ASZTROLOGOSZ, Kozma Szilárd - karma-asztrológus fóruma

Asztrológiai fórum: Kozma Szilárd és asztrológus-barátainak fóruma
Pontos idő: 2024.03.29. 08:50

Időzóna: UTC + 2 óra [ nyi ]




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 1 hozzászólás ] 
Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2012.10.05. 11:29 
Offline
Adminisztrátor
Adminisztrátor
Avatar

Csatlakozott: 2008.03.11. 22:01
Hozzászólások: 4221
Tartózkodási hely: Csíkszereda
A valós (!) szülői felelősségről és az igazi szülői szeretetről

Mottó: minden bájos csecsemő, komoly feloldani és meghaladni való karmával születik a világra, akárcsak én és ön is, aki e sorokat olvassa. Én őszintén bevallom, hogy a sors egyáltalán nem bizonyult „megértő és szeretetteljes elfogadó” szülőnek, amikor a negatív tulajdonságaim elhagyásának a szükségére próbált rá vezetni. És még inkább nem, amikor azoknak a teljes felszámolására akart rákényszeríteni. A karma-oldásban való szülői segédkezési alapú nevelés tehát, egyáltalán nem a szülő gonoszságának, vagy agresszivitásának a jele, hanem éppen fordítva: a szülő felelősségteljes szeretetének.
Mielőtt annak a fiatal nőnek (A lelki társamnak!), aki az édesanyjuk által elhagyott és törvény szerint az én gondozásomban maradt kiskorú – és persze, hogy érzékeny lelkű! - lányaimnak az anyjuk helyett, szerető és szeretett anyjukká vált (A lányok által folyamatosan ölelgetett és puszilgatott. – És ez, a Viola pedagógia-tanulmánya tükrében, nem csak, hogy hihetetlen lesz egyesek számára, de nagyon fontos alap is, a szavai igazságtartalmához.), ezt, az első olvasásra még a különböző misztikus és un. ezoterikus tanokban jártassá vált kismamák (és „kispapák”..) számára is „botrányosan agresszív” állításokat tartalmazó tanulmányát elolvasná, szeretném az óvatlan olvasónak a figyelmét felhívni a következőkre:
1.) A mi gyermekeink, bár mindegyikük temperamentumos és szenvedélyes természetű, és bőséggel örököltek, általában nyers agresszivitásban is megnyilvánuló karmikus programot, nagyon, de nagyon ritkán civakodnak egymással, és ha ez meg is történik, elég részünkről egy fennhangú figyelmeztetés (Pl. „-Na...!”) és azonnal vissza alakul a kommunikáció civilizált hangnemű társalgássá.
2.) Nem csak Violát (És ezzel együtt, a hasában még magzati állapotban levő kistestvérüket) ölelgetik meg időnként a kislányok, de engem is, és ennél jobb bizonyíték talán nem kell arra, hogy ez, a metafizikai realitásokat és a fizikai szükségeket egyaránt figyelembe vevő nevelési mód egyáltalán nem szeretet-nélküli és nem eredményez agresszív gyermekeket. És, ha ez nem lenne elég bizonyíték, akkor az talán csak meggyőző tény, hogy a lányok engem választottak és velem, majd velünk - Violával akartak és akarnak élni, és ez a vágy és igény a negyedik kislányunk (Réka) szájából is elhangzik, aki az „elfogadóan toleráns” édesanyjuk gyámsága alatt él, annak az ugyancsak a modern pedagógiai elveket valló, tanítónő édesanyjával.
3.) Éppen maga Viola is, a saját bőrén és a horror-filmek és irodalom kedveléséig elmenő, irracionális személyi konfliktusokkal terhelt meg nem értett személyiségi nyomorán és zaklatott fiatal - és felnőttkori sorsán tapasztalhatta meg a gyermekek állítólagos személyiségét tiszteletben tartó, azokkal szemben a feltétlenül a toleráns demokrácia és liberalizmus eszméit gyakorló, agresszió-ellenes nevelésnek, az ő esetében csak káros, de sokak esetében egyenesen kétségbeejtő következményeit. Szükségesnek találom tehát a figyelmet felhívni arra, hogy ő maga is, aki a szüleitől a lehető leg elfogadóbb és legtoleránsabb és a légszemélyiség-tisztelőbb és „agresszió-mentesebb” nevelést kapta, olyannyira, hogy 16 éves korától már nyíltan felvállalt szexuális életet folytathatott, kételkedett az épelméjűségemben amikor azokat a modern szemszögből „maradinak”, sőt: primitívnek számító nevelési jeleneteket látta, amikor a kisebbik gyermekeket, idősségi sorrend szerint a korábban születetteknek – nagyobbaknak – szófogadás kérdésében alárendeltem, illetve, ennek a korábban már felállított családi rendnek a megőrzése érdekében szükséges „intézkedéseket” meghoztam.
És persze, akkor is, amikor az általa egyáltalán még csak nem is ismert, nem, hogy elvetendőnek talált, felveendő magatartásokra és intézkedési módokra okítottam, amelyek éppen azt hivatottak szolgálni, hogy a békés együttélés érdekében az általa a vele egy szobában tevékenykedő gyermekektől általa elvárt és többszörösen hangoztatott viselkedési módról szóló „erkölcsi tételek” betartassanak. Azért tehát, hogy az oly közismert „Az egyik fülibe be, a másikba ki” – „misztikus” jelenség szerinti magatartás, az ő esetében is csak olyan ritkán ismétlődjön a Kozma-lányoknál, mint velem szemben.


Kozma Szilárd: Gyakorló édesapa és asztrológus
Azt tartom tehát igen fontosnak kiemelni, hogy a Viola esetében nem egy patriarchátusi tradíciók szerint, kegyetlenül és ostobán (szívtelenül) nevelt, vagy lelkileg elferdült női személyről van szó, aki egy ilyen, a primitív bánásmóddal terhelt gyermekkorból, hozta hozzánk az agresszív nevelés mintáját és ezeket most, afféle gonosz mostohaként kiéli az édesanyjuk által elhagyott szerencsétlen gyermekeimen. Illetve azt, hogy pontosan azért, mert Viola soha életében nem kapott egy egészséges szülői pofot sem, és nem érezhette nem csak a pofonok által okozott fizikai fájdalmat, hanem annak a pszichológusok szerint állítólag a „gyermek lelke számára mélyen megalázó” mivoltát sem, lelkiismeret furdalás nélkül - Az én misztikus kelekótyaságom következtében -, nem elég, hogy kiéli a veleszületett agresszióját az anya nélkül maradt „szerencsétlen és ártatlan” lányaimon, de még megfontolandó és követendő elméletet is fabrikál belőle.
Nem kívánom most részletezni azt, hogy kiben van több agresszió a kellettnél és kiben nincs (Tehát, a konfliktuskerülő, hallgatag és csendes személyekben, vagy a természetüket nyíltan felvállalni merő hőzöngő – hangoskodókban), illetve, hogy az agressziót, amennyiben valakiben van (És a gyermekek és az emberek 9O százalékában van!) ki kell-e élni, mint ahogyan azt egyesek még hiszik, box- vagy karate-edzéseken, vagy éppen „ártatlanul” ordibálva foci- vagy hoki meccseken, sőt: zajos motor- vagy autóversenyeken, erdőben, vagy tányérokat törve a konyhában, vagy ne adj isten – ahogy rólunk gondolják első hallásra egyesek, akik számára ezt a témát felvetjük - az ártatlan és „a szülő állatiságával” szemben védekezésre képtelen gyermekeken? - Merthogy a metafizika és az asztrológia szerint, ahogy elfojtani nem kell, úgy kiélni sem kell, sem az agresszivitást sem más vele-született negatív tulajdonságot vagy devianciát (Pl. un. „szexuális másságot”), hanem tudatosítva és szembe nézve vele, egyre ritkábban elkövetve, feloldani!
De azt sem akarom e bevezetőben taglalni, hogy hosszú távú és az egészségi következményeket is figyelembe véve, mélységesebben elitélendő dolog az, ha a szülő órákig, sőt: napokig, és még inkább sőt: hetekig nem állít le egy „ártatlan” gyermeket az ő természetesen agresszív és provokatív viselkedésében, majd valamikor, amikor már a pattanásig feszülnek az idegei, vagy úgy érzi, hogy vége a felvilágosult magasztos elfogadási és tolerancia elveknek, mert különben „szét robban az agya”, és a türelméből kifogyva – és nyilvánvalóan mérgesen, sőt: dühösen! -, nem csak, hogy magából kikelve fölöslegesen ordítozik egy fél órát a tudatlan kicsivel, de a felgyülemlett negatív energiáit is mind rá zúdítja, illetve a düh-kitörés előtt finoman átáramoltatja a gyermekbe ezeket a betegítő erőket, amitől az később, nyilván beteg is lesz. Nem akarom tehát azt taglalni, hogy ez a fajta humánus „elfogadás” sokkal elitélendőbb, mint az a tudatos „meg nem engedő” magatartás, amelyben a szülő, vagy a pedagógus még idejében elejét veszi a káros folyamatnak, akár egy ellenmondást nem tűrő hangos figyelmeztetéssel, akár egy áldásos szülői nyaklevessel „árucsatolt” szóbeli intéssel.
És nem akarok most írni, az agresszió egyetemes spirituális gyökereiről, illetve a karmikus indíttatásáról, illetve arról, hogy a betegségek lelki és szellemi oka alapján, vagy a szélsőséges sorshelyzetekben, a leg szelídebben viselkedő és leg szendébbnek látszó személyekről derül ki egy – egy váratlanul előálló, szokatlan helyzetben a leginkább, hogy kétségbeejtően agresszívek tudnak lenni, a béke harcosokról, és a „másság iránti tolerancia” érdekében, vagyis az agresszivitás-ellen tüntetőkről nem is beszélve. Ezekről a cáfolhatatlan lét-tényekről részletesen írtam, mind az Agresszió, mind az APA II., című tanulmányaimban. Hanem arra akarom a pedagógusi és a pszicho-pedagógusi közfigyelmet felhívni, hogy milyen jó lenne végre már elismerni azt, hogy a gyermek nem egyszerű „nyers anyag” és az ő viselkedése és morális (Vagy immorális!) magatartása egyáltalán nem a nulláról indul és a gyermek pszichológiája nem csak, hogy nem csecsemőkorában kezd épülni és nem is magzat korában, hanem sokkal előbb, a fizikai határokon és ezzel az idő-határokon túl az időtlenségben, és, hogy a gyermek pszichológiája, akárcsak a felnőtté mindössze a következménye annak a rendkívülien összetett spirituális struktúra színezetének, amelynek a karma – tehát az időtlenségből hozott negatív töltet! – minimum hatvan százalékát képezi, és a nevelésnek nem lehet az a célja, mint ahogyan az életnek sem az a célja, hogy a karmát, tehát a negatív meghatározódást növessze, hanem éppen ellenkezőleg: hogy azt a lehető minél nagyobb mértékben csökkentse!
És önök, ezeknek a sors-tényeknek a létéről, minőségéről és külső megnyilvánulásáról, illetve a megnyilvánulások következményeiről, a Viola által írt nevelési tanulmányban is olvashatnak kimerítő pontossággal, részletesen.
Én csak arra szeretnék több gyermekes, és főleg „lányos” édesapaként kitérni, és erre szeretném minden, fejét a Viola által tárgyalt kellemetlen probléma elől a homokba dugó, és persze, humánus és keresztény-vallásos és elfogadó - liberális és „tolerancia – hívő” szülőnek, vagyis az egyke szemefényét kényeztető és, bocsánattal legyen mondva: tojató szülőnek a figyelmét felhívni, hogy, mennyire kínos és kényelmetlen helyzetben vagyok, és kétségbeejtően mennyire szégyenletesen tehetetlennek érzem magam a gyermekem előtt, még a karate mesteri minőségem ellenére is, amikor azt kell hallanom, hogy az iskolában - Ahova ha tetszik ez nekem, ha nem, de az egyszerű polgári törvények szerint el kell küldenem a lányokat -, az elfogadás és a tolerancia megható szellemében, tehát felettébb humánusan és keresztényien nevelt gyermekek, nem csak, hogy úgy üldözik a középső lányomat mint négereket a régi amerikai filmekben, de néha még verik is, és utóbb már a testi épségét, egészen pontosan: a szeme világát veszélyeztették csak azért mert mindig csak az állatokról beszél, és általában is, nem a szokványos gondolkozás szerint működik a sokszor engem is erős figyelemre kényszerítő logikája! És azért is, mert az édesanyja felelőtlen családbontása miatt, egy évvel korábban kényszerültem iskolába adni, hogy a nővérével azonos tanügyi intézményben (iskolában) gyakorolhassa a gyermeki kötelességét és ne két ellentétes irányban fekvő épületben. Ezért tehát a gyermek egy évvel kisebb mint az osztálytársai, és ez nem csak növésében, de viselkedési módján is látszik. - De abban talán egyet tudok érteni a szerető elfogadás – elvét valló szülőkkel, akinek a fiú-gyermekei vadásznak Etelkára, hogy ezekért talán még sem vagyok köteles elfogadni azt, hogy a magasztos tolerancia nevében és szellemében, nekem tűrnöm kell azt, hogy a lányomat folyamatosan zaklatják, sőt üldözik, sőt: el akarják tüntetni... az egyedüli szülőként féltve gondozott lányomat, e felvilágosult szülőknek a „hibáikkal együtt, szeretettel elfogadott gyermekei!
Mert a dolog már egészen oda fajult, hogy a harmadikos fiúcskák közül az egyik csapatvezér, a rajz-szakóráját a közeli kocsmában tartó művész-tanár asztalán található bicskát a lányommal szembe szegezve, azzal riasztgatta, hogy kiszúrja Etelkának a szemét, miközben két másik gyermek, a többiek drukkoló biztatására, azzal kísérletezett, hogy a lányomat az orra előtt villogtatott bicska hegyével szembe lökje. – Tehát egyenesen bele a szúró szerszámba! – Persze, hogy a művész-tanár is sokszorosan hibás a történetben, de ez a tanulmány és ez a bevezető, most nem róla szól! – Hanem arról, hogy vajon helyes-e ez, a gyermekek kilencven százalékának a karmájából adódó, tehát az eleve létező (Amiért tehát senki nem hibás!) vele-született agresszivtásával szemben, az elfogadó tolerancia pedagógiai elvet megtartani? Mert még egyszer mondom: igen is, minden gyermek – Az enyémek is! – a sok szülői szívet melengető pozitív tulajdonság és képesség mellett, mély és negatív karmikus késztetésekkel is születik a világra és ezért a legtöbb esetben, vagyis az esetek 8O százalékában, egyáltalán nem igaz az a pszichológiai és pszicho-pedagógiai feltételezés, hogy az agressziót a vele szemben agresszíven viselkedő szülőtől tanulja! Vagy az, hogy az agresszív televízió - műsorokból, rajzfilmekből. Utóbbi, az irreális világban zajló képi hatásával, csak felerősíti a gyermekek vele született, tehát a tudattalan képzet- és érzelmi világában létező agresszivitását és nem okozza azt! A gyermeküket, jól vagy rosszul nevelő szülőknek a (az általában rejtett agresszivitású) kívülállók szemében „agresszívnek” minősülő magtartása viszont, amint meg fogjuk azt látni, erősen vitatható.

Mert a fenti példa alapján, joggal kérdezhető meg, hogy ténylegesen felvilágosult szülő-e az, aki, a magasztos felvilágosultságában, és szerető-elfogadásában, vagy a vallásos vakságában hagyja, hogy az ő gyermeke, más szülőknek, az övéhez hasonló önfeláldozással és aggódó szülői szeretettel és gonddal nevelt gyermekének a testi épségét (szeme világát!), vagy netalán az életét veszélyezteti? – Dehogy felvilágosult! Egyszerűen csak lelki és szellemi lustasága által irányított, és a gyakorlati tényekkel szembe nézni gyáva személy!

