ASZTROLOGOSZ, Kozma Szilárd - karma-asztrológus fóruma

Kozma Szilárd: A Táltos Bolond


Első könyv: A Skorpió aranya



Ez a regény írói látomás a valóságról. Nem tudományos és nem vallásos ábrázolása annak, de nem is fikció, amiként nem is dokumentum. És természetesen, a regényben szereplő hősök is az írói fantázia termékei, ezért bármely hasonlóságuk, élő személyek¬kel, csak véletlen lehet.


Első Fejezet:

Gyermekkor aggódó édesanyával és rendes mostohaapával



Semmiből csak semmi lehet. Pontosabban: a Semmi nem hozhat létre semmit. Ezért persze, a Semmi nem is létezik, azt csak a nagyokos tudósok és filozófusok veszik készpénznek. Szóval, a természeti Nagy Bumm előtt van az éteri Nagy Bumm. Az éteri Nagy Bumm előtt van az asztrális Nagy Bumm, az asztrális Nagy Bumm előtt van a mentális Nagy Bumm, a mentális Nagy Bumm előtt van a Spirituális Nagy Bumm, a spirituális Nagy Bumm előtt van az ideális Nagy Bumm, az ideális előtt a kauzális Nagy Bumm, vagyis az igazi ősok, a valóságos teremtés, tehát a Teremtő Isten. Az Isten előtt van az Abszolútum, aki köszöni szépen, jól meglenne önmagában, de a benne levő Lilith mégis kimozdítja és akkor kénytelen teremtő Istenné válni és kény¬telen berobbantani a teremtést: a kauzális Nagy Bummot. De, képzeljük el ezt a ször¬nyű¬séget: mindez államelnökök és miniszterelnökök, ideológusok, „objektív” tudó¬sok, teológusok, püspökök, pátriárkák, pápák és más vezérkedő, irányt mutogató, tutti-birtokosok nélkül teszi az a bizonyos valami, ami az Isten, mielőtt teremteni kényszerülne! Sőt, ipari szakemberek, befektetők, közgazdászok, piackutatók, tulaj¬dono¬sok, igazgatók, technológusok, pszichiáterek, feltalálók, családtervezők, szülész-nőgyógyászok, klónozó biológusok, vezérezredesek, egyéb stratégiák nélkül! Ők csak később kezdik zavarni-szennyezni és nyomorgatni a természetet, jóval a fizikai Nagy Bumm után, és kezdik azt állítani, hogy valószínűleg ugyanazt akarja az Úristen is mint ők. Például: minél nagyobb kényelmet, biztonságot és minél több élvezet-lehe¬tő¬séget adni az embernek. Vagyis: légköri és világóceáni szennyeződéssel, valamint állat- és növényfajok kipusztulásával járó gazdasági jólétet, fizikai és szellemi degenerációval járó génmanipulációt, stb. Ugyanakkor a Bolondok is velük együtt jelennek meg, akik a hit-vezérekkel és a hadvezérekkel, illetve a gazdasági szakembe¬rekkel és a tudósokkal nem értenek egyet, mondván, hogy Isten nem tudományosan és nem is vallásosan teremtette a világot, közgazdaságtanilag meg ugyan nem, és ők pótcselekvések, illetve fölösleges viszályok, tragikus háborúk nélkül, vagyis ter¬mé¬szet-nyomorítás és természet-kizsákmányolás nélkül, egészsége¬sen és valós boldogságban szeretnek élni. Ezért lehetőleg elkerülik a kényelem, a biztonság- és élvezetkereső tudományos babonák és misztikus rendszerek zavaros szellemi és lelki légkörét, de különösebben nem lázadnak ellene.
És ez még mind semmi, mert az én anyai üknagyanyám vakon született a világra, mivel a fogantatása idején, az ő édesanyja – az én szépnagyanyám – az Istennek sem akarta meglátni azt, hogy a férje – a szépnagyapám – botor módon, úgymond a szeme láttára megcsalja őt szexuálisan a plébános házvezetőnőjével. Persze, három generá¬ció¬val később, ugyancsak anyai ágon, a sorsjátszmának folytatódnia kellett, kissé eltérő változatban ugyan, de lényegileg azonos motívumok szerint, a közvetlen nagyanyámnál is.
Azzal a különbséggel, hogy ezúttal elsősorban a nagyanyám tehetett arról, hogy a nagyapám a környék plébánosainak a magányos házvezetőnőit látogatta szorgalma¬san, mivel „ilyen szeszélyes emberrel” nem akart gyermeket nemzeni, szülni, gon¬dozni és nevelni és nagybátyám születése után teljesen megtagadta nagyapámtól a házastársi együttléteket. És a szegény édesanyám sem született vaknak, hanem egy kicsit nehéz- fejűnek és Nyafinak. A szemeit csak hetven éves kora környékén kezdte teljesen ellepni a szürke és a zöld hályog, amikor az Istennek sem akarta belátni, hogy mekkora szamárságokat gondolt ki és vitt véghez egész életében. Pedig álmomban kétszer is láttam, illetve hallottam a saját fülemmel, amint a Magasságos ezt a fontos sors-belátást igényli tőle. Akartam is szólni neki, hogy Isten elvtárs, hogyan képzeli Ön azt, hogy ez a szerencsétlen asszony, aki azt képzelte, hogy az ő tizennyolc éves fia annyira tiszta és annyira „rendes”, hogy még a hímvesszője sem képes megmerevedni egy pucér nő látványától, azokat az életbevágó nagy tévedéseit belássa, amelyeket Ön igényel tőle? Nem jött ki hang a számon. – Nem kell megijedni, kedves olvasó, nem vagyok én ótestamentumi pátriárka, és szegény édesanyám sem volt soha misztikus látnok, hogy az egek királya direktben közölje velünk az akaratát. Ezzel a fordulattal, mindössze elő akartalak készíteni a regénynek a kanonizált teológiák szempontjából, bizony meredek részeihez. De várjunk még egy kicsit a tényleges valósággal. Egyelőre Erdélyben vagyunk, a Nagy Sztálin halála utáni boldog Romá¬niában, ahol a regény főhőse, Balog Ádámka első iskolás napja előtt áll, és akit a vallásos – Méghozzá római katolikus, eszem adta, lelkem drága! és ráadásul „szín¬magyar” édesanyja, „biztos, ami biztos” alapon, józan előrelátásból és gyakorlati megfontolásból tehát, román szakra irat, anélkül, hogy erre őt bárki, vagy bármi is kényszerítené, az Ádámka jövője iránt aggódó, és persze, teljesen józan, anyai szívén kívül. Ez tehát a Bolond sorsának a Nagy Bummja.
Krisztus születése után 1960. szeptember tizenötödike reggelén a Hargitáról lezúduló ózondús levegő kristályait áthasító nap ragyog a fagyosszenteki medencé¬ben. Istenhidege tizenkilencedik század végén és a húszadik század elején épült polgári utcáit majd csak tizenöt év múlva kezdik felfalni a tudományos boldog¬ságot hozó buldózerek. A viszonylag régi városka, volt-Rákóczi, most Coşbuc utcáján, amelyre az imént kiléptünk, a még szilárdan álló, családi házunknak a galambdúcos kapuján, sietünk édesanyámmal, egymást ünnepélyesen kézen fogva, a nagygimná¬zium irányába. E percekben még világos, lakható és nagyjából belátható számomra a körülöttem levő világ. Sötétkék egyenruha van rajtam, virágcsokor a kezemben, hátamon táska, benne füzetek, és egy tolltartó üveggyöngyös számolóval. Lelkem a várható nagyszerű élményektől csupa bizakodás: ma leszek első osztályos; iskolás!
A gimnázium monumentális épülete előtti sétányokon és a gyermekekkel zsúfolt, salakos sportpályákon találkozunk a máról holnapra iskolássá nőtt tegnapi óvodás¬társaimmal és azoknak szüleivel. A hangulat általában megható és ünnepélyes. A díszbeszédeket majdnem mind megértem, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy megértem, egy kivételével, amit édesanyám szerint, román nyelven mond egy férfi. Ebből csak annyit értek meg, hogy az, aki beszél, igen szigorú ember és a hanghordozásából meg¬ítélve, valamit nagyon indulatosan követel. A dolog lassan unalmassá válik, édes¬anyám is beszélgetni kezd egy számomra ismeretlen nővel, gondolom, ugyancsak román nyelven, mert nem értem, hogy mit beszélnek. Vitos Mari karnyújtásnyira áll tőlem ingerlő szőke varkocsával, gyönyörű kék szemeivel. Azonnal meghúzom guszta hajtömegét, amire ő jól bokán rúg és befurakszik egy tömött gyermekcsoport köze¬pé¬be. Én utána. Mire szüleink észbe kapnak, a játék és a lökdösés általánossá válik, olyannyira, hogy amikor a díszbeszédek abbamaradnak és mindenki elindul az osztály¬termek felé, nem találom édesanyámat. A legtermészetesebben elindulok Vitos Mariékkal, illetve a többi óvodás társammal egy irányba.
A tanterem padlapjai melegen fénylenek a szeptemberi napsütésben, a tanító néni is kedves, csak éppen mintha nem lenne itt rendben valami. Először azért, mert nem kerül számomra ülőhely, mint a többi gyermeknek. Nincs semmi baj, gondolom, mindjárt jön édesanyám és tisztázza az egészet. A tanító néni jóságosan mosolyogva hallgatja végig a tanítók bölcsességéről, a szülők önfeláldozásáról és szívük minden dobbanásával számolni, írni és olvasni vágyó gyermekek öntudatos szorgalmáról szóló versemet. A vers ünnepélyes magasztosságától áthatottan odanyújtott virág¬csok¬romat is, bár egy kicsit habozva és zavartan átveszi a tanító néni, ám amikor, mint ahogy korábban a többi gyermeket, a helyemre küld, tanácstalanul ott maradok előtte.
– Ádámka, állj szépen a szekrény elé, ameddig érted jön édesanyád.
Okosabb ettől ugyan nem lettem, de ha a padokban nem is, így a szekrény előtt, mégis van már nekem is egy kijelölt helyem. Innen, viszonylag megnyugodva, hall¬ga¬tom végig a többi gyermek ünnepi versét. Orbán Klári, aki helyett türelmetlen¬ségem¬ben állandóan el akartam magamnak és az óvónéninek mondani, a szegény legény ruhájába öltözött királyfiként, a szegény leány replikáit az óvodai ünnepműsor pró¬báin, most is belesült az Anyám tyúkjába és éppen folytatni akartam helyette a dol¬got, amikor zavartan és izgatottan belépik az osztályba édesanyám, valami bocsánatfélét suttog a tanító néninek, aztán kézen fog és kifordul velem az ajtón.
– Te sokkal jobb osztályba fogsz járni Ádám, ahol jobban megtanulsz románul, hogy könnyebben bejuthass az egyetemre, amikor nagy leszel. Gyere, siessünk, mert Ofélia tanító néni már vár.
Végigszaladunk két hosszú folyosón, felmegyünk egy hatalmas márványkő lép¬csőn, aztán belépünk egy hatalmas, színes ablakú terembe, ahol a feldíszített szín¬padon álló asztal mögött egy fekete köpenybe öltözött néni ül, és nagyon hangosan mond valamit, amiből én újból nem értek semmit. Amikor édesanyámat észreveszi, felénk fordul, de folytatja értelmetlen beszédét, amiben mintha az én nevem is elhangzana. Azután valami érdekes játékot indít el, mert minden második szavára egy-egy gyermek, vagy egy felnőtt azt kiáltja, hogy KREDENCT! Szeretném megtudni, hogy miben áll ez a számomra ismeretlen játék, amikor a fekete köpenyes néni, ezúttal egészen érthetően az én nevemet kiáltja el. Erre édesanyám mond valamit a néninek. Biztosan azt magyarázza, hogy én nem ismerem még ezt a játékot, mert a mi óvo¬dánkba nem szokták játszani. Nem szeretném, ha emiatt kihagynának a játékból, ezért azonnal az értésükre akarom adni, hogy valamit azért már én is felfogtam, és velem is lehet játszani, ezért harciasan elkiáltom, hogy KREDENCT! Feszült csend támad a teremben, aztán egy pár felnőtt elneveti magát. A fekete köpenyes néni is elneveti magát, sőt: néhány gyermek is, én édesanyámra nézek értetlenül, aki arcán megbocsátó kifejezéssel rám mosolyog és megsimogatja a fejemet.
– Miért nevettek? – kérdem.
– Prezetet kell mondani, te lüke, nem kredencet, fordul hátra Román Bubu, akit eddig nem vettem észre. A játék csakugyan folytatódik és csakugyan prezetet mondanak, nem kredencet. Elengedem édesanyám kezét és előre lépek Bubu mellé, hiszen nyilvánvaló, hogy ő itt az egyedüli személy, akitől helyes tájékoztatást és útbaigazítást remélhetek.
– Miért kell azt kiáltani, hogy prezet?
– Nem prezetet kell mondani, hanem prezentet.
– És azt miért kell mondani?
– Hát azért, mert itt vagyunk az iskolában.
– De miért kell ezt mondani az iskolában? – Bubu ezen egy kicsit gondolkozik, de hamarosan megadja a választ:
– Hát azért, mert nem szabad magyarul beszélni.
– Nem?
– Nem bizony.
– És miért nem?
– Hát azért, mert nagytatám azt mondta, hogy ha itt magyarul beszélek, a tanító néni levágja a fejemet. Veled sem beszélek, mert te nem tudsz románul. Menj el innét.
– Mit tehetnék? Visszasomfordálok édesanyám mellé, és nem szólok egy szót sem addig, ameddig ki nem megyünk az iskola kapuján. Már csak azért sem, mert mindjárt olyan történik, amitől a dolgot, amit Bubu mondott, elhiszem. A tanító néni szájából most az ő neve hangzik el:
– Román Dan. – Amire Bubu rávágja szép értelmesen, hogy prezent és hátrapillant felém jelentőségteljesen.
* * *
Az úton hazafelé mindjárt tisztázódik a helyzet. Mi, Bubuval ketten, ugyanabba az osztályba fogunk járni, ahogy óvodába is együtt jártunk és én hamarabb meg fogok tanulni románul, mint azok a volt óvodások, akik magyar osztályba mennek. Együtt fogunk járni Pistivel is, Bubu testvérével – akiről később ki fog derülni, hogy ő nem is Pisti, hanem Stefan – mert a román harmadikosok és az elsősök ugyanabban a tanteremben és ugyanazzal a tanító nénivel fognak tanulni. Nekem tehát nem lesz semmi nehézségem, mert Bubu és Pisti mindent elmagyaráz majd szünetekben, ha nem értek meg valamit abból, amit a tanító néni mond óra közben. Így hát minden nagyszerű lesz.
Boldog, boldog gyermekkor..., a gyermekeiknek csupa jót akaró szülőkkel. Számomra is minden nagyszerű lett! Román Bubu egy nagyszerű javaslatot tett a ta¬nító néninek, miután valami tisztázatlan – és két nyelven még tisztázhatat¬la¬nabb¬nak bizonyuló – verekedésbe bonyolódtam másnap mindjárt az első szünetben. Mindenki számára nyilvánvaló volt a bűnösségem, csak számomra nem. Bubu barátom, aki később megingott nagyapjának szavahihetőségébe vetett bizalmában („Tata mare, minte n-are.” szólt az első versikéje: „Nagyapa, kicsi neki az agya.”) most, a tanító néni azon kérdésére, hogy mit tegyenek velem, kivágta a legkézenfekvőbb válaszát:
– „Szö-l szpünzuröm.” Vagyis, hogy akasszuk fel. Furcsa, hogy a magyar anya¬nyelvvel és a román apanyelvvel rendelkező Bubu barátomnak ugyanaz a véleménye volt arra vonatkozóan, hogy mi legyen az én sorsom, mint a néhány évvel később látott Magyarországi film egyik hősének, amelynek az egyik jelenetében egy árván maradt gyermekcsapat tanakodik, hogy mihez kezdjen az ők nyugodt társadalmon kívüli életét veszélyeztető „gonosz” felnőttel. Akkor én ennek a román kifejezésnek a jelentését nem értettem, csakúgy, mint a tanító néni Bubu barátom fejére zúdított szidalomáradatát és hozzám intézett erkölcsi prédikációját. Meg voltam győződve, hogy azért szidja Bubut, mert a pártomra állt. Hogy miért én vagyok a hibás azért, amiért a kezemből a román gyerekek kiverték a zsíros kenyeret, azután sem értettem meg, miután a tanító néni, otthonunkban tett látogatása után elmesélte az esetet édesanyámnak és Pisti is hírül adta minden Coşbuc utcai gyermeknek, hogy milyen nagy marhaságot mondott öccse az iskolában. Azt viszont megértettem, hogy nem számíthatok sem Bubura, sem Pistire, amikor a tanító nénivel, vagy az osztály¬társaimmal nem értjük meg egymás szavát. Pistinek ugyanis esze ágában sem volt harmadikos létére az elsősökkel elvegyülni, de neki egyébként sem volt a tanító néni előtt valami nagy tekintélye.
Miként felnőtt koromban megtudtam, édesanyám racionális és tudományos peda¬gó¬giai megfontolásokból szívére kötötte a tanító néninek, hogy nekem soha semmi¬ben ne kedvezzen és ne protekciózzon. Gondolom, ezt csakis abból a megfontolásból tette, hogy ne legyen olyan könnyelmű ember belőlem, mint amilyen volt szerinte az édesapám. Hiszen szegény édesanyám a korrupció létrontó erejéről semmit nem tudott és miután felnőttem, valahányszor kórházba feküdt (és ezt elég gyakran tette), mindig azzal ejtett kétségbe, azzal idézett ellentétes érzéseket a fiúi szeretetem és emberi öntudatom között, hogy különböző „hálapénznek” való összegeket kért tőlem a kezelőorvosai és az ápoló nővérek-asszisztensek számára.
Ennek, az én pozitív jellemem és zavarmentesre biztosított jövőm szilárd meg¬alapozása érdekében foganatosított pedagógiai fogás alkalmazásának, csakúgy, mint a román osztályba való íratásomnak pár hét múlva már jelentkezett is a logikus ered¬ménye. Hamar rájöttem ugyanis, hogy bármit is teszek az iskolában, az számomra mindig csak rosszul sül el. Így lettem én egyre tétovább és bizonytalanabb az előttem járó magyar szellemi nagyságokat felnevelő iskolánk biztonságot sugalló falai között. Szinte napok alatt megszűntem az a személy lenni, akire az óvodában rábíztak még minden főszerepet. Mintha kicseréltek volna valakivel, akinek már csak a neve és az emlékei maradtak azonosak annak a gyermeknek a nevével és emlékeivel, aki pár héttel azelőtt még a színjátszó partnerei helyett is elmondta a replikákat türelmet¬lenségében, amikor azok folytonosan felsültek a szövegmondással. Hiszen ő akkor, nagyjából még mindent értett mindabból, amit környezetében beszéltek. És micsoda különbség van aközött, amikor ott szólították néven, ahol azonnal megértette, hogy mit kívánnak tőle és aközött a szorongásos lelkiállapot között, amikor állandóan feszülten kell figyelnie, mert nem tudja, hogy mi történik és nem tudja, hogy amennyiben megszólítják, sikerül-e kitalálni, hogy mit akarhat a tanító néni, vagy a többi gyermek tőle? Fél, mert amennyiben nem érti meg, hogy mit kérnek, vagy kérdeznek tőle, nem tudhatja, hogy megússza-e érthetetlen és indulatos hangvételű szózatok, vagy pálcaverés nélkül?
Ofélia tanító néni pedagógusi mutató pálcája, az „arötötorul” ugyanis, igencsak gyakran csattant a fejünk tetején és különösen az enyémen, aki mintha nyakas ter¬mé¬szetű lennék, és ezért megátalkodottan nem akartam volna megérteni semmit abból, amit ő nekem mondott, hiába figyeltem a szájából kiáradó hangokra, az arckifejezésére.
Egyedüli emberséges helynek ebben a felbolydult világban a románul egy mukkot sem tudó nagyapámnak a bádogos műhelye bizonyult, ahol az iskolai házi felada¬tai¬mat kellett volna elkészítenem és a leckéimet kellett volna megtanulnom délutá¬non¬ként, ameddig édesanyám haza nem érkezik a munkahelyéről, rendszerint holt¬fárad¬tan. Mivel nagyapám nem értett egyet édesanyámmal a román iskolába íratásomat illetően, egyedül csak nála találtam megértésre és csak neki, a környezetemben élő felnőttek gondolkozásától eltérő felfogású nagyapámnak panaszoltam el délutánon¬ként az iskolában velem megesett méltatlanságokat. Meglátásom szerint, önhibámon kívül, a tanító nénivel sehogy sem tudtam megértetni a szünetekben kerekedő kon¬flik¬tusaim igazi okát és ezáltal sehogy nem sikerült bizonyítanom az ártatlanságomat, mert Ofélia tanító néni hamarabb megérti, és azt fogadja el, amit a többiek monda¬nak el neki románul, és a szerint ítélkezik.
– Mond meg a tanító nénidnek, ha nem tud magyarul, menjen el Budapestre, és ott tanuljon meg magyarul. És ha még bántanak a romány gyerekek, mondd meg nekik, hogy vigyázzanak, mert a te nagyapád magyar katona volt, és kardjával levágja az egészet.
E tanácsát, ebben a formában nem tudtam alkalmazni, de amikor a tanító néni másodjára akart visszatartani leckeírás céljából órák után az iskolában, kifakadt belőlem a szent felháborodás:
– Engem ne büntessen a tanító néni, mert én nem vagyok buta gyermek, csak az a baj, hogy a tanító néni nem tud magyarul, mert nem járt Budapesten. És ha még egyszer megbüntet, amikor a többiek kiverik a kezemből a zsíros kenyeret, idehívom nagytatámat, aki magyar katona volt, és ő a kardjával le fogja vágni az összes gonosz román gyermeket.
Ofélia tanító néni, ha a magyar katonát nem is, de a belőlem kifakadó elkesere¬dést megértette és az ügy elintézésére ezúttal más megoldást keresett, mint a fejem ütlegelése a pedagógiai mutató pálcával. Mindjárt hívatta édesanyámat és ajánlotta, hogy amennyiben én nem akarok vele ott maradni órák után, mivel tudja, hogy apámtól elvált édesanyámnak nincs ideje velem tanulni délutánonként, édesanyám jobban tenné, ha átíratna engem egyelőre magyar nyelvű osztályba, ahol szintén tanítanak román ábécét, de kezdetben lefordítják az ismeretlen román szavakat magyar szinonimáikra.
– Nem, kedves Ofélia, te is nagyon jól tudod, hogy mennyire fontos a gyermeknek már most tökéletesen megtanulni románul, hogy legyen biztosított a jövője. Te légy tovább is szigorú hozzá és semmiképp ne protekciózzál neki, amiért ő az én gyerme¬kem. Én ígérem, hogy „ha beleszakadok is”, valamiképpen időt teremtek a vele való foglalkozásra.
Szegény édesanyám nagyon rossz jövőbe látó lévén, nem tudott időt teremteni a velem való foglalkozásra és az én sorsom semmit nem javult, mert azon kívül, hogy a tanító néni többé nem próbálkozott az újabb órák utáni visszatartásommal, minden maradt a régiben. Édesanyám, ha beleszakadt sem tudott több időt kispórolni számomra, az esti mesék helyét felcserélő dorgáló és szemrehányó monológjainak és erkölcsi szózatainak előadásához szükséges negyedóráknál, hiszen családfenn¬tartó¬ként mindhármunkért dolgozott reggeltől estig, attól függetlenül, hogy a százötven lejes nyugdíja mellett kalapálgató, bádogos nagyapámnak akadt időnként egy-egy „kuncsaftja”, szemétlapátot, tejszűrőt, vagy kályha stusznit rendelő vevője.
És Ofélia tanító néni tényleg nem protekciózott nekem. Az arötötorul ugyanúgy többet csattant az én fejemen, mint a többi gyermekén, feleltetés közben. A tanító néni által előremondott szótagokat még visszamondtam papagájos igyekezettel, de abban, hogy szótagokat összerakva, magamtól mondjak valami értelmeset román nyelven, azzal sehogy sem tudtam a kedvébe járni.
És ettől valami végképp megingott bennem. Mintha csődöt mondott volna a főszerepek monológját nemrég még tökéletesen elmondó – és előadó! – óvodási értelmem. Mivel nem értettem román nyelven, az iskolában buta gyermekként és „rossz tanulóként” voltam kezelve és természetesen, ezért egy idő után csakugyan buta, azaz zavart, összezavart tudatú gyermek lettem.
A délelőtti zavarodott iskola-órák után azonban még néha felderült az élet. Nagyapám bádogos műhelyében kellett házi feladataimat elkészítenem, feladatkör, amin rendszerint a harmadikos-negyedikes, románul valamennyit értő szomszéd gyermekek segítségével fél órák alatt túl tettem magam, persze nem értvén meg semmit abból, amit a leckék elkészítése által meg kellett volna értenem és jegyeznem. Nagyapám, mivel haragudott édesanyámra a román nyelvű osztályba íratásomért, úgy tett mintha nem venné észre a csalást és az édesanyám előtt is igazolhatóan elvégzett házi feladatok bemutatása után kiengedett Shulleri Jóskáékkal és a Petrás testvérekkel játszani, az akkor még nem államosított, hatalmas hátsó kertünkbe, ahonnan még ki is lehetett szökni a romantikus izgalmakat ígérő zsidóutcába. Itt az elhagyatott zsidó kápolnán kívül nyoma sem volt a zsidóknak, de szerdánként, a hetivásár napján, hangoskodó, vad cigányok lovas tábora tanyázott, akiket meg lehe¬tett lesni amint verekednek, vagy asszonyaikat fogdossák. Sőt: a földön ülő és térdüket felhúzó cigányasszonyok szoknyája alól kivillanó fekete szőrzet láttán jókat lehetett izgulni.
Egyik októberi délután felvízi kuncsaftjaival beszélgetett nagyapám a műhelyben és azok valami viperákról meséltek, amelyek akkoriban elárasztották a környéki erdőket.
– Ezt én is tudom, nagytata, erről mi is tanulunk az iskolában.
– Menj el gyermek! Ki hallott még olyat, hogy kígyókról tanuljanak az első osztályosok?
– De igen, nagytata, a tanító néni ma is nagyon sokszor ismételte, hogy kászá eszte vipera, ami azt jelenti, hogy a házban viperák vannak!
– Na, jó bolondságokat tanítanak neked abban a romány iskolában. Anyádat meg is fogja verni majd az Isten, amiért oda küldött téged. Ezzel a beszélgetésünk abba ma¬radt, mert ettől én nagyon megijedtem és visszavonultam egy sarokba, hogy ne kelljen beszélni senkivel. Mert én semmiképp nem akartam, hogy édesanyámat meg¬verje az Isten. Ezért este el is mondtam neki a Nagyapás-viperás esetet. Ő meg¬nyug¬tatott, hogy nagytata nem mondta komolyan, hogy megveri őt az Isten, csak viccelt, de azt, hogy az iskolában viperákról tanultunk volna, azt ő sem hiszi el. Elkérte a füzeteimet és az ábécés-könyvemet és megkérdezte, hogy ma melyik leckét vettük fel? Habozó válaszadásomon és látható bizonytalanságomon felmérgelődve, előbb kiabálni, majd sírni kezdett, hogy én miért nem figyelek az iskolában. És azt mondta, hogy őt csakugyan megverte a Jó Isten, egy ilyen, semmirekellő kölyökkel, aki pontosan olyan, mint az apja, és ő hiába dolgozik, feláldozván magát reggeltől estig, és hiába gyötrődik a jövőm miatti gondok terhe alatt éjszakákon át, mert én felelőtlenül végig játszom a délutánokat, ahelyett, hogy tanulnék. És ráadásul az iskolában oda sem figyelek a tanító nénire, és ő szeretne már végre meghalni, mert nem bírja elviselni ezt a sok keserűséget. Erre én is sírni kezdtem, és azt bömböltem, hogy magyar iskolába akarok járni, úgy, mint Robi barátom, egy más tanító nénihez, aki igazat ad nekem, amikor a többiek kiverik a kezemből a kenyeret, és aki úgy szeret, ahogy Júlia óvónéni és Izuka óvónéni szeretett a napköziben.
– De hát Ofélia tanító néni is szeret téged, csak egy kicsit haragszik rád, amiért nem figyelsz úgy órákon, mint a többi gyermek, akkor, amikor ő tanítja nektek a leckét.
– De édesanyám, én nagyon figyelek, csak az a baj, hogy a tanító néni nem tud magyarul és én sem tudok románul és ezért nem értek meg mindent.
– Az nem igaz, hogy odafigyelsz Ádám, mert te egy okos fiú vagy, ezt mindenki tudja, és ha odafigyelnél, tudnád, hogy milyen leckét vettetek fel és te is meg tudnád tanulni a leckéket, mint a többi gyermek. Ne sírj többet és fogadd meg szegény édesanyádnak, hogy ezen túl jobban figyelsz. Ne félj, nem haragszik rád senki, nem kell sírnod többet. Fogadd meg nekem, szegény édesanyádnak, hogy ezentúl jobban figyelsz az iskolában, többet nem keserítesz engem, és édesanyádnak jó kisfia leszel. Gyere szépen, imádkozzunk, hogy segítsen meg minket a Jó Isten. Miatyánk ki vagy a mennyekben... segítsd meg édesanyámat, hogy tudjon engem felnevelni és nagy¬tatámat, hogy ne legyen szeszélyes, és ne szomorítsa többet édesanyámat, és édes¬anyámmal többet ne veszekedjen.
–...hogy édesanyámmal többet ne veszekedjen.
– Ámen.
– Ámen...Anyukám, ha nem ilyen, kígyó-viperákról beszélt a tanító néni, miért mondta, hogy kászá eszte vipera?
– A tanító néni azt mondta, hogy acseásztá eszte literá mü, ami azt jelenti, hogy ez az em betű. Érted? Úgy-e milyen könnyű? Na gyere, tanuljuk meg a holnapi leckédet.
* * *
A leckét megtanultuk és tényleg nem viperákról szólt, hanem édesanyámról. Ma- ma; azaz románul: Mámá. És a Jó Isten is megsegített bennünket, mert nagytata többet nem veszekedett édesanyámmal azért, hogy miért íratott engem román iskolába, ugyanis meggyűlt a baja a rajoni néptanáccsal, amiért nem akarta a család földjeit beadni a Tapodi Kollektív Gazdaságba. Az elvtársak nem csak a nagyapám bádogos kisiparosi engedélyét vonták vissza, hanem édesanyámat is megfenyegették, hogy kidobják az állásából, amennyiben nem győzi meg az apját, hogy adja be a népgazdaság számára annyira fontos parcellákat a téeszbe. Így jobban állt a helyzet, mert most már édesanyámnak is volt, amiért haragudni nagyapámra. Ugyanis „az öreg” nem gazdasági megfontolásból, nem is birtokosi önérzetből vagy elvetemült igazságérzetből makacsolta meg magát a földek ügyében, hanem más, ép eszű ember által megbocsájthatatlan szeszélyből, amit szegény édesanyám ló-mániának nevezett. A mi földjeinken ugyanis nem termett krumpli, vagy zöldség, hanem csak széna és sarjú olyan lovak számára, amelyeket nagyapám kölcsönkapott néhanapján, de leginkább szombat-vasárnaponként, hogy fehér lovagló nadrágjában, tükörfényesre vikszolt fekete csizmájában és messze tekintő simléderes sapkájában, méltóság¬tel¬jesen végig lovagolhasson a város utcáin és a városhoz tartozó közeli falvakban. Lova már nem volt ugyan, mert az ő faj lovait valamint az úri lovas kocsiját nyolc évvel azelőtt államosította a városi adminisztráció a nép nevében. Nem tudom, hogy a két világháborút megjárt veterán, hogy élte túl a számára bizonyára apokaliptikus megrázkódtatással járó eseményt, mert mindez a születésem előtt történt. Annyi biztos, hogy különösebb spirituális átalakulás nem lett a dologból, mert e földi élete utolsó napjáig nem tudta ló nélkül normálisnak elképzelni az emberi életet.
– Apuka a ló-mániájával mindannyiunkat tönkretesz. – Mondta neki kétségbe¬esetten aggódó édesanyám. Ezek a kommunisták tényleg kidobnak az állásomból, ha nem adja be azokat az átkozott földeket.
– Ne búsulj, Pólika, úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna. Én is tizen¬hat inassal dolgoztam valamikor, harminc évig fizettem a betegsegélyzőt becsü¬letesen minden hónapban és most ez a rendszer még rendes nyugdíjat sem fizet, de mégsem halok éhen. És amikor elvették a kocsimat a lovaimmal, akkor mit éreztem! Már csak az hiányzik, hogy ezt a házat, amit fiatalságom véres verejtékével építettem, ezt is elvegyék azok a gazemberek, hogy a házamat is a maguk hasznára tegyék a hazug disznók a nép nevében!
– Attól ne féljen apuka, olyat nem csinálnak, mert ilyen törvényt nem hoztak még, de engem kidobhatnak az állásomból az apuka ló-mániája miatt, és akkor én nem tudom, hogy velünk mi lesz! Akkor vége az életemnek!
– Ne törődj, mert nem lesz vége. Előttem is elsötétült a világ, amikor megtudtam, hogy az én unokámat romány iskolába adtad és a szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem, menten meghalok. Hát ezért harcoltam én magyarként két világháborúban? Ezért szöktem meg kétszer a fogságból, ezért jöttem vissza a családomhoz még Ausztriából is, hogy a saját lányom velem ilyet tegyen? Bánatomban még Samuhoz is lementem Szent Böröngyre, hogy tegyen valamit, hiszen ő a gyermeknek az apja, de azt a léha embert az ügy nem érdekelte...
