon, és akivel az Alföld szerkesztőségében is találkoztunk, és ő már a második, vagy harmadik levélváltás után, hirtelen felajánlotta nekem, hogy házasságot kötve, kiment az itteni sötétségből. Sőt, még a szerencsétlen, beteges öreganyámmal, akinek adtak még útlevelet, bizonyos iratokat is kiküldtem ennek érdekében és, hogy a részletkérdéseket beszéljék meg. Minden szépen ment a maga útján, amíg Balázsfa (Aki ugyanebben az időben, bezzeg engedtek kiházasodni, és ugyancsak egy olyan nővel, akit az 1985 végi közös Pozsonyi kirándulásunk alkalmával ismert meg, ahova akkor ugyancsak az én baráti kapcsolataim révén jutottunk el....) ezt a kitelepülést célzó házasság-kötési folyamat elindításának a szándékát - És Balázs F. Attila megtudta, és csak úgy, véletlenül kiutazott Budapestre és "tiszta ártatlanul és véletlenül, meghódította" a lányt és szeretkezett vele, ezzel meghiúsítván azt a törekvésemet, hogy legalább ilyen szinten létesítsek egy hivatalos (családi) kapcsolatot köztem és a Magyar Állam egy tagja között, mert ezt követően, a lány megírta, hogy miután Balázsfával lefeküdt, morálisan nem tartja helyesnek a velem való kapcsolat folytatását.
- Nem tűnik egy kicsit, azért már ha nem is a sátániság, de a tudatos gonoszság fogalmát mindenképpen súrolónak ez a fajta, "bizalmi állással" járó ügynöki tevékenység? - A lányt (nőt, most ugrott be:) Baka Júliának hívták, ha a személyi nevére is helyesen emlékszem. Minden esetre, rokona volt Baka István költőnek.
Néha a valóság az írói fantáziát is túlszárnyalja, nem?
Mivel gazdaságilag, de persze eszmeileg asztrológusként(is) élek - élünk a párommal, hát ebből a perspektívából, az én sorsképletemből kiindulva, kezd kitisztulni a kép: egy olyan -félbaráti (mindig volt valami zavaró a személyiségébe) ikerpárt képeztem Attilával az ismerősök – és bizonyos mértékben az akkori szerkesztők - szemében, amelyből az egyik mindig nagyon tisztességtelenül játszik, de ezt viszont olyan ügyesen csinálja, hogy sosem lehet rá bizonyítani. Ráadásul ennek a játéknak nem csak az Attila általános, kifelé mutatott kétarcúsága volt a magva, hanem az is, hogy nem csak a kétségbeejtően részletes jelentéseivel, hanem egyébként is, nagyon finoman gáncsolt a hátam mögött, itt - ott, mintegy mellékesen nagyvonalú megjegyzések formájában, leértékelően, lebecsülően téve megjegyzéseket az emberi - költői értékeimről Magyarországon. Itthon meg finoman, de egyenesen tudtára adva egyes szerkesztőknek, hogy nem jó szemmel vagyok nézve az államvédelmi intézmények által, vagy éppen fordítva: Ő (A barátom...) nem biztos a politikai - erkölcsi fedhetetlenségemben.
Úgy látszik viszont, hogy el jött az ideje annak, hogy az igazság kiderüljön és az ikerpár svindli-tagja a szó szoros értelmében is, "leszerepeljen", attól függetlenül, hogy én 1985-ben, a fent leírt helyzetet finoman érzékelve,
vissza vonultam az irodalmi pályáról, amikor Orbán János Dénes, nyíltan el kezdett a sajtóban arról célzásokat tenni, hogy kollaboráns voltam. - Ilyen ellenséges, aljas célzásokkal telt légkörben ugyanis, semmi esetre sem folytathattam az Erdélyben az utóbbi évtizedekben erkölcsileg amúgy is nagyon sikamlóssá tett írói életpályát.
Barátsággal: Szilárd
Ez aztán a balkáni gerinc!
Avagy: ha dicsekvés nélkül eddig (húsz éven át) kibírtam, talán ezután is ki fogom bírni.
“Szilárd ... Semmi olyant nem tett, amivel most eldicsekedhetne. (Sic!) Én minden utam után beszámoltam az élményekről, amelyek szintén jelentéktelen események voltak. Azért maradhatott mindig tiszta a lelkiismeretem, mert nem voltam soha az események sűrűjében. Tudatosan tartottam magam távol.”
- Írja a szekus – besúgói múltjáról és tevékenységéről húsz éven át sunyító Balázs F. Attila könyvkiadó, még a leleplezése után is, ugyanabban szemtelenül bájos, amolyan, „apuka finoman és a környezettől mintegy bocsánatkérően leinti a hülyegyerekét” szerű hangnemben, amit akkoriban, amikor az irodalmi körökön és különböző szerkesztőségekben rólam, illetve a munkásságomról nyilatkozott, annyira megszoktam, hogy a végén már fel sem tűnt. Szóval, már megint ugyanott, ugyanabban a „hivatalis” felállásban vagyunk, ahol voltunk huszonkét évvel ezelőtt... - Én tehát egy olyan, jelentéktelen, kis mitugrász figura voltam, hogy a rólam szóló aljas jelentései is, amelyeknek köszönhetően a szekusok több rendben is meghurcoltak, jelentéktelenek ártatlanok és ártalmatlanok! Következésképpen – Mármint hogy amennyiben nekem „nincs amivel – azokból az időkből ugy-e, amikor Romániában fenntartottam és működtettem az utolsó magyar irodalmi kört - dicsekedjek”, akkor neki is, tiszta lehet a lelki ismerete. – Akkor is, amikor olyan gyakorlati tényeket ferdít el (Szemtelenül hazudik is tehát, nem csak lekezel!), mint például, hogy velem egyetlen egyszer járt Magyarországon. – És, hogy csak Magyarországon. És nem azért biztos, hogy folyamatosan hazudik a fenti, mosakodásnak is nevezhető magyarázkodásában Balázs F. Attila – Bizonyára annak érdekében, hogy a külföldi ügynökösködéseit elleplezze -, mert én egészen világosan emlékszem, hogy pontosan háromszor találkoztunk, majd „együtt voltunk” külföldön (Úgy „lettünk” tehát együtt, hogy valahányszor én Budapesten voltam, ő „véletlenül” mindig megjelent, mikor egy rendezvényen amelyre a barátaim elvittek, mikor az utcán egy szerkesztőségből kijövet.), amiből ő csak egyet „ismer el”. Hanem azért egészen biztos, hogy hazudik, mert Domokos Pál Péternél nyáron voltunk, a Debreceni Nagy László - napok viszont, amelynek a rendezvényeiről, és amelynek alkalommal lezajló baráti beszélgetésekről szintén jelentett, télen, ha jól emlékszem karácsony táján voltak megtartva 1995-ben. Sőt: az akkor még itthon nős, de Pozsonyban magának előrelátóan a jelenlegi feleségét meghódító Balázs F. Attila, ugyancsak 1995 telén velem (Az én szerkesztő- barátnőmhöz, akinek a szerkesztő-barátnője volt akkor a jelenlegi felesége!), és nem egyedül utazott Cseszlovákiába, ahol, ugyancsak az én barátaimnak a javaslatára, mi ketten (Attila és én) még Podszdámba is kiutaztunk, megnézni az ottani múzeumban kiállított, első világháborút követő békediktátumokra készített különféle nemzeti igényeket tartalmazó térképeket, Magyarországnak a feloszlatására vonatkozóan. – Ilyen „bizalmi állással járó, közös kirándulásnak azt a tényét, hogy az ”urmaritul” is vele volt, csak akkor hallgatja el az ember, ha valamit el akar ezzel érni, és nem akkor, ha gyenge a memóriája.