Azt a szempontot szeretném tehát azoknak a szülőknek a figyelmébe ajánlani, akik az elfogadó szeretetre, illetve a szabad választási jogukra hivatkozva, hősiesen vállalják azt, hogy az egyre szeszélyesebb, szófogadatlanabb és ezért kamasz korukban irracionális – öntörvényűséggel viselkedő gyermekeik, idővel idegronccsá változtatják őket, hogy jobb esetben csak a családi és ez által a házastársi együttlétüket teszik - ha nem is kész ideggóccá - de teljesen romantika nélkülivé, hogy:
Rendben van az, hogy nekik a polgári jogukban áll, a gyermeküket – gyermekeiket olyan szeszélyessé és kezelhetetlenné nevelni, amilyenné csak lehet, és az ostoba strucc-nevelésükkel azok lelki világát úgy elrontani, ahogy csak bírják. De arra is gondoljanak könyörgöm, hogy ezek a tanítók és tanárok által is, fegyelmezhetetlen – merthogy tekintélyt és intő szót nem ismerő! – arany-tojó gyermekeik, más szülőknek a gyermekeinek a testi épségét is veszélyeztetik! És akkor meg kérdezem én ezeket a csupa szív szülőket, hogy valóban szeretik-e ők, egyáltalán csak a saját gyermekeiket is? És ha igen, akkor miért tartják azt normális szülői magatartásnak, hogy azoknak a vele született negatív késztetéseit ne fékezzék meg, hogy ne tiltsák meg hathatós fegyelmezés segítségével a gyermekeik számukra az agresszív viselkedésnek még a csiráját is? – Akár velük, akár másokkal szemben?
Mert hogy van egy furcsa hírem a gyermekeiket kényeztető, azoknak minden egyéni vágyát és szeszélyét kielégítő, és azokat konkrét fenyítésben soha nem részesítő szülők számára. Az USA-ban, éppen ilyen, a szüleik által tejben – vajban fürdetett, a széltől is megóvott, és persze, mindig csak a másokkal – és nem a saját gyengeségeikkel - szembeni győzelmeskedésre okított és éppen ezért felnőtt korukban személyi és magánéleti kudarcot kudarcra halmozó, a sors nehézségeit legyőzni képtelen arany ifjak vásárolnak puskát és lövik le az őket, a szerető elfogadás szellemében nevelő, „ártatlan” szüleiket. (– És abszolút igazuk van!) A szociológusok és pszichológusok meg hülledezve és értetlenül állnak a jelenség előtt és beteges tévképzeteknek nevezik azokat a hátra hagyott leveleket, amelyekben ezek az életüket kiúttalannak találó fiatalok a szüleiket hibáztatják a saját lelki és szellemi csődjükért. És nagy a gyanúm, hogy azok az amerikai diákok sem éppen a nyomornegyedekből kerülnek ki, akik két három évenként, egy-egy géppisztollyal az osztálytársaik felét – ez úttal tévesen! – lelövik, majd magukkal is végeznek.
Persze, tudjuk, hogy ezek nagyon ritkán előforduló szélsőséges esetek.
De a jelenségek lényegét mindig is, a szélsőséges eseteken lehet megérteni a leginkább és ezekből a szélsőséges következményekből kell (kellene) a megfelelő következtetéseket idejében és lehetőleg még otthon levonni, ahhoz, hogy a problémákat és a szélsőséges bajokat megelőzzük. A fegyelemhez és a felelősség-szelleméhez való hozzászokás ugyanis nem hét – tíz éves kor után kell elkezdődjön és főként nem (a szülőnél sokkal kevesebb eszközzel és joggal rendelkező tanítók – tanárok által) az iskolában! És amennyiben sikerül a Viola spirituális nevelési tanulmányát
úgy végig olvasnia valakinek, hogy lehetőleg inkább elgondolkozzon rajta és ne utasítsa el eleve az ott leírtakat, valószínű, hogy akkor is boldog szülőnek mondhassa magát, amikor a gyermeke – gyermekei - kamasz lesz, sőt: akkor is, amikor fiatal- majd „felnőtt ember”. – Adja az Isten, hogy ez minél többünkkel megtörténjen!

Kozma Szilárd: Gyakorló édesapa és asztrológus


Gyermeknevelés: Sorsrontásig menő, végzetes tévedések a szeretet és a személyi szabadság nevében

Avagy:
Hogyan kerül még súlyosabb megalkuvásba kamaszként és felnőttként a modern pszichológia
szerint, állítólag szabadnak nevelt gyermek? Hogyan lesz önző és bensőséges, meghitt párkapcsolatok kialakítására képtelen, és így, és ez által rendezett és egészséges családi légkör megteremtésére képtelen felnőtté a tetszetős egyoldalúsággal nevelt, vagyis az úgymond szeretetre és értelemre, tehát a mindig csak megértő szeretettel kezelt gyermek?

E tanulmány megírásába elsősorban azért fogtam bele, mert kétségbeejtőnek és szomorúnak tartom a magyar emberek csekély gyermekvállalási kedvét, sőt, a családalapítással és a több gyermekes családi felelősségekkel kapcsolatos lemondó hozzáállását, szellemi bénultságát, lelki sivárságát. Sokan egy gyermeket sem, vagy maximum egyet, kettőt, ha vállalnak és a hibás (felvilágosultnak képzelt, de az igazából a természeti és az egyetemes törvényekkel homlokegyenest ellenkező) gyermeknevelési módszerek miatt, kénytelenek abból az egyből, maximum kettőből és ezzel együtt a családi életből is kiábrándulni a fárasztóvá, idegesítővé, terhelővé nevelt gyermekeik miatt. És kénytelenek, ha nem is minden esetben elválni, a rosszul nevelt és hibásan kezelt gyermekek által okozott folyamatos feszültségek miatt, de végleg elrettenni a következő gyermek, és az igazi, a legalább három, ha nem is négy gyermekes család vállalásától (- ami csak az mostani egykéző - kétkéző divat miatt tűnik nagy létszámúnak, de valójában a 3-4 gyermek a normális, és csak ezután kezdődik a nagycsalád!). Vagyis: mind a természeti, mind az egyetemes szellemi törvényeket figyelmen kívül hagyó pszichológia és modern pedagógia útmutatásai szerint bomba-biztosan félre nevelt gyermekek által okozott családi nehézségek miatt, a mai szülők mindent elkövetnek annak érdekében, hogy nehogy, az Istenért, megszülessenek a további utódok. És szomorú az is, amikor 3-4 vagy több gyermekes családokban is bekövetkezik a válás, mert a szülők a természetellenes nevelési szokásokat követik még ennél a létszámnál is, és így, végül az önzővé és szeszélyessé nevelt gyermekek kiszolgálása teljesen kimeríti, valósággal lestrapálja őket.
Azok számára írom tehát ezt a gyakorló asztrológusi tapasztalataimon álló tanulmányt, akik már az egy gyermekért való felelősségtől is előre megrettenek, és már startból arra hivatkoznak: „ilyen világba nem érdemes”. Nekik is szól tehát ez a tanulmány, ugyanis az „ilyen világ” pontosan a rosszul nevelt gyermekből felnőtté vált személyeknek az otthonról hozott, kaotikus és önző viselkedési szokásai miatt lett ilyen. Sőt, ma már a rosszul nevelt gyermekek jelenlététől is, mert a társadalmi problémák okozásában ők is kiveszik alaposan a részüket.
Ahhoz, hogy egy (talán) mindenki számára új, egészséges és gyakorlatban jól bevált, spirituális alapokon nyugvó gyermeknevelési módszerről írhassak, ahhoz előbb ki kell, tisztázzam, amit a modern pszichológia jól összekevert és vakvágányra vezetett. Rá kell, mutassak a „tudományosnak” tetsző pszicho-pedagógiai elméleteknek, de a valóságban csak a könnyebb megoldást ígérő nevelési spekulációknak bizonyuló hibákra, mert maguk a pszichológusok még mindig nem látják a fától az erdőt, és még mindig rossz irányba vezetik a fiatal szülőket, egyre meredekebb dolgok általános elfogadtatásával, amelyeket a spiritualitásban kevésbé jártas személyek számára a szeretet-ideájába öltöztetetten egyáltalán nem kelt gyanút.


Az Áldott Naplóm első, s második fejezetét olvasva több barátnőm, nőismerősöm rákérdezett, mégis gyakorlatilag hogyan fegyelmezem én a leányokat? Nekem fel sem tűnt, hogy a gyakorlati részt nem részleteztem, de mi tagadás, ez a rész valóban komoly felvezetést és pontos spirituális indoklást igényel tekintve a mai, meghatónak ugyan megható, de a gyakorlati eredményeiben egyenesen katasztrofális humanista, feminista, liberális… stb. gyermeknevelési szokásokat.

A továbbiakban leírtakról mindenkit kell, hogy figyelmeztessek arra, hogy: először is, főként szól ez a figyelmeztetés azoknak, akik még nem készítették el a (kauzális asztrológiai!) horoszkóp feltárásukat és nem tudnak róla, hogy rendelkeznek-e valamely Jang (férfi) minőséghez tartozó (tűz, levegő) jegyben álló, karmikus pont által jelölt negatív férfias karmával. Mert amennyiben rendelkeznek, akkor e karmikus tulajdonságaiknál fogva, a saját magukban kétség kívül ott rejlő, tudattalan agressziót kivetítve az e tanulmányban leírtakra, s ettől a kivetítéstől megrémülve, elsőre, sőt, másodikra és sokadikra is nagyon elutasító lehet az általam is a kezdetben furcsának talált, majd a pozitív következményeiben megtapasztalt neveléssel, fegyelmezéssel kapcsolatos koncepciókkal és gyakorlattal szemben. Ez a kivetítő, elutasító hozzáállás természetesen azokra jellemző, akik e rejtett, negatív férfias karmikus tulajdonságaiknál fogva, tudatosan, vagy tudattalanul, de minden férfias, bátor, erőteljes megnyilvánulást elutasítanak, és elfogadásnak nevezett, kiegyezés és elengedés pártiak, vagyis abszolút tolerancia-pártiak. Viszont egyáltalán nem hagyhatom ezeket, az olvasóimat továbbra is abban a tévhitben, hogy ez a „légynek sem ártó” mentalitásuk teljesen rendben lenne, sőt, hogy ennek a tetszetős, toleráns gyermekgondozásnak ne lennének nagyon komoly veszélyei és drámai, sőt: alkalom adtán tragikus következményei. Ugyanis az logikus, hogy mind a negatívan férfias karmával (tűz, levegő) rendelkező nők küzdenek és szenvednek a leginkább a bennük elrejtett, s bizonyos szituációkban tudat szintjén is megjelenő, számukra érthetetlen agressziójuktól. Ennek a jelenségnek egyik legijesztőbb típusa a pszichológiai szakirodalomban is fellelhető spontán és váratlan csecsemő-gyilkos, gyermek-gyilkos kismamai késztetések és fantáziálások halmaza, amelyekkel kapcsolatosan Kozma Szilárd asztrológus megfigyelte, hogy kifejezetten azoknál az anyáknál jelentkezik, akiknek horoszkópjukban az Ikrek motívum halmozottan és negatívan – tehát karma jelleggel - jelenik meg (pl. Ikrekben álló Lilith, Sárkányfarok, és/vagy negatívan fényszögelt Ikrek Nap esetén). Hogy ezek az anyai ösztönökkel együtt megjelenő, gyermek-gyilkos késztetések az Ikrek karmásoknál jelentkeznek, annak az oka, hogy főként a negatív Ikrekre jellemző az, hogy az illető személy, a tőle személyes, belső erőfeszítést, kényelmetlenségeket igénylő princípiumokkal való harmóniába kerülést különböző filozófiákkal, spekulációkkal, elméletrendszerekkel kikerüli. Ezért is, tipikusan negatív ikreki „tudomány” a pszichológia, amely úgy kezeli a problémákat, hogy végül is, voltaképpen nem is kezeli őket, legalábbis a tudati – erkölcsi hozzáállás szintjén a lélekben és a szellemben nem avatkozik be egyáltalán, nem ad lényegi információt, hanem helyette egyszerűen csak „elkezeli” ezeket, a késztetéseket, mert toleráns magatartást tanúsít a problémával szemben és megelégszik azzal, hogy csak filozofál róla. Inkább megpróbálja a problémát úgy forgatni, hogy aztán ne tűnjön problémának.
Ez a tudományos nyíltságban való elbújás jelensége, ahogy Hamvas ír a pszichológiáról, a Korszenvedélyek utólagos igazolása című esszéjében. Ennek a sok felesleges, steril, filozofálásnak és hosszú távon semmiféle pozitív eredményt nem hozó toleranciának a következménye a lélek mélyén, a tudattalanban egyre inkább halmozódó agresszió. Azokkal a személyes energiákkal való szembe nem nézés, amelyek kifejezetten nem tolerancia gyakorlásra, hanem kemény harci szituációkban való helytállásra valók lennének, ha a tulajdonosuk vállalná, hogy napvilágnál, tudatosan kicsiszolja, kikristályosítja az asztrológiában Marsi-nak és Uránuszinak nevezett, igazságkeresői és igazság-érvényesítői, un. harci szellemiségét. A pszichológia és a negatív ikreki (sterilen filozofáló, spekuláló) ember tagadja egyáltalán a harci szellem (és talán még az igazság) szükségszerűségét is, és ebből, a téves alapállásából kifolyólag a benne folyamatosan halmozódó negatív harci szellemnek, az agressziónak a létezését. Számukra a konfliktusok és a harc olyan kellemetlen helyzetek, és vállalásuk olyan magatartási hiba, amit mindig el kell kerülni. Szerintük magasabb színvonal a „kezelés”, vagyis az elkenés, megdumálás, elfilozofálás és alacsonyabb szellemi szintű a határozott és egyértelmű, igazság-felmutatás, az erélyes igazság-képviselés.
Tulajdonképpen az ikrek és általában bármely másik levegő karmával rendelkező személyek (Mérleg, Vízöntő) jellemzően felállítanak egy hierarchiát az őselemek által képviselt tulajdonságok között, s ezzel máris összezavarják magukat ezen, tulajdonságok megértésében. Természetesen elsőként, legmagasabb szintű magatartásnak veszik a negatív levegős magatartást, a steril elméletgyártást, üres beszédet, filozofálást, spekulálást, trükkös racionalizmust, a kétszínű, megalkuvó és köpönyegforgató diplomatikusságot és toleranciát. Toleránsak az érzésekkel, a rögeszmékkel, mindennel szemben, de egyedül éppen a harci szellemiséggel szemben nem tudnak lenni, mert nincs, ahogy toleránsak legyenek. Kívül megkísérlik, de ez végrehajthatatlan, hiszen a tüzes, vagy a levegős (maszkulin) minőségek mindannyiunkban megtalálhatók, akár nők vagyunk, akár férfiak, és ez, negatívan vagy pozitívan, de automatikusan „aktiválódik” mindenkiben a tüzes (harci, konfliktusos) helyzetekben. Csak az a baj, hogy akik ettől félnek és vagy letagadják, vagy elfojtják, azokban ez a negatív maszkulinitás belül rombol mindent, amit csak talál, illetve „őrült” (a zavaró tényezőnek érzékelt jelenség, tárgy vagy személy teljes eltüntetésének, megsemmisítésének az „abszurd” képzetéig és vágyáig is elmenő) sugallatokkal látja el az őt befelé csapoló „gazdáját”.
Tehát a negatív levegő-karmás személyek, amennyiben kigyógyulni vágynak a különböző elfojtott agresszió okozta lelki vagy testi betegségeikből, zavaraikból, kénytelenek elismerni magukban a másik három őselem szerinti minőségeket is és azokat felszínre hozva a harmonikus megélésükre, megszilárdításukra törekedni. És nem lehet tovább, balga struccok módjára a homokba, a pszichológia homokjába dugni a fejüket!
Még fontos felhívnom mindannyiunk figyelmét arra is, hogy sok misztikus, ezoterikus tan és tanácsadói praxis elegyedett ezekkel a humánusnak látszó, a negatív késztetéseket helytelenül toleráló, pszichológiai eszmékkel. Ezért ezek természetesen hosszú távon nem jelenthetnek megoldást. Pl. a humanista asztrológiában, az ikrekesen és vízöntősen szabadosan álló tanácsok szerint tüzes személyiség- részünket megélhetjük kovács műhelyi inaskodással is vagy tűzokádó cirkuszi mutatványok eltanulásával is. Én ezeket pontosan, hogy negatív ikreki spekulációknak, kerülgetéseknek és jópofa, de félvállról vett és nem sokat érő tanácsoknak tartok. Még pedig azért, mert magam erősen tűz karmásként és kevésbé erős ikrek karmásként közel két éve, egyre lelkesebb és elkötelezettebb karate edzések és technikai és bátorság-próbából is álló vizsgák után, ráadásként másfél év, egy komoly férfivel, tapasztalt, következetes családapával, 2 danos karate mesterrel való együttélés után sem mondhatom, hogy elégedett lennék a bátorságommal, magabiztosságommal, céltudatos határozottságommal és hogy minden rejtett agressziómmal, neheztelésemmel képes lettem volna leszámolni. Holott valóban minden, de minden körülmény és lehetőség rendelkezésemre állott (nem beszélve az asztrológiai, metafizikai tájékozottságomról), hogy harci szellememet jól megedzem, hogy a rejtett, karmikusan elfojtott tüzes energiáimat tudatos megéljem és harmonizáljam.
Ugyanígy nem veheti félvállról egy levegő karmás sem az egészséges harci szellemiség elsajátítását, hiszen, amint olvashatunk az anyákban ébredő magzat-gyilkos és gyermek-gyilkos sugallatokról és spontán késztetésekről, beláthatjuk, hogy a levegő jellegű agresszió sokkal veszélyesebb, kiszámíthatatlanabb, mint a tűz jellegű, s ezért még komolyabb, intenzívebb, folyamatos és tudatos harci beavatást igényel a levegős karmák feloldása. Ennek szellemében kérek minden olvasót, hogy amennyiben erős elutasítás ébred benne az itt spirituális szempontból is javasolt gyermeknevelés ellen, gondolja végig, hogy az ég világon semmit nem ér a felettem való ítélkezéssel, hanem sokkal többet ér azzal, ha az olvasottak alapján, időközben komoly és mély önvizsgálatot tart, a megfelelő figyelmeztetések szerint, és persze a horoszkópja feltárását is melegen ajánlani tudom.

