ASZTROLOGOSZ, Kozma Szilárd - karma-asztrológus fóruma

Kozma Szilárd: Gerle Évának ezt a cikkét kimondottan a "Csíki anyák" szervezete tagjainak és főkép vezéreinek A FÉRJEIKNEK AJÁNLOM. Az internet ugyanis tele van Gerle Éva névre azzal a szenzációs hírrel, ami szerint a nagy és csodálatos férfi- és apa-gyűlölő Gerle Csíkszeredában járt meg tanítani a csíki anyákat, hogy miként kezeljék a gyermekeiket és a férjeiket. Figyelem Csíki "apatársak", sőt, normális női lélekkel és egészséges gondolkozással rendelkező csíki- és nem csíki fiatal-anyák. Készítsetek a számítógép elé egy arra alkalmas tálat, mert rókázás (hányás) nélkül ennek a végig olvasása nem bírható ki! Ennyi rafináltan logikus szófűzés (Mintha igaz lenne!) és nőiesen igaz szó mögé rejtett, tömény, férfi ellenes gyűlöletet és utálatot soha életemben nem hallottam és olvastam! Csepeg az írás a férfiasság és az apaság ellenes alattomos méregtől. És még ez a személy volt felháborodva arra az asztrológusi felvetésünkre, hogy pszichológiailag kikészítette a jámbor, mindenben rá hallgató, és minden szeszélyét kiszolgáló férjét, hogy valószínűnek tartjuk azt, hogy hozza járult a férje önpusztító betegsége kialakulásában! Ez az egész férfi- és apa- ellenes fojtott szitok-halom kész bizonyíték arra, hogy igazunk volt! miként az is, hogy Gerle Éva az édesapjáról is kimondottan csak elítélő, lenéző, sőt: utálkozó hangnemben képes írni bármivel is kapcsolatosan. Trollnak nevezi, akárcsak engem és minden, neki ellentmondó férfit, természetesen.

Íme tehát a Gerle féle integrális család iránti szeretet megnyilvánulása, vagyis a férfiasság és az apai státusz elleni "örök érvényű" vád- és gúnyirat:

"Még áprilisban mondta nekem egy egyébként jó szándékú és intelligens ismerősöm, hogy miért bántják annyit a férfiakat — miért bántom én is –, hiszen nem ők bontják fel a házasságot: a nők kezdeményezik a válások jó hetven százalékát, és persze olyankor övék a lakás és a gyerek, a férfi meg fizethet, és belebetegszik, meg öngyilkos lesz.

Erre azért néztem egy kicsit, és az itteni kitiltottak, be sem engedettek is elővették már ezt többször: az elvált apák mint kisemmizett áldozatok. Épp tegnap este is volt ilyen komment.

Hogy is van ez?

Az anyáé a gyerek — ha megegyeznek, és olyankor kilencven százalékban, tehát ezekben az esetekben a férfinak is oké így. Ha nem egyeznek meg, tehát a bíróság dönt, akkor már csak talán hatvan százalékban. És olyan nagyon ne irigyeljük az anyákat (kinek kellenék én is három gyerekkel!), bizony, gyereket egyedül nevelni nem fáklyásmenet, különösen ha az apa kifosztásnak éli meg, hogy a gyermekéről, törvényi kötelezettségének megfelelően, gondoskodjék, és a tartásdíj megtagadásával kívánja büntetni az asszonyt és a gyerekeket.

Viszont elszakadni a gyerektől annak, aki addig többet volt vele, és akihez — az általam is bírált szokásos családi munkamegosztás miatt — erősebben kötődik a gyerek, feldolgozhatatlan trauma és társadalmi szégyenbélyeg, amelyet ti, kifosztott elvált férfiak is buzgón süttök másokra: hát milyen anya az ilyen! Ha ezen a helyzeten változtatni szeretnétek, és engem kérdeztek, eleve ne lőcsöljétek a nőre a gyerekek körüli munka túlnyomó és nehezebb részét, tegyetek ellene, hogy a gyermekgondozás legyen a feleségetek elsődleges identitása, de legalább magatokat ne szolgáktassátok ki ennyire pasamódra, és akkor sokkal zökkenőmentesebben kerül akár hozzátok is a gyerek, ha mégis válás lesz belőle, és akkor sem kell tombolni, hogy de ti mindent megtettetek, mert hogy mindent megtettetek, az volt a normális. És ha odateszitek magatokat, akkor kisebb eséllyel lesz válás is, mert, figyeljetek: a nők a túlterheltséget és semmibevevést, cselédlétet bírják a legkevésbé.

