ASZTROLOGOSZ, Kozma Szilárd - karma-asztrológus fóruma

Asztrológiai fórum: Kozma Szilárd és feleségének valamint asztrológus-barátainak fóruma
Pontos idő: 2018.12.15. 02:26

Időzóna: UTC + 2 óra [ nyi ]


Fórum szabályok


Építő szándékú és segítő-jellegű, kreatív kritikát, kiegészítő értelmezéseket és őszintén kíváncsi kérdéseket is szívesen fogadók (szívesen megválaszolok), de rosszindulatból származó, romboló jellegű ítélkezést, nagyképűen fölényes, lekezelő, vagy akárcsak feleslegesen szellemeskedő "beköpéseket" sem. (Azokat szó nélkül kitörlöm)



Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 1 hozzászólás ] 
Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2014.06.18. 11:58 
Offline
Adminisztrátor
Adminisztrátor
Avatar

Csatlakozott: 2008.03.11. 22:01
Hozzászólások: 3942
Tartózkodási hely: Csíkszereda
Napjegy: Skorpió
Aszcendens: Oroszlán
Kozma Szilárd:

A Táltos Bolond
(regény)


12 fejezet (A táltos Bolond)
________________________________________
Cherhez la femme
„De sokat sírtam. Testemet a hajnal gyötörte.”
(Arthur Rimbaud: A részeg hajó)

Az egészségi károsodás nélkül elviselhetetlen, életcsőd-szerű veszteségérzet, ami akkor ért, hogy katonaként elolvastam az ifjúkori nagy szerelmem, Hajni búcsúleve¬lét, mi¬közben a Déli-Kárpátok erdélyi részének egyik lankás völgyébe szorított hegyivadász kaszárnya lőszerraktára mellett álltam őrségben, mindössze kezdete volt egy húsz éven át tartó szerelmi kudarcsorozatnak, amelynek a végén a negyedik menny¬asszo¬nyom váratlan férjhezmenetele következtében átélt teljes csőd-élmény már az élete¬met is veszélyeztette. Ezt követően babonás félelmek kezdtek a hatalmukba keríteni. Úgy gondoltam, hogy valami végzetes átok, valami sötét fátum nehezedik a sorsom¬ra. Hogy valami igazságtalan rejtély van a sorsomban, amit nem tudok megérteni, és ami megfoszt attól a lehetőségtől, hogy végre boldogan élhessek azzal a nővel, akit szeretek. Hiszen érthetetlen és irracionális, hogy mindig azok a nők ódzkodnak össze¬kapcsolni velem az életüket, hogy mindig azoknak a lányoknak az anyjuk, nagy¬nénjük, vagy nővérük gátol meg abban, hogy elvegyem a lányt feleségül, illetve azok a nők hagynak el, akiket én a leginkább szeretek. Amikor a negyedik „mennyasszo¬nyom”, Andrea is elhagyott, úgy képzeltem, hogy nincs tovább, itt a vége mindennek, nincs ahova továbblépni az életben, hiszen minden abszurd, semminek nincs célja vagy értelme a sorsomban. Nem csak lelkileg, de egészségileg is teljesen össze¬omlot¬tam. Fájó, begyulladt veséimben, húgyvezetékeimben, húgyhólyagomban és prosztatám¬ban, és a magatehetetlenségi állapotig leromlott energiarendszeremben hetekig érez¬tem a halál közeli fuvallatát. Hát kénytelen-kelletlen, egyelőre elfogadtam, de lega¬lábbis úgy tettem, mintha elfogadtam volna az irracionális helyzetemet. Végül, az önelemző naplóírás segítségével, lassan-lassan, az Andrea „árulásának” következté¬ben beálló erkölcsi és fizikai halál-közeli állapotomból kilábaltam, de azt is tudtam, hogy egy újabb érzelmeken alapuló szerelmi kapcsolatot követő esetleges csőd már a túlvilági küszöb végleges átlépését is jelentheti. Ezért nagyon kell vigyáznom, hogy olyan párkapcsolatba, amely érzelmileg is implikálna és amelyben közös jövőképek jelenhetnének meg, ne menjek bele. Ezt a döntésemet egy fél évig sikerült tartani. Hiába: ember tervez és Isten végez…
Karácsonyi betegágyas töprengéseim olyanféle felismerésekhez vezettek, hogy az engem elhagyó szerelmeim férjeivel szemben érzett legyűrhetetlen démonként tom¬bo¬ló féltékenység hajszálere a teljesíthetetlen szerelmi idealizmusommal ellentétes, szexuális sóvárgásaimmal keveredő szentimentalizmusban, illetve a kamaszkorban látott szerelmes filmek jelenetei és hangulatai által „belőtt” életképzeletem által ger¬jesz¬tett, csillapíthatatlan szerelmi boldogság-szomjamban gyökerezik. Kudarcaim miatt kiengesztelhetetlen gyűlöletetéreztem a volt szerelmi partnereimmel szemben, ugyanakkor szorosan ellenőrizni is szerettem volna minden új partnerem vágyát, manipulálni az akaratát az újabb kudarcoktól való félelmemben. Andreával szemben ezért, sokáig elengedési és megbocsátási képtelenségből eredő dühödt gyűlöletet érez¬tem, illetve, azt, hogy meg tudnám ölni őt is és azt a férfit is, aki „elvette őt tőlem”. Neki köszönhetem, hogy megsejtettem azt, hogy az egész szervezetemet lemérgezi és az energiarendszeremet szétbontja az ellenséges érzés, amit a más nemű személlyel: a potenciális másik felemmel, az ideálisnak várt kiegészítőmmel szemben érzek, amiért boldogtalanná tesz azzal, hogy elhagy, vagy amiért nem hajlandó valóra váltani az önkéntelen hatalmi ambíciókkal és birtoklási vágyakkal elegyített boldogságról szóló sláger-álmaimat.
Azt is tudtam viszont, hogy amennyiben sokáig nincs szexuális kapcsolatom, és amennyiben huzamosabb ideig szexuális kielégülés nélkül maradok, hiába gyógyulok ki gyógyszerek szedése által az elfogadhatatlan kudarcérzés által okozott betegségből: az elengedési képtelenségemből és bosszúvágyamból eredő vese-, húgyhólyag- és prosz¬tatagyulladásból, mert „szárazon” a lelki egyensúlyom a korábbinál jobban is kibillen és akkor egy végzetes, belső önmérgezés áldozata lehetek. Valami ilyesmit tanítottak azokon a misztikus kurzusokon is, amelyeken a kapott információ egybevágott az én korábbi isten- és igazságkereséseim közben kialakult lét-képzeteimmel. Mindössze csak az zavart, hogy azokon a kurzusokon igen sok hangsúlyt fektettek a táplálkozás megváltoztatásának a szükségességére és az asztrológia elemeinek az ismertetésére. Nem tudtam elfogadni annak a gondolatát, hogy az állatok húsában található kevés mennyiségű hullaméreg árthat nem csak a szervezetnek, hanem a léleknek is. És azt sem, hogy megvilágosodott, értelmes személyek hihetnek az olyan primitív babo¬nák¬ban, mint az asztrológia? Amit viszont az érzelgősség és szenvedélyesség-mentes és az önámítástól megtisztított szeretetről az ők megfogalmazásukban: a „kozmikus” szeretet erejéről – az én elképzeléseim szerint: a személytelen szeretetről – tanítottak, tetszett. És amit az oldott, egoizmus-mentes szexuális kapcsolatról, a szexuális aktus¬nak a mentális önkontroll és spirituális tudatosság segítségével történő meghosszabbítá¬sá¬nak a szükségességéről, illetve, amit arról a szeretkezési technikáról tanítottak, amely az időben többszörösen meg¬hosszab¬bított szexuális aktust lehetővé teszi, még inkább tetszett. Hiszen korábban magamban is éreztem hajlamot és késztetést ilyen fajta, tudatosan hosszabbított szerelmeskedési gyakorlat folytatására, de nem rendelkeztem a megvalósítást lehetővé tevő lelki-szellemi és biológiai ismeretekkel. Szóval az ide vágó „Metafizikai Tanítások” nem csak, hogy megtetszettek, hanem egyenesen szí¬vem¬hez szóltak. És ezt olyannyira, hogy azonnal megszakítottam a korábban meg¬kezdett teológiai szabad¬egyetem előadásainak látogatását és teljes szellemi bevetéssel a misztikus tanok irányába fordítottam minden szellemi érdeklődésemet.
Az előadások közben elhangzott olyan kijelentés is, miszerint „Minden betegség az ember természetellenes és törvénytelen életformájából, vagyis a normális élet meg¬tagadásából ered. És mivel az ember a metafizikai ősideája, az eredeti ősállapota szerint nemcsak férfi és nemcsak nő, hanem a kettő együtt, a szexuális kiegyenlítődés és a folytonos párkapcsolat nélküli életforma minden esetben törvénytelen. Az em¬bernek e törvénytelen állapotban való csökönyös kitartásából: a közömbösségből ered minden nyomorúsága, szerencsétlensége és az összes betegsége.” Mindez egybe¬vágott pillanatnyi alaphelyzetemmel, ezért nem sokat mérlegeltem az elhangzottak igazságtartalmát és azonnal körülforgattam Skorpiói szemeimet a hallgatótársaim körében, és mérlegelni kezdtem, hogy melyik nő felelne meg esztétikai elvárásaim¬nak, amennyiben kiderülne, hogy hajlandó lenne szeretkezni velem. Ma tudom, hogy semmi sem véletlen és nem csodálkozom azon, hogy pontosan Jutkán akadt meg a szemem, akivel a következő hét folyamán az utcán máris szembementem „véletle¬nül”. Mindig különös szexuális vonzást gyakoroltak rám a világot velem azonos magas¬ság¬ból látni képes, de nálam nem magasabb hölgyek (a férfi átlagnál tehát nem, de a női átlagnál magasabb nők) és Jutka is ekkora darab volt. Miután köszönés után el¬ha¬lad¬tunk egymás mellett hosszan utána néztem és a látvánnyal meg voltam elégedve.
A következő heti előadás szünetében már mellé ügyeskedtem magam és az akkori színvonalamnak és ismereteimnek megfelelő metafizikai témát kezdeményeztem, utalván rá, hogy mindezeket én a saját könyveimből tudom, és ha szükségét érzi, szívesen kölcsönadom neki a könyveimet. A kapcsolat folytatása már az ismert for¬ga¬tó¬könyv szerint zajlott, de nem azért, mert Jutka „olyan” nő lett volna, hanem azért, mert a zsák még a külső szempontú feltételek között is megtalálta a foltját. Vagyis azért, mert – amint az később, amikor belső felismerések folytán, kénytelen voltam elfogadni az asztrológia igazságtartalmait – kiderült, hogy igen hasonló spirituális struktúrával rendelkezünk. Ő is, és én is a Kígyó évében születtünk, és ráadásul Skor¬pió jegyében születtünk mind a ketten. De volt még valami, aminek a jelentőségét csak évek múlva fedeztem fel: a szenvedélyes természetet adó Oroszlán Ascendensem által jelzett, értelmi tüzességem miatt, ő tudattalanul jobban vonzódott hozzám a Nyilas Sárkányfarka által jelzett, lefojtott tüzességével, mint én hozzá, annak ellenére, hogy a Rákban és Halak gyakorlati életkörét jelző XII. házban álló a Sárkányfarkam által jelzett érzelmes természetemet ő is provokálta, mivel neki a Halakban áll az Ascendense.
De ilyen szempontjaim nekem akkoriban nem voltak, és még ha tudtam volna is, hogy milyen újabb veszély-lehetőséget jelenthet ez a karmikus jellegű kapcsolat mind¬kettőnkre nézve, még akkor sem vettem volna figyelembe. Hiszen amióta Andrea elhagyott már több mint két hónap telt el és én valósággal fuldokoltam szexuális kielégületlenségem tengerében. Ezért, amint kiderült, hogy ő is egy olyan kapcsolat végénél tart, amely kilátástalan, hiszen az a férfi, akivel szerelmi viszonyt folytat, több éve már, nős és családapa, és esze ágában sincs elválni, az eredeti tervem szerint felajánlottam Jutkának, hogy legyünk egymás szexuális partnerei, de anélkül, hogy érzelmeket hazudnánk egymásnak. Jutkának az egyetlen kifogásával, miszerint nem tud és nem is akar egyszerre két férfi szeretője lenni, egyetértettem. Rávettem hát, hogy hagyja ott a családapát, hiszen ezáltal három embert szabadít meg a szenvedés¬től. Ez nem ment egyből, mert meg kellett várni, hogy a férfi hívja telefonon és csak akkor beszélgethettek. E helyzet miatt akkoriban még csak fel sem merült nála az, a férfiak által általában fölösleges és értelmetlen női bonyodalomként kezelt lelki igény, miszerint ők érző lelkek, és nekik érzelmek nélkül a szeretkezés nem megy. Ezért a családapától való elválása után máris a tettek mezejére léptünk és én végre-valahára újra egy nő személyébe hatolhattam és megfürödhettem a szexuális élveze¬tek gyö¬nyöreiben.
A mennyei gyönyör-fürdőm azonban igen rövid ideig tartott, mivel a Ritával és az Andreával való szakítások következtében teljesen leromlottam szexuálisan és a korai magömlés nyomorának krónikussá válása fenyegetett. Szerencsére Jutka megértő és türelmes partnernek bizonyult és kivárta amíg a hímvesszőm lassan újra megnövek¬szik annyira, hogy némi ügyességgel a hüvelyébe újra be tudom vezetni. Ott bent aztán nagy fegyelemmel és nagy figyelemmel, kitartóan addig mozgattam óvatosan, ameddig valamennyire neki is jó lett. Kicsit restelltem magam a gyenge férfiasságom miatt, de ő nem mutatta, hogy elégedetlen vagy bosszús lenne és másodszor és har¬mad¬szor is eljött. Keserves lelki-önértékelési gyötrődések, de roppan nagy önfegye¬lem árán szereztem vissza Jutka segítségével a valamikor rendkívülinek és kikezdhetetlen¬nek képzelt férfiasságomat. Ha nem találkozom vele és a bukarestiekkel, talán nyo¬mo¬rék és komplexált férfi maradtam volna egész életemre. Végül is a szexualitás metafizikai értelmének, vagyis a szexuális aktus akkor lényeginek képzelt jelentősé¬gé¬nek a megértése segítségével és az ennek megfelelő technikai szabályok figyelmes alkalmazásával, a táplálkozási szokásaim megváltoztatásával és természetesen Jutka finom, nőies lénye és nem utolsó sorban hosszú, de formás combjaival koronázott, izgatóan kívánatos teste segítségével, sikerült a fiatalkori szexuális képességeimet teljes mértékben visszanyernem. A szokásos nyári karate-edzőtáborban, már a Fekete Tenger parti hullámverése ritmikus hangjaira szeretkeztünk a part közelében felhú¬zott sátramban.
Ez így mind jó is lett volna, ha Jutkáról idő teltével ki nem derül az, hogy mind a tradicionális polgári gondolkodásában, mind az alaptermészetében: kényelem-szere¬te¬té¬ben, nehézség- és konfliktus kerülésében, nagy kompromisszumokra való hajlamá¬ban, erősen hasonlít szegény édesanyámra és ezen az alapbeállítódásán a metafizika tanulmányozása – legalábbis akkoriban még… – majdhogynem semmit nem változ¬ta¬tott. Őt ugyanis, az erős Víz-jellegű felszíni töltetének megfelelően, a metafizikai információnak csak a misztikusan érdekes, álomszerű, feminin oldala érdekelte és semmi kedve nem volt az általam részletesen és több alkalommal is elmagyarázott fogyasztói létrontás tudomásulvételéhez és az ennek meghaladását lehetővé tevő metafizikai, kritikai alapállás felvételéhez, az „úgy is mindegy”-jellegű polgári gondol¬kozásnak megfelelő életvitel felszámolásához. Ráadásul idővel azt kellett észlelnem, hogy egyre jobban ragaszkodni kezdett hozzám, mígnem rádöbben¬tem, hogy akara¬tán kívül megszegi a kezdeti egyezségünket és megengedi magának azt a luxust, hogy szerelmes legyen belém. Pedig akkoriban engem semmi más, csak és csakis az új, üdvözítő tudás-rendszer minél tökéletesebb megismerésének és elsajátításának a vágya érdekelt, sőt: az újonnan megismert szeretkezési módnak a más személyekkel való kipróbálása is, hiszen mint mindannyian akkor, én is meg akartam nyerni e tudás se¬gítségével a személyi implikációtól mentes, de élvezhető életet. Hiszen annyi csaló¬dás és kudarc, sőt négy lelki és szellemi traumaként megélt csőd után, nem is akartam gondolni a szerelemre.
Ráadásul már csak a kapcsolatunk baráti jellege miatt is, Jutkával nem is lettem volna szenvedélyes szerelmi érzésekre képes. Így történt, hogy egy másik lányt, aki néhány hét múlva a misztikus metafizikai előadásokra kezdett rendszeresen járni, és aki az Oroszlán jegyében született, aminek a következtében az Oroszlán Ascenden¬sem által jelzett, ébredező új személyi tudatomat izgatta a lénye, szóval a csinos tanárnő diszkrét filigrán személyét annyira megkedveltem és annyira megkívántam, hogy a felfogadott óvatosság helyett máris örvendeni kezdem annak, hogy körünkben meg¬jelent. Hiszen tényleg úgy éreztem, hogy igazából szerelmes lettem újra és egy adott időszakban feltett szándékomban is állt feleségül venni őt mindenképpen. Igen ám, de Jutka képtelen volt elválni tőlem és majdnem olyan tragikusan élte meg az elvá¬lást, mint öt évvel korábban szegény Dóra. Jutkának az elválásunk gondolatával szem¬ben tanúsított, és őt teljesen irracionális cselekedetek elkövetéséig hajtó ellenállása igen mélyen megrendített, hiszen ő ebbe a szerelmi kelepcébe teljesen ártatlanul, mond¬hatni az én figyelmetlenségem következtében esett bele. Ráadásul visszatért az éle¬te¬met megnyomorító régi sláger, miszerint, akiktől én szeretnék gyermeket, menekülni kezd előlem, azok a szeretőim viszont, akikkel nem kívánok szoros rokoni kapcso¬lat¬ba kerülni, mindenáron gyermeket akarnak szülni tőlem. Jutka égre-földre esküdö¬zött, hogy ez nem úgy lesz mint a Boróka és a Medárd esetében, nem kell majd elismernem a gyermeket a törvényszéken, senki nem fogja megtudni, hogy tőlem van és így tovább.
Egy pár hétre rá, hogy hazajöttünk a tengerpartról – ahová már úgy mentünk el, hogy miután hazajövünk, menthetetlenül el fogunk válni – bejelentette, hogy a tab¬let¬ták szedése ellenére, nem jött meg a havi vérzése. A hír tudomásulvételekor telje¬sen megrémültem. Később viszont eszembe ötlött mindaz, amit a szabad akaratról, a szabad egyéni elhatározás mágikus erejéről és a minden emberben, de főként a nők¬ben szunnyadó mágikus képességekről tanítottak a bukarestiek. Kezdett kitisztulni a kép, és egyre határozottabb körvonalakat öltött az a gondolat, hogy Jutka nem tuda¬to¬san, hanem önkéntelenül idézte be magának ezt az állapotot, a többszörösen víz-jegyű má¬gikus képességeivel. Már a pszichológusok is ismerik az álterhesség nevű – szerin¬tük pszichológiai – jelenséget. Amit viszont a pszichológusok nem akarnak tudomásul venni az az, hogy az álterhesség nem a női pszichének a női szervezetre gyakorolt befolyása hatásának a következtében jön létre, hanem az asztrális test (a vágy test) mágikus erejének a hatására. De ez csak az álterhesség esetében van így. Mert abban az esetben, amikor nem álterhesség jön létre, hanem tényleges teherbeesés történik fogamzásgátló tabletták szedése ellenére, nem beszélhetünk egyszerű pszichikus hatások következményéről. A pszichikai foganás előtt, sokkal korábban, és sokkal finomabb létszférák szintjén, az ősteremtés abszolút erőtere közvetlen közelében álló ideavilágban történik a spirituális magzatfoganás.
A pszichikainál sokkal finomabb létszférák morfogenetikus erőtereiben döntődik el tehát, hogy épül-e egy új lélek az isteni programok alapján az anyai tudattalan képzelet önkényesen – természetszerűen – működő mágikus erejének a hatására és, hogy az itt létrejött kauzális és spirituális lélek-program elindítja-e az alacsonyabb létdimenziók szintjén létező mágikus erőket, amelyek egy lélek-embriónak a fizikai dimenzióban történő megtestesülését eredményezi. E foganási folyamat véghez¬vitelé¬hez az asztráltestnek kevés az ereje, ehhez a spirituális-képzeleti testnek a tudati szfé¬rákban történő, finom – és teljesen mindegy, hogy negatív, vagy pozitív, befogadó, vagy elhárító, de – intenzív feltöltődése szüksége. A lényeg az, hogy a kauzális lét¬dimenzió: az abszolútum és az egyetemes világörvény közelében, a pszichikai (durva!) átélések és célzott akarati vágyak teljesen hatás nélkül maradnak és kimondottan csak a tudat és az akarat által nehezen követhető és befolyásolható képzeleti élmé¬nyek azok, amelyek a teremtés mechanizmusát beindítják. Ezért van az, hogy nagyon sok nő, aki mindent meg tesz azért, hogy gyermeke szülessen, nem képes áldott álla¬potba kerülni és ugyanakkor azok a nők, akik leszorítják a tudatalattijuk legmélyebb rétegeibe a teherbeeséstől való félelmeik élénk gondolatképeit, menthetetlenül teher¬be esnek ez első szexuális aktus után. A kauzális dimenzió ugyanis nem ismeri sem az erőszakot, sem a lét megtagadását, vagyis a teremtéssel szembeni ellenkezést és ki¬mondottan csak a szellemi formát öltő gondolatképekre az ősideákkal azonos szel¬lemi vágyképekre, lelki töltetű idea-képzetekre érzékeny.
Mindezt nem tudtam még akkor és mai megítéléseim szerint a bukarestiek sem tudták és lehet, hogy még máig sem tuják, hiszen ők a férfiaknak a magömlés teljes ellenőrzése fölötti uralom szükségességét, vagyis a teljes visszafojtásának az elvét tanították, amit én akkor sem, és a későbbiekben sem voltam hajlandó elfogadni. Kez¬detben persze, csak azért, mert nem éreztem magam képesnek a magömlésem tel¬jes ellenőrzésére és teljes visszafolyására, később viszont azért, mert valahol metafizikát¬lan¬nak éreztem mindenféle mesterséges módszert, ami nem a természet rendjével összhangban álló tudatos együttműködés útján teszi lehetővé az ember számára a teremtésben való tudatos részvétet. Megsejtettem, hogy amennyiben léteznek analo¬gi¬kus kapcsolatok a lét különböző szférái között, és amennyiben én ténylegesen szabad akarattal rendelkezek, az a katasztrófa, hogy akaratomon kívül újból apa legyek egy olyan nő által, akit igazából nem szeretek, nem történhet meg újból ve¬lem. Nem szülhet nekem még egy nő egy olyan gyermeket, amelynek a fogadására én nem vagyok felkészülve, és akinek az édesanyját én szívvel-lélekkel nem szeretem.
Mentálisan koncentrálni kezdtem arra, hogy ez a lét-igazságtalanság újból ne történjen meg velem és fogadalmat tettem, hogy amennyiben ettől a materiális teher¬től megszabadulok, teljes mértékben a metafizikai tudás rendje szerint fogom vezetni a hátra levő életemet, sőt: elkötelezem magam teljes életemmel ennek a tudásnak a terjesztése mellett, habár semmiféle elképzelésem nem volt arra nézve, hogy ezt hogyan valósíthatnám meg. És láss világ csodát: Jó néhány napra – egy egész hétre? – rá, hogy ezeket így végiggondoltam és ezekre a gondolatokra erősen koncentráltam- megtörtént a csoda: Jutka közölte velem a megnyugtató hírt: igen fájdalmas görcsök közepette egy fél napon keresztül, alvadt vérrögök jöttek ki belőle, majd beállt a rendes menstruáció. Ez a hír nem csak egy nyomasztó tehertől való megszabadulását és a Jutkától való végleges elválást jelentette számomra, hanem egy olyan jelenség felkutatásának és tisztázásának a fontosságára is felhívta a figyelmemet, ami életem központi kérdése lett: a szellemi dimenziónak az anyagi dimenzióval szembeni elsődlegességének a kérdése. Akkoriban persze ez csak annyit jelentett, hogy miként lehet úgy szeretkezni „szabadon és tisztán”, tehát mesterséges módszerekkel nem, és mágikusan még annál inkább nem védekezve, hogy sem a férfinak, sem a nőnek ne kelljen attól félnie, hogy a szexuális aktus útján történő természeti harmóniába kerülést, vagyis a természeti kiegyenlítődést jelentő biológiai-pszichikai közösülést úgy tudják megélni, hogy annak ne legyen magzatfoganás a következménye?
