Kozma Szilárd:
A Táltos Bolond (regény)
10 Tízedik fejezet. ________________________________________ Iszapbirkózás és fekete karácsony (- első rész)
Amint látod, kedves olvasóm, szavamnak álltam és bőséggel írtam neked szív¬szo¬rí¬tó szerelmi drámákról, furcsa barátságról, diktatúra béli bizarr történetekről, boldogság-hajszáról, erkölcsi csődről, gondokról, irracionális gondolatokról, félelmekről és szo¬rongásokról, titkosszolgálati kihallgatásokról, lelki és érzelmi zsarolásokról, hivatalos és hazafias hazugságokról, sikerekről és bukásokról és más, regénybe illő zsáner témákról, ahogy azt illik, becsületesen. Remélem, pont úgy jól laktál, mint én ezekkel a szamárságokkal és te is szeretnéd már pont úgy, mint én, befejezni ezt a rezes¬bandás felvonulást. Vagy nem? Talán tetszik? Jól érzed magad ebben az olvasmányos pocsolyában, ebben a ganajtúró tragikomédiában? Jól érzed magad idegbajosan, jól érzed magad ellenségekkel ellenségként, becsvágyaiddal és hiúságaiddal együtt zakla¬tottan, betegen, magányosan, idegesen a holnapi naptól tudattalanul reszketve? Én to¬vább írhatnám az érdekes story-fűzért, de unom már. Ezért a hátralevő részben rö¬vid¬re veszem a történeteket. Persze, ugyanakkor, azzal is tisztában vagyok, hogy nem fogsz végig olvasni egy sor, regény címen kiadott, elvont lételméleti eszmefuttatást! Tudod mit? Nem csak, hogy megértelek, hanem bizonyos kivételektől eltekintve, igazat is adok neked. Semmi értelme nincs a valóságtól elszakadt elméleteknek. Ezért nincs értelme elolvasni öt, hat, sőt: hétszáz oldalon keresztül bogozódó steril elméle¬tet, mint ahogy olyan, irodalom címen futó, megható-tragikusan tekergőző története¬ket sem érdemes olvasni, amilyeneket nagyszüleink szórakoztak és amilyenekkel a népszerű szappanoperák és a valóság-show műsorok ömlesztve szolgálnak mostaná¬ban a tévében. És azt is tudom, hogy ezen állításaimmal máris haragosommá, sőt: ellenségeimmé tettem az írótársaim jó részét, habár én soha nem fogom e szellemi munkásokat el¬ismerni ellenségeknek! Tudom, hogy amennyiben te is véletlenül úgynevezett próza¬író vagy, forgatókönyvíró, vagy drámaíró, filozófus, kritikus és esztéta, azonnal rává¬god, hogy nézz csak oda a süketre, ez nem akarja rám bízni, hogy én, és velem együtt a többiek úgy érezzük jól magunkat az életben és a sorsunkban, ahogy akarjuk, tehát akár betegen és nyomorékon is, ha úgy adódik éppen! Hagyjon nekünk békét az ilyen tökfej! Az olyan ember, akit még nem fogott fel a betegség, a nyomor és a tragé¬dia isteni esztétikájából semmit, ne ugráljon! És már hegyezed is vitriolba mártott tolladat, hogy leszedd könyvemről a keresztvizet. Megfigyeléseim alapján ugyanis író¬társaim, ha nem is szeretnek betegek lenni, de szeretnek együtt érezni a beteg olva¬sóik¬kal, és szeretik, ha az olvasóik is velük együtt éreznek az ők betegségében, és úgy álta¬lá¬ban is, szeretik a beteg embert megérteni, megsajnálni, mint ahogy az emberek nagy többsége erősen szeret betegségben a többivel együttérezni. Aki betegségről és nyo¬morról ír, az méltán számíthat sikerre. Aki egészségről és az egészséghez szükséges magatartásról, az nem. Írótársaim tehát, igen érzékletesen le tudják írni, hogy ez a rengeteg betegség és szenvedés, amiről gőzük nincs, hogy merő gyávaságból, vagyis rejtett agresszivitásból, lelki korrupcióból és felelőtlenségből ered, véletlenszerűen, a természet vak szeszélyeképpen jön létre. Tizenkét évvel ezelőtt, amikor metafizikai kérdésekkel foglalkozni kezdtem, azt tapasztaltam nagy döbbenettel, hogy a korábbi elképzeléseimmel ellentétben, nagyra becsült és igen tisztelt írótársaim sokkal na¬gyobb mértékben szeretnek betegek, azaz: becsvágyók, gőgösek, hiúak, nagyképű¬ek, fölényeskedők, féltékenyek, kicsinyesek, arrogánsak, kegyetlenek, ellenségeskedők, hisztériásak és részegesek lenni, a nyugodt és bölcs-öreg maszkjaik mögött, mint más ember. Rájöttem, hogy a legtöbbjük mindössze azért ír, mert nekik nagyobb szüksége van, mint más embernek az önigazolásra, vagyis a beteg, csonka, vagy nyomorult állapotukat előidéző sors-zavarukat és a humánizmustól csöpögő és esztétikailag ta¬lá¬ló szavak mögé elbujtatott erkölcsi, és ha nem erkölcsi, hát akkor egészségi krízi¬sek¬ben jelentkező szellemi korrupciójuk külső és persze: „objektív”, tehát tőlük független okainak a felsorolására. Tudom, hogy nem fogják szívesen fogadni könyvemet – a mi könyvünket – a papucshős drámaírók, akik még mindig a drámák katartikus esztétikájával szédítik a színházak közönségeit. Már hogy a csodába ne fogadnák haragos malíciával ama kerge ötletemet, hogy hagy¬juk el az antik amfiteátrumokban zajló beavatási misztérium-játékokból, siker¬hajhászává vagy öncélú okoskodássá degenerálódott esztétikai hatásvadászatot, és állítsuk újra helyre önmagunkban az Istent és az Istenségeket. És kezdjünk el végre őszintén élni a személyi gyengeségeinkkel szemben folytatott harcok árán az elérhető harmónia felé, személyes felelősséget vállalva mindazért, ami velünk történik, illetve mindazért, ami kívül és belül ér bennünket. – Nem fog örvendeni könyvemnek sem a drámaíró, sem a forgatókönyvíró kol¬léga tehát! Hiszen íme, arra buzdítlak téged, kedves olvasóm, hogy lépj ki a fölösleges szenvedésektől csordultig terhelt tragikomédiából: a véres korrupció színpadáról és a közömbösség nézőteréről. Arra, hogy ezentúl ne a sötét pontodtól: ne a zavaros, de titkos gondolataid és vágyaid által irányítottan, de ne is a magánéletükkel és az egész¬sé¬gükkel, a titkos pontjuk miatt ugyancsak csődöt mondott a nevelők, tanárok, pa¬pok, politikusok és reklámszakértők által a képzeletedbe vésett forgatókönyvek alapján éld az életedet. Mert a titkos pontunk által irányított képzeletünk által alkotott tév¬képzeteink logikája szerint megírt forgatókönyveink elválasztanak a tényleges egész¬ségünktől és a valós (belső) boldogságtól. Mert a szülők sötét pontjának, erkölcsi – szellemi fekete-lyukának a logikája szerint zajló élet, újabb tévelygő, őszinteségében elhazudott és végső soron összezavarodott, drámai, hisztériás és tragikus következményekkel járó újabb életeket eredményez az utódok szintjén. És ez ugyebár nem szo¬kott benne lenni a magunk számára és a gyermekeink számára írott jövő-forgató¬könyvekben. És mégis, bárhogyan igyekeznénk is, bármennyi beton-biztos tudomá¬nyos trükköt fedeznénk is fel, a tragédia mindig bekerül az életünkbe, a legjobban megírt és életképzeletünkbe helyezett jövő-forgatókönyvek ellenére. Balog Ádámnak sem jutott volna eszébe soha, amikor az életéről szóló fiatalkori jövőképeit gyártotta, hogy ő valamikor két olyan gyermeknek lesz az apja, akit egyáltalán nem érez a magáénak, és akiket olyan nők szülnek „számára”, akiket ő nem hogy nem szeret, de valójában még csak nem is kedvel. És soha eszébe nem jutott, hogy őt emiatt, vagy bármi miatt is, valamikor az öngyilkosság gondolata fogja megkísérteni. Ezért az öngyilkossági kísérletből és a Géza barátja furcsa tanításaiból lassan-lassan magához térő Balog Ádám valóságlátása egy kis értelmezést kíván. Mert lássuk be, hogy az a szellemi alapállás, ahogy Géza barátja a szellemi igazságot a nők lepofozásával egyenértékűvé teszi – amint azt, a konfliktuskerülő gyávaságában és felelőtlenségében a sors-események sötét démonait állandóan a maga fejére idéző Balog Ádámunk is megjegyzi – „egy kicsit meredek”… De vegyük szép sorjába a gondolatokat. Balog Ádám tragédiája nem abból eredt, hogy nem verte félholtra a belé szerelmesedő nőket, amiként azt Géza tanította, hanem onnan eredt, hogy a saját fekete pontjára vonatkozó információk hiányában, nem tudván felülemelkedni az édesanyja által öntudatlan (ártatlan) boszorkánysággal beidézett és a kettejük korrupt alapállása miatt létrehozott élethelyzetein. Abból, hogy az ártatlan áldozat szerepében a kelletnél többet tetszelegve, önkéntelenül is átvette a szegény édesanyja zavaros életképzeletének tökéletesen megfelelő, román szocialista korszellem világképzetét. Ezért az ő számára, a gyermekkori barátok után, érett férfi¬kori barátként is csak egy olyan civilizált barátra – alteregóra! – tellett, akinek eszébe sem jut az átlagon felüli szellemi tájékozottságának megfelelő hiteles életrend kidol¬go¬zása és megvalósítása. Géza ugyanis nem az Ádámot helyesen tanítani, irányítani képes szellemi vezető, hanem mindössze egy, a kereszténység táptalaján növekedett, hu¬manista és a tudományos intellektualizmus csődjét egész fiatalon felismerő, rend¬kívüli értelmi képességekkel bíró személy, aki a kritikai és ítélkező, jobban mondva becsmérlő magatartásán kívül, annál semmi jobbat nem képes állítani az intellektua¬liz¬mus helyébe. Sőt magát az intellektualizmus fölötti kritikát is kompromittálja a zava¬ros és korrupt életvitelével, amely sehogy sem áll összhangba a több rendben hirde¬tett szellemi, vagy ahogy ő mondja: spirituális igényességével. Géza az európai filosz, aki bizonyos intuitív (ösztönös) szellemi tudás birtokában, nem váltja be a hirdetett eszméit a mindennapi életében, sőt: ezt a magasrendűnek képzelt tudását is csak arra használja fel – amikor nem tart épp igen érdekfeszítő előadásokat belőle –, hogy másokat becsapjon és kifosszon, és az így nyert jövedelmekből a párttitkároknál is könnyelműbben éljen a diktatúra alatt. Géza tehát a káprázatosan hamis értelem birtokosa, aki az által, hogy mindössze szavaival, de tetteivel és életvitelével nem ta¬núskodik az isten országa mellett, egyenesen kompromittálja azt a zavaros és korrupt életével, és még nagyobb zavart okoz azoknak a fejében, akik őt hallgatják, mint¬hogy¬ha nem mondott, és nem hirdetett volna semmit. Mint minden ember aki nem tud erről semmit, éppen úgy Géza is a saját sötét pontja által manipulált, és az ő életvitele is ellenkezik mindazzal, amit az úgynevezett szent dolgokról általános műveltség szintjén tud és hirdet, és nála is, mint minden tudós pszichológusnál, teológusnál és filozófusnál, a rendkívüli magatartás nem más, mint egy szellemi színjáték, amelynek segítségével a lényeges kérdéseket elkerülje és a spirituális életfeladatokat elhárítsa. Balog Ádám valahol érzi is ezt, de nincs mit tegyen, mert még nem érti, hogy mi történik, mivel nem ismeri még a fekete pontot és ezért nincs belátása Géza kártyái¬ba, azaz Géza lelkébe, és éppen a saját, toleráns-humanizmus formájában jelentkező sötét pontja miatt, egészen pontosan: az ő sötét pontja által épített hazugság-labi¬rin¬tusa miatt. Ezért elfogadja Géza teóriáit a saját bűntelenségéről, részben kényelemből és öncsalásból, részben, mert a Géza előadásai olyan érdekes információkkal telítet¬tek, amilyenekkel nem lehetett máshol találkozni a diktatúra idején Romániában és amely információk Ádám számára hitelesebbnek bizonyultak a valóságban az orszá¬gosan tanított és a gyakorlatban kigúnyolt filozófiai és erkölcsi tanoknál. Ezért Balog Ádám is épp úgy, mint a többiek akkor, és most is a Kelet-európának nevezett szel¬le¬mi varázskörben, külső és személytelen eredmények segítségével képzeli elérhetőnek a boldogságát, és mint mások a könnyű meggazdagodás segítségével, az intellektuális tudásról szóló hivatalos elismervény megszerzésével elérhetőnek képzeli a boldog¬sá¬gát. Ezért folyamatosan eljátssza és kikerüli azokat a lehetőségeket, amikor az övéhez hasonló tragikus élmények után végre saját magával is szembe tudna nézni a beteg¬sé¬gei¬ből kigyógyuló és káprázataiból kijózanodó ember. Inkább elfogadja tehát Géza érveit miszerint ő, Ádám, nem hibás a vele történtekért és folytatja további tévely¬gé¬seit önmaga és mások megtévesztésében, felfogadván, hogy kivárja azt az időt, ami¬kor a körülmények, amelyeket most már ő próbál alakítgatni különböző személyes stratégiák alapján, oda alakulnak, hogy ő nyugodtan festhessen és felmutassa az ő „értékét ennek a kurva világnak”. A baj mindössze abban áll, hogy hosszú, erkölcsi krízisekkel, érzelmi csődökkel, és újabb lelki és erkölcsi gödörbezuhanásokkal teli éveknek kell eltelnie még addig, amíg Ádám rájön arra, hogy a külső körülmények a belső világosságunk, vagyis a belső sö¬tétségünk, zavaros életképzeletünk függvényében alakulnak ki minden egyes esetben. Ezt kell még sok gödörbezuhanás árán megsejtenie, mivel a Géza világosító tanításai egyelőre inkább elfödik előle a valóságot: a sötét pontnak a létezését, illetve az ő sötét pontjának a személyi természetét még akkor is, ha Gézának voltak tétova, de később elfelejtett tapogatózásai teológus-tanonc korában a belső, szubjektív sötétpontnak az élet eseményeit meghatározó kauzalitása felé. Annak köszönhetően tehát, hogy túl¬zottan jó életösztönökkel és még annál is jobb intellektuális képességekkel rendel¬kezett ahhoz, hogy önmagával szembe kerüljön és ezáltal szellemi krízisbe kerüljön a teológiai szemináriumban észlelt spirituális korrupció miatt, Géza mindent meg tu¬dott volna tanítani Balog Ádámnak, kivéve a lényeget. Azt tehát, hogy bármi, ami az em¬ber¬rel történik élete folyamán, tökéletesen összhangban áll annak az anyjától és anyai nagy¬anyjától örökölt lelki és szellemi képzeteivel, a veleszületett, vagyis a bio¬lógiai fogantatásakor az édesanyja aurájában és képzelet-világában már készen álló spiri¬tuális struktúrájával. És ez még akkor is úgy van, ha az ember (Balog Ádám) az anyja élet-látomásával homlokegyenest szembehelyezkedő nézőpontból ítéli meg a világot. Ezért például – noha Géza nevetségesnek talált minden intenzíven átélt ellenség-képzetet – nem tudta megmagyarázni azt, hogy miért veszélyes, és hogy miért káros mind a sorsra, mind a biológiai egészségre nézve, a lélek és a szellem belső tájain a külső ellenségekkel komolyan és huzamosan háborúzni. Hogy miért nem érdemes háborogni, vagyis a lélek és a szellem belső tájain huzamosan háborúzni bárkivel és bármivel olyképpen, hogy teljes hitből és meggyőződésből veszekedünk a sorsunk külső szereplőivel és képzeletben egymást összevissza vagdaljuk, ha lehet, el is tün¬tet¬ve az ellenségnek képzelt másik embert a föld felszínéről. (Játékból igen, de komo¬lyan... legyünk már komolyak, kérem!) Azt, hogy amikor lelki hittel és teljes szellemi meggyőződéssel lélekben és szellemben ordibálunk, gyalázkodunk, spekulálunk, stra¬tégiákat gyártunk, kémkedünk és forradalmat robbantunk, sztrájkolunk, intrikálunk és más ilyen jópofaságokat követünk el teljes bevetéssel, szóval ezeket szívbéli meg¬győződéssel gyakorolni értelmes ember számára nem csak, hogy nevetséges, de ve¬szé¬lyes is. Mindezt Géza nem tudta megtanítani Ádámnak, mert ő ezekre mindössze csak ráérzett, de gyakorlatilag nem fedezte fel, hogy csak azt a személyt lehet elkül¬deni háborúba, ellenséget lőni, aki hisz is az önmagán kívül létező ellenségben, vagyis a külső sötétpontban, mint a keresztény papok a nagybetűs Sátánban. (Ez, a sejtések szintjén megragadó sugallat, ez a teológiai szeminárium falai közt ragadt, véghez nem vitt felfedezés okozta azt a látszólag értelmetlen tényt, hogy miért szökött Géza ké¬sőbb, egy tiltott határátlépési kísérlet eredményeként letöltött börtönbüntetése után ismét külföldre.) Sem Géza, sem Ádám nem tudta azt, hogy ahhoz a felébredt sze¬mélyhez, aki ismeri a sötét pont természetét és ezért egyáltalán nem hisz a rajta kívüli ellenségben, ahhoz nem érkezik meg sem a katonai behívó, sem a letartóztatási pa¬rancs. És ez egyszerűen azért, mert benne, az ő világ- és életképzetében, és ennél fog¬va a saját személyéről és sorsáról alkotott képzeletében nem talál kapcsolatot, nem talál hasonmást a behívó- és a letartóztatási parancsok spirituális szférájában működő kül¬ső ellenségképzet. Vigyázat, kedves olvasóm, az együgyű szektások dogmatikus – és ezért személytelen – képzetei és hitvallása nem tartozik a könyvünk eszmekörébe! A fanatikus szektások megtagadják ugyan a fegyverviselést, de hozzájuk elérkezik a behívóparancs és fegyverviselés nélküli munkaszolgálatot végeznek a még létező nép¬hadseregekben, mert ők még hisznek a külső ellenség, illetve a külső sötét pont (A Sátán) létezésében. Géza tehát a szellemi (spirituális) értékeket egyszerű életrecepteknek vélte és azt hitte, hogy önleleplezés és képzeleti tisztulás nélkül, mindössze a külső világ elemeire alkalmazottan, azoknak lehet értelme. Ezért a Balog Ádáménál sokkal megrázóbb és megalázóbb eseményekben volt része később, annak ellenére, hogy nem hagyta ma¬gát befolyásolni az események által és teljesen összezavarodott és kétségbeesett, nem akkor, amikor a megvilágosodott Balog Ádám, tizenöt év múlva ráébresztette, hogy tulajdonképpen egy csődtömeg az egész élete és lénye, hanem akkor, amikor a Géza sors-angyala ezt felfedte előtte. De Balog Ádám számára tehát, a Gézával való barát¬ság élménye és annak rendkívüli tanításai, annál is inkább hatásosan félreveze¬tők voltak, mivel Gézának rettentően sok kérdésben igaza volt és megállapításai, prófé¬ciái nem csak a múltban és a jelenben igazolódtak be, hanem a több éves együtt-kalandozásaik közben is, miután Géza egy másik erdélyi városba költözött, mivel szűknek bizonyult számára a hely a szülővárosában. Egyenesen dermesztő volt tehát Ádám számára, ahogy a neki kéretlenül gyer¬me¬ket szülő nők társadalmi és gazdasági ambíciójára vonatkozó Géza-próféciák szép sorban valóra váltak: Bromfeld Irén, hat hónappal a gyermek (Boróka) születése és annak az Ádám által minden problémázás nélküli nevére vétele után, bepereli gyermektartásért Balog Ádámnak a szó szoros értelmében is szegény édesanyját és az öregasszony ezerlejes nyugdíjából havi száz lejt ítéltet meg magának, mivel Balog Ádám egyetemistaként nem fizetőképes. Ádám azon kérdésére, hogy miért csinálta ezt, a Géza cinikus próféciája beteljesítéseként, az ártatlanul megesett huszonöt éves nő a legtökéletesebb választ adja: – „Azért, hogy legalább érezd, hogy a Te gyermeked.” Ettől a perctől kezdve, bármennyire is kibékült a későbbiek során Irénnel, és Irénnek az Ádám által soha nem feledett legénykérő-jelenetét rendező és eljátszó édesanyjával és rokonságával, a kislányt kamasz koráig Ádám nem volt képes a gyermekének elfogadni. A Kingával folytatott „emberi belátáson” alapuló válóper végkifejlete viszont az lett, amire Balog Ádám soha nem gondolt volna: Hirtelen erős szükségét érezte arra, hogy Kingát felpofozza, de nem azért, hogy a „szerelem magas izzásában” részesítse, á lá Géza, hanem azért, mert a kedves felesége, mindamellett, hogy a bíróságon őt „szélhámos latornak és aljas gazembernek” titulálta – amivel, amúgy még nem lett volna nagy baj – de sorra cáfolta meg a vádpontokat, amelyekben korábban közösen megegyeztek. És még ezzel sem lett volna semmi baj, amennyiben a váláshoz vezető konkrét vádakat állított volna az Ádám vádpontjai helyett. Az a nő tehát, akiről ő úgy képzelte, hogy hálás azért, amiért lovagi áldozatával „a becsületét megmentette”, az¬által, hogy feleségül vette, miközben Dórát a kétségbeesésbe és egy másik fiatalember karjaiba kergette, hálából szélhámos latornak nevezete őt és igaza volt. Mert amennyi¬ben nem vette volna el feleségül, és nem játssza el annak a szülei előtt a komoly szán¬dé¬kú vő szerepet, akkor nem kerültek volna válóperre. Az elcsattanó szelíd pofok hallatára mind a ketten meglepődtek. De bármennyire is szégyellte tettét a későbbiekben Ádám, aki sem azelőtt, sem azután nem ütött meg nőt (még akkor sem, amikor hat év múlva a tizenkilenc éves Rita éppen a Kingától született fiú, Medárd jelenlétében szólította fel Ádámot arra, hogy pofozza fel „a kettejük jövendő boldogsága érdeké¬ben”), igazi lelkiismeret furdalást sem akkor, sem a későbbiek során nem érzett. E három pofon ugyanis kevés ellensúlynak bizonyult mindahhoz a piszokhoz és szenny¬hez képest, amibe a férjvadászó nő, az apja tanácsára bekeverte. Ráadásul e pofonok következtében végre hivatalosan is tiszta lett a polgári helyzete: Kinga két hét múlva elpanaszolta a pofokat a bíróságon, aminek köszönhetően a bíró kimondta a válást a következő tárgyaláson mindenki megelégedésére. Ám Géza próféciái itt még nem zárultak le: Ádám mindössze a volt felesége külföldön maradását követő első gyermek-elhelyezési per elvesztése után volt képes felfedezni a Kántor családnak a hivatalos szervekre gyakorolt befolyásának forrását. Pontosabban a gyámság megállapításban szerepet kapó hivatalnokoknak az elején lekenyerezés következményének tűnő színeváltozása és a szekuritáte (szűnni nem akaró hazafias kihallgatások) iránta tanúsított túlbuzgó érdeklődése közötti összefüg¬géseket. Az történt ugyanis, hogy az első, még hivatalosan ki nem közölt ítélethirdetés után, amelyben a szeretőjével külföldre szökött, és bizonyítottan a szeretőjével egy garzonszobában lakó Kingának ítélték oda a gyermeket, a kétszobás tágas lakással rendelkező, egyedül élő és biztos jövedelemmel rendelkező Ádámmal szemben, egy hivatalosan még ki sem közölt első fokú bírósági végzés után bekopogtatott Ádám