Egyébként tényleg nem fáklyásmenet gyereket egyedül nevelni, azért kérdezem: vajon ezt szeretnétek? A gyereket, főműsoridőben? Vagy csak megbüntetni az exet, fájdalmat okozni, sakkban tartani a gyerekkel, esetleg kontrollálni őt: ha már a tiétek volt, és anya lett, ne lehessen neki más. Egészen véletlenül nem a gyereket póráznak használva szeretnétek beleszólni a nő további magánéletébe? Nem faggatjátok a gyereket sose, ki alszik anyunál, kivel volt moziban? Nem hívogatjátok a nőt a gyerekek ürügyén a leglehetetlenebb időpontokban, nem köröztök a háztömb körül? Akkor jó.

Szerintem, és most a ferfihang.hu-n hörgő “szegény férfiak, tönkreteszi őket a szemét feleségük” csoporthoz intézem a szavaimat, nem kell megsértődni: bizony, nem az van, hogy ti olyan nagyon szeretitek a feleséget és a családot, annyira a szívetek hasadna meg, ha nélkülük kellene élnetek — ha így lenne, előtte is odafigyelnétek, és kezdenétek valamit a bírálattal –, ti valahogy úgy képzelitek, hogy voltatok olyan jó fejek, hogy elvettétek a nőt, és még gyereket is csináltatok neki, meg aztán keményen toljátok a pénzt is haza, talicskában, hát cserébe kuss legyen, meg szex, most már igazán mit ugrál, a pénzt hazaadjátok, és nem isztok annyit, mint például a Feri, sőt, a Jutka előtt meg sem csaltátok! Mi kell még? Minden más változat a probléma kezelésére — beszélgetések, fájdalom, szembenézések, felismerések, belső munka, kompromisszum — férfiatlan, meg papucsférjek tempója. Ti engedtetek már eleget. És ti addig vagytok apák, amíg a házasság tart, nem? Ha nem kellettetek, ne kelljen a pénzetek sem! Ha felbontja, bűnhődjön! Fenyegetőztök, erős ügyvédetek van, megy a duma vég nélkül az ismerősöknek, és még a jóakarók is csak mondják, mondják a feleségnek, hogy: de hát senki ne tökéletes, tudtad, hogy ilyen, a férfiak másképp működnek, valamint ne tedd ezt a gyerekeiddel.

És mégis felbontja. Vállalja a kockázatot. És bűnhődik. Ugyan, mi lehet ennyire rossz akkor neki? Miért bontja fel? Honnan ennek a bizonyossága, lendülete, makacs elszántsága? Előrébb juttok, ha ebből következtettek vissza, bíbelődjetek el ezzel egy kicsit. Ennyire volt rossz neki, azért. Le lehet hülyézni, lehet mondani, hogy megbolondult, de akkor is így van. És a többség el sem válik.

És amikor kiderül, hogy ő bizony felbontja, beadja, arra ti hogy reagáltok? Nem lehet, hogy pont a reakciótok a nem is pont, hanem a nagy karika az i-n? Hogy akkor hoztok valami olyan formát, amiből végképp kiderül, mennyire erőből csináltok addig is mindent, és mennyire manipulatívan tálaljátok, hogy csak önmagatok érdekel? Néhány béna ígéret, görcsös mondat, párterápia és virágcsokor — és egyébként a legrosszabb, az annál is rosszabb, mint amit korábban tudtunk. Hihetetlen csalódás tud lenni a dúvadságotokat látva: ezt az embert szerettem én? Én is átéltem. Tulajdonképpen csak ahhoz volna szabad hozzámenni, akitől békésen el is lehet válni. Tudom, hogy abszurdnak és cinikusan hangzik, de olyankor ismerszik meg, mi van benne, mi a fontos neki igazán. Hogy nem is én számítottam korábban sem, hogy a nagy szerelem kamu volt, mert csak a hisztérikus önbecsülése, a bölényméretű egója a fontos.