Egy Rózsakeresztes ismereteket terjesztő könyvben olvastam akkoriban, hogy miután a férfi ivarsejt bejut a női petesejtbe, körülbelül még három hét inkubációs időszakra van szükség ahhoz, hogy a sejtosztódás elkezdődjön, vagyis a magzati állapot előálljon. Persze, a szerző azzal magyarázza, hogy az inkarnálódó lélek el kell határozza, hogy marad-e a kiválasztott szülőknél – megragad-e a kiválasztott anya¬méhben – vagy nem. Abban az időszakban, mint általában Európában mindenki, aki sokat szenvedett a vallásos és a tudományos neveltetése során belésulykolt tévkép¬ze¬tek következményétől és hirtelen találkozik a misztikus filozófiával, én is hittem a reinkarnációban. Ezért a fogamzás eme értelmezéséből annyit vezettem le a magam számára, hogy ezek szerint, azalatt a három hét alatt, az inkarnálódni akaró, de a szülők által „nem kívánt” lélek szabadon elküldhető, elhessegethető az anyaméhből.
Több év multával, ami közben több olyan horoszkópot is értelmeztem, ahol az asztrológiai motívumok több generáción át, az ősszülőktől a mai unokákig, déd¬uno¬kákig követhetőek, rájöttem, hogy igaz a Hamvas Béla tétele, miszerint reinkarnáció nincs. Így, ezt a magzatfoganási – és nem foganási határozatlansági elvet egészen át¬értelmeztem és átértékeltem. Ahogy gyarapodtak a metafizikai ismereteim, a reinkar¬nációt és a keleti miszticizmus híveit kezdem egyre inkább naivaknak és mentálisan a fanatikus keresztényekhez hasonlóan zavarodottaknak találni. Sőt: ahogy az ős¬korrupció – a bűnbeesés – metafizikai értelmének keresése közben a teremtés logikus értelmét is kezdtem felfedezni, kezdtem mind mélyebb és logikusabb megfeleléseket és összefüggéseket találni az örök egyetemes világteremtési folyamatok és az ember-foganás metafizikai folyamata között. Ám azelőtt viszont, mielőtt e felismerésekig el¬jutottam volna, még szükségem volt egy sereg személyes tapasztalatra, el kellett még követnem egy-két szarvashibát, az Andrea-csőd utáni „bölcs” elhatározásom elle¬nére meg kellett élnem még egy-két párkapcsolati kudarcot és csalódást, el egészen a Emesével való drámai élmények és az általam kezdeményezett és nagy lelki meg¬ráz¬kód¬tatások között véghezvitt hazaköltözésemig.
De vegyük sorba az eseményeket. A Jutkával való szakítás után, részben azért, mert úgy képzeltem, hogy immár rendelkezek egy szellemi világossággal áthatott szeretet-készségen alapuló (Ajaj, szeretet: akkor még én is ugyanazt a boldogság- sóvárgó ragaszkodást értettem alatta, mint a feketelyuk gravitációs terében élő többi ember. Hiába fantáziálgattam az emésztetlen misztikus képzeteim hatására egyebet.) „beava¬tott¬sággal”, részben azért, mert vonzott a rendkívülien nőies arcával és finom gesz¬tu¬sai¬val a metafizikai előadásokon újonnan megjelent csinos kis tanítónő, hát szabadjára engedtem feléje előbb a képzeletemet, majd a vágyaimat és érzelmeimet. Sőt, akkori¬ban a bukarestiek által tanított metafizikai alapigazságok mellett, az általuk hangoz¬tatott reinkarnációs tanokat is elhittem, és ezek hatására teljesen meg voltam győződ¬ve arról, hogy Líviával már találkoztam korábbi inkarnációk folyamán és most sorsbeli kötelességünk ezt a korábban megkezdett spirituális feladatot együtt folytatni. Nem tudom, én mennyire vonzottam őt és hogy ő mennyire lett szerelmes belém, de ahhoz képest, hogy szűz volt, aránylag vele is elég hamar szeretkezni kezdtünk, annak ellenére, hogy elmúlt már huszonhárom éves és ebben a korban már igen sok gátlással, lelki igénynek képzelt komplexussal és előítélettel telik meg a nők lelke a szexualitással szemben.
Szándéktalanul szerzett korábbi tapasztalataimnak köszönhetően viszont, ez is összejött, boldognak éreztem magam és azt hittem, hogy nyertem, mivel az ideális párkapcsolathoz, íme – és ráadásul komoly metafizikai tudással is felvértezve! – elérkeztem. Azt hittem, hogy végre tényleg megnyertem a boldogságomat s az életemet. Pedig nem nyertem meg semmit és a boldogság is egyre távolabb került az életemből, annak ellenére, hogy teljes talajvesztésbe torkolló tragédiák már nem történtek. Mintha egy őrült ördögi körben élnék, visszatértek életembe a régi sors-motívumok. Ahogy megkezdődött az iskolaév, Líviának egyre kevesebb ideje volt rám, vagyis a magánéletére, akárcsak Dórának a vele töltött gyötrelmes kilenc év alatt. Az iskolaév beindulásával egyidőben rengeteg otthoni megbízatásból eredő jóté¬konykodni valója és önként vállalt társadalmi kötelezettsége került, aminek következtében a magánélet folyatásához szükséges szabadidővel egyáltalán nem rendelkezett. Rafinált stratégiákat kellett kidolgozzak annak érdekében, hogy tőrbe csaljam, és néhány órára együtt lehessünk intim körülmények között. Hogy csak egymásra figyelve tölthessünk el legalább néhány órát egy héten, annak ellenére, hogy ezeket az órákat – legalábbis a Lívia bevallása szerint – ő is igencsak kedvelte, mint annak idején Dóra. Csupán csak utána semmit nem tett annak érdekében, hogy ez a pár gyönyörű óra összejöjjön számunkra.
Engem soha nem keresett fel a lakásomon, csak akkor, ha ezt előzetesen nagyon megígértettem vele – és még akkor sem lehettem biztos, hogy nem jön-e közbe valami nagyon fontos és halaszthatatlan jótékonykodási akció, amire őt, mint jó embert megkérik a lépcsőházi szomszédai. Vagy nem akad-e valami fontos és súlyos és halaszthatatlan társadalmi elintéznivaló, amit az igazgatónője helyett elvállal, mert annak szegénynek családja van és Líviának mégis csak több az ideje... A nyári idillikus egymásra találásunk után két-három hónapra már csak arról tudtam beszélgetni szeretkezés után az ágyban, hogy ő miért nem tud saját maga lenni és miért nem tud¬ja úgy rendezni az életét, hogy az intim együttlétekre, vagyis reám jusson több ideje. Arról nem is beszélve, hogy közös társadalmi-közösségi életünk egyáltalán nem is volt, akárcsak Dórával annak idején. Nem tudtam rávezetni, hogy neki, mint az Oroszlán jegyében született személynek elsősorban az a dolga és kötelezettsége, hogy időnként határozott Nem-eket mondva, megtanuljon saját személye és sorsa (ideje) fölött rendelkezni, vagyis a saját maga ura lenni. És csak ez által és ilyen módon tud igazából segíteni másokon. Úgy tehát, hogy az olyan szívességkérések elhárítása által, amelyek mindössze azt szolgálják, hogy a szívességkérők a saját nyers tapasztalni valójukat ráhárítják, lehetővé teszi, hogy azok, az ők személyi és spirituális fejlődése szempontjából életbevágóan fontos élettapasztalatokhoz hozzá juthassanak. Úgy, hogy a szívességkérőket megtanítsa a saját értékítéletük, stabil személyiségtudatuk kiépítésére és ezáltal a személyi sorsfeladataik felvállalására. Hogy megtanítsa őket élni anélkül, hogy másoknak a jóindulatával, jóérzésével, segítőkészségével, bizalmá¬val és idejével visszaéljenek.
Lívia viszont mindig arról igyekezett meggyőzni engem, hogy humanista beállí¬tott¬ságának köszönhetően, miért nem tudja a különböző társadalmi és jóté¬kony¬ko¬dási felkéréseket elhárítani, és miért nem képes semmit véghezvinni mindabból, amit én, az ő szerelme, talán jogosan elvárhatok tőle? Vagyis arról szólt a magyarázkodása, hogy mennyire normális és racionális az ő helyzetében az, hogy mi, a szabad és családilag még el nem kötelezett emberek, alig tölthetünk el egymással három-négy órát hetente, azért hogy az otthon-ülésbe beleunt szomszéd családanyák napi három órát tölthessenek egymás társaságában, kávézgatva, cigarettázva, sörözve és persze pletykázva a fölöslegesen bekapcsolt tévé készülékek előtt. És ami csodálatosan dü¬hítő volt az egészben az, hogy akárcsak Dóra esetében, a végén mindig kiderült, hogy neki igaza van. Mert ha ekkor és ekkor ő nem intézi el ezzel és azzal ezt és ezt, akkor bizonyos szomszédok, unokatestvérek, feleségek, férjek, tanító- és tanár kollégák, igazgatók, gyermekek és testvérek igencsak rossz következményekkel számoltak vol¬na: Lekésték volna a vonatot, az autóbuszt, a határidős személyi okmányok beadását, a beiratkozást, a beíratást, a vizsgát, az adófizetést, az ebédfőzést, a tankolást, a kaszálást vagy a takarást, az ünnepet, az ünnepi ebédet, vagy az ünnepi beszédet, a szülinapot, a fényképezést, elmaradtak volna a mosással, a vasalással, az ebédkészí¬tés¬sel, stb. Mindent meg lehetett tehát Líviával beszélni, csak éppen azt nem tudta megérteni ez az értelmes tanító, hogy azokból a személyi tapasztalatokból és negatív következményekből, amelyektől a végeérhetetlen áldozatos ügyködésével megmen¬tet¬te a rászoruló, vagyis a személyi tapasztalataikat az ő szívélyessége, jótékony¬ko¬dá¬sa és önkéntes ügyintézései által az illető személynek: barátnak, rokonnak, ismerősnek és idegen embernek, esetleg szellemi-lelki tanulni valója, vagyis fejlődési lehetősége lett volna.
A helyzet kezdett egyre fárasztóbbá, együgyűvé és végül unalmassá, sőt: már laposan abszurddá is válni és én belefáradtam mind a magyarázgatásokba és a mél¬tatlankodásokba, mind a közös együttlétek érdekében történő taktikázásokba, köve¬te¬lőzésekbe, új és új idillbe-csalogatást célzó stratégiák kitalálásába. Ezen közben, a Líviával való kapcsolatom kudarcát a finom intuíciójával talán megsejtve, majd ké¬sőbb, amikor a dolgot neki tényleg elpanaszoltam, egyre inkább felbátorodva, Jutka kezdett látogatóba járni hozzám egy-egy üveg finom itallal a táskájában, úgymond baráti beszélgetésekre. Persze, amire az italnak a végére jártunk, többnyire az ágyban találtam magam vele, – helyzet, amely ellen így, lelkileg és testileg is kielégületlenül és a Lívia labirintus-járásával szembeni tehetetlenségemben, ha volt is kifogásom, csak annyi ellenállást tanúsítottam néha, hogy gyáva egérként lapulva, nem nyitot¬tam ajtót Jutkának. Mindenképpen újból olyan tehetetlennek és tanácstalannak éreztem magam, akárcsak tíz évvel korábban, amikor Tercsivel és Kingával felelőtlenül le¬fe¬küd¬tem, miközben Dórába voltam nyakig szerelmes. Vagy amikor Ilonkával és Dórával szeretkeztem, miközben Ritába voltam nagyon szerelmes. És a végzetes eredmény is majdhogynem megismétlődött, mert január végén Jutka megint bejelentette, hogy terhes és ezt a gyermeket meg fogja tartani, de ne izguljak, senki nem fogja megtudni, hogy én vagyok az apja, és a többi és a többi, lálálálá, lálálálá.
Mintha ezt a lemezt már hallottam volna! Iszonyúan megrémültem. Nem, ez már nem lehet. Ennyire nem lehet gonosz az Isten! Vagy igen?
Mit beszélsz, te hülye Balog Ádám, ennek az Istenhez így semmi köze nincsen! Szedd össze magadat és nézz szembe a tetteid, és a nem-tetteid következményével. Korábbi tapasztalataidból meg tanulhattad volna, hogy határozottnak kell lenni, nem lehetsz most gyenge. Vagy akarsz még egy zabi-gyereket? Add már a tudtára annak a szerencsétlen nőnek, hogy számára a részedről nincs irgalom, hogy megutáltad és részedről semmiféle megértésre nem számíthat, vagyis semmiféle kapcsolatban nem reménykedhet, ha nem akarod, hogy még egy Borókád legyen. És tényleg iszonyúan elbántam Jutkával: becsomagoltam egy dobozba és mivel nem találtam otthon, átadtam az anyjának azokat a meleg pulóvereket, amelyeket időközben kötögetett számomra „szeretete” jeléül. Egyszerűen becsengettem a lakásukra és az édesany¬já¬nak a kezébe nyomtam az egészet egy végleges és visszavonhatatlan szakításról szóló levéllel együtt. De kétségbeesésemben akkor a legsötétebb fekete mágiázási prakti¬ká¬kat is elkövettem, amelyek esetleges veszélyére – negatív következményeire – később Jutkát figyelmeztettem. Hogy ez utóbbi tette-e meg a hatását, vagy az én vissza¬von¬ha¬tat¬lannak látszó, határozott lépésem, nem tudom. Lehet, hogy mind a kettő. Minden¬esetre, az eredmény akkor az volt, hogy három nap múlva Jutka felhívott telefonon: vaklárma volt az egész, ő reám nem haragszik és a pulóvereket fogadjam vissza, főképp azt a hófehéret, amit legutoljára kötött arra a hírre, hogy a Bukarestiekkel megegyeztünk, hogy február közepétől én is metafizika előadásokat fogok tartani magyar nyelven és a META teljes jogú, magyar nyelvű előadója leszek.
Szóval ez a vihar elmúlt és én hálálkodtam az Istennek, hogy még akkor is szabadon lélegezhettem újra, ha Líviával kapcsolatban semmi nem jött helyre, de én kezdtem igen erősen gondolkodni azon, hogy mi is lehet ezeknek a nem kívánt teherbeeséseknek a metafizikai rejtélye? És ezt annál is inkább, mert számoltam azzal is, hogy amikor előadó leszek és különböző városokban alszok különböző családok¬nál és személyeknél, előbb-utóbb olyan nőnemű lényekkel is fogom majd lélek és testközelben találni magam, akikkel szívesen harmóniába kerülnék a lét összes érzé¬kel¬hető szintjén néhány napra, vagy akárcsak néhány órára is. Márpedig ha én gumi¬óvszerrel, hormonális fogamzás gátlókkal vagy bármilyen más módszerrel kezdek védekezni a testi harmóniába-kerülés következményeként megfoganó vándor lélek¬nek a gyermektartási kötelezettségben is megérezhető jelentkezésével szemben, ezzel ellentmondok annak a metafizikai tételnek, hogy minden, ami velem történik, az én szabad akaratomnak és mágikus képzeletemnek a függvénye. Annak az egyetemes igazságnak tehát, hogy „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet”, aminek a metafizikai értelmezése nagyon megfogott, és amit el is fogadtam azon nyomban a Bukarestiektől teljes mértékben.
Így töprengve rájöttem, hogy a probléma gyökere sokkal mélyebben van elásva. A megoldás nem a vándor lelkeknek a szex-partnereim méhétől való mágikus távol¬tartá¬sában és mágikus elhessegetésében áll, hanem annak a megelőzésében, hogy egy nem kívánt foganási folyamat, kauzális szinten az én személyemmel kapcsolat¬ban létrejöjjön és elinduljon. Hogy szükséges lesz egy olyan határozott mentális alap¬állás felvétele, hogy mindaddig, amíg az igazi élettársamat meg nem találom, azok a nők, akikkel közben szeretkezek, ne kerülhessenek tőlem várandós állapotba! Miszti¬kus egyszerűen: a tudattalanom mély zónájába és a mágikus képzeletem központjába „elhelyezni” azt a tényt, hogy nem kerülhet váratlanul és hívatlanul az én életterembe semmiféle inkarnálódni vágyó vándor lélek. Felsejlett tehát a nagy sugallat, ami egyre inkább meggyőződésemmé is vált, hogy nem a foganás ellen kell védekezni és nem a foganás ideája ellen kell hadakozni, hanem belső erőfeszítések útján elért képzeleti letisztulás segítségével, az ősi teremtő erőkkel harmonikus kapcsoltba kerülve kell kollaborálni. De nem volt, akivel a részleteket megbeszéljem. Ugyanis a META nálam fiatalabb előadói akkoriban még isteni dogmaként kezelték a Vezér Máté tanításait, és vagy az ejakuláció teljes visszaszorítására, úgymond szublimálására esküdtek, vagy misztikus hallgatásba bújva, elzárkóztak a kérdés nyílt és őszinte megbeszélése elől. Márpedig én azt már akkor is sejtettem, hogy tökéletes megegye¬zés van a fizikai-biológiai folyamatok és a metafizikai teremtési folyamatok, vagyis a nyers természet, az emberi képzelet és az Abszolútum között. Ezért, ha az elemi és normális vágy (ösztöni irányultság) bennünk az, hogy a férfi milliárdnyi ondó¬sejtjé¬nek a női hüvelybe kell kiömölnie a szexuális aktus befejeztével, akkor annak az a törvényes helye és ez a rendje, és így is kell megtörténjen. A foganás, illetve a meg nem-foganás tehát, elsősorban nem azon múlik, hogy a testi kiegyenlítődés termé¬sze¬tes következménye természetesen zajlik-e le vagy sem.
Mivel ennek a megvitatásától elzárkóztak, a kérdésnek a METÁsokkal való meta¬fizi¬kai felülvizsgálásának és részletes megvitatásának a gondolatáról letettem egyelő¬re, bízván abban, hogy vagy sikerül megbeszélnem azt egyszer Mátéval, a csoport vezetőjével, ha bebizonyosodik, hogy jó előadó leszek, jók a metafizikai meglátásaim, megbízhatók az alapismereteim és érdemes komolyan odafigyelnie arra, amit mon¬dok. Vagy a Rezonancia törvénye alapján, majd esetleg Magyarországon találkozok egy olyan beavatott mesterrel, akivel ezt megbeszélhetem elvben és részletesen. Egyelőre a dolgot elhalasztottam és nagy hévvel vetettem bele magam az előadói hi¬va¬tásom betöltésébe. A dolog csak ott hibázott, hogy a kezdők klasszikus bizony¬talan¬sá¬ga miatt annyira ügyeltem az előadói és „beavatotti” tekintélyemre, hogy új szexuá¬lis kapcsolat létesítést nem mertem kezdeményezni a női hallgatók körében, az itt¬honi kisvárosi környezetemben viszont Boróka és Medárd születése miatt olyan szexuális kalandor hírében álltam, aki a kamaszkori álmaimban szerettem volna lenni, miköz¬ben a valóságban majdnem állandóan nyomorogtam az igazi szerelmi partner hiá¬nyá¬tól. Így történt ez a korábbi években és így történt ez most Líviával is, akit így, hogy hetente két napra elutaztam hazulról, még nehezebben és még nagyobb erőfeszítések árán tudtam utolérni a jótékonykodási útjainak labirintusában, és ügyes taktikázások árán a kényelmes lakásomra felvinni.
Ebben a reménytelenül reménykedő alaphelyzetemben jelent meg a bukarestiek otthoni előadásain Réka, a kék szemű, szőke és göndör hajú, svéd-típusú lány, aki a puszta látványával elkápráztatott. Észrevettem, hogy már az is idegesít, hogy szünet¬ben a bukaresti előadótól érdeklődik az előadásokon elsajátítható ismeretek értelme és haszna felől ahelyett, hogy engem kérdezne meg, holott ő új volt a társaságban és nem tudhatta, hogy a többi hallgató között ül egy olyan előadó is, aki magyarul rész¬letesen és akár mindennap is elmondhatja neki azt, amire kíváncsi a misztikus isme¬retekkel kapcsolatban. Tudtam, hogy amit iránta érzek, nem a régi szerelmeim iránt érzett nehéz és bonyolult vonzalom, hanem a legegyszerűbb, de erős szexuális sóvár¬gás, és ezért ha lesz is valami közöttünk, azt nem lehet majd szerelemnek nevezni. De azt is tudtam, hogy mindent, vagyis majdnem mindent elkövetnék annak érdekében, hogy életemben bár egyszer szeretkezhessek vele. Mint kiderült, nem is kellett olyan sok dolgot elkövetnem, mert nem csak vonzó nő volt, de szexuális téren tapasztalt is, mint minden szép nő, aki nehéz gyermekkorral, zavaros családi háttérrel rendelkezik, és misztikus megoldásokat keres az életére. Nem csak az én vonzódásom bizonyult eleminek, hanem az övé is. Második-harmadik szexuális együttlét után kiderült, hogy majdhogynem „fentről működtetett”, tökéletesen egybehangolt orgazmus-időzítéssel rendelkezünk és mihelyt egybeékelődünk, a szexuális kéjérzet olyan elemi erővel tör fel belőlünk teljes szinkronban, hogy azt a META által tanított tantra-jógás módsze¬rekkel és taoista technikákkal visszafogni, és a kisüléseket misztikusan késleltetni lehetetlen. De fölöslegesnek bizonyultak a mesterséges orgazmus-kinyújtási kísérletek azért is, mert az egész lényünket a gyökér-sejtekben is megrengető kisülések után tíz-tizenöt percre ugyanolyan elemi erővel kívántuk egymást és én is, mintha meg¬táltosodtam volna, többszörösen eleget tudtam tenni az újabb kihívásoknak.
Így hát Rékával az ágyamban végre megnyugodhattam és kipihenhettem magam valamennyire, miután Líviának, nem egyenesen, vagyis az ő humánusan kábult, ár¬tat¬lan személyiségéhez szabottan: nem egészen egyértelműen a tudomására hoztam, hogy régóta elégedetlen vagyok a kettőnk kapcsolatával, és ezért útjaink elválnak egymástól egyelőre. Utólag visszagondolva úgy tűnik, hogy ő gyakorlatilag nem is egészen érthette meg, hogy voltaképpen mit is mondok neki, mert a következő metafizikai előadások alkalmával, amelyekre eljárt, mintha várt volna tőlem valamit, talán azt, hogy meghívom, hogy menjünk el együtt valamerre, esetleg éppen a lakásomra. De akkor, amikor én udvarias-kíméletesen, „az Istenért, csak meg ne bántsam” módon közöltem vele a válási szándékomat, Lívia nem adta tudomásomra, hogy nem érti a dolgot és, hogy szeretné egyértelműen tisztázni az elhangzottakat. Újabb érzelmes elválási jelenetektől tartva én sem erőltettem, és soha nem is kér¬deztem meg, hogy ő voltaképpen mikor is értette meg egészen pontosan, hogy a szerelmi kapcsolatunk véget ért.
Rékával jól voltam egyelőre tehát, annak ellenére, hogy tudtam, ez még nem az ideális metafizikai alapállásból átélt szerelmi idill, amire vágytam, és ezért ennek is vége kell szakadjon egyszer, de hát mit tehettem volna: jól esett, hogy végre megint olyan, „mindent bele” módon élvezettel szeretkezhetek, mint Dórával néha-néha, vala¬mi¬kor nagyon régen. Sőt: még annál is felszabadítóbban hatott, hogy e szeretkezések gyönyörének nem volt utólagos lelki gyötrelem az ára. Réka tehát épp oly kényel¬mes, különösebb igények és elvárások nélküli, egyszerű, jóravaló és csendes útitársnak bizonyult, mint nyolc évvel korábban Ilonka, aki mellett nagyon kényelmes lett volna az életem. De az ördög sosem alszik. Miután ebben a probléma-mentes kapcsolatban kipihentem magam, lassan-lassan, egy „teljes értékű” spirituális partner után kezdtem újfent sóvárogni, olyanra aki előadó-társam is lehet, akivel minden szinten meg tudom valósítani a nagy unió misztikát, aki engem a fejlődésemben velem azonos mértékben serkent és nemcsak nekem kell a metafizikai értelmeket megvilágítani számára, azokra felhívnom a figyelmét a mindennapi élete vonatkozásában. Réka saj¬nos nem lehetett ez. Ő ugyanis részben a diktatórikus hivatali főnökének, részben a nővére családjának volt a rabja és távol állt tőle, hogy rejtett szellemi igazság-kutatói, vagy előadói ambíciókat tápláljon magában.
A normatív családi életet élő hivatali főnőkével, aki az ő igen idős apja, sőt: talán a nagyapja is lehetett volna, valami nagyon bonyolult pszichikai áttételeken keresztül érvényesülő és kéthetenkénti fizikai megvalósulásokban is jelentkező szerelmi vi¬szony¬ba keveredett, jóval azelőtt, hogy velem találkozott volna. De nem tudta, hogyan szá¬mol¬hatja fel ezt a nyomasztó kapcsolatot anélkül, hogy a szakítási kísérlet a munka¬viszonya felbontását is maga után vonja. Ennek nagyon hamar a végére jártunk, hiszen a szakítást ő ténylegesen akarta is. Mint META-előadóknak, kötelező volt a klasszikus asztrológia és a saját horoszkópomnak az ismerete. Mivel a tanult isme¬re¬tek alapján a Szaturnuszt láttam a legveszélyesebbnek a saját horoszkópomban, hát az általa megtestesített őserővel: az egyetemes felelősséget leképező személyi felelősség¬tudat mágikus erejével ismerkedtem meg legelőbb.