A nagy tévedés a modern pszichológia szeretet alapú, testi fegyelmezést kizáró, a testet és a lelket, a „személyiséget” kímélő elméletében gyökerezik. A gyermek személyiségének való túlzó – liberális - hódolattal, amely korántsem alakult még ki, így az annak való nagy teret adás, teljesen hibás, és a tapasztalatok szerint, hosszú távon végzetesen káros. A leglényegesebb problémát szeretném feltárni, amely a gyermekek spirituális, tehát szellemi fejlődésének figyelembe nem vételéből, a gyermekek spirituális struktúráját tükröző finom genetikai struktúrájába kódolt sok-ezer éves programoknak a létezéséről és természetéről való hiányos ismeretekből fakad. A gyermek élete első két Szaturnuszi ciklusában, tehát 14 éves koráig nem rendelkezik olyan személyes gyakorlati élettapasztalatokkal és ezért nincs, mert nem lehet olyan szellemi szinten, hogy sors-vonatkozású kérdésekben önállóan gondolkodni és dönteni tudjon. Nincs ehhez szellemi „szerve”, kapacitása. Születésekor semmilyen tapasztalata nincs a fizikai – természeti világról és a világi erkölcsről, tehát az elkövetkező évek, és még a felnőtt kor is a tapasztalatgyűjtésről és -feldolgozásról kell, hogy szóljon az egészséges szellemi fejlődéshez. Viszont a felnőtt korral szemben, amikor képes az értelme és a memóriája segítségével is tanulni, a gyermekkorban, tehát még 14 éves korban is nagy részt, a testén, a testét ért fizikai benyomásokból tanul a gyermek és csak minimálisan képes intellektuális indoklásokat, ok-okozati összefüggéseket, racionális és analogikus magyarázatokat beépíteni a gondolatrendszerébe. Egy dolog a logikai, matematikai, beszédbeli, nyelvtani és írásképesség, és teljesen más a környezet, a fizikai –természeti és a lelki – szellemi világot megismerő értelmének a fejlődése. Egy dolog a racionális gondolkodás fejlesztése és más a spirituális tudat-fejlődés. Mert bizony a szellemnek már 0-7 éves kor között is van spirituális fejlődési szükséglete! Tapasztalatokat kell, hogy szerezzen az életről. Személyes tapasztalatokat, benyomásokat, amelyeket ebben a korban főként a testén keresztül tapasztal a gyermek, ugyanis az értelmén keresztül még csak igen kevés dolgot tud megérteni, így a spirituális, tudati fejlődése a testén keresztüli tapasztalatoktól nagyobb részben függ. Persze a szülő magyarázatai, értelmezései fontosak a testén keresztül megtapasztaltakhoz, a testén keresztül szerzett információk feldolgozásához. Viszont, ha alig van testi tapasztalat a 0-7 éves kor és sőt, még a 7-14 éves korig tartó szakaszban is, akkor a szülői értelmezések, magyarázatok elvesznek a semmiben, úgymond.
Pl. Nagy hiba egy elesés során sírva fakadó gyermeket azonnal csitítani és a figyelmét elterelni a kellemetlen élményről és a fájdalomról. A fájdalomnak létfontosságú szerepe van a tapasztalatszerzésben. A testen keresztül érzékelt fájdalom sokkal egyértelműbb, mélyrehatóbb, emlékezetesebb információ, s ezért messzemenően hasznosabb, mint bármilyen szóbeli értelmi okítás arról, hogy miért legyen óvatosabb, miért és mire vigyázzon. Tulajdonképpen szellemi fejlődésében hátráltatjuk azt a gyermeket, amelyet egyrészről a „széltől is óvunk”, másrészről semmiféle hibás magatartását, ön- és környezete veszélyeztetését magában hordó tettét és megnyilvánulását nem reagáljuk le egy memória-segítő testi benyomással, szülői fegyelmezéssel, egészséges pofonnal, „nyaklevessel”, vagy a hibás tettet végrehajtó kézre való rácsapással. Hiszen ezzel az „elnézéssel” semmi jót nem tettünk, csupán megfosztottuk attól, hogy megtanulhassa, hogyan vigyázhat a saját testi épségére, és más gyermekek testrészének az épségére. Azért említem legtöbbször ezeket, mert többek között ez a kisgyermekkor legfontosabb tanulási – tanulói feladatai. S persze a gyermeknek saját testi épsége és szellemi, értelmi, érzelmi fejlődése érdekében is meg kell tanulnia a családi hierarchiát és a szófogadást, máskülönben a szülő nem felelhet érte maximálisan.





Itt rögtön ki is kell, egészítsem a leírtakat azzal, hogy, bár, egyértelműen testi fegyelmezés „párti” vagyok, fontos tudni azt is, hogy a gyermek szertelen, fegyelmezetlen viselkedése, szeszélyessége, hisztériája, szélsőségesen meggondolatlan ötletei nem feltétlenül csak a gyermeki tapasztalatlanságából, továbbá csecsemő korától érvényesülő negatív karmikus jellemvonásaiból fakadhatnak, hanem az édesanya vagy nevelőanya szellemi-lelki állapotai, főként tudattalan szellemi-érzelmi aktivitásából is, így a gyermekkel kapcsolatos problémák megoldása kibővül azzal a szülői feladattal is, hogy az édesanya is megvizsgálja belső, szellemi-lelki történéseit a gyermek nehezen kezelhetősége esetén és amennyiben fény derül az anya tudattalanjában levő aktuális problémákra, szükséges azokat feloldja és megoldja. Tehát ilyen esetben nem elég és nem fog használni a testi fegyelmezés, de ez nem azt jelenti, hogy teljesen felesleges, hiszen mint írtam, a gyerek fejlődésének függvénye a testen keresztüli tapasztalás, főként a határok, veszélyek megtapasztalása.
Többek elképzeléseit „megkavarja” ez a jelenség, melyet úgy is jellemezhetünk a gyermek az anya tudattalanjának a tükre is. Fontos figyelmeztessek mindenkit, hogy ez igaz, de gyermek ettől a tulajdonságától függetlenül nem szűnik meg saját szellemi struktúrával, lélekkel, saját akarattal rendelkező lénynek lenni, tehát semmi estre sem tekinthető csupán az anya tudattalanjának tükreként, bár, kétség kívül van egy ilyen tulajdonsága 14 éves koráig minimum és akár tovább is.

Sokan megbotránkoznak a soraimon, jól tudom. Úgy gondolják, nem indokolt, hogy valaha is megpofozzák a gyermekeiket, nem hiszik, hogy azzal, hogy hagyják a gyermeket hisztériásan sírni, nyűgösködni, a gyermek közelgő megfázásának, lázasodásának csíráját nevelgetik. S azt pláne nem hiszik, hogy hosszú távon így készítik elő, hogy vérszegény, allergiás, asztmás, gyenge látású, felfázós, fáradékony, magas vérnyomásos, vesebeteg, cukorbeteg és más krónikus betegségektől szenvedő tizenéves, sőt 7-10 éves gyermekeik legyenek.
Az a jelenség, hogy a ma élő gyermekek sokkal nagyobb része küzd tartós és krónikus betegségekkel, mint a 10-20 évvel ezelőttiek, és megint csak sokkal nagyobb része, mint a 30-40 évvel ezelőttiek, nem csupán az egészségtelen táplálkozás, szennyezet levegő és mozgás szegény életmód következménye. A gyermekeink azért gyengülnek, mert megengedjük nekik azokat a hibás magatartási formákat, amelyek nekünk felnőtteknek is testi betegségeket okoznak: a negatív érzések - a harag, a szomorúság, a féltékenység, a hatalmi ambíció, a sóvárgás stb. Attól, hogy mi magunk nem tudunk úrrá lenni saját negatívumainkon, még nem kellene, azt jelentse, hogy nekik is meg kell, ezt engedjük. És már gyermekként hagyjuk őket ezek mocsarába süllyedni és megbetegedni.
A szülőt sokszor megtéveszti, hogy gyermeke racionális képességei mennyire nagyszerűek, milyen sok szót tud, milyen könnyen megtanult számolni, majd kisiskolásként csupa jó jegyeket hoz. Ezekből a jelekből úgy véljük a gyermek értelmi fejlődése teljesen rendben van és mintegy ebből kisarjadóan minden más szellemi, tudati fejlettsége is kialakul. Nagyot tévedünk. És ha depressziós, ideges, elégedetlen tizenévessé érik gyermekünk, akkor már biztosak is lehetünk benne, hogy a szükséges spirituális fejlődés nem zajlott le benne, pontosabban: mi szülők semmivel sem segítettük őt a szükséges spirituális fejlődéshez. A gyermek élettapasztalata kevés vagy hamis, öntudata szintúgy. Már a gyermekben is él egy olyan szellemi rész, amelyet a pszichológia felettes énnek nevez. Ez a spirituális felelősségtudatunk, amely tizenéves korban depressziót, lelki betegségeket, akár pánikbetegséget is okoz jelezve a spirituális tapasztalatok súlyos hiányát. Ugyanez a részünk okozza a felnőttkori pánikbetegséget is, a bűntudatot, amiért nem oldjuk a karmánkat, nem változtatunk negatívumainkon, pedig ez lenne az életünk értelme, ez a lehetőségünk a boldogságra. A gyermekeinket már tizenéves korukra kisiklatjuk erről az útról, a kímélő nevelésünkkel.
Más szempontból ismét elgondolkodtató, hogy míg abban a tévhitben élünk, hogy a tudomány fejlődésével a fejlett országokban sokkal több betegséget lehet gyógyítani, és nagyrészt csak azok a gyermekek születnek meg, akiket tényleg várnak, és akiket jól leellenőriztek a születés előtt, hogy egészségesek-e, addig a fejlett országokban a gyermekek száma ugyan csökken, de messze több beteg, egészségtelen gyermek él ott ma, mint 50 vagy 100 évvel azelőtt. Ma sokan úgy képesek a mindennapi feladataik elvégzésére, hogy gyógyszerekre van hozzá szükségük, és nem elég, hogy ez az idősek nagy részére igaz, de a középkorúakra és egyre több fiatalra, sőt, gyermekre. A modern társadalmak nem csak elöregednek, de el is betegesednek.