Egyébként is, ezzel a memória-gyengeséggel együtt, az egész, engem valamiért nagyon lekicsinyelni akaró – Akiért úgy-e, ebben az esetben nem volt annyira kár, hiszen ő szerinte, én akkor számára és mások számára is „csak” egy munkás költő voltam (Holott 1981 után egyetemista, és azt követően mérnök voltam.) – szabadkozó mosakodása úgy van megírva, mintha én, a kicsi költőcske-mihály, bosszantóan nagy szamárságokat állítanék és a nevetségesen jelentéktelen szerepemmel együtt, felnagyítanám az eseményeket, és ezzel fölöslegesen idegesíteném az akkori és a későbbi „komoly kultúrembert”. Mert nézzük csak meg ezt a dicsekvéses fitymálást. – Miközben én 1995 és 1996 táján, a regényem irodalmian megnevezett okok miatt kivonultam a közéletből és soha, még az akkori román nyelvtörvény ellen, 1995 őszén folytatott 14, majd 16 napos éhségsztrájkommal sem „dicsekedtem” soha (Sőt: a beavatási regényemben egyáltalán nem dicsekvően, hanem a dicsekvéssel inkább ellentétesen írtam róla.), addig Balázs F. Attila, igen is dicsekedett az ő itthoni ellenállói „múltjával” Kocács András Ferenc költőnek a levele szerint, akit remélhetőleg Balázs F. Atttila már nem merészel lekicsinyelni, mint engem (Ő bizonyára tudja, hogy miért, hiszen – Talán hihetetlen, de ... - a besúgó jelentései is telve vannak a személyem és a képességeim iránti lenézéssel, megvetéssel.)
„Köszönöm, Szilárd. Tudtam róla (...) A múltkor a fészbukon magyarkodott, osztotta jobbról az észt, meg, hogy milyen nagy, nehéz ellenálásban élt Ő Csau alatt... Ne törődj vele - nem létezik.
Az az általa besúgott T.Á. köri este külonben emlékezetes, szép maradt számomra - fiatalok valánk még! (De valamire jó az a CNSAS is! Amúgy én nem kértem ki a dossziémat, van, csak lusta is vagyok, meg nem is izgat... Kb. mindig is sejtettem, hogy kik figyeltek meg, voltak rámállítva, s provokáltak - rosszul, primitíven és hiába. Szarházi senkik, úgyse érdekelnek(...)
Örülök, hogy jelentkeztél.
Barátsággal: András”
(Folytatása következik)
Szóval, a három „véletlen” közös útból, amiből Attila kettőt letagad, egy véletlen közös kirándulás, amiről jelentett, már az ő szerecsen-fehérítéséből is kiderült. Ti., hogy mindenképpen legalább kettőnek kellett lennie, ha Domokos Pál Péternél nyáron, a Debreceni Nagy László – napokon, és Pozsonyban meg télen voltunk. A harmadikról viszont, vagyis idősorrendben az elsőről, az 1981-esről, amikor együtt el mentünk Szegeden a Tiszatáj szerkesztőségébe és két – három órát beszélgettünk az akkori főszerkesztő-helyettessel, Annus Józseffel. Erről Attila szintén írt részletes jelentést Nica Stefán fedőnévvel, amit kikértem a CNSAS-től. De, a velünk egy idős Székely Anna barátnőm is, akinél Szegeden több napra is megszálltunk bizonyíthatja, hogy velem volt. Szóval, aki három helyet, amolyan mellékes nagyvonalúsággal, egyet állít, szerintem az pofátlanul és megfontolt céllal hazudik.
De még van egy írói fantáziába illő, sőt még azt is meghaladó, velem kapcsolatos ügynöki útja Attilának Budapestre, amelyet már egyedül bonyolított le, merthogy engem nem engedtek ki az őt azonnal kényelmes könyvtárnoki állásba iktató és végig ott tartó (Nem tudom, neki miféle felkészültsége volt hozza, ha már mind az én képesítéseimről és végzettségemről nyilatkozik lekezelően?) „meggyötrői”. Molnár Vilmossal való levelezésem közben merült fel a történtek és Balázs F. Attila kapcsán a következő, már gonosz jelzővel is illethető, sötét epizód.
- Érthető, hogy mindenkit érdekel az, ami az ő életével kapcsolatos, ami a múltjába így vagy úgy beleszólt. – Írja Molnár Vilmos.