Azt tanácsoltam hát Rékának is, hogy mielőtt bármit is tenne, vállalja magára a felelősséget, amiért ebbe a zavaros és tisztátalan viszonyba – hiszen nem volt szerel¬mes abba a férfiba! – bele keveredett, térképezze fel a lelkiismeretében azokat a bi¬zony¬talan és önfeladó magatartásokat, amelyek ehhez a korrupt szexuális viszonyához vezettek. Fogalmazza meg pontosan és őszintén magának és nevezze néven azokat a rejtett sóvárgásait és gyengeségeit, meghasonlási hajlamait, amiért ebbe a viszonyba önmagát és a másikat beszédítette és a lelke mélyéig élje át azt a gondolatot, hogy megbánja, amit tett (vagy nem tett), tudatosan, vagy csak félig tudatosan, amikor a másik „férfias” udvarlását és végül a főnöki ajándékait elfogadta. Ezt követően őszin¬tén határozza el, hogy többet ilyen alacsonyrendűen nem korrumpálja magát. A tör¬ténet konkrét mozzanatait is megbeszéltük részletesen és segítettem neki felismerni azokat előnyszerzési szándékból eredő hibás – korrupt – gondolkodási mintákat, amelyek közrejátszottak abban, hogy ő ebbe a megalázó és végső soron már-már tragikus helyzetbe bele kerülhetett. Három hét múlva, miután tanácsomra, külön¬bö¬ző stratégiákkal kijátszotta a gazdasági igazgatója találka-aján¬latait és miután a „szak¬értői” érveim hatására annyira megerősödött, hogy nyíl¬tan ki is merje mondani azt, hogy nem akarja folytatni a viszonyt vele, az öregfiú a veszteségérzet miatti kétségbe¬esést eléggé jól viselte. A közhelyszerű könyör¬gésekben és anyagi kompenzációk ígé¬re¬tében kifejeződő megalázkodáson kívül semmilyen más magatartást – mint mondjuk a bosszúállással való fenyegetőzés, amitől Réka nagyon félt korábban – nem tanúsított.
A nővérével és annak iszákos férjével folytatott rabszolga viszonyától viszont, már nem akart ennyire határozottan megszabadulni és ezért végül vele is kellett szakí¬ta¬nom kilenc hónap múlva, annak ellenére, hogy vele gyakrabban találkozhattam és szeretkezhettem, mint az áldozatos Líviával. A szerelmi együttléteink létrehozása érdekében már nem kellett kopogtatnom fölöslegesen az üres lakása ajtaján, nem kellett Rékát különböző hivatalokban vagy az állítólag nehéz helyzetű szomszédoknál keresnem, mint a Líviát. Itt nem a humanista jótékonykodás nehezítette a folytonos és zavarmentes párkapcsolati viszony folytatását, hanem a nővérének a Réka fölötti gyámkodásban jelentkező hatalmi ambíciója, a nővér az alkoholista férjének, vagyis Réka iszákos sógorának a rejtett féltékenysége, valamint Rékának a tizenhárom éves unokahúgához való misztikus ragaszkodása és annak az apa negatív szellemi be¬folyá¬sától való féltése. Ezek a rokoni érzések, félelmek, vonzások és taszítások, így össze¬tet¬ten odahatottak a Réka életében, hogy a heves szeretkezéseink után leg¬később két óra multával rendíthetetlenül öltözött és indult is haza és arról hallani sem akart, hogy egyetlen éjszakát is nálam töltsön. Így, ami az egyébként rendkívülien kényelmes és a rendkívüli szexuális kéjektől duzzadó viszonyunk felbontásának a szükségességét végül is elindította és előidézte, nem csak az én újból feléledt régi vágyam volt, hogy egy minden szempont szerint, vagyis a lét összes dimenziói szintjén átélt, teljesen ki¬egyenlített szerelmi-élettársi viszonyban élhessek végre valakivel. Hanem az a tény is, hogy a negyedik hónap után, már unalmassá kezdtek válni a szeretkezések utáni beszélgetéseink, amelyek azzal indultak általában, hogy Réka panaszkodni kezdett a családjára, én türelmesen meghallgattam és megpróbáltuk együtt értelmezni a hely¬zetet metafizikailag. De én ezzel nem elégedtem meg, hanem rámutattam arra, hogy ezt akármeddig vitassuk mi ketten, az alaphelyzet mindig is így fog maradni, ha Réka nem hagyja ott a rokonait, és nem költözik el egy albérletbe. És akkor következett az unalomig ismert sors-motívum akárcsak egy szürrealista filmben: a magyarázkodások arra vonatkozóan, hogy az, amiről nagyon jól tudja, hogy meg kellene tennie, azt ő miért nem tudja mégsem elkövetni? Hogy az adott, objektív nehézségek és körül¬mények, valamint a lelki tényezők miatt, miért nem lehet, értsd alatta: miért nem akarja végre a saját sorsát a saját kezébe venni?
Két hete sem múlt annak, hogy a Rékával való szakításom után ízlelgettem a nyárvégi egyedüllétem filozofikusan epés zamatait, amikor egy fullasztóan meleg va¬sár¬nap este, a szokásomtól eltérően, hirtelen befordultam a kisvárosunk fiatal értel¬mi¬ségiek, művészek, informatikusok, téli napozók és nyári hóhányók által egyaránt ked¬velten látogatott bárjába. Itt egy régi META-s kolléganőmet találtam az egyik asztal¬nál három számomra ismeretlen, de elragadóan bájos arcú lány társaságában. Természetesen, azonnal leültem az asztalukhoz, miután egy sört vásároltam magam számára a pultnál. Kiderült, az ismerősömet kivéve, csak egyik lány csíkszeredai, de ő is csak most végzett valami gépész-egyetemet egy távoli nagyvárosban és éppen haza¬telepedő félben volt. A másik kettő Magyarországról jött egyet kirándulni Erdélybe és másnap már utazott is tovább Bagolyvár irányába. Nem csak ezért mondtam le ha¬mar a velük való társalgás gyönyöréről, hanem azért is, mert éppen az a fajta, mindenben tájékozott kis okos értelmiségi emberkéknek bizonyultak, akik azzal szoktak fárasztani, hogy amikor megtudják, hogy mivel foglalkozom, mindenféle misztikus dolgokról és persze mágikusan ható gyógyító praktikák és módszerek felől tájékoztatnak és rendszerint felidegesítenek azzal, hogy miután valamit megkérdez¬nek, amire én komolyan akarok válaszolni, minduntalanúl beleszólnak az okfejté¬sem¬be és rákérdeznek és visszakérdeznek, hogy végül még egy ép mondatot sem tudok elmondani. Pedig számomra fontos, hogy logikusan ki tudjam fejten, hogy mit miért állítók és miért gondolom másként, vagyis az általánosan elterjedt misztikus elképzelésektől eltérően és ezoterikus tévképzetekkel homlokegyenest ellenkezően. Hát inkább nem merülök bele az ilyen személyekkel való beszélgetésekbe.
A halk szavú Edda viszont, a diszkréten bájos nőiességével, sokkal figyelmesebb, ezért figyelemreméltóbb volt, mint az anyaországbeliek és, amint halkabb de annál személyesebb csevegésünk közben kiderült, rettenetesen intelligens. Látszott, hogy ő is szívesen zárja ki magát, velem együtt az asztali körből, de ezt is éppen annyira tapintatosan teszi, ahogy én is igyekeztem nem zavaró módon, de egyedül csak rá¬figyelni. Egy darabig csak bájos profilját láttam oldalról, de egyszer csak teljes bizal¬mat sugallva, egészen szembe fordul velem mosolyogva, és a következő, első hallásra nagyképűen mellbevágó kérdést szegezte nekem: – És mond, mit lehet egész nap csinálni ebben a vidéki kisvárosban? Nem csak azért hökkentem meg, mert korábban kivételes intelligenciával bíró személy benyomását keltette, vagy azért, mert régóta nem fordult elő velem, hogy ilyen sznob kérdéssel találjam szembe magam. Hanem azért is, mert a kérdés ostobaságával ellentétben állt a lány intelligensen csillogó sze¬me, a kedvesen mosolygó arca, amit varázslatosan széppé tettek arcát a párhuza¬mostól enyhén eltérő tengely szerint mozgó, mandula-szemei. Talán épp a zavaromat leplezendő vettem teljesen komolyan a válaszadást, aminek a kimerítő voltával, én leptem meg őt. Egészen részletesen felsoroltam azokat az általánosan ismert, alkalmi, vagy folytonos kulturális rendezvényeket, amelyekre én régóta nem jártam, azokat a szórakozó helyeket, amelyeket ő is ismert bizonyára, és amelyeket én szintén nem látogattam, és a végén mesélni kezdtem a nemsokára megindítandó metafizika-asztro¬lógia előadássorozatomról. Ez utóbbi rendkívüli módon érdekelte Eddát, de időköz¬ben záróra lett, a lányok együtt készültek elmenni valami közös szálláshelyre. Én odaadtam Eddának a telefonszámomat és a kellemes beszélgetés emlékével elmen¬tem lefeküdni.
Igen jól ismerve, azt a nagyon rossz természetemet, amivel rendszerint tönkre szoktam tenni az éjszakai alvásaimat a jövőről, de főként az ideális szerelmekről való ábrándozással, határozottan és kegyetlenül megtiltottam magamnak az Eddáról való további álmodozást. Ennek, a rossz természetemmel szembeni, ellentmondást nem tűrő védekező-eljárásomnak köszönhetően, már majdnem el is felejtettem a talál¬kozást, amikor három hét elmúltával, valami tigrisekkel álmodtam egy meleg őszi reggelen. Álmomból a telefon csengetése zavart fel, amelybe egy álomian kedves női hang búgott bele és közölte velem, hogy ígéretéhez híven jelentkezett. Szeren¬csé¬re megkérdeztem, hogy honnan telefonál, és amikor közölte, hogy a város köz¬pontjá¬ban álló postáról, azonnal felébredtem. Hiszen, ha így áll a dolog, most is találkozhatunk, villant fel bennem a felismerés és a megismerési vágy is egyszerre. Rákérdeztem, hogy találkozhatunk-e? Hát persze, azért telefonál! Megkértem, maradjon ott tíz percet és várjon. Attól féltem ugyanis, hogy amennyiben onnan elmozdul valamerre, elveszítem. Ott maradt és megvárt. Elmeséltem neki, hogy miről álmodtam, amikor telefonált, tehát csak most keltem fel és ezért még nem reggeliztem. Feljönne hoz¬zám, hogy evés közben beszélgessünk? Persze. Fel jött és beszélgettünk és éreztem, hogy ott menten irgalmatlanul szerelmes leszek belé, mint Ritába valamikor. Sőt még annál is inkább. Elkértem a születési adatait és megrajzoltam az asztrogrammját. Persze, Oroszlán volt az Ascendense mint nekem, de mindezen felül, döbbenten kel¬lett tapasztalnom, hogy majdnem mindegyik bolygója szemben áll az én boly¬góim¬mal, vagy kvadrátban, vagy más formában „provokálja” az enyémeket – és fordítva! Elmagyaráztam neki, hogy magyarul mit is jelent mindez, ami láthatóan nagyon szórakoztatta Eddát.
A dolgozó asztalomnál, szorosan mellettem ülve figyelte, hogy mit mondok és közben befúrta a bűbájos meleg szemeit az én szemeimbe. Hát ellenállhatatlan vágy¬tam arra, hogy megcsókoljam. És megtettem. A nagyapámtól örökölt hatalmas író¬asztalomhoz, nagyon közel volt az ágyam, ahova, a csókolózást folytatva, nagyon hamar átkerültünk és ruhásan elkezdtük szorongatni, simogatni, falni egymást. Ami¬kor ezt a fázist rendesen kimerítettük, vetkőztetni kezdtem. Csupa gyöngéd, kedves odaadás volt az egész lénye. Valósággal rettegtem valahol a tudattalanom alján, hogy egyszer csak megelégeli a játékot, és nem enged tovább lépni, felöltözik és elmegy, elpárolog, szétfoszlik, mint egy álom, amibe úgy kerültem, hogy ténylegesen fel se ébredtem. De félelmem fölöslegesnek bizonyult, mert Edda tovább engedett egészen a végsőkig. Úgy csókoltam, mint egy reményét veszített szerelmes a hozzá messzi kontinensről mégis hozzá visszatérő kedvesét, és tényleg azt is hittem, hogy ő az a lány, aki kárpótolni jött engem mindazért, amit elvesztettem az utóbbi tíz évben. Hiszen Ritával is épp egyidős volt.
Mivel akkoriban szellemi tudásom még mindig inkább misztikus volt, mint spiri¬tuális, egyértelműen a sors küldöttjét, vagyis női duálomat láttam benne, akit íme, nem én találtam meg, hanem ő érkezett meg hozzám végre annyi szerelmi kudarc, csalódás és szenvedés után. Annak ellenére, hogy rendkívüli misztikus intuícióval ren¬delkezett, mint minden nő az ők évjáratából, aki a nyári és az őszi időszakban született, az első hetek szerelmi mámorát csak az zavarta egy keveset, hogy a talál¬ko¬zá¬sunk idején még nem lévén eléggé tájékozott metafizikai kérdésekben, nem fogadta el a magzatok ősidea szintű és biológiai fogamzásának a különbözőségére, illetve az idea-fogamzás elsődlegességére és annak az irányíthatóságára vonatkozó felismeré¬sei¬met. Kérésére, a lelki nyugalma érdekében coitus interruptusszal voltam kénytelen védekezni az esetleges gyermek-fogamzás ellen, ameddig fogamzásgátló tablettákat nem kezdett szedni. Ez még nem lett volna baj, de sajnos Edda is azoknak a hajdani tiniknek a csoportjához tartozott, akik a magas és jóképű Bromfeld András könyv¬táros poéta áldozatául estek tizenöt és tizenhét éves koruk idején. A szűzhártya-va¬dász könyvtárossal én is barátkoztam kénytelen-kelletlen a diktatúra idején, mivel a hiva¬talánál fogva, a Kecze elvtárs által irányított kulturális felügyelőség köreibe bejáratos volt, ahol viszont nem csak a műtermek és a kiállítótermek, kiállítások ügyeit intézték és hagyták jóvá, hanem a zsűrizések eredményeit is.
Bromfeld S. András a diktatúra legsötétebb éveiben élte legjobb világát és azzal foglalkozott, hogy a Ritával egyidős és még annál is fiatalabb: a gyermekkorukból alig kinőtt kamaszlányokat szédítgetett az Istenhidegében extrának számító beat-költészet¬ben való jártasságával, a beat költők műveiből vett „meredek” idézeteket szajkózva és értelmezve a könyvtárba járó tiniknek, mondván, hogy amennyiben megértik a csibék, hogy mi is a nagy dürgés a beat-költészetben, rendkívülien menők lesznek. Mikor a beat-költészet rendkívülien izgalmas rejtelmeibe való beavatás, mikor az iskolai, városi, vagy megyei szavaló és színjátszó versenyekre való felkészítésük ürügyén, szem¬telen bátorsággal felvitte a lányokat családi lakásukba, ahonnan a felesége hét¬végeken gyermekestől a falusi szüleihez utazott. E családias légkörben, a kis pipéknek – miközben a Franco Neroi bajusza fölött tündöklő acélkék szemeivel folyamatosan bűvölte őket – halál-komolyan előadta, hogy azok milyen rendkívüli személyi karak¬ter¬re tehetnek szert, ha megtanulnak abszolút lazák és gátlástalanul nagyvonalúak lenni, azáltal például, ha az ostoba szüzességi komplexusaiktól megszabadulnak álta¬la, és éppen annak ellenére, hogy neki felesége és gyermeke van. E módszerével két-három hetente szűztelenített egy-egy diáklányt, amiből volt Istenhidegében éppen elég. A „baráti” kapcsolatot viszont, a szűztelenítési aktus után rendszerint már meg is szakította, lévén, hogy a perverz trófeagyűjtő S. Bandika igazából gyenge szexuális potenciával rendelkező vadász-legény volt, aki nemhogy a szűz lányokat, de a mások által egészségesen „belőtt” felnőtt szeretőit is, akik nem tudtak ellenállni a Franco Nero svádájának, ritkán tudta kielégíteni. A lányok persze, többnyire szerelmesek lettek belé még mielőtt a porhanyós combjaikat, a hosszú, vagy a rövid lábacskáikat szétvetették, és testüket emígy megnyitották volna az ígéretes férfi-test buzogánynak képzelt, de puha tömlőnek bizonyuló szerszáma befogadása érdekében. A jóképű S. András éppen ezekre, az infantilis gyermek-szeretőkbe gerjeszthető férfi-álomképekre alapozta szomorú vadászkalandjainak sikerét – és miután a lányok által nagy él¬mény¬nek képzelt rövid, de véres esemény megtörtént, az így kihasznált lánykák hiába várták a romantikus álom folytatását. Nem csak keserves kiábrándulást, hanem sok évre kiható pszichikai megrázkódtatást jelentett számukra annak a tudomásul vétele, hogy András szemében az ők érzelmi világa, és a számukra különös jelentőséggel bíró szerelmi áldozat, semmilyen jelentéssel nem bír, és, hogy a rendszerint utolsónak is bizonyuló első „nagy” szexuális élmény után a szeretőnek képzelt jóképű hóhérjuk figyelmét már az új áldozat becserkészésének és elejtésének a taktikai kérdései foglalkoztatják.
Edda Barikának azon keményebb idegzetű és szerencsésebb természetű áldozatai közé tartozott, aki nem annyira szerelemből, mint kíváncsiságból feküdt le a perverz skalpvadásszal. Állítása szerint, nem zuhant depresszióba az eset után és nem jelentett lelki traumát számára az a felismerés, hogy szűz-kurvának használták, a szerelem és a mindenfajta érzelem halvány árnyalata nélkül, annak ellenére sem, hogy a tizenöt éves korában megesett szűztelenítése következtében az orgazmus-készsége nem jelentkezett még huszonhárom éves korában sem. Márpedig az aktusnak az ejakuáció előtti megszakításával, vagyis a teljes lelki-szellemi beleélés nélküli közösüléssel, nehéz a kamaszkorban elrontott orgazmus-készséget felébreszteni, még akkor is, ha órákig ügyeskedik ennek érdekében a férfi.
És még ez sem lett volna akkora baj, hiszen, legalábbis a részemről, mindent kom¬penzált a szerelem. Ahhoz, hogy a viszonyunk teljesen elromoljon, még valami kellett és ez nem volt más, mint a viszonyaimba ugyancsak mentetrendszerűen visszatérő anyós probléma, ami rendíthetetlenül megjelent, valahányszor a teljes elköteleződés szintjén szerelmes lettem. Edda édesanyja egy igen egyszerű, de vaskezű és kőszívű székely parasztasszony volt, aki valamikor valamiért a fejébe vette, hogy egyértel¬mű¬en és visszavonhatatlanul szélhámos és megbízhatatlan jellemű kell, hogy legyen min¬den férfi, akinek szakálla van, és aki ráadásul „elvált ember”. Edda szülei falun laktak, de valamilyen gazdasági célból kifolyólag, még a diktatúra idején, lakást vásároltak a városban és Edda ebben a lakásban lakott teljesen egyedül és önállóan már közép¬isko¬lás korában is, de annak még a gondolata is kizárt volt, hogy fiúkkal, vagy fér¬fiak¬kal kísértesse fel magát a lakására, mert az édesanyja kiszámíthatatlan időközökben, sokszor az éjszaka kellős közepén is megjelent a lakásban, hogy őt ellenőrizze. Ez a szokása és a józan paraszti hajthatatlansága, valamint az egyetlen lányával szembeni ellenséges bizalmatlansága soha nem lankadt, aminek az lett a pszichológiai követ¬kez¬ménye, hogy Edda bevallása szerint már Bandikával is inkább csak az anyjával szembeni bosszúállási szándékból vetette el tizenöt évesen a szüzességét. Sőt: még olyat is tett korábban, hogy mindössze az anyja által fölötte gyakorolt terrorral szem¬beni belső bosszúvágyának a kielégítése érdekében, otthon a szülői ház konyhájában folytatott szexuális aktust egy normál házastársi viszonyban élő szomszéd férfival, aki valami kölcsön miatt kereste a szüleit, nem tudván, hogy azok a mezőn dolgoznak éppen. Sajnos ez kőszívű anyával szemben gyakorolt ellenállása, kimerült ezekben az irracionális és csak számomra felfedett bosszúkban. Nem csak hogy az édesanyja soha nem szerzett ezekről tudomást, de Edda semmiféle más szembenállási vagy szem¬beszegülési formát nem merészelt megkísérelni és úgy képzelte, hogy az anyja őt azonnal kirakja a lakásból, ha megtudja, hogy én a szeretője vagyok. Amint mondta, már így is eléggé forróvá vált a dolog, mert egyik délelőtt, bejelentetlenül, azaz anél¬kül, hogy ezt megbeszéltük volna, valamiért felléptem Eddához, és helyette az édes¬anyjá¬val találkoztam. Annak ellenére, hogy igyekeztem a legudvariasabb, de leg¬közöm¬bösebb baráti Balog Ádám szerepét előadni, a józan mama gyanút fogott, és három hétig gyötörte Eddát, amíg az meg nem nyugtatta afelől, hogy tényleg csak egy távoli ismerőse vagyok és nem a szeretője.
Ezt megtudva viszont, már én kezdtem gyötörni Eddát, hogy miért nem mondta meg az igazat és, hogy miért nem mer felvállalni „engem”, hiszen ez nemhogy metafizikai szempontból helytelen, de egyszerű normális polgári szempontból is, és egy huszonhárom éves, felnőtt mérnöknő számára egyenesen megalázó. De falra hányt borsónak bizonyult minden morálprédikáció és én ismételten szerelmi patt helyzetbe kerültem és ezúttal még kegyetlenebbe, mint a Dórával való szerelmi viszonyom idején, kiváltképp, hogy ő is, mint Dóra, Ilonka és Andrea, annak idején, hétvégeken rendszerint hazautazott a szüleihez. A régiektől alig eltérő újabb abszurd állapottól kétségbeestem tehát, és abbéli félelmemben, hogy megint ugyanolyan kilátástalan helyzetbe ragadok, mind a korábbi esetekben, Eddával szemben egyre követelőzőbb lettem. Mind türelmetlenebb és szenvedélyesebb módon követeltem, hogy vállalja a konfliktust és inkább költözzön albérletbe, de ne alázkodjon meg az anyja előtt. Mondtam neki, hogy ha fél az erkölcscsősz anyja kegyetlenségétől, és ha fél, hogy az kirakja a lakásból, tehát ha csak erről van szó, nincsen semmi baj, ott az én lakásom, házasodjunk össze és éljünk önállóan, hiszen átlagos keresettel rendelkező felnőttek vagyunk mind a ketten. Nem, erről szó sem lehet, ő nem akar itt maradni ebben a városban, ebben a koszos Romániában, ő itt hagyja az egész koszfészket, és elmegy Magyarországra. Már fel is vette a kapcsolatot egy ottani textilgyár igazgatójával, akinek szüksége van jól képzett és művészi ambíciókkal rendelkező tervező¬mérnök¬re. És a kettőnk viszonyával mi lesz? Ő nem tudja, csak azt tudja, hogy minden áron el akar menni innen, lehetőleg minél messzibbre, mert ez a város és ez az ország számára nem megfelelő hely. Ez nem történik meg azonnal, de úgy érzi, hogy amennyi¬ben férjhez megy, és családot alapít, a fiatalkori és az egyetemista korában szőtt sza¬ba¬dulási álmai és a normális életet ígérő külföldi jövője szertefoszlanak, és ő beragad az itthoni sivár és kietlen, normális emberi perspektívák nélküli életbe. Amikor az érzelmei felől kezdtem kérdezni, végül sírni kezdett és azt mondta, hogy erős lelki¬isme¬ret-furdalása van miattam, mert érzi, hogy én jobban szeretem őt, mint ő engem, és amiért nem tud nekem annyit nyújtani, mint amennyit én megérdemelnék. Ezzel tel¬je¬sen le voltam szerelve, semmiféle racionális megoldáshoz vezető érvem nem lehetett.
Minden frissen felhalmozott misztikus tudásom ellenére, ennek az újabb, de a régiekkel teljesen egybevágó ördögi körnek az ugyancsak legyőzhetetlennek látszó újabb jelentkezése, az újabb kilátástalansági és a tehetetlenségi érzet, lecsüggesztett és kétségbe ejtett. Bármennyire meghatódtam, amikor könnyek között elmondta, nem hittem el neki, hogy a mi különböző érzelmi fokon megélt szerelmünk az igazi oka annak, hogy nem találkozhatunk, és nem lehetünk együtt annyit, mint amennyit én szerettem volna, hanem az egész együttlétünk alá van rendelve az édesanyjától való vak félelmének. Dühített a szüleivel szemben fenntartott erkölcsi-gazdasági korrup¬ciója, hiszen mérnöki fizetéséből egy albérleti szobát is kivehetett volna, mindaddig, amíg a szülei megpuhulnak, vagy eldönti, hogy el megy-e külföldre, vagy marad. Különben is, annyit már megtanultam a korábbi nehézségekből, hogy a legkemé¬nyebb szívű szülők is rendszerint fel szokták adni a hipokrita erkölcsből eredő engesz¬telhetetlen magatartásukat, amikor azzal a felnőtté vált gyermeküktől való végleges elszakadást kockáztatják.