– Micsoda, Apuka elment panaszkodni ahhoz a gazemberhez, hogy vele, épp vele, ezzel a megbízhatatlan senkiházival ellenem szövetkezzen és a gyermekem ellen? Úr Isten, ne hagyj el! És mit tárgyalt azzal a gazemberrel?
– Hát azt gondoltam, hogy ő, mint a gyermeknek az apja, meg tudna állítani téged abban a gonosz szándékodban, hogy ezt a szégyenteljes és szerencsétlen tettedet elkövesd. Hiszen az ő fia is Ádámka, nem csak a tied! És ha nem is tudna semmit tenni, mivel a gyermeket neked ítélték, legalább tanácsot adjon, hogy mit lehetne tenni, hogy térítsünk téged észre?
– Jaj, tényleg megvert engemet a Jó Isten. A ló-mániás apám és a munkakerülő volt férjem arról beszélgetnek a hátam mögött, hogy mivel térítsenek engem észre! Még hogy ők engemet! És mit mondott Samu, mit fog csinálni? Mit szólt ahhoz, hogy a gyermeket román iskolába adtam?
– Semmit a gyáva fráter, mert attól félt, hogy ha belészól a nevelésbe, akkor te mindjárt több gyermektartást igényelnél tőle.
– Még jó, hogy félti a pénzét az a lókötő! Még éppen az hiányzik nekem, hogy ide állítson az a szerencsétlen tüdőbajos tróger, az ő bohém vidámságával és abszurd gyermeknevelési elképzeléseivel... Értse meg, apuka, hogy Ádámkának román iskolába kell járnia, hogy amikor felnő, mehessen mérnöki egyetemre, mert csak így lehet komoly, modern ember belőle.
– Nekem Te ne mesélj! Engem Te ne vezess félre! Ejszen, én bádogos mesterként nem voltam komoly, közmegbecsült ember? Talán nem voltam jó apa bádogos mester létemre? Talán éheznetek kellett gyermekkorotokban? Sőt! Még póni lovat is vettem nektek! Nem taníttattalak téged és az öcsédet is? És egyébként is, magyarul is lehet tanulni az egyetemeken. Engem nem vezetsz te félre…
– Most még igen, de amire Ádámka felnő, Romániában már nem lesznek magyar egyetemek. Oféliáék ezt megmondták nekem.
– Dehogy nem lesznek! A magyarok egyszer úgyis visszajönnek és minden rend¬ben lesz, mint régen. A tegnap járt nálam egy békási romány ember, aki jól tud ma¬gyarul, és azt mondta, hogy ők is várják, hogy a magyarok visszajöjjenek, mert azok megbecsülték az embert, nem úgy, mint ezek a zsiványok.
– Jaj, hagyjon békét nekem a maga békási embereivel. Azok nem hallgatnak rádiót, és nem tudják, hogy milyen veszélyes most a nemzetközi helyzet. Inkább adja be azokat a földeket már holnap Apuka a kollektívbe.
– Te ne taníts engem! Az én dolgom, hogy mit csinálok a földjeimmel. Nézzen oda az ember! Az én dolgom, hogy mit csinálok az én pénzemen vásárolt földekkel! Ezért neveltelek, hogy most szemtelenkedj velem? Taknyos! Ezért vettem neked és Zolikának póni lovat, amikor gyermekek voltatok?
– De apuka, ennek nincsen semmi köze...
– De igenis van köze! Az én gyermekem vagy, én neveltelek, drága iskolába adtalak a Gyenbói irgalmas nővérekhez, és most tessék, romány iskolába adod az unokámat és azt akarod, hogy adjam oda a magam jószántából a mi földjeinket, azoknak a senkiházi gazembereknek, akik a vagyont érő lovaimat elvették ingyen, mint valami rabló betyárok és még nyugdíjat sem akarnak adni, miután harminc éven át becsületesen fizettem a betegsegélyzőt! Az a baj veled, hogy addig udvarol¬tat¬tál és incselegtél velük, amíg egészen megzavarták az eszedet és a lelkedet Csikólakon azok a romány katonatisztek.
– Istenem, ne hagyj el! – Jajdult fel szegény édesanyám és engem kézen ragadva, beszaladt velem a hálószobánkba. Egész este sírt és időnként rám pillantott súlyos, gondterhelt tekintetével. Én is szerettem volna sírni, de gondoltam, jobb, ha olyasmit csinálok, ami édesanyámat megnyugtatja. Ezért elővettem az ábécés-könyvemet és azt nagy odaadással és ügybuzgalommal nézegetni kezdtem. Közben arra gondoltam, hogy holnap nagyon fogok figyelni a tanító nénire, hogy megértsek mindent.
És csakugyan nagyon figyeltem. Valósággal rátapadtam a tanító néni szájára a tekintetemmel, de úgy sem értettem meg semmit mindabból, amit mondott. De meg voltam győződve, hogy igaza van édesanyámnak, és ha nagyon odafigyelek, egyszer csak mindent megértek. Így hát nagyon, és még jobban odafigyeltem. Édesanyámért, nagytatámért, a nagytatám lovaiért, a Jó Istenért, mindenkiért. A tanító néni is észrevette, hogy mennyire figyelek, felém fordult egészen és úgy ejtett ki szép lassan minden román szót, hogy én is megérthessem. Jól esett, hogy felém fordulva és rám nézve beszél. Úgy éreztem, hogy mindent visszanyertem, hogy megint én vagyok Balog Ádámka, akit mindenki dicsér és szeret. Megint boldog voltam, mint azelőtt réges-régen. Aztán nem tudom, mi történt. Egyszer csak megingott velem a világ és én a két padsor közé zuhantam a petróleummal frissen mosott padlóra. A tanító néni mondott valamit, amitől a többi gyermek kacagni kezdett. Nem értettem, hogy mit kacagnak, nem értettem, hogy mi történt, nem értettem, semmit sem értettem!
Aztán a tanító néni odajött hozzám, a földről felemelt, visszaültetett a padba, de inkább mosolyogva, mint haragosan, miközben mondott valamit, amiben benne volt az én nevem és az a szó, hogy mámá, amit már értettem. Ez már valami, még ha az egészet nem is értem, de valamit már értek, gondoltam magamban megbékélten.
Pár nap múlva, az iskolai esemény híre édesanyámhoz is elérkezett, aki boldogan mesélte Matyó keresztanyámnak, hogy büszke lehet a keresztfiára, mert az iskolában még a padból is kiesett, annyira figyelt. Keresztanyám megdicsért, aztán elkérte az ábécés-könyvemet és megkérdezte, hogy melyik leckét tanultuk utoljára? Megmutat¬tam neki, amire ő románul kezdett kérdezgetni, amíg rá nem ébredt, hogy ez teljesen felesleges. Amikor rájött, hogy mi is a helyzet a román nyelvtudásommal, lefordította nekem szavanként a következő leckét egymás után háromszor, aztán szótagolni kezdte. Kétszeri szótagolás után már kívülről tudtam az egészet. A lecke egy kutyáról szólt, aminek Grivei volt a neve. Másnap a tanító néni kérdezett valamit az osztálytól, amiben benne volt a Grivei kutya neve. Nyújtottam az ujjamat és a tanító néni azonnal a nevemen szólított.
– Szpune Ádám, cse eszte Grivei?
– Grivei eszte un küjne röu. – Ugrottam talpamra és mielőtt valaki közbeszólhatott volna, egyhuzamban elmondtam, mint egy verset az öt mondatból álló leckét. Ofélia tanító néni még kérdezett valamit, amit ugyancsak nem értettem, de én valami olyasmire következtethettem, hogy arra kíváncsi: szeretem-e édesanyámat?
– Mámá dá. Mámá dá. (Mama igen. Mama igen.) hajtogattam lelkesen.
Édesanyám nagyon megörült, amikor a kilencest az ellenőrző füzetemben meg¬pillantotta. A sikeren felbuzdulva, ő is lefordította az első leckét, és a szótagolásba is belefogtunk, úgy mint ahogy csináltuk előző nap Matyó keresztanyámmal. De a tanulást kénytelenek voltunk félbeszakítani, mert bejött hozzánk nagytata azzal a nagy hírrel, hogy édesanyám megnyugodhat, mert ő a földeket elintézte.
– Hogy intézte el apuka?
– Úgy, hogy egy részét abból a földből, ami csak az én nevemen volt, beadtam a kollektívbe, de a tieteket megmentettem.
– Az Isten szerelmére, miért nem adta be az egészet, mit kezdjek én azokkal az átkozott földekkel?
– Az a te dolgod, ha nem akarsz csinálni velük semmit, de az unokámnak meg kell maradjon az örökségben! Te viszont most ne törődj ezzel, hanem örvendj azért, hogy nem dobnak ki az állásodból. Tessék, itt vannak a papírok, tedd jól el, nehogy elvesszenek, mert egyszer még elé kell vennetek, talán sok év múlva, amikor én már nem leszek veletek. A kollektívben azt is megígérték, hogy ugyanazt a szép lovat adják ide vasárnaponként, melyiken az elnök szokott kilovagolni a mezőre.
– Az a fontos, hogy apukának jó lovat adjanak a vasárnapi sétájához...
– Persze, hogy fontos fiam, de te ezt nem érted.
Édesanyám tényleg nem értette, hogy miért kell az ő apjának vasárnaponként, sőt: néha hétköznaponként is lovagolgatni a dudáló-tülkölő autók között, mint aki¬nek elment az esze. („– Nem elég az a sok szerencsétlenség, ami ért engem ebben az életben, még az apám is szégyent hoz a hóbortjával a fejemre.–) De szegény édesanyám azt sem értette, hogy miért került egy négyes mindjárt a korábbi dicső¬séges kilences után az ellenőrző könyvecskémbe? Igaz, én sem értettem. És azt sem értettem, hogy miért ütötte olyan dühödten a tanító néni a fejemet a mutatópálcával, miután diktálás közben, mellettem elhaladva, belenézett a füzetembe, hiszen addig a legpompásabban ment minden:
– Unszprezecse si ku unú fák doiszprezece. (Tizenegy meg egy, egyenlő tizen¬ket¬tő¬vel. Szó szerinti fordításban, azaz egy az-egyben román nyelvből lefordítva magyarra, ahogy azt én akkor értettem, másképp néz ki minden: egy a tíz felé meg egy, annyit tesz, mint kettő a tíz irányába.) Ezzel semmi gondom nem volt, hiszen értettem az egyet is, a tízet is, meg azt is, hogy fák, vagyis hogy tesz, csinál. Ennek megfelelően, magabiztosan írtam is azonnal, hogy: 110+1=210. És tovább: – Doiszprezece si cu unu fac treiszprezecse. (Tizenkettő meg egy egyenlő tizenhárommal; azaz szó szerint: kettő a tíz irányában annyit tesz ki, mint három a tíz irányában.) – Ez teljesen világos, nincs itt semmi baj, értem az egészet:
210+1=310, és így tovább:
310+1=410
410+1=510
510+1=610
610 si ku unu fac...– A tanító néni megáll mellettem, és a füzetemet nézi meg¬dermedve, aztán kitör:
– Prosztule, tu ce müzgülesti aicsi? (Te prosztó, miket mánginyálsz ide?) És rávágott pedagógusi pálcájával a fejemre.
– Cse ünseamnö prosztia aszta? (Mit jelent ez a hülyeség?) És védhetetlenül lecsap egy újabb pálcaütés a fejemre.
– Tu ütci bátci zsók de mine, de szöráká maikö-tá si de toatö lumea! (Te gúnyt űzöl az iskolából, belőlem, a szegény édesanyádból, és az egész világból.) Laszö kö ütci dáu eu tcie. (Na hagyd csak el, mert adok én neked.) És végeérhetetlenül ütötte a fejemet, majd miután azt igyekeztem félrekapni, az arcomat, a nyakamat, a hátamat, ahol érte. Amikor mindez véget ért, vészjóslóan kivette táskából az ellenőrzőmet, beleírt a múltkori kilences alá egy négyest és még mondott valamit a „mámámról”, amikor ideadta. Biztos voltam benne, hogy most valami olyan következik, ami tény¬leg „meg fogja ölni” szegény édesanyámat.
Sötét bűntudat nyomasztott és súlyos félelem. Nem akartam hazamenni és talál¬koz¬ni édesanyám gondterhes, szemrehányó tekintetével. Inkább én akartam meg¬hal¬ni, mintsem hogy őt lássam sírni, miközben rám tekint az értem aggódó, kétségbeesett szemével.
A félelem dermesztő vermeiben elképzelt iskolás számadó-számon kérő találkozá¬sunk tényleges megvalósulásának első perceire már nem emlékszem, csak arra, hogy miután a négyes számbavétele megtörtént, sem szegény édesanyám, sem én nem hal¬tunk meg, de ő a tanító néninél százszorosan jobban megvert. Porolóval, seprű¬nyél¬lel, levesmerő kanállal, ami a kezébe akadt éppen. A verés részleteire egészen pontosan emlékszem. Sem azelőtt, sem azután ilyen dühösen nem vert meg.
– Jaj édesanyám, soha többet nem csinálok ilyet! Drága-jó édesanyám, ígérem, hogy soha többet nem csinálok ilyet...,édesanyám, bocsáss meg, jaj, bocsáss meg, jaj, jaj, jaj, nem csinálok ilyet, megígérem, hogy még jobban odafigyelek, és, hogy iga¬zán jó fiú leszek... és jó tanuló leszek, jaj ne üss, jaj, jaj, jaj, hogy fáj, jaj istenem, jaj ne…, többet ne…! Jaj, jaj, drága jó édesanyám, jaj nagyon fáj, jaj ne...– Azt hittem, soha nem lesz vége. A verés iszonyúan fájt, és kétségbe ejtett, hogy édesanyám nem akarta abbahagyni és azt hittem, hogy soha nem szűnik már meg. De aztán mégis megszűnt a verés, édesanyám sem halt meg és ez volt a lényeg.
Az iskolában tényleg nagyon figyeltem és kezdtem érteni románul is valamelyest, de jó tanuló, az soha nem lett már belőlem, és soha többé nem kaptam az életben semmiféle főszerepet, még azután sem, amikor a velem egy idősök után, nyolc év késéssel, tényleg mérnök lettem.
Inkább gyenge, mint közepes tanulmányi eredményeimmel átszorongtam és át¬lapul¬tam az iskolaéveket érettségiző koromig és csak az egyetemen (ahová édes¬anyám előrelátó pedagógiai húzása ellenére, az érettségi után nyolc év késéssel jutottam csak be és azt is csak a furcsa Géza barátom meggyőző rábeszéléseit követő erőfeszíté¬seimnek köszönhetően, de semmiképp nem azért, mert jobban tudtam volna románul, mint azok, akik magyar tagozatra jártak) ugrottam a tanulmányi eredményeimmel előre, ott sikerült végre jó jegyeket is szereznem. Az, hogy nem lettem egyértelműen rossz tanuló, aki őszi pótvizsgákkal bukdácsol át az elemi, az általános és a középiskola fokozatain évről évre, az úgy jött össze, hogy amikor vala¬melyik leckét sikerült egészében megértenem, mert valamelyik keresztanyám, vagy szegény édes¬anyám valamelyik más, minket meglátogató és éppen ráérő barátnője elmagyarázta és kívülről megtanította, és abból véletlenül másnap feleltetett Ofélia néni. Így én is kaptam nagyritkán egy-egy jobb jegyet. A román ábécé tökéletes le¬darálása után például, már elismerő-barátian, csaknem szeretettel suhant egyet a tanító néni mutató¬pálcája, de ezúttal nem a fejemen, hanem a fenekemen. Ilyen alkalmak viszont nem voltak mindennapiak. Többnyire a bukás fölötti szintet jelölő ötösökkel és hatosokkal voltam tele édesanyám minden aggodalmaskodása ellenére. A szűnni nem akaró aggódásai és vádló bánatos tekintete miatt bennem állandósított bűntudat már-már megszokott lelki tulajdonságommá vált, amiről csak játék közben, vagy más, erősebb lelki események hatására feledkezhettem meg. Lassan megtanul¬tam együtt élni egy olyan bűn által kiváltott lelkiismeret-furdalással, amit nem én kö¬vettem el, és ezért nem is tehettem ellene semmit. Hiszen még az sem volt, amit meg¬bánhattam volna legalább. Az első négyest és az általa kiváltott nagyverést követő reggelen a következő szavakkal tette elém szokásos kakaókávémat szegény édesa¬nyám:
– Egész éjszaka nem aludtam a négyesed miatt. Nem tudom, hogy mi lesz belőled. Egészen sötéten látom a jövődet. Ha olyan leszel, mint apád, tényleg nem tudom, hogy mi lesz veled.
Persze, én sem tudtam, hogy mi lesz velem. De a jövőm akkor engem még – sem sötéten, sem világosan – nem érdekelt. Szorongva ittam meg a kakaós kávémat, szorongva mentem iskolába, ahol néha még jókat is játszottunk Román Bubuékkal nagyszünetekben. Ez viszont nem sokat változtatott az általános helyzeten. Délben már a szokásos szorongással közelítettem meg a nagyapám által felépített szép családi házunkat, amelynek nyikorgó nagykapuján majd mindig egy újabb szemrehányásos drámai nagyjelenet képzetével kellett belépnem. Egy idő után már nagyapám bolondozó vigasztalásai sem segítettek. Rájöttem, hogy Ofélia tanító néni mutató pálcájának szigorúságával szemben az ő derűs vidámsága, vagy ahogy édesanyám nevezte: „az apám ló-mániás optimizmusa” és háborús tapasztalatai végérvényesen erőtlen értékeket képviselnek. Valótlan mesevilág volt az övé, minden háborús tapasz¬¬talatával és különböző fogságokból való szökések történeteivel együtt, ame¬lyek¬¬ből édesanyám a jövőm miatti aggódása minduntalanul kikergetett. Pedig a jö¬vőm, amely éppen a feje tetejére állított, természetellenes taníttatásom következté¬ben lett olyan zavaros, mint amilyentől szegény édesanyám akart megkímélni, szóval a jövőm engem akkoriban még egyáltalán nem érdekelt. Ennek ellenére, a szegény édesanyám által elképzelt, biztosított jövőm miatt én egy, az igazi személyemtől teljesen idegen Balog Ádám szerepét és sorsát kellett éljem egy egész gyermekkoron és fiatalkoron át. Így lettem én a saját életemben idegen gyermek. Az otthon beszélt nyelvtől teljesen elütő román nyelvű ismeret-áradat következtében személytelen és absztrakt iskolai légkör, és a számomra még semmit nem jelentő jövő-képzet miatti aggodalmakkal terhelt otthon között ingázó gyermek-idegen.
Mintha nem az én életemet, hanem egy más Balog Ádám életét élném, akivel valahol, valamiért, talán egy tévedés következtében végzetesen elcseréltek.
Szegény, vallásos módon tudományoskodó és gyakorlatiasan vallásos édesanyám még akkor sem ébredt annak a tudatára, hogy rossz irányba indított el az életutamon, amikor minden babonás tisztasági törekvésének ellentmondva, egyedül az én fejem tetvesedett be az egész osztályból és az egész iskolából. Honnan tudhatta volna, hogy az egyetemes rezgés, illetve a hangolódás és a tükröződés léttörvénye alapján, a külső történések teljes mértékben tükrözik és leképezik a belső lelki és szellemi feszült¬ségein¬ket, vívódásainkat és zavarodottságunkat? Honnan tudhatta volna, a háborús menekülés miatt rendszertelenül folytatott pedagógiai tanulmányai szintjén rekedt, vasárnap templomba járó, hétköznap a kommunizmus mellett hivatalból agitáló óvó¬nő, hogy az én fejemnek a tudományos higiénia babonás állításait megcáfoló kivéte¬les tetvesedése biztos jele annak, hogy az én hét éves lényem szellemi zavarodottsága és az ő nyomasztó felnőtti gondterheltsége olyan határhelyzetbe került, ami azonnali változtatást igényel, különben még durvább figyelmeztető jelzéseket fogunk kapni.
Nem, szegény édesanyám sem akkor, sem most, amikor egy jóságosan gyáva tette, illetve a Ceauşescu-diktatúrában sajnálatból aláírt hamis adásvételi szerződés kö¬vet¬¬kez¬tében elveszített egy félhektárnyi telket, nem rendelkezik semmiféle szellemi éber¬séggel. Sőt: még azt sem tudhatta, hogy a hét éven aluli gyermekek egész személyét rendkívülien erős szellemi szálak fűzik az édesanya tudattalan lelki és szellemi tevékenységéhez, tudattalan érzés- és képzeletvilága folyamataihoz. Hogy lelki impulzusokat és tudattalan szellemi parancs-információkat vezető-közvetítő, lát¬ha¬tatlan energetikai szálakkal van a gyermek tizennégy éves koráig – és egyesek még azután is – az őt gondozó édesanyja tudattalanjához kapcsolva. És, hogy így a gyer¬mek még finom és puha, tehát könnyen befolyásolható – alakítható személye majd¬nem egy-az egyben létrehozza mindazt a jelzésértékű fizikai „eseményt”, aminek a létrehozására a felnőtt anya szervezete már túlságosan nehézkes, merev és elfásult. Így az én tetvesedésem ügyét szegény édesanyám elintézte azzal, hogy nem küldött el másnap iskolába, megkérte az egyik borbély ismerősét, hogy jöjjön házhoz és vágja le a hajamat kopaszra. És miután nagyapám a bádogos munkától repedezett ujjaival és mosószappannal jól megmosta a fejem, néhány napig otthon maradhattam végre nagyapám mellett, a jó hangulatú bádogos műhelyben, aminél nagyobb boldogság akkoriban nem érhetett volna. Az én és az anyám mentális zavarát és feszültségét jelző tetvek által létrehozott vakáció viszont hamarosan véget ért és mehettem vissza a viperáknak gondolt literák tudományos birodalmába, ahol, ha az előadóművész apámtól örökölt erős memóriámnak köszönhetően, a román kifejezéseket meg is tudtam jegyezni, de – csodák csodája! – önmagamtól sehogy nem tudtam román nyel¬ven megérteni az olyan egyértelmű műveletek logikáját, mint a kivonás, a szor¬zás és az osztás. Szaporodtak is a négyesek az ellenőrző füzetemben, amitől szegény édesanyám egyre szemrehányóbb és egyre lesújtóbb aggodalmas pillantásokkal kez¬dett méregetni még olyankor is, amikor nem az iskolai szereplésemről és nem a tanulásról volt szó.
Mivel mindketten úgy éreztük külön-külön, hogy nyomasztó terhek nyomják a vállainkat, de kiközösített gyermeki magányomban inkább én csúszkáltam egyedül az iskolai nagyszünetben a befagyott domboldalon, mind édesanyám, hát nekem törött el a jobb vállam. Így kerülhettem én végre enyhébb pedagógiai kezelésbe a tanító néni részéről és újból barátságba Román Bubuval, aki az iskolából elkísért a sebész édes¬apjához, hogy az tegye a vállamat gipszbe. Persze, ez az újabb baleset és a gipsz¬beöntést követő „beteg állapot” is a természet-tudományos Nagy Véletlen számlá¬jára íródott, akárcsak a tetvesedés, és ha a szegény édesanyám megvilágosodá¬sát és az én magyarnyelvű iskolába való átíratásomat nem is idézte elő, legalább a velem szem¬ben támasztott kétoldali tudományos pedagógiai igényeket lesrófolta. Hiszen ennyi kimaradás után már senki nem várhatta tőlem, hogy mindazt értsem, ami az iskolá¬ban folyik, még akkor sem, ha minden órán kiesek a padomból a nagy oda¬figyelési igyekezetemben. Így, az események után némileg megenyhülve elérkez¬tünk az első téli vakációhoz is, amelyet természetesen nem tölthettem sem az édesanyám munka¬helyén, sem a nagyapám megbízhatatlan felügyelete alatt, ezért vendég¬gyermek¬ként egy felső Fagyosszenteki falura kerültem az édesanyám gazdálkodó keresztszüleihez, ahol – hála Istennek – senki nem akart velem tudományos eredményeket elérni román nyelven. Itt kerültem kapcsolatba legelőször a későbbi megdöbbené¬sem¬re haszon-állatokra keresztelt házi állatokkal, és a téeszek által természetellenessé tett, vidéki természet-közelségével. De itt szembesültem a halál-látványával is: az első disznóölés látvány-élményével.
A kuláklistára került rokonaink ősi székely falujában töltött vakáció némi enyhülést, tényleges pihenést és regenerálódási lehetőséget nyújtott a fölöslegesen poli¬tikai nyomás alá került lelki világomnak. De az idillikus napok után, a szegény édesanyám éleslátásának semmiképp nem nevezhető és az anyanyelvem által meg¬határozott szellemvilágomat számításon kívül hagyó, ám az elképzel¬hetet¬lenül távoli városokban kószáló bohém édesapám „léha gondolkozásával” ellentétesen pragmati¬kus anyai gondoskodás ésszerűnek és felelősségteljesnek tetsző „előrelátásá¬nak” köszönhetően, tovább kellett viselnem a teljesíthetetlen iskolai elvárások miatt rám nehezedő lelki terheket.
Mind minden szorult helyzetű, elvált szülők gyermeke, én is többször gondoltam arra, hogy világgá megyek, illetve, hogy elszökök hazulról és megkeresvén édesapá¬mat, nála keresek a mostoha sorsommal szemben megértést és menedéket. De vala¬hány¬¬szor elképzeltem, hogy a szegény édesanyám által negatív színekben, megbíz¬ha¬tat¬lan¬nak lefestett édesapám mellett hogyan fogok „hányódni az utcákon és a kocs¬mákban” valamint azt, hogy szegény édesanyám hogy fog emiatt szenvedni, sírva fakadtam és a bűnös gondolatot elvetettem. Szegény édesanyám ugyanis Skorpió je¬gyé¬ben született pedagógus lévén, nagyon is értett ahhoz, hogy miként alakítson át az ő általa elképzelt ideális kisfiú képére és hasonlatosságára, és ahhoz, hogy a kelletnél jóval szorosabbra fűzze a kettőnk közötti lelki kötelékeket. E rendkívülien magas csúcsokat megcélzó anyai és pedagógiai művészet-gyakorlással, amelyben általában az általam évek óta nem látott „léha” apa megbízhatatlan jellemének és gonosz tettei¬nek az emlegetése jelentette a rám leselkedő nagy veszélyek és végzetes kilátások lehetőségét, szegény édesanyámnak sikerült elérnie azt, hogy betegesen féljek az ő elvesztésétől, illetve a kettőnk elválásától. És ez a félelem annyira erősen élt bennem, hogy valahányszor betegen otthon kellett maradnom és nagyapám valahol vidéken járt, ha édesanyám a munkaideje lejárta után néhány órát késett hazulról, mindjárt arra gondoltam, hogy azért nem jön, mert meghalt, vagy valami végzetes szeren¬csétlenség érte. Ilyenkor egy darabig csak reszkettem kétségbeesetten, és a Szűz Mária képéhez imádkoztam, hogy őt óvja meg, vagy ha már meghalt támassza fel és hozza haza nekem. De imádkoztam én az édesanyám falra akasztott keretes fénykép-portré¬já¬hoz is, majd, amikor ezek után a vallásos műveletek elvégzése után sem érkezett haza, reményvesztettségemben olyan hangosan kiabálva kezdtem el zokogni, hogy a szomszéd házak lakóit riasztották az utcán járó idegenek, s így pánikszerűen berohan¬tak, hogy segítsenek a szerencsétlen gyermeken. Annyira kétségbeesetten zokogtam, hogy egy csendes szombat délután, amikor se a szomszéd házak lakói nem tartóz¬kodtak otthon, sem a házunk előtti utcán nem jártak felnőttek, az utca túloldalán és néhány házzal jobb oldalt álló építkezési vállalat őre hallotta meg a vészterhes jaj-kiálltásaimat. Az udvari kapunk be lévén zárva, az őr a kovácsoltvas virágállványokba kapaszkodva felmászott a homlokzati ablakba és onnan integetett nekem, hogy nyissam ki az ablakot és mondjam meg, hogy milyen katasztrófa történt? Amikor lát¬ta, hogy gyakorlatilag semmi baj nem lehet, de ettől függetlenül én vigasztalhatatlan vagyok, oda hívott az ablakhoz, engem ügyesen kiemelt és a karjaiban tartva és ve¬lem együtt leszökött a járdára. Majd átvitt az utca túloldalán álló vállalati őrhelyre, amelynek ablakából, immár kevesebb félelemmel, vele együtt leshettem azt, hogy mikor érkezik a házunk elé édesanyám, miközben a kapus bácsi, a „kilétem és a családi állapotom” felől mindenfélét kérdezgetve, elterelte figyelmemet a félelmemről.
Ilyen anyássá és gyávává nevelt lélekkel, a mesterségesen veszélyes példává, sőt: egyenesen sötét példává duzzasztott léha apa-képzetekkel a szívemben, nem csoda, ha a szülők nélkül eltöltött rengeteg szabadidőm ellenére nem lett belőlem belevaló vagány, egy talpraesett, önmagát minden helyzetben feltalálni képes, hétpróbás kö¬lyök, aki a nehéz gyermekkora viszontagságainak elmúltával végül is megtanul a jég hátán is megélni és megtalálja helyét az életben. Később, amikor ugyancsak a segítő¬kész keresztanyáimnak köszönhetően, ha írni nem is, de legalább olvasni magyar nyelven is megtanultam a román nyelv mellett, és az enyémhez hasonló sorsú gyer¬mekekről szóló regényeket olvashattam, azon csodálkoztam, hogy a Twist Oliverek, David Cooperfieldek, miért nem küzdöttek az enyémhez hasonló lelki drámákkal? Csak nagyon későn, már elvált férfikoromban, amikor szegény édesanyám még min¬dig megpróbált csökönyösen beleszólni még abba is, hogy kikkel barátkozzak és csak a kíméletlenségig elmenő kegyetlen és durva szavak következetes használata után sikerült erről leszoktatnom, csak akkor jöttem rá, hogy a közismert gyermek-regény hősöket nem nevelte olyan Skorpió-anya mint engem. Hogy azokat nem zavarta össze és nem ásta be az érzelmi és fizikai önállótlanság vermébe a szeretetet az egoista ragaszkodással és az egészséges életre-nevelést a kényelmetlen meglepetéseket nem okozó, gyermek-robottá alakítással összetévesztő édesanyjuk, mint engem.
Pedig én sem születtem gyámoltalan, naiv és magatehetetlen anyámasszony katonájának. Hiszen óvodás koromban még én kaptam meg majdnem minden fiú főszerepet. Sőt: egészen korai időkre visszatekintve: totyogó-makogó koromban, nem sírtam, amikor elestem, hanem, ahogy erre valószínűen az apám rászoktatott: erélyesen bíztattam magam, hogy Áj phe Ádám, áj phe! (– Állj fel Ádám, állj fel!).
Azt, hogy erre a szokványosan panaszos gyermeksírás ellenében gyakorolt, pozitív eredményekkel kecsegtető férfias magatartásra, az akkor még velünk élő édesapám és nem az anyám vezetett rá, abból következtetem, hogy az egyetlen konkrét emlé¬kem róla a korán megszakadt együttélésünk időszakából az volt, amikor a két és fél éves koromban a hurkatölcsérrel szaladgálva a kezemben (ki tudja már, hogy akko¬ri¬ban mit nem akart az édesanyám olyan nagyon meglátni?) elég mélyen és elég szé¬le¬sen elvágtam a szemöldököm alatti bőrt és az ambulancián kitakarítván a sebet, a szol¬gá¬latos doki három kapoccsal összefogta, nem hogy nem sírtam az apám jelenlé¬té¬ben, ha¬nem figyelmeztető tanácsára, még meg is kellett köszönnöm az orvosnak a kezelést.
Ezt a pozitív apa-emlékképemet viszont elhomályosította egy olyan, az anyám által a tudatomba elültetett élmény-kép nélküli emlék, miszerint az apám annyira szeszélyes és kiszámíthatatlan ember, hogy egy alkalommal, amikor kértem tőle valamit és ő nagyon részeg volt, a fülemtől fogva, átdobott a kerítésen. A kerítésen való átrepülés és a káros következmények nélküli földre landolás élményére egyálta¬lán nem emlékszem, de arra igen, hogy ezt az eseményt az apám elköltözése után igen sokszor elmondtam a szomszéd és az óvodás barátaimnak. És arra is élénken emlékszem, hogy amikor egy-egy régi ismerősünk, aki látott szerepelni az óvodai ünnepi műsorok alkalmával, vagy más ismerőstől, esetleg a saját gyermekeitől-uno¬kái¬tól hallott valamit az óvodai szerepléseimről, megemlítette, hogy „Ádámka bizo¬nyá¬ra épp olyan tehetséges, mint az édesapja, biztos, hogy valami művész lesz be¬lőle”, e megjegyzésekre szegény édesanyámnak a már-már szállóigeként ható replikája az volt, hogy:
– Inkább most ütöm agyon!
Hogy miért volt olyan nagy szüksége a szegény édesanyámnak, hogy a kétség¬telenül, nem nyárspolgári családi életvitelre született apámból az én emlékezetemben egy gyűlölni való apa-képzetet és belőlem egy magatehetetlen majmocskát faragjon, nem, azaz nagyon későre értettem meg. Tény az, hogy amikor a jövendő mostoha apámmal, Kaltenber Matyi bácsival találkoztunk, már meg érett a helyzet egy kis jellem korrekcióra, mivel betegesen anyás és ennek megfelelően gyáva legény vol¬tam. De, hogy ez a sánta mivolta ellenére bikaerős pátriárka jellemű férfi még a román iskolánál is nyomasztóbb hatást gyakorol majd a jellememre, az valószínű, hogy csak a sorsom erősen homályos nagykönyvében volt megírva, és semmiképp az életben mindig csak a kényelmes helyzeteket kereső, a kockázatokat és erőfeszítése¬ket kerülni igyekvő, vagyis a „praktikus” megoldásokat kereső szegény édesanyám pragmatikus életképzeletében.

