|
A Bolondság szakralitására való ráeszmélésem története:
Végző középiskolás – maturandus – voltam, amikor azt olvastam egy Csíki László – prózaversben, hogy talán nem véletlenül tisztelik és kezelik egyes természeti népek szentként az őrülteket. Érdekes módon, az indiai tehenek szakralitásához kapcsolódó hindu vallásos babonát elfogadtam, de az, hogy az őrültek olyan szentek lehetnének, mint amilyenek Krisztus urunk és Szűz Mária köré csoportosulnak, nem tudtam elfogadni. Picasso festményeiről készült reprodukciók megcsodálása után aztán, már annyit elfogadtam, hogy a bohócok melankóliájában kell lennie valami túlvilági jegynek, illetve erő-központnak, de aztán jött a nemzeti-szocialista román hadseregben való szolgálat élménye, ami természetesen fejére állított bennem mindent. Korábban ugyanis, el sem tudtam volna képzelni, hogy lehetséges embereknek (Tiszteknek és katonáknak egyaránt) annyi egymás szemébe és arcába mondott hivatalos és magán-hazugságot mondani? Abba, hogy Ceusescu és általában az elvtársak, ha da kerültek, na meg a tévé-bemondók és riporterek attól teljesen eltérőt mondtak,mm int ami a gyakorlati - tárgyi valóságban történt, bele nőttünk úgymond. De azt, hogy nap mint nap, és a magánbeszélgetésekben is mindenki tegye a hülyét és másról beszéljen, mint ami van és történik a valóságban, de mindenki, hát azt csak a hadseregben tapasztalhattam meg.
Ekkor sejtettem meg, hogy kell ahhoz, egyfajta bolond bölcsesség, vagyis egy intelligens bolondság, hogy ebben a hazugság-labirintusban ezek a hivatásos katonatisztek ezt huzamosan és természetesen gyakorolva el tudjanak igazodni, de a katonáknak is, ahhoz hogy az első nyolc hónapban, amíg a kiképzés tart, ne őrüljenek meg. Mivel, idealista lévén (költő) erre később jöttem rá, az első három hónapban szenvedtem is rettenetesen. Annyira, hogy amikor a szüleim meglátogattak és én megláttam őket, „meglett” férfi létemre el kezdtem sírni mind egy gyermek. Hogy miért azt nem tudtam elmondani, hiszen az egész egy rakás értelmetlenség volt a számomra, és sem édesanyám, sem a nevelőapám nem értették, hogy mi bajom lehet. Az utóbbi azért, mert gyermekkora óta sánta lévén, nem kellett soha katonai szolgálatot teljesítenie, pedig ízig-vérig harcias egy férfi volt. Éppen ezért nem érthette, hogy mi bajom lehet egy olyan állapotban és helyzetben, amiben ő szívesen részt vett volna. Ahhoz meg nem volt sem elég eszem, sem élettapasztalatom, hogy elmagyarázhassam: mi a különbség aközött, hogy mit képzeltem én, és mit képzel ő a katonaságról és aközött, hogy mi ez a, hadsereg férfias és harcias fegyelmi rendszerébe ültetett természetellenes kommunista korrupció és a természetes és „normális” román hazudozás között. (Négy év múlva aztán megértette, mert egy faluvégi fafeldolgozói fűrész-üzem vezető (főnök) lévén, nem töltötte a szombat-vasárnapokat a szolgálati lakásában, hanem haza járt a Csíkszeredai közös otthonukba, és ezen hét-végek valamelyikén a „munkásai” valami feketevágást szerveztek, illetve le is bonyolították az ö tudta nélkül. Nem csak rendőrök, de szekusok is kihallgatták ekkor, azzal a feltételezéssel, hogy az ő tudtával történt az erdőből törvényellenesen kivágott fenyőrönkök felszeletelése – deszkává aprítása. A legkevesebb volt ezen a kihallgatáson, hogy még a kurva anyját is emlegették, és persze kemény börtönévekkel fenyegették a nála jóval fiatalabb árvaházakból toborzott és erre, az árva-tudatukra alapozott kiképzésben részesült szekus tisztek. – Szegény sánta úriember, bírta egy-két napig józanul és tiszta aggyal, aztán szombaton, az lett az első hogy konyakot kért, mihelyt haza érkezett. Ekkor mondta el, hogy most már érti, hogy miért sírtam, amikor négy évvel korábban meglátogattak a engem a hétfalusi kis kaszárnyában.
Én viszont megértvén akkor, hogy a szüleim nem, hogy képtelenek lennének kimenteni abból az erkölcsi és ráció-ellenes, tehát:értelmi fertőből, de még csak meg sem képesek érteni, hogy mi a bajom, részben önvédelemből, részben túlélési és önmegőrzési ösztönből, meg próbáltam idomulni a környezethez és úgy tenni, mintha elfogadnám azt, hogy a teljes ignorancián alapuló, szövevényes hazugságrendszert én is el tudnám fogadni normálisnak. Persze, ez az elején nagyon nehezen ment, és két román kiképző-káplár ki is szemelt magának és ahol értek ott cseszettek, mondván, hogy őket nem tudom átverni: tudják, hogy valamiben sántikálok mindig, illetve, hogy hamiskártyázom. A tiszteket ez nem érdekelte, mert őket rengeteg minden nem kellett, hogy érdekelje, amennyiben mag akarták tartani a rangjukat és a fizetésüket. Egyikük pl. azért lett kegyveszett, mert merészelt elválni a feleségétől, aki a főparancsnok helyettesnek volt az elkényeztetett lánya. Arról – aki egyébként egy jóképű és délceg, tipikusan „igazi férfi” típusú személyiség volt. – mindenki tudta, hogy messze letehet arról a tiszti karrierről, amire egyébként a képességei szerint érdemesült lett volna.