Végül, az anyjáéhoz hasonló csökönyösségét tapasztalva, mind kegyetlenebbül vádoltam Eddát a gyávasága miatt és az elengedni, elválni képtelen skorpiói természetemhez méltóan háromszor elváltam tőle örökre és újból visszatértem hozzá, mindaddig, amíg meg nem unta hőbörgéseimet és nem közölte velem, hogy nem akar többet látni. És különben is, szerelmes lett egy másik férfiba, de nem mondhatja meg, hogy kiről van szó. Nem hittem el neki és az egészet ürügynek képzeltem. De a meglepő hirtelenséggel kialakult új kapcsolat valóság volt, még akkor is, ha én se¬hogy nem tudtam elfogadni komoly szerelemnek, és nemcsak azért mert ismét a féltékenység poklába kerültem. Az Edda új szerelmi partnere ugyanis egy rendezett családi életet élő, több gyermekes munkatársa lett. Azért nem hittem, hogy valós szere¬lmen alapul a kapcsolatuk, mert meg voltam győződve arról, hogy a hirtelen történő felváltásom nem egy erősebb szerelmi vonzódásnak tudható be, hanem a kon¬fliktuskerülő Edda kényelem-szeretetének és szellemi gyávaságának az eredmé¬nye. Egy több gyermekes családapa, szerető ugyanis semmiféle elvárást nem támaszthat a fiatal és magánéleti viszonyai szintjén szabad nővel szemben, és így a férfi semmiféle szemrehányást nem is tehet neki azért, hogy megalázó viszonyban él a szüleivel és nem hántogathatja fel neki az anyjától való félelméből eredő megalázkodást, személyi-tudatát romboló szorongásait. Így, félig féltékenyen, magamon és Eddán is szánakozva-tehetetlenül néztem, hogy az a nő, akit én három hónappal korábban még az ég által küldött, megváltó angyalnak néztem, akiért én minden szexuális kalandvágyamat egész életemre feladtam volna, és akitől végre nagyon szerettem volna, ha gyerme¬ke¬im születnének, egy steril kapcsolatban őrli fel fiatalságát és lakásában gubbasztva várja, hogy a szeretője mikor talál megfelelő ürügyet arra, hogy a családjától elszökhessen és vele lehessen néhány órára.
Sebzett méltóságomból eredő féltékenységem egyre több területet adott át lel¬kem¬ben a megértő szánakozásnak és ezáltal, talán a szeretetnek is. Biztos, hogy még mindig volt ebben az érzésemben rengeteg egoizmus is, de tény az, hogy már a zsön¬ge metafizikai tudatosságom és szellemi fegyelmem kezdte legyőzni a nehéz Skorpió természetemet, és már nem haragudtam Eddára úgy mint Ritára, vagy Andreára, hanem valamiképpen meg akartam menteni attól, hogy az életét tönkretegye. Ezért leveleket tettem be a postaládájába, amelyekben leírtam számára, hogy ebben, a til¬tott jellege miatt bizonyára rendkívülien romantikus és izgató kapcsolatban, milyen kilátástalan jövő várja, amikor éveken át, nemcsak a családtól lopott egy-két órára szeretne a szeretett férfival lenni, hanem szeretné azt maga mellett tudni ünnep¬napo¬kon és a hosszú hétvégeken is, amikor nem találkozhat vele a közös munkahelyen. Akkor, amikor kuksol egyedül a megbízható gyermek szerepéért járó kényelmes szülői-lakásban, és arra gondol, hogy szeretője épp önfeledten játszik a gyermekeivel, vagy szeretkezik-e a feleségével, miközben évek óta ígéri neki a feleségtől való válást, és esze ágában sincs elválni, hiszen a gyermekek és a család egysége és a gyermekek lelki zavartalansága fontosabb számára és sokkal többet nyom a latban, mint az Eddához fűződő esetleges szerelme.
Új tudásomnak köszönhetően tehát, ez a szakítás már nem viselt meg annyira, mint a korábbiak, de a végső szakítás után négy héttel máris igen kietlen lelki-tudati állapotba kergetett a szexuális kielégületlenség. Éreztem, hogy itt azonnal kell valamit cselekedni, már csak azért is, mert tapasztalatból tudtam, hogy a több hetes szexuális kapcsolat nélküli időszakok számomra pszichózisszerűen az élet teljes hiábavalóság¬nak állapotát és a sivár kietlenség nyomasztó érzetét szokták a lelkembe idézni. Metafizika-asztrológia oktatói minőségemben viszont, már csak saját magammal szemben sem akartam semmiféle korrupciós, érzelmeket hazudó, lányszédítő szél¬hámos¬kodásba belemenni. Ezért fogtam magam és eldöntöttem, hogy ugyanolyan nyíltan játszva, mint Jutkával, de a jövendő partnerrel szembeni felelősséget éberen gyakorolva, a friss hallgatóim közül választok partnerül olyan nőket, akik érdeklő¬dőb¬bek, nyitottabbak és intelligensebbek. És amennyiben nincs más partnerük, néhány baráti beszélgetés után, aminek során értésükre adom, hogy nem csak elméleti szinten hiszem azt, hogy mennyire fontos az életben az, hogy hazugság és korrupció nélkül élhessen az ember, felajánlom, hogy minden érzelmi ámítgatás és önámítás nélkül legyünk szexuális partnerek. Három közül az egyik szabadkozott, mert volt valami távoli és zavaros szerelmi ügye, kettő viszont örömmel vette ajánlatomat s így a folytonosan égő szerelmi poklom fiziológiai részét részben sikerült felszámolni. Így, ha helyzetem nem is volt rózsás, de lelkileg legalább egyensúlyban és biológiailag a felszínen maradhattam.
Ez a semleges, a testi szintű kielégülést biztosító helyzet, sok fiatalembert és érett férfit megelégedéssel töltene el. De nem elégített ki engem, akiben a Skorpió kegyet¬len becsvágya és nyughatatlan, szerelmi tragédiákra éhes természete égett. Mihelyt magamra maradtam és nem volt valami fontos elvégzendő dolgom, vagy megfejteni való metafizikai-asztrológiai kérdésem, állandóan csak az Edda visszatérésére, jobb esetben az idő kútjába rekedt élettársamra és jövendő, „csakis ideális” feleségemre gondoltam. Azt idéztem meg lelkemben, nemcsak az önkéntelen fantáziálásaimmal, hanem a mágia eszközeivel is, amelyekről még nem tudtam, hogy nem csak eredmé¬nyes, de sikeres eredményeivel, éppen olyan terhes is lehet. Nem tudtam, hogy az általa elért eredmények és könnyű sikerek újabb terheket, megoldandó életfeladato¬kat és nem kevés szenvedésbe, fáradságba kerülő lelki próbatételt is hoznak be az ember életébe.
A sok intenzív képzelgés és reménykedés tehát, karácsonyra meghozta végre a sóvár szerelmi szomjamnak, a fene-nagy boldogságról szőtt magányos álmaimnak és tudatos imádságaimnak materializálódását. Emesével nem csak hogy majdnem min¬den bolygónk kötődött valamilyen fényszöggel a másik születési képletében álló boly¬gókhoz, hanem az Ascendenseink is szemben álltak egymással, ami azt jelenti, hogy személyiségünk hosszú távú életstratégiákban gondolkozó és felelősségvállaló részé¬vel, egymásnak a mindenki és minden előtt (Isten, ember és közösség előtt), nyíltan vállalt potenciális élettársi-házastársi életkörébe estünk a sors-struktúrák szintjén. Ez azt jelenti, hogy ellenállhatatlanul, mondhatni elemien vonzódtunk egymáshoz, de nem¬csak ösztönök szintjén, hanem felnőtt, tudatos lényünkkel is. Az asztrológia elmé¬lete szerint ideális házasság és sírig tartó boldog szerelmi viszony kellett volna legyen ebből a kapcsolatból, amennyiben a veres kókis meséje nem jelenik meg újra és Emese a személyét és szabad akaratát nem rendeli alá végig a vele öntudatlanul házastársi viszonyban élni igyekvő művész édesanyja akaratának. Pontosabban, amennyi¬ben a szerelmeit maga mellől mind elmaró édesanyja hagyja, hogy Emese ön¬álló emberként éljen és tudatosan, vagy öntudatlanul, nem követ el mindent annak érdekében, hogy manipulálja egyetlen lánya személyiségét és burkoltan, vagy nyíltan irányítgassa azt az általa elképzelt boldogság irányába. Márpedig Mária meg¬ítélése szerint, ez a nagy boldogság, az operaénekesi sikerek és az előadóművészi kar¬rier fényességes színpadán várt kitárt kapukkal Emesére. Mária a Vízöntő jegyében szü¬le¬tett személyek tipikus bélyegét viselte magán. Színpompás, nyughatatlan, ener¬gi¬kus, zseniális ötletekkel teli, egzotikus, álhatatlan, sors-helyét és szerelmét soha meg nem találó, sikeres, de boldogtalan, közkedvelt és magasra értékelt, szomorúan ma¬gá¬nyos opera énekesnő volt, akinek a színpadon kívüli döbbenetesen sivár és kietlen. Szerinte a magány és az egyedüllét elhanyagolható mellékkörülmény volt a színpadi sikerek „felemelő” és varázslatos élményeihez képest. Az Eddával egyidős Emese viszont, aki mellette élt huszonhárom éven át, soha nem hitte el ezt neki és egyáltalán nem énekelt szívesen, habár soha nem mondta meg ezt nyíltan az anyjának. Éjszakán¬ként nyöszörögve, panaszosan énekelt álom közben, mintha kegyetlen álomördögök kényszerítenék őt arra, hogy énekeljen. Soha nem tudtam meg, hogy Mária azért énekeltette-e Emesét, hogy ez által uralkodhasson rajta, vagy azért tett meg mindent és azért nyúlt még a fekete mágia eszközéhez is annak érdekében, hogy a lánya személyét teljes mértékben uralhassa, hogy azt a rivaldafényeknek a számára mindennél többet érő, varázslatos fókuszába emelhesse?
Megismerkedésünk idején Emese, épp egy Mária által ismerősi alapon elintézett ösztöndíjjal tanult nyugaton és, amint később nekem elmesélte, ott jeget szopott és tu¬datosan öltözött nyáriasan télvízi idején és mindent egyebet elkövetett annak érde¬kében, hogy torka gyulladásban legyen, és lehetőleg minél kevesebbet kelljen énekel¬jen. A Mária által kiügyeskedett ösztöndíjas énekes-képzési lehetőséget csak azért fogadta el, hogy külföldön távol lehessen az anyjától. Mert Oroszlán szülöttként, a jegyének a másik véglete: a félénk és bátortalan megtestesítője lévén, nyíltan csak ritkán és alkalomszerűen mert az anyja akaratával szembe szegülni, aki ilyenkor böl¬csen elnézte lányának ezeket a „múló szeszélyeit” és a vihar multával, szép lassan, elkezdte az aknamunkát, aminek végén Emese egyszer csak azon kapta magát, hogy újra énekel.
Mivel Emese Nyugat-Európában tanult, nem őt ismertem meg előbb, hanem Máriát. Bár megszoktam, hogy más városokban előadások után mindig akad egy-két lelkes ember, aki föltétlenül és ott azonnal meg akarja velem megbeszélni élete misz¬ti¬kus élményeit, mégis, szinte ledöbbentett, ahogy kedvesen, de ellentmondást nem tűrően Mária valósággal „felrendelt” másnapra a Bagolyvári lakására, azon meta¬fizi¬ka-előadásom után, amelyen életemben először az egyetemes törvényekről beszéltem egy számomra egészen idegen, többnyire román anyanyelvű hallgatóság előtt. Rész¬letesen és félreérthetetlenül elmagyarázta, hogy hol lakik, megadta a telefonszámát és meghagyta, hogy föltétlenül menjek el hozzá másnap délután háromra, mert halaszthatatlanul fontos dolgokat kell velem megbeszéljen. Annak érdekében, hogy ezek az előadások ne színpadi produkcióként maradjanak meg a hallgatóság emléké¬ben, a META-nál, az volt a szokás, hogy előadás után, a kíváncsibb és a lelkesebb hallgatókkal elmegyünk sörözni, és ott nyugodtan válaszolgatunk akár a személyes jellegű kérdésekre is. Mondtam is Máriának, hogy tartson velünk, és ott megbeszé¬lünk mindent. Persze, hogy ő velünk jön, de attól függetlenül ragaszkodik a másnapi négyszemközti beszélgetéshez. Így hát már csak kíváncsiságból is igyekeztem úgy rendezni a másnapi programomat, hogy tényleg elmehessek hozzá. Szexuális ka¬land¬ról szó sem lehetett, hiszen annak ellenére, hogy bizonyos üdeséget és rengeteg fiata¬los energiát őrzött még a lényében, Mária akkoriban már a hatvanon messze túl volt. Ez a meghívás azért jelentős, mert tudom, hogy haláláig tartóan megbánta később ezt a tettét, hiszen akkor és éppen őáltala szereztünk Emesével egymásról tudomást. Majd¬hogynem abszurd módon, végül is Emeséről volt szó mindvégig. Bármiről is kezdtünk el beszélgetni, ő végül másról sem beszélt nekem csak Emeséről. Mintha egy ellenállhatatlan erőtől lett volna kényszerítve, önkéntelenül, mint egy profi kerítőnő, Mária valósággal betuszkolta kíváncsiságom látókörébe a lányát. De hiába mutogatta nekem fényképeken a szép termetű lánya baba-arcát, mert az számomra akkor úgyis csak egy külföldön tanuló, jövendő operaénekesnőt jelentett, aki messze távol állt az én jövendőbeli élettársammal kapcsolatos elképzelésektől.
Azt, hogy éppen ez a fonák eset szolgál arra, hogy a sors kikerülhetetlenné és visszavonhatatlanná tegye a lánnyal való találkozást, egyáltalán nem volt, amiből kikövetkeztessem. És mégis, mintha valamit megsejtettem volna. Mária megrendelte mindkettőjük horoszkópját, de a Emese születési óráját illetően bizonytalan volt, mivel ő az életében mindent érzelmi és indulati alapon működött és ezért a lánya szü¬letése is arról maradt számára emlékezetes, hogy a születést követően milyen későre érkezett meg a kórházba az ő igazgató-férje és így a születési időpontot sokkal korábbra tette, mint ahogy azt két év múlva, az igazság-vizslató skorpiói szenve¬dé¬lyemtől hajtottan, asztrológiailag visszakerestem. Észlelve a „szürke homályt”, elfo¬gad¬tam a rendelést, de úgy gondoltam, hogy a Emese számára nem készíthetem el a személyi horoszkópját mindaddig, amíg személyesen vele nem beszélek, ami az csak két hónap múlva, a téli szünidő alatt lesz lehetséges. Ennek ellenére, Istenhidegébe visszatérve, azonnal elfogott a kíváncsiság és különböző születési időpontokkal kísér¬le¬tezgetve, telefonon kértem Máriától újabb információkat a lány természetére vonat¬kozóan. Persze mindezzel semmire sem mentem, mert annyira korai időpontot adott, hogy az szerint Emesének Skorpió, vagy maximum Nyilas Ascendenssel kellett volna születnie, holott látható módon egyik sem volt jellemző sem Emesére, sem a sors-történetére. Sok éves asztrológusi tapasztalataim és tudásom gyarapodása alapján utó¬lag rájöttem, hogy Vízöntő volt Emesének az Ascendense és ez fokozta a kettőnk közti találkozás szükségességét. Megsejthettem tehát valamit, mert célirányos tudatos¬ság nélkül, de elküldtem Máriának egy Katalógust a legutolsó képkiállításomról, amelynek metafizikai hangvételű bemutatkozói fülszövege mellett (és amelynek a metafizikai kicsengését csak akkor fedeztem fel, amikor ténylegesen megtudtam, hogy mit is jelent a metafizika) egy jól sikerült profil-fényképem állt. Utólag tudtam meg, hogy a Katalógus-prospektust Mária elküldte a lányának a nyugati egyetemre. Emese utólag mesélte el, hogy amikor a fénykép melletti szöveget elolvasta, azt mond¬ta magának félhangosan, hogy „Ez az én élettársam”. – Így. Ennyire határozottan.
Emese, akit Eddánál is szebb és „tündöklőbb” szellemű nőként ismertem meg, homlokegyenest fordítva volt betéve Oroszlán csillagkép szellemi erőterébe. Néha meglepően egyértelmű és határozott tudott lenni, de az anyjával való kapcsolatában az infantilis viselkedés és a gyávaságig menő konfliktuskerülés volt rá jellemző. Ez az anya jelenlétében történő személyiség-vesztés, a teljes talajvesztésig terjedt, és olyan¬ná vált, minthogyha kokainnal lőtték volna be, amikor az anyja hangját meghallotta a telefonban, vagy ha a Mária közelébe került. Amennyire méltóságteljes sugárzást biztosított számára a szépségét megemelő „királynői termete”, annál fonákabban ha¬tott az automatikus infantilizmusa és bizonytalansága, amikor az édesanyja közelébe került. Az anya jelenléte egy szempillantás alatt „gyermekké tette”, de ezt a később egyre idegesítőbbé való jellemvonását, a kezdetben vettem észre. Végül is karácsony előtt találkoztam vele, amikor újból előadást tartani mentem Bagolyvárra és otthon¬ról egyetlen szervezőt sem értem el telefonon, akihez az éjszaka közepén, amikor a vonat érkezett, elszállásolásra jelentkezhettem volna. Eszembe jutott Mária, hát megcsengettem hogy megkérdezzem, tud-e fogadni, mert különben a bagolyvári állomáson kell töltenem a fél éjszakát, ha az itthonról való indulásig nem kerül telefonközelbe valamelyik ottani META-s kolléga. Mária habozás nélkül fogadott, ha¬bár akkor csak egy szobával rendelkezett, amelynek az egyik ágyában a hűlése miatt idejekorán hazaérkezett Emese aludt éppen, de szükség rendet bont..., ő amúgy is a konyhában álló paraszt-ágyban szokott aludni. A Emesével való első találkozásom majdnem semmit nem jelentett számomra. Nem tudhattam, hogy ő más személy, mint amit a „külföldi-ösztöndíjas” státuszából és a bizonytalanul megrajzolt horosz¬kóp¬jából kikövetkeztethettem. Mindössze az a misztikus vonzódás motoszkált bennem, amit a racionális tudatommal igyekeztem csitítani és elaltatni.
Azt észleltem mindössze, hogy magas termetű mosolygós lány és, hogy az arca csak¬ugyan bájos, amint az anyja által mutogatott fényképeken, ráadásul csillogó, jó¬hiszeműséget és jóindulatot sugárzó halvány kék szemekkel. Érkezésem után, vala¬mennyit aludtunk a nagyszoba különböző ágyain és másnap délelőtt megbeszéltük a Mária horoszkópját és a Emese horoszkópjának feltételezett változatait. Később tud¬tam meg, hogy Emese, jeget evett annak érdekében, hogy ne kelljen énekelnie a zene-fakultás karácsonyi ünnepségén és ezért tényleg lázas volt, úgy, hogy amint később elmondta, csak annyit értett az egyetemes törvényekről szóló, délutáni előadásom¬ból, hogy ő egyre szerelmesebb. Én viszont akkor nem vettem észre ezt és nem akar¬ván a vendégjoggal visszaélni, a késő esti vonattal hazautaztam, de miután haza¬érkez¬tem, annál inkább begerjedtem. Ugyanis az előadás után, mielőtt az éjféli vonatom¬hoz elindultam volna, kettesben maradtam Emesével a konyhában, miközben Mária aludt a szobában és akkor döbbentem rá, hogy Emese egyáltalán nem az a személy, akire én következtettem abból, hogy külföldön tanul és rivalda-fények elé készül áll¬ni. Egy irracionális érzés fogott el, hogy nem szabad elválnom tőle, de hát fegyel¬mez¬tem magam, nem árultam el neki a helytelennek érzett vágyamat és kimentem annak rendje szerint az éjféli vonathoz. Másnap visszahívtam őket telefonon és felajánlottam mindkettőjüknek, hogy vegyenek részt a META által a városunkban rendezett, szil¬vesz¬terrel egybekötött téli táboron, úgy, hogy közben aludhatnak nálam.
Az ötletben nem volt semmi kivetnivaló, sőt: a legnormálisabb dolog volt, amit tehettem, miután ilyen körülmények között ők is befogadtak engem „idegenként” éjszakára. Igen ám, de mielőtt ez, a meghívási lehetőség eszembe jutott volna, miután a Bagolyvári állomáson az éjszakai vonatra felszálltam, hirtelen az a kényszer¬képze¬tem támadt, hogy Emese ott van velem a fülkében, és arra kér, hogy a horoszkópját elemezzem és minél hamarabb derítsem ki az Ascendensét és ezáltal tárjam fel a sors-rendeltetését. Elővettem, hát a születési adatait is tartalmazó rajzokat és miközben játszadoztam a különböző születési időpontokkal, amelyeket akkor még nem mertem három órával felkerekíteni, arra lettem figyelmes, hogy már nem is a Emese Aszcen¬densét keresem, hanem önkéntelenül hasonlítgatni kezdem az ő bolygóhelyzeteit az én horoszkópom bolygóállásaival. Hmm, ez érdekes. Igen…, nagyon érdekes... Sőt…, nézzük csak, hát még az is? Nos, ez egészen furcsa… Azt a mindenségét neki! Hát persze..., hát ezért érzem úgy, hogy…, nézzük csak meg jobban... Azt, a rézangyalát! Mit ad Isten, Emese horoszkópjának minden bolygója fényszög kapcsolatban állt vala¬milyen módon az én horoszkópom bolygóinak valamelyikével. Ha nem pozitív fény¬szöggel kapcsolódnak egymáshoz, akkor vagy szemben állnak, vagy durván kvadráttal provokálják, vagy együtt állnak az én horoszkópom bolygóival és persze fordítva: az én bolygóim, szintén provokálva fényszögelik a Emese horoszkópja majdnem min¬den bolygóját. Főként a Napok és a Holdak fényszögelték kihívóan egymást, ráadásul az Oroszlán Aszcendensem együttáll az ő Napjával. Márpedig az én születési órám hétszeresen és minden szempontból ellenőrzött, de az ő születési napja is biztos. Hát persze... Emese és Edda születésnapja között mindössze két hét a különbség és ezért ismétlődik a lassabban haladó bolygók közötti provokáció. Edda viszont a Szűz jegyében született, nem az Oroszlánban és így a nyers egyéni természetének a spiri¬tuá¬lis jellege egészen eltért az én Ascendensem által jelölt felnőtti természetem színétől, ezért nem volt szükség arra, hogy tovább őrlődjünk az egymás sors-malmában.
Hirtelen mindent megértettem. Megértettem a halvány sors-sejtelmeket, a véde¬ke¬ző eszem által a tudattalanom legmélyére nyomott, irracionális fantazmaként felvillanó, szerelmi reményt és a Mária konyhájában hirtelen rám törő elhárítani vágyását az elválásunknak. A tudattalan ellenkezést és a félelmet, amiért el kell válnunk. És másnap, teljesen kipihenten, nagy rajzlapokra és egészen pontosan felrajzoltam mind¬kettőnk asztrogramját és még több bolygó kapcsolatot fedeztem fel, és még jobban kezdtem félni. Mármint attól a gondolattól, hogy esetleg nem jönnek el szilveszterre, és én többé soha nem találkozom Emesével. Újból és újból összehasonlítottam a két horoszkópot és mértani pontossággal, az összes szabályok figyelembevételével raj¬zol¬tam egy harmadikat is, amelyen az ő horoszkóp elemeit az enyémre helyeztem. Nem tévedtem: azon kívül, hogy a főbolygók egyértelműen „provokálták” egymást, mind több és több fényszög-kapcsolatot és együttállást fedeztem fel a két horoszkóp között, olyannyira, hogy a végén már abszurdnak tűnt az egész, hiszen egyetlen asztrológiai kézikönyv sem tesz ilyen egymásba szegezett horoszkópokról említést.