Szilárd: - Főként, ha Olyasvalakivel társítják és veszik egy kalap alá, önkéntelenül egyesek, aki messzemenően ártó tevékenységet folyatott, nem csak politika szempontból, hanem szexuális erkölcsi területen is. És főként, ha a hekusok úgy megdolgozták, hogy hosszú évtizedekre elvesztette az egészséges alvói képességét. Meg akkor, ha nem csak üldözve, hanem szabadság-fosztva is érezte magát, amiért nem kapott útlevelet még csak Magyarországra sem (Persze, tudjuk, hogy főként oda nem!) hosszú éveken át! Arról nem is beszélve, hogy amikor ezt a kilátástalan és szűnni nem látszó, reménytelenül zárt "itthoni" helyzetet kezdtem egyre nehezebben elviselni, és miután - 1986-ban P.-tól elváltam, mivel ő egyre nyilvánvalóbban udvaroltatott egy közös barátunkkal, akinek később a szeretője is lett, levelet kaptam egy olyan szép és kedves Budapesti lánytól, akit Balázsfával közösen ismertünk meg Debrecenben a Nagy László - napokon, és akivel az Alföld szerkesztőségében is találkoztunk. Júlia, már a második, vagy harmadik levélváltás után, hirtelen felajánlotta nekem, hogy házasságot kötve, kiment az itteni sötétségből. Sőt, még a szerencsétlen, beteges öreganyámmal, akinek adtak még útlevelet, bizonyos iratokat is kiküldtem ennek érdekében és azért, hogy Júliával a részletkérdéseket beszéljék meg. Minden szépen ment a maga útján, amíg Balázsfa (Aki ugyanebben az időben, nem csak, hogy zavartalanul járhatott külföldre, de bezzeg a kiházasodását sem gátolták, mint nekem. Ráadásul éppen őt, és a rendkívüli nő-hódító képességét használták fel arra, Magyarországon ne tevődjék le semmilyen hivatalos írat, ami közöttem és a Magyar Állam között bármiféle kapcsolatot is jelentene.) ezt a kitelepülést célzó házasság-kötési folyamatot. Attila vagy tőle, vagy mástól megtudta, és nem sokára rá, megint „csak úgy, véletlenül” kiutazott Budapestre és újfent "tiszta ártatlanul és véletlenül, azonnal "meghódította" a lányt és ezzel meghiúsított számomra minden hivatalos kapcsolat-teremtési lehetőséget (Ebben az időben már nem fárasztották magukat azzal a szekusok, hogy felbontsák a leveleimet, elolvassák és tovább küldjék, hanem egyszerűen csak ellopták és berakták a dossziémba az általam kiküldöttnek képzelt verseimmel együtt. – Egy – egy fél kötetre való levél és vers is taláható tehát a 3-as számú CNSAS-s dossziémba. A 4-es számú a 84-88 közötti telefonlehallgatási és szoba-beszélgetés lehallgatási jegyzőkönyveket tartalmazza.), mert ezt követően, a lány megírta, hogy miután Balázsfával ő lefeküdt, morálisan nem tartja helyesnek a velem való kapcsolat folytatását. (Értitek? Balázs F. Attila, aki akkor vagy éppen vált még az itteni feleségétől, vagy hivatalosan házasodott már a jelenlegivel, hirtelen kiutazott egyet Budapestre, meghódította, az én, végül is, félhivatalos menyasszonyomat, és lebeszélte arról, hogy velem folytassa a kapcsoolatot.) - Nem tűnik egy kicsit, azért már ha nem is a sátániság, de a tudatos gonoszság fogalmát mindenképpen súrolónak ez a fajta, "bizalmi állással" járó ügynöki tevékenység? - A lányt (nőt, most ugrott be:) Baka Júliának hívták, ha a személyi nevére is helyesen emlékszem. Minden esetre, rokona volt Baka István költőnek.
Néha a valóság az írói fantáziát is túlszárnyalja, nem?
Mivel gazdaságilag, de persze eszmeileg is, asztrológusként(is) élek - élünk a párommal, ebből a perspektívából, az én sorsképletemből kiindulva, kezd kitisztulni a kép: egy olyan -félbaráti (mindig volt valami zavaró a személyiségébe) ikerpáert képeztem Attilával az ismerősök – ész bizonyos mértékben az akkori szerksztők - szemében, amelyből az egyik mindig nagyon tisztességtelenül játszik, de ezt viszont olyan ügyesen csinálja, hogy sosem lehet rá bizonyítani. Ráadásul ennek a játéknak nem csak az Attila általános, kifelé mutatott kétarcúsága volt a magva, hanem az is, hogy nem csak a kétségbeejtően részletes jelentéseivel, hanem egyébként is, nagyon finoman gáncsolt a hátam mögött, itt - ott, mintegy a szerecsenmosdásához hasonló, mellékesen nagyvonalú megjegyzések formájában, leértékelően, lebecsülően téve megjegyzéseket az emberi - költői értékeimről Magyarországon. Itthon meg finoman, de egyenesen tudtára adva egyes szerkesztőknek (Gondolom, Székely Jánosnak is, ha már olyan bizalmi kapcsolatban állt vele...), hogy nem jó szemmel vagyok nézve az államvédelmi intézmények által, vagy éppen fordítva: Ő (A barátom...) nem biztos a politikai - erkölcsi fedhetetlenségemben... (Tehát, hogy én lennék a tégla, nem ő...
Úgy látszik viszont, hogy el jött az ideje annak, hogy az igazság kiderüljön és az ikerpár svindli-tagja "leszerepeljen". Én ugyanis az irodalmi pályáról, a fent leírt helyzetet finoman érzékelve, vissza vonultam, amikor Orbán János Dénes, nyíltan el kezdett arról célzásokat tenni, hogy kollaboráns voltam.
És apropó Orbán János Dénes, és Cosma Silad munkás-költő, amely formula, látom Attilának is annyira bejött már, hogy kezdek arra gyanakodni, hogy neki volt az ötlete, hogy mint a „bizalmi állásba” maradt bennfettes, aki a magbízóival azon dolgozik, hogy engem semlegesítsen, a Bélbori-versfordításomnak az általuk elkövetett visszafordítása alá, oda biggyesszék, hogy „poet muncitor.” Sőt, lévén, hogy az Erdélyi Magyar Írók Ligájának az alapítója és aktív tagja volt annak idején Orbán János Dénessel, nem csodálkoznék, ha a régi „jó viccük” folyatásaként (Amivel nem győzött eleget ugratni engem annak idején!) ő eszelte volna ki azt a viccet, hogy a fiatalsága miatt, akkor még ilyen szempontból abszolút „tisztának” számító és megfelelően tájékozatlan Orbán János Dénes számára ő kotorta volna ki azt a gaztettet, annak érdekében, hogy tovább éltesse a legendát, miszerint a kettőnk közül, én voltam a tégla. Szóval, annak ellenére, hogy minden barátom és ismerősöm tudja, hogy a fizikai és a kétkezi munkát, nem hogy nem vetem meg, de egyenesen szeretem, az Orbán János Dénesnek a poétikai értekezései stílusában ünnepélyesen kijelentem, hogy „Hölgyeim és Uraim, ha hiszik, ha nem, de valós beosztásom szerint, tehát a gyakorlatban, én soha nem voltam az életemben munkás!” – Ilyen besorolást kaptam ugyan egy hónapig anyagbeszerzőként a Hargita Megyei Földfeljavító vállalatnál, de akkor is irodában dolgoztam, majd később a Házelemgyárban, de akkor is, mint minőségellenőr köpenyben jártam és különböző mérő eszközökkel, műszerekkel, papírral és golyóstollal dolgoztam. – Hogy tévedés ne essék több, sem a romániai magyar költői spanyolviaszt újból felfedező fiatal költő titánok részéről (Mert ha az Elena-naylós „vers” stílusa, ha nem is, de legalább a munkás-költő jelző meg kellett volna OJD-t gondolkoztassa), de lehetőleg még a besúgók részéről se.
