Érdemes elolvasni az egész blogot. Én idézek még két cikket, és egy lényeges részletet egy harmadikból:
"Kegyetlenül leszívod ezt, az életemet teszem fel erre akár” (Volt élettársam sms-e, 2012. március 25.)
2014. szeptember 20. 19:50 - father4justice2014
Amikor a volt élettársam 2013. január 5-én elhurcolta a kislányomat, még pár hónapig gyakran megnyitottam a családi fényképmappákat, nézegettem kislányom képeit, de eljött egy nap, amikor már nem voltam képes rá, annyi fájdalmat és szomorúságot okozott. Most viszont, több mint hatszáz nappal azután, hogy kitépte őt az addigi életéből és az enyémből is, kénytelen voltam újra elmerülni az egykori szép emlékek között: több ezer képet néztem át. Mégis maradt hiányérzet bennem.
Tudom, hogy volt élettársam is rengeteg képet készített, melyeket között biztosan akadt olyan, amelyet sosem láttam, nem adott ide nekem. Az atv.hu cikkben olvasom, hogy ő mennyire megdöbbent a saját képei láttán, eljátszva, hogy maga sem érti, hogy kerülhetett éppen ahhoz a médiumhoz, ahol a kislányom kárára és ellenem kibontakozó lejárató sajtókampány most már többedik fordulóban zajlik. Mára megértettem, hogy itt egy olyan mocskos és manipulatív színjáték részese vagyok, amelynek mélységeit korábban elképzelni sem tudtam volna. Így aztán az is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha a lányom anyukája, aki a jelek szerint egy ideje már tudatosan és módszeresen készült a tönkretételemre, megrágalmazásomra, szándékosan készített olyan képeket, vagy videókat amelyek – ha megfelelő körítéssel tálaljuk őket – rám nézve akár terhelőnek is értelmezhetők?
Lehet, hogy paranoiás a felvetés. Sokat dilemmázom ezen. De az általa rámszórt képtelen rágalom nyomán olyan élethelyzetekben találom magam lassan két éve már, amelyeket elképzelni sem tudtam volna. Nyomasztó szituációk tele aggodalommal a kislányom iránt, és tele bizonytalanságérzéssel, hiszen ez a manipulációkkal, rossz szándékú lépésekkel, a gyermekünk iránti felelőtlenül közömbösséggel átszőtt gondolkodás annyira vad és távoli számomra, hogy képtelen vagyok belehelyezkedni. Érthetetlen és vad volt élettársam akkori fenyegetőzése is, amikor még együtt éltünk, és amelyet gyanútlanul, tétlenül hagytam, és amelyeket utólagos sorba rendezeve már látszik az is, ahogyan a gyermekem kisajátítását célzó hadjáratát előkészítette. Lenne mit mondanom erről is, de tartom magam ahhoz, hogy ez nem közügy. 2013. január 5-én volt élettársam a testvérével együtt beront anyámhoz, felkapják a kislányomat, aki éppen a nagyszobában a kávézóasztalnál térdelve rajzol velem, és dühödten, szitkozódva ismeretlen helyre hurcolják.
191 nap telt el mire legközelebb újra láttam a kislányomat, egy pillanatra az igazságügyi pszichológusnál, beszélni pedig csak 254 nap múlva, szeptember 16-án tudtam vele először. Aktuálisan több bírósági határozat ellenére, több mint 170 napja nem találkozhatunk. A kislányom agresszív kisajátításának, valamint a jövő hét pénteken újabb tárgyalással folytatódó gyermekelhelyezési per során tapasztaltak alapján ma már sajnos bármit, tényleg bármit el tudok képzelni. Ennyi trükk, manipuláció, hamis színben való feltűntetés, agresszió, gátlástalan támadás után bármikor bármilyen anyaggal előállhat, ami a célját szolgálja. Azt teszi, amit korábbi sms-eiben előre jelzett: “a legrosszabbat kívánom neked. Még egy kibaszott rossz szó és eltiltalak tőle.”, “kegyetlenül leszívod ezt. Az életemet teszem fel erre akár”. Ma már tudom, hogy érdemes lett volna komolyan venni ezeket a fenyegetéseket."