ajtaján a Rend Hatósága, illetve Szocialista Román Rendőrség: a Milícia. A Rend egy civil ruhás fiatal nyomozótiszt, két rendőrkatona mellett a volt apósa, Kántor Pál személyében testesült meg akkor éppen, abban, a szent nemzeti szocialista időkben. A nyomozótiszt bemutatkozik, mint a moziban, rendesen igazolja magát és elmondja, hogy törvényszéki határozatot jött teljesíteni és nyomban átkísérni az édesanyjának ítélt gyermeket annak a Romániában bejelentett otthonába, vagyis az édesanya kép¬viselőjének, Kántor Pálnak a lakására. Balog Ádám első rémületében hitetlenkedni kezdett, majd törvénnyel való visszaélést emlegetett, amitől csodák-csodájára a fiatal tiszt is elbizonytalanodott és azt tanácsolta, hogy hívják fel a bíróságot telefonon. A bíróságon egyáltalán nem tudtak ilyen, a gyermek lakhelyváltoztatására vonatkozó határozatról. A fiatal nyomozótiszt elbocsátotta az apóst és két rendőrkatonát, és megkérte Balog Ádámot, hogy írjon egy nyilatkozatot arról, hogy miért nem hajlandó alávetni magát a hatósági felszólítás teljesítésének. Balog Ádám, most már kevésbé remegve felhívta telefonon az ügyvédnőjét és megkérdezte, mit tegyen? – Írd le nyu¬godtan, hogy az ítélet még nem jogerős, hiszen még el sem kezdődött a fellebbezési határidő. Ez a rendőrségi szabály- és törvénysértés egymástól látszatra két különböző ese¬ményt hozott közvetlen összefüggésbe az Ádám emlékezetében. Az, ami elsőként az eszébe jutott, nemrég történt. Miután Kinga egy ultimátumszerű levélben arról érte¬sí¬tette, hogy amennyiben egy bizonyos határidőn belül a gyermeket nem adja át Kinga szüleinek, Kinga édesapja, Kántor Pál, beszolgáltatja a szekuritátéhoz az Ádámra néz¬ve kompromittáló kifejezéseket is tartalmazó, Kingához írt régi leveleit, amelyben Ádám Ceauşescu elvtársat szidta. A Kántor család eme nemes célkitűzését megerősítette a keresztfiát, Medárdot meglátogató gondoshelyi fiatal keresztmama is. Persze e fenye¬getés semmit sem változtatott Ádámnak a fiával kapcsolatos elképzelésein, sőt, vissza¬üzente, hogy azokból a levelekből úgy sem tudnak meg többet felőle a szervek, mint amennyit eddig is tudtak. Nosza rajta, tegyék csak bátran! És Kántorék meg is tették és e nemes tettüknek nem lett Ádámra nézve semmiféle büntetőjogi következménye. Ám a mindjárt ide kapcsolódó emlék annál furcsább, mondhatni veszélyesebb: A három évvel korábban lezajlott hazafias kihallgatása alkalmával Bunkó Nyenye ezre¬des elejtett egy megjegyzést, miszerint Balog Ádám hálás lehet a szekuritáténak, amiért az nem folyamodott különösebb eljáráshoz annak érdekében, hogy megakadályozzák az otthonától (Istenhidegétől) nagyon távol eső, Ó-romániai Borila nevű városból való hazahelyezkedését. – Hogyan, hát önöknek hatalmában állt volna megakadályozni a haza¬jövetelemet?” – játszotta a kis naivat Ádám Bunkó Nyenye nem kis megelégedésére: – De még mennyire, hogy hatalmunkban állt volna! Ha mi akkor úgy döntöttünk volna, hogy Balog Ádám jelenléte ezen a vidéken és ebben a városban nem kívána¬tos, megtettük volna a végső lépéseket. Hiszen lépésről-lépésre végig kísértük az ön haza-helyezkedésének a mozzanatait. De amint látja, nem tettük meg azt az intéz¬kedést, amivel három évig önt Borilán gazdaságilag helyhez kötöttük volna.” Ádám akkor sejtette már, hogy jó ideig nem fog külföldre útlevelet kapni, hiszen azért kerí¬tet¬tek Nyenye elvtársék sort a beszélgetésre, mert másfél hónappal többet tar¬tóz¬kodott Budapesten a hivatalosan megengedettnél, természetesen a budapesti román követ¬ségen szerzett hosszabbítási vízummal. Nyenye elvtársék persze nem hitték el, hogy Ádám különböző kórházakban ücsörgött heteken át és mi tagadás: nem sokat téved¬tek. Ez a beszélgetés viszont megnyugtatta Ádámot, mert kikövetkeztethette belőle, hogy attól a dátumtól, amikor a besúgó ismerősétől elbúcsúzott Budapesten, Nyenye elvtársék nem tudtak egyetlen lépéséről sem. Szóval, Ádám tudta már, hogy amíg a Ceauşescu diktatúra tart, ő legfennebb a romániai tengerpartra vagy a cso¬dálatos hazai hegyek közé kirándulhat, de külföldre nem. Így hát nem köszönte meg Nyenye elvtárs emlegetett szívességét, és továbbra is szemrebbenés nélkül különféle, a külön¬le¬gesnél is különlegesebb magyarországi egészségi vizsgálatokról, kórházak¬ról, keze¬lé¬sekről és orvosokról hazudozott az ezredesnek. A kihallgatási cirkusz után viszont újra emlékezetének homlokterébe került a Borilai haza-jövetelének melléktörténete. Borila egy Istenhidegénél sokkal nagyobb Ó-romániai város, ahová Ádámnak az állami kihelyezése szólt, és ahonnan sikerült jó időben elbocsátási jóváhagyást szereznie egy szülővárosbeli vállalattól kapott áthelyezési igénylésre. Ez azt jelentette, hogy az áthelyezési igénylést kibocsátó Istenhidegei vállalat hajlandó volt őt a végzettségének megfelelő minősítésben, vagyis mérnökként alkalmazni, amennyiben az a borilai vállalat, ahová kihelyezése szólt, lemond a szolgálatairól és beleegyezik az áthelyezésébe. A műszaki egyetemeken és fakultásokon végzős diákok általában szeptember-október folyamán szokták elfoglalni azokat a munkahelyeket, ahová szólt az egyetemtől-főiskolától kapott kihelyezésük és ugyancsak késő ősszel szoktak je¬lentkezni áthelyezési kéréseikkel is a munkahelyeket meghirdető vállalatok személy¬zeti osztályán. Ádám óriási szerencséjére fontos volt a mihamarabbi munkába-állása, hiszen édesanyja gyermektartási levonással megcsonkított nyugdíjából ők ketten, egy hónapig sem élhettek és a korábban festett, de eladható festmény kollekciójának, amelynek darabonkénti eladásából kiegészítette az ösztöndíját és így fenntarthatta magát az egyetemi évek alatt, mind elfogytak. Ezért idejében megszerezte a már-már reménytelennek látszó áthelyezési igénylést pár héttel a hivatalos kihelyezése után. Még augusztus elején jelentkezett a borilai ipari vállalatnál az áthelyezési kérés jóvá¬hagyásáért, illetve az elbocsátásáért. Ennek az idejében történt jelentkezésnek és a vállalattal szembeni kötelezettségei, vagyis a munkaviszony feloldozásáról szóló do¬ku¬mentumoknak a zökkenőmentes és azonnali jóváhagyásnak volt köszönhető egész későbbi élete alakulása és jóval későbbi magára-találása. Mert amennyiben Borilán kellett volna maradnia, a kezdő mérnöki fizetéséből levont gyermektartási százalé¬kok¬kal, még épp, ha kantin-kosztra futotta volna keresetéből és esetleg egy munkás¬szál¬lói lakásra, nem hogy festővásznakra, ecsetekre, festékre. És természetesen, sem édes¬anyját, sem Dórát nem láthatta volna viszont, legfeljebb csak negyedévenként másfél napra. Ez, az akkori lelkiállapotában egy újabb kétségbeeséshez, vagy a beletörő¬déssel járó lassú lelki elsorvadáshoz és így a fizikai megsemmisüléshez vezetett volna. Az állami kihelyezés el nem fogadása viszont az egyetemi tanévek és az ösztöndíjak utólagos kifizetésével járt akkoriban, ami fel sem tevődhetett Ádám esetében. Szóval igencsak fontos volt Ádám számára a hazahelyezkedés, de még fontosabb volt a szekuritáte és a Kántor család számára az ő Borilán való marasztalása. Amint az elért siker hangulatában boldogan hazaérkezett a szülővárosába, két levelet talált a családi házuk postaládájában: egyik a borilai ipari vállalat felettes szervétől, az ottani megyei néptanácstól érkezett, amelyben az felszólítja Ádámot munkahelyének azon¬nali elfoglalására, különben büntetést helyez kilátásba. A második levél a borilai vá¬rosi bíróságtól érkezett, amelyben gyermektartási perben kapott idézést egy nagyon közeli dátumra. Ahogy elolvasta a két levelet és végiggondolta azt, hogy ő, a tudatán kívül tulajdonképpen versenyfutásban volt az idővel, az ellene irányuló félhivatalos államvédelmi ügyködések és a Kántorék által indított hivatalos intézkedésekkel szem¬ben, elhagyta minden ereje és remegni kezdett. Azt a gondolatot, hogy ilyen szoros kap¬csolat létezne az államvédelmisek és volt apósa között, esetleg a volt felesége között, még önmaga előtt is szégyellte, és agyának egy rejtett rekeszébe zárta anélkül, hogy különösebb elemzésekbe fogott volna ezzel kapcsolatosan. A gyermek-el¬helye¬zési per utáni fél-hivatalos hatósági önkényeskedés megtörténtekor viszont, amiben a volt apósa személyesen is részt vett, már nem volt, amiért e korábbi feltételezések miatt szégyenkezzen. És a feltételezés bizonyossággá válását megszilárdították benne Medárdnak az elrablását és a Magyarországra való rejtélyes kicsempészését követő események, vagyis a rendőrség Kántorék érdekében történt falazása, bundázása, ké¬sőbbi nyílt obstrukciója és a bírósági csalások. Sem Ádám, sem Géza nem ismerték a nyolcvanas évek elején a hatás és visszahatás, valamint a rezonancia (zsák megtalálja a foltját) egyetemes törvényét és különösen nem a csalóka polaritás törvényét. Mégis, utólag beigazolódott, hogy a lucid Gézának újfent igaza volt az Ádám „em¬ber¬séges belátásainak” a várható következményeiről szóló próféciájában, és Ádám el kellett fogadja Géza ama tételének az igazát is, hogy mindaz a planetáris méret őrület, ami ma emberiség szintjén az egész földön folyik, az nem más, mint „mindenki hábo¬rúja mindenki ellen”, még a látszólag békében élő közösségekben is. Ettől a „józan észheztéréstől” kezdve, amit nem lehetett elkerülni ama felismerés után, hogy ő részint az ártatlan nő iránt érzett sajnálatból, részint a Kinga szülei iránt érzett lelki¬ismeret¬furdalásból, de leginkább a szegény anyja által belé nevelt polgári tisztességből (vagyis gyávaságból), ha nem is egy besúgó nőt, de mindenképpen egy besúgó férfinak a lányát vette el feleségül, hirtelen minden megváltozott Ádám magatartásában. Úgy vél¬te, hogy érdekeit neki is érvényesíteni kell végre, és ezért neki is harcolnia kell, mert nem akarta önmagát többé letiporva, legyőzve és megalázva látni. Sőt, később még a gyermekét is meg akarta menteni attól, hogy megfertőzzék a hazugság, a besú¬gás és az árulással kevert, cukorkás-szirupos és csokoládés szeretet szellemiségével. Úgy vélte jobb, ha becsületes harcosok lesznek mindketten. Ebben a humánusan hipokrita környezetével szembeni tisztázott stratégiai helyzetben, Ádám különös harcosi képességekre tett szert, úgy hogy még Géza is büszke lehetett volna rá, mert Ádám tényleg eljutott odáig, hogy jóformán senki nem tudta őt többé hivatalosan megverni, vagy átverni. A fontos mindig az volt, hogy játszma és verekedés közben az ellenfél küzdő szempontjait, annak belső logikai törvényeit felismerje és aszerint is végiggondoljon minden helyzetet. Ha ez megtörtént, már könnyű volt továbblépni, hiszen a korrupt ellenfél logikájának csapdái és buktatói, belülről mindig hamar ki¬derültek. De a nehézség talán nem is ebből állt, hanem a gátlástalanság és a látszó¬la¬gos kegyetlenség megtanulásában, annak a személyi elsajátításában. Mert a gátlás¬talanság Ádám szerint maga az igazság szembeköpése, ami a legnehezebb a magára valamit is adó embernek, nem másért, de annyira nevetséges és kisszerű és olcsó és hosszú távon egyenesen értelmetlen. És mindaddig, ameddig a magára valamit is adó ember csak önmagáért harcol, tényleg nem is nyúl hozzá a gátlástalan szemtelenség eszközeihez, mert elsősorban önmaga előtt találja nevetségesnek magát. Ha azonban a sok vereséget megunva, a harcosok útjára rálépett és gyermekéért is harcolni kezd, mert úgy érzi, hogy azért harcolnia kell, a buta gátlástalanságok – amelyek hasz¬ná¬latában az emberek konvencionálisan és általában, az „ilyen az élet” című létfilozófia szerint megegyeznek – végül is rákényszerítik, hogy ő is éljen ezekkel, a könnyű sikert hozó eszközökkel is a végső győzelem érdekében. Ha a Kántor családnak a rendőr¬séggel és az államvédelemmel való polgári kollaboráció, vagyis a besúgás volt a keresztényi igazság érvényesítési eszköze, Balog Ádám lelkiismeret furdalás nélkül, felháborodott hangvételű beadványt fogalmazott a Megyei Pártbizottsághoz, és naiv módon megkérdezte, hogy „egy hazaáruló szökevénynek” és az itthon maradt család¬tagjainak miért állhat a rendelkezésére törvénytelen akciók végrehajtásában a Szocialista Románia Rendőrsége? A fiatal rendőrnyomozótiszt által aláírt nyilatkozat másolatát is a beadványhoz mellékelte. Eredmény és következmény: a rend és a normális állapotok helyreállása. A gyerek-elhelyezési per törvényszéki tárgyalását ugyanis minden probléma nélkül megnyerte. Az, hogy győzelme piruszi volt, mert volt apósa jó társadalmi kapcsolatai a párt és egyéni diktatúrából felszabadult román demokráciában is fennmaradtak, most mellé¬kes. Lényeg, hogy akkor a harci magatartást Ádám megtanulta és megszerette. És ha győzni kellett, „a gyermeke érdekében”, hát ő is megtanult bánni a Kántorék által oly természetes módon használt gátlástalanság fegyverével. Bunkó Nyenye ezredesnek sem akadt semmiféle ellenérve, amikor azon a hazafias kihallgatáson, amelyen a volt apósa és a szigorúfiú elvtársak között a „kölcsönös megsegítési együttműködési viszony” egyértelműen kiderült, Ádám kijelentette, hogy „tudomása szerint az ő festői tevékenysége nem alkotmányellenes, sőt, épp fordítva: ő a művészetével hozzájárul az ország szellemi színvonalának emeléséhez. És kikéri magának, hogy csak azért, mert ő olyasmivel foglalkozik, amit nem tud utánozni „minden ember”, ide idézges¬sék ebbe az épületbe közbűnözőkkel együtt. Sem azoknak a képeknek, amelyeket ő fest, sem a kenyérkereső szakmai tevékenységének sincs semmi tangenciája (Balog Ádám új játékosi stratégiájához, „felüljátszási” taktikájához tartozott az a szemtelen merészség is, amivel a „tangencia” kifejezést külön és igen sokatmondóan nyo¬ma¬tékosította) a becses államvédelmi hivatal munkatárgyával, annak alkalmazottainak munkakörével és tevékenységével. Még Ádám is csodálkozott, amikor Bunkó Nyenye elvtárs nem sértésként fogadta e kijelentést, hanem lárvás arcú bikafejét megbólintva, helyeselni kezdett: – Na látja, mi is így gondoljuk ezt, Ádám! Pontosan ezért nem léptünk közbe a Boriláról való hazahelyezkedése esetében, mert bíztunk abban, hogy immár felnőtt, komoly diplomás emberként, megkapja helyét ebben a társadalomban, stabil csalá¬dot alapít, gyermeket nemz, beiratkozik a pártba és normálisan folytatja tovább éle¬tét, mint ahogy azt teszi itt nálunk minden rendes ember. – Természetesen Bunkó Nyenye ezredes és Ádám is jól tudták, hogy egyik sem hisz el a másik mondataiból egyetlen szót sem. Mindketten hazudtak és mindketten tudták, hogy a másik is tudja, hogy ő hazudik. De ez volt a hivatalos és törvényes játékszabálynak, vagyis a mindenki – mindenki ellen című, globális játszma nemzeti szocialista változatának a lényege. És Balog Ádám nemcsak tehetséges ember volt, hanem eszes és talpraesett fiatal¬ember is tudott lenni, ha már ennyire megszorították a körülmények. Mondhatni, hogy az időnek és a helynek megfelelő tökéletes harcossá, azaz iszap-birkózóvá ké¬pez¬te magát a román nemzeti szocializmus korrupt mocsarában. Hogy a nyugati polgárjogi és emberjogi mozgalmak egyre erősödő tevékenysége hatására-e, vagy mindössze azért, mert a párt-hatalom és az államhatalom, illetve az államvédelem különböző te¬rü¬letei és vezérei között egyre inkább lazulni kezdett az egység és ennek „alul” is jelent¬keztek a következményei, nem tudható, de az tény, hogy amennyiben az ötvenes években, „véletlenül” még agyon is lehetett verni valakit Romániában azért, mert na¬gyobb társaságban kijelentette, hogy ő nem fog diktátor-dicsőítő és hazafias képeket festeni, vagy azért, mert a hivatalos formák betartásával, de többet tartózkodott kül¬földön az otthoni államvédelmi szervek által ellenőrzött és irányított útlevélhivatal ál¬tal „engedettnél”, ez a nyolcvanas években, már nem történt meg. És Balog Ádámnak semmi más bizonyítható bűne nem volt a számláján, hiszen arról, hogy kivel és mit beszélt és merre járt Magyarországon azalatt az egy hónap alatt, amit a hivatalos besúgója nélkül tölthetett ott el, Bunko Nyenye ezredeséknek semmilyen adata nem volt. A velük szembeni kölcsönös gyanakvási és utálati viszony olyan helyzetbe hozta, hogy azoknak majdnem minden beugrató trükkjüket idejében felismerje és észre¬ve¬he¬tetlenül visszafordítva a játszmát, a trükköket azokkal szembe alkalmazza. Megtanul a mocsárban tájékozódni, ahhoz, hogy valamiképpen túlélje azt, amit az akkori miszti¬kus sejtelmei szerint, neki valamiért túl kellett élnie. Mindenre figyelt, minden jelenték¬telen¬nek látszó hírt megjegyzett és mindent az akkor tökéletesnek és legyőzhetet¬len¬nek látszó román állampolitikai korrupció szerint értelmezett. Nem csoda, hogy az így nyert tudásával, de a régi, soha el nem árult alapállásával a diktatúra bukása után döbbenetet és botránkozást keltett egy nyári szabadegyetem teológusához intézett kérdésével, hogy vajon jól érzi-e magát a mindenható Úristen azon székelyföldi kato¬likus templomok falai között, amelyeket annak idején a bátor és vállalkozó szellemű, fiatal vidéki papok építettek a diktatúra alatt az akkori államadminisztráció gyengébb jellemű alkalmazottainak a lekenyere¬zése (korrumpálása) árán? Ádám megtanult tehát a korrupciós játszmákon átlátni, érzelmek nélkül ítélve meg lehetőleg minden helyzetet. Fiának a Kántor család lélekrontó hazudozása lég¬köréből való kimentése mellett, mindent alárendelt egyetlen céljának, a „csak azért is magas színvonalú művészetet létrehozni” rögeszméjének. Ez lett a hivatalos ön¬igazo¬ló indoka is a Dórától való, a Dóra részéről tragédiaként megélt elválásának az oka is. A Géza által megjósolt, második öt éves fázis vége előtt (tíz év előtt: vagyis kilenc év után), miután sikerült meggyőznie magát arról, hogy lelke e legféltettebb zugában: a művészi önérvényesülési vágy zugában, Dóra mellett, a Dóra iránt érzett szerelmében sem számíthat igazi beteljesülésre. Így, Géza fantazmagórikusnak tűnő „metafizikus okoskodásai” és irracionális próféciái e téren is beigazolódtak. Dóra ugyanis minden közösen viselt viszontagság után és minden, a kettőjük egyesülésének útjában álló hivatalos (és törvényes!) akadály legyőzése és elhárítása (Balog Ádám kilenc hónapig tartó válópere) után is, képtelennek bizonyult legyőzni sértetett női önérzetét, hiúsá¬gát, belső félelmeit. És Ádám sikeres hazahelyezkedése után is folyton olyan vesze¬ke¬déseket robbantott ki, az Ádám erkölcstelen múltját, a két gyermeket és a „rengeteg feleségét” emlegetve, amelyek Ádám szerint teljesen fölöslegesek voltak és amelyek pontosan az együtt maradásuk által bebizonyított egymáshoz kötöttségük szellemi szín¬vonala miatt nem szabadott volna, hogy elhangozzanak. Ezek a sértett büszke¬ségből eredő, valóságos érzelmi alapot nélkülöző veszekedések lehetetlenné tették a „hétpróbás szerelmük” békés és termékeny házassággá való átalakítását. Ezért több, az Ádám ex-házasságát megelőző sikertelen válási kísérletek emlékével a tudatában, Ádám végre szilárdan eltökélte magát: – Ha nyolc évvel ezelőtt és hét és hat és öt évvel ezelőtt is te egyre csak azt han¬goz¬tattad, hogy félsz tőlem, és félsz rábízni az életedet egy ilyen bizonytalanságot keltő férfire, most viszont nekem kell azt mondanom – és nem a reváns kedvéért –, hanem azért, mert tényleg úgy érzem, hogy igenis, most én vagyok az, aki fél tőled. Igen, jól hallottad: félek tőled. Azért, amiért olyankor vádaskodsz és zaklatsz és hibáztatsz és hánytorgatod a múltat, amikor annak semmi értelme nincs, mert nem tudod el¬dönteni, annyi viszontagság után sem, hogy hova tégy engem az életedben, hogy mit is akarsz tőlem? Igenis most nekem kell azt mondanom, hogy félek tőled, félek az örö¬kös elé¬ge¬detlenségedhez és szemrehányásaidhoz hozzákötni az életemet. Amikor Ádámnak ez feltört a torkán, mindaz, amivel hetek, sőt hónapok óta vias¬kodott, Dóra nem hitte el, hogy Ádám komolyan beszél. Nevetségesnek találta Ádám elhatározását, hiszen szerinte ez sem végződhet másként, mint az előző ezeregy el¬vá¬lási kísérlet! Várt két hetet, aztán egy vidéken töltött, hajnalig tartó buli után az egyik módos bulizó-társával Ádám tömbháza elé vitette magát, becsengetett Ádámhoz és befeküdt Ádám mellé az ágyba. Természetesen, szeretkeztek. Ennek ellenére Ádám kitartott eredeti elhatározása mellett és nem folytatta a viszonyt, nem kereste és te¬le¬fonon sem hívta Dórát. Dóra, az újabb Ádám nélkül töltött két hét után kétségbeesett. Ám a lakásaik közel álltak egymáshoz, nem kerülhették el egyik a mást, több alka¬lom¬mal találkozniuk kellett. Ilyenkor többnyire Dóránál kötöttek ki, hiszen Ádám sem tudott csak úgy, egyszerűen „soha többet” nem beszélni Dórával, és szegény Dóra még mindig reménykedett, és csak újabb hetek elmúltával, Ádámnak az ostoba, fér¬fias eltökéltségéhez mérten, nagyon is későn vált egyértelműen világossá, még Dóra számára is meglepetésszerűen, az ő mélységes szerelme. Csak most derült ki, a min¬den korábbi óvatoskodást, megfontolást és racionális okoskodást eltörlő, méltóságot és hamis önérzetet messze eldobni