III.
A tárgyi hűség és magyarázat szüksége miatt, kissé hosszúra sikeredett Balázs Fa-képárnyalás után, nézzük meg, hogy abból a „nagy-játékosi” perspektívából, abból a virtuóz pofátlanságnak az észleléséből tehát, amivel látjuk, hogy ez a besúgói státuszát keményen hasznosító személy, még mindig az áldozata személyének a morális és esetleges más (írói) értéke fokozatos csökkentésével is, azt szeretné elérni, hogy az ismerősi köre (írói – baráti köre) ne közösítse ki, amiért 21 éven át az igazi személyisége és háttér-kultúrpolitikai tevékenysége felől félrevezette, hajmeresztő szemtelenségében oda jut, hogy azt állítja: nincs akkora jelentősége annak pl., hogy még egy, a felnőtt-oktatásról szóló Nagyváradi, több napos konferenciára is, „valamiért” hirtelen utánam utazott, holott a Bölöni Sándor és Varga Gábór által küldött meghívó kizárólag csak az én nevemre szólt, mert én csak érdemtelenül hencegek valamivel, amikor őt leleplezem:
És itt álljunk meg egy percre, mert a mentegetőző hazudozás itt égig ér! Nekem, személyesen mondta el ugyanis BFA, aki 1985 telén, előttem haza utazott karácsonyra, vagy szilveszterre (Én meg ezt követően, Csoóri Sándoron keresztül megismertem Dr. Levendel Lászlót, hogy amennyiben szükséges a Korányi korházban vetessem ki az epeköveimet és nem itthon, ahonnan el szökött az utolsó valamire való sebész is, és így kaptam egy hosszas korház-kezelési szükségről szól igazolványt, amivel a Román követségen meg hosszabbítottam az útlevelemet és csak egy hónap után érkeztem haza.) hogy HA (jelenlegi felesége) nagyon beleszeretett, és ráadásul, szerkesztőségi szinteken neki is és a szüleinek is, nagyon jó kapcsolatai vannak. El fog tehát válni Marikától, vagyis attól a kedves, szép és ráadásul fiatal feleségétől, aki amellett, hogy maximálisan rendben tartotta a több szobás lakásukat, amelyben Attilának külön szobája is volt, és eltűrte Attilának az összes szexuális kicsapongását, sőt, még azt is, hogy a könyvtárban elszédített diáklányokat is, versmondói versenyekre való felkészítés címmel, vagy csak úgy, „szimpátiából” a lakásukra felvigyen, majd amikor az asszonyka haza ment a szüleihez, teljesen „meghódítson”. És azért, hogy a Pozsonyi új hódítását (Aki mellett még rengeteget „hódítgatott” közben Csíkszeredában, és Baka Júliának a velem való szakítás-indoklása alapján Budapesten is.) – Szóval, az ő baja, és azoknak a tini lányoknak a baja, akik a „csinos könyvtárnok” áldozatai lettek (Erről is szól a regényem XII. fejezetének egy epizódja), én is jól megkavartam a magamét ebből a szempontból korábban, erről is vallok a regényemben...) de ne jöjjön nekem most azzal a mesével, hogy neki is, annyira meg volt itt szorítva a kapcája, mint nekem és nagyon sok fiatalnak és idősnek, hogy ő komolyan foglalkozott volna még a kényelmes „bizalmi állásából” való, törvénytelen határátlépéssel is! Főként, hogy olyan bizalmi viszonyban állt Székely Jánossal, mint ahogyan írja, aki csakugyan folyamatosan közölte a verseit, miközben nekem csak akkor jelenhettek meg az Igaz szóban verseim, amikor Székely János beteg volt, vagy szabadságra ment és Markó Béla, vagy más szerkesztette a versrovatot éppen.
Kozma Szilárd nem töltött be sosem vezető funkciót, hivatalos körökben munkásköltőnek számított, tudtommal az egyetlen csoportosulás amelyben részt vett, az irodalmi kör volt, amelyet 8–10 személy látogatott. Nem volt olyan fontos személyiség, hogy állandó megfigyelés alatt állt volna. Ha veszélyes elemnek tartották volna, megakadályozták volna a Népi Alkotások Házához való kinevezését, hisz nem volt ez irányú végzettsége. Műszaki iskolái voltak. Emlékezetem szerint külföldre egyszer utaztunk közösen, akkor ismertem meg Pozsonyban későbbi feleségemet, és felolvasóestet tartottunk Esztergomban népes közönség előtt. Egyszer a debreceni írókonferencián is részt vettünk, nem tudom, ez akkor volt-e, vagy más alkalommal. Kezdő költőknek ezek nagy lehetőségek voltak, de politikamentes események. Túlzással sem lehetne ellenzéki tevékenységnek titulálni. A rendszerváltás előtt 3 évvel adtam be a kérvényemet külföldi lakossal kötendő házasság jóváhagyásához, mert akkoriban ez így ment. Így akartam távozni az országból, mert a szökéshez nem sikerült segítőt találnom, illetve nem volt annyi pénzem, amennyit a veszprémi közvetítő kért.
Nos, bevallom, hogy Attillának a hadseregben való “becserkészsésének” a megható történetét hitelesként fogadtam el, de miután a Romániának a törvénytelen elhagyására vonatkozó meséjét is elolvastam a többi, halmozott valóság-ferdítése és önmagának is ellentmondó, botor csúsztatása után, meg vagyok győződve arról, hogy ez is keményen eltér a valóságtól. Főként, hogy – Borbély Ernővel ellentétesen, aki érett férfi korában inkább a martírságig elmenő meghurcoltatást választotta, mintsem hogy ezt a gyalázatott folytassa! – később, szemmel láthatóan kihasználta azt a helyzetet, aminek amivel el akarja most hitetni, hogy ő tiszta lelki ismerettel élt túl. – HÁT ÉPPPEN EZ A BAJ ATTILA!