Szegény édesanyám második férjét, az első látásra talpig megbízható úriember benyomását keltő, rejtett hatalmi mániáját csak jóval később, az egyre gyakrabban ismétlődő részeg állapotai után felfedő, társaságban és „idegenek előtt” lekötelezően joviális és jól nevelten diplomata, az élet anyagi labirintusában a szakemberek maga¬biztos együgyűségével jól igazodó, nemcsak önmaga, hanem a családtagjai nevé¬ben is fellebbezhetetlen döntéseket hozó, a sánta emberek közt fasiszta és a fasiszta em¬berek között sánta mostohaapámat magyar kártyából jósolta meg Horváth Pici néni.
– Rózsika, maga nemsokára férjhez fog menni egy barna férfihez, akit a napokban fog megismerni egyik barátnőjén keresztül!
– Ilyet ne is mondjon Pici néni, én tudom Istenemre, nem megyek férjhez még egyszer ebben az életben! Nekem elegem volt a férfiakból.
Ezt maga csak úgy mondja szívecském, hallgasson meg engem, maga három hónapon belül férjhez megy.
Én, a Pici néni nagy szobájában, a zongora alatt az üveg tányérkába léptetett, réz kerekekben végződő zongoralábak rejtélyét próbáltam megfejteni, de az édesanyám és a barázdás, sötét barnára aszott arcú Horváth néni között folyó mágikus párbeszéd olyan mélyen megérintett, hogy úgy éreztem, elakad a lélegzetem. Valami ismeretlen erő kiemelt a zongora alól és egyszer csak ott találtam magam a Horváth néni konyha¬¬székére kivetett kártyalapok ikonjai előtt édesanyám térdére támaszkodva mindkét kezemmel, egy kártyalapra meresztve szememet, amelyet Horváth néni bütykös és az arcánál is ráncosabb, a földdel dolgozó emberek sajátos, fekete hegeivel borított mutató ujja a sors lándzsahegyeként szorított a kopott konyhaszék deszkalap¬já¬hoz. Az idegen barna férfi képe, amelyet a Makk király képviselt a számomra különös feszült¬séggel megtelt szobában, torokszorító, fojtogató érzések kavargását indította el ben¬nem, amitől félelmetessé vált a körülöttem levő világ, és aminek az lett a vége, hogy szorosan átöleltem édesanyámat, aki zavartan mosolygott Horváth nénire, miközben gyengéden próbálta lefejteni görcsösen szorító karjaimat a derekáról. A Makk Király és Horváth néni mezei munkától repedezett, szigorú mutatóujjának együttesét nem tudom elfelejteni. E kép mindannyiszor felvillant későbbi életem során, valahányszor kártya került a kezembe, vagy kártyát láttam valakinél.
– Milyen gonoszak a maga kártyái, édesanyám. – Szólalt meg a nagy szobában a kimenő ruháját próbálgató Bida néni, Horváth Pici néni inkább férfiasan vaskos, mint molett, pártában maradt, valamikori Levente-parancsnok leánya. – Rózsikának má¬so¬dik férjet ígérnek a kártyák és nekem egyet sem? – Bida néni vastag hangú méltat¬lankodása nagyon zavart, mert úgy éreztem, meggátolja Horváth nénit, hogy a belő¬lem egyszerre vonzó és taszító érzéseket kiváltó, ismeretlen barna férfiről részletesebb leírást adjon, azaz több mindent mondjon el nekünk a kérő fontos tulajdonságairól. Valamiért meg akartam őt ismerni, még mielőtt az életemben is ténylegesen meg¬jelent volna, hiszen a kártya által leleplezett létezését én mindig is sejtettem és sze¬mé¬lye mindig is izgatott, úgy is, mint belőlem ismeretlen ellenérzéseket kiváltó személy, aki elrabolja tőlem édesanyám szeretetét, és úgy is, mint valami meg¬magyaráz¬ha¬tat¬lan nagy ígéretnek a testi megvalósulása.
– Egy ostoba nagyokos vagy te Bida, azért fölényeskedsz állandóan és ráadásul türelmetlen is vagy. Emiatt nem sikerül neked semmi. Rózsikának eljött másodszor is a férjhez menés ideje és neked valamiért még nem. Ilyen az emberi sors, ebben egyikünk sem dönthet. Nekem elhiheti Rózsika szívem, nekem a kártyáim még nem hazudtak egyszer sem! – Lánya felé fordulva és mutató ujjával a homloka közepét érintve: – Ide köpjetek, ha három hónap múlva Rózsika még nem lesz férjhez menve! – Horváth néni ellentmondást nem tűrő szavainak és szilárd tekintetének hatására nekem elszáll minden erőm. – Na, húzzon csak még egyet Rózsika szívem. Úgy ne... – Nyugtázza elégedetten szegény édesanyám önfeladó, erőtlen mozdulatát és kezdi újból kirakni a kártyáit. – Itt van ne! Mit mondtam? Ez az erős barna férfi nemsokára jelentkezik magácskánál, és elveszi magát feleségül, akármit is mondjanak nekem.
Horváth néni kártyái tényleg nem hazudtak. Csak az volt a baj, hogy a lánya, Bida néni okvetetlenkedései miatt, ő nem tudta elmondani a Makk Király képében jelent¬kező mostohaapámról azokat a részleteket, amelyek később engem felkészületlenül értek. Lehet, hogy bölcs Phütiaként Horváth néni hallgatta el a teljes igazságot annak érdekében, hogy törvény szerint beteljesedhessen mindaz, aminek be kellett telje¬sed¬nie? Vagy csak én nem emlékeztem valami fontos részletre, útbaigazításra, misztikus jelre? Esetleg szegény édesanyám értett a kártyákkal kapcsolatban valamit félre? Ezt ma már nem lehet eldönteni.
A szokásosnál gyérebb találkozásokkal járó udvarlás periódusában ugyanis nem derült fény az én egészséges „férfivá-nevelésemet” már a kezdetek kezdetén a lelkére vevő és a biztos célba juttatásom garanciáját magára vállaló, Kaltenber Matyi bácsi személyének rendkívüli összetettségére. Ezért csak fél évvel a házasságkötés után derült ki szegény édesanyám számára, hogy hús-vér emberrel van dolga és nem egy kártyalappal, aki a maga módján becsületes és jószívű férfi ugyan, de mindamellett még: általa irányíthatatlan, határozott, hiú, iszákos, kegyetlen, egyenes, furfangos, szívélyes, brutális, érzelgős, gonoszkodó, hirtelen haragú, becsvágyó, kedveskedő, zsar¬nok, hívő, közvetlen, alakoskodó, jó érzésű, erőszakos, megfontolt, tiszteletteljes, beképzelt, önérzetes, figyelmes, rátarti, őszinte, nyílt és alattomos, aki a virágokat és a szilvapálinkát egyaránt szereti. És aki, ha berúg, összerókázza a házat, miután Adolf Hitler fönséges eszméire megtanít bennünket, és egy-két általa vásárolt bútordarabot összetör a lakásban. Mindezek ellenére, amikor józan, nem csak azt tudja, hogy mitől döglik a légy, hanem azt is, hogy mi a családi becsület. Tudja, hogy a házban tiszta¬ság¬nak és az életben rendnek kell lennie, amit néha saját magától is, de mindig és elsősorban közvetlen környezetétől el kell várnia, és meg kell követelnie, ahogy illik egy szudéta-német magyarembernek. Mert az ő eredete bizony szudéta-német volt, annak ellenére, hogy olyan magyar szívű ember, mint ő, Kossuth Lajos és Petőfi Sán¬dor óta nem született! Az udvarlás időszakában még nem volt szó sem a heti két-há¬rom liter pálinka elfogyasztását követő Adolf Hitler fennkölt eszméinek az ismerteté¬sé¬ről, sem a szerinte számára valami misztikus okból kifolyólag bizonyos kiváltságokat és előjogokat biztosító szudéta-német eredetéről. Édesanyám vagy a sántasága ellenére vonzó barna férfit látta benne, vagy az őt és „az ő kisfiát” igazi férfiként támogató rendes embert, mert örömében még Horváth nénivel is viccelődött, hogy a kártyái¬nak hála, őt micsoda nagy szerencse érte:
– Hálát kell adnom a Jó Istennek és a Pici néni kártyájának, hogy őt hozzám küldték. Ádámkának igazi, gondviselő apja lesz. Nekem ezt megígérte és én hiszek neki, mert három gyermeket már felnevelt becsületesen, miután a testi fogyatékos¬sága miatt elhagyta a gonosz felesége és megszökött egy idegennel.
– Adja Isten, hogy úgy legyen lelkecském – adta áldását Horváth néni igazi oráku¬lumhoz illő mértéktartással és egy téesz-napszámossá visszaléptetett, volt úriasszony hűvös lelkesedésével.
– Igazán, nagyon irigyellek ezért a jóemberért Rózsikám, de szívemből gratulálok neked, mondta Bida néni. Matyi tényleg egy nagyon korrekt, kifogástalan úriember, aki biztosan megbecsül majd téged, hiszen nagyon örvend, hogy általad újra egy szerető családapa lehet. Én is többször találkoztam már vele Matyónál Murokhelyen és szerettem volna, ha rajtam akad meg a szeme! Na de nem féltékenykedek. Neked és Ádámkának nagyobb szükségetek van reá, mint nekem.
– Hozzánk is Matyó keresztanyámmal jött el Matyi bácsi, hogy javítsa meg édesanyám biciklijét és azért, hogy vegyen nekem kis csirkéket. – Kapcsolódtam be a lelkesedésükbe én is, hiszen úgy éreztem, hogy a csirkevásárlás következtében az én mellbőségemet is dagaszthatja a fontos szerep, mintha édesanyám deresedő halán¬tékú, sánta vőlegénye a csirkevásárlás által az én szerzeményem is lenne.
– Miféle csirkéket vett az neked, te? – érdeklődött az úri zongoraoktatóból a humanista népi hatalom által bütykös ujjú téesz taggá varázsolt Horváth néni.
– Egészen kicsi, két napos csibéket.
– Matyi éppen javította a biciklimet, amikor Ádámka az iskolából megérkezett azzal a nagyhírrel, hogy a vasüzletbe csirkéket hoztak eladásra és kérlelni kezdett, hogy mi is vegyünk, mert Román Bubuék is vettek tízet. Tudod, Román Bubu, Koszta Évának a fia, akivel Ádámkáék együtt jártak óvodába és most iskolába is együtt jár¬nak. Mielőtt észbe kaptam volna, Matyi adott Ádámnak tizenöt lejt. Ádám sem várt bíztatást, elrohant a pénzzel és tíz perc múlva beállított három csipogó naposcsibével. Kész tények elé állítottak a férfiak, mielőtt ellenkezhettem volna – nevetgélt anyám elégedetten.
– Hagyja el, Rózsika, az édesapja udvarán igazán elfér az a három csirke. A fontos az, hogy a jövendő férje és a gyermek szeressék, és jól megértsék egymást.
– Ami a csirkéket illeti, azok elférnének, csak édesapám nem fér el tőlük, és állandóan morog, hogy letapodják a füvet, pedig fonott fűzfa kosár alatt vannak. Nekünk is csak a cövekek közé kihúzott drótfolyosókon szabad járkálni az udvaron, hogy a füvet ne tapodjuk, mert az kell a lónak. Pedig lovunk már régóta nincsen.
– Tudom, mert szerdán a piacon összeismerkedtem egy kedves romány emberrel. Azt mondta, hogy ismeri a maga apját, aki a hóbortja ellenére jó mesterember. Még azt is mondta, hogy minden ember fejében van egy kicsi madár, de úgy látszik, hogy Vezsenyi úrnak madár helyett egy lovat ültetett oda a Jóisten. – Miután nekem is megmagyarázzák, hogy min derülnek, úgy teszek, mintha megérteném és erőltetve nevetek, amitől a felnőttek kissé feszengeni kezdnek. Elpirulok és már csak azért is abbahagyom a bennfenteskedő nevetést, mert Bida néni pontosan azzal a kérdéssel hozakodik elő ami ebben, a számomra egyébként igen ritkán adódó, derűs hangulatban, a legkényelmetlenebb kérdésének számít:
– Apropó Rózsikám, Ádámka megtanult-e jól románul?
– Nem, sajnos nem. Nem akar becsületesen tanulni, mint ahogy az egy jó gyermekhez illene, mintha sírba akarna tenni engem. Lecke helyett mindig máson jár az esze. De remélem, hogy őszire már megkomolyodik, és szorgalmasan tanulni kezd. Hiszen harmadikos lesz!
Nekem halvány elképzeléseim sem voltak a megkomolyodásom mikéntjét ille¬tő¬en. Arról, hogy megtudjam, hogyan lehetnék csak úgy, önmagamtól, egyik nap¬ról a másikra jó tanuló, régen lemondtam már. Különben is most az otthon maradt csir¬kéim izgatták a fantáziámat és nem a pedagógiai kérdések. Matyi bácsi kezdeti nagy¬lelkűségét, illetve a csirke-pénz ajándékát, soha nem tudtam összeegyeztetni későbbi viselkedésével. Nem mintha zsugori ember lett volna. Talán ez az egyetlen emberi gyarlóság, ami nem járult hozzá az ő ellentmondásos jellemének gazdagításához. Ez az egy nem. De mi minden igen!
Kezdetben egy tárgyilagos pátriárka mérsékelt szigorúságával méricskélte, szó, ami szó, „nem férfihez illő, túlzott anyáskodó szokásaimat”. Igazi „férfi-nevelésben” viszont csak azután részesített, miután első részegségi agóniája elől édesanyám az én szobámban és az én ágyamban keresett menedéket. Hogy azért veszekedtek-e, mert megrészegedett, vagy azért részegedett meg, mert veszekedtek, nem tudom. Tény, hogy én már jóval korábban kezdtem érzékelni a családi háromszögön belüli feszült¬séget, mindjárt a csirkevásár utáni lelkesedésem elmúltával. Sehogy sem találtam el Matyi bácsival azt a normális hangnemet, amit édesanyámmal és nagytatámmal ma¬gá¬tól érthetően, természetszerűen használtam, amikor nem a megoldatlan iskolai hely¬zetemről volt szó. A gyermek-szülő közvetlenségre utaló hangnem még annak ellenére sem jött létre, hogy „apjának” is szólítottam őt egy kezdeti időszakban. De hamar felhagytam ezzel, mert az ő egyéniségéhez sehogy nem talált és valahogy idegenül csengett a szájamból ez a kifejezés. Ráadásul tényleg úgy is éreztem, hogy ő sem tud engem elfogadni teljes szívéből a gyermekének. Folytonosan belékötött abba, amit én csinálok, amiből arra következtettem, hogy igazából nem is szeret. Pedig mit nem adtam volna, ha igazi, jó édesapám lesz!
A részegségi állapotban elkövetett botrányos viselkedése után azonban, közöttünk minden közeledési kísérletezés véget ért egyértelműen. Én örökké féltem tőle, neki viszont állandóan rossz volt a lelkiismerete velem szemben.
Éjszaka, miközben a Matyi bácsi csapkodások és ordítozások utáni keserves nótá¬zá¬sát – „Mert nékem az életemben nem sikerült semmi.” – hallgattam édesanyámhoz bújva halálra rémülten, meg voltam győződve arról, hogy másnap felülünk az első autóbuszra, és ott hagyjuk őt mindörökre a fakitermelő település szolgálati lakásá¬ban, ahová nemrég költöztünk ki édesanyámmal új életet kezdeni. De nem így tör¬tént. Nem ültünk buszra és nem hagytuk ott Matyi bácsit sem másnap, sem harmad nap, sem a következő hetekben – hónapokban és években, amikor az ilyen éjszakai, majd nappali pálinkás kikapcsolások egyre sűrűbben és egyre sajátosabb dinamiká¬val töltekezve ismétlődtek. Később, amikor én is felnőtté váltam, megkérdeztem édes¬anyámat, hogy miért nem akkor hagyta ott Matyi bácsit és az egész nyomorult hely¬zetet? Mert a tizenhat évi állandó szorongásnak, zaklatottságnak és rettegésig menő nyílt félelemnek, a nagyapám által épített családi házunknak az általam idejében megakadályozott felgyújtási kísérleteitől a feleség-gyilkolási és öngyilkossági fenyege¬tő¬zésekig menő szenvedélyeskedéseknek, végül is csak a polgári válóper vetett véget. Ez, a Matyi bácsi szívinfarktusos halálával végződő válóper lett a Pici néni kártya¬jósla¬tá¬nak, valamint szegény édesanyám tizenöt évi határozatlanságának a következménye. Józan felnőtti kérdésemre azt az értelmes választ adta a szegény édesanyám, hogy azért nem vált el tőle tizenhat éven át, mert az egész világ őt ítélte volna el, ha a má¬so¬dik férjétől is elválik. És ráadásul egyházilag is megesküdtek! Ezt az irracionális érvet a nyomorúságban való kitartás indoklására több nőtől is hallottam a később, amikor sors-program értelmezés céljából jöttek hozzám az anyámhoz hasonló csődbe¬került személyek. „Hidd el nekem, Ádám, mindenki azt mondta volna, hogy bennem van a hiba.”
Így hát édesanyámnak a világ ítéletétől való, tizenhat évig rejtett félelmei követ¬keztében én, aki előző este szentül meg voltam győződve arról, hogy ennek az élet¬veszélyes állapotnak csakis az lehet a következménye, hogy „megyünk haza nagy¬tatához”, másnap egy második, olyan kibogozhatatlan rejtély elé kerültem, amitől végképp elveszítettem tájékozódó képességemet a felnőttek világában.
Matyi bácsi korán felkelt, kitakarította a nagyszobát és a konyhát, elmosta az esti cirkusz miatt mosatlanul maradt edényeket, fényesre vikszolta édesanyám sáros sí¬bakancsát, meleg reggelit készített és behozta hozzánk a szobába, majd ünnepélyesen bocsánatot kért édesanyámtól. A fatelepi nehéz gondokról beszélt, amelyeknek súlya mind az ő vállait nyomta és kérve kérte édesanyámat, hogy ne hagyja ott, abban a számára igazán nehéz helyzetben, amit tulajdonképpen értünk, a mi jövendő boldog¬ságunkért vállalt. Vegye úgy a tegnap este történteket, mint egy véletlenül beállt balesetet, amelyről gondoskodni fog, hogy soha ne ismétlődjön meg az életben. Édesanyámnak meg kell érteni őt, hiszen sok keserűségen ment keresztül az életben, nem tudni miért, de neki több nehézség jutott ki az életben, mint másnak, ugye, és rá¬adásul itt van ez a nyomorúságos politikai helyzet, ezzel a lehetetlen népi demok¬rá¬ciával, ami valósággal megbénítja a Matyi bácsihoz hasonló, életet és igazságot szerető emberek kezét. Ekkor édesanyám „elengedett” játszani az időközben bará¬taim¬má lett telepes gyermekekkel, akiknek kinti viháncolása behallatszott a két apró szobás szolgálati lakás ajtaján. Amire az esti gyötrelmeket feledtető játszadozásból hazatértem, édesanyám elégedetten terítette a vasárnapi asztalt, miközben Matyi bácsi vígan kalapált az udvaron, a friss deszkából készítendő nyúl és tyúkketreceken. – Ha tudtam volna, hogy mennyi terhet és nyomorúságot fognak jelenteni nem¬sokára számomra e ketrecek jövendő lakói!
Alig állt helyre a családi béke, elkezdődött a férfivá-nevelésem.
Kiderült, hogy nagyon sok dolgot, amit komolyan kellene vennem „az életben”, nem veszek komolyan. Komolyodásom érdekében, olyan gyermekhez méltó felada¬to¬kat kaptam, mint édesanyám és Matyi bácsi cipőinek sártól és trágyától való meg¬tisztítása, krémezése és fényesre kefélése minden este, valamint a tízre kerekített számú, tyúkká tollasodó hajdani csirkéim etetése, azok pajtájának kipucolása, tojá¬saik összeszedése, az én szobám takarítása. Kisvederrel mosogató és ivóvízhordás az úton túli patakról, vékony tüzelőfa-hordás a fásszínből, tejhordás a szomszédoktól sötétedés előtt minden nap. Szerencsére a telepi iskolában az első tanulók közé kerülhettem minden erőfeszítés nélkül – annak köszönhetően, hogy itt csak magyar nyelvű osztály létezett, és így mindent értve, eleget tudtam tenni annak, amit a fiatal tanító néni igényelt tőlem – különben nem maradt volna időm tanulás mellett még játékra is ennyi feladat mellett. Így sem telhetett el három nap anélkül, hogy kötelességemmé előlépett feladataim közül valamit ne mulasztottam volna el, amiért családi viharokat előre jelző feszültségek kezdek lengedezni az idillikusnak amúgy sem mondható családi háromszögünkben.
Becsületes fiúgyermekké válásom érdekében a napi feladataim mellett kötelező lett még: bárhol, bármit is kitesznek a tányéromba, azt mind megenni, mert „ki hogy eszik, úgy dolgozik”. Ha nem eszek meg mindent, amit elém tesznek, az annak a bizonyítéka, hogy nem dolgozok eleget, és ha nem dolgozok, akkor bűnös és becs¬telen, erkölcsileg elítélendő életet folytatok. Vizet nem szabadott innom evés előtt és evés közben. Szegény édesanyámat nem szabadott szerbusszal köszönteni, hanem kezit¬csókolomédesanyámmal. Ez legalább meg volt határozva, de Matyi bácsi köszön¬tési formája rám volt bízva, ami még kínosabb volt mintha előírás szerint kellett volna tennem. Továbbá nem szabadott az asztaltól felállni, amíg mások esznek. Ha vendég volt a házban, kötelező volt kimenni a házból és napi feladataimat végezni, vagy – pl. rossz idő, vagy betegség esetén – visszavonulni a szobámba és becsukni magam mögött az ajtót. Több ilyen, belőlem a férfiasság erényeit előhívni és megerősíteni hivatott dolgot kellett tennem még, amelyek közül a leginkább mégis a kakaós kávé fogyasztásáról való lemondás jelentette a legfájdalmasabb veszteséget. A többi köte¬lesség és tiltás teljesítése és betartása, mint egy vég nélküli sakkjátszma lezajlása még érdekesnek is tűnt az elején, de az idő múlásával egyre terhesebbé és nehezebbé vált ezek teljesítése.
„Rend a lelke mindennek”, mondta Matyi bácsi, valahányszor újabb mulasztáson kapott és én egyre inkább meggyűlöltem az absztrakt rend-szeretetét, hiszen ő kavar¬ta a legnagyobb rendetlenséget minden szinten, valahányszor a bérvágásos-korrup¬ciós pálinkától, amit azok a falusiak hoztak neki, akiknek a fáját soron kívül deszkává vágatta, lerészegedett. Egyikünk sem tudta, hogy az általa másoktól elvárt erőszakolt családi, vagy közösségi rend, ami olyan feszültséget idéz a lelkében, hogy a hétvége¬ket nem bírja ki pálinka nélkül, és amit ezért elsősorban ő nem tud betartani, nem helyettesítheti a szellemi rendeltetés-tudatot. Az elején tehetetlenül és csendesen tudomásul vettem, hogy ezt ezen túl így fogom csinálni, még szórakoztatott is az új életrend gondolata, mintha valami fontosabb és lényegesebb, mert komolyabb játék lenne, de amikor azt kellett tapasztalnom, hogy nem tudok annyi feladatnak, elő¬írásnak és kötelességnek eleget tenni nap mint nap, már benne is voltunk az én rossz tulajdonságaim és „ferdejellemem” által minduntalan kirobbantott veszekedések sűrűjében.
Szegény édesanyám megpróbált besegíteni egy-két feladat végrehajtásába, „csak amíg megszokja ezt Ádám”, de abból viszont az derült ki, hogy ő semmit nem ért a fiúgyermek neveléshez és nekem okoz mérhetetlenül nagy kárt, amiért „anyám¬asszony-katonáját” akar nevelni belőlem. Nézze meg Matyi bácsi fiait, mindkettő férfi a talpán, pedig az egyik még csak diák, majd meglátja a nevelői munka pozitív ered¬mé¬nyét, ha közelebbről megismeri őket. Édesanyám ilyenkor mindig megingott a kölykét védeni próbáló anyatigrisi határozottságában, hiszen a családi ismerkedést szolgáló félnapos-egynapos találkozások alkalmával a felnőtt Kaltenber testvérek, csakugyan „tisztességtudó”, udvarias, segítőkész, rendes „férfi-emberek” benyomását keltették benne.
Így hát édesanyám pártfogására sem számíthattam lassan a Matyi bácsi nevelői módszerével szemben. Gyűlölködve, utálkozva kikerültem az útjából, ha távolról megláttam, és otthon kerültem a tekintetét. Meg szerettem volna ölni, de csak néha sírva fakadhattam a kétségbeeséstől hisztériásan és eszelősen. Egyetlen olyan gyermekkel sem találkoztam később, még felnőttként sem, még apaként sem, akinek az elvárttal arányos érzéke lett volna a felnőttek által rájuk rótt kötelességek teljesítéséhez, a vég nélküli munka-feladatokkal szembeni felelősségérzethez.
– Hét baj van ezzel az elkényeztetett nyápicoddal. Ha rajta múlna, és hatalma lenne hozzá, ez meggyilkolna mindkettőnket. Maholnap a fejedre fog nőni, meglátod. Értsd meg, hogy rendet kell tanulnia, kötelességtudást és tisztességet. Máskülönben egy elkényeztetett, csavargó nyápic lesz belőle, aki ellensége a munkának és minden rendes embernek. – Szólt a hétköznapi ima-malom.
– Értem, értem, de hát sok ez neki egyszerre.
– Már hogy lenne sok? Az én kisebbik fiamat, amikor Vöröshegyen laktunk és vele egyidős volt, már el lehetett küldeni a vendéglőbe cigarettáért akár késő este is, pedig egy erdőn is keresztül kellett menjen... – Éreztem, hogy meggyűlölöm a Matyi bácsi húsz éves kisebbik fiát, amiért alapot szolgáltatott velem egyidős korában az én becsmérlésemhez és lefitymálásomhoz. A mostoha terror ötödik hónapjában egyik este rám tört a fejfájás. Másnapra elmúlt, de az iskolában valamiért most már tényleg nem tudtam figyelni, és az addig nagyon szimpatikus magyar tanító néni is bezárt délutánra megtanulni az elmulasztott leckét, mert nem akarta egy négyessel elrontani az addig gyűjtött jó jegyeimet. Pedig tanulni itt a fatelepi iskolában, nekem azelőtt sem kellett nagyon. Az Ofélia tanító néni óráin megszokott, fokozott és koncentrált figyelem hozzásegített, hogy nagy meglepetésemre és megkönnyebbülésemre itt, ahol magyarul mondtak el mindent, a jó tanulók közé számító gyermek lehessek. A délutáni visszatartás miatt estére rengeteg kötelességmulasztás gyűlt össze, ráadásul épp csak megpiszkáltam a tányéromba tett túróspuliszkát.
– Mi van úrfi, nincs étvágyad? Hát persze, hogy nincs! Ki hogy eszik, úgy dolgozik. – Adta meg a pontos diagnózist az elmés mostohaapám.
– A tyúkoknak nekem kellett enni adnom az úrfi helyett estére, mert felőle akár éhen is dögölhetnének! Ráadásul tűzgyújtót és vékony fát sem hozott. Mivel gyújtok reggel tüzet, hogy a kényes feneketek be ne fagyjon, amire felkeltek? Ha nincs étvá¬gyad, ne piszmogj itt, tessék kimenni és fát hozni reggelre! Igen, igen. Jól hallottad. Mit bámulsz úgy? Magyarul beszéltem! Ez a te kötelességed, nem? Na, fogd a fás¬kosarat és eredj!
– Hagyd el, Matyi, a gyermeket, hogy menjen lefeküdni, majd én hozok be fát. Késő van már, besötétedett egészen, biztos fél még kimenni ilyen sötétben. Ádámka, menj szépen és feküdjél le.
Matyi bácsi szemei szikrát szórtak:
– Te nem mész most lefeküdni, amíg a kötelességedet nem teljesítetted! – Öklével akkorát ütött az asztalra, hogy a tányérok és a többi evőeszközök a szemem láttára három centit felemelkedtek az asztalról, majd visszahuppantak nagy csörrenéssel. Majd anyám felé fordult és mutatóujját a homlokomnak szegezte: – Ez az ő köteles¬sége, nem a tiéd. Tanulja meg egyszer s mindenkorra. Rend a lelke mindennek! Ez így tovább nem mehet!
– De hát sötét van odakint és természetes, hogy egy ekkora gyermek, aki nem szokott ehhez, fél kimenni ilyen sötétben... Nem látod, hogy milyen sápadt? Ádám, menj a szobádba és feküdj le.
Nem mertem édesanyámra hallgatni. Tulajdonképpen nem mertem mozdulni sem, mert anyám szavainak hatására Kaltenber Döngölő Mátyás, a nemes szudéta-német származású, de ritka-magyar szívű férfi, hirtelenül hatalmassá kerekedő gólem-szemeiben romantikus Wagneri tüzek lobogtak fel, amelyek engem eltöltöttek félelemmel és a konyhaszékhez szegeztek olyannyira, hogy csak ezt a két félelmetes szemet láttam, amely mintha fel akart volna nyársalni engem. Édesanyám szavait valahonnan nagyon messziről hallottam és nem bírtak már számomra semmiféle jelentőséggel. Éreztem, amint rátelepszik valami fekete teher a lélegzetemre. Matyi bácsi lassan felállt az asztaltól, a kisebbik fáskosarat a kezembe nyomta, kinyitotta az ajtót és ellentmondást nem tűrően a kinti sötétség felé intett. Nekem több sem kellett: a kinti sötétség már nem tűnt olyan félelmetesnek, mint a szemébe nézni még egyszer ennek az embernek.
Nem tudom, hogy értem a fásszínbe. Biztosan eleshettem, mert később észleltük édesanyámmal, hogy a nadrágom mind a két térdemnél szakadt, sáros és véres. Akkor nem éreztem semmi testi fájdalmat, csak iszonyú rettegést és halálfélelmet. Mozgott a sötét körülöttem. Szívem dobbanásán kívül lassan a csukott ajtó mögötti veszekedés és viaskodás hangfoszlányai is elértek a fülemhez. Félelmemben sírni sem mertem, de lassan eleredtek a könnyeim és mindent feladva, hangosan zokogni kezdtem. Hirtelen felcsapódott a konyhaajtó és édesanyám kirohant utánam. Ő is elesett a köveken.
– Hol vagy, te szegény kicsi fiam, gyere ide édesanyádhoz, gyere, hol vagy, ne félj drága gyermekem, többet nem bánt téged senki, ameddig én élek! Úr Isten, miért büntetsz így engemet? – Botorkálva odaért hozzám, a kezemtől fogva magához vont és szorosan átölelt. Gyere kicsi fiam, ne félj, szegény édesanyád segít majd neked. Gyere, rakjuk meg a kosarat ketten, így ne, jól van, ne sírj többet, meglátod, megsegít az Isten, add ide a kosarat, én fogom vinni neked.
– Amikor beléptünk a konyhába Matyi bácsi az asztalnál ült és férfias szenvedéllyel nyakalt egy szilvapálinkás üveget.
– Úgy na, kényeztessed. Meglátod, ha megnő, mind csak aranyat fog szarni neked. – Öklével mutatja, hogy milyet. Én megint zokogni kezdtem.
– Törött volna el a kezem, égett volna rá a kezem a kilincsre, amikor az ottho¬nom¬ba beengedtem ezt az embert! Szent Úr Isten, miért vertél meg így, mit vétettem én neked? – Perelt szegény édesanyám egy számomra láthatatlan és érzékelhetetlen égi bíróval – miközben egyik kezét hárítóan Matyi bácsi felé tartva, a másikkal irányítva tuszkolt, vezetett maga előtt a szobámba. – Micsoda ember!
– És micsoda fehérnép vagy te? Lefekszel a fiaddal és mocskolkodsz vele. – Bille¬gett utánunk Matyi bácsi a szilvapálinkájával a kezében. Édesanyám feladta a harcot és lerogyott egy székre. Majd valami hirtelen sugallat hatására feltornyosult onnan és inkább sikoltva, mind ordítva olyan szavakat vágott a Matyi bácsi fejéhez, amilyet azelőtt soha nem hallottam tőle:
– Te alávaló, senkiházi, szemét gazember! Nehogy bemerészeld tenni a lábadat a gyermek szobájába! Menj ki innen, vagy nagyon megjárod velem. Menj ki innen te utolsó útonálló, nem érted?
– Micsoda, még hogy én menjek ki innen? Hát ki itt az úr? Ki hozott ki téged a szegénységből ide, hogy úrinőt csináljon belőled, és hogy ne kelljen munkába rohannod minden reggel? Mars a másik szobába, hanem én viszlek át, de úgy, hogy amíg élsz megemlegeted! És te úrfi, ne bőgj itt, mint egy hülye szamár, mert mindjárt pofon verlek. – Dühödten az üveggel kezdet hadonászni az orrom előtt, amitől a sírás helyett immár torkom szakadtából visítani kezdtem. Úgy látszik ez használt, mert a sánta Gólem megtorpant egy percre, amitől édesanyám még jobban felbátorodva, összeszedte minden erejét és túlkiabálta az én hisztériás zokogásomat:
– Mátyás, ha nem mész ki innen ebben a szent pillanatban, én is sikoltani kezdek! – Nem tudom, ennek a hatására, vagy az időközben lenyelt hatvan fokos pálinka hatására, Matyi bácsi prófétai dühe teljesen elvesztette kezdő lendületét, a pálinkás üveget tartó keze, mint egy antialkoholista karikatúrán, esetlenül ott maradt a levegőben, szigorú arcán hirtelenül egy csodálkozással vegyített tanácstalan kifejezés jelent meg, majd a másik kezével lemondóan legyintett: – Nem kell sikoltanod, mert nem ütöm meg azt az aranytojó selyemfiúcskádat. Amilyen nyápic, egy pofontól szörnyet halna menten. Csak azért fenyegettem meg, hogy ne ordítson nekem olyan eszelősen. Fektesd le és gyere ki, hogy beszéljünk értelmesen.
- Addig nem megyek innen sehová, amíg te ki nem mész a szobából és a pálinkás üveget el nem teszed. – Matyi bácsi kiment a szobámból, átment a szobájukon keresztül a konyhába és hallatszott, amint a kamraajtót kinyitja és a pálinkás üveget nagy koppanással leteszi a kamra cementpadlójára. Édesanyám homlokon csókolt és a következőket mondva: „Ne sírj kisfiam, meglátod, mindent elrendezek”, kilépett a szobámból és becsukta maga mögött az ajtót.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/