A karácsony úgy telt el, ahogy akkor eltelhetett: a polgári kereszténység barbár hagyományai által az eredeti jelentéstartalmából kiforgatva, eredeti értelmével ellen¬té¬tessé téve és édesanyám érzelgős ünnepélyességével támogatott pragmatikus (hasz¬nos!) ajándékával nevetségessé koronázva. Éjfélkor elmentem a templomi misére, de nagyon silánynak, csaknem giccsesnek találtam a fiatal pap hit-gerjesztő szózatnak szánt, fűtött szónoklatát, amelyből egyetlen következtetést vonhattam le csupán: a jámbor lelki vezérnek halvány gőze nincs, hogy miről beszél, és ő is, mint idősebb társai, a valóságos hit hiányában, be kell gerjessze magát annak érdekében, hogy önmagával és híveivel elhitesse azt, hogy neki nagy a hite. Mivel amúgy is jó hátul álltam, nem vártam meg az ünnepi mise végét és kiléptem a fagy-csillagos éjszakába. Mivel azokon kívül, akik nem maradtak otthon, a város és a városhoz csatolt falvak lakossága a különböző templomokban áhítatoskodott, meghitt, bensőséges csendben gyalogolhattam hazafelé a csillagokat nézve, és a csendnyugalomban úszó határtalan csillagvilág egyértelműen jelezte számomra, hogy mit is kellene tennie az embernek karácsonykor. Biztos voltam abban, hogy ez, a megsejtett boldog karácsony, jövőre lehetővé válik számomra, és a szeretet melege beköltözik az életembe. Egyedül megittam a vacsorától maradt bort és lefeküdtem. Másnap telefonált Emese, hogy az édesanyja nem tud jönni táborba, csak szilveszterre, ő viszont eljön, és ha minden jól megy, megérkezik már másnap este. Akkora izgalom fogott el, hogy nem tudtam, mit kezdjek magammal. Neki fogtam takarítani, mosni és mosogatni, hogy a remény¬ke¬désen és az álmodozáson kívül valami értelmeset is tegyek.
Eldöntöttem, hogy ha megérkezik Emese, nem köntörfalazok, és nem udvarolok neki, hanem becsületes módon tájékoztatom, arról, amit az Ascendense keresése közben, a két horoszkóp „objektív” összehasonlítása alapján felfedeztem. Hogy a lehető legnagyobb tárgyszerűséggel, minden manipulációs lehetőséget kizáróan, azonnal mindent elmondok és feltárok számára abból, amit az akkori tudásommal a két horoszkóp összehasonlításából kikövetkeztethető. Nem ravaszkodok tehát, és nem ámítom sem őt, sem magam. Vagy megmondja, hogy ez az elmélet nagyon szép, fantáziadús és igen kedves, de azért mégsem kellene ennyire komolyan venni, és vannak még gyakorlati kérdések is és így tovább..., vagy..., vagy, igazából fogalmam sem volt arról, hogy mit is jelenthetne ez a vagy, hogy mit is mondhatna Emese mást, hiszen mindkettőnk helyzetében és állapotában, csakis a legésszerűtlenebb, minden gyakorlati józanságot és megfontolást félresöprő, „dupla, vagy semmi"-t jelenthette. Vagyis egy olyan ésszerűtlen életfordulatot mindkettőnk, de főként az ő életében, amely maximális anyagi és társadalmi kockázattal, valamint az ő környezete részéről az azonnali félkegyelművé nyílvánítás következményével járna.
Javaslatára úgy egyeztünk meg, hogy nem kell kimennem elébe az állomásra, mivel külföldi városokban, különböző, Romániából és Magyarországról emigrált isme¬rősöket és albérleteket keresve, erős tájékozódási képességre tett szert és egyébként is járt már Istenhidegében. Ezért már azokat az edényeket mosogattam kínomban, amelyeket nyolc éve, a régi családi házunk lebontása után, egyáltalán nem használtam és ott porosodtak a kamrában. Persze, késett a vonat vagy két órát, de szerencsére nem tudtam, hogy mikor kellene érkezzen és végre csak felhangzott a bejárati ajtón a kopogtatása. Emese bejött és kedves ismerősként üdvözöltük egy¬mást. Ez volt az állapot, amikor mindkettő tudja, hogy szíve szerint mi kellene követ¬kezzen, de még egyik sem biztos a másik hozzáállásában és annak ellenére, hogy mindkettő hisz a vágyainak beteljesedésében, a megvalósulásban, legalábbis annak valamilyen módozatában, mindkettő feszült önfegyelemmel várja, hogy tisztázódjon a helyzet, illetve, hogy derüljenek ki a másik érzelmei és viszonyulása. Igyekeztem természetesen viselkedni, miközben éreztem magamban a feszültség egyre sürgetőbb megszüntetésének a vágyát, de ez oly erős volt, hogy nem tudtam felmérni: Emese ugyanúgy érez-e, mint én? Amint korábban eldöntöttem, mielőtt még kedveskedő és természetellenesen semleges udvariaskodássá, vagy ostoba udvarlássá romlott volna a beszélgetés, megkértem, hogy üljünk a dolgozó asztalomhoz. És ezután minden bevezető nélkül kezdtem értelmezni, magyarázni előbb az ő horoszkópját, majd előrebocsátva azt is, hogy ezzel a tudással – mármint azzal, hogy a horoszkópja által belelátok az érzelmei világába, a problémáiba és a szenvedéseibe – nekem nem sza¬bad visszaélnem, amennyire higgadtan csak lehet, elmagyaráztam az ő horosz¬kópja és az én horoszkópom közötti összefüggéseket. Amikor az asztrológusi értelmezé¬sek¬nek végére értem és megkérdeztem, hogy szerinte igaz-e mindez, vagyis, hogy ő érezi-e mindezt, farmerbe bujtatott hosszú lábaira mutatott és szelíden mosolyogva mind¬össze ennyit mondott:
– Nézd meg, hogy remegnek. És nézd a kezemet is, hogy remeg. – Persze, hogy azonnal megfogtam a kezét és azonnal magamhoz öleltem amennyire különböző székeken ülve lehetett, negyvenöt fokos szögben és a közbeeső asztalsarkat, ahogy lehet kikerülve. A csókolózáshoz ez a pozíció, és ez a sarok fölötti ölelkezés az első percek elteltével alkalmatlannak bizonyult, ezért felálltunk, de nem sokáig. Igaz, hogy Dórát is sokszor zavaróan nagy nőnek találtam termete szerint az én közép-magas¬sá¬gomhoz képest, de Emese enyhén nála is magasabbnak bizonyult és ez új volt még számomra: mintha ágaskodnom kellene ahhoz, hogy a száját jól elérjem. Ez viszont, csak a szokatlanság miatt zavart és nem csak e zavarom miatt dőltünk hamarosan az ágyra. Boldognak boldog voltam, de nem bódult, amikor a Emese farmerét és az én nadrágomat is rendesen lehúztuk, és teljesen belé hatolhattam végre. Számomra ez, a spirituális éberségben fogant egyesülés volt az igazi karácsony és nem a két nappal korábbi tömeg-bódulat.
A META téli táborai akkoriban abból álltak, hogy a gazdasági titkár kibérelte az egyik iskolaközpont kollégium épületeit és a hozzá tartozó nagy étkezdét, és azok kantintermében szilveszter előtt és szilveszter után négy nappal, minden este, vacsora előtt és vacsora után Máté, a META elnöke, két-három órás előadást tartott az átlag¬ban négyszáz főt számláló, teljesen nyugodt és csendes, különböző korú, nemű és nemzetiségű személyekből álló és megvilágosodni vágyó seregnek. Az, hogy négyszáz ember, egymással természetes-halkan beszélgetve, tökéletes nyugalomban tudott akár órákig is várni, azért is volt fantasztikus élmény, mert őket arra, hogy csendben le¬gye¬nek soha, senki nem kérte. A tábor a gyakorlati és adminisztrációs megszervezésében általában mi, helybeli METÁ-sok oroszlánrészt vállaltunk, ami alól nem is akartam kibújni, de megkértem a kollégáimat, hogy most nézzék el nekem, ha egész nap nem a kantinnál, vagy a kollégiumok körül sürgölődök, és csak az előre eldöntött fontos és elengedhetetlen tennivalókat és hivatalos ügyintézéseket látom el és hajtom végre. Így táborszervező is voltam, de ugyanúgy boldog szerelmes is, külön -külön, de mégis egyszerre. Ő ugyanis csak annyira kapcsolódott be a tábor életébe, hogy az esti előadásokat velem együtt meghallgatta és persze a közös vacsorákon is részt vett. Nem kis futkosásomba került ez a két helyen levés majdnem egy időben. Ezért, ami¬kor együtt voltunk és nem aludtunk, többnyire szeretkeztünk, mintsem beszélgettünk. Így majdnem semmi konkrétat nem beszéltünk meg a jövőre vonatkozó elképze¬lé¬seinkkel és szándékainkkal kapcsolatosan és nem is vetettük fel a kérdést a „mi ket¬ten hogyan lépünk tovább, ha már így vannak a dolgok?” című, közös jövőnk kilátá¬saival kapcsolatban. És a tisztázás még inkább elmaradt, miután megérkezett Mária és már az is nagy vívmánynak számított, hogy nem tanúsított semmiféle ellenvetést, amikor Emese megmondta neki, hogy mi együtt fogunk aludni a nagyszobában és ő külön a kicsi szobában. Kívülről semmi észlelhető változást nem mutatott a hozzám való viszonyulásában, mintha szerinte is ez lenne a dolgok természetes rendje, holott mind az intuíciója, mind a gyakorlati esze szerint nagyon is kellett tudnia azt, amit mi Emesével még remélni sem mertünk akkor, mivel nem beszéltünk erről egymás között nyíltan. Ti., hogy a mi kapcsolatunk nem egy szimpla szexuális viszony, hanem egy olyan végzetes sors-provokáció által okozott egységesülési vágy következménye, ami komolyan veszélyezteti a Emesének még el sem indult operaénekesnői karrierjét. Talán úgy képzelte, hogy úgy van ez, mint az operákban és mi rengeteg hónapon keresztül kibírjuk egymás nélkül és szexuális kapcsolat nélkül az életet, amíg Emese befejezi külföldi és belföldi tanulmányait? Nem, Mária egyáltalán nem volt ennyire naiv, de valamilyen kecske is jóllakik, káposzta is megmarad megoldásba mégis reménykedett, mert semmiféle ellenállást nem tanúsított és egy kétkedő, bizony¬talan¬kodó megjegyzést sem tett a közös jövőnkre és a szerelmi kapcsolatunkra vonatkozó¬an. Vagy mindössze nem akarta elrontani az ünnepi-szerelmes hangulatunk meghitt varázslatát?
Sem én, sem Emese nem tüntettünk azzal, hogy különösebben kimutassuk a kül¬világ előtt az egymás iránt érzett elemi vonzódást. Pedig az igenis létezett és áramlott minden irányból és nem csak a horoszkópjainkból kiolvasható karmikus meghatáro¬zódás következtében. A lelki, szellemi és ösztönös vonzódások mellett, a hibás neveltetésünk is, aminek úgy tűnt, hogy mindketten jól látjuk a fonákját, vagyis az a humor, amivel a szokványos polgári élet-koncepciókat, törekvéseket és játszmákat kívülről: semleges alapról szemléltük mindketten, a maximális szellemi testvériség lehetőségével bíztattak. Amint mesélte, főképp azért örült nekem, mert általam nem egy érdekes, de magánemberként megbízhatatlan művésszel, nem egy zene szak¬értő¬vel, és végképp nem egy sznobbal és nem egy zene fanatikussal, nem egy szeszélyes zsenivel, tüdő- vagy májbajos virtuózzal találkozott. Ilyen férfiak vették körül külön-külön az egymástól elvált apját és anyját és az ilyenektől már borsózott a háta. Egy egészséges férfira talált, aki művész ugyan, de egyáltalán nincs meghatódva sem a tehetségétől, sem a művészettől. Én viszont, egy olyan művelt, de nem sznob, és minden irányba nyitott, egészséges humorérzékkel, finom szellemmel és diszkrét jóindulattal rendelkező, komoly személyt találtam benne, akiről mindig is álmodtam. Olyan, akinek magától érthetően létezik, de nem fojtogató információhalmaz a mű¬veltsége, amely műveltségtől, előbb-utóbb álszerényen okoskodó idiótává válik min¬den bölcsész, de nem is káprázatban élő, érzelgős galamb, aki a misztikus legendákat és a saját káprázat-világának képzeteit összetéveszti a metafizikai valósággal.
Az egymásra találás szellemi és szerelmi bűvöletben telt a szilveszter és elteltek az azt követő szerelmes tábori napok is, és én azon kaptam magam, hogy hangomban palástol feszültséggel, kikísérem Emesét és Máriát az állomásra, mert utaznak vissza Bagolyvárra. Emese másnap utazott Nyugat-Európába. Rettenetesen fájt a válás és közben semmit nem beszéltünk meg, még csak az egymás iránt érzett érzelmek mély¬sé¬gé¬ről és minőségéről: megbízhatóságáról sem, nemhogy a közös jövőre vonatkozó elképzeléseinkről. Annyiban maradtunk, hogy Emese ír majd nekem és felhív tele¬fo¬non, és az első félévi vizsgák utáni vakációban még eljön hozzám. Közben mind a ketten éreztük, hogy itt sokkal többről van szó, de ezt a sokat mindkettőnknek meg kell emésztenie, és a helyére kell tennie külön-külön a saját őszinteségében. Hiszen a hétköznapi ráció szintjén nem tudhattuk, hogy tényleg azok vagyunk-e egymás szá¬mára, amiről a spirituális valónkkal tudtuk, hogy vagyunk. A felettes énünk tudását viszont elnyomja a bűnbeesett, gyakorlati eszünk éppen úgy, hogy a fekete lyukból eredő, öncélú élvezet-vágyak bomlasztó hatásáról ne is beszéljünk. Ezért, a hétköz¬napok és a mindennapi teendőink során a legtöbbször nincs lényegi tudomásunk arról, hogy számunkra a párunk, tényleg az, akinek érezzük és nem téveszthető össze senki mással. Ez a kapcsolat pontosan a rendkívüliségével mutatott rá számomra arra, hogy mennyire valóságosak azok az egyetemes törvények, amelyekről elő¬adá¬so¬kat hallgattunk és tartottunk a META-ban és, hogy az asztrológia igazsága mennyiben érvényesebb minden más tudomány igazánál.
A következő két hónap alatt Emese és közöttem olyan metakommunikációs csa¬torna jött létre, amelynek következtében az egymásnak ki nem mondott gondola¬ta¬ink inkább valósnak bizonyultak, mint a kimondottak és így a világ legtermészetesebb dolga volt számunkra, hogy Emese hozzám jön előbb és nem az édesanyjához vaká¬ciózni. És annak ellenére, hogy ezt szintén nem beszéltük meg konkrétan egymással, itt marad velem, és egyelőre nem megy vissza Nyugat-Európába. Furcsa állapot: minden, ami történt velem akkor, egyszerre nagyon logikus volt és mintha szilárd szükségszerűségek és törvényszerűségek határozott következménye lenne mindez, és ugyanakkor mintha hihetetlen: hozzám jön, nálam fog lakni, és velem fog élni végre egy nő, akit szeretek. És mindez azon az áron történik, hogy értem hátat fordít a nagyon sokak által irigyelt nyugati ösztöndíjának. És mindez azonközben, hogy én, néha engedve a kísértésnek, megengedem magamnak azt a luxust, hogy hirtelen felindulásomban megkérdőjelezzem az Isteni Logosz létezését, vagyis azt, hogy mindannak, ami velünk történik, létezik egy szilárd, de a pragmatikus rációnk által iszonyú nehezen követhető logikája. A Szentléleknek: a logosznak a sorozatos meg¬sértéséért, a kételkedésért, vagyis a hitetlenkedésért, éppen a Emese érkezése előtt egy héttel kellett fizetnem a jobb kezem kisujjának eltörésével és későbbi egybe¬csontosodásával: lebénulásával. Bekötött kézzel utaztam hát Emese elé a Harcsói állomásra, szembemenni a bizonytalan bizonyossággal: a végre beteljesült boldog¬sá¬gom¬mal, kiteljesedett és kiegyenlítődni vágyó családapai sorsommal, bekötözött kezem jelezvén, hogy végzetesen rosszul kezelek még valamit.
Amikor hozzám megérkezett végre, a polgári haszonban és művész-karrierben való gondolkozást látványosan félresöprő Emesében nemcsak egyszerű élettársat láttam, hanem egy jövendő asztrológust és metafizika-előadót is látni véltem, tehát a tökéletes partneremet az élet minden síkján. De, ahogy nem beszéltük meg mi elő¬zőleg és egyértelműen azt, hogy itthon fog maradni nálam, ugyanúgy nem beszél¬tük meg azt sem konkrétan, hogy csakugyan akar-e, nem csak az élettársam és később a feleségem, hanem előadótársam is lenni? Hiszen minden annyira egyértelmű volt akkor közöttünk. És csakugyan: az első mézeshetek boldog együttléte után, amikor a kettőnk és a szüleink horoszkópjainak, valamint az akkori horoszkóp-rendeléseknek a részletes értelmezése után, több barátja és barátnője horoszkópját is értelmeztünk, és miután már több előadásomat és a METÁ-s társaim román nyelvű előadásait is meghallgatta, megkértem arra, hogy helyettem tartsa meg ő az egyik Fenyőszent¬mihályi előadásom harmadik óráját, éspedig a bolygók jelentéstartalma és a betegség¬hajlamok közötti összefüggésről szóló előadást. Ezt már csak azért is, mert a konzer¬va¬tórium előtt, Emese letekert két évet az orvosi egyetemen is, és így jobban ismerte mint én a bolygókkal analogikus kapcsolatban álló szervek és betegségek román nyelvű elnevezéseit. Meglepő könnyedséggel és ugyanakkor érthetően, de nem tudá¬lé¬kosan beszélt, ami ritka erény a kezdő, „misztikus” előadók esetében. Természetes tehát, hogy egészen belelkesedtem a Emese előadásának a sikerén és két napra múlva, amikor Mária felhívott minket telefonon, elmondtam neki, hogy micsoda nagy¬szerű lánya van. Hiába, még távol álltam akkor én a szellemi éberségtől: a leg¬csekélyebb jelét sem vettem észre annak, hogy Mária egyáltalán nem osztozik lelke¬sültségemben. Sőt: miután én átadtam a telefonkagylót Emesének, ők egyáltalán nem beszéltek erről, pedig a Mária nálunk történő vendégeskedései során, az tűnt fel, hogy Mária, mintha gyermek-pedagógiát gyakorolna, felnagyítja Emesének minden közös¬ségi szereplése értékét, aminek mindig az volt a következménye, hogy Emese, igen finoman bár, de az anyai dicsérgetéseket vastagítva, gyerekesen csúfolkodni kezdett vele. Később jöttem rá, hogy anya és lánya tulajdonképpen féltek egymástól, mivel egy soha nem tudatosított, láthatatlan, de kegyetlen pszichológiai háború folyt közöt¬tük. Mária arra törekedett, hogy Emesét, valahányszor az kisiklott a kezéből, vissza¬édesgesse az énekesi pályára, Emese viszont abban sportolt, hogy ezt valamiképp úgy kerülje ki, hogy elkerülje a nyílt konfrontációt.
Csak egy évvel később, nagyon sok gyötrődés után, az események láthatatlan szá¬lait egybebogozva, azok logikus összefüggéseit vizsgálgatva, mérlegelve és a külön¬bö¬ző, jelentéktelennek tűnő mozzanatokat a későbbi események és szempontjából újra átvilágítva, fejtettem meg ennek a telefon-beszélgetésnek az igazi értelmét. Szegény Mária a haláláig nem mondott le arról, hogy lányából operaénekesnőt faragjon. A lánya irántam kigyúlt szerelme következményét „bölcsen” lenyelte valahogy, de azt a hírt, hogy Emese olyasmibe fogott belé, ami őt ettől a céltól eltérítheti, egyáltalán nem fogadta örömmel.
Nyíltan viszont nem ellenkezett. Olyan okos és tapasztalt életnyerő művész volt ő, aki nem csak a riválist megtörő intrikákhoz értett, hanem a régóta felnőtt lánya szándéka megtöréséhez és az általa megálmodott helyes útra való vissza térítéséhez is. Most is tehát, úgy, mind húsz évvel korábban, az akkoriban vele még nyíltan és nyersen szembeszegülni képes, konok kislány dacos-szelleme leszerelése érdekében, ördögi stratégiájához folyamodott: látszatra mindenbe beleegyezett Emesével, nem veszekedett sem azért, hogy Emese otthagyja az általa kiügyeskedett, értékes Nyugat-Európai ösztöndíját, és azért sem, hogy hozzám költözik, és nem megy haza Bagoly¬várra. Közben türelmesen és figyelmesen kivárt, annak érdekében, hogy minél több információt beszerezzen rólam, és, hogy „a cél szentesíti az eszközt” elv szerint, minél észrevehetetlenebb módon, elkezdhesse a lányának a jó útra térítését és a gyámkodó anyai szárnyai alá való visszaterelését célzó aknamunkáját. Amint egy év múlva rájöttem, a Emese számára lidércnyomásos állapotot idézett elő ez a kamasz kora óta folyó burkolt szülői törekvés, amivel a Emese szándéka ellenére, az édesanyja, akitől amiatt, hogy a szüntelen énekesi karrierre készülés közben semmi mást nem tanul¬ha¬tott, gazdaságilag is függött, mindenáron operaénekesnőt akart faragni. Mivel Mária mindenféle misztikus, ráolvasásos és mágikus mantrákat tartalmazó könyveket olvasgatott és korán kelő lévén, hajnalonként meditálgatott, egészen biztos, hogy – ha nem is akaratlagosan és tudatosan – de képzeleti és mentális szinteken is folytató¬dott kettőjük között ez a küzdelem.
Bár a Bagolyvárra költözésünk után, Emese már nem szopott jeget és nem szegült ellen szándékosan az éneklési programoknak, minden olyan alkalommal, amikor énekesnői és egyetemi oktatói ismeretségei segítségével Mária egy-egy újabb éneklési -fellépési lehetőséget szerzett számára, Emese, közvetlenül a fellépés előtt, vagy az azt követő időszakban rendszeresen megbetegedett, vagy, az orvosok számára is értehe¬tet¬lenül, huzamosan belázasodott. És eközben, néha engem is fájdalmasan felriasztva, keserves, panaszosan, szomorúan nyöszörögve énekelt álmában. Ördögi volt Máriá¬nak ez a fanatikus erőszakoskodása azért is, mert itt nem csak egy fanatikus anyának a lánya lelke ellen történő, szemellenzős ambíció érvényesítésről volt szó, nem. A Emese énekeltetése, tudatosan, vagy öntudatlanul, de Máriának a Emese fölötti, rej¬tett hatalmi ambícióinak a kiélési lehetőségét is biztosította. A fellépések előtti idő¬szakban Emese teljesen alárendelődött az anyjának. Hetekkel a fellépés előtt, az egész napi programja alá volt rendelve az éneklésével aratandó sikernek, aminek a bizto¬sí¬tása érdekében Mária szervezte meg a zongorakíséretes próbáit, ahol Emesének, az anyjával együtt, vagy másokkal, de az anyja jelenlétében kellett gyakorolnia, éne¬kel¬nie, zenét hallgatnia, korrepetálnia és ruhákat próbálnia. Ráadásul, állítólag a Emese fizikai erőnléte, valamint a Emese hangszálai rugalmasságának fokozása és megőr¬zé¬se érdekében, napközben a Mária által készített ételekből kellett együtt táplálkozniuk. Mivel Mária rendszeresen hajnalban kelt és kora reggel kiment a piacra vásárolni, reggelenként telefonon felhívta Emesét és legtöbbször azt is ő mondta meg, hogy aznap milyen ruhába öltözzön fel Emese, az anya által észlelt időjárásnak megfelelő¬en. Pszichológiát soha nem tanultam, s így későn, végzetesen későn étékeltem én igazi súlya szerint ezt, az egészségtelen viszonyt és arra végzetesen későn jöttem reá, hogy miféle misztikus módszerrel, illetve miféle rítusokkal éri el azt Mária, hogy amikor Emese a közvetlen hatósugarába kerül, azonnal átváltozik az intelligens, művelt és egész¬sé¬ges humorérzékkel megáldott nagydarab nő, személyi-akarat nélküli, infantilis gyermekké.
A kapcsolatunk elején, amikor még baráti volt a viszony köztem és Mária között, és amikor még nem vettem észre, hogy a Máriának a Emeséhez fűződő érzelmei meghaladják a túlfűtött lelkű szülőknek az egyke gyermekük iránt táplált érzelmek legmagasabb fokát is, bizalmasan elmesélte nekem, hogy Emese, már egészen kicsi korától, mindennel ellenkezett, amire az édesanyja őt rá szerette volna venni. Egy mesebeli gonosz kicsi lélek megátalkodottságával, makacsul ellenállt mindennek, megtagadott mindent és szembefordult mindazzal, amit az anyja kért tőle, vagy amire próbálta a kislányt rávezetni. Ezért Mária kitalálta azt a módszert, hogy amennyiben valamit el akart érni Emesénél, mindig annak az ellenkezőjét kérte tőle. A módszer bevált. Ugyancsak később jöttem rá, hogy e módszerével, a Emesét sikerült végül annyira összezavarnia, hogy az már csak a nyilvánvaló karrier-receptekkel szemben ellen¬ke¬zett. Így például a középiskolában már nem hagyta magát zeneiskolába íratni és az anyja ingyenes opera jegyeit is, csak azért fogadta el, hogy barátnőivel együtt neves¬senek a hős szerelmesek karikatúrájává hízott potrohos énekeseken. Mária tehát egy olyan pedagógiai módszert dolgozott ki, amely alapján ő soha nem ellenkezett nyíltan a lánya akaratával, hanem annak biztosítva a látszólagos függetlenségét, addig ügyeskedett a háttérben, amíg Emese előbb-utóbb, látszatra mintegy a Máriától függetlenül működő körülmények kényszerítő hatására vissza nem kényszerült arra a pályára, amelyet Mária elkészített a számára már csecsemő korában.