Nem tudom, volt-e még valaki a romániai magyar kulturális besúgók közül, aki ilyen hajmeresztő szemtelenséggel fogott volna neki magyarázkodni? – Ahelyett, hogy pirulva és nagyon – nagyon szerényen, bocsánatot kérne, mindazoktól, akiket besúgott. Például Kostyák Alpártól, akinek a dossziéiba szintén találhatók bőven Nica Srefantól jegyzett jelentések. – Ha már engem annnyira le néz, hogy miattam, akit azon “kíméletes” jelentése miatt, miszerint nem leszek soha hajlandó Ceausescu nyaló, vagy hazafias verset írni, ilyesmi meg sem fordult? - Nos sorstársaim, hát ezért adtam a Balázs Fa hazudozásait részletezően leleplező feltárásaim ciméül, azt, hogy a Balkáni gerinc, mert meggyőződésem, hogy ilyen a tenyérbemászó pofátlan hazudozással, csak a balkánon szokás nyilvénosság elé állni!
Kozma Szilárd
Ez aztán a balkáni gerinc!
Avagy: ha dicsekvés nélkül eddig (húsz éven át) kibírtam, talán ezután is ki fogom bírni.
“Szilárd ... Semmi olyant nem tett, amivel most eldicsekedhetne. (Sic!) Én minden utam után beszámoltam az élményekről, amelyek szintén jelentéktelen események voltak. Azért maradhatott mindig tiszta a lelkiismeretem, mert nem voltam soha az események sűrűjében. Tudatosan tartottam magam távol.”
- Írja a szekus – besúgói múltjáról és tevékenységéről húsz éven át sunyító Balázs F. Attila könyvkiadó, még a leleplezése után is, ugyanabban szemtelenül bájos, amolyan, „apuka finoman és a környezettől mintegy bocsánatkérően leinti a hülyegyerekét” szerű hangnemben, amit akkoriban, amikor az irodalmi körökön és különböző szerkesztőségekben rólam, illetve a munkásságomról nyilatkozott, annyira megszoktam, hogy a végén már fel sem tűnt. Szóval, már megint ugyanott, ugyanabban a „hivatalis” felállásban vagyunk, ahol voltunk huszonkét évvel ezelőtt... - Én tehát egy olyan, jelentéktelen, kis mitugrász figura voltam, hogy a rólam szóló aljas jelentései is, amelyeknek köszönhetően a szekusok több rendben is meghurcoltak, jelentéktelenek ártatlanok és ártalmatlanok! Következésképpen – Mármint hogy amennyiben nekem „nincs amivel – azokból az időkből ugy-e, amikor Romániában fenntartottam és működtettem az utolsó magyar irodalmi kört - dicsekedjek”, akkor neki is, tiszta lehet a lelki ismerete. – Akkor is, amikor olyan gyakorlati tényeket ferdít el (Szemtelenül hazudik is tehát, nem csak lekezel!), mint például, hogy velem egyetlen egyszer járt Magyarországon. – És, hogy csak Magyarországon. És nem azért biztos, hogy folyamatosan hazudik a fenti, mosakodásnak is nevezhető magyarázkodásában Balázs F. Attila – Bizonyára annak érdekében, hogy a külföldi ügynökösködéseit elleplezze -, mert én egészen világosan emlékszem, hogy pontosan háromszor találkoztunk, majd „együtt voltunk” külföldön (Úgy „lettünk” tehát együtt, hogy valahányszor én Budapesten voltam, ő „véletlenül” mindig megjelent, mikor egy rendezvényen amelyre a barátaim elvittek, mikor az utcán egy szerkesztőségből kijövet.), amiből ő csak egyet „ismer el”. Hanem azért egészen biztos, hogy hazudik, mert Domokos Pál Péternél nyáron voltunk, a Debreceni Nagy László - napok viszont, amelynek a rendezvényeiről, és amelynek alkalommal lezajló baráti beszélgetésekről szintén jelentett, télen, ha jól emlékszem karácsony táján voltak megtartva 1995-ben. Sőt: az akkor még itthon nős, de Pozsonyban magának előrelátóan a jelenlegi feleségét meghódító Balázs F. Attila, ugyancsak 1995 telén velem (Az én szerkesztő- barátnőmhöz, akinek a szerkesztő-barátnője volt akkor a jelenlegi felesége!), és nem egyedül utazott Cseszlovákiába, ahol, ugyancsak az én barátaimnak a javaslatára, mi ketten (Attila és én) még Podszdámba is kiutaztunk, megnézni az ottani múzeumban kiállított, első világháborút követő békediktátumokra készített különféle nemzeti igényeket tartalmazó térképeket, Magyarországnak a feloszlatására vonatkozóan. – Ilyen „bizalmi állással járó, közös kirándulásnak azt a tényét, hogy az ”urmaritul” is vele volt, csak akkor hallgatja el az ember, ha valamit el akar ezzel érni, és nem akkor, ha gyenge a memóriája.
Egyébként is, ezzel a memória-gyengeséggel együtt, az egész, engem valamiért nagyon lekicsinyelni akaró – Akiért úgy-e, ebben az esetben nem volt annyira kár, hiszen ő szerinte, én akkor számára és mások számára is „csak” egy munkás költő voltam (Holott 1981 után egyetemista, és azt követően mérnök voltam.) – szabadkozó mosakodása úgy van megírva, mintha én, a kicsi költőcske-mihály, bosszantóan nagy szamárságokat állítanék és a nevetségesen jelentéktelen szerepemmel együtt, felnagyítanám az eseményeket, és ezzel fölöslegesen idegesíteném az akkori és a későbbi „komoly kultúrembert”. Mert nézzük csak meg ezt a dicsekvéses fitymálást. – Miközben én 1995 és 1996 táján, a regényem irodalmian megnevezett okok miatt kivonultam a közéletből és soha, még az akkori román nyelvtörvény ellen, 1995 őszén folytatott 14, majd 16 napos éhségsztrájkommal sem „dicsekedtem” soha (Sőt: a beavatási regényemben egyáltalán nem dicsekvően, hanem a dicsekvéssel inkább ellentétesen írtam róla.), addig Balázs F. Attila, igen is dicsekedett az ő itthoni ellenállói „múltjával” Kocács András Ferenc költőnek a levele szerint, akit remélhetőleg Balázs F. Atttila már nem merészel lekicsinyelni, mint engem (Ő bizonyára tudja, hogy miért, hiszen – Talán hihetetlen, de ... - a besúgó jelentései is telve vannak a személyem és a képességeim iránti lenézéssel, megvetéssel.)