Szavaimat továbbra is a mondott honlapon hörgő típushoz intézem. Megmondom én, miért olyan rossz nektek a válás után (mert bizony nem a csalódásba meg a gyerekek hiányába rokkantok ti bele): mert az életmódotok sapiens vonásaiért addig a feleség felelt (hacsak tönkre nem ment már az érzelmi sivárságban és bűntudatkeltésben, egészen a diszfunkcionalitásig). Mert annyit tett bele a jóllétetekbe, mint a gyerekéébe. Nélküle nem ritkán csak a feltett lábbal tévézés, a morgás meg mások utasítgatása megy. Hogy mit egyetek, hogy isztok-e, milyen a tér, amelyben laktok, mennyi pénz megy el fölöslegesen, a tiszta ruha, a hivatalos ügyek, meg hogy van-e ritmusa a napnak, meg kultúra, sport, utazás, értelmes kikapcsolódás együtt, meg egészségügyi szűrés — ezt nagyon sokszor a nők tartják rendben, az anyátok is ezt csinálta, és ti ezt tökéletesen természetesnek tartjátok, részben épp ezért voltatok hajlandóak “feladni a függetlenségeteket”, hogy ez meglegyen, és hogy ez mennyire fontos, és mibe kerül, ha nincs ingyen, az csap titeket pofán a váláskor, és igazán ezt féltitek ti, ezt nevezitek családnak: a hely, ahol nektek minden jár. Az asszony pedig azzal a sokat bírált zsörtölődésével, őrmesterségével, néha rendkívül kellemetlenül gondosodik a jóllétetekről, igen, ez becsapós.

Meg aztán a válásig nem volt pofátok valahogy szétesni. Most meg már mindegy, mert az csak a látszat, hogy a nő tett fel mindent a házasság egyetlen lapjára, igazából tinektek olyan fontos az a lap. Aztán, ha már váltok, itt van még a minimálbér vagy a munkanélküliség, azt is el kell érni, kemény munkával, mert különben még jutna a gyereknek normális cipő is. Ezért csúsztok ti szét. És jön a szocializációval elsajátított önpusztítás, hadd szóljon, isten neki, fakereszt! Ezt már megírtam: akkor eldobják Ez az elvált férfiak tragédiája. Erős, kompetens, nem gyermekded férfi ugyanis nem megy tönkre a váláskor, és nem erőszakoskodik, hanem rendben tartja az életét és az otthonát, és nem büntet, hanem egyeztet, és a lehetőségekhez képest aktív, de mindenképpen tisztességes apa marad.

És amúgy meg, ha ekkora a tét: a váláskor elveszik a gyereket, hajléktalanok lesztek, fenyeget az öngyilkosság, akkor miért nem tettetek meg előtte mindent, hogy ne így legyen? A magabízó férfi, aki csak gúnyosan mosolyog, és nem és nem teszi meg azt az egészen kicsit, amitől a feleségének könnyebb lenne, a válás idején egy csapásra válik az előre, már az esküvő előtt kitervelt hideg merénylet áldozatává, lehúzott, kifosztott, becsapott szegény balekká — a maga szemében. S csak a felesége tudja, mennyi könny, szó, év, várakozás, remény párolgott el, foszlott füstté, míg idáig jutottak.

Nem tudom, önmagában a válókereset beadása mint formális és végső aktus mit mutat meg abból, hogy jellemzően mi történik a házasságokban. Az adja be, akinek kevésbé büdös a papírmunka, az utánajárás, aki nagyot sóhajt, és kicsengeti az ügyvéd díját, meg az, aki szeretné már ezt az egészet lezárni, végleg, válaszul arra, ami előtte történt. Ti tényleg úgy képzelitek, hogy a nők tömegesen taszítják el a kedves, figyelmes, hűséges, csak egy kicsit unalmas férjeiket, szeretnek bele másba? Vagy hogy eleve ezért kötöttek házasságot, hogy majd mindenét elvegyék? Hogy sose szerettek? És azt állítjátok, hogy a férfi durva jellemhibája, agressziója, függősége csak elenyésző számban játszik szerepet a válásban, azok ritka kivételek, mi nem vagyunk ám olyanok! Erre mit mondjak? Olvassatok itt sokat.