képes, a megalázkodást is vállaló, szerelmi kötő¬dése Ádámhoz. Ádám megrendült e könyörgő, az imádkozásig fajuló jelenetek hatására, de valami mély, számára is ismeretlen ördögi ambíció szállta meg, amikor Dórát meglátta a lábainál ugyanabban a térden álló, lábait csókolgató, pozícióban könyörögni, amilyenben ő esdekelt valamikor Dórához hiába. De ennek ellenére sem tágított és nem engedett a saját elgyengüléseinek sem, még a legmeghatóbb, általá¬ban szeretkezésekben feloldódó, drámai jelenetek után sem. Pedig később, az immár diktatúra nélküli, de ugyancsak gyermekek és Rita nélküli, szomorú független¬ségé¬ben, azaz magányában, ahogy visszagondolt ezekre valamikori forró, hosszú nyári éj¬szakákra, megbánta az akkori fanatikus eltökéltségét. Úgy gondolta, hogy attól a nulla ponttól, amikor egyértelművé vált, hogy a Dóra büszke kevélysége és önféltő óvatossága, az igazi, határtalan szerelme által megtöretett és legyőzetett, neki is meg kellett volna fordulnia, és újra kellett volna kezdeni Dórával mindent. De a forró nyár elmúlt, Dóra lassan kigyógyult a „szerelmi betegségéből” – ahogy ő emlegette az akkori állapotát később nosztalgikus öniróniával – és Ádám tovább fejlesztette a „mindenki-mindenki ellen” című háborúban szerzett és egyre tökéletesebbé váló harci tapasztalatai által egyre erősödő és titokban az öncélú művészi ambícióit kiszol¬gálni hivatott akaraterejét. Harcossá lett, valóságos iszap-gladiátor, a szuper-realista módszerekkel tervszerűsített kommunista embertelenség dzsungelében. A Dóra után jövő fiatal szeretőket egyáltalán nem zavarta a két gyermek létezése. Mindössze a lányuk jövőéért aggodalmaskodó anyukákat vetették be az intrika min¬den mesterfogását lányaiknak az Ádám-mentes „boldog jövőjének” a megmen¬té¬se érdekében. Az anyák által Ádámtól megmentett lányok az intrikák következtében előbb-utóbb létrejövő szakítások után boldogok is lettek természetesen: melyik kül¬földre menekült az Ádám nélkül értelmetlennek és kilátástalannak képzelt helyzetből, melyik folytonos kommandós-képző edzőtábor-szerű házasságba, ahol az anyukák által Ádámtól megmentett lányoknak a „tiszta lappal” induló ifjú férjek mellett, a mozgó bőrzsák szerepe jutott, amelyből az érzékeny szívű férjek Ádám emlékét próbálták kiverni. Néhány esetben, mint kirívóan a Rita esetében, ezeknek az anyai mentő akciónak és a kétségbeesett lányok menekülésszerű férjhezmenetelének vagy fogorvosi, vagy ideggyógyászati kezelés lett a következménye, majd a külföldre szö¬kés, vagy a törvényszéki válóper. Hiába… ha fekete pontról nem tud senki, az anyu¬kák maguk azok, akik egyenesen a világi húsdarálóba terelik a gyermekeiket. A fekete pont vonzásában, hogyan is mehetne jobban a gyermeknek, mint a szülőnek? Ezért Gézának ismételten mindenben igaza volt, egyetlen lényeges kérdést kivéve. Azt ugyanis ő sem tudta, hogy abban a spirituális felébredést biztosító világlátásnak a birtokában – amelyhez ő véletlenül (tévedésből?) hozzá jutott a nyers ifjúságában – és ezért talán igen korán, ahhoz, hogy a lényeget megértse – a közösségi konfliktusai és a teológiai szeminárium által biztosított olvasmányai útján – hogy komolyan harcolni csupán önmagaddal, egészen pontosan a benned levő fekete pont hatásaival szemben érdemes. Másokkal csak játékból, hiszen a megvilágosodott személy már soha nem kerülhet külső elemekkel és külső ellenséggel, élet-halál harcba. Ehhez a következtetéshez, ehhez a lényeges igazságra való ráébredéshez, Balog Ádám, ha iszonyúan keserves tapasztalatok árán is, életének és ép elméjének kétszeri kockára kerülésének árán is, de eljutott, miközben Géza nem. Az első, sors-leckéket, Ádám a volt apósán, Kántor Pálon keresztül kapta. Kántor úrnak ugyanis, az akkor még ritkaság-számba menő külföldi árucikkekből össze¬állí¬tott ajándékaival sikerült végigkorrumpálnia a törvényszéki bírótól az unokájáig – Ádám fiáig – mindenkit, beleértve az Ádámnak bizalmas, jó barátjaként megmaradó Dórát is, mint óvoda-igazgatót, vagyis bizonyos értelemben, hatósági tisztségviselőt. Szóval Kántor Pálnak, „a cél szentesíti az eszközt” szerű, nem-harcosi etikájával, de vallásos¬nak is mondható szent hitével, ami szerint időben és térben értelmesen elhelyezett ajándékocskákkal, az Úristenig el, erkölcsileg minden és mindenki megrontható, sike¬rült legyőznie Ádámot a hátsó ajtókon való kitartó kilincselésével. Így sikerült elérni azt, hogy Medárdot odaítéljék a szeretőjével külföldre szökött Kingának, akinek nagy szüksége volt a gyermek jelenlétére, mert időközben a Medárd nevére is vettek fel a Magyar Államtól Romániai menekülteknek járó építkezési segélyt. És sikerült elérnie azt is, hogy őt, Kántor Pált, a vérző szívű nagyapát nem, hogy ne ítéljék el gyermekrablásért, hanem azt, hogy meg se idézzék és a pert még csak el se indítsák, amikor Ádám a Medárd törvénytelen elhurcolásáért és külföldre szöktetéséért azt be¬perelte. Szóval Kántor Pál a figyelmes külföldi édességeket, csecsebecséket és gyógy¬szereket tartalmazó csomagocskáival (ó mikő átencie) alátámasztott meghatóan humánus, szívlágyító hazudozásaival, korrupciós ügyeskedéseivel, sopánkodásaival vé¬gül is mégiscsak megverte Ádámot, és nem csak, hogy nem büntették meg gyermek¬rablásért, hanem elérte azt is, hogy a tőle elrabolt és külföldre csempészett gyermek után Ádám gyermektartást kelljen fizessen. De ez a misztikus leckének mindössze az első fele. A diktatúra alatt börtönben síny¬lődő, de üldözött hősökként később könnyen politikai szerephez jutott barátaiból és ismerőseiből kellett még végleg kiábrándulnia Ádámnak bizonyos közéleti és köz¬úti balesetek után ahhoz, hogy lassan-lassan ráébredjen: a dzsungelharcban való rész¬vételnek éppen úgy, mint a nők felpofozásának semmi értelme nincsen. E személyes felismerések kényszerére jutott el később a külső ellenség nem létezésének a fel¬fede¬zéséig, amiről ő maga számol be majd nekünk, az 1991-es karácsonyi töp¬rengéseiben. Innen már csak egy lépés választotta el attól, hogy a fekete pont létezését megsejtse és megérthesse azt, amit a boldogságát külföldön kereső Géza nem érthetett meg. Azt tehát, amit meg próbálok értetni veled kedves olvasó, ebben a regényben, a könyv¬ben, a mi kettőnk könyvében. Persze a kép még nem teljes. Éspedig azért nem teljes, mert az ellenpontos regénykonstrukció (az esztétika) és a drámai hatás kedvéért, a Gézának az egyetemes elméről és a női lélek kapcsolatáról szóló, nagy hegyi beszéde és az Ádám karácsonyi töprengései között kihagytam egy igen fontos szerelmi tör¬té¬ne¬tet. Éspedig pontosan azt a történetet, ami Ádámot a Ceauşescu agyonlövését követő második karácsony előtt annyira beteggé tette, hogy néhány hónappal a történtek után – és a szellemi megvilágosodást hozó karácsony után – arra kellett ráébrednie, hogy tulajdonképpen korai magömlésben szenved. Valamikor, még az embertelenül egyhangú és kegyetlen diktatúra sárkányának a halál-agónia előtti időszakában, a véres politikai játszma idején és azt követően tör¬téntek pedig Balog Ádám festő-üzemmérnökkel, illetve üzemmérnök festő¬művésszel a következők: A mindössze tizedik osztályos Rita kezének a szülőktől való illő megkérése után, majdhogynem korlátozás nélkül élhette a tizennégy éve várt – Hajninak az Ádám katonáskodása alatt, derült égből villámcsapásként történt férjhezmenetelével meg¬szakadt és tizennégy éven át újra és újra álmodott, szerelmi boldogságát. Egyetlen problémát számára a Rita hirtelenül fellobbanó szerelmi szenvedélyénél is elsöprőbb erővel kitörő, már-már gátlástalanságba hajló szexuális étvágya, illetve Ritának a nagy¬mamája és más jóindulatú személyek előtt is elemi erővel kitörő, szenvedélyes ölelkezési és csókolózási vágyainak a lehűtésére irányuló gondja jelentette. Valamint az, hogy mindezek ellenére Rita hallani sem akart arról, hogy Ádám Ilonkával sza¬kítson, vagy, hogy a Rita szülein és az Ádám édesanyján kívül bárkinek is beszá¬mol¬jon arról, hogy ők ketten, mármint Ádám és Rita annyira szeretik egymást, hogy két év múlva, mihelyt Rita végez az iskolával, össze fognak házasodni. – Két év alatt még sok minden történhet veled is és velem is. Nem ebben egyez¬tetek meg a szüleimmel? – emlékezette Rita Ádámot, arra a szülő-nyugtatónak szánt körülményeskedő magyarázkodására célozva, hogy nem kell megijedniük, mert ez a lánykérés nem azt jelenti, hogy Ádám kisajátítja magának a fiatal Ritát. Hanem ez csak egy feléjük tett őszinteségi gesztus, amivel meg akarják kímélni a szülőket attól, hogy esetleg mástól vagy másoktól hallják meg azt a feltételezést, hogy közöttük ennyire közeli és bizalmas lenne a viszony, és emiatt becsapottnak és félrevezetet¬tek¬nek érezzék magukat. Itt még semmi nincs igazából lezárva és véglegesen eldöntve a Rita jövőjére nézve, ő nyugodtan kiléphet a kapcsolatból, ha időközben esetleg szerelmes lesz valamelyik osztály- vagy iskolatársába, és így tovább, és így tovább. Ádám szerint ennek a dumának akkor nagyon is helye volt, mert látható módon a szü¬lők csak ezután kezdtek megenyhülni és őt az új helyzetében is, mint potenciális vejüket is, bizalmukba fogadni. Amit Ádám udvarias diplomáciai húzásnak szánt, ti azt, hogy a szülőket nemcsak a változtatási lehetőség gondolatával hagyta, hanem ab¬ban a lehetőségben is, hogy másoknak is, akik esetleg rákérdeznek a jövőben a Rita és az Ádám feltűnő viszonya természetére, ugyanezt mondhassák. – Dehogy gondolta Ádám komolyan azt, hogy a kezéből valaha is kiereszti életének ezt a már-már nem is remélt szerelmét, ezt a drága kincset! Rita vagy zokon vette az Ádám szabadkozását, vagy pont annyira komolyan gondolta azt, hogy ezzel még nincs minden lezárva és elintézve, mint a szülei. Mert valahányszor nyugodtan szeretkeztek, vagy vala¬hány¬szor sikerült elérnie, hogy a kedvezőtlen körülmények, vagy a leleple¬zés veszélyétől terhes helyzet ellenére is szeretkezzenek, miután gyorsan magukra kapkodták a ru¬há¬jukat, és ekképpen leleplezési veszéllyel együtt az idillikus szerelmi hangulat is elmúlt, újfent arról kezdett beszélni, hogy „mindezek ellenére”, Ádám nehogy megszakítsa a kapcsolatot Ilonkával, mert ami kettőjük között történik a részéről nem jelent semmi határozott elköteleződést. Ádám arra kezdett gyanakodni, hogy a fiatal kora és a kevés tapasztalata ellenére a keleti mesevilágok szexuális boszorkánya lakozik a kis Ritában és talán azért beszél így, mert nem elégedett vele szexuálisan. Az elején minden szexuális tapasztalatát és egyéni trükkjét latba vetette, hogy hátha csak ezen múlik minden, de ezzel, szemmel láthatóan csak azt érte el, hogy még jobban felcsigázta a lány szexuális étvágyát és fantáziáját. Ráadásul nem is tudott mindent úgy véghez vinni, mint ahogy másokkal sikerült, illetve úgy, mint ahogy Ritával mindazt még jobban szerette volna átélni, mint más nőkkel és lányokkal. Mindezt részben éppen azért, mert annyira jól akarta „azt csinálni”, és mert annyira sokat jelentett számára minden egyes alkalom, amikor az általa harmatcsepphez és drágakőhöz hasonlított lányban „benne lehetett”. Más¬részt azért, mert rendszerint vagy a korai ébredést követő buszozástól és az azt követő vidéki terepmunkától kifáradva érkezett a lányhoz, vagy éppenséggel azért, mert attól volt kifáradva, hogy Ritáékhoz este megérkezve, a szülők jelenléte miatt szexuá¬li¬san kielégíthetetlen szerelmi közelségi élmények hatására kevés órát sikerült át¬aludni az éjszakából, tudván azt, hogy vágyott Ritája két szobával arrább alszik a duzzadó ta¬vaszi virág-testén mindössze azzal az átlátszó selyem hálóinggel, amelyet akkor vetett le róla, amikor először szeretkeztek, és amit másnap reggel, miután a szülők elmen¬nek munkába, ismét le fognak vetni... A Ritához való viszonyulásban önmagával szemben felállított teljes őszinteséget előíró, belső etikájának megfelelően, el kezdett hát a lánynak magyarázkodni, illetve azt kérlelni, hogy legyen türelmesebb, mert majd csak el jön az ideje, amikor Ádám számára is teljesen nyugodt körülmények között is lehetnek együtt, hiszen ő jól is¬me¬ri magát és... És itt követte el a tapasztalt Balog Ádám a legnagyobb hibát: El¬mondta Ritának ugyanis, hogy otthon, a saját lakásában, ahol tehát lehetősége van teljesen nyugodt körülmények között szeretkezni Ilonkával, nem ezt a szexuális képességét képes nyújtani, amivel Ritának, kénytelen-kelletlen, de egyelőre meg kell elégednie. Rita semmi jelét nem mutatta még ekkor annak a beteges féltékeny¬ség¬nek, mely ezektől az idillikus nyár eleji, májusi hetektől és hónapoktól számítva, pontosan egy év múlva kezdte őt gyötörni és éppen akkor, amikor erre már semmilyen oka nem volt. Hiszen akkorra már Ilonka régen felfedezte az Ádám által kész akarattal a fel¬színen hagyott és az erdei források nimfáit is megszégyenítően szép arcú Ritáról ké¬szí¬tett portré sorozatát, a fátyol-ruhás rajzokat, majd a Ritát gyönyörű meztelenségében ábrázoló fényképeit és a szintén festőművész Ilonka számára egy pillanat alatt egy¬értelmű lett az, amire mindössze néhány hete gyanakodott: – Drága Ádám, nehogy azt hidd, hogy nem szeretlek eléggé, és azért mondok le rólad ilyen könnyen, nem. De annyira buta sem vagyok, hogy ne lássam, ilyen jó képeket egy nőről csakis egy nagyon szerelmes férfi festhet, még akkor is, ha a nő, ez esetben a fiatal lány a valóságban is szép. És annyira buta sem vagyok, hogy azt képzeljem, valamit is érnék azzal, és bárkinek is jót tennék azzal, ha hagynám, hogy szerencsétlen módon magyarázkodni kezdj. Hidd el, hogy nagyon fáj, és amint kilépek majd az ajtón, nagyon elkezdek sírni, és épp azért megkérlek, hogy ne mondj semmit, és ne is kísérj ki az ajtón, mert nem akarom, hogy sírva lássál. Csak azt aka¬rom még, hogy elhidd, bármennyire is fáj az, hogy ez így kellett történjen, én egy¬álta¬lán nem haragszom rád és remélem, soha nem is fogok. Ne... kérlek, ne szólj semmit, és amíg innen ki nem megyek, meg se mozdulj. Csak annyit engedj meg még, hogy ebben, az eddigi életem legboldogabb napjait tartalmazó szép szobában jól körül né¬zek. Így, Isten veled Ádám, mindent nagyon köszönök... – És Ádám megrendülten hallgatta, ahogy a Ritánál mindössze négy évvel idősebb szeretője a lépcsőházban felzokog, amint az ajtót becsukta maga után. Bármennyire is hősies volt Ilonka vártan remélt, és remélten várt, önkéntes kilé¬pé¬se az Ádám életéből, a dolog, vagyis a válás nem ment ilyen simán, és még néhány¬szor felmentek egymás lakására, de ezek az első sorban Ilonka számára fájdalmas búcsú-találkozások egyértelműen véget értek karácsony előtt. De az is igaz, hogy Ádám számára, – aki már a lány nyári vakációja idején kivehető szabadságát, min¬den¬képp a lánnyal szerette volna tölteni, épp annak érdekében, hogy végre folya¬matos nyugalomban, a látszatőrzések feszültsége nélkül lehessenek – azért nyúlt meg ennyire ez a kettős szerelmi játék, mert épp a Rita erősködésére nem vált el Ilonkától. És Ádám számára minden úgy is nézett ki, mintha direkt Rita (aki mindenáron Ádám nélkül akart elmenni, és csakugyan el is ment néhány osztálytársával egy Nyugat-erdélyi sátortáborba) kényszerítette volna Ádámot arra, hogy végül is Ilonkával men¬jen el a Fekete-tenger parti szokásos nyári karate-edzőtáborába. A külön táboro¬zás, természetesen némileg zavarossá tette a kettejük viszonyát a nyár időszakára és tovább hosszabbította az Ádám és az Ilonka hazug viszonyát, amit Ádám már akkor fel akart számolni maradéktalanul, amikor Ritával odáig jutottak, hogy megkérte a szüleitől a lány kezét. Több volt ez neki, mint a gordiuszi csomó és a Rómeó és Júlia szerelmi drámája együttvéve. Ha másért nem, hát azért mert, amint utólag kiderült, a szülein kívül, mások előtt, az Ádámmal szembeni vágyainak szabad kibontakozást engedő Rita azzal az érvvel nyugtatta az édesanyját, hogy ők ketten nem szeretkez¬nek. Ahogy elmondta: Ádám pontosan azért nem szakított még mindig véglegesen Ilonkával, hogy Rita a fiatal lányi tisztességét megtarthassa. És a jóindulatú és jóhiszemű anya ezt el is hitte. Annyira elhitte, hogy állítólag akkor sem gyanakodtak a Rita apjával arra, hogy ők többet is csinálhatnak kettesben, amikor otthon magukra hagyják, mint hogy illedel¬mesen beszélgetnek, de maximum csak csókolóznak, hogy amikor egy nyári délután, amikor a Rita számításai és a nyílt lelepleződéstől szorongó Ádám fenn¬tartásait lesze¬relő, nyugtató szavai ellenére a szülők hazajöttek, hosszasan kellett kopogjanak a sa¬ját lakásuk ajtaján, amelyet egyébként mindig nyitva tartottak, ha valamelyikük ott¬hon tartózkodott. Sőt: Márta néninek egyenesen Ádámmal akadt valami sürgős megbe¬szél¬ni valója, miközben Ádám azon iparkodott, hogy az alsó nadrág nélkül magára rántott nadrágja elejét szembeszökően kinyomó hímvesszőjét, amelyet nem lohasz¬tott le a korai interruptus, valahogy rávegye a zsugorodásra. Ráadásul az ingét sem tudta felvenni – örvendett, hogy a sebtében megtörült fan szőrzetére a nadrágot magára kaphatta, és annak a cipzárját felhúzhatta. És azt hazudta, hogy a rettenetes hőség miatt volt kénytelen levetni. Ádám tehát így, egy szál nadrágban beszélte meg Márta nénivel azt a rettenetesen fontos ügyet, miközben arra gondolt, hogy lehetetlen, hogy a mama semmire nem gyanakszik, és itt tulajdonképpen egy olyan, pofátlanul nagy látszat-őrzés történik a szenvedélyes lány erkölcse és a család tisztessége megőrzése érdekében, mint a kései középkori komédiaírók legkedveltebb műveiben. – Rita, tényleg nem sejtenek semmit a szüleid? – Dehogyis sejtenek azok bármit is, nem látod, mennyire a bizalmukba fogadtak és milyen kedvesek veled? Te vagy számukra a felelőtlen és gonosz feleség miatt ártatlanul szenvedő és önhibáján kívül elválni kényszerült férfi mintaképe. Rólad egyszerűen semmi rosszat nem feltételeznek. Ha így állt is a dolog, nem sokáig állt így. Ádám ugyanis nem mondta el az elején sem Ritának, sem a szüleinek magáról, illetve a családi helyzetéről, még pontosabban a gyermekei számáról és azok foganási körülményeiről a teljes igazságot, attól való félelmében, hogy megfellebbezhetetlen elutasításban részesülne mind a Rita, mind a szülei részéről. Sokszor készült Ritának beszámolni a Boróka létezéséről, de várta a kellő alkalmat, ami soha nem jött meg, mert amúgy is mindig rengeteg megbeszélni, megkérdezni, tisztázni valójuk gyűlt fel az egymástól távol töltött két-három és néha négy hetes időszakok alatt, hogy nem tudott a végére járni két-három estébe nyúló délutánon, ami alatt még időnként a szülőkkel is kellett csevegni. Sőt! Ritának az apja házi bor készítéssel is foglakozott, és ahogy lányos családoknál lenni szokott, ahol az apának külön szobája van, ahova másnak nem szabad belépni, és amelyet az apa rit¬kán hagy el este kilenc után, Rita apjának is csak olyankor adatott számára alka¬lom a „bórkóstolásra”, amikor férfi vendég volt a háznál. Így az idő telt és az Ádám fiatalkori tévelygései során összebogozódott zavaros magánéleti háttér kiterítése egy¬re halasz¬tó¬dott, mindaddig, amíg Ádámnak egy jó ismerőse ártatlanul és vélet¬le¬nül el nem szólta magát Rita előtt. Ádám éppen egy, a munka- és kenyéradó hivatalának a különböző kulturális ese¬mé¬nyeknek is helyt adó, nagy dísztermében megrendezett kiállításának a gyümöl¬cse¬it készült beseperni, amikor az ünnepélyes hangulatot megszakította egy Orsóhelyről érkező „sürgős és halaszthatatlan” telefonhívás. – Mit csináltál velünk? – Hallatszott Ritának a vádló hangja. Ádám nem értette, hogy miről beszél a lány, de valahol a lelke mélyén sejtette. – Rita, te vagy az? Miket beszélsz, miért kiabálsz így? Mikor és mit csináltam velünk? – Mit csináltál te egy Irén nevű hölggyel, vagy várj csak... Boglárkával? – Ez sem volt értelmesebb, de Ádám utána kérdezett a kétségbeesésében és jogosnak hitt harag¬jában teljesen félrebeszélő, amúgy is szenvedélyes Ritának és tisztázta, hogy az mit tudott meg. – Rita, kérlek, hogy higgadj le és ne csinálj semmit, ne beszélj senkivel semmit. Két óra múlva találkozunk Kerekes Pistáéknál, és mindent elmagyarázok. A dolog nem úgy áll, ahogy te most gondolod. Meg fogod érteni. Kérlek, mielőtt valami végzeteset csinálnál, adj egy kis esélyt nekem, nekünk, hogy elmagyarázzam azt, hogy minden egészen pontosan hogy történt, hogy igazság szerint mennyi és miféle szerepem volt a Boróka születésében és, hogy most miféle viszonyban állok vele, illetve Irénnel. – Rita viszont azt felelte, hogy – Két óra múlva késő lesz Ádám. Milyen két óra múlva? Hiszen ha két hónappal korábban mondtad volna meg, már akkor is késő lett volna. Egyáltalán nem kellett volna megcsináld....” – Mit? – Itt ezt az egészet... – És Ádám hallotta, amint Rita ugyanazt mondja és ugyan¬olyan lemondó keserűséggel, mint ő, amikor azon a végzetes ünnepi rendezvényen azzal a kérdéssel szólította meg, hogy Rita hány éves: – „Ó, Istenem...” és a lány lassan letette a kagylót. Ádám egyetlen „szabad” művészi sikerélményét, amikor nem kritikus, jó, vagy rossz¬hiszemű, szakemberek és művész kollégák, nem hivatalos elvtársak és hivatalos újságírók gratulálgattak neki, mikor őszinte elismeréssel, mikor kimérten, vagy egye¬nesen leereszkedően, hanem a képeit minden szakmai és osztályharcosi-világ¬nézeti elő¬ítélet nélkül szemlélő, a szép és jó munkák láthatásának őszintén örvendő, Ádá¬mot általában amúgy is kedvelő, szimpatizáló kollégái és munkatársai, a testvér-intéz¬mé¬nyekben dolgozó ismerősei, az egyszer képszemlélők és kép-élvezők képvise¬lői, ami¬kor tehát azok gratuláltak neki, akik számára valójában festette a képeit, szóval a szabad sikerélményét, amire vágyott, kettévágta és meg nem történtté tette a Rita telefonja. Másfelől viszont, ez a siker jól időzítve érkezett, mert az Ádám főnöke és igazgatója nagyvonalúan elengedték őt egy előtervezetlen három napos munkaköri kiküldetésbe, hogy lehetősége legyen orvosolni a helyzetet. Az Ádám édesanyja által valamikor huszonöt évvel korábban megálmodott és a Géza őrült ötleteként meg is szerzett mérnöki diplomájának egyetlen hasznát – de a sajátságos nemzeti szocialista társadalmi körülmények természete miatt, felmérhetetlen értékű hasznát! – igazából most látta meg. Azt, hogy e diploma segítségével sikerült az egyik elemista kori osztálytársának a jó időben történt értesítésének köszönhetően, egy olyan vállalathoz kerülnie, ahol az akkori Románia talán egyedüli demokrata igazgatója dolgozott. Ez az elképesztően nagyvonalú igazgató, akinek a szintén nagyvonalú gyermekkori barátja töltötte be a vállalat párttitkári funkcióját, nem tudni, hogy a csudába, de olyan baráti légkört tartott fenn a vállalatánál, amilyet még a szovjet uralom alól felszabadult demokratikus időkben sem képesek létrehozni a kelet-európai vállalat-vezetők. És mindezt úgy, hogy közben mindenki rendesen elvégezte a munkáját. Ezért Ádám nem is csinált titkot az eljegyzés után abból, hogy neki szerelmi érdekelt¬sége is van Orsóhelyen a környéken működő telepek szak-felügylete és szaktaná¬cso¬lása mellett. Így a végzetes telefonhívás után egy órával már egy, a város szélén leintett Dacia anyós-ülésén töprengve és reménykedve várta, hogy az autó minél hamarabb Orsóhelyre megérkezzen és ő Ritával beszélhessen. Ádám csak hosszú évek múlva jött rá, hogy a sorsnak nevezett spirituális tör¬vények, amiket a vallások gyűjtő néven Úristennek neveznek, mennyire jó rendezők és, hogy a fekete pont hatására az Ember az, aki összezavarja saját magát és az életét, mindenféle, a személyi sors-karakterével nem egyező elképzelések erőltetésével, illetve a fekete pont által manipulált képzeletét szolgáló nagyokos eszével. Amint az autóból kiszállt, maga sem tudván, hogy miért, nem a barátja háza felé vette az útját, ahol Ritának találkát adott, de nem is a Ritáék lakása felé indult el, hanem egy olyan, a két irány közötti „köztes” utcába vetette be magát, amelynek csak a végén kellett eldöntenie, hogy előbb Ritáékhoz vagy Kerekesékhez veszi-e az irányt. A mesebelien görbe macskaköves utca végének a sarkán, akárcsak a filmek¬ben, egyenesen szembe találkoztak egymással. Rita ugyanis nem tudta, hogy Ádám stoppal érkezik és elindult az autóbusz-állomás irányába. Amikor meglátták egymást, annyira természetesnek tűnt a találkozás, hogy meg sem kérdezték, hogy a másik miért pont azon az utcán indult el. Ádámnak végül sikerült mindent töviről hegyire úgy elmagyarázni, ahogy éppen volt Irénnel és Borókával, amitől nemcsak Rita nyugodott meg, hanem két nap múltán a Rita szülei is, akiket ezután már Rita világosított fel elsőként. Ádám tehát, a következő terep-munkája közben zavartalanul Ritáéknál aludhatott és újra borozhatott a Rita apjával, de Rita külső viselkedése és intim mentalitása is módfelett megváltozott. A testi szerelem igénylése ezek után is fennmaradt, de elmaradtak a kiegyenlítődések utáni célozgatások arra vonatkozóan, hogy Ádámnak nem szabad elhinnie magát, mert a kettőjük jövőjével kapcsolatban, a szülőknek tett fogadalma szerint tulajdonképpen még semmi nincs eldöntve, és hogy Ádám ne képzelje azt, hogy amiért ennyit szeretkezhet vele és náluk is aludhat, ez azt is jelentené, hogy teljes mértékben birtokolja őt. Szóval ez a játék megszűnt. Ehelyett inkább az olvasmányélményeiről, illetve a lány által valósággal felzabált könyvek „szellemi mondanivalójáról és rejtett értelmeiről”, és általában a mítoszok és a konkrétan kevésbé megfogható-értelmezhető szellemi jelenségekről beszéltek, valamint a lány hivatásválasztási elképzeléseiről. Miután egyértelműen eldöntődött, hogy Rita az osztálytársaival megy nyári sátortáborba és Ádám az egy évvel korábban betervezett tengerparti karate-edzőtáborba, az Ilonka témát tabuként kezelve, meg sem említette egyikük sem. Így a nyári szabadságok szépen elteltek és a külön-tá¬bo¬rozást, illetve az azt megelőző és azt követő nehéz időszakot kivéve, a szerelmük szép időszaka köszöntött be végre, annak ellenére, hogy az Ádám feje fölött ott lebe¬gett Damoklész kardjaként a befejezetlen régi viszonyának gondja. Ádám soha nem tudta meg, hogy tényleg a szülők lelki nyugalma, vagy másvalami miatt kellett külön nya¬ralniuk, például azért, hogy a lány még egy esélyt akart hagyni magának arra, hogy saját reakcióit kipróbálja egy olyan szülők és más felügyelő felnőttek nél¬kül töltött, szabad táborozás folyamán, ahol és amikor más, vele egy ivású fiúkkal élhet és alhat közvetlen közelben. Ádám, a „szabadnyaralás” után, szerette volna megtudni, hogy Ritának voltak-e ilyen jellegű tapasztalatai, és erre nyíltan rá is kérdezett, de Rita igye¬kezett megnyugtatni, hogy kísérletek ugyan történtek két fiú részéről is, de azon kí¬vül, hogy néha átölelték és megpuszilgatták „baráti alapon”, Rita többet nem enge¬dett. Még akkor sem, amikor az egyik éjszaka arra ébredt, hogy a szemtelenebbik srác bebújt a paplanként használt hálózsákja alá, és őt „puszilgatva” megkísérelte lehúzni a nadrágját. Ádám sejtette, hogy mindez meg fog történni és sértve érezte magát férfiúi hiúságában, hogy az ő szerelmét csak úgy bárki letámadhatja éjszaka és megpróbál¬hatja magáévá tenni, és még abban sem volt biztos, hogy csakugyan ennyi történt-e és semmi több. Abban viszont, hogy ő időközben „törvényes szeretőként” Ilonkával volt a tenger¬parton, abban semmi kivetni valót nem talált. Hiszen teljes mértékben elhitte magá¬nak azt a hazugságot, hogy az egész nem rajta múlott, hogy Rita volt az, aki így rendezte a nyaralást, ő legszívesebben Ritával ment volna a tengerre, annak ellenére, hogy Ilon¬kával kényelmesebb volt az egész, mivel önálló felnőtti státuszú személy lévén, nem kellett sem az ellátásáról, sem a személyi biztonságáról gondoskodni. Sőt: valójában az Ádám két gyermektartással megterhelt fizetéséből nem is futotta volna, hogy két személy teljes nyaralási és oda-vissza utazási költségeit állhassa, de hát ez fel sem merült, mert a szülők még mindig úgy tudták állítólag, hogy ők ketten még nem ismerték meg egymást a szó ószövetségi értelmében („És bemenne a sátrába és befe¬küve az asszony ágyába és megismeré azt”). Szóval, teljes modernizmus: kíméletes hazugságokból szőtt Gordiuszi csomó, gyűlölködő szülők nélküli Rómeó és Júliával megspékelve. Az emberek általában ma is úgy képzelik, hogy ha nem is húszár-vá¬gás¬sal, mint Nagy Sándor, de humanista türelemmel, rációval, valamint a tudomány (főként a pszichológia, az elmetan és a génkutatás!) segítségével egyszer csak kibogoz¬zák a kétezer éve vastagodó hazugságrendszereket, de nagyon tévednek! Persze, hogy a bátor (azaz dehogy bátor, csak gyávából vakmerővé vált!) harcosi büszkeségétől elvakult Ádámnak sem sikerült ez, és három év múlva ott feküdt kétségbeesetten a szobájában nem csak Rita nélkül és a hazugságcsomóval a lelkén, hanem a „tőle elrabolt” gyermeke emlékével és a Rita elmenekülése után, önámító vigaszként megszeretett menyasszonyától is elhagyatva. De térjünk vissza az időbe: nyaralás után, olyanképp akarván megtudni azt, hogy Rita ismert-e meg más férfit ószövetségi értelemben a nyári táborozás alatt, hogy ne kelljen frontális támadással Ritát színvallásra bírnia – hiszen az Ilonkával töltött ten¬ger¬parti napok miatt semmi erkölcsi alapja nem volt erre – a Dóra szépségéről, érett női bölcsességéről, nemes erkölcsi tartásáról kezdett egyre többet beszélni az éretlen lánykának. E taktikával a tábori kísértések esetleges beteljesülésére ugyan nem derí¬tett nagy fényt Ádám, de Ritában sikerült a féltékenység mérgező magját elültetnie. A féltékenységi mag éledése még nem jelzett nagy dolgokat – semmiképp sem a ké¬sőbbi hisztériás kitörésekig elmenő irracionális félelmeket, amelyek elől később Rita a boksz-zsák szereppel járó házasságába menekült – hanem egyelőre még híz¬lalták is Ádám hiúságát: ha bevallatlanul is, de büszke volt arra, hogy egy ilyen szép, csinos, ér¬telmes és fiatal lány fél attól, hogy elveszítheti őt és nem fordítva! – Ha tudta volna, hogy mivel játszik... Ha tudta volna, hogy szegény Ritát is, akárcsak őt is a rendkívüli intel¬ligenciája és szerető ragaszkodása ellenére is, tudattalanul a fekete pontja vezérli… Ráadásul, az egyre növekvő szexuális étvágya ellenére, Rita nem akart enyhe hormontartalmú és rendszeresen szedhető fogamzásgátlót használni, holott az a lehetőség, hogy idejekorán teherbe esik, állandóan szorongatta mindkettőjük lelki világát. És átlagban három-négy hónaponként ez meg is történt. Ilyenkor Ádámnak kellett a föld fenekéből is egyszer használatos, erős hormontartalmú fogamzásgátló tablettákat szereznie, amelyeknek a hatása a biztos vérzésekhez és a lehetséges mag¬zatok elvetéléséhez vezetett. Így színeződött a gordiuszi csomó magzatellenes, illetve gyermek- és életellenes fizikai és mágikus (képzeleti) tevékenységgel. Csoda-e, hogy a nagy szerelem ellenére el kellett válniuk egymástól? Ádám tehát hiába vált el Ilonká¬tól, mert szexuális téren csak olyankor elégülhetett ki mindenen szinten a szerel¬mében, amikor Rita éppen menstruált, vagy legalábbis közvetlenül a menstruáció előtt állt, amikor arra is kell vigyázni, hogy valami össze ne vérződjön. Ez ugyebár még sem lehetett az az idill kiegyenlítődés, mint amilyen unio mystica-król álmodnak általában a romantikus képzeletű szerelmesek. Hogy a szexológusok által ilyenkor ajánlott coitus interruptus természet-ellenességéről (és isten-ellenességéről) ne is be¬széljünk. Szóval ennek a szerelemnek szexuális része nem olyan volt, mint ami¬lyen¬nek Ádám azt korábbi tapasztalataiból ismerte, és, amint kiderült, olyan sem, mint amilyennek a kamasz Rita megálmodta. Ennek ellenére Ritát egy egész éven át nem érdekelte az, hogy Ádám szerint minden más lenne, ha ráállna a folyamatos „védett¬séget biztosító” fogamzásgátló tabletták szedésére – Talán attól félt, hogy gondot okoz majd számára, nemcsak a rendszeres szedés, hanem a tablettáknak a szülők elől való rejtegetése is? – mindaddig, amíg az ötödik, ezúttal már veszélyesen komoly men¬struá¬ció-késés tényétől és az azt követő, nagyméretű hormonadaggal elkövetett magzat¬haj¬tástól összezavarodott menstruáció észlelésétől Rita meg nem ijedt. Ekkor hajlan¬dó¬vá vált megfogadni a mások tanácsa által megerősített Ádám tanácsát is, és szófogadóan beállni a magzatfoganás ellen rendszeresen védekező romániai nők sorába. De ekkorra már más, ezúttal végzetesnek bizonyuló gondok lendültek támadásba a szerelmespár érzelmei és egymásba vetett bizalma ellen, amit, egymástól hatvan kilo¬méternyire fekvő városban és más-más társadalmi státuszban, más-más magán¬életi háttérrel élve, nem tudtak kivédeni. Történt, hogy a szerelmük szabad kibomlásától számított egy év múltán, az Ádám volt felesége bejelentetlenül kint maradt az élettársával Magyarországon. Ez a tény még egyáltalán nem érintette az Ádám–Rita kapcsolatot, sőt: az elején talán mindenki örvendett magában, hogy egy gyermekkel kevesebb marad az Ádám közvetlen életterében. Igen ám, csakhogy utólag kiderült, hogy a gyermek sorsát illetően Kinga igencsak felületesen és felelőtlenül intézkedett külföldről, ahová Ádám már három éve, hogy nem kapott útlevelet, mivel Medárdot, annak a hivatalos kiszállításáig a szü¬leire bízta. Kinga tehát, a saját apja és a volt férje egymással merőben ellenkező ter¬mészetét és életfelfogását ismerve, irtózatosan nagyot tévedett, amikor úgy kép¬zelte, hogy azok ketten egyet fognak érteni a gyermeknek az országhatáron való végleges áthelyezési módjában. Különösen, hogy akkor még minden arra mutatott, hogy Ádám „míg a világ” nem kap útlevelet. Az édesanyja hiányában, Medárdban felébredt az addig vasárnapi apaként létező Ádám iránti vonzódás, aki teljesen más¬képp (férfiasabban) viselkedett vele, mint az őt agyon kényeztető, agyon babusgató, minden vágyát parancsként teljesítő, nyugdíjas nagyszülők. És mivel most több időt tölthetett úgy a fiával, hogy nem kellett néhány órányi ünnepélyes együttlét után, az anya által megszabott határidőre a gyermeket hazavinni, hanem egész napokat, sőt hétvégén másfél napot is tölthettek együtt, Ádám kezdte észrevenni az ébredező apai ösztönökkel együtt járó felelősség-érzetét a gyermekkel szemben. Ez az elején csak olyan kérdésekben nyilvánult meg, hogy amennyiben a kölyök nem csak, hogy nagyon intelligens (Korábban, amikor Medárdot sokkal ostobábbnak találta, mint a bará¬tai¬nak a fiával egy idős gyermekeit, mindössze a mostohaapja vigaszát idézte vicces-keserűen: a gyermeket nem a fejével csinálta.) és ráadásul kitűnő memóriával is rendelkezik, akkor a gyermek miért selypít és miért nem tud beszélni öt éves korához méltóan, mint a többi, vele egyidős gyermek? És miért nem ismer több szót, és miért nem rendelkezik negyedannyi információval sem a környező világról, mint a vele egy¬korú gyermekek? Saját elfogulatlanságának a felülvizsgálata érdekében és skorpiói kíváncsiságától hajtva elvitte a gyermeket egy logopédiával is foglalkozó pszicho¬lógus ismerőséhez is, hogy „szakember” állapítsa meg: nincs-e a gyermek agyának valamilyen baja, és ha van, hogyan lehet orvosolni? Egy egész órás vizsgálat után csak annyit mondott a későbbi professzor nő, hogy „Ádám, ennek semmi baja nincs, mindössze többet kell vele foglalkozni. ” Szóval, az öt és fél éves korában még selypítő-gügyögő, szemüveges gyermeke egy¬ál¬talán nem ostoba, mint ahogy az korábban látszott, hanem az Ádám mulasz¬tá¬sának is következtében – illetve a volt felesége és annak a családjával szemben a válóper után érzett utálata következtében, aminek okán csak kizárólag hivatalosan érint¬kezett a gyermekkel – annak egyszerűen nem volt, ahogy kifejlődjön a beszélő¬képessége és a megfigyelőképessége. És így gyűltek a felismerések, a gyermeknek az igénytelen és ingermentes neveltetésétől és taníttatástól elkezdve az Ádám számára hajmeresztően materiális beállítottságú erkölcsi neveltetésének a konstatálásáig. (A gyermek számára egyértelműen csak két érték létezett a világon: a luxusautók és a csokoládé.) Egészen odáig, hogy Ádám azon kapta magát: nem akarja, hogy a fiának a nevelése az addig követett, számára teljesen idegen és általa embertelennek: lelket¬lennek és szellemtelennek ítélt úton haladjon. Amire tehát Ádám elérte azt, hogy Rita folyamatos fogamzás-gátlást biztosító tab¬let¬tákat szedjen és ezáltal a szerelmük biológiailag is nyugvópontra jusson, egyben ahhoz a döntéshez is eljutott, hogy nem engedi ki a fiát a volt felesége után Magyar¬országra, és elindította a hivatalos eljárást a gyermek fölötti gyámság visszaszerzése érdekében. És ekkor elindult a pokol. Nem csak a volt-felesége, illetve annak a szülei tették félre az események előrehaladásával minden gátlásukat annak érdekében, hogy Ádá¬mot, akár a morális lejáratás és meghurcoltatás, sőt: akár a fizikai elveszejtése árán is, de mindenképp állítsák félre az útból, vagy tegyék el láb alól. Ezzel majdnem egy időben, a korábban roppant kedves és megértő Márta néni is, Ritának az édesanyja, érzékelhetetlenül finom, de hosszú távon annál hatásosabb aknamunkába kezdett. Mert azt, hogy a Ritánál kétszer idősebb és elvált Ádámba szerelmes lett a lánya meg¬értette, és a lánykérést is elfogadta, mint legerkölcsösebb, vagy legalábbis a látszatok megőrzésére legalkalmasabb megoldást. Sőt: később azt a galuskát is lenyelte vala¬hogy, hogy olyan idős vőlegénye van a Lányának, aki nem csak egy, hanem két, kü¬lön¬böző anyától született gyermeknek is az apja. De azt, hogy a tizennyolc évét betöltő lánya olyan férfihoz menjen feleségül, aki az akkori Romániá¬ban, amikor tejért, tojásért, húsért és cukorért reggel öt órától álltak sorba egyesek az üzletek bejárata előtt, a hat éves gyermekét törvényesen magához akarja venni – márpedig ez az idő¬pont egyre közeledett, hiszen a leánykérés óta másfél év telt el – nos, a lányának egy ilyen kilátású jövőjébe semmiképp nem tudott belenyugodni. A lánya jövőjét féltő anya, az Ádám által korábban elejtett, néhány viccesen-panaszkodó szavából rájött, hogy az, ami a leginkább elidegenítheti egymástól a két szerelmest, az nem más, mint a Rita tapasztalat nélküli képzeletének a féltékenység vírusával való megfertőzése. És ez annál is könnyebben ment, hogy az Ádám élet- lehetőségei adottak voltak ahhoz, hogy amennyiben éppen úgy gondolja, megcsalja Ritát. Hiszen egyrészt külön-bejáratú, kényelmes lakásban lakott egyedül, egy nagyob¬bacska városban, ahol Ritának még ismerősei sem voltak. Másrészt a festő Ádámnak Orsóhelyen is rengeteg barátja és ismerőse – és mindezzel együtt ismerős nője is volt, nem csak a vállalata helyi kirendeltségénél és a vidéki telepeken, hanem azon kívül is. Éppen abban az időben, amikor Ádám öntudatában tetőfokára hágott a polgár¬erkölcs szerinti felelősségérzete mind Ritával, mind Medárddal szemben, akkor tehát, amikor a legjobban igyekezett korrekten élni, illetve a legtörvényesebben eljárni mind a Ritához, mind a fiához való viszonyában, a Rita fülébe különböző „biztos” hírek kezdtek érkezni, Ádámnak nem is az otthon, hanem egyenesen az Orsóhelyen elkövetett erkölcstelen tetteiről. Állítólag különböző bulikon vett részt, különböző „kirakatrendező kurvákkal”, sőt: az egyik jó barátjának az Orsóhelyen élő hölgy unokatestvérével is, akinek a lakásán Ádám tényleg járt is, egy alkalommal, amikor segített annak hazacipelni a bőröndjét a vonatállomásról. Nos, az anyai fáma szerint ezekkel Ádám már korábban is rendszeresen megcsalta Ritát. Nem is az bizonyult bajnak, hogy Ádámnak folytonosan kellett magyarázkodnia az abszurd vádak ellen, hiszen amennyiben tényleg lett volna ideje és kedve akkoriban Ritát megcsalni, azt a saját lakásában tette volna meg és nem Orsóhelyen, hanem az, hogy ennyire ered¬ményesnek bizonyult a Márta néni stratégiája. Magyarán: sikerült beleverni a lányába az eleven frászt. És ezzel együtt, az első és utolsó együtt töltött boldog szilveszteri buli¬juk után, miután Ádám gyakorlatilag is magához vette a gyermeket, Rita is folya¬ma¬tosan verte – a Kántor családdal együtt – Ádámba a frászt. A féltékenység odáig fajult, hogy Rita a szeme sarkából kezdte figyelni Ádám tekintetét, amikor együtt mentek az utcán, és éppen, hogy nem rendezett minden két¬száz lépésnyire egy-egy nyílt színi jelenetet, ha észrevette, hogy Ádám szeme egy kicsit is elidőz valamely csinos nő alakján. A végén már Rita panaszkodott: – Értsd meg, ez olyan, mint egy betegség. Tudom, hogy nincs igazam, és mégsem tehetek semmit ellene. Az éber tudatommal elhiszem és tudom, hogy édesanyámnak nincs igaza, hogy nem csalsz meg, és nyugodt is vagyok, amikor két napig mellettem vagy, de amint egy nap eltelik nélküled, máris megrohannak a kétségek, és nem tudok semmit se tenni ellenük. Ráadásul a gyermek körüli problémák és a hivatalos ügyintézések miatt megrit¬kult orsóhelyi látogatások alkalmával Ádám már nem aludhatott sem a Rita szülei lakásában, sem a Rita nagymamájánál, mivel a Rita szülei és közötte, ha nem is rom¬lott nyílt haragvásig, de a szükséges udvariassági formák kínos betartásáig szűkült le a kapcsolat. Így Rita számára a fölösleges kétségek és féltékenységi rémképek el¬osz¬la¬tására egyetlen lehetőség maradt: A sűrű telefonálgatás és hosszas telefonbeszélgetés, akár a késő esti órákban is, amikor Ádám éppen Medárdot próbálta elaltatni, vagy ő maga próbált elaludni annak érdekében, hogy másnap a napi munka elvégzése mel¬lett és után, a gyermekért folyó magán- és hivatalos pereskedés folytatásához és fenn¬tartásához legyen elég fizikai és lelki ereje. Illetve arra, hogy a Kántor családnak a per megnyerése érdekében folytatott, alattomosan leleményes stratégiázásait kivédje és semlegesítse. Ilyen körülmények között – ilyen kevés találkozási és szeretkezési lehe¬tő¬ségek között – mindketten fölöslegesnek találták a Rita rendszeres fogamzásgátló-szedését és a felgyülemlett gondok és problémák gyökeres tisztázás