„Köszönöm, Szilárd. Tudtam róla (...) A múltkor a fészbukon magyarkodott, osztotta jobbról az észt, meg, hogy milyen nagy, nehéz ellenálásban élt Ő Csau alatt... Ne törődj vele - nem létezik.
Az az általa besúgott T.Á. köri este külonben emlékezetes, szép maradt számomra - fiatalok valánk még! (De valamire jó az a CNSAS is! Amúgy én nem kértem ki a dossziémat, van, csak lusta is vagyok, meg nem is izgat... Kb. mindig is sejtettem, hogy kik figyeltek meg, voltak rámállítva, s provokáltak - rosszul, primitíven és hiába. Szarházi senkik, úgyse érdekelnek(...)
Örülök, hogy jelentkeztél.
Barátsággal: András”
(Folytatása következik)
Szóval, a három „véletlen” közös útból, amiből Attila kettőt letagad, egy véletlen közös kirándulás, amiről jelentett, már az ő szerecsen-fehérítéséből is kiderült. Ti., hogy mindenképpen legalább kettőnek kellett lennie, ha Domokos Pál Péternél nyáron, a Debreceni Nagy László – napokon, és Pozsonyban meg télen voltunk. A harmadikról viszont, vagyis idősorrendben az elsőről, az 1981-esről, amikor együtt el mentünk Szegeden a Tiszatáj szerkesztőségébe és két – három órát beszélgettünk az akkori főszerkesztő-helyettessel, Annus Józseffel. Erről Attila szintén írt részletes jelentést Nica Stefán fedőnévvel, amit kikértem a CNSAS-től. De, a velünk egy idős Székely Anna barátnőm is, akinél Szegeden több napra is megszálltunk bizonyíthatja, hogy velem volt. Szóval, aki három helyet, amolyan mellékes nagyvonalúsággal, egyet állít, szerintem az pofátlanul és megfontolt céllal hazudik.
De még van egy velem kapcsolatos, írói fantáziába illő, sőt még azt is meghaladó, ügynöki útja Attilának Budapestre, amelyet már egyedül bonyolított le, merthogy engem nem engedtek ki az őt azonnal kényelmes könyvtárnoki állásba iktató és végig ott tartó (Nem tudom, neki miféle felkészültsége volt hozza, ha már mind az én képesítéseimről és végzettségemről nyilatkozik lekezelően?) „meggyötrői”. Molnár Vilmossal való levelezésem közben merült fel a történtek és Balázs F. Attila kapcsán a következő, már gonosz jelzővel is illethető, sötét epizód.
Amikor a kilátástalan és szűnni nem látszó, reménytelenül zárt "itthoni" helyzetet kezdtem egyre nehezebben elviselni, és miután - 1986-ban P.-tól elváltam, mivel ő egyre nyilvánvalóbban udvaroltatott egy közös barátunkkal, akinek később a szeretője is lett, levelet kaptam egy olyan szép és kedves Budapesti lánytól, akit Balázsfával közösen ismertünk meg Debrecenben a Nagy László - napokon, és akivel az Alföld szerkesztőségében is találkoztunk. Júlia, már a második, vagy harmadik levélváltás után, hirtelen felajánlotta nekem, hogy házasságot kötve, kiment az itteni sötétségből. A szerencsétlen, beteges öreganyámmal, akinek adtak még útlevelet, bizonyos személyi irat-másolatokat is kiküldtem ennek érdekében és azért, hogy Júliával a részletkérdéseket beszéljék meg. Minden szépen ment a maga útján, amíg Balázsfa (Aki ugyanebben az időben, nem csak, hogy zavartalanul járhatott külföldre, a kiházasodását sem gátolták, mint nekem. Ráadásul éppen őt, és a rendkívüli nő-hódító képességét használták fel arra, Magyarországon ne tevődjék le semmilyen hivatalos írat, ami közöttem és a Magyar Állam között bármiféle kapcsolatot is jelentene.) ezt a kitelepülést célzó házasság-kötési folyamatot, amely mégis csak egyfajta fél hivatalos kapcsolatot jelentett volna köztem és az akkoriban ránk, illetve a sorsunkra, ha nem hivatalosan is, de egyre inkább figyelni kezdő Magyar Állam között, meghiusította. Nem sokkal azt követően, hogy édesanyám kint járt és találkozott Júliával és az édesanyjával, megint „csak úgy, véletlenül” kiutazott Budapestre és újfent "tiszta ártatlanul és véletlenül, azonnal "meghódította" a lányt és szeretkezett is vele, ezzel meghiúsítván számomra minden hivatalos kapcsolat-teremtési lehetőséget (Ebben az időben már nem fárasztották magukat azzal a szekusok, hogy felbontsák a leveleimet, elolvassák és tovább küldjék, hanem egyszerűen csak ellopták és berakták a dossziémba az általam kiküldöttnek képzelt verseimmel együtt. – Egy – egy fél kötetre való levél és vers is taláható tehát a 3-as számú CNSAS-s dossziémba. A 4-es számú dossziém a 84-88 közötti telefonlehallgatási és szoba-beszélgetés lehallgatási jegyzőkönyveket tartalmazza.), mert ezt követően, a lány megírta, hogy miután Balázsfával ő lefeküdt, morálisan nem tartja helyesnek a velem való kapcsolat folytatását. (Értitek? Balázs F. Attila, aki akkoriban, vagy éppen vált még az itteni feleségétől, vagy hivatalosan házasodott már a Pozsonyival, hirtelen kiutazott egyet Budapestre, meghódította, az én, végül is, félhivatalos menyasszonyomat, és lebeszélte arról, hogy velem folytassa a kapcsolatot.) - Nem tűnik egy kicsit, azért már ha nem is a sátániság, de a tudatos gonoszság fogalmát mindenképpen súrolónak ez a fajta, "bizalmi állással" járó ügynöki tevékenység? - A lányt (nőt, most ugrott be:) Baka Júliának hívták, ha a személyi nevére is helyesen emlékszem. Minden esetre, rokona volt Baka István költőnek.