Kérdezném ezúttal az egyben maradt házasságok férfitagjait, mert valahogy ők sem beszélnek nagy szeretettel a feleségükről, hogy jól érzik-e magukat a házasságukban, minden hepi-e, és ha nem, mert nem: ti sem vagytok boldogok, romboló helyzetekben tengetitek a hétköznapjaitokat, szeretőhöz menekültök, áldozatnak érzitek magatokat, akkor ebből mi következik. Miért nem lehet végre (és időben!) elválni? Mit védtek ti olyan nagyon, csak tán nem azt, hogy titeket gyötörnek, vagy éppen… a gyötrési jogot? Szóval, azt ne higgyük, hogy ha apu és anyu együtt él, akkor minden jó — engem régóta az együttmaradási statisztikák, a konzervált boldogtalanság keserít el, nem a válások magas aránya.

Nos, ami nektek olyasmi, hogy “ha a feleségem egy kicsit kevesebbet balhézna, ha lenne több szex, ha jobbakat főzne, ha nem lenne olyan ideges, ha béke lenne otthon…”, az a feleségeteknek a végkimerülés, a teljes önfeladás, a kibelezettség, a láthatatlanná fakultság állapota, és évek óta. És szólt miatta, és jelzi teste-lelke, csak ti, ugye, nem szeretitek a konfliktust, és ti nem lehettek rosszak, nem! Ti rendes emberek vagytok. Jelzi először is a fojtogató hétköznapokban elhallgató, egykor zengő lélek és ikertestvére, a lobogó szexualitás, ha eleve el nem volt egy hozzátok hasonló előző/első/sok partner, apa, mártír anya miatt csökevényesedve az is; aztán szól a nő panaszokkal, kérésekkel, nagy beszélgetésekkel, visszatérő mondatokkal, ultimátummal és párterápiával. De ti — mindig valami baja van! — nem reagáltok, bagatellizáljátok, amit mond, elterelitek a szót, elmenekültök a “lelkizés” elől, és megtehetitek, bevágjátok az ajtót, valószínűsítvén, hogy a házasság attól még megmarad, egy kicsit balhézik, istenem. (Vö: ez a nő megérne egy hét ajtócsapkodást otthon. Micsoda magabiztosság!) És a legtöbbször igazatok is van, de azért nem mindig, és a lényeg, hogy nem tudhatjátok: aki azzal áltatta magát, hogy a felesége boldog, meg hogy hát ilyen az élet, vannak hullámvölgyek, meg hogy ugyan hová menne, néha az néz a legnagyobbat, amikor megtörténik vele is, az ő felesége is beadja, és a férj ilyenkor roppantul sajnálja — önmagát, a megcsalatott magabiztosságot. De azt tudjátok-e vajon, mikor jutott először eszébe az asszonynak a válás?

Ti nem látjátok a biztosan előreugró mutatót az Elég skáláján, pedig az, ha nem törődtök a másik lelkével és szükségleteivel, halad előre, és egyszer csak kattan, és akkor vége. Akkor már hiába az ígéretek, a változás, olyan sokáig nem hallottátok meg, hogy neki nem jó, hogy ebből bizalom többé nem lesz. Azért ő válik, mert neki nem jó, nektek meg elmegy így is, jó is a biztos háttér, az öröm pedig megterem másutt is — ilyen egyszerű, ez az egyenlőtlenség maga, amit a házasság, ez a fajta házasság itt és most jelent.

Ja, és ne higgyétek, hogy a többiek, akik nem válnak, esetleg nem is panaszkodnak, jól vannak. Nagyon kevés nő boldog abban a keretben, amit ez a házasság jelent. Ti nem tehettek a keretről, ti csak elfoglaljátok és élvezitek a kész helyeteket benne, de azért sok mindent tehetnétek, hogy ne legyen ennyire nehéz a társatoknak.