útján történő meg¬oldása helyett, várták – legalábbis Ádám várta –, hogy ezeket az idő megoldja. Könyörögött Ritának, hogy legyen egy időre türelmes és ne zaklassa a félté¬kenysé¬gé¬vel és a saját gondjaival, mert neki most minden erejével a gyermekre kell kon¬cent¬rál¬ni. Amikor látta, hogy Rita nem hagy fel a késő esti telefonálásokkal, egyszerűen bejelentette, hogy nem bírja tovább, és szakítani akar, vagyis azt akarja, hogy többet Rita ne keresse. Arra számított, hogy Rita amellett, hogy nagyon szereti őt, még amúgy is igen fiatal és legalább időközben érettebbé válik és lehiggad. És arra, hogy, amíg ő a fia gyámságát véglegesen törvényes formába tudja önteni, a lány nem köte¬lezheti el magát egy életre más férfi mellett, és amennyiben nem megy férjhez, ő majd bárkitől vissza tudja hódítani. – Hiába na, a fekete pont ismerete hiányában, főként a művészek és a költők kalkulálnak hajmeresztően rosszul. És ugyancsak a fekete pont hatására, Ádám arra is vigyázott, hogy ne maradjon egyedül, és egy nemrég elvált, fiatal ismerős hölggyel, aki a szomszéd vállalatnál dol¬go¬zott, és akivel minden szempontból kényelmesnek látszott egy fél baráti, fél szeretői viszony folytatása, sebtében összemelegedett. Ez a nyugalmasnak ígérkező kapcsolat viszont nem lehetett tartós, hiszen Ádám a Bunko Nyenye elvtársék által félig kiherélt forradalmári világszemléletével homlokegyenest ellenkezett az új sze¬re¬tő konzervatív és szemforgató politikai felfogása, amely hatására a hölgy, a főnöke noszogatásának engedve, kérte a Román Kommunista Pártba való felvételét a hiva¬tali előléptetése érdekében. Ádám, miután a hölgy lakásán felhajtott két-három po¬hár konyakot, kezdte azt gúnyolni. Az viszont, ekkora szemtelenségtől felhábo¬rod¬va egyszerűen kirakta a szűrét. Ádám ettől egyáltalán nem esett kétségbe, hiszen épp ideje volt, hogy szakítsanak, mert a szerelmes lelkét nem hagyta nyugodni a Rita kép¬zete, és úgy gondolta, hogy a lány is, kénytelen-kelletlen, kigyógyúlt a féltékeny¬ség¬ből három hónapi elvonókúra után, ami alatt őt telefonon sem ellenőrizhette. Hónapokkal később se tudták tisztázni Ritával, hogy a szenvedélyek által fel¬kor¬bá¬csolt indulatos telefonbeszélgetések valamelyikén, mikor is hangzott el a Rita szájá¬ból, állítólag azért suttogva, hogy a közelben levő szülei meg ne hallják, az, hogy ő megint terhes. Ádám viszont ennek a végzetesen komoly ténynek a közlésre, illetve tu¬domásul vételére nem emlékezett, és amikor megtudta, hogy Rita, az édesanyja segítségével elhajtotta a két és fél hónapos magzatot, csak az tartotta vissza az ön¬gyilkosság gondolatának fontolgatásától, hogy tudta: a Medárddal elkezdett lelki épít¬kezés és szellemi tisztítás munkáját folytatni kell, vagyis, nem hagyhatja, hogy a létező fiára, a korrupt volt-após rátegye a kezét. Ezért mindössze csak kétségbeesetten zo¬kog¬ni volt képes, amikor Zitától meghallotta, hogy a tehetetlen Rita a felelősségtől való megfutamodás gesztusaként értékelve az Ádám szakítását és hallgatását, az anyja segítségével, házilag elhajtotta a két és fél hónapos magzatot. Márta néni állítólag kegyetlen iróniával mutatta meg a Rita értetlenül rá meredő apjának a nájlon tálban kifogott ép embriót, amelynek állítólag a férfi ivarszerve is jól kivehető volt: „Nézd meg jól: az unokád!” Lassan-lassan Medárd is hozzá szokott az új állapothoz: az új otthonhoz, az új életrendhez, az új neveléshez és az új óvodához, ahova Ádám átíratta. De főképp az önállósághoz szokott hozza nagyon hamar, amire Ádám igyekezett őt rávezetni, hogy egyedül menjen el és jöjjön haza a napközi otthonból, és ott egyedül vetkőzzön és öltözzön. És hozzá szokott ahhoz is, amit egyértelművé tett Ádám min¬denki számára, hogy Ádám az, aki a gyermek sorsa és nevelése fölött rendelkezik, még akkor is, ha a gyermek elhelyezési pere még nincs megnyerve. Ádám is újra többet utazott Orsóhelyre – néha Medárddal együtt is. Ezt viszont, a volt anyósa érv¬ként próbálta felhozni az apa erkölcstelensége bizonyítására: „Elvitte a gyermeket udva¬rolni” – De Rita is, elérvén a nagykorúságot, már átrándulhatott időnként Ádámék¬hoz Istenhidegébe. Mindazonáltal, talán annak is köszönhetően, hogy a dolgok nem bizo¬nyultak olyan egyszerűnek, mivel Ádám nem nyerte meg a gyermek elhelyezési pert városi bírósági szinten, a kapcsolatuk egyre lazult. És amint az természetes is volt, az orsóhelyi szórakozó helyeket és baráti társaságokat látogató, Rita, a sógora bukaresti barátja által vele szemben elkövetett nemi erőszakos közösülési élménye mellett egyre több, finomabb és ártatlanabb vagy durvább és veszélyesebb szexuális „megkí¬sér¬tésnek” lett a szereplője, többek között egy olyan, Orsóhelyen élő fiatal festő által is, akit Ádám korábban a barátjának képzelt. Rita egy jól ismert magyarországi írónak a fiával állítólag nemi aktus nélkül, de meztelenül megesett éjszakai együtt alvásáról is beszámolt. Ádám, úgy érezte, hogy Rita mindezt az ő bosszantására teszi, illetve annak érdekében, hogy ő lemondjon Medárd¬ról, úgy képzelvén, hogy a gyermeknek a külföldre engedése után Ádám újra több időt tölthet majd vele. Ritának ugyanis mindössze egy féléve volt még hátra az érett¬ségiig, amely esemény határidejéhez kötötték eredetileg a házasodást. Ádám viszont úgy érezte, hogy ezt, a minden oldalról támadott, és ezt, az önmagában is megromlott kapcsolatot fel kell bontani, még mielőtt idegileg véglegesen kimerülne. Felháboro¬dá¬sát tudatosan fel srófolta és nagyon is tudva, hogy ezzel első sorban a maga számára zárja le a lehetőséget a visszatáncolásra, lekurvázta a zsenge szerelmét és ráordított, hogy: „Ne kerülj többet a szemem elé.” Persze, ettől még sokszor kerültek később egymás szeme elé, és úgy tízévnyi távlatból mindketten szánakozva az akkori éretlen¬ségükön, végül is, az egymás iránti táplált baráti érzésekkel folytatták külön-külön az életüket. De a Rita nevű szerelmi kapcsolat ezeknél a kegyetlen szavaknál, Ádám számára megszakadt. Ádámnak már volt része szenvedélyből elkövetett veszedelmes gaztettek áldozatá¬nak, vagy ilyennek szemlélőjének lenni. Volt alkalma a fasiszta mostohaapjának, a kommunista román hadseregnek, valamint a szekusok huncut tőrvetéseinek áldozata lenni és a Géza-féle elméleti életiskolát is kijárta. De olyan fanatikus romlottsággal, mint amit a keresztény Kántorék esetében tapasztalt meg, soha nem volt alkalma találkozni. Tudván azt, hogy Kántorék templomba járó unitáriusok, de nem tudván semmit az unitárius vallásról, úgy képzelte, hogy az unitárius vallásban kell legyen valami, egészen pontosan: abból kell hiányozzon valami, ami a híveinek a minimális erkölcsi érzékét is teljesen kikapcsolja és azoknak a szektáknak a fanatikus híveihez teszi hasonlóvá, akik a kíméletlenségüket és fanatikus tetteiket a külön-bejáratú iste¬nük akaratával igazolják. Másrészt nem is akart elmélyedni az unitárius hit rejtel¬mei¬ben, gondolván, hogy vallásból egy bőven elég. És hogy azt, amit a katolikusok rendszerében meg lehet tudni a kereszténységről, ő és az anyja el tudják majd ma¬gyarázni Medárdnak. Az ugyanis, karácsonyi ajándék-csomagot kapott az unitárius közösségtől, de amikor a gyermek az általa ismert autómárkák felől kérdezte, Ádám azt mondta neki, hogy a nagyapjától eltérően, ő az autókat nem szereti, mivel az autók¬nak nincs lelke, Medárd csodálkozva nézett rá: – Mi az, hogy lélek? – Szóval így állunk, gondolta Ádám, miközben igyekezett a két és fél éves értelmi és információs szinten álló, hat éves fiát felvilágosítani, és úgy döntött, hogy az apósék által az ő meg¬kérde¬zé¬se nélkül unitáriusnak keresztelt Medárdot újra keresztelteti a katolikusoknál, ha lehet. Kiderült, hogy lehet. Miközben az ügynek utána járt, összebarátkozott a városhoz tartozó faluban szolgálatot tevő, vele egyívású pappal, akinek a hittan órákkal egybe¬kötött miséire számos fiatal zarándokolt a városból minden vasárnap délután. Ezekre jó hangulatú, de tanulságos szellemi élményeket is nyújtó vasárnapi találkozókra Medárddal többször is eljárt, azt követően, hogy azt, az uránuszi szellemű pap meg¬keresztelte. A többnyire kamaszokból és friss házasokból álló fiatalokkal együtt Ádám, aki jóval idősebb volt azoknál és Medárd, aki jóval fiatalabb, úgy járt vasárnaponként az istállóból alakított kápolnaszerű mise- és tanterembe, mint egy oázisba. Ezek a négy kilométeres gyalogos séták voltak egyúttal a legmeghittebb együtt töltött óráik is. Egy alkalommal, amikor már nagyon közel értek az otthonukhoz, ahol a szok¬vá¬nyos programok folytatódtak, Medárd azt javasolta az apjának, hogy „Gyere, men¬jünk a hosszabbító úton.”, gondolván, hogy amennyiben létezik rövidítő út, hát kell lennie egy hosszabbító útnak is. Természetes tehát, hogy a kaotikus lövöldözésekkel járó rendszerváltás után, miután Ritát is és Medárdot is: szerelmét és fiát is elvesztette, Ádám folytatta a kis lelki oázishoz való vasárnaponkénti zarándoklatot annak ellenére, hogy a szellemi való¬ság¬nak azt a leírását, amit a vallás végzett, immár belülről is megismerve, kezdte szűknek érezni. Mégis, valami babonás hittel remélte azt, hogy a csődbe jutott magánéletére a megoldást itt fogja majd megtalálni. És ha önkéntelenül is, de életében másodjára, akkor és ott végzett szerelmi mágiát. Amikor karácsony táján meghallotta az oltár mellett felállított pulpitusnál, a Ritánál jóval érettebbnek látszó Andreát beszámolni egy külföldi zarándokút élményeiről és tanulságairól, majdnem olyan hatást tett rá az Andrea egyénisége, illetve az Andreából kisugárzó szellem, mint valamikor a Ritáé, azzal a különbséggel, hogy az akkori hatást pogánynak, ezt meg átszellemültebbnek és ezért „tisztábbnak” érezte utólag. A mise teremben egész végig arra gondolt tehát és azért is fohászkodott, hogy ez így legyen, hogy ezt az érett, de „tiszta” lányt maga Szűz Mária küldte, és továbbra is küldje ide, hogy ez legyen az ő jövendő felesége. Mindazonáltal Andrea, akivel néhány szót sikerült is a kijáratnál váltani, hónapokig eltűnt a közösségből és csak egy fél év múlva jött el újra a kápolnába és Ádám egész végig hiába kereste szemeivel nem csak a kápolnában, hanem a város utcáin, üzle¬tei¬ben is. De május végén végre eljött, és Ádám az egész beszélgetés alatt érte imádko¬zott, illetve Szűz Máriához fohászkodott, hogy adja neki a lányt. A kijáratnál megszólította, haza kísérte és másnapra találkozót beszélt meg vele. A lány, aki laboránsnőként dolgozott egy nagyipari vállalatnál és közben esti egyetemre is járt, egyedül lakott egy albérletben. Harmadnap, amikor annak ellenére szeretkeztek, hogy a lány szűz volt, Ádám határozottan és egész lényében meg volt győződve arról, hogy a lányt maga Szűz Mária küldte az ő megváltására. És már a szenvedélyek elcsitulását követő meghitt beszélgetés során, saját erkölcsi elképzelése szerint akarta megnyugtatni azt, hogy ne búsuljon azért, hogy mindez ilyen hamar történt, mivel neki nagyon komoly szándé¬kai vannak, és ha Andrea is úgy akarja, mihelyt megszokják egymást, elveszi feleségül. Nem kis meglepetéssel vette tudomásul Andrea józan válaszát: „Korai még házas¬ság¬ról beszélni Ádám, hiszen annak ellenére, hogy te nagyon kedves vagy számomra, és hogy néhány órával korábban még szűz voltam, az tehát, hogy ennek ellenére sze¬ret¬kez¬tem veled, még csak azt sem jelentheti, hogy ettől a perctől az elkötelezett menny¬asszonyod, vagy a komoly szeretőd vagyok. Hiszen már csak a szüleim miatt sem lehetséges ez. A keresetemből ugyanis nem tudom fedezni az albérletet és az egye¬te¬mi költségeket is, tehát rájuk szorulok. Márpedig én be akarom fejezni ezt az egyete¬met és a szüleim a világ legkonzervatívabb emberei. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem egyeznének bele sem a veled való eljegyzésembe, nemhogy házasságba, vagy az általuk vadházasságnak nevezett élettársi viszonyba. Ne ellenkezz, én nagyon is jól tudom, hogy mit beszélek. De azért nem válunk el.” Ami ezt a józan beszédet követte, és ami Ádámot a karácsonyi lelki, és végül a teljes fizikai összeomlásáig elkísérte, már majdhogynem egy fél évbe sűrített, egy kívülálló számára bizonyára karikatúraszerűnek tetsző, de Ádám számára tragikus megismétlése volt mindannak, ami kilenc év alatt Dóra és közte történt. A huszonkét éves Andreának még nem jött el a családalapítás ideje, annak ellenére, hogy stabil munkahelye van és a szüleitől különváltan él, de nem egészen, és annyira nem, hogy – akárcsak Dóra annak idején, hosszú hónapokon és éveken át – ő is, kötelezően hazalátogat hétvégeken a még annál is távolabb lakó szüleihez. És ugyanaz a pánik¬szerű rettegés az Andrea által nem kívánt teherbeesésektől, mint Dóránál, mindaddig, amíg a nemi szerve be nem gombásodik, és Ádám el nem viszi a nőgyógyász roko¬nához, aki Andreát kikezeli, majd felírja számára a fogamzásgátló tablettákat. Miután Andrea elkezdi a tabletták szedését, minden megnyugodni látszik, mivel a kapcsolat ellen mindaddig hadakozó és a Rita édesanyjához hasonlóan a háttérből intrikáló Andrea édesanyja, ennek hallatára megnyugszik. De hiába, mert Andrea hirtelenül szerelmes lesz, és hetek alatt férjhez is megy egy a székelyföldi plébániákra érkező segély-rakományokat kísérő és a világi szerzetesrendjéből a lány iránt lángra gyúló szerelmi érzései miatt kiugró férfihez. Olvassuk hát el Ádámnak a sámán-betegsége (Kaukázusi hagyományok szerint, mielőtt a gyógyító erőt és a szellemi hatalmakkal való együttműködési képességet elnyerik, a sámánok betegek lesznek) közben folytatott misztikus töprengéseit, majd kövessük az Ádám új személyét, ezúttal fordított helyzetben: ő lesz az egyik hazafias kihallgató, azaz lehallgató és meghallgató, mint ahogy ő lesz ezután a külföldről visszatérő Gézával folytatott vitákban is a hitelesebb és meggyőzőbb fél is. De kedves olvasó, Ádámmal együtt neked is újjá kell születned! Ennek érdekében nem árt a következő monológ végigcsemegézése után újból elolvasni a könyv kapukulcsának szerepét betöltő, a felettes-én munkálkodásairól szóló, ötödik fejezetet. * * * „Akar-e megváltást a világ? S ha igen, milyet? Ahány ember annyi félét? Összkomfortos megváltást? Villamosított megváltást? Légkondicionált megváltást? Sugárhajtású megváltást? Vajaskenyér megváltást? Primőr zöldség megváltást? Tengeralattjáró megváltást? Zsebrádió megváltást? Házastársi puszi megváltást? Zenés megváltást? Első osztályú megváltást? Turista osztályú megváltást?” (Szilágyi Domokos: A Próféta) Ötödik napja betegen fekszem ablakra szegezett szemekkel. Karácsony van, a Krisztus születésének és a lélek megújhodásának: a szellemi újjászületésének az ünnepe. – A misztikusok szerint a karácsony nem csak a keresztény vallásnak, hanem egy ciklikus kozmikus esemény évfordulójának az ünnepe is. Látszatra egy egyszerű megfázásból eredő, de elmúlni nem akaró hűléssel kezdődött e magas lázat okozó betegségem három héttel korábban, ami végül általános legyengüléssé, majd reuma¬szerű, izom és izületfájdalommá és végül oly élesen nyilalló derék és medence tájéki fájdalom-hullámzássá alakult, hogy kénytelen lettem elfogadni a beteg állapotot, és ágyban maradni. Sejtem, hogy e betegségemnek lelki okai vannak, de még nem tu¬dom egészen pontosan, hogy melyek ezek az okok. A misztikusok szerint lelki és szel¬le¬mi oka van minden betegségünknek. Ezek szerint lelki és szellemi oka van, nem csak minden egyes ember betegségének, de az egész emberiség betegségének is? Egyesek odáig is elmerészkednek, hogy az ostobaságból és tájékozatlanságból eredő zavart¬ság¬nak, illetve a rejtett ambíciókból és gyűlölködésből (rejtett neheztelésből) eredő gonoszságnak tulajdonítják a betegségeket. Az ostobaság és az öncsalás következ¬mé¬nyében létrejövő lelki harmónia-bomlásnak, az egészséges, egységes életérzékelés meg¬csonkulása, megzavarodása következményének tekintenek minden sokáig gyó¬gyu¬ló sérülést, balesetet és krónikus, vagy végzetes betegséget. A misztikus bölcsek¬nek valószínű, hogy igaza van, de én nem emlékszem, hogy mikor létezett, azaz mikor volt egyáltalán jelen bennem az egységes harmónia, ami az ostobaságom és az ön¬ámí¬tásom, a sorsommal és másokkal, az élettel szembeni gyűlölködésem: a gonosz¬ságom következtében megbomlott bennem, hogy mikor is voltam én egyáltalán egész¬séges? Hiszen már csecsemőkoromtól majdnem szakadatlanul követtek a betegségek a szegény édesanyám féltő gondoskodása és aggodalmaskodása ellenére. Vagy épp emiatt az aggodalmaskodó féltés és szorongó gondoskodás miatt voltam beteges? Szeretném valamikor megérteni ezt az egészet... Karácsony van, és én betegen fekszem az ágyban a harmadik emeleti lakásom ablakára szegezett szemekkel. Kint ünnepélyes havazás folyik, vastag, maréknyi puha hópelyhekkel, méltóságosan nyugodtnak és rendíthetetlennek látszik ez a harmadik emeleti ágyamból kozmikusnak érzékelt természeti jelenség, aminek mágikusan el¬bűvöl a látványa és nem fáj már az a tudat, hogy megint egyedül: magamban fogom tölteni a karácsonyi ünnepet. Isteni logikája anyanyelvemnek: hát lehet ezt szebben kimondani: nem egyedül, hanem magamban: önmagamon belül kell töltenem az ünnepet?! Ilyen kifejezően nem lehet ezt elmondani sem románul, sem francia nyelven. Több nyelvet az anyám jövő-féltő, aggodalmaskodása miatt, illetve a kom¬munista rendszernek megfelelő, szakosított oktatásom következtében nem ismerek olyan behatóan, hogy általánosabb megállapításokat tehessek. Nálam még az is nyereségnek számít, hogy az iskolaprogramon kívül, a román és a francia után mégiscsak megtanultam, ha nehezen is, írni anyanyelvemen. Az utóbbi gondolattal már benne is vagyok a magamban töltendő karácsonyi ünnep ok-okozati összefüggéseinek és szellemi-lelki vetületeinek a mélyrétegeiben. Ebből a gondolatból számtalan kérdés és válasz, az utóbbi évek lánc-töprengései bom¬lanak ki újra, értelmét és magyarázatát kutatni annak, hogy miért szükséges most nekem újra magamban tölteni a karácsonyt? Most, amikor megtudtam, hogy a karácsony nem csak a hivatalos kereszténység ünnepe, nem csak egy olyan ünnepi esemény során végzett vallásos gyakorlat, amely alapján a híveknek illik templom¬ban ájtatoskodni a népi hagyomány és szokásrend szerint. A népi-vallásos ünnep ma egy, a gyökerétől elszakadt, kultikus funkcióját vesztett, asztrológiai állapotra emlé¬kez¬tető, eredeti funkcióját betölteni képtelen szertartás. A karácsony egybeköt egy asztronómiai mozzanatot egy olyan, a kereszténység történeti megszületését és el¬ter¬je¬dését megelőző kultikus eseménnyel, amely az isteni és az emberi géniusz egylényegi¬ségére emlékeztette a mitologikus világképpel rendelkező archaikus és ókori embert. Talán most lett fontos számomra megérteni, hogy az erkölcsi és kulturális hagyomány, valamint a hivatalos oktatás útján az elődöktől örökül kapott és belém sulykolt életképzeletemből: a belém nevelt téves értéktudatomból, hogyan követke¬zik az, hogy nem lehet mellettem most család, hogy miért kell egy más országban, egy nevelő-apa mellett (talán ő is szorongva, mint én az ő korában) előadja a hamis szeretet kötelező színjátékát a kilencéves gyermekem? Gyakran elhangzik az, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Milyen szereteté? Az érzelgős misztikába rejtett sze¬re¬teté, az egoista, vagy a színészkedő szereteté, amely a birtok¬tárgyának, vagy az erkölcsi világnézet hivatkozási alapjának tekinti a gyermeket? A régiek szerint, a szeretet böl¬csesség és a bölcsesség szeretet. Philo-Sophia. A filozófiának valamikor a bölcsesség-szeretete, illetve a szeretet bölcsessége volt az igazi jelentése. A kettő lényegileg egy. A kettő együtt igaz, egymás nélkül veszedelmes őrület, vagy rothadás¬hoz vezető kor¬rupt élet-vurstli. Hogy a mai filozófusok ezt nem így értik? – Láthatjuk a következ¬ménye¬ket! A filozófusok és a tudósok, ha rejtetten is, de mindig az észre, illetve az ész hatalmára – az emberi ész belátó, átvilágító képességére – esküsznek, miközben a gondolkodásra rest személyek az érzelmekre, a lelkiségre. Öt évvel ez¬előtti, döb¬be¬ne¬tes felismeréseim jutnak eszemben, miszerint önmagában még nem elég, és a tudatos felelősségvállalást nem pótolhatja az érzelgős magatartás és az érzelmi ömlengés, amiről egyesek úgy képzelik, hogy az a szeretet természetes megnyilvánulása. Sőt: az, hogy a hosszú távú következményeket előrelátó felelősség¬tudat és éber figyelem nél¬kül: az életutat előre világító értelem fénye nélkül, nagyon veszélyes, sokszor fel¬ismer¬he¬tetlen ördögi okozatokat kiváltó okok eredője lehet egy-egy aggódó szeretetből jövő magatartás, ambíció és cselekedet. És erre minket a Názáreti Jézus a két ezer éve figyelmeztetett. Elvált, vallásos édesanyám a legféltőbb anyai szeretetével íratott engem az első osztály első napjától román iskolába. Tudom, hogy ő ezt nem elég megfontoltan, de maximális jó szándékkal és jóakarattal, a jövőm, a