"Családi fotók
2014. szeptember 19. 23:54 - father4justice2014
Nna, hát utánanéztem a rettentő abúzust leleplező fotóknak. Megtaláltam őket a gépemen. Elmondom milyenek, még ha nem is olyan borzongatóan jó stílussal, mint az ATV.hu szerzője. Aki kedves ismerősöm, családi barát, annak meg is mutatom, ha felhív, de a netre nem teszem ki, mert azzal a kislányomnak ártanék. Sokat dilemmáztam ezen, mert, ha széles publikum ütköztetné az ATV.hu-n megjelent cikk vérszomjas leírásaival a fotókon látható családi szituáció banalitását, azzal személy szerint sokat nyernék, ugyanakkor a kislányom anyukájának sikerülne engem rászorítania, hogy nyilvánosságra hozzam a gyerekem képeit, ami a már úgyis meghurcolt kislányomnak további nyilvánvaló érdeksérelmet okozna.
A kislányomról, míg 2013. január 5-én az anyukája el nem hurcolta, sok ezer fotó készült, mint minden gyerekszerető családban. Ezek között találtam 13 képet, melyeken fürdünk, s amelyek nagyjából emlékeztetnek a vérszomjasra stilizált leírásokra. Mindegyik kép letöltési dátuma: 2011. február 1., azaz mindegyik e nap előtt készült. A kislányom ekkor múlt három. A gyerekem sérelmére kivirágzott mocsokhadjáratban járatlanok számára jelezném, a gyermekem anyukája majd még csak ez után két évvel orrontja az abúzust. Pontosan egy hónappal annak a gyermekelhelyezési pernek a nyitánya előtt, amelynek valahogy épp a fináléjára bírtak az „ismeretlen homályból” e képek előkerülni. Mint a blogomon felvonuló huszonegynéhány rendőrségi és bírósági tanúvallomás állítja, a kislányomat ez idő alatt semmiféle sérelem nem érte, csak azóta. E pillanatban azonban még minden rendben lévőnek tűnik, olyannyira, hogy a képek is egy család privát életének bensőséges képei, melyeket a család harmadik tagja, az anyuka készített. A képfolyamban e fürdős képeket megelőzően konyhai jelenetsor látszik: mama és papa meg a kisgyerek egy lapra rajzolják egymás kezét, a vonalak egymásba kanyarodnak. Hárommal a bűnös pancsolást ábrázoló képek előtt a tenyeremben tartom egykori élettársam kezét, s az ő tenyerében a kislányom apró keze nyugszik. A képek erről szólnak, majd elmentünk fürdeni.
Az első három képen a kislányom láthatóan egy sárga lapáttal van elfoglalva, a képet készítő mamának mutogatja azt. Nyakában gyöngyös nyaklánc. Az ölemben ül, felfelé nézünk a kamerába és mosolygunk. Egyértelmű, hogy ezt a kislányom sokkal bájosabban teszi mint én. Ha adatvédelmi okból elhomályosítjuk a kislányom alakját, akkor egy bazsalygó férfit látni, aki vagy egy mocskos pedofil, vagy egy a gyerekkel fürdőzés örömében mosolygó apuka. A 4-5-ös képen a kislányom kimászik az ölemből és feláll a kádban, s egy zöld-sárga műanyag játékot vesz a kezébe, azzal játszik egyedül állva a 6-7-8-as számú képeken. A 9-es valamivel, talán negyedórával későbbi készülhetett. Visszaemlékezve a fürdések menetére, a mindenesti szertartás vége felé, amikor épp a nyakát mosom, s ezt ő láthatólag inkább további pancsolásra cserélné, nehezen viseli az ezzel járó vegzatúrát. Ezen a képen már nekem is van egy nagy gyöngy nyakláncom, amit alighanem alkalmilag ezúttal is ő akasztott a nyakamba, mint oly sokszor, hogy szebb legyek, vagy legalább is hasonló hozzá. E képsort további három kép zárja. Ezeken a kislányom ismét egyedül látható. Talán az első kép lehet csak szándékos közülük, mert az utolsó kettő teljesen dekomponált, semmire nem fókuszál, valószínűleg az ájfón a kád körül forgolódó mama kezében még cél nélkül kettőt exponált.