Erről a fekete özvegyi játszmáról, a szerelemes együttlétünk elején még semmit sem tudtam, mivel a misztikus tisztánlátói képességek kialakítása helyett, akkor is, mint később, kimondottan az asztrológiai és metafizikai ismereteim elmélyítésére és a látott és észlelt jelenségek és történések közötti rejtett összefüggéseknek a felfedezé¬sére törekedtem. Későn ébredtem tehát rá arra, hogy kivédhetetlen veszély fenyegeti a húsz éve sóvárgott boldogságomat. Ma tudom már, hogy mindennek így kellett történnie, hiszen minden látszat és minden heves szerelmi vonzódás ellenére, az anyja ellenpontos irányításától összezavart huszonnégy éves Emese igazából még nem fogott hozzá, hogy a személyét az anyjáétól elválasztva, magát szabaddá tegye és önmagát megtalálja. Alkímiai törvény az, hogy csak egymástól jól különválasztott és egyéni sajátságukban jól megismert és meghatározott elemek egyesíthetők. Az olyan egyesülés, amely nem az egyetemes szabadság-elvnek az alapján történik, igazából nem törvényes egyesülés és előbb-utóbb kiváltja az elemek egymás elleni lázadását, vagy önfelszámolását. A következő években sok alkalommal jutott eszembe az újabb tévedéseim felismerése után, Lao-Ce-nek azok a sorai, amelyek azon a vonaton vé¬sődtek az eszembe, amelyen a Emese nevű szerelmi kudarcom színhelyéről utaztam haza Istenhidegébe: „A régi korok mesterei óvatosak voltak, mint akik jégen járnak.”
A végzetes telefonhívás idején viszont, látszatra még minden aranykori rendben folyt Emese és közöttem. Olyannyira, hogy a két hét múlva, amikor a kisujjamat másodszor műtötték, és én még mindig nem fogtam fel, hogy hiába kínoztatom az orvosokkal magam, hiszen: „...ha valaki a fiút és az Atyát bántja, megbocsáttatik, de amennyiben a Lelket bántja, nem bocsáttatik meg.” (Jézus), nem kértem Bukarestből magam helyett más előadót sem Fenyőszentmiklósra, sem Orsóhelyre, hanem meg¬kértem Emesét, hogy menjen el és tartson helyettem egy-egy előadást. Egy héttel ezután, amikor egyedül utaztam a szokásos előadásaimat megtartani e városokba, mert Emesének valamiért hirtelenül és halasztást nem tűrően Máriához kellett utaznia Bagolyvárra, megkérdeztem a hallgatóktól, hogy jók voltak-e a Emese előadásai. Örö¬mömre, mind a román, mind a magyar hallgatók teljesen meg voltak a Emese előadásaival elégedve. A visszaérkezését követő hetekben viszont, azt észleltem, hogy az esetleges újabb előadások tartására vonatkozó ajánlataimat finoman figyelmen kívül hagyja, majd a határozottabb kéréseimet is elhárítja azzal, hogy még nem érzi úgy, hogy ezeket a metafizikai ismereteket, amelyeket mi tanítunk, ő a teljesen magáévá tudta volna tenni, és így nem érzi lelkileg elég felkészültnek magát ahhoz, hogy másoknak olyasmiket tanítson, amiket ő még nem élt át igazából. Ez kifogás¬talanul hangzott az elején és én teljes mértékben egyet is értettem vele, de ahogy telt az idő egyre inkább ellentmondás keletkezett Emesének a hárító érvelése, valamint a beszélgetéseink közben felszínre kerülő rendkívüli misztikus intuíciójáról és a vele született analogikus logikai látásmódról tanúskodó veleszületett szellemi képességek között. Sőt: több alkalommal ő ébresztett rá az egyetemes törvényeknek egy-egy olyan vetületére, amelyet én nem vettem észre és ő magyarázott el számomra olyan összefüggéseket, amelyeket magamtól nem voltam képes megérteni. Szerettem vol¬na, ha ezeket a részleteket és ezeket az összefüggéseket, amelyeket ő fedezett fel és ő értett meg a maguk teljességében, ő fejti ki, és ő magyarázza el a hallgatók számára, és persze az sem volt mindegy számomra, hogy a három órából én három órán át beszélek-e, vagy csak kettőt.
Már nyár eleji melegek jártak, amikor egy orsóhelyi előadás előtt, ahogy közeled¬tünk az előadások színhelyéül szolgáló épülethez, ismét panaszkodni kezdett az újabb elbizonytalanodásáról, és annak ellenére, hogy otthon még megegyeztünk abban, hogy a második órát ő fogja tartani, tudomásomra hozta, hogy ő úgy érzi, hogy ezt ő most nem vállalhatja, annak ellenére, hogy egy könnyű és semleges témáról, a fény¬szögek természetéről kellett volna beszélnie. A téma klasszikusan rögzített és teljesen didaktikai jellegű volt, amit igen jól ismert, és amely nem jelenthetett számára sem¬mi¬féle „misztikus” tévedési lehetőséget. Én nem tudhattam, hogy legutóbbi együttlétük alkalmával, Mária csaknem feleskette őt, és valami nagyon sötét dologgal megfenye¬getve határozottan megtiltotta neki azt, hogy metafizikai előadásokat tartson. Naivan, még egy év múlva sem jöttem rá, hogy innen fúj a szél, amikor annak köszönhetően, hogy én a META-tól teljesen elváltam és magánvállalkozásban tartottam Bagolyváron a kizárólag magyar nyelvű előadásaimat, és olyan nevetséges helyzetek alakultak ki, hogy az egyik hallagtót kellett felkérjem arra, hogy a titkárnői feladatokat ellássa, mert Emese már az előadásaimra sem jött el, miközben Máriával egy moldovai misz¬ti¬kusnak a vallásos motívumokkal átszőtt obskúrus előadásait hallgatták hétvégeken.
Azt, hogy honnan fúj a szél, nem tudtam tehát Orsóhelyen, de az értelmetlen ellenállás felbőszített, és ha előadás előtt nem is, de utána a szálláshelyünkön, amikor a kérdés újból felmerült, már kíméletlenül rákiabáltam és – amint az ilyen jellegű irracionális kitöréseim után, a későbbiek során felfedeztem: a horoszkópom Nep¬tu¬nusz-Uránusz kvadrátom által, és a Sárkányfarkamon álló Uránuszom által is jelezett, spirituális meghasonlásra való hajlamomnak köszönhetően – elválással kezdtem fenye¬getőzni. Ez a meghaladhatatlannak és feloldhatatlannak látszó nehézségek elől való menekülési vágyból eredő fenyegetőzés, akárcsak a későbbi hasonló eseteken, egyáltalán nem fedte a tényleges vágyaimat. Ugyanis annak ellenére, hogy még két év múlva is, még a rengeteg mentális és kauzális tisztulást előidéző szenvedések után is, a ritkán előforduló végletes lelkiállapotaimban én teljesen meg voltam győződve arról, hogy másnap, vagy harmadnap teljesen elválok Emesétől, és később még Laurától, a feleségemtől is, néhány hét elteltével mindig rájöttem, hogy ez az elválási szándék valójában felületi és mindössze a pillanatnyi kétségbeesésem által sugallt. Orsóhelyen Emese a fél éjszakát végigsírta miközben én az elválás utáni lehető¬sé¬ge¬ket latolgattam. Furcsa, hogy ilyenkor az elválás nagyon is reálisnak és keresztül¬vihetőnek tűnt és valahányszor ezekig a kétségbeesett határozatokig eljutottam, amikor a dolgok tényleges és gyakorlati kivitelezésére került a sor, ugyancsak a ho¬roszkópom diszharmonikus Neptunusz-Uránusz fényszögéből kiolvasható, egységes sorslátási nehézségeim miatt, rendszerint rettenetesen kétségbeestem.
Persze, nem váltunk el másnap, hanem békésen hazautaztunk Istenhidegébe és látszólag, minden folytatódott a régi rendben. Én továbbra is megtartottam az orsóhelyi előadásaimat, de Emese nem volt, amiért ezekre a kiszállásokra elkísérjen. Mivel Nyugat-európai diáksága alatt bébiszitterként dolgozott, a megtakarított nyugat-német márkája nem csak hogy biztosította számára a megélhetést, de egy kiskapaci¬tású számítógépet is vásároltunk annak érdekében, hogy azzal írjuk meg a megren¬delt horoszkópok szövegrészeit, amely szövegrészeket ugyanakkor elraktároztuk a gép memóriájába. Amennyiben egy-egy következő horoszkópban az előbbiben is fel¬bukkanó, azonos fényszöget, vagy bolygóállást találtunk, nem kellett újraírni, hanem csak a megfelelő helyre beidézni a memóriában már létező szövegrészeket. Ez, a technologizálás, nem eredményezte az életünk víkenddé való változtatását, de ezzel a munkával kezdtem el önállóan gondolkozó asztrológussá válni, olyanná, aki, a saját szakmai tapasztalatai alapján, saját meglátásai és meggyőződése szerint, kezdi értel¬mezni az asztrológiai tételeket. Ettől kezdve, az asztrológia nem csak új valóság-látást és tényfeltárási lehetőséget jelentett számomra, mint korábban a filozófia, a mate¬matika és a fizika, és nagy szerencsémre, nemcsak egy pénzkeresést biztosító munkát, mint például a gépészet, hanem a lét és az élet eredeti értelmének a felfedezéséig és az egyetemes létezés működési mechanizmusának a felfedezéséig vezető tudományt. Az emberiséget szenvedésben tartó ősi fekete lyuk természetét és annak az alatto¬mosan végzetes hatásainak a meghaladási lehetőségét felfedő tudományt.
Az tehát, hogy a Emese által vásárolt számítógép segítségével, a különböző egyéni horoszkópokban ismétlődő fényszögek és bolygóhelyzetek, valamint a napjegyek és az Azcendensek jelentéstartalmát nem kellett ismételten leírnom minden egyes ho¬rosz¬kópnál, azt eredményezte, hogy annál több időt és több megírt oldalt szentel¬het¬tem minden egyes horoszkóp szintetikus kifejtésére. Így az általam készített horosz¬kó¬pok, META-soktól tanult tizenkét oldalnyi általános asztrológiai tételekből és olyan misztikus tanácsokból álló szöveggyűjteményből, mint például az, hogy a napjegye és az Ascendense alapján, milyen színű ruhákat és milyen ékköveket alkalmas viselnie a horoszkóp-rendelő személynek, olyan, egyre több oldalas, a személyre koncentráló, rejtett tulajdonság- és reális sors-programokat leíró, szintetikus értelmezésekké alakult át, amelyektől ténylegesen érintve érezték magukat a rendelőim. És, mivel ily módon lehetőségem adatott egyre jobban beleélni magam minden egyes horoszkóp személyének a belső világa által felvetett mindennapi problémákba, a saját horosz¬kópom rejtett mélységeit is egyre jobban megértettem. És viszont: minél jobban meg¬értettem, mert személyesen láthattam és megtapasztalhattam: átélhettem a saját horoszkópomnak az egyetemes lét-logika szerinti vetületeit, annál inkább beláthat¬tam a horoszkóprendelők személye által képviselt kauzális mélységek értelmébe.
Furcsa módon tehát, nem azáltal indult el az én önálló spirituális fejlődésem, hogy megtaláltam az igazi partneremet, akivel kölcsönösen segíthetünk ebben egymásnak. Hanem, mindössze azáltal, hogy jött az életembe valaki, akiről én az akkori tudásom alapján azt képzelhettem, hogy az igazi élettársam lesz, és aki idejében behozta az életembe annak a gyors információ-tárolási és információ megjelenítési eszköznek a képzetét, amelynek a segítségével függetleníthettem magamat a METÁ-tól. Azoknak a személyes ismereteknek, amelyeket a számítógép segítségével rögzíthettem és ame¬lyeket azon dolgozva felfedeztem, nagyobb volt a spirituális értéke, mint amiket a METÁ-s kollégáktól, vagy magától Mátétól korábban megtudhattam egy-egy előadás, vagy baráti beszélgetés során. Ráadásul a számítógéppel nem csak horoszkópokat le¬he¬tett készíteni, hanem másféle szövegeket is lehetett írni és tárolni. Bagolyváron el kezdtem hát írni, előbb csak a közvetlen hallgatóim számára magyarul az egyetemes törvényekről szóló első összefoglaló tanulmányomat, miután előzőleg már megírtam az első metafizikai esszémet, egy ismertető szövegnek induló kiállítási képanyagról. Egészen pontosan annak az összegező jellegű kiállításomnak a képanyagáról, amely kiállítás megrendezésének és egyhavi fenntartásának az anyagi alapjához időközben megnyertem egy nemzetközi alapítványi pályázatot.
A lázas munka, amibe bevetettem magam annak hírére, hogy végre együtt kiállít¬ha¬tom a diktatúra utolsó öt évében festett összes, korábban a nyilvános megméret¬te¬tés lehetőségétől elzárt képeimet, valamint az ambícióm, hogy ezt egyúttal felhasz¬nálom konkrét metafizikai információterjesztésre is, a képek bemutatását szolgáló metafizikai esszé megírása által, elvonta a figyelmemet a magánéletemről. Pon¬to¬sabban: a Mária által alattomban elindított, Emese és az én viszonyom szétbom¬lasz¬tását célzó intrikákról. Az is igaz viszont, hogy nem tudván még semmit a spirituális evolúció törvényéről, nagyon bíztam a Emesével való találkozásunk fatális és fel¬bont¬hatatlan, úgymond isteni eredetű alapjaiban, lévén, hogy akkor még a METÁ-sok misztikus koncepcióinak a hatása alatt voltam és ezért például, ha halványan is, de még hittem a reinkarnációban. Hittem tehát abban, hogy mi Emesével egy igen hosszú reinkarnációs láncolat együttélési kísérleteinek a végállomásához érkeztünk, amit külső sors-tényezők, pszichikai és fizikai erők, hatásmechanizmusok, külső aka¬ra¬tok és körülmények nem bonthatnak meg, hiszen egyértelmű volt számomra, hogy mi ketten abszolút módon együvé tartozunk. Ezért, ha érzékeltem is valami prob¬lémát, úgy képzelem, hogy kár a kedélyeket felpiszkálni, idő kérdése csupán, hogy maguktól megoldódjanak. A mágikusan ambíciós Mária, viszont, minden ellenkező égi jelzés ellenére (Emesétől hallottam, hogy havonta teszteltette spirituális elhivatott¬ságomat mikor a Tarot kártya, mikor valamilyen keleti rúnák, mikor ismeretlen „tisztánlátók” segítségével, amelyek mindig a lehető legpozitívabb válaszokat adták.), nem volt erről ennyire meggyőződve és mind a gyakorlati, mind az asztrális háttér¬ben, folytatta a lánya „megmentését” célzó aknamunkát.
Ráadásul én is, szintén a METÁ-sok felülvizsgálatlan misztikus elméleteinek, vala¬mint az akkoriban olvasott Rudolf Steiner könyvek hatására, még mindig egy jóságos kozmikus irányítás mindenható erejében bíztam, amely szerint elég a jót állandóan megidézni meditációkkal, jóindulattal, állandó jóságra és békére való törekedéssel. Hiába hogy karatéztam, mert Mars istennek a metafizikai jelentését és a teremtésben elfoglalt helyének a fontosságát igazából még nem értettem. Ezért az orsóhelyi irra¬cio¬nális kirobbanásom után semmiféle harci magatartás felvételét nem engedtem meg magamnak Máriával szembe valahányszor megsejtettem, hogy újból a hálójába kerítve Emesét, ártatlan megjegyzéseivel a kapcsolatunk végső aláásásán munkál¬ko¬dik, céltudatosan igyekszik aláásni a Emese szerelmét és belém vetett bizalmát, meg¬mérgezni a lánya képzeletét, akárcsak néhány évvel korábban a Rita édesanyja. De még én is bedőltem a Mária stratégiájának, és miután többször meghallgattam nála egy olyan hangkazettát, amelyen Emese énekelt, egyetértettem vele abban, hogy kár lenne ha „ez a csodálatos hang elveszne”. Vagyis akaratom és tudomásom ellenére, humánus naivitásomnak köszönhetően, éppen én voltam az, aki besegítettem neki a Emese újabb kézhez kerítésébe. Így, bár még semmi nem volt, semmilyen tekintetben konkrétan megbeszélve, látván azt is, hogy Emese nem akar egyelőre előadótársam lenni, az én kezdeményezésemre elkezdtünk arról beszélgetni, hogy Emesének ősztől folytatnia kellene az egyetemi tanulmányait. Azt, hogy ez mit is jelentene volta¬kép¬pen, konkrétan nem beszéltük meg. De nem is kellett, mert amint elkönyvelte azt, hogy a Emese továbbképzése kérdésében egyetértek, Mária máris lázas tevékeny¬ség¬be kezdett, annak érdekében, hogy a Emese apját rávegye, hogy adják el a régi közös lakásukat, amelyet annak ellenére, hogy rég elválltak, nem osztottak el, és amelyet Emese apja időközben bérbe adott, állítólag anélkül, hogy Máriával megosztozott volna a bérleti nyereségen. Az, hogy ez tényleg így volt-e, mármint hogy a Emese apja, megfosztotta-e Máriát a közös lakásuk bérbeadásából behajtott összegek rá eső részétől csak a Mária jellemrajza miatt fontos. Mária ugyanis folyton mocskolta előt¬tem ezt, az utólag nyugodt és kellemes úriembernek megismert férfit, akitől Emese inkább örökölhette a pozitív tulajdonságait, az elemi jóérzését és jóindulatát, vala¬mint a fizikai szépségét, mint tőle. Benedek úrral, a későbbi beszélgetéseink egyikén meg¬egyeztünk abban, hogy még akkor is, ha nem mutatja is ki minden esetben ezt lát¬hatóan, Mária szemében engesztelhetetlen ellenségként jelenik meg minden sze¬mély, aki közel kerül a lánya lelkivilágához, és aki számíthat Emese szeretetére. Mivel ő a Emese apja volt, én meg a Emese élettársa, két éves Bagolyvári tartózkodásom idő¬szaká¬ban Benedek úrral együtt osztoztunk a Mária legnagyobb ellenségeinek szerep¬körén.
De egyelőre még kellemes nyár van Istenhidegében, a szülővárosomban is. És miközben azon sajnálkozom, hogy részben pénzkereső elfoglaltság, részben a kiállí¬tás¬ra való felkészülést feltételező lázas intézkedések és olyan pórias munkák, mint például a képek keretezése miatt, nem tudunk a strandra, vagy kirándulni járni, és emiatt Emese is egész nap a tömbház lakás egészségtelen létterében való vegetálásra kárhoztatja magát, majdnem mindent összezavart bennem azzal a hírrel, hogy hetek óta nem jött meg a menstruációja. Gyorsan elmentünk a nőgyógyász rokonunkhoz látogatóba, ahol kiderült, hogy terhes. Nem volt ismert számomra még, hogy azon óriási merészsége ellenére, amellyel otthagyta az egyetemet és a külföldi ösztöndíját, valójában milyen erős lelki függőségi viszonyban áll Máriával szemben. Lényegében csak ezt követően, a velünk történő események kauzális értelmezési kényszeréből kezdtem el ténylegesen metafizikailag gondolkozni. Különben tudtam volna már akkor, hogy mit jelez a Emese horoszkópjában a négyes házcsúcson és a többi bolygóval szemben álló Hold, amely diszharmonikus fényszöget kap az Oroszlán- Napjától és az Oroszlánban álló Marsától. Ha én már akkor ismerem az asztrológiai jelek kauzális jelentéstartalmát is és nem csak azt, amit a METÁ-sok megtanítottak, és ha e tudás birtokában, vagy például egy egészséges neveltetés normális következ¬mé¬nyeként, köpni merészelek a Mária által fanatikusan erőltetett Emese operaénekesi jövőjére és felvállalom azt, hogy közös a gyermekünk szülessen, már akkor meg¬alapít¬hattam volna a családomat és rengeteg szenvedést megelőztem volna. Ha akkor vállalni merem, hogy keresztül húzom a Mária terveit és Emesének a Máriával fenn¬tartott beteges viszonyát elvágom, illetve ha egy merész házasságkötéssel e viszony beteges minőségének lelepleződésére lehetőséget adok, akkor megtudhattam volna, hogy a Emese terhessége mekkora lehetőség mindkettőnk azonnali megváltására. De nem. Mivel az a kárhozatos mondat lebegett a tudatomban, hogy „kár lenne, ha a Emese csodálatos hangját hagynánk elveszni”, elbizonytalanodtam, és utoljára éle¬tem¬ben semleges maradtam. Pontosabban: éppen olyan korruptan viselkedtem egy, a sorsomat és a Emese sorsát közvetlenül érintő életkérdésben, mint bárki, akinek gőze nincs az asztrológiáról, és nem foglaltam határozott állást. Gyáva, és az egyéni döntés felelősségét magától elhárító „nagylelkű” férfiként átpasszoltam a döntés felelősségét a fiatal Emesének, mondván, hogy tegyen úgy, ahogy a saját jövője szempontjából helyesnek látja. Azt mondtam, hogy én feltétel nélkül vállalom ugyan az apaságot, de, neki kell a magzat sorsa felől határoznia, nemcsak azért, mert neki kell majd a gyermeket megszülje, vagy a kaparáson átesnie, hanem azért is, mert amennyiben nem akar asztrológus és metafizikus-előadó lenni, akkor legalább a konzervatóriumot kell befejeznie.
Gyáva és nagyfokú felelőtlen magatartásomat látva, szegény Emese az abortusz mellett döntött, pedig ennek az áldott állapotnak az elfogadása és az új, anyai, a fele¬ségi szerepkörnek a felvállalása jelenthette volna számára, nemcsak a horoszkópja szerinti fejlődési lehetőséget (Hold az V. ház csúcsán), hanem a Mária akaratától függetlenített, személyisége megerősítési és kiteljesítési lehetőségét is. Úgy, ahogy később, a nála nyolc évvel fiatalabb, szintén támadott Oroszlán Nappal és Oroszlán Holddal született Júlia számára, előre nem is sejtett fejlődési lehetőséget jelentett a gyermekeink megszülése és gondozása. E gyalázatosan gerinctelen magatartásom után, közvetlenül a kaparás után harmadnap, megint durváskodtam Emesével, ami¬kor azt kezdte bizonygatni, hogy mit miért nem tud megcsinálni, (Miközben tudtam, hiszen már számtalanszor kiderült, hogy képes valamire, amiről korábban azt állítot¬ta, hogy nem képes és azt is a fejéhez vágtam, hogy nem igaz, hogy valamit nem tudunk megcsinálni, csupán az igaz, hogy valamit nem akarunk megcsinálni.). Szóval e rossz emlékű incidens utáni második, vagy harmadik napon befejeztem a kiállítási anyag rendbetételét, az anyag helyszínre szállítását, és az ismertető szövegnek indult esszém anyagát is leadtam a nyomdába. Ezt követően, bepakoltunk a hátizsákokba és leutaztunk a tengerpartra. Annak ellenére, hogy egy éjszakai fürdőmedencében történt szeretkezésünk következtében jól meghűltem, ez volt életem legszebb tenger¬parti nyaralása. Emese lefogyott, lebarnult és teljes nőiségében kinyílt a víznek és a napnak. Hétszeresen szerelmes lettem belé. Ma sem felejtem el gyönyörű sellő-alak¬ját, ahogy a délelőtti verőfényben meztelenül úszik befelé a teljesen átlátszó tengerbe.