boldogságom és a boldogulásom érdekében tette. És eközben sokat imádkozott értem, illetve a boldog jövőmért. Most, miután az öngyilkos romániai magyar művészek életkorát (harmincnyolc) sikerült túlélnem, tudom, hogy ezzel, az általa tisztának és előrelátónak képzelt, aggódó anyai szeretetéből fakadó cselekedetével, egész gyermekkoromat, fiatalságomat – életem talán legfontosabb, meghatározó részét – egy, a lelkem számára idegen, tragikusan nyo¬masztó vakvágányra helyezte. Az anyám aggódásból eredő pragmatikus tette tra¬gi¬kus következményeinél is szomorúbb az a tény, hogy ebből senki számára nem következik az égvilágon semmi, csak bennem motoszkál az a homályos érzés, hogy az anyámnak nem szabadott volna ezt tennie. Jobban meg kellett volna figyelnie, vagy előre kellett volna gondolnia, hogy mi történik, mi történhet, és mi történhetett a magyar kisebbségi helyzetben, az anyanyelvi kultúra igazodási pontjaitól elszakított gyermekekkel. Mivel a jövőmért aggódó szívű, és pragmatikusan gondolkodó anyám, ezt tette, nekem letelt a fél életem és még mindig itt állok a sorsommal, az általa előidézett vakvágányon való haladásból eredő lelki és szellemi zavarodottságom összes következményeivel. Nem mintha a túlélés lett volna az egyetlen célja a fény nélküli szeretetből általa vakvágányra állított életemnek. A veszély viszont, vagyis a halál fuvallata, jó néhány¬szor nagyon megközelített. Különösen akkor, amikor Kingát elvettem feleségül és úgy képzeltem, hogy emiatt elvesztettem Dórát, a nagy szerelmemet. Akkor, amikor leszaladtam a töltésről, mert alólam elfogytak a sínek és egyszer csak ott találtam magam egy számomra ismeretlen és addig elképzelhetetlenül kietlen helyen, sárban és hínáros mocsokban, bűnökben és bűntudatban, szorongásban, kilátástalanságban és tehetetlenségben és félelemben és félelemben és megint csak félelemben. És vár¬tam a véget. Vártam, hogy az egésznek egy csapásra valamiképp vége legyen. Vár¬tam, hogy meghaljak, hogy megőrüljek, vártam a lehetőséget, hogy olyasmit te¬hes¬sek, amitől meghalhatok vagy megőrülhetek, hogy történjen velem valami végze¬tes dolog, hogy valami külső befolyás következtében valami olyan, a halálhoz vagy az őrülethez hasonló állapotba kerüljek, ami véget vet az egésznek. Mostanában tudtam meg, hogy a nagy fekete pont, a kereszt középpontja volt az a hely, ahova akkor kerültem. És az állapotom és a helyzetem annak a pontnak a töké¬letes megfelelője, ahol a természeti élet és a természeti értelem találkozik a ter¬mé¬sze¬ten túli hatalmakkal, a transzcendentálisnak nevezett, negatív és pozitív Isteni erőkkel és a pont meghaladását és feloldását kierőszakolni hívatott egyetemes lét-törvények¬kel. De akkor még nem tudtam az ilyen helyekről és állapotokról semmit és csak vártam a véget. Később, e végső hely határáig érkezett mellém még valaki, ahol a sínek elfogynak. Ő viszont félig tudatosan haladt arra, mellékvágány¬nak képzelve a holt-vágányt. Amint mondta, nem volt kedve a főpályákon haladni, és ahogy ő mond¬ta, együtt a nagyokos zavarodottak csődületével. Rám szólt, hogy hagyjam abba a kétségbeesett szorongást a halál- és a csodavárást, nincs még itt a világvége, mindössze az történt, hogy valakik felszedték a síneket ezen a vonalon előzetes figyelmeztetés nélkül. Szedjem össze magam, húzzam fel magam a töltésre, ő majd segít a sínekre visszaállni, barátom lesz, visszamegyünk és megkeressük együtt a kényelmes mellékvágányokat, mert értelmes embernek elviselhetetlen sokáig együtt élni a fővonalakon haladók kábult tömegével. Elfogadtam ajánlatát, mert tetszett a rendkívüli fölényessége, az okfejtései arról, hogy nem én vagyok a felelős a velem és a mellettem élő személyekkel történtekért, hanem csak az a szerencsétlen véletlen, hogy az út-vezérlők és az utazók is teljesen meghibbantak és véletlenszerűen éppen itt szüntették meg a pályát, ahol fiatalos lendülettel éppen mi haladtunk előre. Vagyis az a tény, hogy a zavarodott vezetők humánus filozófiával palástolt agresszivitása és az érzelgős pragmatikusok győzelme és e történelmi győzelemből eredő kegyetlen kényszerhelyzete folytán, az olyan igényes lélekkel és ép szellemmel rendelkező sze¬mélyeknek, mint amilyenek mi vagyunk, képtelenség a fővonalon haladni és persze azok miatt, akik tévedésből, vagy személyi ambícióból a mellékvágányokról (most épp alólam éppen!) figyelmeztetés nélkül felszedik a síneket. Ma már tudom, rosszul tettem, hogy akkor rá hallgattam és a tetszetős szavaiba kapaszkodva mindjárt fel is húztam magam a töltésre, és minden további nélkül visszaállítottam magamat a sínekre. Nekem ugyanis többet kellett volna időzni abban a vészterhesnek érzékelt krízishelyzetben, a határállapotban. Azt a helyet és azt a helyzetet jól meg kellett volna figyelni, vissza kellett volna gondolni a történtekre. Értelmezni kellett volna a határállapotokhoz és végül, a fekete ponthoz vezető válasz¬tásokat és eseményeket, felidézve a vakvágányon való haladás minden mozza¬natát a lét e rendkívüli határállomása várótermének: az örvény előtti nagy küszöb szellemé¬nek a tükrében. Akkoriban viszont még nem rendelkeztem valós szellemi ismerettel, és a filozófiai színhelyről vidáman és sírva, sírva és nevetve, elsiettem. An¬nak követ¬keztében, hogy elfogadtam a könnyítést és a hamari kiút lehetőségét a krízis-hely¬zetemből: az egyáltalán nem véletlenül előállt sors-krízisemből, fölösle¬ge¬sen utazgat¬nom kellett még egy évtizedet tényleges haladás nélkül, a szórakoztatónak ugyan, néha roppant szórakoztató, de mikor követhetetlenül félelmetesen rohanó, mikor egyszerűen kifulladó és kidőlő, és így használhatatlan vezetőnek bizonyuló bará¬tommal. Vele haladtam hát a mellékvágányokon, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy amennyiben el akarok jutni az életem céljához úgy, hogy másoknak lehetőleg minél kevesebbet ártsak, magamnak kell felszednem magam alól az elő¬deim és az emberiség, valamint az általuk beállított korrupt képzeletem által szerelt síneket. Hát így kerültem éppen most, ezen a karácsonyon vissza ide, ebbe a lét határ¬állomásán található, küszöb előtti váróterembe. A tíz évvel korábbi krízis-álla¬pot¬hoz képest a különbség most annyi, hogy akkor váratlanul, most viszont majdhogynem fél-tudato¬san előidézve az újabb élet-csődhöz vezető eseményeket, egyfajta előle¬ge¬zett éberség¬gel érkeztem ide. Talán így, hogy nem hagytam magam a tehetetlenségi erőktől to¬vább vezérelni és a küszöbön túlszaladva az örvénybe zuhanni, valamikor a jövőben, a tőlem elrabolt fiamnak is segíthetek...
Táltos Bolond tízedik fejezet:
Balog Ádám első megvilágosodása (Iszap birkózás és fekete karácsony)
harmadik rész.
* * * Így fekve az ablak előtti ágyamon, a negyedik emeleti ablakom előtt lehulló vattacsomó nagyságú hópelyheken át nem a mai telet látom, hanem egy tömbház és autózaj nélküli, csodálatosan szép szeptemberi reggelt, amikor nem tudtam még, hogy a kristálytiszta verőfényes szeptemberi hangulat ellenére, az én kis életemre végzetesen ráborul a tél. Azon a szeptember 15-ei napfényes reggelen édesanyám szépen felöltöztet, virágot adott a kezembe és biztató mosolyával elvitt egy hatalmas udvarra, ahol vártunk egy kicsit, aztán bementünk egy még hatalmasabb épületbe, a többi napközi otthonos társaimmal és azoknak szüleivel együtt. Ekkor én még egy normálisan boldog gyermek voltam és a halálon kívül, amely az akkori képzelgéseim szerint bármikor megfoszthat az egyetlen támaszomtól: szegény édesanyámtól, viszonylag kevés dologtól féltem. A virágcsokorról kiderült, hogy nem annak a tanító néninek kell odaadnom, akinek a többi óvodás társammal együtt elmondtam az alkalomhoz illő, ünnepi verset, hanem egy másiknak, aki egy másik teremben beszélt számomra érthetetlenül számomra ismeretlen gyermekeknek (két napközis társamon kívül, akik vegyes házasságokból születtek). Ettől kezdve kiismerhetetlenné változott számomra a külső világ és lassan-lassan, én is idegenné váltam, még saját magam számára is benne. Három román kifejezésig terjedő nyelvismerettel rendelkező nagyapám, aki mellett házi feladataimat kellett vol¬na délutánonként elkészítenem, ameddig édesanyám haza nem jön a munka¬hely鬬ről (hogy vacsora után, folytassa a hosszú számoszlopok összeadását és kivo¬nását), szóval nagyapám valami viperákról társalgott egyik látogatójával, amikor én diadalmasan felkaptam a fejem: – Nagytata. Ezt mi is tanultuk az iskolában! – Menj el gyermek, csak nem tanultok kígyókról első osztályban, abban a romány iskolában? Este édesanyám kiderítette, hogy betűkről és nem kígyóról szólt a nagy tanítás (literá, nem viperá), csak én nem figyeltem eléggé oda. Másnap kiestem a padból, úgy figyeltem, mégsem fedeztem fel az iskola és a valóság közötti összefüggéseket. Osztály¬társaim megijedtek a nagy zuhanásom által okozott zajtól, aztán a tanító nénivel együtt nevettek rajta. Édesanyám pedig elégedetten mosolygott: milyen szófogadó, jó gyermek az ő fiacskája. Aztán a negyedik négyes után az elégedett mosoly átalakult kétségbeeséssé, és szegény édesanyám, amellett, hogy kegyetlenül megvert, az ő kétségbeesésével engem még jobban kétségbe ejtett. Ez a kétségbeesés viszont na¬gyobb gyakorlati eredményre nem vezetett, csak a zavarodottságot növelte bennem. Hiába értettem meg később a román szavakat, és azt, hogy mi is lenne az a bizonyos lecke, amit meg kell nekem tanulni, hogy mit kell tennem a gyakorlatban ahhoz, hogy megtanuljam és megcsináljam a leckéket, lassan megszoktam a szürke bűn¬tudatot is, amiért korábban a velem szembeni elvárásoknak nem tehettem eleget. Így megmaradtam terhelt lelkiismeretű „rossz tanuló”-nak. És mindez így is maradt az utolsó középiskolás évekig, amikor rajzolni kezdtem, és a rajz segítségével néhány lényegi összefüggést a magam számára felfedeztem. * * * E gondolatokat ma kizárólag magamnak írom e karácsonyi fehér havazásban. Jól tudom, hogy amennyiben mégis megkísérlem valamikor a közlésüket, és ha akadna is szerkesztő, aki az anyanyelvi iskoláztatás kérdésének a szubjektív megközelítési módjával egyetértene, nem ért egyet majd az írás személyes hangvételével. Nem érte¬ne egyet azzal, hogy a problémát, mint személyes élményt vezessem fel, hacsak nem akarok verset, esetleg novellát, vagy drámát írni a hivatalos, de számomra akkor még idegen nyelvű iskolás-élményeimből. Szóval, ha nem akarok valami irodalmi alkotást kihozni a gyermekkori boldogtalanságomból. Ha nem így teszek, esetleg nem is a szerkesztő, hanem az olvasó fogja majd kényelmetlenül érezni magát helyettem, különösen a velem egykorú értelmiségiek. Mi ugyanis, az objektivitás szellemének: a materialista tudományos koncepciókon alapuló világnézetnek, az utópisztikus társa¬dal¬mi fantazmagóriát és személytelenséget szülő humanista káprázatok idején vol¬tunk fiatalok. Mi nemcsak a Ceauşescu diktatúrában, hanem a Lukács Irén értelmiségi gondolkodás aranykorszakában lettünk felnőtté, amikor már nem csak a személyes társadalom kritika, de a demagóg és hipokrita önkritika is divatját múlta. Nekünk a festményeinket úgymond objektíven bírálták el a zsűritagok, holott mindössze előbb cenzúrázták, majd rokoni és korrupciós alapon fogadták, vagy utasították el munká¬in¬kat a szerkesztő elvtársak és az esztéta-kritikus bácsik, és tőlünk is objektív belátást igé¬nyeltek állandóan. Így mi már automatikusan átvehettük a felelősség nélküli személytelen mentalitás összes lelki formáit. Aki nem bírta ezt cérnával, elvándorolt Magyarországra és ott a siker érdekében még tudományosabb objektív személytelen¬ségre kényszerült, vagy családot alapított, és a jobb anyagi megélhetés érdekében a giccs-gyártásnak és a portréfestésnek adta el magát, ha nem kezdett el kocsmákba és rendes munkahelyre járni és nem hagyta a fenébe a művészetet. Fülembe cseng jó barátom szarkasztikus válasza egyik kétségbeesett, tehetetlen helyzetünket ironizáló, hülye-gyerek játékomra l989 őszén, amikor valami Román Kommunista Párti kongresszus, vagy mit tudom én micsoda kapcsán felvetődött Ceauşescu újraválasztásának kérdése. – Itt a nagy lehetőség Zoltán, gyere, győzzük meg a párttagokat, hogy szavazzanak ellene. Egyszerű az egész: az elvtársaknak már csak egy kis bíztatás kell, hisz a vak is látja, hogy itt minden a fészkes fenébe süllyed, ha ez az őrült vezeti tovább az orszá¬got. Szóval, ha a mi párttagjaink ellene fognak szavazni, nekünk minden bajunk meg¬oldódik ezzel, nem? Na mit szólsz, itt a nagy alkalom, gyere, tegyük meg a magunk dolgát végre, ne szalasszuk el. –„Én most paszulykonzervet eszek.” Zoltán e poénja egyrészt nekem szólt, akivel együtt szent eskü kötelezte őt arra, hogy „A kefét azért sem fogjuk megenni”, és szólt a falaknak, hiszen épp a közös munkahelyünkön, pontosabban az ő irodájában hozakodtam elő az ország- és népmegváltó ötletemmel. Ennyi volt minden, amit tehettünk a ma már jelentéktelennek tűnő, tudat-mentő akcióink és az általános korrupcióban való részesedést elutasító mentalitásunk mellett: az előttünk járó nemzedékének személytelenségéből felépített ördögi állam-adminisztrációs szerkezetnek és az azt megszemélyesítve működtető román és magyar elvtársak és főelvtársak belső baráti köri semmibevevése, kiröhögése, a személytelenségnek semmi ördögi jelével való, házi megbélyegzése. * * * Ítélkezni könnyű, de egy jelenség lényegét megérteni és a belső lelkiismeret és a közönséges megélhetés malomkövei között helytállni, az a művészet! Nekem ne mondja senki, hogy Ceauşescu elvtárs és Ceauşescu elvtársnő azon az értelmetlen érzelgős szinten, amelyen nemrég még a húsz millióból tizenöt millió román állam¬polgár élt, az elvtársak nem szerettek senkit önmagukon kívül. Az is durva egyszerű¬sí¬tés és a probléma vallásos elmázolása, hogy „ők nem rendelkeztek a szeretet keresz¬tény kegyelmével”, és azért követtek el annyi gazságot. A baj nem a szeretet-hiányban lakozik. A baj a felősség-hárítást szolgáló személytelen objektivitás kérdésében a leginkább felismerhető. Találkoztam elég kegyetlen cselekedetekre, és ami veszélye¬sebb: kegyetlen gondolatokra vetemedő vallásos emberekkel. Ha a múlt és a tör¬té¬ne¬lem nem szolgált számunkra elég példával, vessünk egy pillantást a jeleni Jugoszláviá¬ra. Ott, mint tudjuk, nem csak az ortodox szerbek, hanem a katolikus horvátok és az iszlám albánok és bosnyákok is követnek el kegyetlen harci és harctéren kívüli gyilkosságot, embercsonkítást, gyermekgyilkosságot. Kik indították el az első világháborút? Nem az anyáik könnyeitől csillogó és meg¬hatódott szemei előtt első áldozó, konfirmáló és egyéb keresztény beavatási szertartá¬son részt vevő valamikori ártatlan gyerekek? És a másodikat? Csak a náci fasiszták, csak Hitlerék bandája és nem az öntudatos – technikailag legalábbis: – művelt német polgárok nagy része? Netalán az ördög? Vagy az ördögi objektív körülmények? És a természet pusztulását előidéző, szenny-termelő civilizációt ki hozta létre? A kom¬mu¬nisták, vagy a népüknek és az emberiségnek csupa jót: mérhetetlen gazdasági hasznot hozni akaró keresztény nyugati befektetők, új és régi gazdag kapitalisták – a termé¬szet maximális kizsákmányolási lehetőségein töprengő közgazdászok? A materializ¬mus tévtanával félrevezetett tömegek, vagy a helyes tanítások birtokában ózon¬réte¬ge¬ket lyuggató és tengerfenekeket atomhulladékkal szennyező keresztény tudósok és feltalálók? – Is, is! Ideje lenne már felszámolni az ördögnek, az objektív körülmény¬nek, az ördögi objektív körülményeknek, jobb és bal oldalinak, a rátarti magyarnak, a tolvaj románnak, a kegyetlen szerbnek, mélabús szlováknak, az őrült orosznak, a spekuláns németnek és zsidónak, a kommunistának és muzulmánnak és hitetlennek és marslakónak nevezett külső ellenségképeket. Az ellenség mi vagyunk, ki-ki magá¬nak és közvetlen környezetének az ellensége. Minden percben, amikor felelőtlenül: személytelenül járunk el egymással szem¬ben, amikor eszköznek tekintjük egymást, vagy saját testünket és eszünket, külön¬böző adottságainkat, öncélú élvezetet, kényelmet és különböző könnyítéseket ígérő célok eléréséhez. A hülyeségig öncsaló, korrupt, „keresztényi” szeretet és a fénytelen gyakorlati gondolkozás találkozásának és jellegzetes csődjének tekintem azt a moz¬za¬natot, amikor a belgrádi ortodox pátriárka és katolikus érsek 1991 nyarán, hivatalos közleményben tudtára adták a világnak három napos eszmecseréjük gyümölcseként megszületett nagy felfedezésüket, miszerint: „A jugoszláviai válság a Sátán tevékeny¬ségének a következménye.” Miért nem a kedvezőtlen csillagjárásnak, vagy a balkáni ködtől berekedt kakasok hamis kukorékolásának a következménye? Én csakazért sem hiszem el, hogy ilyen magas rangú egyházméltóságok agyalágyultak lennének! De miért vezetik az egymást öldöklő híveiket félre, honnan ez a magas stíl cinizmus, ez az ignorancia? Abból, hogy az egyházaik fenntartása és működtetése érdekében tetetniük kell magukat, vagyis azért mert a saját rendszereik foglyaként tehetetlenek, vagy csak tehetetlennek érzik magukat annak köszönhetően, hogy Jézus személyes alapállásával és tanításaival szemben, ők maguk is személytelenek? Ami ma Jugoszláviában történik, az csakugyan ördögi, és a helyzet tényleg ördö¬gien összetett. Az igazi okok mögött viszont nem a papok patás ördöge lapul, hanem konkrétan minden szerb, szlovén, horvát, albán nyelvű és valamennyi orto¬dox, katolikus, iszlám, református, evangélikus vallású individuum a maga személy¬telen felelőtlenségével, nemzet és hazaszeretetből eredő fanatizmusával, érzelgős értetlen¬ségből eredő gyűlöletével, vakszeretetével és bosszúvágyával. Nemzeti és nemzetiségi gőgjével, büszkeségével és sértettségével, a személyes felelősségnek a másra, másokra való áthárításával, a külső ellenség keresésével, titkos szövetségeivel, alkudozásaival. – Mindig másokkal, mindig a körülményekkel és a valós emberi szükségletek nem-ismerésével, a valós emberi érdekeinek a félreismeré¬sével és a misztikus és vallásos fantazmáival és zavarodottságával és kétségbeesésével. Azzal, amivel minden volt, vagy jelenlegi jugoszláv polgár, gerjeszti az öncélúvá vált katonai és politikai intéz¬mé¬nyek személytelen, ezerfejű sárkányának pusztító erejét. A végső soron mind¬annyiunk¬ban ott lapuló sors-irányítási, mások sorsába való beavatkozási vágynak: a hatalmi ösz¬tön¬nek a hatalmi őrületté fajult véres diadalát. * * * Mi a személytelenség? A személyes meggyőződés és személyes felelősség nélkül, az individuumon kívüli okokra fogott, azokra „kent” és azok nevében „elkövetett” mechanisztikus cselekvés, a jelenlét nélküli létezés. Vagyis azon eljárásaink sorozata, amelyet a „kényszerítő körülmények” hatására, jobb meggyőződésünk ellenére haj¬tunk végre valamely közösség, intézmény, állam, iskola, hadsereg, rendőrség, egyház, bíróság, minisztérium, egészségügy, vállalat, stb. nevében. – Vagy az emberi személy¬nél elsőbbrendűnek kinevezett valamely absztrakt eszmeiség (haza, nép, nemzet, emberi¬ség, internacionalizmus, humanizmus és az összes izmusok) nevében, ember¬tár¬sunk, embertársaink, más haza, más nép és más nép személyei és végül az egész természet ellen. Az ördögi ebben éppen az, hogy személytelenségünkből következő veszélyes cselekedeteinket elkövethetjük szeretetből népünkért, hazánkért, csalá¬dunk¬ért, de leginkább életünk legféltettebb alanyaiért: gyermekeinkért. Ki ne vesztegetett volna meg a szocializmus alatt legalább egy bolti eladót azért, hogy gyermekének jobb cipőt, jobb ruhát, gyógyszert, csokoládét szerezzen? Nagyobb mindennapi kor¬rup¬ciós eljárásainkat nem is említem. És nem mindig kényszerből és nem mindig magunkért, hanem igenis szeretteinkért és a szeretet nevében! Ám ugyanakkor a dühtől reszketünk, és nem győzünk méltóképpen felháborodni, ha egy politikus, vagy más közméltóságot viselő államhivatalnok panamázik és különböző korrupciós ügyletek részese. És csodálkozunk, hogy nem működik rendesen a régi-új kapcsi társadalom, nem lehet benne megélni becsületesen. A becsület is jól eladható áru le¬het ma bármely társadalomban. Hiába adjuk le szavazatunkat a legmegfelelőbb kép¬viselőkre, mert mások ugyanakkor nem a legmegfelelőbb képviselőkre szavaznak, és így megy ez körbe-körbe. Ördögi körbe. Hogy mi a személytelenség, a szeretteinkért történő, jelentéktelennek tűnő, mindennapi megvesztegetéseinkben? – Az individuum védelme, létfenntartása és létbiztosítása nevében és érdekében történő közösségi együttélési szabályoknak az alattomos kikerülése, kijátszása és megszentségtelenítése. A megfelelő erőfeszítés- nélküli és a tudati fejlődéshez szükséges személyi tapasztalat nélküli törvénytelen előnyszerzés az embertársak erkölcsi tudatának lépre-csalásával és bemocskolásával. Ráadásul még meggyónnom sem kell, mert nincs benne a tízparancsolat egyik tételében sem az, hogy ne fizess le, ne kenyerezz le, ne korrumpálj, ne csalizz, ne etess