És van egy tizenharmadik fotó. Nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy ugyanezen alkalommal készült-e, vagy csak ezekben a napokban. A kép „tulajdonságok” adatsorában ugyanaz a dátum, 2011. február 1. szerepel. Jelentősége azért lehet, mert ahogy a korábbi képeken nem látszik egyértelműen, hogy van-e rajtam alsónadrág, fürdőruha, úgy ezen a fotón nyilvánvaló, hogy egy szürke alsónadrágot viselek. Ez az a kép egyébként, amelyet becsatoltam a bíróságnak is annak illusztrációjaként, hogy milyen módon szoktunk volt fürdeni. Hogy miért mondtam ilyet? Hát mert így volt. Évek óta immár. A kislányomat 2013. január elején lopta el az anyukája. A képek két évvel korábbiak. Amikor nekem 2013. tavaszán színt kellett vallanom a fürdéseinkről, a kép által is tanúsítottan legalább két-háromszáz esti közös fürdés óta ez a gyakorlat alakult ki. Hogy a bírósági procedúrákat évekkel megelőzően előfordult-e, hogy a nemiség iránt életkori okokból teljes közömbösséget mutató hároméves, vagy annál fiatalabb kislányommal meztelenül fürödtünk-e, erre így most megtörten azt kell mondjam: lehet. Csak a fene emlékezett már rá, olyan hosszú idő telt el közben. Ahogy az is lehet, hiszen nem egyszer fordult elő, hogy a kislányom mamája, én, meg a kislányom hármasban fürödtünk, amikor rajtam volt alsónadrág, a kislányom mamáján pedig éppenséggel semmi nem volt. Amikor az ember családra vágyik, nagyjából az ilyen meghitt közös pillanatokért vágyik rá. Most pedig szemforgató módon ez számít gyanús, egy ország nyilvánossága előtti magyarázatra szoruló részletnek. A gyomrom forog az egésztől.
Ha a kép ugyanakkor készült, amikor a többi, akkor van bizonyíték rá, hogy nem vagyok meztelen. Ha nem, akkor azon még mindig el lehet tűnődni, hogy ahol kivillanni tűnik a csípőm, akkor azon van-e egy testszínű, vagy világos gatya, vagy nincs, mert hogy más testrészem, nemiszervem nem látható.
És persze, meglehet az is, hogy volt élettársam, nemcsak a szétköltözésünkkor magával vitt, egyebek mellett temérdek családi fotót is őrző külső merevlemezemről, de saját családi fotóalbumából is szemezgethetett, - olyan képek közül, melyeket én soha nem láttam. Sajnos e mostani, saját képeire rémülten rácsodálkozó akció után akár az is előfordulhatott, hogy szétválásunkra készülve készített és tárazott be jobb időkre rám nézve terhelő célzattal születő képeket.
A kislányom anyukája és más rosszakaróim helyében, miután a temérdek rágalmazással már megteremtették a képek értelmezési keretét én ebből a privát családi képsorból hármat vennék elő, hogy illusztráljak egy sosemvolt abúzust. A nyakmosósat, amelyen nagyon hülyén nézek ki a gyerek nyakláncában, ezen kívül pedig a gyerek nyakára koncentrálok, meg hogy a füle mögött is megmossam, a kislányom pedig láthatóan nehezen is viseli ezt a „gyerekbántalmazást”. Meg mondjuk a két értelmetlenül elsült fotót, mert az ugyan semmit nem ábrázol, de nagyon drámai akcióképként is elő lehet adni őket. Aki azonban végignézi a korszak családi képeit, a 2011. február 1. körüli fotók képsorait, köztük egymásutániságában ezt a tizenhármat, annak nyilvánvaló lesz, hogy ezek milyen békés életképek. Mint írtam, barátoknak, hiteles személyeknek, nem immáron egykori hitelességük elvesztését erőszakkal visszaszerezni kényszerülő zugfirkászok, hanem a tények és argumentált eltérő álláspontok iránt minimális érdeklődést mutató újságírók számára, vagy akár bármely hatóság, azok digitális szakemberei számára is rendelkezésre állok."