Aztán valahogy leszereltem és haragudtam mindenkire aki nem harcol, vagy tesz azért, hogy a hozzám hasonló fiatal legényeket ne kelljen törvényesen behurcolni ilyen rettenetes helyekre teljesen ártatlanul. De elteltek az évek és én bele nyugodtam életemnek ebbe az első nagy sérelmébe, mivel egészen más, magánéleti kudarcokkal és sérelmekkel kellett újból és újból szembenézzek és azokat átvészeljem. Ráadásul, a leszerelésem után, tíz év múlva, az egész Románia olyan lett mint a Hétfalusi és a Predeáli kaszárnya, amely katonai egységeknek a kaszárnya-falai kitolódtak az ország határaira. Ez történt kívül. Belül viszont az történt, hogy a Ceausescu-jelenségnek a román néplélek valóság.ferdítő természete szempontjából történő tanulmányozása, a Rejtő Jenő összes regénye, Franz Kafkának a két híresebb regénye és a novellái, majd a Josep Heller 22-es csapdája elolvasása után, megértettem azt, hogy mi is történt igazából velem katona-koromban. Ti., azt, hogy amennyiben mindazt, amire e magántanulmányaimból rá jöttem, tudtam volna tíz évvel korábban, akkor az egy százalékát nem szenvedtem volna annyit a hadseregben. Hanem, ismervén az emberi őrületnek ezeket a szimptómáit és a román népléleknek ezt a hazudozásra és korrupcióra való természetes hajlamát, hogy ne mondjam: nemzeti karakterét megszabó ős-adottságát, felkészülvén minderre, tehát, vígan végig csinálhattam volna a román katonai élet c. játszmát és talán még élveztem volna is. Így viszont megrendülten és megtépett idegekkel utaztam haza Predeálról 1995 nyár elején, részben folytatván azt, amit ott megtanultam. Nem a hazudozást, és a mimikrizést, mert az továbbra sem ment nekem és nem is akartam, hogy menjen – Amiért aztán a szekusok is nagyon hamar kiszimatoltak, mint a kaszárnyában a kiképző káplárok -, hanem a cigarettázást és az alkoholivást. Nem nagy mértékben, de ahhoz elegendően, hogy ne tudjam könnyedén felül-játszani mindazt, amit akkor Romániában egy magyar költőnek felül kellett játszani, ha ép ésszel és normális lélekkel végig akarja élni az életét. Márpedig én azt akartam. Pontosabban: a 28 éves életkrízisem után, lemondtam az öngyilkosságról, mint megoldási lehetőségről. Sőt, még sikeres is akartam lenni, mint költő, sőt, még úgy is mint író, ami akkor abszolút nem lehettem, lévén, hogy erre semmi szüksége nem volt az akkori román államnak, és ez egy nagyon enyhe kifejezés. Mármint Romániában élő magyar írókra és költőkre. Ráadásul én, akkor még nem tudtam magyarul helyesen írni és ezért nem kaptam helyet egyetlen magyar nyelvű újság- vagy folyóirat szerkesztőségében sem. Nem, még azt követően sem, hogy megjelent az első veres kötetem és szereztem magamnak egy felsőfokú végzettségről tanúskodó üzemmérnöki diplomát is.
A Ceausescu korszak legsötétebb éveiben semmi mást nem lehetett csinálni a hétvégi sörözések és hét-közbeni a karate-edzésekre járások mellett, mint udvarolni és olvasni. Rengeteget olvasni. De nem csak egyéb híján olvastam és olvastam és olvastam, hanem azért is, hogy megkapjam a megoldást arra, hogy miként lehetek mégis boldog és elégedett, annak ellenére, hogy sem külföldre nem mehetek, sem irodalmi-sikerekben nem reménykedhetek. És éppen akkor, amikor utoljára engedtek ki Külföldre – Magyarországra (Meg vagyok győződve, hogy véletlenül, illetve, hogy elnéztek valamit az engem figyelő szekusok.), találkoztam és több napig együtt lehettem Zalán Tibor költővel a Debreceni Nagy László – napokon, aki kifejtette, hogy minden kísérletezés és törekvés ellenére, senki nem tudott írni magyar nyelven olyan regényt mint a Hamvas Béla Karneválja. És amennyire ez egyáltalán lehetséges, elmesélte annak valamennyire a rész-tartalmát. Azonnal keresni kezdtem, de nem kaptam meg, aztán valakitől ajándékba kaptam, de nem mertem a határon átvinni és rá bíztam egy dörzsölt Mo-i srácra, aki néhány hét múlva utánam kellett volna hozza, de állítólag elvették tőle a határon, de aztán mégis valaki más hozott egy példányt, egy fél évvel később. Azt falni kezdtem, de kiderült, hogy jelennek meg más Hamvas – könyvek is. A sorsfordító Hamvas – kötetet egy olyan Mo-i barátom „kérte ki” számomra az ő Csíksomlyói búcsúra érkezett csoportjából, akinek az arcára és a nevére ma nem emlékszem, de akinek máig végtelenül hálás vagyok. Ebben a Budapesti Vigília kiadónál megjelent Hamvas- esszéket tartalmazó kötetben ugyanis, a többi szakrális tartalmú esszé mellett, benne volt az Arleqin című – számomra újfent megrázó, Hamvas Bélai esszé.
_________________ Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük.. Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/
|
Belépés
GyIK
Keresés