Kozma Szilárd: A Táltos Bolond


Első könyv: A Skorpió aranya


2 Második fejezet: A jövő előkészítése




Édesanyám ott hagyott iszonyú rémületemmel a szobában és halkan bár, de rám csukta az ajtót. Nem volt elég az én ijedtségem, most azért kezdtem félni, hogy benne okoz valami kárt Matyi bácsi, és én őt elveszítem. Több kiabálás viszont nem hallat¬szott és én belealudtam a csendes félelmembe. Hogy mit rendezett el akkor este Matyi bácsival édesanyám, soha nem tudtam meg. Én csak annyit észleltem, hogy a vesze¬ke¬dést követő, nyugalmas hét után, ismét előkerültek a Matyi bácsi által igényelt tö¬kéletességgel teljesíteni lehetetlen kötelességeim, és számomra végül minden ugyan¬úgy folytatódott, ahogy azt megszokni soha nem tudtam. A nem mindig látható okokból eredő, de folytonos lelki feszültséget és szorongásos tudatállapotot előidéző családi légkörben, mikor a konkrét fenyegetettségből és életveszélyes helyzetekből is, eredő félelmek és a másnaposan enyhült időszakok váltakozásával telt el az elemista gyermekkorom. Mire megszoktam volna a Matyi bácsi hétköznapokon következetes, és ezért végül is megbízható szigorúságát, illetve a részeg kilengéseivel fűszerezett termé¬szet-közeli, szabad-telepi életet, és azt, hogy milyen jó is az, amikor szegény édesanyám nem haragszik reám folyton, amiért nem hozok rossz jegyeket az egyet¬len magyar iskolából, vagyis egy évre az első nagy pálinkás családi jelenet után, mind¬hárman haza költöztünk Istenhidegébe. Matyi bácsival viszont csak hétvégeken és vakációk alkalmával kellett együtt élnem, mert ő egy Istenhidegéhez némileg közel eső, más fatelepnek lett a vezetője és édesanyám ott maradt velem majdnem egész iskolai év alatt Istenhidegében, ahol már román nyelven fejeztem be a negyedik elemit Cristina-Ofélia tanító néni felügyeletével. Annak következtében viszont, hogy megint román iskolába jártam és nem értettem meg mindent az órák alatt, a tanul¬má¬nyi eredményeim is visszaesetek. Ugyanis az, hogy hét közben kizárólag édes¬anyám¬mal éltünk Istenhidegében, még koránt sem jelentette, hogy ő rend¬sze¬resen leül velem tanulni. Kezdetben azért nem segített megérteni a kizárólag román nyel¬ven hallott leckéket, mert sikerült egy alkalmi, az idejét reggeltől estig elfoglaló hivatali munkalehetőséget szereznie, azután azért, mert egy évre a hazaköltözésünk után elkezdődött, az azóta is tartó, időnként mindössze egy-két hónapig szünetelő bete¬geskedése. Így nem csak azért éltem állandó lelki feszült¬ségben, mert nem tudtam eleget tenni a pedagógusi elvárásainak, hogy ne csak néhanapján hozzak jó jegyet az iskolából, amit ritkán ugyan, de mégis sikerült elérnem, hanem azért is, mert állan¬dón attól féltem, hogy ő belehal a súlyos, vagy legalábbis általa nagyon nehezen viselt, több sebészi beavatkozást igénylő betegségeinek egyikébe.
Hiába, hogy a Matyi bácsinak a hozzám mindig csak szigorúan viszonyuló sze¬mélye nyomasztó hatását csak hétvégeken kellett elviselnem Istenhidegében, amikor hazajött, és vakációkban, amikor mi, szegény édesanyámmal kiköltöztünk hozzá, az Istenidegétől huszonöt kilométerre fekvő, faluvégi vágtelepre. A józan Matyi bácsi szigorúan súlyos személye által árasztott nyomasztó és a részeg Matyi bácsi személye által árasztott veszélyesen vad szellemi légkör most már egyfajta utálattal is eltöltött, mert a nyers deszkákból ácsolt és mindössze egy vékony réteg malterrel vakolt szol¬gálati lakás, ahol vele együtt laktunk vakációkban, egyetlen szobából és egy szűk és hideg konyhából állt. Így, velük egy szobába kényszerülvén, lefekvés után kénytelen voltam végighallgatni szórványos szexuális aktusaik hangjelzéseit, vagyis a Matyi bácsi nikotinnal áthatott tüdejéből feltörő lihegéseket. Sántaságából és mészáros inas korában szerzett bika-izmaira rakodott hájasságából adódóan ugyanis gerincferdü¬lés¬től és gerincsérvtől is szenvedett, amit tetézett napi két csomag olcsó cigaretta elszívásával. Ezért a sípoló-hörgő tüdejének hangjai mellett, a nehézsúlyú nyomorék ember ütemes lökései alatt, az én rémülten lapuló füleim számára, a közös ágyuk is idegbénítóan recsegett.
Az első ilyen iszonyatos fatelepi éjszakán, a fergeteges szexuális kavalkádról tanús¬kodó hangorkánra ébredtem meg, de amire rájöttem, hogy miről van szó, illetve arra, hogy a „megvilágosodásom” után, lassan szexuális izgalommá váló ijedségtől, bizony semmiképpen nem tudok visszaaludni. Matyi bácsinak sikerült szegény édes¬anyámmal a nirvánába kerülnie, mert utána hiába füleltem, semmi árulkodó hangot nem hallottam. Ma sem tudom, a Matyi bácsitól való félelem, a velem született gyávaság, vagy az anyám által belém nevelt hamis erkölcsi szeméremmel elegyített bűntudat akadályozott-e meg abban, hogy másnap megmondjam nekik, hogy milyen kellemetlen volt számomra, amit végig kellett hallgatnom akkor éjjel. Nem tudni, hogy Matyi bácsi volt-e tudatosan közönyös, vagy szegény édesanyám volt-e annyira ostoba, hogy úgy képzelte: oly mélyen alszom, hogy nem hallom meg a Matyi bácsi tüdejéből felszakadó gigászi süvöltést és, hogy úgy gondolta-e, hogy előlem eléggé eltakarja izgató „együttlétük” varázsképét az az ötvenszer negyven négyzetcenti¬mé¬ter¬nyi ruhásszekrény, ami az én fejem és az ők ágyuk között állt? Vajon felvilágosult (keresztény!) felnőttekként soha nem gondoltak arra, hogy lehetetlen egy tizenegy éves gyermeknek és később egy kamasz fiatalembernek ilyen kovácsműhelyi hang¬orkánban nyugodtan aludni?
A mostmár mindkettőjükkel szemben érzett gyermeki gyűlölet és a ki nem mond¬ható, fojtogató, félelemérzésekkel vegyes utálatom akkor érte el tetőpontját, amikor néhány nap múlva szegény édesanyám, látván, de nem értvén vonakodásomat, arra kényszerített, hogy megtörüljem a frissen mosott lábaimat abban a törülközőben, amelyben Matyi bácsi a nemi szervét törülte meg előbbi este a leskelődő két szemem láttára. Lelki nyomorúságomat fokozta a velem született és a nevelés által belém vésett sötét gyávaságom, ami miatt nem mertem a mostoha apám szeretkezés utáni nemi szerve törlésére használt törülközővel történő láb-törülközést megtagadni, mert még az anyámnak sem mertem megmondani, hogy honnan tudok a törülköző előző éjszakai használatáról. Hiszen akkor kiderült volna, hogy az esti hangos és zajos intim műsoruk alatt, zaklatott lelkiállapotomban nem találtam jobb szórakozást magam¬nak, mint hogy az ők ágyuk felé leskelődjek és annak köszönhetően, hogy a Matyi bácsi kék varázsszemmel világító hatalmas rádiója nem volt kikapcsolva, majdnem mindent láttam. Ez volt az első alkalom az életemben, amikor a téves nevelésemmel súlyosbított, velem született gyávaságomból eredő félelmem és az édesanyám által belém nevelt szégyenérzet miatt, majdhogynem tudatosan szenvedtem. Mennyi min¬dent megelőzhettem volna, ha egyszerűen és idejében: még másnap szólok neki, hogy engem zavar az a nagy zaj, amit ők esténként a gyártelepi szobában a szexuális egységbekelésükkel okoznak! A velem született és a vallásos anyám álszemérmes ne¬ve¬lése által megerősített gyávaságom miatt viszont, szó sem lehetett akkor erről. Honnan vehettem volna bátorságot ahhoz, hogy megmondjam az igazat, amikor nem csak a román osztályba való íratásommal zavarodott meg bennem az értelem fénye, hanem azáltal is, hogy szegény édesanyám Matyi bácsi mellett maradt, annak nem csak az első, hanem a második, a harmadik s a tizedik részeg ordítozása, bútor-rom¬bo¬lása és fenyegető tenyérmutogatása ellenére is? Végül is, akkor teljesen az anyámtól függtem és ezáltal, áttételesen a Matyi bácsi jelentős fizetése által nyújtott anyagi és szellemi-lelki háttértől, vagyis attól a korrupt létállapottól, amit az anyám „ártatlan és kiszolgáltatott nőként” elfogadott.
Az anyámhoz való beteges ragaszkodásom és az általam önkéntelenül kihallgatott, számomra akkor értéktelen értelmű és megvetett jellegű szexuális kiegyenlítődéseik által keltett utálatérzések összekeveredtek lelkemben az anyám belém oltott „sötét jövő” miatti félelemmel. „Látom a sötét jövődet” – szokta mondani szegény édes¬anyám, valahányszor rossz jegyet kaptam az iskolában, vagy a mulasztásaimmal valami rossz fát tettem, szerinte és Matyi bácsi, vagy éppen Cristina-Ofélia néni, később a tanáraim szerint, a tűzre. Felnőttkoromban értettem csak meg, hogy az ily korán korrupttá tett, és egyszerű egzisztenciális félelemből eredő gyermeki ragaszkodásnak semmi köze nem volt a szeretethez. Az igazi szeretet nem kiszolgáltatottságból eredő ragaszkodás. Sőt: az igazi szertetetet csak finoman érintik a rokoni érzelmek. Az igazi szeretet meg¬haladja az egymásra utaltságból eredő szülői- gyermeki vonzódások és taszítások, a szomjúság, az éhség, a biztonságvágy és a gyűlölködés, a szimpátia és az antipátia életerőit.
Leginkább mégis akkor zavarodtam össze, amikor szegény édesanyámat meg¬mű¬tötték aranyérrel. Amikor a kórházból mentővel hazahozták, még napokig jajgatott és sikoltozott a testéből feltörő fájdalomtól, még jobban megtöltve engem az elvesztése miatti szorongásos félelem iszonyatával. Ugyanakkor a műtét után mindössze két héttel már kellett halljam Matyi bácsi kovácsműhelyi fujtatását az istenhidegei laká¬sunk hálószobája felől, annak ellenére, hogy egy nappal korábban, az ágyából fel¬kelni is képtelen, szegény édesanyám egy hatalmas pofot adott nekem, amiért az ő hívó kiáltását nem hallottam meg és nem rohantam fel azonnal az udvarról, ahol a barátaimmal játszottam. Mindezt annak ellenére, hogy én vetettem ágyat neki és én hozattam őt haza a kórházból mentővel, és mivel nagyapám nem volt éppen otthon, még egy csirkét is ügyesen levágtam és megsütöttem annak érdekében, hogy ő meg¬gyógyuljon. Az igazságtalan pofozást követő szexuális aktusuk által kiváltott gyűlölet-érzésem következtében, a szegény édesanyám iránti gyermeki ragaszkodásom, az ő elvesztése miatti félelmem és a lelkem mélyén ágaskodó, felpofozott elemi igazság¬érzetem, vagyis mindaz, ami az erkölcsi világképem alapját képezte bennem, ezzel a jajgató szexuális aktussal végképp és kibogozhatatlanul összezavarodott, vagyis a ne¬velő intéseik, az én lelki és szellemi világommal együtt, visszavonhatatlanul hamis¬sá változtak. Csak és csakis a visszamaradott fizikai fejlettségemmel és a mély gyáva¬sá¬gommal magyarázható, hogy később, amikor távol kerültem tőlük, nem keveredtem bele semmiféle bűncselekménybe.
A rossz tanulói állapotom miatti és a Matyi bácsi által hangoztatott, állítólagos hasznavehetetlenségem, a lustaságom, a kétbalkezességem, a felületességem és a többi rossz tulajdonságaim miatti bűntudatom, megoszlott a gyakorlatilag másféle hétköznapok és a hétvégi napok, valamint az iskolaév és a számomra egyáltalán nem kellemesebb vakációk között. Nem lehetett eldönteni, hogy melyik a nyomasztóbb: a pozitív tanulmányi eredmények elérési képtelensége miatti folytonos kudarcélmé¬nyek¬kel járó iskola, vagy a szüleim szexuális kapcsolatának a hangjaival, és ha nem cirkuszoló, akkor a német faj fensőbb rendűségéről és Adolf Hitler zsenialitásáról szóló részeg előadásokkal tarkított vakáció? Az édesanyám egészségéért és esetleges haláláért érzett tudattalan aggodalmam, szorongásom és a fojtott haragom, amiért a Matyi bácsi, általam akkor alacsonyrendűnek ítélt, szexuális igényeinek aláveti magát, miközben velem kímélteti az egészségét és folyamatosan igyekszik bennem rossz lelkiismeretet kelteni, annyira belém vésődött, hogy felnőtt koromra lelki tulaj¬donságommá vált ez az anyaféltéssel elegyített, már-már testi irtózás számba menő szexuális anyautálat. Olyannyira, hogy szegény édesanyám bánatára, fiatal- és felnőtt koromban reflexszerűen nem hagytam, hogy megsimogasson, és általában kínosan kerültem az érintését, aminek ő nem tudhatta az igazi okát.
Amint említettem, a velem szemben gyakorolt mogorva szigorúsága ellenére, Matyi bácsi egy széleskörűen tájékozott, rendszerető és természetszerető ember volt, aki tudta, hogy mitől döglik a légy, mikor honnan fúj a szél, hogy mi a betyárbecsület és még sok mindent, mint például azt is, hogy, miként ityeg a fityeg. Ezért a főnökei megbíztak benne és mindig volt bőségesen pénze. Hétköznapi szigorú mogorvaságát ellensúlyozandó, nyaranta majdnem minden hétvégére szekeres kirándulást szerve¬zett, állítólag a mi számunkra, valamint a közeli kisvárosban lakó, sokgyermekes fia családja számára, az ózondús székely hegyvidék valamelyik szépségesen istenáldott helyére. A szekéren, több deszka és más faanyag mellett, helyet kapott természetesen még két-három darab, tíz üreges faládákba helyezett literes bor is a legjobb román nemzeti-szocialista termésből, valamint egy-két nagyobbra nőtt bárány, esetleg fiatal berbécs, vagy egy fél disznó. A Kaltenber család, velem és szegény édesanyámmal együtt, így kirándult a hatvanas években nyaranta a székely természet lágy ölére. A bor és a levágott állatok rendeltetését fölösleges részleteznem, hiszen mind a magyar, mind a román népi hagyomány azt tartja, hogy azért ember, az ember, hogy hetente legalább egyszer jól érezze magát. De azért, hogy még annál is jobban érezze magát egy telepvezető és a két családos fia rokonságának az éppen velünk kiránduló, két-három férfi tagja, a fogadott szekér gazdája – aki rendszerint valamelyik fatelepi al¬kal¬mazott volt – a szekér alján szállított deszkákból és más, a telepen bőven található faanyagból, ügyes tábori asztalt és padokat ácsolt össze és kész is volt a szabadtéri vendéglő, természetesen szabadtéri tűzhellyel és a női családtagokból verbuválódott szabadtéri szakácsnőkkel, pincérnőkkel.
Matyi bácsi számtalan – korban nálam alig néhány évvel kisebb – unokájával, a nagyobbik fia feleségének a velem egyivású testvéreivel, félig-meddig szabadon játszadoztunk és kergetőztünk, a tisztás körüli erdőszéleken. Amennyiben valamelyik hegyi patak partján zajlott a családi majális, én megpróbáltam szabad kézzel lapos, kövi halakat fogni. Ezt a módszert még a másik fatelepi nyári vakációm alatt tanul¬tam meg az ottani barátaimtól. Erre a sportra viszont a városi, civilizált és rendsze¬re¬sített életkörülményeim között már csak ilyenkor került alkalom. Ilyenkor telt szá¬momra a legkellemesebben az idő, még akkor is, ha a bárány, vagy a disznóflekken elfogyasztása után a férfiak Matyi bácsival az élen egyre szomjasabban kezdték nyakalni a bort, aminek rendszerint harsogó részeg éneklés, majd férfias beszélgetést követő heves vitatkozás és a végén veszekedés lett a vége. Mikor azért veszekedtek, mert szegény édesanyám, vagy esetleg a Kaltenber család egy másik női tagja szólni, vagy egyenesen pereskedni merészelt azért, hogy a férfiak ne használjanak trágár kifeje¬zéseket a gyermekek jelenlétében, vagy azért, mert más, család-erkölcsi, politikai-világnézeti, vagy éppenséggel tudományos kérdésben a férfiak nem tudtak egyetérte¬ni.
Hetedik osztályba iratkozó, a kamaszkor küszöbén álló suhanc voltam, amikor egy, a hegyi patakoktól félre eső, és ezért számomra még a halászat által nyújtott magányos félrevonulási lehetőséget sem biztosító helyen megesett családi kirándulás részeg délutánján, félrevonultam a harsogva daloló boldog rokonságtól két-három¬száz méterre és a földre lefeküdve, hosszan néztem a leáldozó napkorongot, ahogy az egyre vörösebb színre váltva, mind kisebbre zsugorodik a szomszédos hegy fenyőfái¬nak az ágai között. Ezt a filozófusi tevékenységet viszont, csak addig folytathattam, amíg Matyi bácsi egyik, nálam néhány évvel kisebb unokája oda nem ballagott hoz¬zám és a kezében levő fűzfavesszővel csapkodni nem kezdett. Velem ellentétben, ő akkoriban az emberi fejlődésnek nem a filozófusi, hanem a tudományos kísérletezői fázisánál tartott. Miután nyomós fizikai érvekkel sikerült meggyőznöm arról, hogy túlságosan türelmetlen alany vagyok ilyen viselkedéstani kutatásokhoz, és vissza¬kergettem a kiránduló család irányába, a nyomaték kedvéért, comb-magasságában még utána lódítottam azt az ágat, amivel ő korábban megpróbált kibillenteni filo¬zó¬fusi állapotomból. A tőlem tizenöt-tizenhét méterre jutott Kicsi Zoli abban a pilla¬nat¬ban, ahogy a meglendített ágat kiengedtem a kezemből, hirtelen visszafordult felém és lehajolt, hogy egy másik ágat vegyen fel a földről. Kettőnknek ez, a végzet keze által szinkronizált mozdulata sötéten vésődött be mind a kisfiú, mind az én életembe. Neki, az ág vége elkarcolta a bal szeme sarkát, amit hirtelenül feltörő kiáltozással és kétségbeesett sírással reagált le. Helyemről felpattanva, odarohantam hozzá, de ek¬kor¬ra már a szülei és a fél tábor is rohanva közeledett. Hiába próbáltam a történteket az általam átélt valóság szerint elmagyarázni, mert az első és általános felnőtti követ¬kez¬te¬tés az volt, hogy az ártatlan kicsi gyermeknek gonoszul kiszúrtam a szemét egy ággal.
Szegény édesanyám is, ahelyett, hogy részletesen utána kérdezett volna a dolog¬nak, vagyis annak, hogy mi is történt tulajdonképpen, és, hogy mennyire sérült meg a gyermek szeme és hogy miképpen is sérült az meg, kezébe kapott egy, a földön heverő vastag, szúrós és súlyos faágat és azzal vert egészen addig, amíg a többiek összeszedték a tábort és mindenkit és mindent felpakoltak a szekerekre. Akkor engem az egyik szekér végébe felparancsolt, ahol úgy ültem hazáig, mint egy elítélt gonosz¬tevő. Otthon senki sem szólt hozzám, csak annyit, hogy mosakodjak meg és feküdjek le. Másnap reggel nem találkoztam édesanyámmal, mert a kisfiú édesanyával együtt korán reggel elutazott. Elvitték Zolikát az Istenhidegei kórház szemészeti osztályára, ahová őt és az édesanyját azonnal be is fektették. Matyi bácsi szalonnát és kenyeret tett elém reggelire, majd pénzt adott útiköltségre azzal az egyértelmű és határozott utasítással, hogy üljek buszra és menjek haza Istenhidegére anyámhoz és mondjam meg neki, hogy pakolja össze az otthoni ruháimat és vigyen el az Erdőszentmihályon lakó édesapámhoz.
Az összepakolással és apámhoz való elküldéssel való fenyegetőzés már egy évvel korábban divatba jött hármunk között és ezzel együtt, egyre inkább az volt az érzé¬sem, hogy szegény édesanyám már nem is szeret engem. Ráadásul, annak ellenére, hogy rengeteg rosszat hallottam tőle az apámról, én igazából soha nem féltem attól, hogy ahhoz elmenjek, mert az a halvány emlék, amit az apámról megőriztem a három éves korom előtti időszakból, amikor még apámmal együtt éltünk, egyáltalán nem volt félelmetes. Sőt: tudattalanul és homályosan már vártam is arra, hogy elme¬hes¬sek hozzá, az igazi édesapámhoz, aki semmiképpen nem bánhat olyan kegyet¬lenül velem, mint Matyi bácsi, és aki mellett legalább egy kis nyugalom költözhet az életembe, ha szeretetet amúgy sem kaphatok már senkitől. Ezért Matyi bácsi más¬naposan szigorú és engesztelhetetlen tekintetétől kísérve, titkolt reménnyel indultam a buszállomás felé. Volt még nálam valami pénz, amit Matyó keresztanyámtól kaptam ajándékba még húsvétkor és tudtam, hogy az elég kell legyen egy félárú vasúti vonatjegy vásárlására. Tudtam azt is, hogy szegény édesanyám nem tudhatja, hogy én melyik busszal kell érkezzek Istenhidegébe. Ezért, mindjárt ahogy leszálltam az autóbuszról ahelyett, hogy haza menjek, a vonatállomásra mentem és kértem egy fél jegyet Erdőszent¬mihályig. A Matyó keresztanyámtól kapott pénz csakugyan elég volt a jegyvásárlás¬hoz és én a vonatindulásig félrehúzódtam egy sarokba annak érde¬ké¬ben, hogy ne találkozzak valaki ismerőssel, aki számon kérhetné az önálló apámhoz utazásomat, és esetleg értesítené édesanyámat, mielőtt én a vonatra felszállnék.
Kicsit megszeppenve szálltam le az erdőszentmihályi állomáson a vonatról és miután elindultam a városnak az állomástól kissé messze eső központja irányába, el-elpityeredtem. Teljesen egyedül, egy ismeretlen városban találtam magam mindössze tizenegy évesen. Egy olyan városban, ahol azelőtt soha nem jártam. Utcáról-utcára járva, különböző járókelőktől kérdezősködve kerestem az apámat, akiről mindössze annyit tudtam, hogy szabó a mestersége. Délután közepén, egy szövetkezeti bútor¬műhely portáján kötöttem ki, ahol az én apám dolgozott. A portás ismerte az apámat, de nem tudta, hogy hol lakik. Egy, a gyár szomszédságában lakó ember viszont tudta, hogy az apám egy bizonyos Keresztes családnál szokott ebédelni és ezek a gyártól számítva, mindössze az ötödik keresztutcában laknak. A korábban szerzett város¬isme¬reti tapasztalataimmal már könnyű volt megtalálni a Keresztes családot. Csakugyan náluk ebédel Béla bácsi, várjam meg, mert mindjárt kell érkezzen. Keresztesék kikérdeztek afelől, hogy mégis, hogyan jutottam el az ők házukig, és rávettek, hogy addig is, amíg az apám megjön, én egyek meg egy tányér paradicsomlevest. Így amikor az én Béla apám belépett a Keresztesék nyári¬konyhájába, a többi Keresztes gyermek mellett ott ült még egy és az apámat azzal kezdték gyötörni, hogy találja el, hogy az kicsoda? Szegény, elég zavarba jött, amikor végül kiderült, hogy nem ismeri fel a saját gyermekét és valamilyen tudományos magyarázkodásba fogott, hogy ő a fényes utcáról jön, és nem a közel látó szemüvege van éppen az orrán, hanem a távol látó szemüvege.
Béla apám nem volt olyan elviselhetetlen ember, mint ahogy azt a szegény édesanyám beállította, és én az ő kis albérleti szobájában egészen jól éreztem magam azalatt az egy hónap alatt, amíg nála tartózkodtam. Hiszen vele egészen meghitt, inkább barátinak számító beszélgetéseket folytathattam, a Matyi bácsival megszokott, tekintélyelvre alapozott, a felnőtti utasítások meghallgatásán, azok pontos végrehaj¬tá¬sán, valamint a szigorral feltett kérdésekre való kötelező válaszokban kimerülő, szülő-gyermeki dialógusok helyett. És még az sem zavart, hogy minden szerdán délutántól alkonyatig egyedül kellett maradnom, mert olyankor ő tényleg a vendég¬lőbe ment, találkozni a vénlegény baráti körével, ahová nem vihetett el engem. Az, hogy csak egy hónapot maradtam nála, annak volt köszönhető, hogy én a Rák Sárkány¬farkam és a Skorpió Napom által jelzett vizes természetemnek és az édes¬anyám ragacsos nevelésének köszönhetően, érzelmileg ingatag és könnyen befolyá¬sol¬ható voltam. Ezért annak ellenére, hogy korábban a szegény édesanyámnak – aki mihelyt megtudta, hogy az apámnál vagyok, azonnal utánam jött Erdőszentmihályra – kétszer is határozottan visszautasítottam azt a kérését, hogy térjek vissza hozzuk, nagyapámnak – aki édesanyámtól függetlenül, mintegy partizán akciót végrehajtva érkezett Szentmihályra – ama mondatától meghatódtam, hogy miután az anyám megtudta, hogy eljöttem az apámhoz, kétszer is elájult kétségbeesésében és nagy¬apám egy másik irracionálisan félelmetes, de igen határozott kijelentésétől megijed¬tem és a korábbi eltökéltségem szertefoszlott. Megijedtem a nagyapám ama határozott kijelen¬té¬sétől, hogy amennyiben nem gondolom meg magam, és nem megyek vele haza, ő nélkülem semmiképp nem utazik innen el, hanem inkább felvágja a csuklóinál a vérereit és bele dobja magát a város széli nagy folyóba. Hogy ne legyek a szeretett nagy¬apám halálának okozója, mielőtt Béla apám kijött volna a bútorgyárból, felül¬tem vele, a minket Istenhidegébe, vagyis az anyám karjaiba visszaszállító déli vonatra.
Ekkorra már Kicsi Zolit kiengedték a kórházból és a látása is kezdett helye állni. Így a további lelki tortúrát egy ideig elkerültem, de szegény édesanyám, vagy rafinál¬tan bölcs anyai stratégiából, vagy azért mert ténylegesen egzaltálttá vált a viselkedé¬sem az utóbbi évek folytonos feszültsége hatására, beadott a gyermekkórházba, hogy ott szedjék rendbe a „megromlott idegrendszeremet”. Ez a pszicho-tudományos eljárással egybekapcsolt, konfliktuskerülő anyai stratégia hibásnak bizonyult, mivel így nem kerülhettem mindjárt a haza érkezésem után Matyi bácsival szembe, és nem tisztázhattuk együtt az alaphelyzetet. Azt tudniillik, hogy nem én szöktem el az apám¬hoz a „gonosz tettem” miatti számonkérés elől, hanem közvetlenül ő küldött el hatá¬ro¬zott utasításával, anélkül, hogy ezt a döntést anyámmal megbeszélte volna. Vagyis nem tisztáztuk azt, hogy ebből a szemszögből nézve, tulajdonképpen miként is állunk a jövendő felnőttkori érdekeimet szolgáló, felelősen gondos, nevelő-apaságával, az én érdekemben gyakorolt szigorúsága alá rejtett szeretetével? És persze, annak a tisztázása is elmaradt családi szinten, hogy nem csak én tehetek a szerencsétlenségről, mivel annak a legalább akkora mértékben az okozója volt maga az áldozat is mint én, hiszen ő zavart meg és zaklatott a békés naplemente-szemlélésemben. Annak elle¬né¬re, hogy az ágat a gyermek után dobtam, végül is, nem vagyok egy gonosz lélek, mert szándékom szerint, nem az időközben váratlanul hátraforduló és lehajló gyermek arcát céloztam meg a faággal, hanem az eltávolodó gyermek lábait. Már amennyiben hibásnak és bűnösnek nevezhetőek egyáltalán, a személyi felelősségtudattal, vagyis következményekben való gondolkozási képességgel nem rendelkező, tizennégy éven aluli gyermekek, akik önkéntelenül és öntudatlanul, megjelenítik az édesanyjuk rejtett ideavilágát. Pedig a történtek pontos tisztázására annál is inkább szükség lett volna, mert annak idején senkinek nem jutott volna akkora őrültség az eszébe, hogy a kis Kaltenber-unoka igazából annak volt az áldozata, hogy az édesanyja semmiképp nem akarta meglátni azt, vagyis nem akart szembe nézni gyakorlatilag azzal, amit még én is tudtam. Jelesül, hogy a férje, vagyis az én mostoha testvérem őt úton-útfélén csalja szexuálisan. A gyermekek nem rendelkeznek önálló tudattal, vagyis a gyakorlati tapasztalatokból életfontosságú következetéseket levonni képes és meg¬fe¬le¬lő határozatot hozni képes autonóm szellemmel, tizennégy éves korukig. Egyszerűbben: spirituális szempontból önállótlanok. Ezért a sors-vonatkozásaikban, egészen pon¬to¬san, sorsesemények, testi épségük és egészségi állapotuk szintjén, az édesanyjuk rej¬tett idea-világa módosulásainak, zavarainak és feszültségeinek az ártatlan és tehetet¬len megtestesítői. Az anyák rejtett lelki és szellemi világában keletkező feszültségek és zavarok következményeinek az elszenvedői és úgymond ártatlan megjelenítői.