be senkit soha. De emlékezzünk: evett volna-e Ádám a rossz tudás fájának gyümöl¬csé¬ből, ha szeretett asszonya nem kínálja őt szeretettel? Ezek szerint a szeretet az ördög eszköze lenne? Nem! A sors-ismerő és sors-vállaló szeretet Istennek a legbizonyosabb jelenléte. De a szeretet az ember esetében csak a következményeket bemérő és a mindent átvilágító és mindent a következmények szempontjából felülvizsgáló értelem mellett, a figyelem és a felelősségvállalással együtt, azokkal egyetemben működik egészségesen. És még ezen felül is, ott marad megválaszolatlanul az alázat, az áldozat kérdése? „Ha lehet, múljon el tőlem e keserű pohár, de úgyis a Te akaratod teljesüljön.” – Magammal mindent megtehetek az em¬beriség, a népem, a hazám, vagy közvetlen környezetem általam belátott érdekében, (Jézus, az Isten fia. Negyven napig meditált a pusztában a megváltás műveletének hatalmas képeit magában forgatva, önmagát át- és átvilágítva, személyi döntéseinek, döntései súlyának és személyes felelősségtudatának teljes mélységeiben.) de az áldo¬zat-hozatalra, önmagamon kívül, senkit rá nem kényszeríthetek! Az áldozatot, a teljes odaadás áldozatát – ami nem jelenti az önfeladást, vagyis az egyetemes felelősségtudatom feladását – nekem kell elsősorban meghozni. Nem delegálhatok a keresztre fiatalokból álló hadosztályokat a magam nevében. Amit mondtam, be is kell váltanom a tanítványok és az emberiség előtt, mert nem szabad tanítás és tett, szó és cselekedet között rés nyíljon, egy hajszálnyi sem. Amit mondok, azt is cselekszem. Ha én hozom a társadalmi törvényt, én vagyok az, aki legelsőnek magamat az általam hozott törvénynek alárendelem. Ez a Jézusi személyes beváltás tanítása. A személyes hitelesség tanítása. Az embernek ezt az utat kell követni az életben, nem a személytelent. Ha elveszíti személyességét az ember, mert nem hajlan¬dó gondolatait szavakban, szavait cselekedetekben beváltani, elidegenedik saját ma¬gá¬tól, és ezért saját maga helyett a környezetétől, általában az emberektől, tehát mindig másoktól kéri számon a beváltást, és joggal úgy érzi, hogy őt állandóan átverik. Haragra gerjed, háborút indít, és őrjöngeni kezd. * * * A keresztény dogma szerint a templomi misék meghitt légkörében minden december huszonnegyedikén megszületik (Ez marhaság, ne hagyd benne!!!!!) a Megváltó Krisztus, majd kétezer éve. Megszületni megszületik szegény talán (esetleg…), de mi nem vagyunk hajlandóak őt teljesen befogadni teljes elménkbe, szívünkbe és lelkünkbe, és tudatosan magunkban hordozni azt nap, mint nap, egész évben. A mindennapi életben beválthatatlan, ünnepélyes szavakban, érthetetlenül cirkalmas eszmékben és unalomig ismételt, de emésztetlen imádságokban idézzük fel esetleg még vasárnaponként is a Krisztust és nem értjük, hogy a hétköznapi cselekedeteink során miért kell eltávolodnunk a tetteinkben tőle, miért tátong akkora szakadék a tanítások ünnepélyes hangzása közben elképzelt életünk és a mindennapi valóság között? Miért romboljuk a kereszténység bölcsőjében, Európában, létrehozott tudománnyal nem csak egymás lelkét, de magát a tehetetlen természetet, az élő életet? Hogyhogy megváltó lehet egy mitológiai hőssé emelt hús-vér ember és hogyhogy a kereszthalálával megváltott ő minket? Szemforgató hipokritákként, kényszerhazudozókként, szeretettel és szeretetért, öncélú szexuális élvezetekért és hatalmi ambíciók kielégítéséért, birtokvágyunk kielé¬gítéséért vesztegetőkként, fanatikus türelmetlenekként, felelősségünket az Istenre, vagy az ördögre hárító álszentekként és másokat áltató hazudozókként megváltottak lettünk csak attól, hogy kétezer évvel ezelőtt valaki tudatosan felfeszíttette magát a keresztre? Megváltottak vagyunk mi, akiknek a lelke már csak nyomorog a földi por¬hüvelyében a pszichológiai módszerekkel, idegnyugtató és altatótablettákkal elhall¬gattatott bűntudatunk következtében? Nézzük meg a közéletünket. Fóruma a sajtó, az a hely, ahol mindenki, de abszolút mindenki másokon kéri számon a saját zavaro¬dott¬ságát és csapata–pártja korrupcióját. Minden újságcikkben csupa ártatlan, ön¬tuda¬tos, tiszta kezű és tiszta lelkiismeretű személy méltatlankodik az őt, vagy az általa képviselt közösséget ért igazságtalanságok miatt a romániai magyar sajtó és a ma¬gyarországi sajtó hasábjain. Római- és görög-katolikus, protestáns, ortodox, szociál¬demokrata, kommunista, liberális, konzervatív és más új-keresztény megváltottak. Reszketnek a méltatlankodástól, az őket ért sérelmektől, az igazságtalanságok sora miatt érzett dühtől. Panaszkodnak és vádaskodnak. Ha lehetne, egymás torkának es¬né¬nek, vagy egymást tömegestől a föld alá süllyesztenék. Hibabelátásra és jóvátételre egyikük sem képes, de róják egymásnak eszelősen a számlát. Követelik egyik a má¬si¬kon a boldogságot és a jóléti mennyországot. Követelik a kormánytól, az ellenzéktől, a képviselőktől, a sikkasztó és panamázó hivatalnokoktól és a közismert panamázási ügyletei ellenére is megválasztott miniszterelnököktől, az államelnöktől, a közgazdá¬szoktól, szóval mindig kívülről, mástól és másoktól. Egyik országos napilapunk karácsony ünnep előtti száma első oldalán karácsonyi témájú írásokat közöl. A szerkesztő vezérrovatában a két évvel ezelőtti reményeink (az ő reményei…) elárulását, cinikus meggyalázását rója fel a román kormány-hatalomnak magyarul, mintha ez a személytelen hatalom, vagy az azt megtestesítő román kormányfő, vagy államelnök meg is hallgatná, elolvasná, az ő szent, magyar nemzeti és populista óbégatását, amennyiben a román kommunista párt második vonalának a képviselőiből összeálló mai román kormány tényleg rendelkezne ma¬gyar panaszok meghallgatására behangolt fülekkel. Vagy talán nekem panaszkodik az újságíró, nekem, az olvasónak? A nagy árulás következtében, mondja (nekem, ma¬gyar olvasónak és a román hatalomnak), „a két évvel ezelőtti utca forradalmi népe az önös érdekek oltárán feláldozta örökérvényűnek hitt eszményeit. (Gondolom, ezek az öröknek vélt eszmék a francia forradalom szabadság, egyenlőség és testvériség nevű kimérái lehettek.) Tengernyi a gond, de parttalan az éhség.” A misztikusok azt állítják, hogy az éhségérzet csak egy felszíni információs tünet, amely sokkal hamarább lépik fel, mint amikor a biológiai szervezetünknek igazából táplálékra – anyagi információra – lenne szüksége. Sőt: szerintük azoknak, akik leszoknak a húsfogyasztásról, negyednyire csökken az éhségérzete és még ennél is inkább az évi gyógyszerszükséglete. Persze, erről már nem ír a szerkesztő, hiszen az így még elárultnak és árvának nevezhető, de úgy esetleg autonóm személyekké váló magyarjaink többet nem is vennék meg a lapját. Az objektív igazságról Ő annyit ír, hogy ebben a helyzetben, amiért egyedül az áruló kormány felelős, „éhes állapotban tülekedünk és acsarkodunk, gyűlölünk és gonoszkodunk, megalázkodunk és meg¬alázunk.” Arról már szintén nem ír, hogy amennyiben a fene nagy boldogság-és élve¬zet¬szerzési vágyukban nem zavarnánk össze a természeti életterünket és az élet¬rendün¬ket, az anyatermészet bőségesen ellátna bennünket. Sőt: ha nem akarnánk még töb¬bet kicsikarni belőle, a valós szükségleteink szerint bőven ellátna táplálékkal – fogyaszt¬ható természeti információval. És akkor nem kellene gyűlölködnünk egymással szem¬ben. Mert a civilizációs zavart nem a mostani és nem a múlt rendszeri román államhatalom keltette, de nem is az azt megelőző társadalmi berendezkedések. Ugyanannak a lapnak a címoldalán a Táborhelyi pápai prelátus több tételes cikkében bizonyítgatja, mint egy igazi tudományos levezetésben, Isten létezésének a tényét („Isten tagadásánál egyetlen nagyobb ostobaságot ismerek, éspedig létezésé¬nek a bizonyítását.” – Hamvas Béla) e tény felől több világhírű tudós tanúságtételét idézve. A meggyőző erejű tudományos érvelések után, elmés teológusunk átevez a költészeti metaforák megfoghatatlan vizeire: „Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Ez a hasonlatosság az isteni kegyelem szépségébe, mennyegző ruhájába öltözött lélek méltósága. Az ilyen lélek Isten szeretetében, közelségében és barátságának a tudatában él és abban boldog.” Istenem, ha mindenki számára, mindez tényleg ilyen egyszerű-idillikusan megvalósítható lehetne, az általános kará¬csony előtti népszokások állat-gyilkolási feketemisék ellenére: a pálinka gőzös mészárosok által végrehajtott családi disznóölések ellenére! Ha mindennap ilyen egyszerű költői formulák szerint, vagy legalább a családi veszekedésektől mentesítő reverendában élhetne minden ember és nem láthatatlan mészáros köpenyekben! Ha nem kellene, nem hogy karácsonykor, de egész évben húst enni! Ha nem „kellene” soha egy bolti eladót, egy kishivatalnokot sem a gyermekem, testvérem, édesanyám, édesapám, élettársam egészsége, boldogsága vagy éppen csak apró boldogulása ér¬dekében megvesztegetni. Ha nem kellene hazudni a főnökömnek, az ismerősöm¬nek, igazán csak az ő érdekében azért, hogy ne okozzak bánatot neki a nyers igazsággal... ha... Sok okos dolgot ír még a prelátus az emberiséget (!) gyötrő gondokról és azok megoldási lehetőségéről. Persze a fő gondot okozó ellenségek között az emberi értelem viszi a pálmát. „Az emberiség súlyos öröksége – mondja – az emberi értelem tévelygése, melynek sötétségétől (sic!) Jézus szabadíthat meg (– Persze, a történelmi Jézus személyének az imádása és nem a disznók, a tehenek és a bárányok, vagy a tyúkok és libák legyilkolása ellen lázadó lelkiismeretünk által bennünk megszólaló Krisztus...). Ezek után természetesen egyházunk mostanában oly divatossá lett műsorszámára kapcsol: a magzatgyilkosság elterjedésével fokozódó mérhetetlen bűnösségünk jóvátehetetlenségére. Mi lett volna – kérdi a prelátus – ha a tudomány és a művészet különböző zsenijét a szüleik megölik magzatkorában? Szóval a többi még hagyján, de a zsenik... A mustárgázt, a biológiai bombát, a vírus- és az atombombát, feltaláló tudósok! Hát azokért tényleg kár lett volna… A kérdésfelvetés megható és mindjárt eszembe jut, hogy mostanában a magzatelhajtás elleni egyházi tiltakozások (Amelyek, kétségtelenül jogosak!) százszor és ezerszer vehemensebbek, mint a háborúk és általában a hadviselés, valamint a konfliktusoknak a fegyverek általi megoldása elleni egyházi tiltakozások. A magzatelhajtás elleni tiltakozás sokkal vehemensebb mind a már meglévő, kifejlett és a korábban megszületett gyermekeknek a meggyilkolása, szerencsétlenné, csonkává, nyomorékká és beteggé és hideglelőssé és idegbajossá és árvává és őrültté és bosszúálló paranoiássá, a félelemtől, a rettegéstől és a borzalomtól való idegronccsá tétele elleni tiltakozások. Miért nem lehet a háborút viselő feleket és egyáltalán az emberre fegyvert fogó em¬bert, magát a hadsereg intézményét egyszer s mindenkorra pápailag elítélni? – Csak azért, mert ezáltal népszerűségéből nagyot veszítene a pápa, vagy esetleg ráfog¬nák a fegyvergyárosoknak lekötelezett bal- és jobboldali liberális politikusok és a közgazdászok, hogy eszét vesztette az egész pápai tanácsadó testület? Nem! Azért mert egy ilyen lépés után, nem csak Kínában, hanem a világ majdnem minden orszá¬gában nyíltan, vagy titokban a hivatalos kormányok hatalmi szervei üldözni kezde¬nék, és igyekeznének lehetetlenné tenni a Katolikus egyház működését, de legkevesebb az egyház intézményeit. A magzatelhajtás elleni tiltakozás miatt még nem kell hatósági üldöztetéssel szembenézni egyetlen katolikus plébániának sem. És itt nem arról van szó, hogy a lányokat és a nőket a saját anyai mivoltukkal szembe¬fordító és szellemileg agresszívvé tevő magzatelhajtás gyakorlata nem pont akkora, nagyobb, vagy kisebb bűn lenne, mint a háborúviselés, hanem arról, hogy a kétféle emberölési szándék és elkövetett bűn miért nem bír azonos fontossággal a vallásos személyek lelki üdvösségével foglalkozó, önmagát szentnek nevező világintézmény és annak szent vezetője meglátásában? Érdekes, hogy a magzatelhajtást nem kenik az ördögre a jugoszláviai egyházatyák, a háborút viszont igen! Talán arról, az ördög által létrehozott objektív körülmények által kényszerhelyzetbe hozott ártatlan ember már nem is tehet? Országos napilapunk ünnep előtti számának – csak ez a múlt pénteki szám ért el hozzám karácsony előtti keddre, nem tudni, hogy kicsodának vagy micsodának a gondos tevékenysége következtében – első oldalán az egyik tiszta lelkű költőnk, az egyetlen talán az idősebb nemzedékből, aki egyetlen vers, egyetlen szó erejéig sem alkudott meg a diktatúrával, Fekete Karácsony címmel közöl verset. Az alázatra ámító papokról és a gyáva költőtársakról, elődökről is megemlékező apokaliptikus látomásában a folttalan múltú költőnk azt írja a lélekről, hogy „Becsapottan, nyomorba zúzódottan még felhányódva // de kifosztva legszentebb tartalmaiból // vagy elalszik léte partjain, vagy felhorkad.” Majd: „Fölkorbácsolt dühe szilaját csak ez a karácsonyra // szóló áhítat szereli le néhány tétova percre.”(!) – Sajnos így van ez: valóban csak néhány percre, néhány napra szereli le az egymásra acsarkodó, húsfasírtos, részeg dühünket a karácsonyi áhítat. A költő ezúttal is közelebb áll a valósághoz a helyzet- és lélekábrázoló jellemzésében, mint az újságíró, vagy a pápai prelátus. Helyzetjelentése pontos: „Zúzott angyal szárnyain veséjét, máját // tépjük // (Mármint a Léleknek!) –: esszük magunkat, fiam!” Az igazság viszont az, hogy a költő által leírt helyzet is csak az okozatok világában marad, és nem ér el a gyökér okok világáig, a mindannyiunk képzelet-világában tátongó alapkorrupcióig, az évszázadok óta a keresztény erkölcsi hagyományainkba ágyazódott, életnyerésre állított (tudományosított) alapállás leleplezéséig: „Aki meg akarja nyerni életét, elveszti azt.” – Pedig milyen egyszerű ez… Diktatúra kori elzártságunkban, mi sokat olvastunk, és sokat szenvedtünk ugyan, és lehet, hogy lelkünk nemesedett is ezáltal, amint azt a keresztény gondolkodók vé¬lik, de a szabadság gyakorlási lehetőségétől fosztottan ezekből az olvasmányokból és szenvedésekből nem tanultunk semmi lényegeset. Naivitás volt részünkről azt hinni, hogy olyan külső tényezők, mint egy diktátor elűzése és meggyilkolása, a politikai és a gazdasági élet felszabadítása, a vallásszabadság visszaállítása tisztára fogják mosni a lelkeinket. Hiszen mindössze a külső élvezetek és ingerek habzsolása vált lehetővé, nem a belső feszültségek kiegyenlítődése, a szellem felszabadulása, a lelki-szellemi növekedés. És naiv és ostoba módon elindultunk a gazdasági feltételekhez kötődő boldogságvadászat, válságokkal terhelt nyugati útján. Elhittük azt az ostobaságot is, hogy a piac-gazdasági felszabadítás a diktálatlan törvényeivel megtisztítja majd a választók és a választottjaik tudatát az ontológiai korrupció emlékétől is. Mert hát Európából kimaradni, olyan nincs, olyan nem lehet! Ó, a mindig más nevekkel, min¬dig más arcokkal visszatérő formuláink bűvös mágiája! A léleknek elsősorban nagyon sok belső csendre és hibabelátási képességre van szüksége, és nem gazdasági, de még csak nem is politikai megoldásokra („Isten igéjével él az ember, nem csak kenyérrel.”) Nem ész nélküli rohanásban, habzsolásban, spekulációban, politikai csatározásokban, nem a spirituálisan értelmezetlen sors- és személyi obstrukciók miatti buta bosszú¬ságokban való részvételre van szüksége. Nem közgazdasági manőverezésekre van szükségünk, hanem például az egyetemes erkölcs-tudat bevezetésére a politikai élet¬be. Ha tiszta, vagy legalábbis tisztázott lenne legalább a politikusok számára a politikai élet spirituális célja és értelme, ha az emberi élet kauzális funkciója: az emberi alaphelyzet teljes félreértése következtében nem lenne a politikában huncutkodás, sötét alku, uszítás, áltatás és gazdasági megvesztegetés! De kérlelhetetlenül az van, mert annak kell lennie: hiszen a mindenki számára fontos társadalmi-közösségi cselekvési formákat szakmának és nem egyéni és közös¬ségi szükségletnek tekintjük, akárcsak azok ellenétét: a nem-cselekvés nyugalmában végrehajtott istenazonossági érzetnek és tudatnak a kialakulását szolgáló remetés¬kedést, vagy a szerzetességet. Minthogyha a szülői, vagy az élettársi állapot is egy-egy szakma lehetne! Mindenki tévúton tévelyeg ezzel a szakosodási mániájával. Nem veszik észre, hogy amennyiben nem bízzák a személyes dolgaikat másokra, és ha belső öntudatból fakad mindenki számára az egyetemes törvényekkel összhangba ho¬zott közösségi törvényesség betartása, akkor lesz majd nyugalom, lesz majd gazdaság, lesz majd karácsonyi béke egész évben nem csak az áhítat perceiben. És a fenének sem kell akkor a papok ördögével szórakozni. Senkinek nem kell majd a külső ellenségnek az állandóan felmutatott, misztikus képe. Senkinek nem kell majd az, a gyilkolás céljaira termelt és géppuskagolyók által összeluggatandó furnérlemezből kivágott ellenség-kép, amelyet a román, a szerb, a cigány, a lipován, a ruszin, a magyar, az ukrán és más nemzetiség katonák a vál¬lai¬kon hordoznak Románia különböző városainak az utcáin a lövészeti gyakorlataikra, román hazafias dalok és indulók harsogása kíséretében. Nem, hogy félelem- és gyűlöletkeltő, esetleg mérgesítő lenne, de mindezen túl egyenesen szánalmat, sőt: hányingerkeltő benyomást tesz az Istenhidege utcáin a koszos és szutykos gyakorló-ruháikban masírozó román rendőrkatonák hazafiasan-fenyegető harci dala: Vom trecse Kárpácii... (Áthágunk a Kárpátokon...). Ahhoz viszont, hogy a közösségi megtisztulás megtörténjen, az életet létrehívó teremtői ellentéteket, azok okait, célját és rendeltetését kell megkeresni és kimutatni, amelyek nem láthatók és nem érthetőek az érzékszerveinkkel, az érzelmeinkkel érzé¬kelt és az anyagi világ történéseihez kapcsolódó észlelésünkkel, a jelenségek világá¬ból általános törvényszerűségekre következtető lineáris gondolkodásunk segítségé¬vel. Nem a „sötét, tévelygő értelemmel” van a baj, hanem a kizárólag materialista tanokkal. Vagy ami ugyanaz: kizárólag vallásos-idealista tanokra, de azok mellett az öncélú gazdasági növekedésre – a hamis fejlődésre, bővülésre – tágulásra alapozó értelemmel. A spirituális hagyományok kultuszait és szellemi kinyilatkoztatásait gyermekmeséknek bélyegző, vagy azokat szintén életnyerésre használható primitív recepteknek látó, ésszerű és pragmatikus értelemmel. A szeretet által nem felmelegí¬tett és az ősforráshoz vissza nem csatolt értelemmel és az értelem által nem átvilá¬gí¬tott, a korrupció mocskától meg nem tisztított egoista szeretettel. A hitetlenségből fakadó veszteségtől való félelemmel: az aggodalmaskodással, a felelősségnek álcázott fegyelemmel. A valódi felelősséget pótolni hivatott párt és katonai és csendőri és titkosszolgálati és vállalati és vallásos és végső soron fegyvergyári munkafegye¬lem¬mel, amely kikapcsolja a személyt, helyet adván az ördögi személytelenségnek. A materialista-gazdasági utópiát: a kommunizmust félreállítottuk a gyávaságunkat és szorongásainkat megtestesítő külső diktátorokkal együtt, mi magunk viszont meg¬maradtunk vallásosan is materialista gondolkodásunknál, az életünket megnyerni szándékozó világias alapállásunknál csakúgy, mint három, harminc vagy háromszáz évvel ezelőtt. * * * 1988 elején, miután a volt feleségem, az udvarlójával együtt disszidált Magyar- országra, saját szüleire hagyván hatodik éves közös gyermekünket, az ő és a szülei egyre növekvő, rejtett neheztelése ellenére történt felelős apai szerepem felvállalása közben rájöttem, hogy bennem is és a volt apósomban és anyósomban is, az őket gyű¬lölni kezdő anyámban is és a többi emberben is, de még a hibás nevelés követ¬keztében értelmileg és érzelmileg egyaránt a csecsemő korban ragadt, ártatlan gyer¬me¬kemben is ott lakozik egy-egy kisebb vagy nagyobb Ceauşescu. És, hogy a Kárpátok géniusza, a fenséges népvezér nem lehet más, mint a mindannyiunk apró, többé-kevésbé rejtett kis Ceauşescujának a közös eredője, a sok kicsi személyes Ceauşescu összege, akit akár másképp is nevezhetnének, mondjuk Ionescunak, Ghica¬nak, Kozmának, Ceonteanak, Kovácsnak, Kémenesnek vagy Funarnak. Ezt a lelkeinkben lapuló kis diktátorok összegeződését megtestesítő nagy diktáto¬rok¬ról szóló témát, egy másfélszer két és fél méteres kompozícióban meg is festettem, ami az összes itthoni kiállításokat megelőző zsűrizéseken mind kiesett 1989 decem¬bere után is. A magyarországi szakmabeliek nem értették, hogy mi ebben a képben a pláne és azt sem, hogy miért kell nekem egy ilyen, senki által el nem fogadott mon¬danivaló erőltetésével a szakmai elfogadtatásomat megnehezítenem? Ellenben azon¬nal megértették és a legelső nemzetközi tárlaton kiállították Szlovákia fővárosában, a pozsonyi várban megrendezett kelet-európai fiatal képzőművészek seregszemléjén. Itthon, Romániában, az „Én, az örök sátán” című festményemet máig nem sikerült elfogadtatni. Hiába, nem az éneklő angyalok seregének az ősideáját komponáltam meg azon a képen... de hatásvadászó fogásokat sem alkalmaztam a megfestésekor, hiszen számomra akkor az esztétika már semmit nem jelentett. 