A ma elterjedt fegyelmezés nélküli, testet és személyiséget kímélőnek gondolt nevelést sokan humánus és liberális nevelési módnak gondolják, szembeállítva a primitívnek és barbárnak vélt testi fegyelmezést alkalmazó és sokkal kevésbé kímélő és elnéző neveléssel. Tehát további felvezetésként szeretnék spirituális, metafizikai szemszögből közelíteni magához a humanizmushoz is, amit ugyan már megtettem az Asztrológia csak egy van című írásomban is, aminek idekapcsolódó egyik mondanivalója röviden: minden izmus egoizmus. Értsük ezt úgy, hogy a szocializmus is bizonyos emberek önkényes, egoista és egyáltalán nem a társadalmat szolgáló elveinek csoportja, míg a humanizmus sem szolgálja a mindenkori általános értelemben vett embert, hanem csak bizonyos emberek (csoportok, egy réteg) önkényes elképzelése az általános emberi igényekről, értékekről. Lényegében a humanizmus is egy olyan irányzat, amely kísérletet tesz az emberi együttélés, a közösségi harmónia elérésére, pontosan ugyanolyan „sikerrel”, mint a szocializmus. Hamvas René Guéneont idézve írja:
„Az őskori istenkirályságban élő, kozmikus kapcsolatokkal rendelkező ember „humanizálódott”, vagyis: államformája szétesett, vallásossága megingott, társadalmi formája felbomlott, tiszta látása megzavarodott, élete és sorsa széttöredezett. Ma a teljes széthullottság korát éljük. Guénon ezt az európai humanizálódást szembeállítja az ázsiai divinális kultúrával: az itteni anyagias, demokratikus életrendet a keleti szellemi és hierarchikus életformával.”
A humanista ember nagy tévedése szinte azonos a hasonló lényegű liberáliséval. A félreértelmezett szabadság a fő probléma a két koncepcióban. A rabszolgatartás, a feudalizmus és a különböző diktatúrák fő jellemzője az volt, hogy igen nagy fegyelmet követelt; szigort, büntetést, korlátozást, szankciót, megfélemlítést, megtorlást alkalmazott a társadalom egy szűkebb felső rétege az alsóbb réteggel szemben, a minél alsóbbakkal, minél szigorúbb és erősebb szankciókat. Ma azt tapasztaljuk, sok korlátot ledöntöttünk, mégsem vagyunk boldogok és azt hisszük a boldogságunk útjában csak a további korlátok állnak: a 8 és 10-12 órás munkaidő, a munka, mint kötelesség, a kevés bér, a magas adók stb.
Az ember alapvető tulajdonsága a saját boldogságára, harmonikus élet folytatására való törekvés. Egy idő után az úgy nevezett alsóbb rétegek ráeszméltek arra, hogy boldogságuknak egyértelműen útjába áll az igazságtalan, önkényes büntetés, korlátozás és ez ellen fellázadtak. Igazuk volt. De lázadtak-e valaha az igazságos ítélkezés, a közösségért való rendfenntartás ellen? A bűnözők talán olykor vagy sokszor igen. De mi ne a bűnözők szempontjából vizsgáljuk a témát. Induljunk ki abból, hogy nem akarunk ölni, csalni, hazudni, lopni, de megalkudni sem a korrupcióval.
Tehát a kérdés: a rend vagy káosz? Hierarchia vagy anarchia?
Azt hiszem, az egészséges és boldog életre törekvők pozitív válasza egyértelműen a rendre, tehát a hierarchiára esik. És ezek az emberek ma is azért mennek el szavazni kormányválasztáskor, mert bíznak egy igazságos, értelmes, a fejlődést, az emberek valódi boldogságát szolgáló rendben, vezetésben. Vezetőkben.
A hierarchikus társadalom nem zárja ki a bűnözők létezését, nem huny szemet a bűn és a vétek fölött, hanem kezeli azt. Mint tudjuk a közösség, a nemzet legkisebb egysége a család. Ebben az esetben miféle humanista és liberalista elv szerint engedjük meg magunknak azt, hogy a családunk közösségében anarchia uralkodjon, hierarchia helyett?
A kettőt természetesen nem érdemes szándékosan vegyíteni, kombinálni, hiszen a hierarchia nem zárja ki a bűnt, a vétket, a hibát, a rendbontást és nem tudja 100%-osan kiszűrni, mert a hiba, a vétek, a bűn, a fizikai világ létrejöttétől ősibb, annak kiváltója. Az élet oka és értelme a Lilith által keltett zavarból fakadó bomlás, káosz helyrehozása, ezért az élet csak hierarchikusan működik a káoszt kezelve, a káosznak behódolva teljesen felbomlik.
Ugyanúgy ahogyan az ősteremtés előtt a Lilith felbontotta az abszolútum egységét, ugyanúgy itt van mindannyiunkban a Lilithnek valamely (a horoszkópból kiolvasható jellegű) egységbomlasztó eleme. Minden egység felbomlasztására, legyen az családi, párkapcsolati, baráti, nemzeti, vagy munkahelyi közösségi. Az Egész-ség elérésére születtünk, tehát arra, hogy minden életterületen realizáljuk, megéljük egyre folyamatosabban az egységet. De nem trükkökkel, s pl. nem jóga-meditációval. Ha csak meditálni kellene, és az egység helyreállna, akkor miért teremtette volna az Abszolútum a fizikai síkot? A meditációnak nem feltétele a fizikai sík, a test.
Tehát egyértelműen konkrét gyakorlati feladataink vannak az életünkben, ezért születünk. Tapasztalatok és realizációk (tettek!) sora vezet a valódi egységhez.
Érdekesség, hogy René Guénon a nyugati demokratikus rendet anyagiasabbnak látta, mint a keleti divinális (divine (latin) - Isten módjára, istenként; Isteni sugallatból), hierarchikus rendet. Ez azt mutatja, hogy minél helyesebb szellemi alapokon áll a hierarchia, annál több szellemi értéket tud a társadalomban is megtartani, fenntartani, míg a demokrácia annak ellenére, hogy fejlettebb rendszernek véljük, visszaesik az anyagiasságba és elveszti azokat az értékeket, amelyeket később pl. a szocializmus, humanizmus próbálkozik megvédeni elméletileg, gyakorlatilag végérvényesen meggyaláz és egyre alaposabban kiírt.
Tulajdonképpen a transzcendentális síkokat kizáró rendszereknek nincs is esélyük másra, mint primitívnek lenni. A civilizált technológiák fejlettek, de primitív társadalomban élünk. Az, hogy gyermekeinket nem pofozzuk különböző liberális, humánus elvektől hajtottan, barbárság és primitívség. Egy olyan emberi lény egóját („öntudatát”) tiszteljük és kíméljük, akinek még lehetősége sem volt csiszolódni, érlelődni, vagy pl. szocializálódni, ha úgy tetszik. Ebben a viszonyban a szeretet sem transzcendens, csupán anyagi jellegű. Felszíni ragaszkodás az édes, ennivaló gyermekhez. Nem kisebb hiba ez, mint misztifikálni a szülő-gyermek viszonyt. Amikor pl. a szülő szellemi tanítónak, angyalnak hiszi gyermekét, aki magasabbrendű tudást hozott magával odaátról. Tény, hogy a gyermekek, ha nincsenek jól megzavarva (általában a felnőttek, vagy reklámok által) afelől, hogy mi az egészséges, akkor alapvető dolgokban nekik még egészségesek az igényeik. Pl. táplálkozás, alvás, külső hőmérséklet szerinti öltözködés. Nem igényelnek feleslegesen ételt, vagyis nem esznek unaloműzésből vagy stresszoldásból, mint a felnőttek. De mint írtam, könnyen megzavarhatóak, sajnos. A szülő előbb-utóbb rászoktatja a húsra és az édességre. És el is felejti, hogy a gyermek eleinte többször elutasította azt. Később örömmel veszi tudomásul, hogy az ő gyermekében is megvan a vágy a kis „bűnökre”, „élvezetekre”, mintha az emberi alaptermészethez tartozna a húsevés és a nassolás, ez tulajdonképpen meg is nyugtatja. Tisztelet a kivételnek - azoknak, akik képesek belátni legalább ezen a téren a hibáikat és nem erőltetik azt a gyermekeikre is a hamis családi egység kedvéért. A közös élvezetek kedvéért.


A szocializmus, a humanizmus, a liberalizmus rombolására a megoldás nem más, mint a hierarchia visszaállítása. A szellemi értékben magasabb csoport vagy személy, kell, álljon a nemzet, a közösség, a család élén. Az anyagias demokrácia anarchiát jelent, azt jelenti, hogy szellemi értékek nélkül gazdasági stratégiák, morális elvek és remények szerint irányítják a közösséget. A humanizmus szabadságelve szintén anyagias elv csupán. Manapság humánusságból mindenkinek tiszteletben kell tartani a személyi „jogait” és így az aljasságait is, kezdve a fegyelmezést illetően tehetetlen szülőkkel, akik humánus mentalitásból nem pofozzák meg a gyereket, ha akaratos, ha erőszakos, ha hisztériás, ha szeszélyes, ha hazudik, ha szófogadatlan, ha titkolózik a szülővel szemben, ha durcás, ha szemtelen, ha lusta, stb. Elmélyedve a vonatkozó szakirodalomban, elképedve fedeztem fel és győződtem meg arról, hogy több évtizede, a tudós pszichológusok és a pszicho-pedagógusok fegyelmező eszközként és eljárásként, nem mást ajánlanak mint: a személyi figyelem megvonását! Holott a gyermek nem vele született gonoszságból "rosszalkodik", hanem tudatlanságból, vagy zavarból és éppen ilyenkor lenne szüksége a figyelmes irányításra. A társadalom nagy része felnőttként, ismét csak humanista beállítottságból figyelemmegvonással reagál arra, ha embertársa tiszteletlen vele, kizsákmányolja, megkárosítja. Rendőrség, bíróság ugyan van, mégis mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy a társadalom tagjaként mennyi mindent kell, eltűrjünk másoktól és nincs ellene mit tenni. Milyen javulást várunk azoktól a generációktól, akiknek a durcáskodását, majd a hisztériázását, a szeszélyességét, az indulatoskodását, a hazugságait, erőszakosságait, lustaságát, sunyiságait, sőt: az elemi bosszú-vágyát, gyermekként is mindig elnéztük, vagy lepcsesre jártattuk a szánkat, hogy fiam, ne csináld, de nem használt. Sok középkorú szülőtől hallom, hogy a kamasz, vagy a felnőtt kor küszöbén levő gyermekéről azt mondja: én nem erre neveltem. Néhányan belátják, de legalább is sejtik, hogy pedig a neveléssel volt a baj, de ők sem tudják, mi lenne, lett volna a helyes.
A baj az, hogy a gyermek pofozását, erélyes fegyelmezését tiltó, elvető és tévúton járó pszichológia tanácsára immár a nemzeti törvények sem gyermeknevelést hirdetnek. Ezek a pszichológiai irányzatok kihangsúlyozzák, hogy a gyermeknek gondoskodás, segítő odafordulás, odafigyelés, szeretet kell. Ez így van (csak azt nem értem, hogy akkor a fegyelmezést miért éppen a figyelem-megvonásban látják), viszont ez magában még nem gyermeknevelés, hanem csak annak egy fontos része. Ha egyszerű példát akarok felhozni, a kenyérsütéshez is kellenek folyékony hozzávalók, mint pl. víz és olaj, de vízből és olajból még nem lesz kenyér. És az agyon szeretgetett, mindig csak gondoskodással, melegséggel körülvett, de soha nem fegyelmezett, soha nem korlátozott gyermekből soha, sehogy sem lesz jól nevelt, boldog gyermek, hanem csak szeszélyesen kényes. S bár nem érezheti magát biztonságban szeretet nélkül, de egészen biztos, hogy pusztán szeretve és sohasem korlátozva, fegyelmezve sem fogja magát biztonságban érezni. Hiszen azért szeszélyes és hisztériás, mert tele van bizonytalansággal. Belső irány és támaszpont nélküli. Hogyan érezhetné akár már egy 4-5 éves gyermek biztonságban magát egy olyan anya és apa mellett, akik az ő ugráló szolgái? Akiket ő nyugodtan kinevethet, ha kiabálnak vele, akiknek jobb esetben ki hirdeti, hogy nem szeretlek, ha nem elégítik ki valamely teljesíthetetlen igényét, szeszélyét, vagy rosszabb esetben: egyenesen lehülyézheti őket? Ha rájuk csaphat, kezükből bármit kiragadhat stb. S hogyan érezné magát bárki biztonságban általános szabályok és elvek nélkül? - S nézzük meg mi az, amit pl. egy 3 és 7 éves kor közötti gyermek szabályként tud érzékelni.
A játékokat el kell pakolni – de a gyereket nem hatja meg a szeretetteljes kérés, rábeszélés, mert a gyereknek ehhez nincs kedve. Van neki is egója tudja, mit akar, s mit nem. Csakhogy neki még arról fogalma sincs, hogy rendetlenségben nem lehet normálisan és boldogan élni, s ami az enyém, azt én kell, rendbe tartsam magamért és másokért, akikkel együtt élek. Erről halvány fogalma sincs. Egyik fajta hozzáállás: „ha nagyobb lesz, megérti” - Nagy tévedés, mert 3 éves kor után már képesek megérteni, és pontosan aktuális, hogy megtanulják és a személyiségükbe építsék. És ha ez kimarad a kamaszkorig, akkor biztosan lehet számítani a dackorszakra, mert a tizenéves dac pont abból fakad, hogy a gyermeknek nincs önértékelése. Nem bízik abban, hogy valami, amit ő kezel és irányít, amivel ő foglalkozik, az lehet normális és működőképes. Miért? Mert a szülő nem várt el tőle semmit, csakhogy „önmaga” legyen, és önmaga pedig nyilván nem kezdte el nevelni és fegyelmezni önmagát, a kicsi gyermeket, így végül is a szülő hibájából kevesebbet tud, kevesebbre képes, kevesebb a tudása, a rend-tudata, az önfegyelme, a sikerélménye, mint lehetne és kellene a gyermek érdekében! Ugyanis, a játékból fakadó örömérzések, sikerélmények nem pótolhatják a kisebb, de általa rendesen elvégzett feladatok utáni sikerélmény érzetét. Az egyre erősödő életképesség érzését. A szülő sokszor jól becsapja magát a gyermeke személyiségét, érettségét illetően mert racionális, logikai tudását, okosságát és ambícióját egynek veszi a gyermek életismeretével és öntudatával. A jó iskolai teljesítmény, a lexikális tudás, a kézügyesség, amik mellett jó ideig homály fedi a gyereknek az általános rendbe beilleszkedő céljainak a hiányából eredő tájékozódási képtelenségét, tudatlanságát, tapasztalatlanságát. És már is kész egy jól elferdített énkép és önértékelés, a tovább mélyített karmikus vonás. Az elkényeztetett gyermekek egy része nem fogja magát életképesnek érezni, és öngyilkossági gondolatokkal kezd küzdeni kamaszkorától kezdve, másik része egyre kétségbeesettebben kapaszkodik a másokon való uralkodásba, mások kizsákmányolásába, s próbálja a világot úgy berendezni, ahogy kisgyermekkorában megszokta, hogy ő nem felel semmiért, neki nincsenek kötelességei, számára nincsenek korlátok, és nincs, aki neki parancsoljon. Ezek közül néhányan a művészi, sportolói vagy egyéb tehetségüktől elszálltan követelik, hogy kizsákmányolhassanak és irányíthassanak másokat.
A gyermekkel szembeni elvárásokat, feladatokat illetően természetesen a fokozatosságról is kell, szó essen, vagyis a gyermek korának figyelembe vételéről. De kifejezetten hangsúlyozom, hogy vannak konkrét, általános elvárások, amiket el lehet, és el kell kezdeni már egészen kicsi gyerekeknél, és egyáltalán nem az idegen nyelv megtanulására, vagy táncórákra gondolok, nem különleges és extraképességek fejlesztésére, hanem a legalapvetőbbekre. Arról, hogy a gyermek kezdjen el önállóan öltözni, maga után rendet rakni, takarítani - kisóvodásként már mindenképp. De láttam már egy-másfél éves beszélni alig tudó gyermeket is, aki gond nélkül egy átlagos kérésre segít az anyukájának ruhát teregetni. És sok pici gyermeknél láttam az érdeklődést és a részvételi szándékot a felnőttek teendőit illetően, tehát ez az embernél vele született tulajdonság, ami manapság jelentős részben a kompenzáló kényeztetés és persze a szülői türelmetlenség miatt tűnik el később a gyermekekből. Sok szülő azt hiszi, boldogságtól és örömtől fosztja meg gyermekét, ha nevelni, tanítgatni kezdi kisebb-nagyobb feladatokra, és ennyi időt is elvesz a szabad játékból. Abban a tévhitben élnek, hogy a gyermekeknek 7-8 vagy több éves korukig csak játszani kell. Ez egy naiv, mégis rendkívül önkényes elképzelés, aminek semmiféle reális alapja nincsen, hanem arról van szó, hogy ezek a szülők valamilyen rózsaszín álomvilágnak ítélik meg ideálisként a gyermekkort, és ezt akarják gyermekük számára zavartalanná tenni.
Vagy legalább is a játék mellett jó sporteredményeket elérni, táncot, festészetet és nyelveket tanulni, hogy majd rendkívül sikeres legyen… Ez még károsabb a gyermek személyiségére nézve, ha kiszipolyozzák a különböző képességeit, és azt éreztetik vele, hogy az életben elsőrendű fontosságú a világi siker. A képességeit érdemes fejleszteni mindegyik gyermeknek, érdemes a testmozgást (futás, úszás, karate, talajgyakorlatok) megszerettetni vele és a rajzot, gyurmázást is. De nem szabad elhanyagolni a gyermekre bízható háztartási, házkörüli feladatokat, elsősorban a saját maga utáni rend és tisztaság fenntartását.

Az a téves „nevelési” alapelv, miszerint a gyermeknek még nem való a házimunka, s attól kímélni kell, meg kell érteni, ha nincs hozzá kedve stb., nem korlátozódik a kisgyermekkorra, hanem legtöbb esetben eltart a kamaszkorig és kihat a gyermek életére a felnőtté válásig, s azon túl. Sok szülő a felnőtt gyermekét is óvni való, gondozni való kisgyermekként kezeli bizonyos helyzetekben. Közülük sokan már a gyermek kamaszkorában nyíltan vagy rejtetten támadni kezdik a gyermeküket, hogy az miért nem önállóbb, miért nem felelősségteljesebb, miért nem tart nagyobb rendet, miért nem tisztelettudóbb, miért hazudik, miért beszél vissza? És így tovább. Ezekből a viszonyokból kialakul a „héja-nász az avaron” szülő-gyermek viszony. A hol a gyermekét minden hibája ellenére óvó, védő, ellátó, eltartó, annak hízelgő, hol pedig arra kígyót-békát kiáltó, áldozatai honoráriumát, jóvátételét, fenyegetőzve követelő, „kihasznált” anya (mert ezt szinte kivétel nélkül és jellemzően az anyák művelik) és a mindezt már rég gyűlölő, de a kiszolgáltatottság csapdájából önerejéből szabadulni nem tudó felnőtt utód, se veled, se nélküled „szerelme”. Ekkor már nagyon nehéz helyrehozni két évtizednyi hibás magatartást, mindkét fél részéről. Kauzális asztrológia horoszkóp feltárás ismeretében, tehát megfelelő spirituális információk, tanácsok segítségével, mindkét felnőtt személy megszerezheti a helyes alapállást, viszonyukat új, egészséges és normális alapokra helyezhetik, egyrészt főleg a szülő részéről őszintén beismerve az elkövetett hibákat, levonva azokból a megfelelő tanulságot.