Néha a valóság az írói fantáziát is túlszárnyalja, nem?
Mivel gazdaságilag, de persze eszmeileg is, asztrológusként(is) élek - élünk a párommal, ebből a perspektívából, az én sorsképletemből kiindulva, kezd kitisztulni a kép: egy olyan -félbaráti (mindig volt valami zavaró a személyiségébe) ikerpáert képeztem Attilával az ismerősök – ész bizonyos mértékben az akkori szerksztők - szemében, amelyből az egyik mindig nagyon tisztességtelenül játszik, de ezt viszont olyan ügyesen csinálja, hogy sosem lehet rá bizonyítani. Ráadásul ennek a játéknak nem csak az Attila általános, kifelé mutatott kétarcúsága volt a magva, hanem az is, hogy nem csak a kétségbeejtően részletes jelentéseivel, hanem egyébként is, nagyon finoman gáncsolt a hátam mögött, itt - ott, mintegy a szerecsenmosdásához hasonló, mellékesen nagyvonalú megjegyzések formájában, leértékelően, lebecsülően téve megjegyzéseket az emberi - költői értékeimről Magyarországon. Itthon meg finoman, de egyenesen tudtára adva egyes szerkesztőknek (Gondolom, Székely Jánosnak is, ha már olyan bizalmi kapcsolatban állt vele...), hogy nem jó szemmel vagyok nézve az államvédelmi intézmények által, vagy éppen fordítva: Ő (A barátom...) nem biztos a politikai - erkölcsi fedhetetlenségemben... (Tehát, hogy én lennék a tégla, nem ő...
Úgy látszik viszont, hogy el jött az ideje annak, hogy az igazság kiderüljön és az ikerpár svindli-tagja "leszerepeljen". Én ugyanis az irodalmi pályáról, a fent leírt helyzetet finoman érzékelve, vissza vonultam, amikor Orbán János Dénes, nyíltan el kezdett arról célzásokat tenni, hogy kollaboráns voltam.
És apropó Orbán János Dénes, és Cosma Silad munkás-költő, amely formula, látom Attilának is annyira bejött már, hogy kezdek arra gyanakodni, hogy neki volt az ötlete, hogy mint a „bizalmi állásba” maradt bennfettes, aki a magbízóival azon dolgozik, hogy engem semlegesítsen, a Bélbori-versfordításomnak az általuk elkövetett visszafordítása alá, oda biggyesszék, hogy „poet muncitor.” Sőt, lévén, hogy az Erdélyi Magyar Írók Ligájának az alapítója és aktív tagja volt annak idején Orbán János Dénessel, nem csodálkoznék, ha a régi „jó viccük” folyatásaként (Amivel nem győzött eleget ugratni engem annak idején!) ő eszelte volna ki azt a viccet, hogy a fiatalsága miatt, akkor még ilyen szempontból abszolút „tisztának” számító és megfelelően tájékozatlan Orbán János Dénes számára ő kotorta volna ki azt a gaztettet, annak érdekében, hogy tovább éltesse a legendát, miszerint a kettőnk közül, én voltam a tégla. Szóval, annak ellenére, hogy minden barátom és ismerősöm tudja, hogy a fizikai és a kétkezi munkát, nem hogy nem vetem meg, de egyenesen szeretem, az Orbán János Dénesnek a poétikai értekezései stílusában ünnepélyesen kijelentem, hogy „Hölgyeim és Uraim, ha hiszik, ha nem, de valós beosztásom szerint, tehát a gyakorlatban, én soha nem voltam az életemben munkás!” – Ilyen besorolást kaptam ugyan egy hónapig anyagbeszerzőként a Hargita Megyei Földfeljavító vállalatnál, de akkor is irodában dolgoztam, majd később a Házelemgyárban, de akkor is, mint minőségellenőr köpenyben jártam és különböző mérő eszközökkel, műszerekkel, papírral és golyóstollal dolgoztam. – Hogy tévedés ne essék több, sem a romániai magyar költői spanyolviaszt újból felfedező fiatal költő titánok részéről (Mert ha az Elena-naylós „vers” stílusa, ha nem is, de legalább a munkás-költő jelző meg kellett volna OJD-t gondolkoztassa), de lehetőleg még a besúgók részéről se.
III.
A tárgyi hűség és magyarázat szüksége miatt, kissé hosszúra sikeredett Balázs Fa-képárnyalás után, nézzük meg, hogy abból a „nagy-játékosi” perspektívából, abból a virtuóz pofátlanságnak az észleléséből tehát, amivel látjuk, hogy ez a besúgói státuszát keményen hasznosító személy, még mindig az áldozata személyének a morális és esetleges más (írói) értéke fokozatos csökkentésével is, azt szeretné elérni, hogy az ismerősi köre (írói – baráti köre) ne közösítse ki, amiért 21 éven át az igazi személyisége és háttér-kultúrpolitikai tevékenysége felől félrevezette, hajmeresztő szemtelenségében oda jut, hogy azt állítja: nincs akkora jelentősége annak pl., hogy még egy, a felnőtt-oktatásról szóló Nagyváradi, több napos konferenciára is, „valamiért” hirtelen utánam utazott, holott a Bölöni Sándor és Varga Gábór által küldött meghívó kizárólag csak az én nevemre szólt, mert én csak érdemtelenül hencegek valamivel, amikor őt leleplezem:
És itt álljunk meg egy percre, mert a mentegetőző hazudozás itt égig ér! Nekem, személyesen mondta el ugyanis BFA, aki 1985 telén, előttem haza utazott karácsonyra, vagy szilveszterre (Én meg ezt követően, Csoóri Sándoron keresztül megismertem Dr. Levendel Lászlót, hogy amennyiben szükséges a Korányi korházban vetessem ki az epeköveimet és nem itthon, ahonnan el szökött az utolsó valamire való sebész is, és így kaptam egy hosszas korház-kezelési szükségről szól igazolványt, amivel a Román követségen meg hosszabbítottam az útlevelemet és csak egy hónap után érkeztem haza.) hogy HA (jelenlegi felesége) nagyon beleszeretett, és ráadásul, szerkesztőségi szinteken neki is és a szüleinek is, nagyon jó kapcsolatai vannak. És Pozsony Csíkszeredához képest egy Nyugati város, Kolozsvárnál is színvonalasabb. El fog tehát válni Marikától, vagyis attól a kedves, szép és ráadásul fiatal feleségétől, aki amellett, hogy maximálisan rendben tartotta a több szobás lakásukat, amelyben Attilának külön szobája is volt, és eltűrte Attilának az összes szexuális kicsapongását, sőt, még azt is, hogy a könyvtárban elszédített diáklányokat is, versmondói versenyekre való felkészítés címmel, vagy csak úgy, „szimpátiából” a lakásukra felvigyen, majd amikor az asszonyka haza ment a szüleihez, teljesen „meghódítson”. És azért, hogy a Pozsonyi új hódítását (Aki mellett még rengeteget „hódítgatott” közben Csíkszeredában, és Baka Júliának a velem való szakítás-indoklása alapján Budapesten is.) – Szóval, mindez az ő baja, és sajnos, azoknak az akkor tinédzser korukat élő nőknek (lányoknak) a baja, akik a „csinos könyvtárnok” áldozatai lettek (Erről is szól a regényem XII. fejezetének egy epizódja, és én is jól megkavartam a magamét ebből a szempontból korábban, erről is vallok a regényemben...) de ne jöjjön nekem most azzal a mesével, hogy neki is, besúgó-könyvtárnokként, annyira meg volt itt szorítva a kapcája Romániában, mint nekem és nagyon sok fiatalnak és idősebbnek, hogy ő komolyan foglalkozott volna még a kényelmes „bizalmi állásából” való, törvénytelen határátlépés útján történő elszökéssel is! Főként, hogy olyan bizalmi viszonyban állt Székely Jánossal, mint ahogyan írja, aki csakugyan folyamatosan közölte a verseit, miközben nekem csak akkor jelenhettek meg az Igaz szóban verseim, amikor Székely János beteg volt, vagy szabadságra ment és Markó Béla, vagy más szerkesztette a versrovatot.