"A Bojár ügy
(...)
A tények:
Közös gyermekünk édesanyja 2010-ben kialakuló érzelmi kapcsolatára való tekintettel elköltözött közös lakásunkból, a gyermek nevelésének feladatit ezzel túlnyomó részben rám hagyva. Később, a kapcsolat kudarcba fulladásával visszajött, majd elment újra és visszajött megint. Végleg 2012 októberében költözött el.
2013 január 5-én közös gyermekünket az anya és testvére erőszakkal elhurcolta és elrejtette. Ez az állapot azóta is fenn áll. A kislányunk ezek után kilenc hónapon át szűk családi karanténban volt vidéken, óvodába - több figyelmen kívül hagyott szakértői felszólítás ellenére (Dokumentum2) - nem vitte, az egyetlen kapcsolata gyermekemnek a külvilággal az édesanyja, aki több mint másfél év óta azt tanít neki, amit akar.
Az anya az elmúlt másfél évben mindent elkövetett annak érdekében, hogy a megszállása alatt tartott kislányommal egyetlen másodpercet se tölthessek négyszemközt. A kislányom aktuális lakcímeit - noha neki ma is csorbítatlan jogokkal rendelkező apja, törvényes képviselője vagyok, - minden esetben titkosíttatja a különféle hivatalokban. Annak érdekében pedig, hogy minderre neki hivatalos megerősítése legyen mintegy harminc alkalommal kezdeményezett különféle hatóságoknál velem szemben távol tartást. Négy alkalommal bíróságon is: kétszer a Debreceni Járásbíróságon, két esetben a Budai Központi Kerületi Bíróság négy különböző tanácsa előtt, per keretében. Mind a négy pert elveszítette.
A vádat elsőként megfogalmazó Bíró Délia, ú.n. szakpszichológus, mint azt a gyermekelhelyezési tárgyaláson tett tanúvallomásában kifejtette: 2013. január 8-án, tehát három nappal lányom elhurcolása után, kizárólag az anyukával folytatott beszélgetés alapján, velem soha nem találkozva, de rólam rendkívül negatív személyiségrajzot, véleményt megfogalmazva vonta le azt a következtetést, hogy a kislányomat bántalmazás érhette részemről. Ezt követően az anyát azonnal egy zaklatott gyerekek megsegítésére létrehozott alapítványhoz irányította, valamint az akkor ötéves kislányom nőgyógyászati vizsgálatát kezdeményezte, hogy megtudják nincs-e nemi betegsége. (! Nyilvánvaló, hogy a pár nappal később kézbe vett lelet negatív volt, ami a legkevésbé sem rendítette meg vádjában.) A beszélgetésből kinőtt elképesztő következtetéseket ez az úgynevezett szakpszichológus úgy vonta le, hogy nem csak engem, de akkor még a kislányomat sem látta. Amikor két héttel később vizsgálta őt, erre az alkalomra az anya már kislányommal otthon készíttetett pénisz rajzot vitt magával. A találkozón Bíró Délia puszta említésére a kislányom saját maga ajánlotta fel, hogy újra rajzol ilyet, amit aztán rutinosan teljesített is. Újabb két hét múlva a BRFK-n ugyanez a szintén önkéntes felajánlással létrejövő produkció már nem sikerült. A pszichológus az ábrázolást “inadekvát jellegűnek” határozta meg. A súlyos vád megfogalmazásába Bíró Délia által szupervízióba bevont két másik pszichológus véleménye is úgy született, hogy egyikük sem látta a gyermekemet, de még a rajzait sem. A vád tehát négy személynek két alkalommal, egymástól elkülönülve folytatott beszélgetései során, valódi és főleg szakszerű vizsgálat nélkül állt össze. Az ellenem tett - időközben kinyomozott és megalapozatlannak talált - feljelentésnek ez az alapja. (Dokumentum3)"
http://bojarivan.blog.hu