Meg kell néznünk, hol is kezdődött, honnan is indult ez a gyermekkényeztetését előtérbe helyező, s a fegyelmezés valódi eszközeit elvető pszichológiai irányzat.
1946-ban publikálta akkoriban eretnekségnek számító, ma már közhelynek számító, teljesen elfogadott nézeteit dr. Benjamin Spock. A következőket hirdette: „biztosította a doktorok és szaktekintélyek által megfélemlített szülőket, hogy saját gyermekeikhez ők értenek a legjobban. Azt tanácsolta, hogy a síró apróságot vegyék fel és nyugtassák meg, hangsúlyozta, hogy minden gyermek külön egyéniség, így nem vonatkozhat általános és merev szabály fejlődésükre, nem helyeselte a fegyelmezésen és verésen alapuló nevelést. Legforradalmibb gondolata az volt, hogy a szülőség öröm, a nevelést élvezni, a gyermeket tisztelni és szeretni kell.” Spock a fegyelmezést szembeállította a szülői és családi boldogsággal. Nagy hiba volt. Érdekesség, hogy mindazt, amit leírt, ő is csak ideaként, elméletként ismerte, megvalósítani sohasem tudta. „Utólag derült ki, hogy a doktor saját életében távol állt az általa fennen hirdetett eszményektől: szülőként sem a boldog kiegyensúlyozottság, sem a megengedő szeretet nem volt rá jellemző. Felesége, akitől 48 év házasság után vált el, az alkohollal küzdött, fiai apjuk ridegségével. Maga Spock 1976-ban újra megnősült, s nála negyven évvel fiatalabb második nejével szinte élete utolsó napjáig tartott előadásokat és felolvasásokat világszerte.”
Spock világhírű és sikeres lett egy nagyon jól hangzó, de a gyakorlatban általa sem tesztelt elmélettel.
De lássuk mire jutott az a több ezer, vagy több millió ember, akik az ő pszichológiai tanain fellelkesülve, a családi boldogság és a gyermeke testi-lelki egészsége, erőszakmentes jellemének kialakulása érdekében valóban alkalmazta a megengedő szeretet és amennyire csak lehetett a fegyelmezést, főként a kemény fegyelmezést, mint parancsok, pofonok, szabályok betartásának követelése végleg elvetette és elfelejtette, és mint módszert a múlt primitív embereinek érzelemszegénységi bizonyítványaként száműzte a modern gyermeknevelésből.
„Spock bírálói szerint neki „köszönhető”, hogy Amerikában felnövekedett egy deviáns generáció, akikre a szülők soha nem szóltak rá, akiket nem büntettek, csak kényeztettek.”
Tulajdonképpen, ha alaposan megvizsgáljuk Spock szülői örömszerzési ideái voltak a hippi korszak melegágya, vagy inkább tüzelőanyaga. Egy őrület, ami megváltoztatta a világot. Egy mozgalom az erkölcs, a kötelességek, a fegyelem és a szabályok ellen, ami győzött és megváltoztatta a nyugati világot és Európát. Az állítólagos szeretet és tisztelet nevében.
Spock nézetei nemcsak az így nevelt gyermekek felelőtlenségében, talaj nélküliségében nyilvánulnak meg, hanem legelőször is a szülők elliberálisodásában. Alighogy 1946-ban meghirdette Spock, hogy szeresd és tiszteld a gyermeked és élvezd a gyereknevelést, 25 év múlva, megjelenik az európai származású Milos Forman filmje, amely azt a jelenséget mutatja be, hogy nem csak a tizenévesek keresik a boldogságukat a drogokban, a szexuális élvezetek üres halmozásában, a szexualitás kiárusításában, hanem mindennek gyökere az ő szüleikben található. A film, melynek címe Taking Off – magyarul Elszakadás – azt mutatja be, hogy egy otthonról elszökő lányt, aki valamiféle énekesnői tehetségkutató válogatásra nevez be, a szülei kétségbeesetten keresnek és egy pszichológus javaslatára kipróbálják az új szórakozási formákat, hogy lányukat megértsék és megtalálhassák, így próbálják ki a füves cigit, és így végződik a film azzal, hogy a szülők az Elveszett Gyerek Szülei nevű klubban újonnan szerzett barátaikat lakásukba invitálják és vetkőzős pókert játszanak. A film a maga formani módján humoros, de ettől még nem vonható kétségbe, hogy történetének szerzője valós jelenség alapján dolgozott. És mint tudjuk 1971-re már túl vagyunk a nagy woodstocki fesztiválon. Az LSD-ző és kábultan, az általános szeretetre hivatkozva kéjelgő fiatalok az első generációs gyümölcsei Benjamin Spock szeretet hirdető gyermeknevelési pszichológiájának. Az egész, drog-kábulatban vergődő hippi-korszak szellemének szülő atyjai Benjamin Spock és a korabeli társadalom hozzá hasonló szabados örömszerzési ideákat éltető felnőtt személyei. Azok a személyek, aki 1940-es és 50-es évek Amerikájában már nagy jólétben éltek és kedvükre csökkentették fogamzásgátlókkal gyermekeik számát egyre és kettőre, és akiknek a gyerekei már szintén nem találták a boldogságot és az élet értelmét, hiába lehettek gazdagok és tervezhettek családot két gyerekkel.
Már ez is egy nagyon érdekes jelenség, hogy jelenjen meg a jólét bárhol a világon, ott a gyermekvállalási kedv minimálisra csökken és a felnövő generáció depressziós lesz. De a hippik és a szeretetet félreidealizáló, a könnyed örömökkel és felelőtlenséggel összekeverő Benjamin Spock-féle pszichológusok nem vették észre, hogy a jólét és a gyermekvállalási kedv csökkenése összefügg, s hogy ezek végeredménye a neurózisos, depressziós ember. Ők valamiért önkényesen abban kezdtek hinni, hogy a neurózisokat a szabályok, az elvárások, a fegyelmezés okozza, a baj ezekkel van. Nyilván voltak képmutató szokások és elvárások, amelyeket fel kellett volna számolni. Ehelyett a modern pszichológia kiöntötte a gyereket a fürdővízzel, és a gyerekben az emberiség jövőjét is. Az elkövetkezendő néhány évszázadra legalábbis.

Több korai pszichológiai kutatás foglalkozott a szexualitással és lényegében ezek a tanulmányok is gerjesztettek szexuális forradalmat, azaz alkalmat teremtettek a Spock-féle és a hippivé, és playboy fotóssá váló örömkereső személyeknek arra, hogy véghezvigyék a „szexuális forradalmat”. Amivel mit is értünk tulajdonképpen?
„A szexuális forradalom valójában egyfajta szólásszabadságot teremtett, de nem oldott meg semmit. Az emberek többsége ugyanolyan gátlásos, ugyanúgy szexuális zavaroktól szenved, mert a humán szexualitás igazi értelme, és ebből fakadóan zavarai sem ragadhatóak meg kulturális értékként, hanem az emberi természet és a szexualitás evolúciós gyökereiből érthetők meg. A felszínen persze fontos társadalompolitikai és szemléleti változások indultak meg: a nők egyenjogúsítása, a sokféle másság elfogadása, a szexualitással kapcsolatos tiltások oldódása, a liberalizáltabb abortusztörvények mind egy szabadabb világ felé nyitást jelentettek. Másfelől ez a szabadság sokakra rákényszeríttet szabadság, és ők nem tehetik meg, hogy „köszönik, nem kérik”; kutyaürülékben és pornóban gázolunk reggeltől estig, tetszik, vagy nem tetszik. Szórakozásként nézni mások szeretkezését, parfüm, mosópor, lakópark reklámok ürügyén mindenhol meztelen testekbe botlani, vagy a bárki számára könnyen hozzáférhető pornó élvezése nem oldja meg senki szexuális problémáját, sőt! Ez nem szexuális forradalom, ez már a forradalom elárulása, a szexbiznisz.
Internetes statisztikák arra utalnak, hogy a meglátogatott oldalak harmada pornósite! Vajon boldog szerelmi kapcsolatban élők látogatják ezeket az oldalakat? A prostitúció soha nem látott méreteket öltött, kialakult a szexturizmus, megalakult a prostituáltak szövetsége, aki tagjainak rendes munkahelyet követel. Holnap a nemi erőszaktevők és a gyilkosok is kérnek egy türelmi zónát, ahova elcipelhetik áldozataikat. Pár évtizede még csak két komoly nemi úton terjedő betegség volt, ma már kb. 20, köztük az AIDS is, amely halálos. Amely ellen nem is véd igazából az óvszer sem, mint arra vizsgálatok rámutatnak.
A szexuális forradalom szelleme elszabadult és úgy tűnik, kicsit kezd démonivá válni. Mindez persze nem választás kérdése, ahogy a történelem menete általában nem az. Egyet tehetünk, megadhatjuk a mi egyedi válaszunkat magunknak és gyerekeinknek, s reménykedhetünk benne, hogy mi is valami nagyobb történelmi folyamat részeként jelenünk majd meg az utókor szemében, amit mondjuk, úgy neveznek majd: „kiábrándulás a szexuális forradalomból”.” – Szendi Gábor: Szex, szerelem, kötődés, stb.

„Szeresd őt feltételek nélkül, és élvezd az időt, amit együtt tölthettek.” - hirdette Benjamin Spock és sok más pszichológus. Valóban ide kellett eljutnunk ettől a mondattól? Mire következtethetünk most? Mi a baj a feltétel nélküli szeretettel? Az a baj, hogy a szeretet magában elkorcsosul, olcsó kéj, káosz, fertő, őrjöngés, gyűlölet lesz belőle. Nem őrizhetjük meg sem a szeretet, sem a boldogságot, ha az erkölcsöket, a morált, a fegyelmet, tehát az értelmet és az értelmért és az igazságért való harcot és határozottságot (pozitív maszkulin tulajdonságok) kizárjuk az életünkből.

„Nem akarok szabályokat lefektetni, mivel általános érvényű szabályok nincsenek. Nem mondom meg a szülőnek, mikor mit csináljon, mert én nem tudhatom, mikor mit kellene csinálni. Én csupán egy összetett és számomra elbűvölő gyereknevelési hagyományt nyújthatok át, amelyet sokan ismernek saját családjukból, és ezt tudom kiegészíteni a gyermeknevelést célzó kutatások talán még összetettebb és még elbűvölőbb eredményeivel. Remélem, tetszeni fog az olvasónak, és segít majd abban, hogy élvezettel figyelje, ahogy a baba gondolkodó lénnyé cseperedik. Ha ez a könyv a maga szerény eszközeivel hozzájárul a szülő és a gyerek közös boldogságához, és segít abban, hogy kedvüket leljék egymásban, akkor már elértem célomat." Penelope Leach pszichológus, Spock egyik követője.
Leach saját könyvének ajánlóját olvasva elcsodálkozok, hogy a bevallott semmitmondóság után, milyen gyermeknevelési hagyományra hivatkozik, de még inkább kíváncsi vagyok, hogy a 6-8000 Forint körül mozgó, keményborítójú, 560 oldalas, nagy, színes fotókkal illusztrált „elbűvölő” könyv, mire jó azon kívül, hogy a szülő egyik újabb, olcsó örömszerzési próbálkozását kiélheti vele. Mert hogy az „elbűvölő”, felelőtlenül és szabályok nélkül nevelt gyermekének nem fog örömet szerezni senki, az biztos. Általános érvényű szabályok nincsenek? Ez enyhén szólva könnyelmű kijelentés és természetesen teljesen metafizikátlan, sőt, fizikátlan! Nem Penelope Leach az első, aki világsikert ér el, mert hízeleg a tőle tanácsot váróknak és megteszi őket az adott téma egyenjogú szakavatottjaivá. Ma a legtöbb misztikus tréninget így hirdetik: mi segítünk sikereket elérned, a tudás benned van, mi csak előhívjuk, csak megadjuk hozzá a kulcsot, a kódot, csak segítünk meglátni. Mindenkit megkímélnek attól, hogy az egója sérüljön, és esetleg a lehetősége is felmerüljön annak, hogy talán érdemes olyasmit elfogadni egy tőle a témában jártásabb embertől, ami ellen elsőre és másodikra, sőt, még harmadikra is tiltakozik az ember, főleg a tudattalanja. „A Vízöntő korban mindenki próféta” – potenciálisan igen, gyakorlatilag mindenki tévelyeg, szóval ez is úgy van, mint az összes ezt megelőző korban, csak épp jó reklám ez a különböző misztikus, pszichologizáló tréningeknek. Az ehhez hasonló szlogenek, mint az imént említett és „a Tudás benned van”, mint láthatjuk mindig nyerő szolgáltatás-bemutatások, Spock is nagyon sok embert nyert meg rövid időn belül azzal, hogy gyermeknevelési elmélete szerint a gyerekek egyéniek és azokhoz szüleik értenek legjobban. A misztikus és pszichologizáló iskolák, tréningek szintén abszolút, teljes mértékben egyéniségnek tartanak mindenkit, és úgy gondolják, mindenki nagyon jól ért saját magához, csak biztatni kell rá. De láthattuk, hogy a gyermeknevelésben hová vezetett a szülő örömét előtérbe helyező, s a szülő felelősség nélküli szakértővé megtevő pszichológia. Miért gondoljuk, hogy a spiritualitás területéről kiindulva nem hasonló rombolást végzünk-e, amikor mindenkit a maga nagy szakértőjévé teszünk meg feltételek nélkül? Feltételek nélkül – ez nagyon fontos. A spiritualitásból a modern, erkölcs- és felelősségérzet-, bűntudateltörlő pszichológiával összevegyítve üzlet, „biznisz” lett, mint a szexualitásból. A misztikát kiárusították a nyugati embernek egy kis áltudománnyal „megbolondítva”, s mindjárt fogyasztható. Mindjárt megvan a béke szigete, ahol nem zaklathat senki, ahol végre mindent hazudhatsz magadnak, elsőként azt, hogy egyre őszintébb vagy magaddal.
A különböző hazugságok, egyéni önámítások nagyon jól megférnek egymás mellett, pont úgy, ahogy a legnagyobb humanisták, spirituális eklektisták hirdetik: egy rendszert alkotnak, amire rá lehet fogni, hogy igaz, s benne mindenkinek igaza van. Virágzik a realitivizmus. Baj csak akkor van, amikor megjelenik a valódi igazság. Akkor minden kis egyéni önámítás támadva érzi magát általa, a humanizmus toleranciája megzavarodik, és humanista, materialista, vallásos keresztény, okostojás szkeptikus, misztikus tréningen megvilágosodott szuperügynök, suttyó internetfüggő, terrorista és pacifista, gyerekfóbiás szingli és csupaszív, háromgyermekes anyuka, mindenki fenyegetve érzi magát és fellázad az igazság ellen. Ahogy Hamvas mondta, míg az igazságot támadod (a hazugságaiddal) addig senki rád se figyel (egy vagy közülük, nem különb, nem jobb, nem rosszabb) de amint a hazugságaikhoz nyúlsz, mármint, kezdesz igazat mondani, igazságról beszélni, fellázadnak ellened.
Hamvas a pszichológiáról:
„A pszichológia csaknem százéves praxisa után kétségtelenül kiderült, hogy a pszichológia módszereinek alkalmazása következtében az ember nem válik harmonizáltabbá, hanem a rejtőzés technikája lett fejlettebb. A pszichológiai eljárások eredménye, hogy az ember nem ébred fel, hanem a felébredés elől még mélyebbre bújik. Ahelyett, hogy megnyílna és megoldódna, e módszerek segítségével megtanul még jobban elrejtőzni. Eddig az álomelemzéssel néhány gyanútlanabból valamit még a napfényre lehetett csalni; az analitikus és a tesztmódszerek nyomán ezek most már mélyen az álomtudat alá bújtak el, néha lényük már az álomban sem jelentkezik. Az ilyen emberek részére utolsó ítéletkor minden bizonnyal külön harsonát kell majd megfújni, hogy felébredjenek. Amit az ember a pszichológiában megtanult, hogy ne a komplexusba rejtőzzék el, hanem a nyíltságba. Ez az odú, ahonnan az ember kicsalhatatlan. Ez az analizáltság.
A pszichológia áldozatainak száma igen nagy. Aki a pszichológiai folyamaton átesett, nem látja világosabban létének lényegét, sőt, amit megtanult, hogy a lét valódiságának hátat fordítson, és azt elsüllyessze, és a lét nehézségeiről való tudatot elkenje. Így keletkezett a modern korra jellemző ontológiai idióta, aki a létezés minden nehézsége fölött való vigyorgással a helyzetet egyszer s mindenkorra elintézettnek véli, csak azért, mert a bűn-, és ezzel együtt természetesen az emberi jóvátételre való kötelezettség-tudatát önmagából eltüntette (kianalizáltatta). Ez a pszichológiailag kibelezett ember a közösségből is kiesik, és az emberi testvériségen is kívül áll.
Az egzisztencializmus a pszichológia módszereit tovább fejlesztette. Mialatt nyílt létet (az embertársi Te felé való fedetlenséget) hirdette, az embert megtanította arra, hogy a nyíltságba takarózzék, és a nyíltság ellen egy fensőbbségben védekezzék; egzisztencialitásba rejtse pszeudoegzisztenciáját. Egészen kevés olyan gondolkozó van (Gabriel Marcel, Bataille, Camus, Heidegger), aki ezt a veszélyt felismerte. A legtöbb szerző, mint Sartre, káprázatos technikával csinálja bukfenceit, mialatt minden lényeges létkérdése érintetlen marad.” Hamvas Béla - Korszenvedélyek utólagos igazolása