A tengerparti sátrunkat nem a kemping-táborban húztuk fel, hanem a tengerpart melletti sűrű bozótban általam becserkészett tisztások egyikén, ahol nem hallatszott csak a partnak csapódó hullámok ritmikus morajlása, és ahol nem csak este, hanem napközben is nagyokat szeretkezhettünk. Igazából karate-edzőtáborba mentünk, de mivel a télen megműtött kisujjam egészen nem gyógyult meg és én még mindig reménykedtem abban, hogy majd csak behajlik egyszer, nem éltem belé magamat különösebben az edzésekbe. Inkább az foglalkoztatott, hogy miképpen indokoljam meg Máténak azt, hogy nem fogok elmenni a META másfél hónapos nyári táborába, amely számomra, aki akkor még META előadóként voltam számon tartva, kötelező lett volna, és amennyiben nem megyek el, az a META-val való szakításomnak számí¬tott. Mivel eközben önkéntelenül bár, de gondolatban viaskodva, támadtam azt a két román előadó kolléganőimet, akiknek a magyarnyelv-ellenes, metafizikushoz méltat¬lan megjegyzései miatt is szakítani akartam a METÁ-val ahelyett, hogy akkor és ott helyben, amikor a probléma felmerült, nyíltan megmondtam volna a magamét, be¬csületesen meghűltem a karate-edzést követő, tengerparti fürdőmedencében történt éjszakai szeretkezésünk után. Mint egész korábbi életemben, most is elfoglalt a humá¬nus magatartásom által elkendőzött gyávaságomból eredő külső konfliktusaim men¬tális feldolgozása és nem vettem észre azt, hogy Emese teljesen másképp éli meg a tengerparti nyaralást, mint én. Utólag kiderült, hogy ő nem tudta megbocsátani ne¬kem azt, hogy az abortusz utáni második nap, amikor általában minden nő össze¬om¬lik a feltörő lelkiismeret-furdalása miatt, durváskodtam vele. Váratlanul, a nyaralá¬sunk utolsó napján rám támadt azért, mert ő úgy ítélte meg, hogy nagyképűen és lekezelően válaszolok az egyik metafizika iránt érdeklődő Harsói karatés barátom kérdéseire. Annak ellenére tette ezt, hogy a fiúval már igen sokat beszélgettünk elő¬ző¬leg, a reggeli edzéseket követő tengerparti sétáink alkalmával, amikor Emese még aludt, a fiút érdeklő kérdésekről, tehát kerülgetés nélkül, direktbe fejthettem ki szá¬má¬ra azt, ami egy idegen ember számára és első hallásra elfogadhatatlan és talán meghök¬kentő is lett volna. A srác majdnem kétszer akkora volt, mint én, elektrotechnikus mérnök, és szintén barna öves, ezért nem szorult arra, hogy velem szemben bárki is megvédje őt. Hiába magyaráztam akkor ezt el Emesének. Két nap múlva a vonaton, útban hazafelé, valami hasonló jelenetet rendezett, számomra ugyanolyan meglepő módon és ugyanolyan váratlanul. Ekkor derengeni kezdett számomra, hogy valami mélyebb dologról szól Emesének a másokat velem szemben védelmezni igyekvő magatartása, mind a felcsattanások ürügyéül szolgáló állítólagos tévedéseimről. De, mint korábban is, nem voltam képes eljutni addig a felismerésig, hogy ezt a mélyebb okot kellene egy őszinte és megértő beszélgetéssel feloldani, mivel mélyen megsértve éreztem magam azért, hogy miközben én olvadtam el az iránta érzett szerelemtől, ő semmi jelét nem mutatta annak, hogy ez az érzés kölcsönös, sőt: titkon neheztel rám valamiért. Még mindig csak egy önérzeteskedő szerelmes ember voltam és nem egy felelősségtudattal rendelkező éber férfi, aminek akkor képzelni merészeltem magam.
Hazaérkezve, édesanyám kamrájában kokolyza pálinkát találtam, amit a has¬mené¬sem és a hűlésem gyógyításának céljával is jól megszívtam és lefeküdtem. Ezzel sikerült mindenféle konfliktus nélkül megúszni a paprikás hazaérkezés robbanás¬veszé¬lyét, de másnap reggel azzal a gondolattal utaztam Orsóhelyre, két, oda szárma¬zott képemet áthozni a kiállításra, hogy amire én visszaérkezek, Emese ott hagy en¬gem és elutazik Bagolyvárra. Nem így történt. Várt reám és a mosolygós kérdésemre, hogy nem káprázik-e véletlenül a szemem, szintén mosolyogva válaszolta, hogy nem.
– Nem árt, ha az ember a bölcsességére is hallgat néha. Igazán kár lett volna elrontani mindazt, amiért annyit kockáztattál, és amit, ha ügyetlenkedve is, de mégis felépítettünk itt ketten.
– Persze, hogy nem árt. Sőt: talán használ. – És e barátságos szavak szintjén kötött békeszerződést követő szeretkezés után végre nyíltan és meghitten beszélgettünk arról, ami bántotta őt: még mindig nem sikerült megbocsátania nekem, hogy az abortuszt követő érzékeny és szomorú lelkiállapota közben nem figyeltem eléggé reá, nem voltam gyöngéd hozzá, sőt durváskodtam is vele amiért kuksolt a másik szobá¬ban, és nem ment ki a levegőre, miközben én írtam az esszémet. Persze, beismertem, hogy igaza van, de csak felszínesen: akkoriban még nem alakult ki az önleleplező, önvizsgálódási és hibabelátási képességem, amit csak a Emese végleges elvesztése után fejlesztettem ki magamban a Spirituális Napló segítségével.
Annak ellenére, hogy egész nyáron senki nem jelentkezett hivatalosan a nyár ele¬jén meghirdetett önálló metafizika-táboromra, az orsóhelyi hallgatók, és két más város béli érdeklődő, fogta magát és kiment a tábor színhelyéül megjelölt, Istenhidege mel¬letti falucskába és sátraikban ücsörögve békésen várták, hogy én megjelenjek. Sze¬ren¬csére egyikük bejött a városba élelmet vásárolni és közben becsengetett telefonon, megtudakolni, hogy, mi a helyzet? Azonnal felpakoltunk és kimentünk Borasszóba, megtartani az első általam meghirdetett önálló tábort, ami mindössze egy nyolctagú hallgatóságból állt, de az esti tábortűznél így is sikerült jó előadásokat rögtönözni az összes résztvevőnek a horoszkópját az akkori képességeim és tudásom szerint részle¬te¬sen kielemezni. Amit viszont ennél is fontosabbnak éreztem akkor, sikerült a hall¬gatókkal való viszonyt barátivá tenni és a Emesével való szerelmünket, az addigiaknál meghittebbé és bensőségesebbé tenni. Szelíd, augusztus végi tábor volt ez hegyvidéki nappal, amely nem perzsel oly hevesen, mint a tengerparton: ez volt az első igazi idill az életemben. Emese táborzárás előtt utazott el Bagolyvárra, hogy az édesanyjával is tölthessen egy pár nyárvégi napot annak a Nyugati érchegységben álló falusi házá¬ban. Én otthon maradtam részben a három hét múlva megnyíló kiállításom utolsó szervezési kérdéseit elintézni és részben azért, mert tíz nap múlva egy, az általam szer¬vezett Borassszói tábornál nagyobb és szervezettebb, nemzetközi természet¬gyó¬gyász táborba hívtak meg előadni, ahol kimondottan csak asztrológiát kellett tanítanom rendszeresen. Arról volt szó, hogy Emese is eljön hozzám a Borfüredi táborba, öt nappal annak megkezdése után. Vártam és nem jött. A velük töltött három év alatt a META-soktól sok olyan „metafizikusi” magatartást átvettem, ami nem támaszkodott belső meggyőződésen. Így például nem izgattam magam, amiért Emese nem jött el sem a hatodik, sem a hetedik napon. Máriának sikerült tökéletesen megtévesztenie a természete felől. Nem tételeztem fel részéről, még csak finom ellenérzést sem az én személyemmel, vagy a Emeséhez fűződő szerelmemmel szemben. Hát meg kellett történjen az esemény, amely felnyitotta a szememet.
A tábor közelében nem volt telefon és ahhoz, hogy telefonálhassak el kellett hagy¬nom a tábort és lemenjek a fürdővároska postahivatalába. Ezért én csak a kilen¬ce¬dik nap estéjén kíséreltem meg a telefonálást, amikor éppen nem voltak otthon. A tábor tíz napos volt, ezért a következő telefonhívást már otthonról intéztem. Ekkor hallot¬tam először fagyosnak a Mária hangját. Nem értettem, hogy miért és nem is kérdez¬hettem rá, mert az addigi szokásától eltérően nem csevegett velem, hanem mindjárt átadta a kagylót Emesének. Emese annyit mondott, hogy valamilyen női betegség ütött ki rajta, és jó lenne, ha minél hamarabb odautaznék. Az első Bagolyvár felé induló vonatra felültem. Skorpió édesanyám gyermekeként jól megtanultam, hogy mekkora súlya van annak, amikor az egykés anyák hangjából kicseng a neheztelés. Az ember minimum rablógyilkosnak kell éreznie magát, aki jobban tenné, ha fel¬akasz¬taná magát az első fára, mielőtt egy szót is szólna. Nehézzé, tömötté, fullasztóvá és vészterhessé válik a levegő az egyke gyermeküket felnőttként is nevelő anyák kö¬rül, amikor irányításuk alól kibújt gyermekükkel történik valami, ami felhasználható ürügyként arra, hogy felébreszthessék a féltett egykéjük szívében a lelkiismeret-fur¬da¬lást. Ahogy beléptem a Mária lakásába és Emese a nyakamba ugrott, hevesen ma¬gam¬hoz öleltem. Ekkor hirtelen megéreztem a Mária lelkéből felém áramló görényszagot, ami jelezte, hogy barátinak képzelt viszonyunkban gyökeres pálfordulás állt be.
A nyílt színvallásra csak másnap került sor, amikor célozni kezdett arra, hogy vala¬milyen bonyolult áttételeken keresztül, valamilyen megfoghatatlanul misztikus mó¬don, a Emese betegségét én okoztam. Hogy, közismert nagy kurvásként, én fertőztem be Emesét valamivel, ami azért nem ütött ki rajtam, mert a férfiak csupán olyan hordozók, akiken nem fog a kór, de a nők befertőződnek. Bár belül háborogtam, de fegyelmeztem magam és figyeltem, hogy mi akar ez lenni, hiszen már Dóra mellett rászoktam arra, hogy maximálisan tisztítsam a nemi szerveim tájékát és, ha a szelle¬mi¬ség esetleg nem is, de a húsmentes étrend, valamint az életvitel, amit folytattam, nem adhatott lehetőségeket ilyen véletlenszerű fertőződésekre. Mária ekkor valami misztikus perverzitásokra célzott, amiket Emesével elkövettem, és aminek köszön¬he¬tően én, a nagy kurvapecér, befertőztem az ő ártatlan kislányát. Meglepő módon, Emese ezúttal nem gúnyolta finoman az anyját, mint ahogy korábban szokta, amikor az, az ő énekesnői erényeit és sikereit fújta nagyra, hanem csak erőtlenül próbált vala¬mit közbeszólni. De amikor látta, hogy Mária folytatja az ellenségeskedést, csen¬de¬sen átment egy másik szobába.
Spirituális meggyőződésen alapuló alapállásból, ma nem tolerálom egy percig sem az arrogáns és cinikus nagyképűséget, csakúgy, mint a szekusok által ellenem is használt mocskos inszinuációt. Célozni valamire, ami gyakorlatilag egyáltalán nem igaz, de a célzó elképzelése szerint mégis igaz lehet. Csak úgy szórakozásból, vagy mocs¬kos taktikából vajat rakni a másiknak a fejére és aztán az ő baja, nézze meg, hogy mit tesz. Néhány évvel ezelőtt, egy igen sok fáradsággal és sok erkölcsi töprengés, vívódás után elkészített, nem csak értékes, hanem politikailag is igen fontos interjúnak a közléséről mondtam le, mindössze amiatt, hogy fennállt a lehetősége annak, hogy valakit esetleg az igazság ellenére besározzon az, amit róla állított az interjúm alanya. Már egyáltalán nem érdekelt Emese magatartása, hanem az, hogy meddig nyúlik Máriá¬nak a meglepő aljassága? Biztatni kezdtem Máriát, hogy fejtse ezt ki az elkép¬ze¬lését rész¬letesen: egészen pontosan hogy képzeli a lányával általam elkövetett fertőző per¬ver¬zitásokat: kétszázas szegeket, autószerelő feszítővasakat vagy netalán előre be¬fertőzött pálcikákat dugdostam a lánya hüvelyébe becsületes szeretkezés helyett? Rá¬adásul miután Nyugatról haza jött, én is éreztem néha egy kellemetlen illatot a Emese nemi szerve körül, de úgy gondoltam, hogy egyszerűen higiéniai kérdés az egész és udva¬rias¬ságból nem szóltam semmit. És eszembe se jutott Emesét hűtlenkedéssel meg¬vádolni, amikor arra gondoltam, hogy ezt a kellemetlen illatot csak azután kez¬dem érezni, miután két hónapot külön voltunk egymástól. Nem hibás embereket kell keresni, ha¬nem a betegség lelki okát felderíteni, hogy minél hamarabb elinduljon a gyógyulás. Ezzel lezártam Máriának az inkább Emesére, mint rám nézve kényelmetlen vádaskodását.
A következő összecsapásra már a jövendő otthonunkban: a Emese szüleinek közös tulajdonát képező tömbház-lakásban történt, miután Emesével beszéltünk a kezelését végző nőgyógyásszal, akinél hajlandó lettem volna mindenféle vizsgálatnak alávetni magam. Az orvos viszont, annak ellenére, hogy Máriának a barátja volt, ezt az aján¬latomat, mint céltalant, elhárította, és megerősítette azt a feltevésemet, hogy a Emese betegsége jóval a mi találkozásunk előttről származik, és az abortusz miatt újult ki és ráadásul nem feltétlenül nemi érintkezés útján terjed. Közölte, hogy minimum két hó¬napig tartózkodnunk kell a nemi kapcsolattól azért, hogy Emese teljesen meg¬gyó¬gyuljon és annak érdekében, hogy újabb abortuszra ne kerüljön sor, egy spirált fog helyezni Emesének a méhszájába. Tekintettel arra, hogy a Mária elmondása szerint, Emese nagy fájdalmakkal járó traumákon ment át a betegség felszínre törésének idő¬szakában, mindenbe beleegyeztem. Hazafelé megkérdeztem Emesét, miért nincs neki irrigátora, mert szerintem ez a betegsége nem a korábbi nemi kapcsolataiból, hanem a szükséges higiéniai szabályok mellőzése miatt következett be. Hallott-e az irrigá¬tor¬ról és, hogy gyermekkorában Mária hívta-e fel a figyelmét arra, hogy egy nőnek miként kell tisztálkodni? – Nem, ők Máriával ilyen dolgokról soha nem beszéltek, mert az ők kapcsolatuk nem volt annyira őszinte soha. Inkább szemérmeskedő érzel¬meskedés jellemezte azt, mivel ő nem mert az anyjával szemben soha őszinte leni, at¬tól tartván, hogy háttér-irányításra használja mindazt, amit róla, illetve a problémáiról megtud. Mária természetének a kíméletlen oldalát is megismerve, ezt teljes mér¬ték¬ben meg tudtam már akkor érteni. Ráadásul ekkor derült ki, hogy nem csak a Emese apját gyűlöli szenvedélyesen Mária, hanem annak az élettársát is, akit ugyancsak egy nagyon kellemes, barátságos, jóravaló embernek ismertem meg egy nappal koráb¬ban, amikor Emesével meglátogattuk őket.
Mindezt észlelve, arra a következtetésre jutottam, hogy felelőtlenség lesz otthagyni az Istenhidegei nyugodt életünket, és azt felcserélni egy ilyen irracionális, zavaros és rejtett utálattal és gyűlölettel teli féltékeny „anyai” légkörrel, ami összekuszálja és tisztátalanná teszi a Emesével való együttélést. Meglátásom helyesnek bizonyult, sőt: igenis helyesnek, ám az a mód, ahogyan ezt a vészes csapda-helyzetet – amibe hagytam magunkat belesodródni –, el akartam hárítani, helytelennek, pontosabban: fantazmagóriának. Azt mondtam ugyanis, hogy amennyiben Mária nem békül ki a volt férjével és annak az élettársával, nem költözök Emeséhez a szülők berendezett, három szobás lakásába, amely költözésbe korábban már megegyeztünk. Hiába, hogy olyan lelki magatartást kértem Máriától, ami a két és fél év múlva bekövetkező hirtelen-halálától megszabadította volna, mert ez egyet jelentett számára azzal, hogy változzon zsiráffá, szekrénnyé, vagy tengerré.
Akkor viszont még én is csak egy naiv misztikus voltam és úgy képzeltem, hogy amennyiben metafizikailag igazam van, győznöm kell. Másrészt nem ismertem még Máriának a Emese apjával és annak a rendkívülien kedves élettársával szemben táp¬lált gyűlöletének az igazi okát, amit csak egy év elteltével világított meg számomra Benedek úr, hogy Mária, ab ovo, úgymond hivatalból, mint konkurenciát gyűlöl min¬den¬kit, akit az ő szerelmetes lánya szeret. De nem ismertem a Mária Emese személyi tudata fölött gyakorolt mágikus hatalma erejét sem. Nem túlzok, amikor mágikus hatalomgyakorlásról beszélek. Máig nem értem, csak látván, kellett elhinnem, hogy az érzelmi zsarolásnak és különböző, az anyai ösztön által sugallt pszichológiai eszkö¬zöknek lehet akkora hatása, mint amekkorát változtatni tudott a Emese magatartásán és öntudatán a Máriával való egyetlen telefonbeszélgetés is.
Amikor szívem parancsára mégiscsak átköltöztem Bagolyvárra, annak ellenére, hogy Mária engem is gyűlölni kezdett, amiért azt kértem tőle, hogy mondjon le a lá¬nya apjával szembeni gyűlöletéről, döbbenten kellett tapasztalnom, hogy Mária telefon¬hívására, a korábbi normális, szerelmes és vidám Emese, a szemem előtt átalakul öt éves infantilis idiótává, és nyávogva és selypítve kezd válaszolgatni a telefonkagylóba. És, hogy miután azt leteszi, mint akit kábítószerrel belőttek, megszólíthatatlanul, hold¬kórosként felöltözik és rohan az anyjához, ott hagyva engem a lakásban egyedül ahe¬lyett, hogy tovább élvezné a bensőséges együttlétet a telefoncsöngés miatt félbe¬ha¬gyott vasárnap délelőtti szeretkezés hangulatában. Anyának és lányának az ilyen morbid, misztikus kapcsolatáról nem hallottam azelőtt. És azzal a tévképzettel, hogy az élet¬társamnak és jövendő feleségemnek az anyjával, vagyis a korábban velem barát¬nő¬ként viselkedő személlyel beszélek, még mindig, arról próbáltam Máriát meggyőzni, hogy annak, amit ő csinál, semmi köze nincs a metafizikához. És, hogy semmit nem ér a horoszkópjával és azzal a rengeteg információval, amit rengeteg misztikus köny¬vet elolvasva az agyában felhalmozott a témában, amíg olyan hevesen és kiengesztel¬hetetlenül gyűlöli Emesének az apját és annak az élettársát. És ha már a saját lelki üdvössége nem érdekli, legalább a Emesére való tekintettel, akit állítólag rajongva szeret...(– és ez tényleg így volt, sőt nagyon így volt, és pontosan ez volt a mérhetetlen gyűlöletének az oka: a féltékenység), kellene felhagyjon a gyűlöletével és ki kellene békülnie azokkal, bármit is követtek volna el a múltban ellene. Két órás meddő vita után, ami csak arra volt jó, hogy újabb fölösleges részleteket megtudjak a szóban forgó, általam azután is egyre jobban kedvelt emberek vélt bűneiről, és miután ezeket hallgatva, kínomban majdnem egyedül kiittam az összes sört, ami előttem volt, azzal a naiv ötletemmel találtam előhozakodni, hogy nekem most úgy is haza kell utaznom a kiállításom megnyitójára. – Persze, a betegség miatt arról szó sem lehetett, hogy, Emese is velem jön – és addig nem jövök vissza Bagolyvárra, amíg Mária legalább a köszönési viszony felvételéig, – amit ő szakított meg és tartott fenn tüntetően, annak ellenére, hogy bizonyos értelemben munkatársak is voltak – ki nem békül a Emese apjával és „nevelőanyjával”. Minthogyha kígyó marta volna meg erre a kifejezésre, hirtelen felszökött az ülő helyéből és olyan vadul szikrázó szemekkel nézett rám, hogy szinte félni kezdtem a sötét luciferi fények villogásától. Ilyen pokoli fényt még szegény édesanyám Skorpió szemeiben sem észleltem. Semmi kétséget nem hagyott számomra e zavarodott léleknek az őrült életcélját tükröző anyai tekintete: én is kiengesztelhetetlenül és örökre az ellensége lettem.
Miután Mária magunkra hagyott, végre kettesben maradhattam Emesével és így, nyugodtan beszélgetve, betegségének az igazi, lelki okát is kideríthettük. Több évvel korábban, nagyon sokáig hibáztatta önmagát, amiért az ő elképzelései szerint, miatta halt meg hirtelenül az a férfi, akivel platonikus szerelmi viszonyban állt, és akivel nem remélhette szerelme beteljesülését, mert az felszentelt katolikus pap lévén, a hivatása lehetetlené tette azt. Emese ártatlan kamaszként, több hónapos gyötrődése után intenzíven imádkozni kezdett, hogy történjen bármi velük, csak ez a lehetetlen álla¬pot szűnjön meg végre, és amikor meghallotta, hogy a férfi meghalt egy autóbaleset¬ben, úgy képzelte, hogy ő okozta a halálát az imádságaival. Ekkor gyűlölni kezdte nőiségét, szerelmi és szexuális vágyait, amelyek arra késztették, hogy azok beteljese¬désről kezdjen álmodozni, majd ennek érdekében imádkozni. Amikor érett fejjel meg¬értette, hogy a mágikus erők mégsem működnek ilyen egyszerűen, a méhszáj mel¬letti kis heg már létrejöhetett, mert akkortól észlelte ő is a néha megjelenő kelle¬metlen illatot, de mivel akkoriban történt meg élete első szeretkezése, úgy képzelte, hogy a defloráció után ez „a női szag” jelenléte természetes jelenség.
– Miért nem kérdezted meg édesanyádtól, hogy szerinte mi lehet, hiszen ő nem csak sokat megélt tapasztalt nő, hanem iskolázott és a világi dolgokban igen tájékozott.
– Azért, mert féltem, hogy faggatózni kezd, és az egészet arra használja fel, hogy még jobban bele másszon a lelki világomba. Ilyen dolgokban én nem lehettem vele soha őszinte, mert egész kamasz koromban ilyesmiről kérdezett és nem volt képes diszkrét maradni miután beszéltem neki a szerelmi érzéseimről. Tudtam, hogy most sem fog kérdéseivel megállni egy illendőségi határon, és igazából nem is szerettem azt a fiút, akivel legelőször és azután néhány alkalommal lefeküdtem.
– Akkor miért támadt rám olyan dühödten, hogy én befertőztelek téged, ha nem volt képes kiérdemelni a te őszinteségedet?
– Azért, mert úgy képzelte, hogy én szűz voltam és soha nem volt dolgom rajtad kívül senkivel.
– De hát miért nem mondtad meg neki mindezt, mielőtt én megérkeztem? Vagy, amikor láttad, hogy áttételesen azzal vádol, hogy olyan perverz játékokra vettelek rá, amelyekkel befertőztelek?
– Azért mert számomra nagyon kényelmetlen ilyesmiről tárgyalni vele.
– És amikor közölted vele azt, hogy mi szeretők lettünk és velem akarsz aludni és miután külföldről hazajöttél és elmondtad, hogy nem akarsz visszamenni és velem akarsz élni Istenhidegében...?
– Akkor ő megértő volt és azt mondta, hogy ez előbb utóbb be kellett következzen és a részleteket nem firtatta.
– Ez azt jelenti, hogy te semmiben nem vagy vele őszinte és magadról soha semmi lényegeset nem mondasz el neki?
– Intim dolgaimról, ha tudom, semmit. Te nem ismered őt. Édesanyám egy nagyon nehéz ember…
– Akkor abba sem fog belemenni, hogy béküljön ki Szonjával?
– Szó sincs róla, ilyesmibe ne is reménykedj. Tudom, hogy nem érted meg, mert iga¬zából tényleg értehetetlen. Csak azt tudom mondani, hogy ő egy nagyon nehéz ember.
Mária gyűlölködését tehát nem tudom megszűntetni. De a csapdából ki akartam szabadítani mindkettőnket és abban reménykedtem, hogy Emese, hogyha már ott hagyta miattam a nyugati ösztöndíját, utánam fog jönni Istenhidegébe. Annak ellené¬re, hogy harmadnap is bőven ráértem volna, már másnap hazautaztam, és azt mond¬tam Emesének, hogy otthon haza várom, de én nem költözök ilyen körülmények között Bagolyvárra. Meg voltam győződve arról, hogy egy pár nap múlva utánam utazik Emese is, és folytatjuk elölről azt, amit a tél végén elkezdtünk Mária nélkül, édes kettesben. Amiatt, hogy otthagyta „miattam” nyugatot és a karrierjét, Emesét éppen annyira erős akaratú személyiségnek képzeltem, mint magamat, holott ő mindössze az anyjától való távollét lehetősége miatt ment bele abba, hogy az évfolyamtársai által irigyelt ösztöndíjat az anyja megszerezze számára, és ugyanakkor azáltal, hogy miattam ott hagyta a „nagy lehetőséget”, igazából az anyja által kiszabott pályát kísé¬relte meg úgy elhagyni, hogy az a maga számára is logikus és természetes legyen. Akkor viszont, amikor azt észlelte, hogy én nem örvendek annak, hogy szerelmünk nor¬mális következményeként áldott állapotba került és ahelyett, hogy a jövendő gyermekünknek és a családalapítási lehetőségnek örvendenék, hagyom magam befolyásolni és hagyom visszasiklani az életét az anyja által kiszabott irányába életét, „ha lúd, legyen kövér” alapon, inkább ő maga somfordált vissza az anyja óvó szoknyája mögé.