“Kozma Szilárd nem töltött be sosem vezető funkciót – írja a Nagymosdásában Balázs F. Attila -, hivatalos körökben munkásköltőnek számított, tudtommal az egyetlen csoportosulás amelyben részt vett, az irodalmi kör volt, amelyet 8–10 személy látogatott. Nem volt olyan fontos személyiség, hogy állandó megfigyelés alatt állt volna. Ha veszélyes elemnek tartották volna, megakadályozták volna a Népi Alkotások Házához való kinevezését, hisz nem volt ez irányú végzettsége. Műszaki iskolái voltak. Emlékezetem szerint külföldre egyszer utaztunk közösen, akkor ismertem meg Pozsonyban későbbi feleségemet, és felolvasóestet tartottunk Esztergomban népes közönség előtt. Egyszer a debreceni írókonferencián is részt vettünk, nem tudom, ez akkor volt-e, vagy más alkalommal. Kezdő költőknek ezek nagy lehetőségek voltak, de politikamentes események. Túlzással sem lehetne ellenzéki tevékenységnek titulálni. A rendszerváltás előtt 3 évvel adtam be a kérvényemet külföldi lakossal kötendő házasság jóváhagyásához, mert akkoriban ez így ment. Így akartam távozni az országból, mert a szökéshez nem sikerült segítőt találnom, illetve nem volt annyi pénzem, amennyit a veszprémi közvetítő kért.
Nos, bevallom, hogy Attillának a hadseregben való “becserkészsésének” a megható történetét hitelesként fogadtam el, de miután a Romániának a törvénytelen elhagyására vonatkozó meséjét is elolvastam a többi, halmozott valóság-ferdítése és önmagának is ellentmondó, botor csúsztatásai után, meg vagyok győződve arról, hogy ez is keményen eltér a valóságtól. Főként, hogy – Borbély Ernővel ellentétesen, aki érett férfi korában inkább a martírságig elmenő meghurcoltatást és a börtönt választotta, mintsem hogy ezt a gyalázatott folytassa! – később, szemmel láthatóan, bőségesen kihasználta a maga javára ezt a “bizalmi” helyzetet, aminek ellenére el akarja most hitetni, hogy ő tiszta lelki ismerettel élt túl. – HÁT ÉPPPEN EZ A BAJ ATTILA!
Nem tudom, volt-e még valaki a romániai magyar kulturális besúgók közül, aki ilyen hajmeresztő szemtelenséggel fogott volna neki magyarázkodni? – Ahelyett, hogy pirulva és nagyon – nagyon szerényen, bocsánatot kérne, mindazoktól, akiket besúgott. Például Kostyák Alpártól, akinek a dossziéiba szintén találhatók bőven Nica Srefantól jegyzett jelentések. – Ha már engem annnyira le néz, hogy miattam, akit azon “kíméletes” jelentése miatt, miszerint nem leszek soha hajlandó Ceausescu nyaló, vagy hazafias verset írni, ilyesmi meg sem fordult? - Nos sorstársaim, hát ezért adtam a Balázs Fa hazudozásait részletezően leleplező feltárásaim ciméül, azt, hogy a Balkáni gerinc, mert meggyőződésem, hogy ilyen a tenyérbemászó pofátlan hazudozással, csak a balkánon szokás nyilvánosság elé állni!
Kozma Szilárd
Belépés
GyIK
Keresés
) És hogy ennek az általam ugyebár irigylendő nagy realizációnak a hatásaként BFA egyszerre négy, sőt: egyenes öt írószövetségnek és írótömörülésnek a tagja is! (Hogy minek, az más kérdés, illetve ügynöki működési-területi kérdés.) 
az asztrológiában, hogy egy keményen negatív Bak (Nem csak a Napja áll itt, hanem a Casaonovai - Vénusza is! - Lásd a Casanova átváltozásai c. hírhedt novellás kötetét, amelyben csak egy ötödét, közli a szexuális "játékmesteri" hadi tetteinek.), meghatározottságú személy jó magasan felmászik bizonyos "magas szintű társadalmi csúcsokra", ahonnan majd annál nagyobbat lesz kénytelen zuhanni. Mondom, csak azt követően eszméltem fel arra, hogy "egy ekkora kultúrembert" buktattam meg önkéntelenül is, mint amekkorára ő vagy mások, álnév alatt igyekeztek a szekelyhon.ro c. portálon felhívni a t. olvasó közönség figyelmét, szembe állítván az én nyomorúságos kis realizációmat (Tíz konkrétan megírt - és nem egyikből a másikba átcsúsztatott "művekből" álló könyv, amelyből hét már megjelent!) az ő "fényességével".