Továbbá Hamvas a különböző vallásokba menekülésről, tehát arról, amit ma tesznek az úgy nevezett megvilágosodott misztikusok:
„újabban, körülbelül száz éve, különösen az intellektualitás magasabb vonalán egyre gyakoribb a keleti vallásokba és metafizikákba való menekülés, és az azokban való elrejtőzés, abban a hiszemben, hogy azokból az eredendő bűn gondolata hiányzik, és a bűn-problémát így a keletiességgel végérvényesen megoldották. Ez nemcsak a kereszténység elárulása, hanem a való helyzet felől való tökéletes tájékozatlanság. A keleti metafizikákban (India, Kína, Irán) az eredendő bűnről való tudat éppen úgy megvan, mint a hébereknél, a kereszténységben és a mohamedánoknál, csak azt nem morális, hanem értelmi korrupciónak, vagyis az értelem homályának, eltévelyedésnek, aluszékonyságnak, alvajárásnak fogják fel. Ugyanúgy, mint az archaikus görögségben vagy a kabbalában, és a bűn jóvátétele itt is, ott is, mindenütt kötelező.

Ugyanilyen menekülési kísérlet a legújabb primitívizmus, Rousseau óta, a természetbe, a négerekhez, az indiánokhoz való ún. visszatérés. Ez az experimentum nemcsak téves. Rousseau szentimentalizmusa következtében feltételezték, hogy a primitívek ősállapotban, kezdeti ártatlanságban élnek, és a múlt század érzelgése a civilizálatlanságból ideált csinált. A gondolat különösen a művészetben jelentékenyen káros volt. Tudjuk, hogy a primitívek nem ősi ártatlanságban, hanem igen régi civilizációk visszakorcsosult állapotában élnek, éppen ezért a létnek az európainál nem kevésbé korrupt, hanem még sokkal korruptabb fokán. Egyébként a primitívek, ha valamit, az eredendő bűnről való tudatukat a civilizációból, amelyről leszakadtak, magukkal hozták, és nincs olyan törpe törzs, amelynek arról tudomása ne lenne.” - Korszenvedélyek utólagos igazolása

(Hamvas már halott, többek között azért is áll érdekemben, hogy idézzek tőle, mert a halottakat veszélytelenebbnek tartják a mai misztikusok, mint az élőket. Okkal. Ha én írom le a fentieket, saját megfogalmazásban, akkor az írásom csak nehézségek árán marad bemocskolatlanul különböző misztikus fórumokon, mert a csőcselék közéjük valónak gondolva (hiszen élek és használom az internetet), csípőből letegez és kioktat a pszichológiai és keleti vallásokat érintői ismeretei alapján arról, hogy én vagy Kozma Szilárd a tanulmányainkban miért tévedünk. Amikor ezekről már Hamvas rég lerántotta a leplet. Amikor nincs az orruk alá dörgölve, akkor szétszedik az élő metafizikust – egyrészt tőlük ne legyen különb senki élő, másrészt, aki a hazugságaikhoz nyúl, az ellen mind fellázadnak.
Nagyon fontos, hogy a mai megvilágosodott ne ítéljen el semmilyen misztikus vagy pszichológiai tant. Aki túl közkedvelt vallást vagy tant ítél hamisnak, tehát igazat mond róla, az túl sokakat sért meg. Ezt a magatartást semmilyen komolyabb misztikával is foglalkozó intézmény nem engedheti meg magának, főként gazdasági okokból. Gyermektelen vezetőik bizonyára csúnyán megsínylenék a bevételek kiesését.)
Még mielőtt valóban visszatérhetnek a gyermeknevelést illetően a fegyelmezéshez e hosszú és a mai pszichológia térhódítását figyelembe véve, annak káros hatásainak rendkívül szükséges kitárgyalása, mint felvezetés után, előbb még egy utolsó, és ezek után már remélhetőleg viccként felfogható pszichológusi, szörnyű téveszmét, jövedelmező önámítási sablont szeretnék metafizikai „górcső” alá venni.

„A bűntudat három lényegi téves állásponton nyugszik. Ezeket ismernünk kell mielőtt a bűntudat témájába mélyebben belemennénk. (1) Mint az ego bármelyik aspektusa, a bűntudat alapja is egy az ellentétek kettősségének érzetét kialakító szembeállítás. (2) A feltételezettet, hipotetikusat ténynek gondolja. (3) A cselekmény cselekvőjét valóságosnak hiszi. Egy általános bűntudat alapú állítás valahogy így hangzik: "Nekem (3. tévedés) nem kellett volna azt tennem (2. tévedés), tehát rossz ember vagyok (1. tévedés)." A feltételezett ideált konkrét valóságnak veszi, pedig az egyén mindössze csak azt tette, ami akkori erényei és gyarlóságai mellett abban a pillanatban lehetségesnek és ésszerűnek tűnt.” - David R. Hawkins: I: Reality and Subjectivity, 193. old. – „Valóság és tárgyilagosság”
Vajon miért és hogyan lett olyan híres és elismert David R. Hawkins? Talán akad némi igazság az elméleteiben? Nem. Nem ezért. A felelősségtudat, a morál, az egészséges értékítélet további rombolása okán - egyszerűen jövedelmező ezt hirdetni. Mint egy tudományos feloldozás a bűn alól. Bűn nem létezik, fiam. Látsz, te valahol itt bűnt? Nem. Csak mi vagyunk. Az ideák nem léteznek. Se bűn, se isten, se értékrend. Csak mi emberek létezünk és az örömök és a szeretet. Isten is csak szeretet. Semmi más. – Nyilván! Ahogy Móricka elképzeli. És a szeretet az működik magától, értelem nélkül. Komolyra fordítva a szót: Csak a gyakorlatban nem. Szóval az értelemtől (értékítélet, erkölcs, morál, felelősségtudat, bűntudat) függetlenül működő szeretet egy idea. És az ideák léteznek, csak vannak téves ideák is köztük, ezekből lesz a gyakorlati baj. Úgy, mint a téves bűntudatból, ami alatt a bűntudat hiányát is értem.
Persze mindez, amit én eddig felvezetésként leírtam, felesleges azok számára, akik Kozma Szilárd Szeretet törvénye, A Lilith és a teremtés ősoka című tanulmányait olvasták és értették. Mert akkor már rég tudják, hogy a Szeretet magában a Fény (értelem) nélkül, átvilágítatlanul őrjöngéssé, romlássá, bomlássá, káosszá, erkölcstelenséggé, gyűlöletté, perverzióvá torzul. Mint ahogyan a Fény (értelem) is sterillé, rombolóvá válik Szeretet nélkül. Viszont érdemes még ezen felül kihangsúlyoznom, hogyan is kell ezt érteni a gyakorlatban, pl. a gyermeknevelés, gyermekgondozás terén. A gyermek számára az értelem kialakulása, ugyanúgy, mint a felnőtteknél az információ befogadás, feldolgozás, megtartás, személyesítés függvénye. De a gyermekek számára a szellemi információ befogadás még egyáltalán nem tudatos, és nagyon minimális az ambíciójuk az általános szülői figyelmeztetések, szabályok megjegyzésére, megértésére. Gondoljunk csak bele, hogy amint a gyermek a csecsemő korszakból kinő, és egyre jobban élvezi a bővülő szabad mozgási és játszási lehetőségeit, hamar a múlté lesz az etetésért való szívszaggató sírás, a táplálék türelmetlen követelése. Sőt, a gyermek a játékban sokszor megfeledkezik az evésről, nem veszi észre, hogy éhes. Amennyiben a gyermek még nem képes felelni a saját maga rendszeres ellátásáért, azért, hogy hányszor étkezik és mit (!) egy nap alatt, úgy még kevésbé lehet az ő saját belátására, gyermeki, tapasztalatlan értelmére bízni a szellemi információk önálló befogadását, élmények feldolgozását. Az élmények feldolgozásában való segítség, szülői magyarázat szüksége köztudott fontosságú, bár tapasztalataim szerint gyakorlati alkalmazásban ritkán jelenik meg. Ez nem csoda, tekintve, hogy az emberek. Így a szülők többsége nem spirituális beállítottságú, a népi hagyományok moralitását, társadalmi erkölcsöt pedig eltörölték a szocialista, kommunista korszakok és a modern pszichológia felvilágosult, gazdaság- és könnyű örömszerzés-orientált elméletei. Így a szülők a környezet eseményei, a tv filmek kapcsán maximum annyit mondanak a gyermeknek, hogy „csak viccelt a bácsi”, „csak trükk, a valóságban nem lőtték le, paradicsomlé folyik a mellén”. Tehát a tárgyi valóság érzékelésének minimális szintű alapjait nagyjából megkísérlik lefektetni és tulajdonképpen ez az egyik része annak, amit az átlagos szülő az életbe való használható beavatásként elvégez a gyermeknevelésből. A másik része némi tárgyhasználati, mozgáskoordináció, beszéd- és logikai képességfejlesztési, és némi rendtartási beavatás, tanítás. Ennél tovább a ma, modern felfogású szülő ritkán avatkozik be gyermeke egyéniségébe, a többit a sorsra, pontosabban a karmikus determinációra bízza. Szándékosan nem írom, hogy: és a vele született pozitív nyers képességeire, mert azokkal sokáig nem fog érni semmit, és csak akkor lesz esélye azokat jól használni, ha majd felnőttként metafizikai információkhoz jut és spirituális, éberségre, tudatosságra és önismeretre tesz szert.
De addig is ott a gyermekkor, amely korszakért a szülő felel, hirdessen bármiféle szabály nélküli, szülői, csupa szeretet szórakozást a pszichológia, vagy kristály és indigó gyermekektől való csodás, tanulási lehetőséget bármely misztikus tan. A gyermek csak gyermek, és nem igazán érti a „nem szabad”, „tilos”, „veszélyes”, „rend” kifejezéseket, ennek ellenére nagyon is nagy, mondhatni létfontosságú szüksége van, hogy megtanuljon a fizikai síkon élni, ahol ezeknek a fogalmaknak is nagy a jelentőségük és nemcsak a szeretetnek és az örömnek. Tehát amennyiben egy szülő azt szeretné, hogy a gyermeke ne veszélyeztesse saját és testvérei testi épségét, életét, akkor nyilván kell valamilyen lépést tennie akkor is, ha már felemelt hangon, erélyesen, többször elmagyarázta a gyermeknek, hogy „ne másszon a szekrény tetejére”, „ne dobálja a körzőt”, „ne szaladgáljon a késsel vagy a villával”, „ne hajoljon ki az emeleti ablakon”, „ne szaladgáljon az úton” stb. Ezek a legalapvetőbb helyzetek, amikor igazán nem lehet elkerülni, hogy belássuk, a gyermek, sokszor, ha már hét éves elmúlt, még akkor sem veszi komolyan, nem érti meg, nem jegyzi meg a szülői intelmeket, szabályokat. Mert ezek igenis szabályok. Tehát a szülő felteheti magának a kérdést: hagyom, hogy a gyermekem élete veszélyben legyen vagy pofont is adok neki, a veszélyektől, hülyeségtől, butaságtól való eltántorítás szándékával, nyomatékosítva a szabály megjegyzését, szeretettel (nem indulattal, s nem frusztrációból). Hogy ez durvaság? Ordítani is durvaság, mégis muszáj. Ha a szülő lemond a testi fegyelmezésről, és pusztán a szeretet, a szeretgetés és az engedékenység jegyében neveli gyermekét, egyáltalán hogyan érezheti magát szülőnek? Mitől érzi, hogy hozzá tartozik az a gyermek? Hiszen tulajdonképpen semmit nem tehet az élete megvédése érdekében, csupán reménykedik, hogy hátha mégsem esik el a gyerek a késsel szaladgálva, hátha mindig ott lesz valaki, aki meg tudja akadályozni a bajt. De mi értelme, hogy ha van már legalább 2-3 gyermekünk, akkor tulajdonképpen halálra idegeskedjük magunkat azok rendetlenkedései, éretlen szórakozásai, veszélyes játékai és állítólagos önmegvalósításai miatt? Kinek jó ez? Nekünk? A párunknak? Hogy a gyermek minden lelki erőnket elemészti? A gyermeknek, aki azt látja, hogy anya csak fogja a fejét „jól van, menjél, fiam.”, előbb-utóbb mindenre igen a válasz, mert a nem súlytalan. A szabályok megszegése semmilyen komoly következménnyel nem jár. Azt látják, hogy a szülő idegeskedik, hogy feladta, hogy elmagyarázza és megértesse. Szülőnek lenni kudarc. Minden szülő és gyermek így látja, amely családokban a fontos szabályokat nem nyomatékosították szükség esetén. Hogy így látják sokan, akiket a szülő eleve kudarc-, vagy düh-érzéssel pofozott, pálcázott stb., netalán bosszúéhes örömmel, az nem írható a gyermek fejlődéséért való felelősségteljes, következetes (és nem a rajta való bosszúállás, iránta érzett harag kitöltés lehetőségeként bekövetkező) atyai és anyai pofonok rovására. A modern, humanista országokban, társadalmakban azért nem merik „verni” a gyerekeiket a szülők, mert haragszanak rájuk. A gyermek megpofozásában az állatias, vadparaszti, kegyetlen agressziót vélik felfedezni. Félnek maguktól, nem tudják a gyermekeiket indulat nélkül pofon vágni. Egy pofonban számukra ott rejlik a gyerek agyba-főbe verése, kezének-lábainak eltörése, haja kitépkedése stb. Még leírni is szörnyű. Nem ismerik a nevelő szándékú, indulat nélküli, hatásos ezért erőteljes (és nem jelzésértékű, nem csak mímelt) pofonokat. (Tisztelet a kivételnek.)
Nem vagyok fanatikus. Nem állítom, hogy nem létezik a gyerek iránti indulatból elkövetett durva bántalmazás. Továbbra is írjon és beszéljen a média ezekről. És a törvény vizsgálja ki az eseteket, vonja felelősségre a felelőtlen és agresszív szülőt. Agresszív durvaság a gyermeknek eltörni kezét-lábát, betörni a fejét, haját kitépni stb. Viszont nem lehet mindig finomnak lenni igen is meg van a kemény, vagy más szóval durva fellépés helye, és a gyermekkel bizony időnként kell ordítani és kell neki pofont adni. Még idejében. Viszont teljesen hibás a gyermeket rongyokkal megcsapkodni, jelképesen csapkodni, pelenkás fenekére csapni, vagy egyáltalán a fenekére csapni. Vagy pl. teljesen szeretetmentesnek és a gyerektől viszolygó, perverz és feleslegesen megalázó módszernek tartom a testrészek külön büntetését, pl. ha olyasmihez nyúl, amihez nem szabadna, akkor a kezét csapkodják, ha csúnyát mond, a szájára ütnek stb. Sokkal tisztább, tehát egyenesebb és célravezetőbb, mert rögtön tudatosul és azért tudatosul rögtön, mert a lehető legszemélyesebben érinti: a pofon. Minden felesleges megalázástól mentes, pont azért, mert nem spekulál a szülő a megkímélésen, azaz nem spekulál azon, hogy a gyermeket mégse sértse annyira, vagyis az információt, mégse „küldje át” olyan egyértelműen. Ezektől a fegyelmezzük is, de igazából mégse, vagyis csak látszólag és jelképesen fegyelmezzük a gyereket – hozzáállástól lesz a szülő-gyerek viszony megalkuvástól beterhelt. És mindkét oldal számára kényelmetlen. És tulajdonképpen értelmetlen is. A gyermek szellem és lelke még tisztább, nem fertőződött be annyi pszichológiával, liberalizmussal és humanizmussal, nem érti, hogy a szülő az ő pofonverésétől miért ódzkodik, miért nem képes nyíltan, egyértelműen fegyelmezni, s miért kell neki inkább csak a kezét, száját, fenekét csapkodni, s pláne miért kell csak tombolni és ígérgetni a fegyelmezést. Az egész pszichologizáló színjátékban a szülő nagyon hamar komolyan vehetetlenné, de főként megbízhatatlanná válik a gyermek számára. A gyermek ösztönösen tudja, hogy a szülő kemény is kell, tudjon lenni, másként pl. nem is védheti meg őt. A kisgyermek kortól a testi fegyelmezést kerülő szülő már is megalkuvást, elnéző magatartást vár el gyermekétől, saját magával szemben. Pont ugyanolyan lényeges princípium megnyilvánulásától fosztja meg a gyermeket, mintha a szeretettől fosztaná meg. És tulajdonképpen a kemény fegyelmezés nélkül felnőtt gyermekek nagy többsége rendkívül hasonló személyiségbeli zavarokat mutat, mint azoké, akik felé soha nem nyilvánítottak a szülők szeretet, hanem ridegen, durván, érzéketlenül kezelték őket. Az agresszió ugyanúgy jellemzi őket, vagy a kifelé vagy a magukra visszairányuló agresszió. Az önérvényesítésre képtelenek, vagy pedig kegyetlenül törtetőek. Céljaik elérésében ösztönösen a könnyebb és a morálisan helytelen utat választják: hazugság, csalás, trükkök. Értékrendjük anyagközpontú, még, ha műveltek és iskolázottak is és azt állítják, a pénzt nem tartják fontosabbnak a szeretetnél, becsületnél, igazmondásnál, mégis ragaszkodnak külsőségekhez, kényelmi szempontokhoz, és feleslegesen (tehát mindig) toleráns szemléletükből fakadóan elkerülhetetlenül megalkuvásra, hazugságokra, mások kihasználására kényszerülnek.