A tisztázások elmaradásával tehát, a mostohaapámmal való viszonyomban min¬den maradt a régiben. Sőt, én egyre inkább úgy éreztem, és a velem szembeni, enyhül¬ni nem akaró viselkedéséből is arra következtettem, hogy titokban még inkább gyűlöl, mint azelőtt. Hiszen annak ellenére, hogy a kicsi Zoli szeme egyértelműen javulni kezdett a balesetet követő műtét után, és a látása is majdnem teljesen helyre állt, ő soha nem tudatta és nem éreztette velem azt, hogy én, a mostoha, nem váltam és maradtam számára, afféle gonosz lélekként, az ő unokája szeme világának kioltója. Később, a Zolikának a bal szemét egyértelműen elítélte a megcsalt feleségi vakságá¬ban csökönyösen kitartó édesanyja ősszelleme, és spirituális ismeretek hiányában, a Kaltenber család szemében a végzetes sérülésnek én maradtam az okozója. Ugyanazt a szemet, amelynek még csak a fehér részét, és nem a pupilláját sértette meg az általam eldobott ágvég az erdőben, utólag többször ütötték meg játék közben a testvérei és az óvodás társai, aminek köszönhetően a szem többszörösen begyulladt és Zolika látása egyre inkább gyengült. Harminc évvel az események után, amikor a házassági csődje miatt lelki válságba került és mélyen szenvedő, a felesége által botor módon megcsalt Zolival találkoztam, egyértelművé vált számomra, hogy az érzékeny lelkű grafikus művésszé vált hajdani gyermeknek a szeme világa halálra lett ítélve, mivel az édesanyja megátalkodottan nem akarta tudomásul venni, és nap mint nap, a tudattalan képzeletvilága örvénylő mélységeibe süllyesztette! – azt, az én kiskorú eszem számára is nyilvánvaló tényt, hogy férje őt állandóan és szemérmetlenül, még a látszatokkal sem törődve, csalja. Gyakorló asztrológusként és apaként arra is rá¬jöhettem ugyancsak harminc évvel az események után, hogy általában és többnyire a másodiknak született gyermekek terhelődnek be a leginkább az anyai ági női ősök által hibásan megélt életképzetekkel. Béketűrő családapaként, Zoli addig nézett el nagy jámboran a felesége csalafintaságai fölött és addig nyelte le annak a kegyes hazugságait, amíg az magzatot fogant és gyermeket szült egy más férfitől, amivel visszahozhatatlanul kifordította a család szekérrúdját és Zoltán nélkülük maradt.
A drámai események viszont nem józanították ki Matyi bácsit és családját és a következő nyári részeg kirándulásokon újra kezdődött a cirkusz. A rengeteg üzleti bor elfogyasztása után, az egyik ilyen természetimádó családi majálison részt vevő Matyi bácsi fiának az apósa és a majdhogynem még suhanc sógorai, egyre elítélőbben nyi¬lat¬koztak rólam és egyre gátlástalanabb módon adták a rokoni társaság tudomá¬sá¬ra azt, hogy mennyire szálkák vagyunk a szemükben. És végül azt kezdték hangozatni, hogy én és szegény édesanyám is, aki az apámhoz való szökésem után már nem ne¬heztelt rám egyetértően, mint korábban, valahányszor Matyi bácsi dorgált, bizonyára gonosz lelkek vagyunk. Bár ezt soha nem mondta, de valószínű, hogy Matyi bácsinak is szálka maradtam a szemében és édesanyámra is neheztelt titokban, amiért az édesapámnál tett látogatásom óta inkább engem védelmezett, mintsem, hogy igazat adjon neki, valahányszor ő engem férfias magatartásra, illetve a kemény jövőre „nevelt”. Családi háromszögünkben tehát a valós alapállások akkor tisztázódtak vala¬melyest, amikor Elemérnek, Matyi bácsi feleségcsaló, de velünk szemben erkölcsileg egyértelműen a kert felől álló fiának a jóvoltából, részesülhettem ezen a kiránduláson az első misztikus élményemben. Ez, a minden tekintetben a falu bikájának számító, tagbaszakadt férfi, az akkori alkoholgőzös lelki lobbanásában vezetett el az első halál-közeli állapotig. A természetimádó kirándulás forró délutánján, váratlanul elkapta hatalmas nehézgépész kezével hátulról a nyakamat, és mint egy felém tornyosuló archaikus isten, a gerincemet meghajlítva, nyomni kezdett arccal lefelé a földre. Ahogy az emígy létrejött kényszer-guggoló helyzetemben egyre közelebb kerültem a földhöz, teljesen kipréselődött belőlem a levegő és éreztem, ahogy a levegővel együtt lassan kipréselődik belőlem a lélek is. Tehetetlenül vártam, hogy szűnjön meg ez, az egyre jobban szürkülő, majd sötétedő és távolodó lét-állapotom, de ő nem hagyta ab¬ba, hanem tovább szorította a nyakamat és addig nyomott így összepréselődve, tüdőm¬ben egy csepp levegő nélkül, amíg a törzsem alá görbített lábaim között az arcomat benyomta a földbe és ezzel véglegessé vált bennem és körülöttem a sötétség. A teljes belső elsötétedést tehát egyértelműen átéltem, de mégis azonnal mindent láttam – de legalábbis úgy emlékszem –, miután a rettenetéből feleszmélő édesanyám való¬sá¬gos hőssé válva, hátulról annyira meglökte Elemért, hogy az engem a földre préselő „bátyám” kibillent az egyensúlyi állapotából, amitől engem el kellett engednie, külön¬ben ő bukott volna fejével a földre. A verekedő reflexeit hajdani utcai és kocsmai konfliktusokban csiszolt Elemér, elengedett ugyan az anyám lökése következtében, de a kocsmai viadalok győzteséhez méltó tökéletes reflexszel, visszakézből úgy tarkón vágta édesanyámat, hogy az ájultan terült el a földön. Erre már a többiek is észbe kaptak, ráugrottak és lefogták az igazságszolgáltatót, még mielőtt valamelyikünket, vagy mindkettőnket széttaposhatott volna a felkorbácsolt igazság-buzgalmában.
Hogy mit láthatott édesanyám a túlvilágon, nem tudhatom, mert soha nem kö¬zölte velem és a természet lágy ölén történt, halál-küszöb átlépésünket csak annyi¬ban lehet pozitívnak elkönyvelni, hogy többet nem kellett részt vennem Kaltenberékkel ilyen fajta természet-imádásban és ilyen széles családi egység-élményben. Több mint valószínű, hogy szegény édesanyám nem részesült különösebb spirituális megvilágo¬so¬dásban a halál-küszöb átlépését követő túlvilági időzése alatt, mert ezután sem nyújtott be válópert, annak ellenére, hogy az akkor aránylag még józan élete párja, sem a drámai események alatt, sem később nem tett semmit a megvédésünk, vagy a saját rokonai által a földre tepert részeg fia megfékezése és lecsitítása érdekében. Édes¬anyám tehát sem bölcsebb, sem szabadabb nem lett a túlvilági utazása után és én is csak tíz év elmúltával szedtem össze annyi bátorságot, hogy az ő testi épsége védel¬mé¬nek érdekében Matyi bácsival, egyik részeg dühöngése közben szembe merjek szállni.
Annyi haszna mégis volt a túlvilági élményünknek, hogy az Elemér bátyám alkoholos őszinteségi rohamában becsületesen kinyilvánított gyűlöleti és neheztelési állapot, immár békés, de nyilvános nehezteléssé kövesedett szegény édesanyám és a Kaltenber család tagjai között, ami egyfajta új és ki nem mondott, de annál erősebb „gyengék és ártatlanul elnyomottak” közti dacszövetségi állapotot hozott létre közöt¬tem és közötte. Én viszont, néha-néha, ezt a közös halálélményünk óta létrejött mu¬tuá¬lis dacszövetséget is érvénytelennek éreztem, valahányszor a Matyi bácsi üte¬mes lihegése áthallatszott az Istenhidegei lakásunk nagyszobája ajtója mögül. Pedig a következő vakációban, már a fatelepen sem kellett többé velük egy szobában alud¬nom, mert a szolgálati lakás mellett időközben felszabadult még egy lakrész, ahol egyedül aludhattam és olvashattam, a „szüleim” intim családi életétől némileg elszigetelve.
A halál-közeli állapotok tragédiasúroló lehetséges következményétől, bizonyára ők is megijedtek, még akkor is, ha nem a szenvedő, hanem a kiváltó alanyai voltak, és lehetséges, hogy Kaltenberék már nem is gyűlöltek és nem is nehezteltek rám a kicsi Zoli szeme világának kialvásához vezető bűnös tettem miatt annyira, mint ahogy azt én képzeltem. Lelki gyötrelemnek viszont épp elég volt számomra ez a felém ára¬dó képzeletbeli gyűlölet, azok mellé a tudattalan lelki szorongások és gyötrelmek mellé, amelyek a szegény édesanyám és a Matyi bácsi ellentmondásos kapcsolatának és a nevelő apám részeg periódusai által hiteltelenné tett nevelésének a következ¬té¬ben, még felnőtt koromban is zavarttá és labilissá tette az értéktudatomat és az erköl¬csi alapállásomat. Pedig az otthoni nyomás, csak ráadásnak bizonyult arra a szellemi alapnyomásra, amit azért kellett éreznem, mert nemcsak a társadalomban voltam idegen annak következtében, hogy akkor, amikor annak az ideje lett volna, nem tanultam meg logikusan és fegyelmezetten gondolkodni, és helyesen írni anyanyelve¬men. A magyar anyanyelvükön tanuló kamaszok között feszengtem, mert úgy érez¬tem, hogy lenéznek, amiért nem tudok szellemesen beszélni és az iskolában tanult szavakat és kifejezéseket könnyedén használni, mint ők, a román gyermekek között szintén kisebbségi komplexusok gyötörtek, amiért a köznapi román nyelven nem tudtam olyan árnyaltan fogalmazni és folyékonyan beszélni, mint azok.
Végül, a majdnem folytonos drámai alaphelyzet, a tragédia határát súroló részeg ordítozással és „férfias” dühöngésekkel aláfestett családi jelenetek és a lelki teherré váló álerkölcsi nyomás, a rossz tanulói állapot miatti kisebbségi komplexus és a fene tudja, hogy ezek után még miből táplálkozó irracionális nagyravágyás közti feszült¬ség¬ből eredő zavarok, és főként a tudattalanom mélyéből a Matyi bácsi és anyám figyelmetlensége által túl korán felfakasztott szexuális fantáziálások és utálkozások között, eltelt valahogy az én szomorú gyermekkorom is. A folytonos belső szorongást fenntartó, zavaros, és akkoriban mindenképpen csak ellenségesnek érzett, családi és közösségi kiszolgáltatottságot, akkor is sorsüldöztetésként éltem meg, ha évtizedekkel később, a felnőtti és szülői tapasztalataim alapján visszagondolva és újraértékelve, szegény Matyi bácsi nem is volt éppen olyan vad bika, mint amilyennek az akkori, anyám által veszélyes módon elkényeztetett gyermeknek a szemeivel láttam és érez¬tem. Sőt: racionálisan és józanul gondolkodni, helyesen ítélni igyekvő, érett férfiként ismerve meg édesanyámnak a határozatlanságában, és mindössze az ostoba döntései melletti nyakas kitartásában erős, de egyébként határozat-gyengeségében alattomo¬san és igazságtalanul támadó Skorpiói természetét, utólag még igazat is adok néha és meg is értem a szegény Matyi bácsi fergeteges kiborulásait.
De térjünk vissza az én tanulságos Bolond-sorsom hajnalhasadásához, amelybe a szerencse is bedugta végre a kezét. Az történt, hogy ugyancsak pragmatikus meg¬fontolásokból egy, az Istenhidegétől és a Matyi bácsi munkahelyétől is elég távol levő nagyváros egyik szakközépiskolájának a felvételi vizsgájára íratott be szegény édes¬anyám, amely igényes vizsgán, mindenki meglepetésére átjutottam. Így a nyomasztó otthoni-családi légkörnek, vagyis az anyám beteges állapotának és gyávaságának, illetve a Matyi bácsi egyre sűrűbbé és vadabbá váló részeg őrjöngéseinek már csak iskolaszünetekben kellett a tanúja legyek. A folytonos otthoni feszültségtől való szabadulás első éveiben azonban, a különböző albérletekben való hányattatások sem hozhatták teljesen rendbe az összezavart öntudatomat, amelyet egyetlen nevelőm vagy tanárom sem kísérelt meg a helyére tenni. Így, amikor teljesen magamra esz¬mélhettem volna, sok dolgot tudtam, csak éppen azt nem, hogy barátok, vagy szerető nélkül meg tudjak lenni legalább három napig magamban. Azt, hogy lényegében ki is vagyok én, és egyáltalán, mit kellene kezdenem magammal, másokkal – Főképpen a más nemű személyekkel! – és általában az életemmel? Pedig ezek a kérdések igen¬csak foglalkoztatni kezdtek végül. Különösen a romantikus álmodozásokkal dúsított szexuális sóvárgásaim által egyre sűrűbben beidézett álmatlan éjszakák idején. Mint¬hogyha az ördög játszott volna velem: fiatal házastárs házigazdáim, akiknél az első jegyesvári albérlet-kereső nehéz hónapjaim után végre másfél évig folytonos és civilizált lakhatási lehetőségre találtam, nem tudtak úgy szeretkezni esténként, hogy én azt meg ne halljam. És mintha csak a szexuális kísértések ördögi körében bolyon¬ga¬nék, a második komoly és tartós albérletem jól konzervált háziasszonya is inger¬lően jól nézett ki, de még annál is jobban a nála sokat vendégeskedő testvérhúga, valamint a bűbájos mosolyával még a „Dolgozó nő” címlapjára is felkerülő szomszéd¬asszonya is. Utóbbi a szó szoros értelmében „férfiképzeletet zaklató” szemekkel és egész teste hosszában titkos kéjeket sejtető, omlósan légies domborulatokkal és ho¬mo¬rulatokkal rendelkezett. És még az sem volt elég, hogy ezek az érett fiatal¬asszo¬nyok már a puszta megjelenésükkel is a mennyek tetejéig és a pokol fenekéig so¬dorták a normálistól amúgy is eltérő szexuális képzeletemet. Annak ellenére, hogy a házi¬gaz¬dá¬im hálószobája felől, szerencsére már nem értek el hozzám a kamasz¬kép¬ze¬let kísértő ütemes hanghullámok a hosszú és derékszögben megtört nappali szobán keresztül, az én szobám fölötti helyiségben viszont menetrendszerűen és igencsak át¬hal¬lásosan gyakorolta szexuális kiegyenlítődési tevékenységét egy szerelemes házaspár.
Az önkielégítésről még harmadik osztályos koromban szereztem tudomást, amikor az Istenhidege melletti Orsóhelyen laktunk ideiglenesen a Matyi bácsi ottani szolgálati lakásán, abban az időszakban, amikor szegény édesanyám a talpig úriembernek látszó Matyi bácsihoz hirtelenül férjhez ment. Ez az egyszobás szolgálati lakás egy olyan, az üzem tulajdonát képező, több lakást magába foglaló kertes ház¬nak az egyik külön¬bejáratú szobájából állt, amely kertes házban Matyi bácsin kívül több, a fűrészüzem különböző irodáiban dolgozó hivatalnok lakott, családjával együtt. Matyi bácsi egyik hivatali kollégájának a tizedik osztályos fia, Goldberg Lejb, akit mi Lájbi¬nak szólítottunk, mutatta meg először, hogy miként kell az önkielégítést elvégezni a fűrésztelep sűrűn rakott, szögletes deszkarakásai mögött, amelyek gomba módra lep¬ték el a több gatte¬res fűrészgyár hatalmas raktárudvarát. Tulajdonképpen a Matyi bácsi munkahelyét képező irodákat és a hivatalnokok lakásait magában foglaló nagy ház is e hatalmas kászta-dzsungel közepében állt és ezért nem volt nehéz a felnőttek látó¬köréből kisiklani, akár több órára is, anélkül, hogy ez valakinek feltűnhetett volna, hiszen a kászta-telep mintegy a mi közös udvarunknak is helyt adott. A későbbiekben egész csa¬ládjával Izraelbe települt Goldberg Lájbi, akit a régi szomszédok beszámolója szerint felnőtt korában, valamelyik zsidó-arab háború során agyonlőttek, tulajdon¬kép¬¬pen nem azért csalt magával a kászták közé, hogy az önkielégítés alkímiai műve¬letébe beavasson, hanem azért, mert úgy képzelte, hogy valamivel élvezetesebb lesz számára, ha nem a saját kezével végzi el a dolgot. Én azonban valamit rosszul csinál¬hattam, mert hiába huzigáltam szorgalmasan a Lájbi hatalmas szerszámának a bőrét le és fel, ő sehogy sem jutott el a csúcsig és szegény feje kénytelen volt saját magát a maximális pontig elvezetni az orrom előtt. Az akkori televíziózás kezdetleges állapota miatt és a népi demokratikus sajtócenzúrának köszönhetően, ő nem volt még olyan művelt, mint a mai kamaszok. Ezért a kisebb gyermekek testének az igénybe véte¬lé¬vel történő szexuális kielégülési lehetőség mélyebb változatait, amelyek a pedofília körébe tartoznak, nem próbálta ki velem az Oroszlán nevét lágyan viselő fiatalember. Én viszont olyan titkos információhoz jutottam, amely nagy segítségemre volt néhány év múlva, amikor a szegény édesanyámon lovagló Matyi bácsi számomra gyűlöletes és mégis izgalmas lihegését kellett végighallgatnom azokon az estéken, amikor nem sikerült elkerülni a velük egy hálószobában való alvás, általam mindig nyomorúságosan végigizzadt kényszerhelyzeteit.
Az önkielégítés műveletének pontos gyakorlati ismerete meg volt tehát a zavart jegyesvári éjszakák forróságának enyhítési lehetőségeképpen, de sajnos ez nem minden esetben oldotta meg a dolgot, és én tovább forgolódtam álmatlanul az otthonról hozott, afunkcionálisan meleg, pihetollú paplanom alatt, vagy magamról lerúgva azt, miután önkéntelenül százszor és ezerszer is végigpergettem a képzeletem vetítővásznán a szüntelenül gazdagodó szexuális fantáziaképi készletemet. Ahhoz, hogy azokkal, a velem egykorú lányokkal kikezdhessek, akik feltehetően nem voltak már szüzek és szívesen fogadták a velem egykorú fiúk szexuális közeledését is, fizi¬kai¬lag sokáig fejletlen és alkalmatlan maradtam. De később is, amikor végre végtagjaim¬mal együtt a hímvesszőm is éppen úgy kifejlett, mint minden velem egyidős kamasz¬nak, valamiféle természetellenes és irracionális félelemmel keveredő gátlásosság és szégyenérzet következtében, pszichológiailag is alkalmatlannak bizonyultam minden¬féle szexuális jellegű kezdeményezésre és sokáig csak az idealista szerelmek eről¬teté¬sé¬ből hátramaradó romantikus álmodozásaimmal és kielégíthetetlen szexuális sóvár¬gá¬saim¬mal maradtam. Ez, a csupán a rendkívülien szép, vagy vonzó nőkkel és a lehetséges szexuális partnerekkel szemben, vagyis csak a szép lányok és a fiatal nők közvetlen társaságában jelentkező félelem, annyira erős volt bennem, hogy amennyiben egy idegen helyen meg szerettem volna tudni, hogy hány óra van, nem mertem azt megkérdezni egy velem egykorú lánytól, vagy például egy, az utcán szembe jövő fiatal nőtől. Sajátos pszichológiai kelepce volt ez: romantikus álmodozásaim és egy¬oldalú plátói szerelmi élményeim mellett: minél erősebben és türelmetlenebbül kí¬ván¬tam az első szerelemi szexuális beteljesedést, annál kevesebb gyakorlati megvaló¬sulási lehetőségem maradt erre, annak következtében, hogy csak az osztálytársaimat, vagy a jól ismert iskolatársaimat mertem megszólítani. Persze, ezért a lehetetlen helyzetért nem magamat hibáztattam, hanem a szerencsétlen sorsomat okoltam és tizennyolc éves születésnapomon elhatároztam, hogy nem várom meg, hogy a következő születésnapomat szűzen megérjem, inkább öngyilkos leszek.
Ezt a fogadalmat nem kellett beváltanom, mert az irracionális gátlásosságom csak azokkal a nőkkel szemben működött, akiket nagyon kívántam, és akik alanyai voltak, vagy lehettek volna, a romantikus és idealista szerelmi álmodozásaimnak. Ezért, a nálam jóval érettebb osztálytársaimnak köszönhetően, több alkalommal is elkevered¬tem olyan bulikba, ahol némi alkohol elfogyasztása után, lassan-lassan annyi bátor¬ságra és tapasztalatra tehettem szert, aminek segítségével az ötödik szakközépiskolai év kezdetén, magam sem tudom, hogy milyen módon, de valahogy mégis áteshettem az első, valóságos nővel történt „közösülésemen”. Ez persze, nem az általam szeretett lánnyal történt és semmiben nem hasonlított a korábbi éjszakai steril forgolódások alkalmával ezerszer lepergetett romantikus álomképeimhez, de végre valahára már én is „odabent” találtam magam, és ez egyelőre megnyugtatott. Eközben viszont én, a romantikus közös fellángolásunkat hirtelenül – számomra abszurd módon! – követő elválásunk ellenére még mindig betegesen szerelmes voltam a nálam egy évvel idősebb Évába, abba a gyönyörű lányba, akit nem egy buliban ismertem meg, hanem egy komoly művészeti körön. Éva volt az első komoly nő, akit a szerelemtől hajtva, szüleinek a háza előtt, természetes módon csókoltam meg először életemben, és aki pár hónappal az első csókunk után felcserélt engem egy nálam jóval idősebb férfivel. Öngyilkos nem kellett lennem tehát az önpusztítói alkatomban gyökerező fogadal¬mam szellemében, de az első valóságos és biológiailag normálisnak mondható szexuális élményemmel együtt, amelyet a plátói szerelmeim egyikével sem érhettem el, a szerelmi-szexuális életköreimbe is beállt az a schizofrén állapot, amely tizenkét évvel korábban, az első iskolai napommal kezdődött el, és amely szerint mindig teljesen más dolgok történtek velem odakint a világban, mint belül a lelkemben, a vágyaimban. Egy csodálatosan szép, nálam sokkal érettebb nőbe voltam bolondul szerelmes, aki valamikor viszonozta érzéseimet, miközben egy másik, számomra sem¬mit nem jelentő (Pedig kedves és ráadásul nem is csúnya!), nálam némileg fiatalabb, de szexuálisan nálam tapasztaltabb lánnyal veszítettem el a velem egy idős legények esetében szégyenletes állapotnak minősülő érintetlenség állapotát.
A schizofrén helyzetemet az is gyarapította, hogy azok a tantárgyak, amelyeket az ipari szakközépiskolában tanítottak nekem a mérnöktanárok, egyre kevésbé érdekel¬tek, mert egy halványan derengő, másság-igény, egy addig soha nem tapasztalt szellemi vonzódás kerítette hatalmába képzeletvilágomat, valami egészen más élet¬terület irányába, mint amit jelenthetett a villanyáram működési elvének a gyakorlati használata. Unalmamban az iskolai padom lapjára kezdtem rajzolgatni, majd a szak¬tantárgyakat tanító mérnökök előadásainak a jegyzetelése céljából vásárolt füze¬tei¬met töltöttem különböző rajzokkal tele. Kevés zsebpénzemből rajztömböt vásá¬rol¬tam magamnak, puha hegyű grafit ceruzákat, színes zsírkrétákat és később egy gyerme¬kek¬nek való vízfesték-szettet. Szegény édesanyám amint megneszelte, hogy mivel töltőm a „drága időmet, ahelyett, hogy tanulnék és odafigyelnék az órák alatt”, rög¬tön Vásárvárra utazott, és amikor meglátta, hogy „a dolog milyen súlyos”, megpróbált az egészről lebeszélni. Órákig tartott az erkölcsi prédikáció, aminek egy kis hazugság¬gal és finomítással elejét vehettem volna, de hát akkoriban még én is „őszinte ember voltam, ordítottam és toporzékoltam” mint József Attila. Néhány gyötrelmes óra után kiegyeztünk abban, hogy csak a következő másfél évre kell abba hagynom a rajzolást s a festést, addig, amíg „leérettségizek” és sikeresen felvételi- vizsgázok az egyetemre. Mindketten elég naivak voltunk ahhoz, hogy elhiggyük: mindez így is fog történni. Persze, hogy semmi nem történt úgy, ahogy szegény édesanyámmal megállapodtunk és az egésznek annyi értelme lett, hogy a kisebbségi komplexusaim mellett a szegény édesanyámmal szembeni bűntudattal is beterheltem a lelkiismeretemet. Hiszen az aggodalmas szülői látogatás után egyfajta illegalitásban tovább folytattam a rajzolást, ügyelve arra, hogy albérletadó házi gazdáim és az osztályfőnököm, akivel szegény édesanyám alkalmi levelezői kapcsolatot tartott fenn az én „érdekemben”, meg ne tudják a dolgot.
Az a körülmény, hogy nem élhettem ki nyíltan eme rajzoló-festegető késztetése¬met, még unalmasabbá és még terhesebbé tette számomra az ipari szakközépiskolát, ahol egyre idegenebbnek éreztem magam. Inkább a kevés számú román irodalom, a heti egy biológia, valamint a szakközépiskolákban akkoriban mellékesnek és lényeg¬telennek tekintett francia nyelv és irodalom órákon éreztem jól magam. A szak¬tan¬tár¬gyak elsajátításának a kötelessége súlyos teherként nyomasztotta az izgató szellem¬történeti könyvek és akkoriban a művészet és az alkotás filozófiájának képzelt szub¬jek¬¬tív szellemi jelenségek megértése iránt egyre fokozottabban vágyakozó képzelete¬met. Az egyik szaktantárgyból el is buktam az első érettségi vizsgán, ami a szégyen¬érzeten túl, inkább a szegény édesanyám iránt érzett lelkiismeret-furdalással töltött el és fokozta kisebbségi komplexusaimat. Ugyanakkor ez gyakorlatilag azt idézte elő, hogy nem felvételizhettem abban az évben a műszaki egyetemre, ami automatikusan azt vonta maga után, hogy szembe kellett néznem a nemzeti szocializmus mérgétől átitatott román hadseregben történő sorkatonáskodás szellem- és léleksorvasztó fertőjével. De az, hogy nekem be kell jutnom mindenáron az egyetemre, annyira be volt ültetve a tudatomba, hogy fel sem merült az a lehetőség, hogy abba hagyjam a szaktantárgyakból való újabb felvételi-vizsgára készülést, és a nyolc órás kiképzési idő utáni szabadidőmben nyugodtan rajzoljak-festegessek, és a festészet területén próbáljam meg valamiképpen képezni magam.