Igen, a nők elszántabbak, amikor az integrációjuk, a méltó létezés iránti igényük utolsó morzsáit mentik. Igen, a férfiak maradnának a házasságban, nekik ez megfelel (csak szex miért nincs), ami nem felel meg, azt meg kiordítják, kimorogják, kinémulják magukból, egyébként meg vidáman és legálisan lehetnek otthonuktól távol vagy odahaza is külön szobában, garázsban, ha már sok nekik a másik. A gyerekeket felneveli, a házat takarítja, a világ szemébe néz közben más.

Sőt, még olyankor is nők adják be a válókeresetet, amikor a férfi kezd mással új életet, és erre a zűrzavarra tesznek vele pontot, mert a másik szívesen élne továbbra is a kettős játékban. Mert önfelmenteni, ideológiát gyártani, a jó férj szerepében tetszelegni, magánbűnökkel és magánörömökkel, az identitáskérdés is, becsületbeli ügy.

És különben is, ami erőszak, az az ő családfői határozottságuk. Mert ők nem papucsok, és a nő kiprovokálta belőlük, nem lehet ezt bírni, nem lehet, igaz-e, Palikám. Hogy mi provokatív, mi hiszti, mi veszekedés, mi jogtalan, azt ők döntik el. Mert a nők hallgatnak, ők mardossák magukat, ők titkolják szomszéd és anyós elől, mi folyik a négy fal között, mert az ő szégyenüknek tartaná mindenki, s csak amikor már minden mindegy, akkor vetnek véget neki.

Aki nem látja, hogy a nők mire reagálnak a beszélgetési kísérletekkel, az elzárkózással, a veszekedéssel, a sárkánysággal, a szexmentes léttel, a gyanakvással, az nem fogja megtalálni a sok válás igazi okát. Nem fogja érzékelni, hogy az egyenlőtlenség a baj: a nőnek dolga a békés, harmonikus, a férfi számára kényelmes állapotok fenntartása erején felül is, a maga rovására is, és mindenki mindent ehhez viszonyít, ő maga is, hiszen szocializációnak azt nevezzük, hogy az ilyen viselkedést kiskortól kezdve elvárjuk és megerősítjük a lányokban, akinek pedig ez nem tetszik, azt megbélyegezzük. Joggal, egyébként, mert ha a nők mindezt nem csinálnák, szétesne ez a mai, az ő néma többletmunkájukra, stressztűrésükre és kisebb igényeikre építő társadalom. Ha ők tömegesen elkezdenék azt nézni, nem is önzőn, csak úgy módjával, nekik mi az öröm, éhes, tanácstalan gyerekek és karikás szemű, spicces, gyűrött férfiak kóvályognának mindenhol.

Rájuk, az asszonyokra maradnak a nehéz döntések, az átvirrasztott éjszakák, a magyarázkodás a gyerek osztályfőnökének, az aggodalom, hogy megbukik-e. Nézzétek meg a Kiss Istvánnékat akármelyik kisváros vasútállomásán, tanulmányozzátok gondosan az arckifejezést, a frizurát, a mozdulatokat, a szemek tompaságát — ezt teszi a nőkkel a szerepelvárás. S ti a teljesítményt készséggel elfogadjátok, beleültök, mert nektek ez jár, és járt már az apátoknak is, de a nő elől, aki teljesíti, menekültök, gonosz vicceket gyártotok róla, megcsaljátok és némasággal büntetitek, soha egy jó szavatok nincsen hozzá, semmit meg nem köszöntök, őrületes fegyvertény, ún. családcentrikus magatartás tud lenni az is, hogy hajlandóak vagytok hazamenni, megenni a vacsorát és kivenni a tiszta inget a szekrényből, s ha alábbhagy a háziasszonyi gondosság, akkor számonkéregettek, akkor lehet dühöngeni, vádaskodni és moralizálni, és változatos játszmákkal teszitek lehetetlenné, vagy állítjátok be jogosulatlan engedménynek, hogy az, aki energiái legjavát a családra fordította, egy kicsit végre pihenhessen, legalább egy-egy órára, fél napra örömteli életet élhessen.