Nagyot tévedtem hát. Ráadásul, amikor az ember lánya a méhével beteg, igen veszélyben érzi magát, és a gyógyulása érdekében akár az ördöggel is gyógyítatja ma¬gát. Az anyukák hetedik érzékéről, amivel megérzik azt, hogy visszahódítani kívánt egykéjük éppen mit kíván reggelire, ebédre és vacsorára, ugyancsak sokat regélnek. Anyuka kényeztető gondoskodása, kivételesen diszkrét és engedékeny, sőt: nagy¬vonalú és megértő gondoskodása, biztonságot adó otthona… – Hát mi egyéb kell egy beteg, és egzisztenciájában újból bizonytalanná vált huszonnégy éves nőnek? Hát, persze, hogy hiába vártam otthon Emesére egy darabig és később hiába telefonáltam azzal a céllal, hogy haza hívjam, mert csak akkor jött el, a nálam levő holmijáért és a számítógépért, amikor Mária elég erősnek képzelte őt a szakítás véghezvitelére. Per¬sze, ez is úgy volt kiötölve, hogy Emese minden problémázás nélkül összepakolja a leg¬fontosabb dolgait, és mivel Máriának, aki az egyetemen még cantót tanított, egy didaktikai jellegű körút alkalmával a közeli Orsóhelyen volt dolga, megkéri az intézet sofőrét, hogy ugorjanak át Istenhidegébe és vigyék el a Emese cuccait. De mivel a helyszínen kiderült, hogy Emese még sem tud csak úgy, anyai parancsszóra azonnal elválni tőlem, egy hármasban folytatott, mérsékeltebb veszekedés után, Máriának engednie kellett, és úgy távozott a Emese cuccaival együtt, hogy az intézet egy másik, a környékünkön éppen valami fejeseket szállító autójával, mi két nap múlva utazunk Bagolyvárra a számítógéppel. Tudtam, hogy én már nem szerepelek az ő jövőbeni tervei között és mindez csak látszat magabiztosságból eredő, kényszerű engedékeny¬ség a részéről, és alig várja, hogy mihelyt az ő házában leszünk, kíméletlenül elűzzön a lánya mellől. „A szekusokkal és az utódjaikkal foglak kivitetni Bagolyvárról” kia¬bál¬ta nekem egy korábbi telefonbeszélgetés alkalmával, amikor a hívásomra ő jelent¬ke¬zett Emese helyett. De nyílt harcot kimondottan csak velem vívott, és Emesének zokszó nélkül tűrte például, hogy az orra előtt szerelmes szavakat mondjon nekem a telefonba. Sőt: velem is csak akkor durváskodott, ha Emese nem volt a közelben.
Bagolyváron nem vártam meg, hogy Mária nevetséges ígéretét beváltsa és a szekusokkal elvitessen, hanem egy ott élő jó barátom üres legénylakásának a kulcsát kértem el annak érdekében, hogy Máriával az első csatánkat ne „az ő házában” vívjuk meg, mivel a Emese füle hallatára akartam a közös dolgainkról beszélni vele. Ekkor ugyanis letettem már a Mária lelki üdvének a megmentéséről, de mivel időközben rájöttem, hogy annál sokkal jobban szeretem Emesét, mintsem, hogy ilyen könnyen lemondjak róla, inkább az anyja Bagolyvári környezetében való életet is felvállaltam, ami nem is nézett ki oly vészesnek, hiszen a két lakás négy kilométerre állt egymástól, és ha nem akartunk, hát nem kellett személyesen találkoznunk egymással. Minden arra utalt számomra, hogy a sorsom azt sugallja, hogy amennyiben korábban ezt el¬döntöttem, akkor költözzek át én is Bagolyvárra. A Máriával folytatott taktikai játszma fölött, olyasmi történt, amire egyikünk sem számított: Emesével rendkívülien meg¬kívántuk egymást a barátomnak a külvilágtól majdnem hermetikusan elzárt, csendes lakásában és a hátsó szobában szeretkezni kezdünk. Emese viszont szeretkezés után sem mutatta jelét annak, hogy el akarna menni, és nekem eszembe sem jutott el¬küldeni az anyjához és még csak célzásokat sem tettem arra vonatkozóan, hogy haza¬kísérem. Sőt: újra és újra megkívántam egy-egy félórás órás beszélgetés után és ez így ment egész éjjel. Reggel, néhány óra alvás után, amikor mégiscsak felöltözött, már nem volt, amiért hazakísérjem, és mint aki a végzetes veszteségére alszik legalább egy nagyot, addig aludtam, amíg az ajtón bekopogott Emese:
– Gyere, mert édesanyám meghívott vacsorára. Be akar mutatni neked egy érde¬kes embert. – Elég hülye képet vághattam, de Emese nem hagyta, hogy az értetlen¬kedő kérdésemet feltegyem. – Ne izgasd magad, mert szent a béke.
A béke tényleg szent volt egyelőre és ennek következtében aránylag boldog és számomra termékeny napokat töltöttünk karácsonyig Emesével. Igazából is boldogok lehettünk volna, ha Mária, aki két évvel ezt követően, váratlanul meghalt a rákot okozó általános gyűlöletében, nem akarta volna énekeltetni Emesét már költözést követő negyedik hét után, és vasárnaponként ne rángatta volna ki mellőlem az ágy¬ból az anyai gondoskodásával. Ez volt az időszak, amikor még nem fogtam fel, hogy annyira erős lehet a Mária befolyása Emesére, hogy az anyja közelében a Emese tu¬da¬ta és személye ketté oszlik, és az egyik felét teljesen elfoglalja Mária és én nem tud¬ha¬tom, hogy egy probléma megvitatásakor, az ő személyével, vagy a Mária személyével beszélgetek-e? Rettenetesen áldatlan állapot az, amikor valaki az élettársával be¬szél¬getve, két különböző személyre kell figyeljen. Később, asztrológusként gyakran tapasz¬taltam, hogy a legtöbb házasságban és élettársi viszonyban ez „rendesen” is így van, anélkül hogy a két ember, vagyis a három személy közül valaki, ténylegesen érzékel¬né a probléma súlyát és lényegét. Anyós szindrómának neveztem el, holott nem az anyós viszonyon van a hangsúly, hanem a felnőtté vált gyermekek anyjának a gyer¬mekeik fölött gyakorolt érzelmi befolyáson. A szent, azaz a korrupt családi béke játék¬szabályai szerint, nem közöltem észleléseimet Máriával közvetlenül, csak Emesével viaskodtam hónapokig, majd egy évig és mindaddig, amíg másfél év múlva, Emesé¬nek az alig észlelhető, de éppen mérhető láza, két hónap múlva sem akart megszűnni az összes klasszikus gyógyászati technikák és a Mária misztikus gyógyász ismerősei által alkalmazott kuruzslási eljárások ellenére. Amikor Emesével őszintén elbeszél¬get¬ve arról, hogy mit is érez ő tulajdonképpen az éneklésekkel szemben, rájöttem, hogy a nyílt szembesülés, a konfrontáció helyett, a lelke azt a megoldást találta, hogy be¬teg¬ség okozással védje ki, a Emese személyi tudata összezavarásán és infantilizálásán keresztül történő anyai elnyomását. Megértvén a helyzet súlyosságát, eldöntöttem a Máriával való konfrontációt vagyis azt, hogy az első alkalommal, nagyon kipakolok neki. Ez az alkalom hamar el is érkezett és végre, szembesítettem Máriát azzal, hogy a rögeszmés ambíciója miatt Emese akár kórházba is kerülhet és egy életre beteges emberré válhat. Ő persze hülyeségnek nevezte az érveimet és a magyarázataimat. Szerencsére Emese, aki időközben éppen injekciózatáson volt, hazaérve, még elkapta a veszekedésünk végét és a szelleme megnyugodott: nem kellett a problémája miatt konfrontálódnia az anyjával, de az igazság is kimondatott végre. Miután másnap konkrétan is megbeszélték az anyjával, hogy nem kell többet énekeljen, a láza hir¬te¬len és véglegesen elmúlt. Ez viszont koránt sem azt jelentette, hogy Mária elbocsátotta volna a lelki karmaiból lányát és átengedte volna nekem, vagy bárkinek is. Nem: Azonnal felfedezett egy Magyarországról hetente átjáró misztikus guru által tartott „rendkívülien jó” mágia-tanfolyamot, amelyre persze, Emesének feltétlenül el kellett járnia vele, miközben Emese már el se jött az én előadásaimra „a béke kedvéért”.
Nem tudom egyértelműen azt mondani, hogy végül is Máriának hálás üzeneteket kellene küldenem a túlvilágra, amiért addig énekeltette Emesét – és amikor a Emese misztikus megbetegedései miatt erről le kellett tennie, addig ügyeskedett – amíg sikerült lelkileg annyira kifárasztania és az érzelmeimet annyira összezavarnia, hogy mielőtt észbe kaptam volna, Emese mellett szerelmes lettem Gyopárba, akivel meg¬csaltam Emesét. Amikor felébredtem a lejtőn, véget akarván vetni a spiritualitás-elle¬nes szerelmi kettősségnek, még egyszer megkérdeztem Emesét, hogy akar-e ren¬des csalá¬dot alapítani gyermekekkel? Mivel a válasz nem volt, összepakoltam és haza jöttem Istenhidegébe. Máriának már egy éve alig kellet dolgoznia a kapcsolatunk meg¬bon¬tásán. Amit elkezdett ugyanis, azáltal, hogy Emesét megingatta belső hitében és meg¬gátolta abban, hogy az előadótársam – vagyis minden szempontból az én partnerem – lehessen, a bomlasztó erjedés, ha lassan is de folytatta a dolgát. A szemet szúró távol¬maradásával, Emese előbb bojkottálni kezdte az én előadásaimat, amelyek így, félig hiteltelenekké váltak a Bagolyváriak szemében, majd ő is „beavatást nyert” annál, az elvált élettársával máig egy lakásban élő Pécsi kuruzslóknál, aki mágikus mesterkedéseivel visszanyomta a Mária betegségtüneteit az aurája finomabb szintjére, és ezáltal hozzásegítette az egyébként hihetetlenül életerős Máriát a túlvilágra való korai átkeléséhez. Ráadásul arról, hogy ezzel a kuruzsló-kurzussal rossz irányban haladnak, maga Mária kapott jelzést.
A jó pénzért egzotikus keleti fényű diplomákat osztogató Rejki mester, álomfejtő tudományt is okított és ennek céljából a Bagolyvári kábultjai el kellett meséljék a napi álmaikat. Mária akkor éppen azt álmodta, hogy Emesével kettesben utaznak egy autóban, amit ő vezet és minden nagyon jó, nagyon kellemes, csak annyi volt a baj, hogy rossz irányba haladtak. A misztikus mestersége által biztosított karizmatikus aurája ellenére is siralmasan primitív „Mesternő”, aki a horoszkópjából kiolvasható legfőbb karmikus életfeladatát máig nem volt képes megoldani – négy, vagy öt bolygója állt a VII. házában a Sárkányfarokkal együtt és szemben az első házakban található három bolygóval – nem fogta fel, hogy a Mária álmában megjelenő téves irány épp az általa tanított misztikus út követése, amelyen Mária a túlvilágra távozott nyolc hónap elteltével, a guru által árult diplomákon szereplő megvilágosodás és egyesülés hegycsúcsra való feljutás helyett.
Sajnos, túl későre és csak hatvan-hetven százalékban sikerült a Emese önérzetét felébresztenem és rávezetnem őt arra, hogy nem csak azért fontos, hogy megtanuljon nemet mondania Mária minden vele kapcsolatos ötletére és szeszélyére, mert ezt egyszerűen az ő Oroszláni természetéből adódó, szellemi egészsége is megkívánja. Későn sikerült őt ráébresztenem arra, hogy mindez azért is kell, mert nevetséges, hogy egy huszonöt éves nő, teljesen elveszítse nem csak az önállóságát, hanem a jó¬zan eszét is az anyja közelében. Persze, az ő egyéni – és Oroszláni! – akarata nap¬fény¬re jutása érdekében folytatott harcom közben sokszor megsebeztem őt. És meg¬sebeztem magamat is azáltal például, hogy a sok cirkusztól kifáradva, a tél folyamán két és fél hónapra haza költöztem és közben Gyopárral és egy másik, velük egy idős lánnyal is szeretkeztem. Ezek után, már egy szavam se lehetett arra az érvére, hogy azért nem házasodunk össze, és azért nem akar még gyermeket tőlem, mert nem csak bennem nem bízik meg, hanem elsősorban azért, mert nem bízik az irántam táplált érzelmei¬ben sem. Ebben a kilátástalan jövőjű partneri állapotban, harmadszor is magamra vállaltam a teljes elválás és a haza költözés drámáját. És még ezt is, csak annak kö¬szönhetően sikerült ténylegesen véghez vinni, hogy Emese határozottabb lett, miután én eldöntöttem, hogy semmit nem szabad elhallgatnom előle és bevallottam, hogy nem csak hogy lefeküdtem azzal a lánnyal, aki az előadásaimon a titkárnői felada¬to¬kat ellátta helyette, de érzelmi szempontból is, egyre fontosabb lett számomra a Gyopár személye.
Örülhettem is volna, amikor a válást nálam sokkal jobban bíró Emese, egy szoros öleléssel nyugtázta, hogy megértette, amit mondtam neki: szívemben nagyon tiszta szeretettel válok el tőle, vagyis azzal a máig boldogító tudattal, hogy létezik valaki a világon, akit annyira önzetlenül tudok szeretni, mint őt. Szóval, akár örülhettem is volna ennek a csakugyan erős és metafizikai intenzitást érintő szeretet-tudatnak, ha az utolsó csomagjaimat és engem a vonatállomás felé szállító taxiba való beszállásom után, nem csorogtak volna annyira a könnyeim, mint a szerelmi szappanoperákban. Emesét ma is azzal a tiszta szeretettel övezem szívemben, mint amit akkor éreztem, amikor a tömbház előtt szorítottam magamhoz utoljára, amelynek a harmadik emeletén annyit szenvedtem rá várva esténként, a sivár Bagolyvári lakótelepen töltött két éves száműzetésem során.
Amikor nyolc hónap után, egy baráti érdeklődésnek szánt telefonbeszélgetés alkal¬mával Emesétől megtudtam, hogy az elköltözésem után közvetlenül, Mária meg¬betegedett és három hónapos szenvedés után hasnyálmirigy-rákban meghalt, az egyik barátommal voltam átutazóban Bagolyváron. A hír annyira felizgatott és meg¬zavart, hogy a barátom, aki éppen Magyarországról hozott haza autójában, ezt észre¬véve, kelekótya öregekkel való társalgási formulákkal próbált ugratni annak érdekében, hogy térjek már magamhoz, de ez sem használt. A barátom nem értette ugyanis, hogy, amiért megtudtam, hogy meghalt a volt élettársam anyja, attól miért nem tudok vele normálisan beszélgetni. Végül is, nekem kellett belátnom, hogy a barátom személygépkocsijának az utastere nem alkalmas hely egy ilyen fontos halottól való búcsúvételre. Kijózanítva hát magam, igyekeztem normálisan társalogni hazáig, de otthon, egyedül minden, a lánya általa vélt érdekei miatt ellenem elkövetett vétkéért megbocsátva, végleg elengedtem Máriát. És közben arra bíztattam a túlvilágon bolyongó szellemét, hogy mostmár aztán tényleg békét kell hagynia Emesének, és a lánya életében való kísértetként történő újabb beavatkozások helyett, legalább odaát forduljon a tényleges Szeretőfény irányába, és a lányával szembeni ambíciók további fenntartása helyett, inkább próbáljon meg azzal véglegesen egybeolvadni.
A Mária elengedése nem volt számomra olyan egyszerű, mint ahogy én akkor gondoltam. Nem minthogyha később nálam jelent volna meg kísértetként, de csak később tanultam meg, hogy hiábavalók a misztikus szelleműzési praktikák, mert iga¬zá¬ból csak akkor lehet valamit, vagy valakit elengedni (valakit, vagy valakihez nem vissza¬vágyni, vagy valakinek tényleg megbocsátani), amikor teljes mértékben megértettük, hogy a sorsprogramunk külső megjelenítőiként, bizonyos személyek miért jelentek meg, olyan jelentős szerepet betöltve, valamikor az életünkben, a jelentés pozitív, vagy negatív jellegétől függetlenül. Tíz évnek kellett eltelnie a Emesétől való lelki elválásom és majdnem tizenegy a Máriától való spirituális búcsú vétel óta, és egy olyan konstellációnak kellett beállnia, amely az addig bennem fájdalom-jelzések nél¬kül lapuló vesekövek létét és a köveknél mélyebben lappangó vese- és húgy¬hólyag¬problémáimat felfedte, ahhoz, hogy végre felfedezzem, hogy igazából miféle rejtett zavar is volt akkor bennem, hogy mi rejlett a tudattalanom mély zugaiban, misztikus kifejezéssel: az aurám legfinomabb rétegeibe vésve miféle spirituális zavar lapult oldo¬zatlanul, ahhoz, hogy egy ilyen, már a foganástól kudarcra ítélt szerelemi három¬szögben kellett két éven át részt vennem? És méghozzá úgy, hogy nem is a lány, hanem annak, a később megveszekedett ellenségemmé változott anyja vitt be a sors-keringőbe? Márpedig, ha tudtam volna, hogy az életünk fontos szereplői, ennyire egyértelműen az auránkba vésett, feloldásra váró negatív sors-programunknak meg¬jelenítői, mint ahogy arról ma meg vagyok győződve, legkésőbb a Emese misztikus láza okának a felfedezésekor észbe kaptam volna. Hiszen a majdhogynem azonos motívumok, Dóra óta egy az egyben ismétlődtek szerelmeim személyében: Akikkel kölcsönös szerelembe estem, látszatra, vagy erős karakterű autonóm nők voltak, vagy fordítva: az éppen nyíló személyi öntudatukat még csak csirájában érzékelő nagy-lányok. De az előbbiekről is, mind kiderült végül, hogy a látszat autonómiájuk ellenére, egytől egyig a családjuk női tagjai (Nagynénék, nagyobb nővérek a Dóra esetében), vagy az édesanyjuk áldatlan befolyása alatt álltak, sőt azok lelki fogsá¬gá¬ban vergődtek, egyrészt. Másrészt, ugyanolyan makacs módon visszatér a magzat¬foga¬nástól és a családanyai szerepkörtől való irracionális félelem (Dóra és Júlia). Illetve, a futó kalandoknak vélt szexuális kapcsolatok esetében az akaratom ellenére történő, nem kívánt magzatfoganás. Vagy, a nagy szerelmek esetében, az anyák által végül megzavart állapotban történő magzat-foganásnak és a létező, vagy vélt (Jutka?) mag¬za¬toknak a tudomásommal, vagy tudomásomon kívül (Rita) történő misztikus el¬haj¬tá¬sának, közönséges elkapartatásának: meggyilkolásának a motívuma is. Mind¬ebből viszont csak a felszíni történést és az óvatosságra intő, megrázó tapasztalatokat szűr¬tem le akkor, illetve megelégedtem a magzatfoganásnak a metafizikai mechanizmusa megértésével. Eszembe nem jutott volna, hogy ugyanúgy mint ők, én sem ren¬del¬ke¬zek autonóm spirituális öntudattal, mert az erkölcsi gondolkozásom, még mindig egy felettem álló, tőlem objektíven létező vallásos jellegű Isten-képzetnek, máskor az édes¬anyám által belém nevelt erkölcsi normarendszernek rendelődik alá a tudat¬tala¬nom legmélyebb rétegeiben. Hogy a lelkemnek a tudatom számára hozzáférhetetlen mélységeiben, az én szabad cselekvési és választási-döntési akaratomat is lebénítják, illetve manipulálják még a háttérből az olyanféle gondolatok, hogy vajon mit fog ehhez és ehhez, az Isten, vagy a szegény édesanyám szólni, és az utóbbi vajon mennyire esik kétségbe ennek és ennek, a velem és sorsommal kapcsolatos hírnek a hallatán? Minden fontos döntésemben ott élt az a vágy is, hogy a szegény édesanyámat ne érje általam, vagy miattam bántalom.
Másrészt, a Dóra esetében végig és a Emese esetében, a Bagolyváron töltött máso¬dik évet kivéve, azzal az elfogadhatónak képzelt, de végül is, hamis gondolattal ámí¬tottam magam, hogy még nem vagyok eléggé felkészülve a családapai szerepre, még nem tudnék teljes odaadással és maradéktalanul családapa lenni, mivel művészként még nem valósítottam meg magam. Majd, miután ennek a jelentősége csökkent, akkor azzal ámítottam magam, hogy asztrológusként nem vagyok még elég erős és köz¬ismert, ahhoz, hogy erre a pénzkeresési lehetőségre családot lehessen alapítani és, hogy a szellememet nem ez a hivatás-megvalósítás kösse le maradéktalanul. – Persze, hogy ugyanezeket az ostoba, fekete lyukból eredő koncepció szerinti két¬sége¬ket élték át a szerelmeim is, és éppen emiatt, a bizonytalanságuk miatt menekültek vissza a velem való családalapítás gondolata elől az édesanyjuk fennhatósága alá, attól füg¬getlenül, hogy a velem való szakítást követően, más férfiakhoz feleségül men¬tek. És ezt, a többé-kevésbé érezhető, észlehető, érzékelhető és látható anyai és család¬anyai szerepkörtől való elhárítási-kikerülési vágyon és félelmen függő erős anya-kötődést és a személytelen régi családnak (Dóra), vagy egyenesen az anyának való személyes alárendelődést nem bírtam bennük elviselni, vagyis azt, ami bennem is ugyanúgy jelen volt, csak sokkal rejtettebb módon, mint az ők személyében. És emiatt, a szerel¬meimre, élettársaimra való huzamos és intenzív neheztelések miatt, a folytonos mér¬gelődés: a lelki alapú biológiai önmérgezések miatt gyengültek le a szerelmi átélé¬sek¬hez analogikusan kapcsolódó, szervezet-tisztító szerveim: a veséim és emiatt, az anya képzettel szembeni oldódási képtelenség miatt, illetve e problémámnak a szerelmi partnereimre való folyamatos áthárítása miatt fejlődtek ki alattomban a veseköveim.
És végül azért kellett hat hónapon át, intenzíven meditálva, elhajtanom mentális- mágikus úton a veseköveimet és azért kellett meggyógyítanom, vagyis újra műkö¬dés¬re serkentenem a vérem tisztítását rosszul végző veséimet, hogy e meditációk közben az engem a föld felszínéről eltüntetni kívánó, „ex-anyósaimnak” és később, a felesé¬gemet a házasságkötésünket követő első hét évben folyamatosan bolondító édes¬anyja: a hivatalos anyósom által is megtestesített negatív és zavaros anya-képzeteimet végre felfedezzem és megértsem. Hogy mindezt felfogjam és feloldjam, elengedjem immár ténylegesen is, a teljes gyógyulásom és az erőnlétem visszaszerzése érdekében. Asztrológusként ugyan, már korábban is felfedeztem, hogy az anyai hivatásukat három-négy gyermek gondozásával és nevelésével, a maga idejében be nem teljesítő – anyai ösztöneiket megfelelő számú gyermekeken és az anyai állapotot a maga spi¬ri¬tuális idejében ki nem élő – nőkkel nincsenek, mert nem is lehetnek rendben a dol¬gok. Sőt: azt is észrevettem, hogy minél inkább „gyenge” egy anya, illetve, minél inkább csak a felszínen, a gyermekért való túlzó aggodalmaskodás által és érzelmeskedés fo¬ko¬zásával akarja megjátszani önmaga előtt is egy nő azt, hogy ő „nem is olyan rossz anya, mint ahogy azt képzeli, a gyermeke annál inkább igényli azt, annál inkább igyek¬szik őt birtokába venni. És, hogy ez a természetellenesen túlfűtött ragaszkodás a gyermekben megmarad a tudattalan szintjén, annak felnőtt korában is, ezért nem merik az egykék határozottan és becsületes nyíltsággal lerázni magukról az anyát, még akkor is, ha ez a kapcsolat kimondottan zavarja őket, és terhesnek érzik. Ahhoz viszont még több személyi tapasztalat kellett, hogy rájöhessek: mindazt, amit annyira zokon vettem a szerelmeim részéről, az mind ott található az öntörvényű személyiségem alatt mélyen, hozzáférhetetlenül mélyen bevésve.
Sőt: a szerelmeim történetén eltöprengve, felvillan olyan szerelmi és szexuális élményeknek az emléke is, amelyeket más lányokkal és nőkkel éltem át, és amelyek, legalább is a számomra, mindig érthetetlenül gyors befejeződés előtti indulásuk idő¬szakában éppen olyan erős és az örökkévalóságig tartó egységesülési lehetőség ígé¬re¬tével indultak, mint azok, amelyek végül is ténylegesen megráztak. Csak a vesekövek fényében történt megvilágosodás után értettem meg, hogy ezek a szerelmek azért nem valósulhattak, meg és azért nem foglalhatták el életemben az áhított végleges szerepüket, mert az illető lányok és nők spirituális struktúrája nem tartalmazta oly¬annyira negatívan a szülői minőség és a személyiség finomításának a sorsprogramját, mint az enyém. Misztikusan fogalmazva: az ők karmikus feketelyuka nem az anyaság-apaság, és nem a személyiségtudat, illetve nem a gyökeres átvalósulás gócpontjai körül örvénylett.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/


Vissza a tetejére
  Megosztás a Szepon         
Profil  
 
Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 1 hozzászólás ] 

Időzóna: UTC + 2 óra [ nyi ]


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 0 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
Powered by phpBB® Forum Software © phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség
phpBB SEO