Így a román népi kommunista hadseregben rám váró rendkívüli élményeket sem tudtam a férfias szenvedélyességemhez és a birkózó koromban megerősödött fiziku¬momhoz méltó módon, vagyis normális módon átélni. Nem voltam képes még ezt, az elemien egyszerű élethelyzetet sem férfiasan verekedve és a helyhez illően durvás¬kod¬va, másfél éven át kiélvezni, hanem az idő teltével egyre félősebbé váltam. Nem tudtam a gyávákból az alattomos agresszivitást kiváltó körülmények között egész¬séges agresszivitással kegyetlenkedve, és persze: ízesen káromkodva élni másfél évig, ahogyan az ott normális lett volna. Csak az első napokban és hetekben űztem sportot abból, hogy a középiskolás kori birkózói emlékeimre és reflexeimre hagyat¬kozva, a román sorstársaimat azonnal a földre döntöttem, mihelyt le bozgoroztak (bozgor = hazátlan románul), vagy elküldtek az anyám örömébe. Ha későn is, de rá kellett jönnöm ugyanis, hogy amikor a román legények engem „mői bozgore-nak” szólíta¬nak, nem föltétlenül gondolnak hazátlannak, és a szegény édesanyám nemi vájatába sem kívánnak vissza ténylegesen, mivel ez náluk mindössze egy társalgási formula. Sőt: később ki derült egyértelműen az is, hogy amikor egy mondatot úgy kezdenek, hogy előbb az anyámba küldenek, náluk ez csak a szemérmes barátkozási szándék többi árnyalatának egyike. Ez viszont már nem segített a hely¬ze¬te¬men, mert az alko¬hol ivásra még nem kaptam rá eléggé és közös italozások hiányában, nem tudtam idejében a rangidős és a másodéves magyar fiúk bizalmába férkőzni. Ezért a saját szakállamra folytatván a végül is fölöslegesen önérzetes verekedősdit, utólag nagyon megjártam, mert az úgymond ártatlanul, de folytonosan bozgorozó-anyádpicsázgató regáti és moldovai sorstársaim, akiket következetesen földhöz vág¬tam, végül beárul¬tak a román másodéveseknél és az öregbakák nemzeti bűn¬szövetsége egy szombat délután elkapott a balkán-vécé előterében és bátor tagjai úgy megvertek, hogy alig vonszoltam el magam az ágyamig.
Az esti sorakozónál a szakaszbeli társaim azt jelentették, hogy beteg vagyok, mivel nem tudtam lábra állni. Soha nem felejtem el, a szolgálatos tisztnek azt az előbb hamu¬szürkévé, majd teljesen üressé vált arcát és szemét, akinek másnap az esetet jelentettem, és aki még csak le sem torkolt, miközben a panaszomat előadtam, ha¬nem egyszerűen hátat fordított és szó nélkül belépett a szolgálatos tisztek szobájába. Sőt: néhány nap múlva valaki mástól szerezvén értesülést a nagy szombati megvere¬té¬sem¬ről, a mérnöki diplomával is rendelkező, fiatal főhadnagy szakasz-parancsnok, harci kiképzés közben, egy ürügyként felhasznált apró tévedésem miatt szó nélkül el kezdett rugódni, majd egyenesen az arcomba vágott néhányszor a kemény, harc-képzett öklével, azt kiabálván, hogy román katonaként és azt követően is, hogy tizenkét hónap múlva leszerelek, ilyet soha ne merjek tenni.
Akkor váltott a legsötétebb korszakába a Ceauşescu-diktatúra, mikor harmincegy évesen karatézni kezdtem. A jóga mellett ebben az időben tiltott volt Romániában a karate is, valamint a többi, spirituális alapon működő harci beavatás. Az edzéseinket és edző táborainkat, ahol a két, titokban kiképzett román nagymester felügyelete alatt, harcolhattunk is, ugyan eltűrték félig behunyt szemel a hivatalos szervek, de arról, hogy hivatalosan is versenyezhessünk, szó sem lehetett. Ráadásul a sikeresnek mondható elindulás és a kezdői évek után bizonyos, a számomra sorozatosan kudarc¬cal végződő fokozati vizsgák közben felmerülő félreértések miatt, amelyeken sorozatosan a rovásomra történő, nem véletlenszerű téves ítélkezéseket véltem fel¬fedezni, ellentmondásossá vált a vezető-mesterrel a viszonyom, és a diktatúra utolsó éveiben örvendtem, hogy az általa rossz néven vett neheztelő gesztusaim okának a tisztázása után visszafogadott az akkor Romániában legnépszerűbbnek számító iskolájába. Ugyanakkor a munkahelyi elfoglaltságaim miatt már a nyári táborokban sem vehettem részt, ahol a félhivatalos harci versengések folytak. A rendszerváltás után viszont kiderült nem csak az, hogy rengeteg, korábban lényegtelennek ítélt, fon¬tos sorsfeladatom maradt érintetlenül, hanem az is, hogy a magánéletem romokban hever és halálos összeomlással fenyeget. Ezért edzésekre is, csak hosszabb-rövidebb szakításokkal járhattam nyolc éven át, amiért harci megmérettetésre is csak ritkán volt alkalmam. Két évre rá, hogy a családi és az anyagi helyzetem stabilizálódott és rendszeresen járhattam karatézni, végre sikeresen letehettem az I. fokú mesteri vizs¬gámat, amit az új vezető edzőm tanácsára, már két éven belül követett a szakág japán vezetője előtt letett mesteri vizsga nyomán a második fokozat sikeres megszerzése is. Eközben kiderült, hogy az átlagnál jobb harci készséggel és tehetséggel rendelkezem. Így harminc évvel a román hadseregben átélt, öntudat-romboló és méltósággyalázó kalandjaim után, amelyek a kiképző és nevelőtisztek minden jó szándéka ellenére, sehogy nem tudtak normális férfivá érlelni, aktívan versenyző karate-mesterré vál¬tam. Ezidőben, minden neheztelés, harag, vagy gyűlölet nélkül, csak úgy, a mulatság kedvéért, két emberrel szerettem volna, egy néptelen utcán, vagy más, kevésbé nyilvános helyen találkozni: Boiciu főhadnaggyal, aki addig minimum vezérezredes lehetett, amennyiben nem hagyta ott a sereget, vagy nem szerelték le a rendszerváltás után, és a későbbi szekus gyóntatómmal, a bikanyakú ezredessel. Kiderült viszont, hogy az utóbbival fizikai találkozó már nem jöhet létre, mivel a hírek szerint az ezredes elvtárs szíve nem bírta követni a politikai változásokat – értsd alatta, hogy semmiképpen nem tudta lenyelni azt, hogy az ő jól bevált kihallgatási módszerei nem feleltek meg az új követel¬mé¬nyek¬nek – és közvetlenül a rendszerváltás után eltávo¬zott az élők sorából. A tagbaszakadt szakaszparancsnokommal való találkozásban évekig reménykedtem, de egy spirituális megvilágosodás után arról is letettem.
Sokat kibír a fiatal: nem kaptam észbe és nem vadultam meg, még ettől a nevelő-tiszti kezeléstől sem annyira (Az alkoholista ütegparancsnokunk szokta hangozatni, hogy a tisztjeink tulajdonképpen az édesapáink helyettesei a seregben.), hogy amint a találékony néger fickók az amerikai filmekben és a vékony dongájú zsidó fiatalok az ugyancsak amerikai regényekben, az engem ekképpen pontra tevő tisztek rangját és funkcióját veszélyeztető politikai balhét kavarjak a megveréseim miatt. És nem lettem hónapokkal később sem, a tejfeles szájú újoncokon bosszút álló, másodéves legény. Magyar és emberi önérzetemben inkább egészen meghasonlottam „amíg ez a szeren¬csét¬len időszak valahogy eltelik”, de továbbra is az anyám és a tanáraim által belém ültetett szemellenzős humanista etika szerint viselkedtem a humanizmus eszméire magasan tojó hadseregben, a felvilágosult polgári kereszténység, illetve a materialista racionalizmus hipokrita eszméinek a győzelmében vakon bízó fiatalemberként, azaz magát béketűrőnek nevező gyáva, alamuszi idiótaként, aki még a leszerelés előtt másfél hónappal is elsírta magát, amikor a látogatóba érkezett anyját meglátta a kaszárnya kapujában. A betegessé váló konfliktuskerülő viselkedé¬sem következtében természetes tehát, hogy minden kaszárnyán belüli hatalmi disznólkodás szenvedő alanyaként, teljesen meghasonlott öntudattal szereltem le huszonegy évesen és az utcákon és a vonatokon is örömükben ordítozó baka-társaimmal ellentétben, könnyez¬ve utaztam haza Istenhidegébe a kárpátok bérces ormai alatti, hajdani magyar-román határon fekvő, hegyivadász alakulatomtól.
Mivel az egyetemes törvények, az egyetemes feketelyuk hatásaival együtt ugyan, de mégis egyértelműen nyilatkoznak meg az ép elméjű kamaszok személyében, és csak jóval később, a tanárok által beléjük vert ketrec-pragmatizmus, illetve a spiritua¬li¬tástól irtózó pedagógia által a lelkükbe ültetett ráció-tévképzetek akadályozzák meg a felnőtteket abban, hogy az egyetemes törvények hatásait életükben és személyük¬ben felismerjék, az én későn érkező, bajuszos fiatalkorom sem állhatott csupa nyo¬morúságból. Az én sorsomban is fellobbant egy üstökösként világító, gyönyörteljes szerelem. Pontosan olyan volt, mint ahogyan az a nagy¬könyvekben le van írva. Ne¬véhez méltóan, a felnőtti személyiségem hajnalhasadásakor ragyogott fel az életem¬ben, és amire a fejem lágya benőtt volna és a pelyhedző szakállú férfi tudatommal szembe mertem volna nézni magammal és a kancsuka-leső Júdási világgal, nyom¬talanul süllyedt el a rezaráti hegyivadász kaszárnya szürke betonkerítése mögött. Csak harminc év multával adatott meg számomra az egységtudatnak, illetve az androgünöszi állapotnak az olyan egyértelmű átélési lehetősége, mint akkoriban, amikor hangosan is ki mertem mondani magamnak azt, hogy: „Én Hajnival egy va¬gyok.” A búcsúlevelet persze, a szellem- és szeretetidegen környezetben, a rideg ka¬szár¬nyában vettem kézhez és annak a világos és határozott értelmét csak huszonnégy év múlva fogadhattam el, akkor, amikor a Laurával szabad elhatározásból kötött frigyünk gyümölcseként az első igazi gyerme¬kem a világra jött. Addig, valahányszor kiderült, hogy „ez sem az igazi”, valahonnan nagyon mélyről előbújt az abszurd képzet, hogy nem baj, mert Hajni úgy is visszatér majd és vele újból átélhetem azt az Egységet, amire egész nyomorúságos kamasz koromban készültem. Csak akkor tud¬tam a szívem legrejtettebb csücskébe is a negyedszázaddal korábban ért vesztesé¬gemről szóló információt teljes mértékben a mélytudatomba befogadni, amikor a Laurából csendben, de gyorsan előbújó, magzatmázas Verácskánkat megláttam a békés augusztus-délutáni napfényben.
Hajni, a következő szavakkal zúdította rá a visszavonhatatlan lélekrácsot a zak¬latott kamaszkorom okkult álmainak a jelesvári színpadára: „Lehet, hogy egy kicsit kábult voltam az elfogyasztott bortól, de most ez nem számít. Ami számít az, hogy ami történt, az visszavonhatatlanul megtörtént és emiatt én már soha nem nézhetek tisztán a szemedbe. A mi életútjaink ezennel véglegesen elválnak egymástól. Kérlek, ne keresd a velem való találkozást, ne próbálj megkeresni, soha ne érdeklődj, és ne gyere utánam.” Éppen nyolc hónapos sorkatona voltam, amikor e hihetetlen sorokat olvastam a légelhárító szakaszom tüzérségi lőszerraktárában. Amikor nyolc év múlva, a majd tíz éven át tartó szerelmem hősnőjének: Dórának az elvesztése gondolatától újra az önpusztítás szakadéka fölött bolyongtam éjszakánként, már úgy éreztem, hogy csak az őrület, vagy a halál szabadíthat meg balsorsomnak eme teljesen irra¬cionális azonosságától. A levél elolvasása után éreztem először azt, hogy nem csak a kaszárnya, de a beton falakon túli „szabad” élet sem más, mint egy misztikus börtön, ahol a sors börtönőreivel szemben teljesen kiszolgáltatott és tehetetlen vagyok, a többi emberrel együtt, akárcsak azokkal a polgári törvényekkel szemben, amelyek ide a kaszárnyába juttattak.
Persze, nem fogadtam meg a nálam négy évvel fiatalabb, de akkor húsz évvel böl¬csebb, tizenhét éves Hajni tanácsát és később kétszer is meglátogattam a megtört szü¬leit, annak reményében, hogy egyszer még belé nézhetek a számomra még évtize¬dekig a legfőbb szellemi valóságot jelentő „engem-néző” szemeibe. Valamilyen rejtett oknál fogva ő többet kellett tudjon tizenhét évesen a sorstörvényekről, mint amit én tudhattam akár harmincöt évesen is. Nem csak véletlenül, mondjuk a szülőfaluja melletti jelentős átszálló vasútállomáson, ahol rengetegszer kényszerültem várakozni egy-egy vonatcsatlakozásra, vagy Erdély valamelyik más, szutykos vasútállomása pe¬ronján, de még a szülei házánál, ahová kétszer is ellátogattam, még ott sem találkoz¬tam vele e végzetes levél kézhezvétele után. Nem találkoztam vele abban a bányász¬város¬ban sem, ahová – a tizenegyedik osztályt félbeszakítva – elköltözött az őt, a végzetes levélben említett házibulin megtermékenyítő férfival, aki végül elvette feleségül. És nem találkoztam Hajnival egyetlen olyan körülmény között sem, amilyenről én még a Laurával való házasságom előtt is képzelegtem. Ismerősöktől viszont hallottam róla és tudom, hogy annak ellenére, hogy mennyi tragédiát élt át, lelkében soha nem sod¬ró¬dott annyira közel, mint én a kétségbeeséshez, vagy az önpusztítási képzetek és kész¬tetések szakadékához. Törékenységében és sorstragédiáiban is sokkal erősebb volt mint én.
Az ő későbbi életdrámáit végül is egy szabad döntést követő önálló határozat: a gyönyörű szerelmünket elpusztító szexuális kalandját követő, csaknem gyermekfejjel hozott, de egyéni „szabad” döntés indította el. Bármi is érte később, tudhatta, vagy legalábbis sejthette azt, hogy az élete drámai eseményeihez ezekkel az egyéni dönté¬seivel ő határozottan hozzájárult, és így, a drámai, vagy tragikus következményeket is vállalnia kell. Én viszont nem szabad akaratomból hagytam őt unatkozni és unal¬má¬ban bulikba menni, hanem alkotmányos törvény kötelezett a 16 hónapig tartó zárt kaszárnyába-vonulásra. De bőven érett férfiként is, csak jóval később kerülhettem oda, hogy a saját felelőtlenkedéseim visszahatásainak a hálójába kerülhessek úgy, hogy a szerzőségemet egyértelműen be is lehessen látni. Hihetetlen, de nála tizenegy évvel idősebben: nyolc évvel az ő végzetes döntése után, kerültem én is, a kábult szexuális támolygásaim következményeképpen egy, az övéhez hasonló élethelyzetbe, amikor becsületes szellemi felelősségvállalás helyett, egy ugyanolyan felületes, látszat szerinti felelősséget vállaltam, mint Hajni valamikor kamasz fejjel. Talán mentsé¬günk¬re szolgál, hogy sem Hajni tizenhét évesen, sem én huszonnyolc évesen, nem tudtunk még semmit a bennünk is, mint mindenkiben egyaránt munkálkodó egyetemes, de jellegében személyes Feketepont végzetes hatalmáról.
A Világteremtés ősi aktusát elindító egyetemes Feketepontnak a teremtés-provo¬káló ősi befolyása alatt áll az egész természeti világ, a fel nem ébredt személyekkel, illetve az emberiség kilencvennyolc százalékával együtt, az őt szolgáló tudósokat és az ellene hadakozó papokat és más moralistákat is beleértve. Ez, az adottól mindig eltérő, mindig más és mindig új állapotra vágyakozás, a kábulat vágyig és az önámítás-vágyig menő, öncélú és izgató élményekre és különleges állapotokra való rejtett sóvárgás, a mindig-másra sóvárgás, ez a Világ-nagy Feketeörvény, az isteni ős¬sóvárgás lenyomata bennünk. A Feketepont az irracionális és öncélú kísértő- mozga¬tó vágy, a határozatlan és indokolatlan másra-vágyás, a határozatlan, de más létezési állapotra, az oka-nincs változásra, az öncélú változat-tapasztalásra vágyás rejtett ős¬ereje mindenben a természetben. Ő a meghatározhatatlan Ős-Istennek, a Taonak, az Ősi Önvalónak a határozatlan másság-vágya, az egyetemes másságra való ködös sóvárgás, a szellemi eszencia-állapot vágya a szubsztancia-állapotba kerülésre. A több¬szörösen beavatott Mózes azt írja Könyvében, hogy mielőtt az Úr Ádámnak megte¬rem¬tette volna Évát, Ádám a Kígyóval élt a paradicsomban. Isten első őseszmélete: az első ősereje és ősideája, az egynemű Paradicsomi állapotban létező ősidea: az Ádám Kadmon is már ezt, a másfajta tapasztalatra, a más megnyilatkozásra, a másság-ízlelésére való csillapíthatatlan őssóvárgást hordozza magában. Ez az örök őskáoszt okozó abszolút feszültség ősi oka, az öncélú más-állapotra való abszolút őssóvárgás, ami ellen az abszolútum is tehetetlen és aminek a hatástalanítása, kiegyenlítése érde¬ké¬ben kénytelen teremteni. Ez az általunk érzékelhetetlen, negatív ősidea-lét, ez az érzé¬keink számára érzékelhetetlen finom feszültség hozza létre, idézi elő az első káosz állapotot az abszolút szubsztanciából, amely őskáosz viszont magát az abszolút lét¬állapotot is fenyegeti és kiváltja belőle az első mentő-teremtő ősideát: a Teremtést. Kiváltja tehát az Abszolútumból a Teremtőt és az abszolút-feszültség fokozása által az Istennek a más állapotban: a kettőben, vagyis a fény és a szeretet ősállapotban való megnyilatkozását.
Ez a másságra való, indokolatlan és határozatlan sóvárgás, a teremtés mozzanatát megelőző veszélyes ősállapot az öncélúan tekergő kígyó-élménynek az én-állapota, amely kiprovokálja a káosz-megszüntető ős teremtést és amely abszolút negatív ős¬erő ugyanakkor benne marad a teremtésben, mivel megszüntethetetlen. Ő a teremtő imagináció létrejöttének az elindító ős-oka. Ez a céltalan és tárgytalan, de elfojtha¬tat¬lan és legyőzhetetlen misztikus, általános és személyes más-sóvárgás bennünk, ez végül is a szexualitás alatti és szexuális vágyak előtti vágyakozás mindig valami és valaki másra, mint ami és aki adott, ami mindegy, hogy mi és ki, csak a megszokott lét¬állapottal ellentétes legyen, és ami lehetőleg velünk (személyünkkel, alaptermé¬sze¬tünkkel, nemünkkel) ellentétes legyen, és aminek az egyik végső következménye az irányíthatatlanul gerjedő szexuális vágyállapot rendkívülisége. Ez, az egyeseknél már gyermekkorban jelentkező és kamaszkorban néha az őrületig felerősödő sötét, ködös és homályos (irracionális), hideg és borzongató, önkéntelen, és végül is alany-, tárgy- és cél-nélküli szexuális sóvárgások és homályos fantazmagóriák elindító ősoka. De ugyanakkor ez minden öncélú és irracionális másállapotra, például a szédült és a kábult állapotra való sóvárgásunknak az ős-oka is. Ez bennünk és kívülünk, a „min¬den szépnek és jónak (stabilnak, világos és egyértelmű érzésnek, állapotnak) az el¬rontó” oka. Jaj azoknak, akik öncélúan visszaéltünk a mindannyiunk tudattalan¬já¬ban lappangó, hidegen-forró vonzerővel és a sóvárgások kielégítése érdekében a másik személy manipulálására, a csábításra: szexuális uralására használtuk fel ezt a bennünk lappangó iszonyú erőt életünk hajnalán. De annak is jaj, aki nem akar róla tudomást szerezni és nem akar tudni arról, hogy az ő szerelmében, a szerelme alanyában is pont annyira természetesen, tehát jogosan van jelen ez az iránytalan másra való vágy és végső soron a szexuális aktus rendkívüliségének az átélési vágyát célzó őssóvárgás, mint őbenne. Nem hiába félünk egymásnak ettől a vonzó és taszító, mindig sötét homályban maradó, kiszámíthatatlan és ellenőrizhetetlen lényétől.
A Feketepont ellenállhatatlan ősereje izgatta bizonyára öntudatlanul a kis¬gyer¬meki képzeletemet. Az ő ősi örvényében kavargó határozatlan érzések és alaktalan formák világa vonzott. A gondolat- és fogalom nélküli mély-sejtelmek vezették, irá¬nyították a misztikus erőtér irányába, ahol ismeretlen, de fojtóan vonzó titkok meg¬ismerési lehetősége kísértett. E fojtóan vonzó, titok-megismerési lehetőség által kivál¬tott kaotikus lelkiállapotban zuhanok vissza néha rémülten a teremtés ős-okához a tudat-küszöbe alá rejtett három éves kori bizonytalan és fojtó emlékek fátylai között. Ebben az öntudatlan és ártatlan gyermeki tapogatózásban jutottam a teremtés ősködéig vissza valamikor a tudatom ébredése előtt.
Ma, számtalan szerelmi-szexuális tapasztalat után, négy egészséges kislány lelki és szel¬lemi épsége fölött őrködő családapaként, már jól tudom, hogy az egyetemes szellem-örvény irracionális félelmekkel vegyes vonzásnak, vallásos, vagy ateista lel¬keinkben egyaránt veszedelmesen kavargó, kísértő-őserejének a szűklátókörű ig¬no¬rálása, vagy annak az erőszakos ellenőrzésére, uralására tett erőfeszítés, nem vezethet csak és csakis a sors-drámák, egyéni és családi tragédiák vég nélküli labirintusába. Hiába, hogy a gyermekkori sérüléseink és a rossz szülői példák ellenére is, fiatal ko¬runk¬ban még, majdnem valamennyien egy harmonikus, szerelmi és élettársi együtt¬értésben megélt, boldog párkapcsolatra vágyunk, mert amennyiben nem ismerjük a bennünk és az élettársunkban egyaránt munkálkodó feketepont jellegét, ma, amikor tudattalan képzeletvilágunkig hatoló hamis boldogság-képzetekkel bombáz reggeltől estig és mindenütt, nem csak a reklámipar, hanem a fekete pont által irányított mű¬vészet is, lehetetlen, hogy felnőtté váló gyermekeink el ne rontsák akár a legszebb és az erkölcsileg legfegyelmezettebb szerelmüket is. És nem feltétlenül szexuális téren!
A belső és a külső örvény-erő zavaró-kényszerítő romboló hatásait nem lehet másképp, csak a megismerés, a felismerés és a beismerés útján feloldani. Mert az abszolút örvénynek bármilyen uralási, vagy elnyomási, ellenőrzési-elfojtási kísérlete, csakúgy, mint a szerelmünk, vagy élettársunk személyében a feketepont jelenlétének a letagadása, vagy annak az el nem tűrése, illetve a jelenléte jogosságának az el nem ismerése, az uralkodási és irányítási vágy túltengéséhez, vagy az ellentétéhez: a vaksi önámításhoz, esetleg a beteges féltékenységhez, a megcsalástól való tudattalan féle¬lem személytelen poklához vezet. A Feketepont hatalmával szemben nincs más gyógyír csak a teljes nyitottság és a teljes őszinteség. A tudatnak az elfogadása, hogy a páromnak épp oly normálisan a természetéhez tartozik a különböző ellentétes nemű személyekkel való, önkéntelen szexuális közösülési vágya, mint az én természetem¬hez. Ha sikerült ezt a „lehetetlent” mégis elfogadni, és ha sikerült az eleve létező, más személyek iránti rejtett szexuális vonzódásokat néven nevezni (a különféle rejtett, titkolt és szégyellt vágyakozásoknak a sokszerű természetét és színezetét a kauzális Feketelyuk számbavételével meghatározni.), már csak az marad hátra, hogy el¬dönt¬sem: a kábulatot, és az ezzel járó folytonos zavartságot-feszültséget vállaljam-e, azt, hogy a kábulat és a szédelgés pusztító örvénye felé akarok-e haladni, vagy az enyém¬mel „egyenjogú” Feketeponttal rendelkező párommal történő, maximális őszintesé¬gen át vezető harmonizálódás és kiegyenlítődés irányába? Ez, az önmagamnak és a szerelmemnek, az élettársamnak feltett kérdésre adandó őszinte és egyenes válasz, és csakis ez fogja meghatározni a szerelmi és az élettársi viszonyom valódiságát, a közös életsorsunk minőségét és az életünk minőségét.
Kezdetben vala tehát a Lilith, és a Lilith Istennél vala, és a Lilith is Isten vala. És Ő provokálá ki az Abszolútumból a kauzális Nagy Bummot és csinálá ez által Teremtő Istent az Abszolútumból. – Igazán jópofák a keresztény teológusok naivnak nevezett kreacionizmusát támadó természettudósok, az ők még naivabb Nagy Bumm nevű kreacionizmusával! A teremtés nem a fizikai világ teremtődésével kezdődik és a teremtés nem egyetlen múltbeli aktus, hanem örökösen létező, állandó teremtési fo¬lya¬mat, amely által az ideális esszenciák spirituális, mentális, asztrális, éteri, majd fizi¬kai eszenciák anyagában – formájában rendre alakot öntenek. Folyamat, amelyben az ember is állandóan részt vesz, ha akarja, ha nem, ha tud róla, ha nem, a benne is létező őssóvárgás és az őssóvárgás által begerjesztett mágikus képzelőereje által. Így érvényesül rajtam keresztül, az én személyem által is, az egyetemes Mágia, vagyis a Te¬remtés törvénye. A Lilith által állandóan felkavart, zavaros, homályos és tisztázat¬lan vágyaim által befolyásolt, önkéntelenül működő, különböző sóvárgások által fel¬korbácsolt képzeletemmel olyan eseményeket: élethelyzeteket és állapotokat idézek elő az életembe, amelyek drámaiak, tragikusak, vagy boldogítóak, amelyekre vágyok, és amelyeket nem szívesen viselek el, sőt: másokra, a sorsra, vagy magam előtt is rejtetten, az Istenre haragudva, csendes nehezteléssel viselek el.
Verácskának az erdőben történt, gyönyörű születése után, amikor először beszél¬tem a havasokban megtartott életmód-táborban részt vevő barátainknak az öröklődő anyai ági spirituális programok létezéséről, önkéntelenül és öntudatlanul megvála¬szol¬tam azt a kérdést, hogy az Isten miért teremtette a világot? – Azért, hogy a Lilith által az Abszolút állapotából kilépő, és ezáltal őskáosszá változó abszolút Lény az abszolút állapotát helyre állítsa, hogy rendbe hozza önmagát, a teremtésen belül felsejlő és ott létrejövő kiegyenlítődési lehetőségek által. Mindez hirtelen pattant ki akkor a tudatomból. Az általam történt kinyilatkoztatás anélkül történt, hogy akkor erre, a teremtési aktus végső és elsődleges kérdésére szándékoztam volna előzőleg megadni a választ. Több évvel később tudtam meg, hogy minderről a nem kanonizált evangéliumok is írnak, és, hogy ezt a teremtés szemléletet a gnosztikusok képviselték a kereszténységen belül, vagyis azok, akiket a hivatalos egyház üldözött és elnémított. A Jézus tanait kanonizáló újfarizeusoknak, a hivatal-építő „felkent” papoknak az emberiséget a mai erkölcsi katasztrófába sodró bűne az öncélú pragmatizmus és a buta materialista koncepciók szerinti életszemléletet. A tudományos pozitivizmust kiprovokáló bűne, hogy tűzzel-vassal üldözték és végül elfojtották az evangéliumi szövegek gnosztikus értelmezését. Ennek köszönhetően nem értette senki, hogy az isten-ösztönünk, a teológiai öntudatunk és minden jóindulatunk, jóakaratunk elle¬nére, miért vagyunk, valamivel és valami módon mindannyian kísérthetők és bűnbe sodorhatók? Ha nem szexuálisan, akkor más élvezet-lehetőséggel, öncélú hatalom¬mal, vagy fanatikus igazságtevéssel. Hogy miért vagyunk egyoldalúan dogmatikusok, vagy gyalázatosan korruptak? Pedig a válasz nagyon egyszerű.
Ha a mindent összezavaró, állandóan a másállapotra, másságra sarkalló, és ez által az élet-párjukat megtaláló személyeknek is a szexuális képzeletét rejtett sóvárgások¬kal zavaró és zaklató Lilithnek a kivédhetetlen hatásához hozzáadjuk az általunk is megnyilvánuló lelki és szellemi erők negatív formáit, világos lesz, hogy miért va¬gyunk „eredendően bűnösök”, azaz korruptak, vagy szamárfanatikusok. Amennyiben a zsákmány elejtéséhez vagy a zsákmányoló egyed félrevezetése közben betanult és generációról generációra öröklődő genetikai programként az utódoknak átadott, reflexszerű megtévesztésre, ámításra, hazudozásra, árulásra, csalásra és végül ön¬csalás¬ra való hajlamainkat, az öncélú szexuális kéjelgésre és erőfeszítés-mentes álla¬po¬tokra: a kényelemre való törekvéseinket, azt öncélúan élvezni, vagyis élvezeti lehetőséget teremteni-vágyunkat, a nyerni és győzni akaró pragmatikus gondol¬kozásunkat, a hamis boldogságra (részleges és zavaros szerelmi együttlétre), a lelki és a fizikai kábu¬lat¬ra: a nikotin, az alkohol és a becsületes kábítószer által okozott szédülésre való sóvárgásunkat, a misztikus, vallásos és irracionális káprá¬zatra, homályos fantáziálásra és érzelmi-szexuális támolygásra való ősi késztetéseinket, mind összeadjuk a hamis felelősségérzetünkkel: az aggodalommal és a termé¬szet¬ellenessé fokozott biztonság¬vágyunkkal, nem kell csodálkozzunk azon, hogy annyi szerencsétlenséget és nyomo¬rú¬ságot előidéző tettet hajtunk végre magunk és egymás ellen, és nem utolsó sorban a természet elemei és lényei ellen! És nem kell csodál¬koznunk azon, hogy a mágikus erejű, de zavaros és kapkodó életképzeletünkkel folyton betegséget és ellentmondó élethelyzeteket materializálunk.