Végre állítsuk már helyre a humanista, széptevő, képmutató, úrias-nyegle nevelési divat előtti, hagyományos, normális, valódi, szülői szereteten, felnőtti értelmen és felelősségen alapuló gyermeknevelést, különösképpen a gyermekfegyelmezési módszereket. Végre lássuk már be, hogy a gyermekeink összehasonlíthatatlanul önzőbbek, kegyetlenebbek, brutálisabbak, érzéketlenebbek, boldogtalanabbak, amióta a szeretet, a szabadság és az egyéniség téveszméi alatt nőnek fel. Nap, mint nap látjuk ezt magunk körül. Ebben élünk. Mégsem akarunk vele szembenézni. Szembenézni az önáltatásunkkal. Azzal, hogy kibújtunk a kemény szülői feladatok alól, s a gyermekeinknek azt hazudtuk, hogy értük tettük. Az ő érdekükben nem pofoztuk őket.
Nem az ő érdekükben tettük. Hanem azért, hogy a hippi korszak erkölcstelen, ócska, liberális szeretet-ideája szerint tetszeleghessünk magunk előtt és még kevesebb felelősségben és még több szórakozásban legyen részünk. Jóságos, kegyelmes, megbocsátó, elfogadó emberek. Igaz, már Jézus tanainak kanonizálásakor ezzel az ideális emberképpel etettek meg minket. Az emberiséget. Akkor azzal a céllal, hogy az igazságtalanság és az erőszak ellen ne lázadjon a nép. Legyen kezelhető, vezethető, leigázott, kizsákmányolható. A szeretet-alapú, fegyelmezés ellenes nevelés ugyanezt a kétpólusú társadalmi berendezkedést máig jól szolgálja. De mára már jól összevegyült a két pólus, mindenki lehet zsarnok, csak ne leplezze le a többi zsarnokot, nyíltan játssza a jámbor, toleráns, megbocsátót, elnézőt, félrenézőt, s a háttérben bárkitől elvehet bármit. Ahogyan az övét is elvehetik. Becsület, pénz, élet, emberi érték – bármi. Mára könnyű prédává lett a durvaságot ellenző nagy szeretet leple alatt. Mit préda? Szemét. Elszórjuk minden emberi értékünk. Csak a kényelem számít. És a béke kényelmes. Békében lopni, csalni, hazudni – nincs is ettől jobb, és mindezt a szeretet varázsszó védelme alatt.
Az engedékeny szülők nagy része nem csak a szeretetet félreértelmezve és túlidealizálva követi el (az esetek többségében végzetes) nevelési hibáit, hanem a szabadságot is teljesen félreértve, egy hamis szabadság pozitív eredményeinek reményében. Ez a nagy hiba, s ezért történt a családi hierarchia teljes vagy részleges elvetése is. Amikor a szülő, mint mondja: „nem akarom, hogy a gyermekem bárkinek is behódoljon”. Általában az a személyes érzelem, pontosabban indulat vezérli őket, amit munkaadójuk iránt éreznek (s éreztek már ősanyáik is, többnyire férjük, édesapjuk, esetleg apósuk ellen). A szülő a pénzért, a jómódért megalkudott. 8-10-12 órát robotol egy nap, sokszor otthon is dolgozik, gyakran hétvégi szabadnapjait is feláldozza. Gyermekének nem ezt akarja. Hogy nem szükséges hitelre autót venni, és mindenféle luxuscikkre (vegyszerek, kozmetikumok, édességek, alkoholok, húsok, divatos ruha és cipő gyűjtemény, drága gyermekjátékok, házi mozi rendszer, hatalmas hangfalak és egyéb szórakozási felszerelések) költeni, az nem merül fel bennük. Ez az ő szabadságuk. Bár, igaz, pont ezekért cserébe lettek „szolgák”. E luxusért alkudtak meg. Gyermekeiknek azt kívánják, hogy még könnyebben jussanak ezekhez a luxuscikkekhez, a lehető legkönnyebben, soha senkivel meg nem alkudva. Hogy mindez teljesen téves elgondolás arra a gyakorlat világít rá. Ezeknek a gyerek szinte mind kivétel nélkül, még nagyobb megalkuvásba kerülnek, még erkölcstelenebbül eladják magukat, mint szüleik. Nincs más választásuk. A hamis boldogság, a luxus, a felelőtlen szórakozás, (a tárgyaktól és más személyektől, tehát kívülről várt boldogság) csapdájába esnek már fiatalként. Szabályokat nem ismernek. A szülők a hierarchiát elvetve nem szabhattak nekik határokat. Ezek a gyerekek főnökök akarnak lenni, gyorsan és könnyen meggazdagodni, bebiztosítva lenni. Az átmeneti nehézségek idején átlépik azokat a határokat, amiket szüleik sosem merték. Ez a senkinek be nem hódolás eredménye. Ezért lopnak szüleiktől, nagyszüleiktől, vagy trükkel pénzt csalnak ki bárkitől. Hazudnak szüleiknek kiskoruktól fogva. Minden emberi kapcsolatukhoz hasonlóan állnak. Nincs kifogásuk a maffia, a képviselői és céges sikkasztások, a drogcsempészet, a prostitúció, a biztosítási átverések, a hamisítás, az állatviadalok és más bűnözési mód ellen. Ők mind ezzel gond nélkül megalkudnak. És ezen mit sem változtat, hogy anyuka meddig szoptatta mennyit ölelgette, szeretgette, hányszor vette fel.
A gyermeket feltétel nélkül szeretni kell. Ez tény. Viszont magára hagyni bűn. Magára hagyni a hibáival, negatív hajlamaival, hisztijeivel, gyávaságával vagy agresszív akaratosságával, hazudozásaival. Becsapni, hogy mindez így is jól van, bűn. Egy életre megnyomorítjuk őket. Soha nem lesznek boldogok.

Túllépve azokon az eseteken, hogy a szülő a gyermeket, a saját és mások életének, testi épségének tiszteletben tartása érdekében érdemes megpofozza, ugyanis a legintelligensebb, lineáris logikai képességgel megáldott, egyetemet végzett 6 éves csodagyerek sincs ahogyan képes legyen pusztán önálló értelmi fejlődési, és felnőtteknek megfelelési ambícióból felfogni és ami még fontosabb saját magát önállóan megfegyelmezni (!!),amikor elkapja a játék heve vagy a egyéb gyermeki fantáziálás, akkor, ha egyszer jellembeli hajlama van rá, hogy pl. agresszív legyen, őrült kísérleteket végezzen, megfeledkezzen minden félelemérzetről stb., akkor ezeket gondolkodás nélkül véghez vigye. Ha szülő elmondta már százszor, elfelejti, akkor is, ha matekzseni, ha zongora-művész, ha futó-bajnok, ha versmondó versenyt nyert stb., ha a múlthéten kapott pofont, lehet, hogy megint nem tudja megfékezni magát, de ha az elmúlt két hónapban négyszer is jó nagy pofonokat kapott, mert „véletlenül megrúgta a testvérét”, „véletlenül megdobta egy kővel a testvérét”, „véletlenül fellökte a testvérét”, garantált, hogy elég volt ez a két hónap információ és tapasztalatszerzése és soha többé nem dobja meg kővel a testvérét stb.
Vizsgáljuk meg, hogy mit kell, mérlegeljünk, ha a gyermek pl. „csupán” rendetlen. Trehány, szétszórt, rendetlenség- és piszkosságtűrő. Először is elveszt apróbb tárgyakat, összegyűri, tönkreteszi iskolai könyveit, felszerelését, ruhára nem vigyáz. Nem a gyereknek tesz szívességet a szülő, ha harmadik alkalommal sem pofozza és térdepelteti le a gyermeket. Hogy e fegyelmezések nélkül a gyermek boldogabb hatalmas tévhit. Rövidtávon talán nyugalmasabb az élete, hosszútávon természetesen megszokja, hogy ne becsüljön meg semmit, és ne hozzon semmiért még annyi áldozatot se saját használati tárgyaiért, hogy azok használhatóságát megóvja. Tulajdonképpen már megjelenik az a probléma, amit az előző pontban is megemlíthettem volna, hogy a gyermek önmagáért való egészséges felelőssége és egészséges ambíciói nem alakulnak ki. Aminek a kárát úgyis a gyermek látja felnőttként majd. Ha anyuci-apuci milliomosok is és van miből költeni a hanyag gyermekre, az, fiatal és felnőtt korára elégedetlen, ideges, depresszív típus lesz, ugyanis megszokásból tűri majd saját kudarc élményeit, azt, hogy „hopp, ezt is elrontotta”, „hopp, ezt is elhagyta” stb. Továbbá, hogy semmiben sem kell arra törekedni, hogy az működőképes és tartós legyen. Már a rend, a tisztaság, a használati tárgyak épségének fontosságát és tiszteletét, ha elmulasztjuk belenevelni, belesulykolni (hiszen súlya van!) a gyermekbe akkor rögtön meg is jelenik a szabályok nélküliség problematikája. A felelőtlenség, a téves értékítélet, kezdve az önértékeléssel. Óriási tévedés, hogy a gyermek önértékelése csupán azon múlna, kik szeretik, s hogy legfőképp a szülei szeretik-e. Az elnéző, felelőtlen szeretet semmit nem ér, sőt, árt. És nem is szeretet, csak máz és látszat.
21 éves kor után a gyermekből végérvényesen felnőtt lesz. A szellemi fejlődési korszakokat tekintve is. Ekkor beindul a szellemében a pszichológia által felettes énnek elnevezett személyiségrész, amelynek fő feladata tulajdonképpen az egyetemes törvények szellemével harmonizálni a személyt. Az egyetemes törvények szellemében hat ránk a sors is. Tehát önmaga és a sors elől senki nem menekül. A spirituális felelősségvállalás, a karmafeloldás vállalása belső igényünk, és egyetemes, külsőnek érzett (események képében megjelenő) sorserők igénye, követelménye is. Ezért van az, hogy bármit hiszünk tudatos énünkkel. Akár azt is, hogy lehetünk boldogok szétszórtan, trehányan, rendezetlen életet élve, mert anyukánk, apukánk így is szeret és szeretni fog akkor is, ha homoszexuális drogosok, kéjgyilkosok, állami kasszát megcsapoló politikusok, százezrektől pénzt kicsaló svihák bankárok, biztosítási ügynökök leszünk. Mert magunkat nem fogjuk tudni szeretni. Tudatosan imádhatjuk. Tudattalan karmikus vágyainkat sorra „kielégíthetjük” - azok sötét, feneketlen kutak, soha ki nem elégülnek, csak mélyebbre húznak. A felettes énünk és a sors törvények viszont objektívek lesz velünk, és ha mi nem kerülünk velük valós harmóniába, azáltal, hogy karmikus negatívumainkat megismerjük, és tudatos feloldásuknak kezdetét vesszük, akkor hiába az állítólagos szeretet, elfogadás, elégedettség, megvalósult vágyak és tervek, mert jönnek a sorsjelzések. Testi, lelki betegségek, balesetek, sorskrízisek. Lehet egyéni, felvilágosult, modern elképzelésünk a szeretetről. A gyakorlat nem fogja igazolni. A szeretet ott van, ahol értelem (Fény) is van. Ha a kettőt eggyé teszitek, akkor juttok be a mennyek országába. Mondta Jézus. Megvan az értelme annak, hogy a gyermek miért kell a családi hierarchiában lentebb álljon, mint a szülők, s a kisebb testvér lentebb, mint a nagyobb. Megvan az értelme, miért kell, mindenki tisztelje az otthont és a család belső rendjét. A legegyszerűbb szabálytól kezdve az összetettebbekig. Ha a családot pusztán Jin minőségekre akarjuk építeni, kizárva Jang minőségeket, akkor ne is álmodjunk róla, hogy a pozitív Jin minőségeket megőrizhetjük. Szeretet helyett titkok, sötétség, rejtett vagy nyílt gyűlölet lesz úrrá a családban.
Megfigyelheti mindenki a matriarchátus (vagy nőuralom) alatt levő modern családokat a közvetlen környezetében is. Ehhez nem kell elvált, vagy özvegy legyen az anya, sok férfi (egyre több) kénytelen behódolni a nők szeszélyeinek és hatalomvágyának, ha nem akar feleség nélkül maradni, és nem akar a gyermekeitől elszakadni, hiszen ismerjük a mai válóperi törvényhozásokat, a nők a legtöbb esetben bármit megtehetnek, és bármeddig elmehetnek. Persze ennek kivitelezéséhez szükség volt az emancipáció során a társadalom talajába beszivárgó és az alapba beépülő, a társadalom részéről a nők iránti vak tiszteletre, a női elnyomásért, mintegy némán adózó nőpárti korrupcióra, a nőiség így létrejövő egyeduralmára, teljhatalmára. A nőiség maga mentelmi jog minden válás és minden családfelbomlás okának kutatásánál. De ha a nőiség nem is teljes körű mentelmi jog, az anyaság már mindenképpen az.
Az anyák a nemzet mártírjai. A modern, egoista, csupán saját örömük, kényelmük érdekeit, lehetőségeit vadászó emberek alkotta társadalmak mély tisztelet éreznek az anyák szenvedése iránt, akik a nemzet fennmaradásáért, vállalják a szükséges áldozatokkal, odaadással, kötelességekkel megnyomorított és megkeserített egó érzését. Az egó szabad kéjelgésének, felelőtlenségeinek, könnyelműségeinek fájdalmas korlátozását. Micsoda áldozat ez a nemzetért, a népért, a társadalomért. Ez az egó, a kicsi én. A kicsi buta. Ebből egyszerűen ki kell nőni, el kell engedni, ami valódi spirituális fejlődés során meg is valósítható, sőt, szükséges. 28 éves kort betöltve már aktuális.
Ehhez képest a modern pszichológia egyre nagyobb teret akar biztosítani a kicsi énnek. Legalábbis, amióta a pszichológia a könnyed örömszerzés és felelősséghárítás magas fokú áltudománya lett. Pont az ellenkezőjét teszi, mint amit a valódi spirituális, szellemi fejlődés jelent. És pont az ellentétébe érkezik: boldogság helyett tragédiába. Egészség helyett betegségbe. Szeretet helyett ürességbe, indulatokba, titkokba, hazugságokba.