1989 márciusában, fiam újrakeresztelésekor pontosan tudtam, hogy mit beszélek, amikor a keresztelő pap barátom azon kérdésére: „Ellen fogsz-e állni az ördög kísér¬té¬seinek és csábításainak”, határozott igennel válaszoltam a gyermek nevében. Ekkorra már sikerült megértetnem vele, hogy az autók, a „magyar csokik”, a fagyi és a pénz (igen az öt és fél éves gyermekkel Kántorék már megszerettették a pénzt!) mellett az embereket, az állatokat, sőt a nővényeket is inkább kell szeretni. A legjobb úton haladtunk, hogy kórosan a tudatába rögzült hazudozásról – legalábbis az általa fel¬ismerhető hazugságokról – végképp leszokjon, csakúgy mind a hízelgésről, valamint arról a nagymaminál és nagypapinál hatásos formulájáról: miszerint „Akkor (ha nem veszel nekem, amit én kívánok, ha nem úgy lesz, ahogy én akarom, stb.) nem is szeretlek.” Tudtam tehát, hogy mit beszélek azon a keresztelőn, a körülöttünk dúló embertelen, minden oldalról, kívülről és belülről fenyegető diktatúra fertőzött lég¬köré¬nek az erős nyomása ellenére. De ma már nem tudhatom, hogy Magyar¬orszá¬gon, az időközben kitelepedett nagyszülei mellett, ellen tud-e állni Medárd a hazudo¬zás, a megvesztegetés, a cinikus közöny, a kényelmes felelőtlenség, az erőszakoskodás, a hisztéria, az áltatás, az arrogáns fölényeskedés és a többi kísértés csábításának, hiszen nem volt sok az egy év és valamennyi hónap, amit mellettem tölthetett az életéből. Nem tudhatom, hogy az autó, a csoki, a fagyi, a pénz, a videó, a számítógépes játék máris nem került-e újra a barátság, a nyíltszívűség, a felelősségérzet, a jóhiszeműség, az emberek, az állatok és a növények szeretetének a helyére a könnyen beetethető és fertőzhető gyermeki tudatában? Fiamat annyira szerette a nagyapja, hogy a volt feleségem (Fiamnak a Magyar¬országra menekült szegény édesanyja) utasítására, beszolgáltatta rövid udvarlásom időszakában és a házasságunk első hónapjaiban Nagytárnáról Kingához írott leve¬lei¬met a szekuritáténak. Ettől azt remélte, hogy az ily módon bizonyított államellenes magatartás miatt néhány évre börtönre ítélnek és ő végképp megszabadul tőlem. Azokban a levelekben ugyanis akadt jó pár elszólás és haragos kirohanás a diktatúra és Ceauşescu népfővezér rovására. Kántor Pál ezzel, az unokája iránt érzett szere¬te¬té¬ből fakadó keresztényi cselekedetével azonban nem tudta elérni az elítéltetésemet, de annyi érdemet szerzett magának a hatóság előtt, hogy az én kérésemre nem vonták vissza a gyermek korábban kiállított útlevelét tőle, nem csak az 1989 augusztusában kelt törvényszéki határozat után, de l990 januárjában sem. Pedig ezt, több kérvény és törvényszéki határozat-másolat beadásával kértem az akkori szekuritáte fenn¬ható¬sá¬ga alá tartozó útlevél-hivataltól. Két napra rá, hogy az ötévi tilalom után újra a Magyar¬országi barátaimhoz utazhattam, távozásom idejére édesanyám gondjaira bízva első osztályos fiamat, a leleményes Kántor Pál elrabolta az utcáról Medárdot és a Magyarországon élő lányához csempészte. Pénze volt, Magyarországon telve voltak az üzletek, miközben a romániai hivatalnokok és törvényszéki bírók, a diktatúra bu¬kása után, sokkal inkább mint máskor, nem csak hogy szívesen fogadták, de busásan meg is hálálták Kántor úrnak a külföldi árucikkek formájában érkező „mikő átencije”-ket: a „kis figyelmesség”-eket. Természetes tehát, hogy a gyermek vissza¬szerzéséért indított pereket sorra elveszítettem. * * * Krisztus annyira szeretett minket, hogy értünk feláldozta magát a kereszten. De miért kellett Isten Fiának feláldoznia magát értünk és miért éppen a kereszten? Hogyan lehetek én, Balog Ádám egy más ember áldozata következtében megváltva? Miért e kereszt és miért e hatalmas áldozat? A keresztáldozat személyi felvállalása pontosan olyan tanítás, mint a tizenkét tanítvány lábának megmosása. Ez a hősies világméretű utolsó cselekedet általi nagy tanítás a sorsvállalás szükségéről, az igazi felelősségről. Az örökölt személyi tulajdonságok, a neveltetés és a személyes sors meghatározott egyéniségünk háttérbe szorításának szükségességéről és lehetőségéről. A világméretű Szent Lecke a szavak beváltásának a szükségéről, a szó, a gondolat és a cselekedet egységéről. Tanítás az individualitásunk legyőzéséről az egyetemes isteni személyiség¬tudatnak, a Krisztusnak az általunk történő teljes érvényesülésének az érdekében. Ennek az első keresztény leckének a fontosságát, a betegségtől és a nyomorúságtól való megszabaduláshoz vezető korrupció-ellenes magatartásról szóló leckének a fontosságát, azt, amely a Jézusnak a belső Sátán kísértéseire – a belső, személyi korrupcióra, a személyi gyöngeségek által sugallt meghasonlásra, az alapállás-fel¬adásra késztető „ésszerű” gondolati kísértetettségére – adott válaszait tartalmazza, nem lehet eléggé hangsúlyozni. – Meg akarod váltani az emberiséget? Változtasd az emberek számára kenyérré a köveket. – A megváltás nem lehet gazdasági programok következménye. Az emberek újabb és újabb gazdaságon keresztül elérhető kényelmi, szórakozási és mesterséges élvezeti lehetőségek után vágyakoznak. A jóllakottság csak újabb jóllakottsági vágyat, öncélú élvezetek utáni sóvárgásokat gerjeszt. – Akkor tégy csodákat, bizonyítsd be mágusi erődet és hatalmadat: vesd le magad az Atyád templomának tetejéről, és minden tanításodat elhiszik majd, ha meglátják, hogy épen leértél a földre. – Nem kell a csodák általi megváltás sem, mert épp arról van szó, hogy az erők használatával nem lehet és nem is kell megnyerni az életet. A csodavárók mindig újabb és újabb, nagyobb és nagyobb csodákra vágynak. Egyéni felelősségtudat és szabad akarat nélkül, a csodaművelőtől eligazításra, vezetésre és irányításra várnak. És ha mástól várják az irányítást, nem képesek felvenni az Atyával a kapcsolatot. – Képességeiddel és mágikus tudásoddal szerezd meg világ fölötti hatalmat: király lehetsz, és császár lehetsz, ha akarod. Rendelkezésedre állnak majd állami szerveze¬tek, minisztériumok, hivatalok, katonák, hadseregek, mindaz, ami kell az emberiség tökéletes megszervezéséhez, a közintézmények és a közhivatalok, valamint a civil szervezetek tökéletes működtetéséhez, a törvények érvényesítéséhez. Már csak a te tudásod és az Atyád törvényeinek a betartása kell, ahhoz, hogy a megváltás állapotát elérhesse az emberiség. A közösségi élet általad szervezett rendezettsége által a köte¬lezettségeinek teljesítése közben boldog lesz az ember. És még akkor is, ha nincsenek ínyére az általad hozott törvények, a rendfenntartó hatalmi szervezetek nyomására a boldog és az isteni törvényekben egyet értő emberi közösség, az egyház fennmara¬dása érdekében szenved, aminek következtében a legmegátalkodottabb lélek is megérik a túlvilági boldogság eléréséhez. – Én törjem meg az erőszak, a diktált fegyelem eszközeivel az Atyám lelkeinek szabad akaratát? Szabad választás, szabad vállalás nélkül még úgy sem lehet meg¬vál¬tani senkit, mint csodákkal, vagy gazdasági programok valóra váltása által létrehozott anyagi bőséggel. Jézus, e benne levő, őt korrupcióra kísértő, megváltói szándékaiban néha őt is meg¬gyengítő sötét erőknek és belső gyengeségeinek adott válaszai után, egyértel¬mű¬en rátér a megváltás tanainak a hirdetésére és egyben a személyes beváltás útjára, az emberiség történetében a legérvényesebb tanítás: az öncélú élvezetek és ambíciók, az aggodalmaskodás és a védekezés elhárításának, az egyéni áldozathozatal tanításának és megvalósításának az útjára. Ennek az útnak több állomása van, amelyeknek egyik jelenetében csaknem bizarrul viselkedik humanista szemmel nézve. Amikor Péter apostol le akarja beszélni a természeti én feláldozása szándékáról, vagyis a keresztre feszíttetés aktusának az elfogadásáról, Jézus csaknem dühösen rákiált: „Távozz tőlem Sátán!” Amennyiben nem vagyunk hipokriták, vagy közömbösek, értetlenül csodálkozunk, hogy mi tör¬ténik? Hogy van ez? Hát Péter, akire rá akarja bízni az egész tanítását, hogy hir¬desse tovább azt az emberiség minden népének, maga a Sátán? Megszállta volna őt a Sá¬tán? Őt, akinek a neve sziklaszilárd, és aki annyira szerette mesterét Jézust és annyi¬ra el volt telve annak isteni személyiségétől? Pétert megszállhatta volna a Sátán mindjárt ott, a megváltó közvetlen közelében? Na nem! Péter mindössze emberi értel¬mével és isteni felelősségtudatába még nem beágyazott szeretet-érzéseinek engedve, vagyis a személyes korrupciójával vegyülő, mérhetetlen szeretetből akarta lebeszélni Mesterét a kereszthalál vállalásáról. Nem, őt abban a percben nem a Sátán szállta meg, ő csak engedett az individuális szeretet hangjának, vagyis a kísértésnek, az érte¬lem, az isteni mérték és az egyetemes tudatosság rovására, gyengeségre, önfeladásra kísértve ez¬ál¬tal Jézust is. Őt, a későbbi főpásztort és a földi kapcsolatok megkötőjét egy pillanatra személytelenné tette a Jézus iránt érzett emberi szeretet-érzés. Jézusnak, a Krisztus megtestesítőjének viszont nem szabadott ettől meghatódni, elgyengülni, és a meg¬váltás aktusára a felkiáltó jel feltevéséről lemondani, bármenyire is szerette Pétert. – Távozz tőlem Sátán! – Távozz tőlem felelőtlenül: ésszerűen és érzelmeid szerint gondolkodó ember. Nehogy megvesztegess gyenge, felelősség nélküli, a felelősséget meg nem értő szereteteddel! Tudom, súlyos szavak ezek, első hallásra még szentségtörésnek is tűnnek. Ideje lesz azonban feltörni a szentséges pecséteket és a meghatódás és a megdöbbenés mellett, a metafizikai mélységük szerint is megérteni az írások tartalmát, hogy ezeket az értelmeket személyesen is a magunkévá tegyük. Ideje lesz leleplezni a mind¬annyiunk korrupciós hajlamaiban bujkáló Sátánt: a megsemmisülés felé rohanó, egyéni felelősségét feladó személytelen embert, aki úgy értelmezi még a szeretetet, hogy szeretetből képes az emberölésre. A családi szeretet nevében tett természet¬rombolásunkról nem is beszélve. Igen: rendszerint sátánokká válunk a hazaszeretet, a nemzetszeretet, a testvéri és a szülői szeretet, sőt: több esetben az istenszeretet nevében is. * * * A misztikusok szerint a szentírás ama jóslata, miszerint az apokaliptikus időkben a sárga faj meg fogja hódítani a földet, félreértésből ered. Pontosabban: annak ilyetén való értelmezése tévedés. A misztikusok szerint ugyanis nem sárga fajról, hanem sár¬ga sugárról beszél szerintük az írás. Sőt, szerintük az apokalipszist sem kell vég¬pusztu¬lásként értelmezni. Az apokalipszis a görög eredetiben kivilágosodást, kiderülést és értelem nyerést, eredeti funkció szerinti értelmeződést jelent. Ezek alapján a történeti apokalipszis az a korszak, amikor a dolgok elnyerik igazi értelmüket, és amikor mindenről kiderül, hogy mi a tulajdonképpeni (eredeti) értelme és értéke. Az más kérdés, hogy ez a tisztázódás csak úgy lehetséges a káprázatban élő emberiség szá¬má¬ra, hogy elvakultságában a végsőkig: a katasztrófák létrehozásáig fokozza az értel¬met¬len tetteit. De olyan színpadias végítélet nem lehetséges, amelyen Jézus, mint valami égi törvényszéki bíró a földön ítéletet hirdet elevenek és holtak fölött. Az apokalipszist most éljük belső és külső világunkban egyaránt, ahol a minden fantáziát felülmúló haditechnikával felszerelt keresztények és más hívő emberek egymást mészárolják az Uráltól a Sinai félszigetig. Az apokalipszis most dühöng, amikor egyesek még mindig hisznek a földi paradicsomnak a gazdasági eszközökkel: kényelmi berendezésekkel, élvezeti cikkekkel és orvostudománnyal történő megvalósíthatóságában. Amikor egye¬sek még mindig magukon kívül: a természetben és a társadalomban keresik az ellenséget, aki megakadályozza őket ama törekvésükben, hogy a földi paradicsomba, vagyis a civilizációs boldogságba eljuttathassák magukat, vagy legalábbis gyermekei¬ket. Nem kell e felismerésért a széthulló szovjet birodalom „felszabadult” konfliktusos zónáiba mennem. Elég ha megnézem az Erdélyből „gyermekeink érdekében” Magyar¬¬országra emigrált családokat, amelyeknél nem lehet megállapítani, hogy ki érzi magát kifosztottabbnak: a szülő-e, vagy az otthon maradt barátok, a nagyszülők és a rokonok hiányáért, a civilizált magányért, az otthoni szabad mozgásért és a talaj¬vesz¬té¬sért legfennebb egy videóval, számítógéppel, vagy autóval kárpótolt gyermekek? Szóval nem sárga fajról, hanem sárga sugárról beszél a szentírás egyes metafizikusok szerint. A sárga szín többek között az odaadó, áldozatos szeretet három bolygójának, a Holdnak, a Vénusznak és a Neptunusznak a színe. A metafizikusok azt állítják, hogy az érzelmeinket különböző rezgési frekvenciával – vibrációkkal – sugározzuk környezetünkre. Szerintük nem csak mi, emberek vagyunk érzékenyek egymás vibrációjára, nemcsak mi érzékeljük azokat tudatalatti érzékelő szerveinkkel, hanem a környezetünkben élő állatok, növények is. De még a tárgyak is ki vannak téve e vibrációs áramlataink hatásának, egészen a szubatomi szerkezeti módosulások előidézéséig elmenően. Teljes környezetünk ki van téve, tehát a lelki állapotaink, érzelmeink sötét, vagy világos gondolataink befolyásának. E különböző vibrációknak (amelyeket anélkül, hogy tudnánk róla, szétsugárzunk a környezetünkben) külön¬böző színek vibrációs skála szerinti spektrumai felelnek meg. A sárga szín vibrációja állítólag azonos a szeretet-sugárzás vibrációjával. „Szeressétek ellenségeiteket, és le fogjátok győzni őket.” – Küldjetek ellenségeitek felé sárga sugarakat és a szeretet erejével le fogjátok fegyverezni őket. A román nép¬felkelés idején talán ezért, a szeretet-győzelemért adtak a fiatalok a diktatúra gép¬fegy¬veres rendőreinek virágot? Most, két év elteltével a bányászok Molotov- koktélokkal dobálják a pajzsos rendőröket. Vajon a Jugoszláviában egymást vadászó fiatal kato¬nák és különféle nemzeti és felekezeti partizánok milyen sugarakat bocsátanak egy¬másra? És milyen sugarakat bocsátanak a románok a magyarok lelkéhez és milye¬ne¬ket a magyarok a románok lelke irányába egy-egy román parlamenti gyűlölködésnek az országszerte közvetített TV-adása közben és azt követően? Hogyan küldjek szeretet-sugarakat a románok felé, amikor én ezeknek a román média által közvetített hivatalos nemzeti gyűlölködéseknek a hatására még mindig a hatvanas évekbeli románosítás misszionáriusi tudatával a székelyföldre érkezett és ott tanító román tanáraim emlékével kell éljek? Hogyan küldjek szeretet-sugarakat, ha magamban őrzöm a szekuritáte rácsos ablakai mögötti kihallgatásaim emlékeit arról, hogy atyáskodó alezredesek, agresszív kapitányok és nálam fiatalabb pattogó hadnagyocskák az orrom előtt öklükkel hadonászva okítottak becsületre, haza¬szere¬tet¬re és humanizmusra hivatkozva, amiért ki mertem jelenteni nyilvánosan, hogy én nem fogom feladni az elveimet soha, és ezért nem fogok soha piros-sárga-kék fest¬ményeket pingálni? Hogyan küldjek szeretet-sugarakat a románok felé, ha bekap¬csolom a televíziót, és ott megint magyarellenes hecckampány folyik, amelynek majdnem egy egész „szabadon választott” parlament helyesel? Nem lehet szeretet sugarat küldeni a románság felé! Így, személytelenül nem lehet, de egyes románok, román barátaim felé igenis lehet. És a személyességen keresztül majd azon emberek felé is lehet, akik éppenséggel a román nyelv adta fogalmi struktúrákban gondol¬koz¬nak, és általában románul beszélnek, de inkább szeretni, mint gyűlölködni akarnak és megnyitják a szeretet sárga sugarának a szívüket. Hogy hogyan? Csakis értelemmel, csakis belátással, rossz tapasztalataim által belém rögződött előítéleteim leküzdésével és felszámolásával. Tudatos felelősségérzetemmel: az embe¬ri áldozat szükségességének a beismerésével, ami nem az egyetemes mértékeim és érték-ítéleteim feladását jelenti. És soha nem jelenti az erőszaknak, a diktatúrának és az érdemtelen előnyszerzési eljárásoknak való behódolásomat, sem a haza, a nép, a gyermekem, de még Istennek nevében sem. Isten nem kéri, hogy csaljak, hogy elő¬nyöket szerezzek, hogy mások és a magam kényelméért embereket öljek, azt hogy a nemzeti, vallási, vagy gazdasági személytelenségnek és a kegyetlenségnek engedjek, hanem azt, hogy a gyengeségeimet tükröző nehézségeimnek a becsületes legyőzése árán fejlődjek. Isten azt kéri, hogy másokra figyelve, azokkal együtt fejlődjek. Az em¬ber¬telenség jelenségével szembeni meghódolás elsősorban bennem történik meg előbb, még mielőtt rajtam kívül, vagyis a környezetemben megtörténne. A haza¬szere¬tet, vagy a testvérszeretet nevében elkövetett bűncselekmény nem lehet szeretet, ha¬nem a bennünk munkálkodó mérték nélküli érzelmek, a sötét és ravaszkodó gondo¬la¬tok és a kényelemből, vagy a rövidtávú érdekeinkből származó felelőtlen¬ségeink¬nek a sátáni körülmények képében való megjelenése és azoknak a törvényes létformaként való elismerése. Jézus útja a pusztában a Sátán kísértéseire, tehát a saját gyengeségeire és meg¬hasonlásra való hajlamaira adott válaszai után, már egyértelműen a kereszt függő¬leges és vízszintes tengelyeinek a metszéspontjához vezet. A fizikai, természeti létezés és a természeten túli erők (Az isteni hatalom) találkozásának pontjához, ahol az egye¬temes egység megvalósul: Istenben és az emberben. Ahhoz a ponthoz, amely nem a nulla jelképe, mint egyesek hiszik (feladván személyes felelősségben való hitüket: akaraterejüket e mágikus térérzékelésnek hatására: „Mert itt már tehetetlen vagyok, semmit nem tehetek, jöjjön, aminek jönnie kell”, hanem a nagy egységé. A kereszt: az éberen vállalt életfeladat az örvénynek az ellentéte. E pontban még fokozottabban fenn kell tartanom figyelmemet, értelmemet és szeretetemet. Egyszóval éberségemet. E pontban mindennek eggyé kell válnia Istennel. Ezt viszont csak áldozatok árán lehet elérni: a magam, az egoista, a természeti (kicsi) énem feláldozásával, a többiek belső énjével való kapcsolat létrehozásának érdekében. A szociabilitásom, szociabili¬zálódásom: a mások számára való megnyílásom érdekében. A közösségbe való integrálódásom érdekében. Ez az utolsó nagy lecke, a nagy tanítás, a személyes beváltás értelme: az áldozat értelme. Így, az előítéleteim és a balhiedelmeim, a nevelés és a tanítás során belém vésődött előítéleteim és negatív reflexeim feláldozásával, a kicsinyes egoizmusom, a nyerni és győzni akarásom, a fölényben maradni akarásom és a kiszolgáltatottsági tévképzeteim feláldozásával lehetek megváltott ember és megváltott lélek a Jézus tanítása által. Az ő áldozata által. Mert „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” – a Jézus által megtanított egyetemes törvények szerinti látásmód segítségével juthatok el a megváltott állapotig, a személyes sorsbeváltásig, a teljes harmóniáig, a normális, egészséges, derűs és kiteljesedett életig. Nagy szavak ezek, de itt most számomra hihe¬tőek. És hinni fogok ezekben még akkor is, ha a következő napok, hetek és hónapok során még nem tudom mind megvalósítani őket. Így, e látás és belátás által kell, most karácsonykor az én lelkemben és az én tudatomban, nem a történeti személy, hanem az általam megtestesített egyetemes személy, a Krisztus, szeretetben, értelemben és személyes felelősségtudatban megszülessen. Éjfél van. Testté lett az Ige. A világ különböző templomaiban most áldoznak és úrvacsorát vesznek a hívek, amit különböző papok osztanak ki, gondolom meg¬hatód¬va és mélységes kegyelettel. Közöttük a Belgrádi pátriárka, a Horvát Katolikus érsek és Ioan Robú bukaresti magyarfaló katolikus érsek. A Sátánnak, mint az Isten ellenpólusának, vagyis mint az embertől függetlenül létező és azt önkényesen be¬folyásolni képes, objektív gonosz léterőnek a létezésében mind a hárman egyet¬érte¬nének és engem, e szentségtörő gondolataimért a katolikusok sorából kitagadnának. De én akkor is csak az élő, az életet teremtő és az életért való Istenben hiszek és a Sátán létezésében nem: az Istennek semmiféle olyan természetfeletti opponensében, mint a Sátán, nem hiszek. A Sátán és a diktátor és a kegyetlen és a korrupt és a zűrzavaros ember, és a többiek a zűrzavarát okozó és felfokozó tévelygő, sátáni ember bármikor én lehetek. Rajtam múlik, hogy az leszek-e, vagy sem. Nem értelmes cselekedet rákenni a személytelenség magatartását másokra, a csillagokra, vagy a körülményekre. Az ördögre kenni nevetséges. Az Istenre kenni nagyobb értelmet¬len¬ség, mint ha az ember ateista lenne. Az egyetlen normális magatartás tehát az engem érő bántalmak, valamint az életem nehézségei miatti minden felelősség magamra vétele. Így, és csakis így lehetek személyes és hiteles ember. Sőt: így lehetek én szel¬lemi ember. Sőt: isten-ember! Halleluja, Krisztus bennem megszületett! Holnap a betegágyból felkelek.
_________________ Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük.. Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/
|