Ahhoz, hogy mindezt belássam, nem kell másra, csak arra gondoljak, hogy a tudat¬talan képzelet-, vágy- és eszmevilágában egy olyan jellegű Lilith-nyomással született személy, mint én, mennyit hazudik napjában magának arról, hogy neki miért kell ezt és amazt megtennie, miközben egyértelmű, hogy tetteit, szavait és gondolatait rejtet¬ten, vagy nyíltan, de mindig a különböző ellentétes nemű személyekhez kapcsolódó szexuális sóvárgása mozgatja önkéntelenül. Ha őt is, akárcsak engem valamikor a más nemű személyekkel való öncélú szexuális egyesülési-egységesülési vágya, vagy éppenséggel a minden emberi hatalom és önkény elleni önkéntelen és öntudatlan gyűlölete mozgatja minden érzésében, tettében és gondolatában…
A másfél évig tartó nemzeti-szocialista sorkatonai élet nevelő hatására nem csak én zavarodtam össze jobban, az addig is szellemileg gyáva és ezért rejtetten agresszív, de jóindulatúan naiv és humanista személyemben, hanem szegény édesanyámnak a naiv képzeletében már tizenöt évvel korábban biztonságosnak berendezett jövőmmel kapcsolatos tervei és ambíciói is szerencsésen megfakultak, majd elszálltak. Így a leszerelésem utáni második sikertelen technikumi felvételi vizsgám után egyre keve¬sebb csalódottsággal, egyfajta csendes beletörődéssel kezdte eltűrni, hogy nem a jövő évi felvételi vizsgára készülök, hanem egyre nyíltabban, egyre több időmet és pénze¬met áldozom rajzolásra az aggodalmaskodó anyai szeme láttára. Ma már tudom, hogy ezt sem nagyvonalúságból, vagy megtört közömbösségétől indíttatva tette, hiszen az efféle meghátrálást a hozzá hasonlatos, a gyermekének bármi áron jót aka¬ró anyatípus számára ismeretlen. Hanem azon megfontolás alapján, miszerint még mindig jobb, ha ilyesmivel töltöm az időmet, mintha velem egyivású cimborák¬kal kocsmába járnék, vagy ha „feslett női személyek” társaságában tölteném a munkanap utáni időmet.
Időközben Matyi bácsinak a szudétanémet árja meggyőződéséből fakadó önhitt¬sége és rátartisága is levitézlett és már csak akkor kapott néha lángra, amikor főnöki funkcióját vesztett nyugdíjas nyomorában, megunva a taknyos családi békét, még két átvészelt szívinfarktussal a háta mögött is, egyre inkább jól berúgott az akkoriban olcsón megvásárolható román konyakból és a volt deszkás ügyfeleitől feketén vásá¬rolt házi szilvapálinkából. Szegény, szudéta-német tudatú székely pátriárka, nem ol¬va¬sott soha keleti bölcseket, és az vitte halálba, amivel ma is a legsikeresebben szédí¬tik a szocialista pártok a választópolgárokat: a jó szociális háló, illetve a magas nyugdíj-bérrel járó, teljes polgári nyugalom. Nem ismervén fel idejében, hogy nem az állam-elvtárs által biztosított magas nyugdíj segítségével fenntartható, természet-ellenes nyugdíjas tétlenség, hanem az önuralom és a hibabelátás gyakorlása által el¬érendő harmónia-készség és magas kiegyenlítődési képesség az igazi célja földi éle¬tünknek, az Oroszlán jegy szülöttjeként, támadott Kos Sárkányfarokkal és Kos Lilithel a horoszkópjában, a rámenős, vállalkozó, szervező és irányító főnöki természetét a jó nyugdíja ellenére sem, és az élete utolsó percében sem tudta bölcs derűvé, belátóan szemlélődő jó kedéllyé: spirituális kiegyenlítődési képességgé alakítani.
A fakitermelő szakembernek tökéletesen megfelelő Matyi bácsinak ugyanis („Ne bántsd a fát, hisz ő is érez, szép gyöngén nyúlj a leveléhez…” – szavaltam én lelkesen a megható képeket őszintén átélve harmadikos koromban a fatelepi kultúrversenyen, a gatter-főnők nevelt fiaként…), nem csak a keleti bölcsességhez és a derűs belátás¬hoz nem volt elég műveltsége, esze és türelme, de még csak a velem való sakkozás¬hoz, német fensőbbrendűségi eszméktől független eszmecserékhez, vagy a békés halászathoz sem. Pedig az utóbbi célból, még aktív főnöki idején vásárolt magának egy horgászni járáshoz tökéletesen megfelelő, háromkerekű motorbiciklit. Annak érdekében, hogy élvezethez jusson: hogy mindig égni vágyó, tüzes élményszomját időnként kielégíthesse, Matyi bácsinak szüksége volt tíznaponként, de minimum két hetenként, egy kiadós konfliktusra. Ezt a lelki táplálékot, a főnöki státuszától meg¬fosztott nyugdíjasként kénytelen volt a mindig a kéznél levő feleségén keresztül el¬érni, vagyis a szegény édesanyám provokálásával magának megszerezni. Mivel a sánta¬ságából eredő deréktáji csigolyakopása, valamint a szenvedélyes cigarettázása követ¬keztében fárasztotta minden két lábon állást, vagy két lábon való közlekedést igénylő fizikai tevékenység, napi egészségtornája többnyire a hitvesi hálószobájukban álló ágyneműtartó láda tetején, vagy a derékmagasságú konyhai hűtőszekrényen való több órás könyöklésekkel egybekötött cigarettázásokat követő szoba-konyha közti közlekedésre szorítkozott. Hogy valami pszichológiailag izgató élményt is vigyen a mindössze a szobából a konyhába és a konyhából a szobába való közlekedések által megszakított könyöklő cigarettázásba, azt a sportot találta ki magának, hogy amikor épp a hűtőszekrényen könyökölve, a konyhában cigarettázgatott és konyakot vagy szilvapálinkát ivott, a sütő-főző, vagy mosogató édesanyámat oktatta a háziasszonyi teendők tökéletes elvégzési lehetőségének a különböző módozataira.
Szegény édesanyám rendszerint csak másfél-kétórás hősiesen titkolt belső hábor¬gás és rejtett gyűlölködés után eresztette ki fojtott indulattól remegő hangon az ártatlan skorpiói megjegyzéseit. Ezek után, már csak a Matyi bácsi által elfogyasztott pálinka mennyiségétől és minőségétől függött, hogy az elkerülhetetlen konfliktus, a családfej által kiadott vad és szenvedélyes hangkitörésekkel egybekötött tettlegesség-kísérlettel fejeződik-e be – amelyeket nekem sikerült rendszerint lesrófolni még kísérleti fázisuk¬ban –, vagy Matyi bácsinak a hálószobába való sértett, ám méltóságteljes elbicegésé¬vel. Miután bőven elegem lett e menetrend szerinti házi cirkuszokból, és mivel előbb csak finoman szorongani, majd nyíltan is félni kezdtem amiatt, hogy az unatkozó Matyi bácsi épp olyankor robbant ki egy konfliktust amikor nem vagyok otthon és nemes indulatában tényleg agyon üti az anyámat, nagy későn: huszonnégy éves koromban, végre kiszabadult az addig mindössze nyomorultan és rejtetten vacogó férfi is belőlem. Már nem semlegesnek lenni igyekvő, gyáva-humánus békéltetőként, hanem az anyja testi épségéért és életéért is aggódó fiatalemberként tehát, újra részt vettem egy ilyen idillikus családi jelenetben. A félelemtől remegve, de mégis paran¬csoló hangon rászóltam Matyi bácsira, hogy tegye le a kezében levő konyakos üveget, amit éppen készült szegény édesanyámhoz vágni. Ez a nem várt fordulat. Matyi bácsit előbb csak kihozta sodrából, majd annyira letörte a hálátlan szembefordulásom, hogy a tizennyolc éven át az anyámmal együtt szerzett bútoroktól teljesen kiürítve a há¬zun¬kat, nagy magabiztosan elköltözött a legkisebbik fiához és elindította az édes¬anyámtól való különválás polgári perét.
Ez a lépése végül végzetesnek bizonyult a számára, mert az így átélt izgalmak által a harmadik, majd a negyedik szívinfarktusát és ezáltal a fizikai halálát is hamarosan beidézte. Annak a napnak a délutánján halt meg negyedik szívrohamában, amelyen ahelyett, hogy a bíróságon aratott győzelmét ünnepelte volna, lelkileg teljesen össze¬omlott. A keményen megfizetett és a város legjobb válási és osztozkodási szak¬tekintélyének számító, sima modorú és nyugatnémet svádájú ügyvédje fölé¬nyesen végignyerte a vagyonelosztási perlekedést az édesanyám, kicsinyességével és apró¬lékosságával még a bírót is a béketűréséből több alkalommal kihozó ügyvédjével szemben. Mindazonáltal, a perlekedést lezáró, utolsó bírósági tárgyalás után, amelyen a Matyi bácsinak az édesanyámmal kötött áldatlan házassága hivatalos felbontását kimondták, a büszke német árja férfi, a folyosón oda bicegett édesanyámhoz egy vastag köteg száz lejest lobogtatva a kezében és könyörögve kérte anyámat, hogy bocsásson meg neki, ő az összes perköltséget kifizeti, még nem késő, vonjanak vissza mindent. A bosszúéhes Skorpió csillagzata alatt született szegény édesanyám, akit a válóperi tárgyalások során következetesen cirkuszhercegnőnek nevezett a maga tyúk-pereire váró, többnyire cigányokból álló, bírósági közönség előtt Matyi bácsinak az anyámnál tíz évvel fiatalabb lánya, nem nyilatkozott egyértelműen arról, hogy mit válaszolt a gyermekkoromat és fél ifjúságomat rettegésben tartó, büszke fajvédő hős¬nek. Anyám alattomos döféseit ismerve nem mondhatott valami felszínesen kitérő, udvarias formulát. Tény, hogy az ítéletet követő harmadik héten, Matyi bácsi, fel¬tehetőleg nem kellemesnek mondható lelki és fizikai élmények következtében beálló negyedik szívinfarktusát már nem élte túl, és árja lelke időnap előtt elköltözött a gyermekeiket kényeztető kispolgári székely asszonyok kishitűsége és ostobasága által nem háborgatott, szudétanémet egekbe.
Amennyiben hihetünk a túlvilág dolgait, valamint a túlvilág és az e-világ közötti kapcsolatok minőségét értelmező vallási misztikusoknak, szegény Matyi bácsi nem emelkedhetett valami magas régiókba odaát sem, mert halálában ugyan némileg szelí¬debben, de gyermekkori emlékeimben vészterhesen fölém tornyosuló fenyegető alakja, húsz évvel a tragikus átköltözése után is kísértett az én álmaimban is, nem csak a lelki erejét igénybe vevő élettapasztalatokat és a tisztázó konfliktusokat folyto¬nosan kerülni szándékozó édesanyám álmaiban. De ugyanúgy kísértenek a román hadseregben szerzett élmények is, és a Matyi bácsival való álom-találkozásaim már nem is annyira kellemetlenek, mind azok az álmok, amelyekben valami kiigazít¬ha¬tatlan hivatali tévedés folytán, újra behívnak a tábornokaitól az utolsó raktárnokáig korrupt és hipokrita, román kommunista hadseregbe másodszor is, kopasz szoldát prosztnak, vagyis bunkó sorkatonának. – Ne magyarázza nekem az álmok termé¬sze¬tét és eredetét száraz pszichológiával és tudományos elmetannal senki. Ma éjszaka álmodtam azt éppen, hogy szegény édesanyám, akit előzőleg jól megszidtam vala¬miért, egy fémkarkötős órát ajándékoz nekem, amit el akarok utasítani, mivel nekem már van egy ilyen órám. Reggel azon gondolkoztam, hogy vajon nekem járt-e le az időm, vagy neki, majd a terep-kerékpárommal elindultam nadálytő krémet vásárolni a közeli falu gyógyszertárából. Ezt a regényt ugyanis, egy Erdőszentmihályi barátom¬nak a Kunszegi tó partjának az északi dombján épített hétvégi házában írom. Itt nem létezik sem üzlet, sem gyógyszertár. A dombról való ereszkedés közben egy gödör előtt túl hirtelen húztam be mindkét kéziféket és abban a pillanatban, amikor az álta¬lam szamár módra lemerevített kerékpár első kereke elérte a gödröt, keresztül¬repül¬tem az előrebukó gép kormányán és az éveken át reflexszé vált, féloldalas bukó¬esés¬sel, sérülésmentesen landoltam a földön. A földbe csapódó kormány, a korábbival ellentétes görbületet vett fel, amitől a fékkarok és a sebességváltó billentyűk mozdít¬hatatlanul – tehát használhatatlanul – egymásra szorultak. A helyéről kiugró lámpa a földön hevert a karórámmal együtt, amelynek elszakadt a fémkarkötője.
Persze, hogy nyomban eszembe jutott az éjszakai álmom. Misztikus tanoknak a derekát nehezen beadó, nyakas értelmiségi múltammal csak akkor fogadtam el teljes mértékben az anyagi valóságon túli szellemvilág létezését, amikor egy májusi péntek éjszakán azt álmodtam, hogy egy szerpentinező, ügyes kis autóból csodálom a Békás patak által vágott sziklaszoros képzeletserkentő szikláit. Másnap, bejelentetlenül meg¬jelent az ajtóm előtt egy magyarországi barátomból és három tanítványából álló tár¬sa¬ság azzal, hogy amennyiben nincs fontos programom, zsúfolódjak be a lakásom előtt parkoló kisautójukba, mert velem együtt szeretnének elmenni a Gyilkostóhoz és a Békási szorosba. A szerpentineken kanyargó autóban jöttem rá, hogy ez nem dézsá¬vű, hanem az álmomban hosszan és világosan látott képek anyagi megelevenedése. Ezt követően már nem ellenkeztem azzal, hogy az álmok egyfajta lágy kapcsolatot jelentenek egy olyan világgal, amit még nem ismerek, de amelynek a nagy részét még életemben megismerhetem, és amely világban talán több magyarázatot és irány¬jelzést találok életem okára és sorsom értelmére, mint az addig hibásan szelleminek nevezett, intellektuális elméletekben.
Nem csak Matyi bácsi és nem csak a szürke kaszárnya védő falain belül és a kommunista hadsereg által ehhez szabadkezet biztosított kegyetlen katonatisztek, al¬tisztek és káplárok jelennek meg az álmaimban, hanem az idejekorán meghalt első számú és talán egyetlen gyermekkori testvér-társam is, Robi jó-barátom, akivel az együtt töltött napok és órák az egyedüli idillikus emlék-foltjait képezik zavaros gyermek¬koromnak. De megjelenik sokszor a közülünk a lehető legszebben: termé¬szeti vég¬elgyengülésben, tiszta lélekkel és látható-derűsen távozó, lómániás nagy¬apám is, aki az „irigylésre méltó” szép halálával, számomra majdhogynem spirituális tanító¬mester¬ré magasztosult. A román nemzeti-szocialista diktatúra utolsó évében Magyarországra távozó és ott, a később kivitt családjával együtt letelepedett Robival soha nem álmo¬dtam korábban, hiszen felnőtt korunkban már nem volt nagy jelentősége a barát¬sá¬gunknak, és már a külföldre távozása előtt is, mindössze félévenként, ha találkoztunk egy-egy közeli rokon, vagy közös ismerős temetésén, esetleg házasságkötési vagy ke¬resztelői ünnepen. De miután a sok, többé-kevésbé titokban elfogyasztott alko¬hol¬tól kifáradt a szíve és ő Matyi bácsinál is sokkal korábban kiszédült az életből, egyre több¬ször megjelenik az álmaimban. Álmatlan éjszakáimon sokat töprengek azon, hogy vajon mit is akarnak tőlem ezek az elhibázott életű, korán távozott személyek lelkei?
Ami Matyi bácsit és anyámat illeti, az igazság végül is az, hogy az édesanyját féltő, jófiúi beavatkozásomig, a felnőtti sorsom eme két alkimistája: Matyi bácsi és szegény édesanyám, ha ellentétesen is, de egészen jól, mondhatni, arányosan kiegészítették egymást. Ha hinnék a misztikus fantazmagóriákban azt is mondhatnám, hogy duális lelkek voltak. A szomorú csak az, hogy mindketten igen komolyan: az egyik ellent¬mondást nem tűrő pragmatikus-erőszakosan, a másik neheztelő-szentimentálisan, és ezért mindketten tragikusan értelmezték az életük dolgait és ítélték meg egymás személyét. Végül is, annak kellett távoznia a családi háromszögből, aki gyengébb volt élet-szellemében, akinek károsabb volt az ittléte és hamisabb a személyi tudata. Annak tehát, akinek valami családi ok folytán, egy olyan rögeszme került a személyi kép¬zeletébe, amitől a világos sors-figyelmeztetések ellenére sem tudott megszaba¬dul¬ni, és amely miatt egy személytelen képzet alakult a tudatában saját magáról, és amely személytelen képzet zavarta őt az élet dolgainak helyes értelmezésében. E személy¬te¬len csoportszellemhez kapcsolódó rögeszme miatt becsapta saját lelkét a kiváltságos német-tudatával, és persze a főnöki, és a kizárólag parancsolni képes családfenntartói tudatával, mivel nem volt elég humorérzéke ahhoz, hogy ráérezzen az anyagi valóság múlandóságára, valamint a múlandó természeti létünk tényleges értelmére.
De igazságtalan lennék Matyi bácsi patriarchális rend-tudatával és zsákmányolói, főnöki szellemiségével szemben, ha azzal a benyomással búcsúznék el tőle, hogy semmiben sem hatott reám pozitívan, hogy nem vettem át tőle és nem hasznosí¬tot¬tam a nevelési módszeréből, és ha szélsőségesen és fanatikusan is, de legalább férfias élet-látásából semmit. És, hogy emberi magatartásában, nevelőapai szigorúságában csupa kivetnivalót találnék utólag. Több gyermekes apaként, a Matyi bácsi józan hét¬köz¬napjaiban végül is helyesen alkalmazott, úri kényeskedésnek, indulatos hiszté¬riá¬nak – szeszélyeskedésnek, figyelmetlenségnek helyt nem adó, rend- és rendszeres¬ség-igénye, a szigorú, de hosszú távon annál hasznosabbnak bizonyuló férfias nevelési törekvései is, amelyeket oly terhesnek érzékeltem valamikor, a segítségemre – és általam, a különböző egyéni vágyakkal és a „jóról” alkotott sajátos képzetekkel rendelkező női személyekből álló családom segítségére! – válnak. A négy kislányom, Verácskával, az élen, azért közkedvelt, mert a Matyi bácsinak a kényeskedéseimet nem tűrő, és mun¬kára, helyzetmegoldás-keresésre szoktató nevelése pozitív hatását észlelvén maga¬mon, lány létük ellenére sem hagyom, hogy szeszélyesek, kényeskedők, könnyelműek, felü¬letesek, önzőek és felelőtlenek legyenek. Nem engedem, hogy nehéz helyzetekben, vagy a játék-balesetek közben megeső sebesülések miatt hisztériázzanak, vagy tiszte¬let¬lenül beszéljenek akár egymással, akár a felnőttekkel, mint ahogy Matyi bácsi sem tűrt meg ilyesmit kölyök koromban részemről. Az egyetemes sors-szellemiség egyik legbölcsebb megnyilvánulásának viszont mégis azt találom, hogy a halál árnyas vidé¬ke kapujáig engem elsőször eljuttató Elemérnek a legkisebbik fiával (Volt mosto¬ha-unoka¬öcsémmel tehát), aki a gyermek és kamaszkorom idején még csak meg sem született – és aki még abban az időben is, amikor Matyi bácsi, kiürítvén a házunkat, végre elköltözött a kisebbik fiához, még alig tudott beszélni – de aki, nem csak, hogy az apja becenevét viseli, hanem fizikailag a megszólalásig hasonlít reá, barátságban állok.
A kemény munkára-nevelésnek sajnos csak részben vehettem hasznát, mivel azt a jellegzetesen főnöki tulajdonságát, ami az általa belém nevelt munkakészséget, szer¬szám-használati képességemet eredményessé tehette volna, soha nem tudtam elsajátítani. Akaratom és szándékom ellenére, és minden ide vonatkozó, „normális természetűvé” alakításomat célzó törekvés és tudományos terápia ellenére, kamaszkorom óta ren¬geteg időt töltök töprengéssel lefekvés után az éjszakai pihenések helyett. Ezért soha nem válhattam képessé huzamos ideig kipihenten ébredni reggelenként, ami által valamikor is, ambíciós irányítója, vagy legalább serény és megbecsült méhecskéje, hangyácskája, ganajtúrója, bocsánat: építője legyek, akár a tervgazdálkodóan erő¬szakos, ország-építő és lélekromboló szocialista rendszernek, akár a demokratikusan természet- és lélekszennyező, sőt: őrült kegyetlenséggel természetromboló, „felszaba¬dult” keleti kapitalista világnak. Gyűjteni és vásárolni tehát, a kerékpáraimon, a számítógépeimen, a lakásomon, majd a családom lakásává vált tömbházrészen kívül nem gyűjtöttem és nem vásároltam semmi jelentőset az eltelt három évtized folya¬mán. A már gyermekkoromban megrongálódott, majd érett felnőtt koromban majd¬nem teljesen megomlott egészségemet viszont úgy helyre építettem, hogy mindössze civilizációs kényszerből fizetem az egészségbiztosítást, vagyis azért, hogy a szabad vállalkozói engedélyemet megtarthassam. Matyi bácsi munkára nevelése tehát, csak annyi hasznot hozott, hogy amennyiben sikerül időnként egy-egy éjszakát átaludni, nem ijedek meg, és gondol¬kodás nélkül megfogom az olyan kézi dolog végét is, ami nem áll kap¬csolatban a sokat keresett hivatásommal, amennyiben nem természet¬romboló, vagy természet¬szennyező tevékenységről van szó. Ez utóbbit nagy oda¬adással és csaknem egymást kézen fogva, testvéri együttértésben művelik Erdélyben mostanában románok, magyarok és cigányok egyaránt, akárcsak az egykori propa¬ganda versben. (Hegyek között munkásvonat kanyarog, benne ülnek kézen fogva románok és magyarok.) Én viszont ezt messze elkerülöm és egyáltalán nem érzem magam bűnösnek e „munkakerülő” alapállásom miatt.
Vidám belátónak lenni viszont, vagyis az apró hibáimat is felismerni és tévedései¬met, ha lehetséges, idejében leleplezni és beismerni, mind az éjszakai töprengések alatt, mind a velem történt, regényes események súlya alatt, kiválóan megtanultam. És ami mindennél fontosabb: megtanultam a feleségemmel és gyermekeimmel, bará¬taimmal, és ha egyedül vagyok, akkor magamban, saját kis rögeszméimen, a néha most is működő helyzet-felismerési képtelenségből adódó abszurd helyzetek fölötti méltatlankodási reflexeimen szívből hahotázni. És ezt sem Matyi bácsi, sem az alkohol okozta szívelégtelenségben elhunyt Robi barátom nem tanulta meg soha. Sőt: a némi humorérzékkel mégiscsak rendelkező szegény édesanyám is, kénytelen-kelletlen, de végül megtanult tőlem, és a négy unokát szülő, de biztatásomra az anyósának semmit el nem néző, előle semmit el nem hallgató menyétől: Laurától hahotázni az öreges együgyűségein. Így megtanult végül elengedni és kiengedni, és a szemeit ellepő hályog¬rétegek ellenére, viszonylag egészségessé vált öreg korára, annak ellenére, hogy már gyermekkorától és egész életében, rögeszmésen keresve az élet kényelmes oldalát, a nehézség- és konfliktusmentes megoldásokat, folytonosan perelt a lelke mélyén valakivel, vagy valamivel, aminek következtében, állandóan betegeskedett.
Béla apám, akit úgy ott hagytam, mint szent Pál az oláhokat, nem adta jelét an¬nak, hogy emiatt különösebben kétségbeesne. Nyolcadikos koromban meglátogatott az újdonsült szép hangú, jól érett feleségével, akivel, úgymond közösen hoztak ne¬kem ajándékba egy szép téli kabátot, és akivel látszólag nagyon jóban voltak akkor, hiszen a hölgy nem csak muzikális volt, hanem családi öröksége révén, aránylag pénzes is. Az apámnál töltött négy hét alatt megismert apai ági rokonaimat, akiket a hadseregből való leszerelésem előtt két héttel felkerestem, annak érdekében, hogy vezessenek rá a katonáskodásom közben nekem bár egy levelező lapot sem postázó apám lehetséges tartózkodási helyének nyomára, azt állították, hogy miután a kántor feleségével dalolgatva felélték a hölgy családi örökségét, Őket idézem: „Béla ango¬lo¬san eltűnt a boldog családi fészekből és azóta mi sem láttuk, csak közös ismerősöktől halottuk, hogy itt, vagy amott látták őt egy-egy, korban inkább hozzád illő fiatalokból álló asztaltársaságban.” És csakugyan, később fel is keresett egy velem egyivású, nagyszájú költő, azzal, hogy apámnak a jó barátja. Apám e hírhedten tékozló életet folytató, bohém és nővadász barátjának az ismeretsége viszont nem hozta vissza az apámat az életembe, hanem mindössze annyi következménnyel járt, hogy két évvel később, e költő miatt is faggattak órákig a szekusok, és öt évvel később ő telefonált rám, hogy menjek le Erdőszentmihályra, mert az apám meghalt, és mivel én vagyok az egyedüli közeli hozzátartozója, csak nekem adhatják ki a kórházból a holttestét. Így, az időközben fél-barátaimmá vált apám barátai anyagi segítségével, nemcsak hi¬va¬¬talosan, hanem végül főszereplőként is, nekem kellett eltemetnem az apámat, aki hᬬrom éves koromtól nem gondozott és nem is nevelt, pedig nagyon szerettem volna.
Ami engem illet, „szüleimnek”, a Matyi bácsi szájbavágását követő elválása után „egyedüli férfinek” maradván a házban, illett volna ennek megfelelően is viselkedni, de a Matyi bácsi szudéta-német férfiassága akkoriban semmiképpen nem számítha¬tott arra, hogy lehetséges modellként, akárcsak számba is vegyem. A lómániás nagy¬apám viszont hiába halt meg szépen, mert én csak jóval hatvan éves kora után, öreg nyugdíjasként ismerhettem őt egyrészt, másrészt az anyám, az ő, és az emlékeiben utolérhetetlen szentként élő, édesanyja „nehéz sorsáért” a vak sors mellett mindenki mást hibáztató skorpiói észjárásával, ha nem is nyilvánosan, de az apját tette meg fele¬lőssé a nagyanyám – Az ő szent édesanyja! – korai halála miatt és ezzel, az édesapám mellett, „az öreget” is kilőtte az általam komolyan vehető férfiak sorából. E két idős férfin kívül csak a „nevelő tisztjeimmel” kerültem huzamosabb kapcsolatba addig, akikhez eszem ágába se jutott hasonlítani. A férfi magatartás mikéntjének kér¬dé¬sét tehát jobbnak láttam elhalasztani és egyelőre a festészeti egyetem soron követ¬ke¬ző felvételi vizsgájára való felkészülésre összpontosítottam. Emellett, a régóta terve¬zett, első egyéni kiállításom megszervezése is napirenden volt már, de főként a Hajni utá¬ni, másodikként is, „veszélyesen erős”, de koránt sem olyan egyértelmű egység¬élményt nyújtó szerelmemmel, az istennői Dórával való egyenesbe jutásom is égetővé vált.
És mindezt, azzal a gyermek- és fiatalkori tapasztalatokon alapuló tévképzetekből álló életszemlélettel akartam elvégezni, hogy a nők, általában mind ártatlanok és a számtalan bajt, a belső békéjüket nem találó, folyton részegeskedő és cirkuszoló férfiak idézik elő. És azzal a hittel a tudattalan képzeletvilágomban, hogy amennyiben nem vádolnák és sértegetnék egymást fölöslegesen, ha nem hazudoznának és nem vezetnék egymást félre, mintegy beteges népi szokásból az emberek, hanem min¬denki igyekezne józanul a saját dolgát értelmesen és komolyan, de minden túlkapás és fölös ambíció nélkül elvégezni, egészen könnyen boldogak lehetnének. Ilyen, az élet jellegéről alkotott hamis valóság-képzetekkel a lelkemben elkerül¬he¬tet¬lenül el kellett buknom. Te nem így képzelted, kedves olvasó?