És a legdöbbenetesebb, hogy egyáltalán nem akartok ti rosszat, nem vagytok ti becstelenek, gonoszak, se betegek, még a bántalmazók sem, ti jónak érzitek magatokat, egyszerűen gyanútlanul önkéntelen artikulálói vagytok a Rendnek (nevezzük hát így), most meg, hogy megy tönkre a házasságotok, meg olvassátok azt a blogot, rettegtek, hogy itt valami meg lesz nyirbálva, el lesz véve, s hogy nem áll senki ott az út vé-gééén, mert ennek így vége lesz, a házasság válsága kiáltóbb, mint a világgazdaságé, nincs eszközötök, hogy a nőket megrendszabályozzátok, és ha nem jön szembe a méltó kapcsolat, a mi lányaink rá sem fognak rántani a ti fiaitokra, nem fognak házasodni és szülni, és meglesznek úgy is, a fiúk meg eléggé döbbenten fognak nézni, esetleg megveszik, mint most is sokan, ami nekik kell a nőből, órabérben.

Már melegítitek a kommentíró ujjakat befelé, hogy ez férfigyűlölet. Pedig nekem sosem az a kérdésem, hogy ki a hibás, hanem az, hogy ki tesz, tett többet a kapcsolatba, kinek fontosabb, hogy jó legyen, és vajon miért, és miért nem tűnik ez fel még mindig sokaknak, miért tesznek úgy, mintha egyenlő volna. Meg az is, hogy miért van a nő, aki többet tesz, mégis annyiszor lehülyézve, elhallgattatva, megzsarolva. És még az is, hogy melyik félnek milyen az életminősége, illetve hogyan néz ki a munkamegosztás. Egészen szikáran, órákban és forintokban meg kellene mérni — mérték is –, ki mennyi munkát végez, mennyit pihen, mennyit van a családtól távol, és nem ilyen szövegekkel elterelni a szót, hogy de hát a nőnek más a dolga.

Lehet ideológiával takarózni, a lélek akkor is jelez, a házasságok akkor is felbomlanak, sőt, meg sem köttetnek; és nem, a nők nem élvezik a házimunkát, csak nincsenek olyan körülmények, hogy másnak átadhassák, sőt, sokszor olyanok sem, hogy bátran szólhassanak, hogy ezt nem lehet bírni. Sok nő elhiszi, hogy neki ez a dolga, más, mint a férfiaknak, és nem nőies, ha nem gondoskodik a családtagokról erején felül, de a psziché nem becsapható, mindig annak van végül igaza: az egyszer csak pendül egyet, és akkor vége van. A jövőt azonban nem lehet feltartóztatni, és minél több olyan, valóban minőségi életet élő nővel találkozik a nő, mint amilyen e blog olvasóinak számottevő része, annál előbb felmerül benne, hogy ez, amiben él, ez nem normális, nem élhető, hogy hát itt a válasz a sok hajnali gyötrelemre, kínzó kételyre, gyomortáji rossz érzésre.

Szóval, ha a valóságra kíváncsi a kedves antifeminista, az okokra, nem csak a habzó önigazolásra, gőgös vakságra, tekintsen túl a saját helyzetén, és tényleg nézze meg, össztársadalmilag mennyit dolgoznak a nők és ebből mennyit fizetetlenül, és olvassa el a genderszemlélettől cseppet sem érintett, “mentsük meg a férjeinket” Kopp Mária kutatási összefoglalóját, benne azt, hogy a házasság csak a férfiak életminőségét javítja, aztán pedig vonja le a következtetést, hogy ugyan, mitől olyan árkos és kedvetlen a feleségek arca. Aztán pedig tegyen meg mindent, hogy a saját házassága védje a benne élő nő életminőségét is, de ha erre kényelme, önzése, rossz szocializációja miatt képtelen, legalább ne fordítsa azok ellen a szót, akik menekülnek, akik a bőrük utolsó rétegét mentik.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/