Joó Violetta asztrológus - metafizikus

http://www.asztrologika.com/

Felhasznált anyagok:

http://hamvas.livejournal.com/3127.html
http://www.behsci.sote.hu/szex_szerelem_kotodes.htm
http://www.nlcafe.hu/csalad/20090130/mi ... n_spock__/
http://www.stop.hu/articles/article.php?id=291615
http://www.booker.hu/konyv/picik_es_kic ... ope_leach/


Kiegészítés:

Testvérvárás és testvér-féltékenység

Pár gondolat és emlék jutott eszembe a gyermekek egoizmusával kapcsolatosan, a testvér várás és fogadás idejéről. A gyermekek hozzáállása maximálisan a szülőn múlik.
Én nagyon félénk, gyávácska, egészséges önbizalom nélküli gyerek voltam, ami természetesen édesanyámtól is fakadt, aki szintén oroszláni (és nyilasi) önértékelési és önérzeti problémákkal küzdött. 18 évesen szült engem, és lefogadom, hogy mindmáig önérzetes, megfelelési vágy irányítja még a velem való viszonyát is, és így volt ez mindig is. Ő engem annyira autonómként és önálló személyiségként kezelt születésemtől kezdve, hogy 6 éves koromban, amikor a húgommal várandós lett, nem akart befolyásolni abban, hogy hogyan állok a kis jövevényhez, pedig én, mint minden normális gyerek a szüleimtől vártam az útmutatást, hogy hogyan is kell állni az új helyzethez. De mivel ő csak óvatoskodva, puhatolózva, az ő egyetlen kicsi leánykája önálló reakcióját talán egyenesen bármit elfogadóan várta, s én önkéntelenül is gyanút fogtam, és mint ismeretlent, a kis testvért természetesen elutasítottam, de legalábbis fenntartásokkal álltam hozzá. Nem tudom ezt jól leírni. Nem akarom túl bonyolítani. Olyan ez, mintha kérdezgetnék egy gyerektől, hogy szereti-e az avokádót (vagy bármilyen ételt), de nem is tudja mi az, így végül inkább nem szereti, nehogy olyasmire mondjon igent, ami rossz és aztán rákényszerítsék...
Amikor megszületett a húgom, csak furcsálltam őt - vörös volt a feje és ordított. Kicsit ijesztő volt, de vártam, hogy mi lesz belőle
Aztán amikor nem ordított - rendes színe lett Viszont nem tudtam vele játszani és így nem is tudtam mit kezdeni vele, értékelni se. Tudni kell, hogy nekem mindig az volt a dolgom, hogy játsszak, kivéve, amikor szépen megkértek, hogy pakoljak el, de ahhoz valószínű semmi kedvem nem volt, így ordítozni kezdtek, hogy miért nem rakok rendet, de mivel ezt magukból kikelve tették, én továbbra is maradtam annál, ami igazabbnak tűnt: én csak játsszak, annyi a dolgom.
A húgomat próbálták néha rám bízni, pl. vigyázzak, le ne essen az ágyról. Egy darabig figyeltem, de aztán eluntam, nem nagyon tudott mozogni, így a feladat igen sok türelmet igényelt tőlem. Játszani kezdtem, s mikor bejöttek a szüleim, felháborodtak, hogy nem figyelek a kicsi babára. Azt hiszem, itt kezdtem el azon gondolkodni, hogy szeretnek-e engem a szüleim, és vajon ha én rossz vagyok, nem-e egyszerűbb nekik a húgomat szeretni, aki csak egy kis baba. Akinek nincsenek feladatai, nincsenek elvárások vele szemben. Tehát nem lehet rossz. Ő úgy, ahogy van szerethető.
Nem az jutott eszembe, hogy fogadjak szót. A szüleim nem voltak következetesek, nem adtak pofont, testileg sosem fegyelmeztek (talán egyszer, indulatból), nem tudtam rájönni, hogy mit is akarnak tőlem. Nem éreztem a követelések, feladatok súlyát. De ez nem az én hibám volt. Viszont emiatt nem tudtam megfelelni. És nem lehettem biztos abban, hogy szeretnek. Ez egyrészt oroszláni probléma, másrészt szerintem természetes, hogy így éreztem, az ő hibás, gyenge nevelésük révén.
Így történhetett, hogy hamarosan megkérdeztem édesanyámat: kit szeret jobban, engem vagy a húgomat?
(Figyelem! Szinte csak a testileg nem, vagy hibásan/alig és indulatból fegyelmezett gyermekek nem érzik a szülő szeretetét, nem tudnak abban bízni. Teljesen természetes.)
Nem tudom, mit válaszolt, de mai napig úgy emlegeti ezt a kérdésfeltevésem, hogy ez neki mennyire fájt, s mennyire megrázta, megdöbbentette. Egyrészt nem ártott volna, ha nem csak magával foglalkozik, s nem érzelgősködik azon, hogy ő milyen mélységes fájdalmat élt át azzal, hogy kétségbe vontam, hogy ő engem szeret-e annyira, mint a húgomat, hanem inkább elgondolkozik azon, hogy a kicsi 6 éves fejemben egyáltalán honnan és miért jött ez a „kételkedés”, kíváncsiság… Valószínű, nagy magasztosan elmagyarázta, hogy ő mennyire, de mennyire szeret és ugyanígy szereti a húgomat is.
A gyermekek általában érzik, hogy mikor mondanak igazat nekik, s mikor hülyítik, szédítik őket, ide értve a hízelgést is. Ahogy kezdtem nagyobb lenni valahol belül egyre jobban tudtam, hogy anyám nagy szeretete csak duma. Ha problémám volt, ő sokszor fölényeskedett, türelmetlenkedett, vagy ha nem tudott megoldást, hisztériázni kezdett, napokkal később is sajnáltatta magát nagy bőszen, hogy én miért kell őt zaklassam, s ezekkel végül elvette a kedvem, hogy bízzak benne és tényleg mindenben számítsak rá. Gyakorlati dolgokban maximálisan lehetett benne bízni, kiszolgált és teljesen kiszolgáltatottá, önállótlanná tett. Érzelmi dolgokkal csak a barátnőimet és a húgomat traktáltam inkább
A történet tanulsága, hogy még az én oroszlán-nyilas karmás karakterem, az ő kényeztető-megengedő nevelése mellett sem vált olyan önzővé, amit ő persze vakon elfogadott volna, s mindez azért, mert volt valami késztetésem a szeretetre és meghittségre és végül 11-12 éves koromra a 6 évvel kisebb húgom jelentette számomra a családot. Pedig látszatra normális család voltunk. De csak látszatra. A tinédzser kor kezdetén úgy jártam, mint a Zabhegyező főhőse. Egy ember volt, akit igazán szerettem, és ez a kicsike húgom volt, aki mindig becsületesen meghallgatott. Csak őt szerettem megölelni és megpuszilni. Persze vitáztunk is rengeteget és incselkedtem vele sokat, csak úgy játékból, ami anyumat idegesítette, de nem állított le minket (csak pofonnal lehetett volna), inkább mérgelődött és szemrehányást tett, hogy testvérekként nem szeretjük egymást. Ez nem volt igaz, s ha igaz lett volna sem elnézősködnie, majd később piszkálódnia kellett volna. De nálunk ez volt a szokás.
Ebből az egészből nem azt akarom kihozni, hogy ha a gyerekek tépik egymást, akkor is szeretik egymást, s rájuk kell hagyni. Isten őrizz! Mi tulajdonképpen rendetlenkedtünk és fegyelmezni kellett volna minket. Másrészt az a lényeg, hogy a nők veszélyesen fogékonyak a buta, ego-babusgató pszichológiákra, és nagyon kell vigyázniuk anyaként, hogy ami elsőre és másodikra, és sokadikra is kegyetlenségnek tűnik, és a gyomruk remeg, ha a gyermekkel keménynek kell lenni, az valójában valamilyen negatív karmikus érzést rejt maga mögött, legtöbbször rejtett agressziót, amivel nem mernek szembe nézni és amire cáfolhatatlan bizonyíték az ő lázas betegségük, fejsérülésük, vagy nagyujj sérülésük, ugyanígy a gyermeknél is ezek a betegségek és sérülések az anya rejtett agresszióját jelzik.
Kérek, minden anyát arra, hogy lebegjen az előtte, hogy az ego dédelgetésével olyan, a saját gyengeségeivel szemben küzdeni képtelen embereket nevelnek, akik ebben a szörnyű hiányosságukban, ennek a terhével, akár 14 évesen is felvághatják az ereiket, vagy felakaszthatják magukat. Vagy ha ez a szörnyűség nem következik be, akkor fiatal felnőttként az egóval vívott sikertelen harcaik által halálosan megbetegítik magukat, vagy balesetet szenvednek. Mert mi más a korai halál, ha nem az egó, az árnyék-én végzetes térhódítása? A sokadik elvesztett csata az árnyék-én ellen.
Minap igen erős fogfájást éltem meg és tudtam, mi az oka. Tudtam, hogy agresszív voltam, és még a szörnyű fájdalom közepette is hallottam magamban a fő hangot, hogy nem én vagyok a hibás, és igazságtalan a sors. Beszéltem ellene – az egóm ellen. De nehezen oldódott. Az indulatom, haragom keményebb volt, mint az eszem, erősebb, mint az önuralmam.
Közben megfordult a fejemben, hogy mi van, ha nem tudom legyőzni? Tényleg nagyon szenvedtem, akkor már több mint 24 órája.
Rájöttem, milyen egyszerű eljutni a halálig. Időnként, rejtetten irracionális haragvásaim támadnak. Így kevertem magamnak ennek a méreg pohárnak a tartalmát, amit meg kellett igyak. Én voltam a felelős a fájdalmamért. A haragom eredménye volt, én mégis a sorsra haragudtam. Haragudtam továbbra is és ezzel ördögi körbe kerültem. Ilyen haragvásokkal sok ember beidézhet magának felesleges és szélsőséges szenvedéseket, amiket nehéz elviselni. És az ego nagyon rossz tanácsot adhat, hogy hogyan vessünk véget a szenvedésnek. A napokban mások is szorító helyzetbe kerültek. Néztem a híradót, és a következőkről hallottam: egy nő megmérgezte 3 gyermekét és magával is végezni akart. Egy amerikai férfi a feleségével összeveszett majd lövöldözni kezdett, végül öngyilkos lett, maga ellen fordította a fegyverét. Ezek az emberek olyan, számukra nehezen elviselhető helyzetet éltek meg már hosszú ideje vagy sokadjára, hogy úgy érezték, nem lehet azt tovább bírni, és arról, hogy hogyan lépjenek ki belőle, arról az ego döntött.
Anyám mérgelődős típus: amikor betelik nála a pohár, azt mondja, fel akasztja magát. 12-13 éves koromtól verseket írtam a problémáimról, igazságtalannak éreztem a sorsot, és minden versem megoldása a gyilkosság, mészárlás vagy öngyilkosság volt. Nehezen tűnt el a mentalitásomból ez a reflex.
Az ego a végsőkig képes Isten ellen játszani. Az egonak nem a túlélés a motivációja, hanem a győzelem. Halál vagy győzelem.
Érdekes tapasztalatot szereztem, amikor rövid ideig volt egy szeretőm, aki egykéje volt a szüleinek. Amikor családról és azon belül a testvéri viszonyokról beszélgettünk, azt mondta ez az akkor kb. 18-19 éves fiú, hogy ha neki született volna testvére, megölte volna. Gondolom, nem kell különösebben megindokolnom, hogy miért csak néhány hétig volt kapcsolatom ezzel a személlyel, aki egyébként rendkívül jómódban élt, nyugodt természetű, érdeklődő és viszonylag művelt volt, szülei szintúgy művelt és művészetekkel, grafikával, zenével foglalkozó emberek voltak, akik számára természetes volt a nagykorú fiuknak külön lakást is építeni, míg a fiatal ember valamiért nem sok ambíciót érzett, hogy rendes hivatást tanuljon, mert ekkor tájt már erősen befolyásolta a füves cigitől való függőség és jobb szeretett fűvel és más drogokkal kereskedni, továbbá, azt is megtudtam, hogy előző hosszabb szerelmi kapcsolata vége után öngyilkosságot kísérelt meg. - Hát, milyen élet ez?
És itt szeretném beilleszteni közeli rokonaimnál tapasztaltakat, ahol egyelőre szintén egyetlen kicsi fiúcska van, akinek nagyon tisztelik a személyiségét, öntudatát stb. Az ő édesanyja egyrészt nem is nagyon akar több gyermeket, másrészt meg van győződve, hogy a fia féltékeny lenne a kicsire, nem fogadná el, mert van annyi öntudata. Sajnos, a spiritualitásra nem nyitott személyeknek hiába is magyarázzuk, hogy az öntudat nem az ego, másrészt az öntudat nem is arra való, hogy egy gyermek kisajátítsa a szüleit, nagyszüleit, s egoizmusát tiszteletben tartva a szülők ne vállaljanak több gyermeket. Láthatjuk az előző példából, hogy a régi ismerősöm (volt szeretőm) hová jutott 18 éves korára a szülei által tiszteletben tartott személyiségével és öntudatával. Én úgy szintén nem kívánom senkinek a tinédzser koromat, mert igen keserű és mérgező volt ennek a gyermeki egoval szembeni toleranciának a gyümölcse az én életemben is.
Nem szabad, hogy a szülő tartson a már meglévő gyermekei reakcióitól az újonnan érkező gyermek fogadását illetően. Egyszerűen semmiféle utat nem szabad engedni, hogy ezzel szemben egoistán és a szülőt kisajátítóan nyilvánuljanak meg. Ez a gyermekek érdeke is!

Joó Violetta
http://www.asztrologika.com

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/


Vissza a tetejére
  Profil  
 
Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 1 hozzászólás ] 

Időzóna: UTC + 2 óra [ nyi ]


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 5 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Powered by phpBB® Forum Software © phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség
phpBB SEO