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/

A Táltos Bolond (regény)

3 fejezet.
________________________________________
Ikarusz és Dóra. A szent hivatal megjelenése

--------------------------------------------------------------------
Gondolom, ezt az Ikaruszt sem nagyon értitek, amely félszárnyával a szemét¬kuká¬hoz ragadt. Vajon azt a másikat, amelyet már fél éve hordok magamban, de eddig csak vázlatokban kíséreltem meg lerajzolni, megértenétek-e? Megértenétek-e, hogy Ikarusz, aki számotokra a nagy fényretörés szimbóluma, nem más, mint egy az apjá¬ból és a hazug felnőttek világából kiábrándult fiú? Ott kuksol a nagyokos, spekuláló apja által elkészített labirintus közepén, és szánalommal kevert, megvető érzésekkel figyeli a feltaláló-művész apját, a zseniális Dedaluszt, amint az, a saját zseniális esze által eltervezett labirintusból való szökési eszközöket, a mesterséges szárnyakat csi¬szol¬gatja. Ikaruszom eltökélte már, hogy amennyiben repülni lehetne azzal az emberhez sehogysem illő tákolmánnyal, ő, Ikarusz, nem fog leszállni a legközelebbi szigeten, hanem olyan magasra fog felrepülni majd, hogy a nap megolvaszthassa a viasz-szár¬nyakat és ő, az ember által mesterségesen elérhető, legnagyobb magasságból zuhan¬jon a tengerbe. Miért is szállna le? Hogy azután, a zseniális apjához hasonlóan speku¬lálja, ügyeskedje, intrikázza, taktikázza, stratégiázza végig az egész kurva életet, hajlongva és hajbókolva egyik türánosztól a másik hatalmi őrültig, egyik jótékonykodó párt¬fogótól a másik arrogáns mecénásig? Nagyon jól látja ez az értelmiségi gyerek, hogy a Dedalusz és a hozzá hasonló művészek, legzseniálisabb találmányai is csak arra szol¬gál¬nak, hogy azok segítségével valamelyik koronás vagy koronátlan zsarnok újabb csatákat és még nagyobb hatalmat nyerjen. Hogy más népeket és a sajátját leigázza és félelemben tartsa. És azt is jól látja a zseni-csemete, hogy az apja találmányai és mű¬vészi alkotásai egyáltalán nem teszik boldogabbá, egészségesebbé, őszintébbé, közvet¬lenebbé és normálisabbá az embereket, hanem csak a birtokosi tudatukat, a birtoklási vágyukat növeli meg, amitől még önérzetesebbé, becsvágyóbbá, kegyetlenebbé, zár¬kózottabbá és ingerelhetőbbé válik a legártatlanabb személy is. Hát Ikarusz nem fog ezek között, az apja tehetsége által elszédített, zavaros tudatú és megromlott egész¬ségű emberek között szökdösgetni egyik napsütött görög szigetről a másikra, hogy Dedáluszhoz hasonlóan, rendelésre vagy parancsszóra alkotgasson leleménye¬sebb¬nél leleményesebb, az élet könnyítését és az élet rombolását egyaránt szolgáló hasznos és érdekes eszközöket.
Vajon fel tudjátok-e fogni Ikaruszt kiábrándult művész-értelmiségi, pardon: ki¬ábrán¬dult Dedalusz-gyerekként, aki nagyon is tudatosan és jól megfontoltan, direkt nem akarja megfogadni apjának a magas repülésről szóló tanításait, tanácsait? Gondolom, nehéz lesz ezt lenyelnetek a sok öncélú kritikával lemérgezett spekuláns agyatokkal, esztéta és nagyokos báránykáim. Mert Ikarusz számotokra maga a stan¬dard mitológiai hérosz, vagyis az idióta hős, az öncélú és elvont fényretörés géniusza, akire repülés – bocsánat: „szárnyalás” – közben rájön a fényberepülés pátoszának hepp¬je, aminek végül az áldozatává válik, és akit mindezért csodálni kell és rend¬kívülivé tenni, mint a szenteket, de komolyan venni és személyesen követni példáját, azt soha! Ő számotokra a megkettyent szabadságvágy szimbóluma, akinek a szabad¬ságőrületét ilyen szépen elvonatkoztatva még tisztelitek is, és elmagyarázzátok e rend¬kívüli szabadságvágy értelmét a gyermekeknek az iskolában, de azt úgy vala¬hogy, hogy a matematika, a fizika, a vegytan, a gazdaságtan, a polgári erkölcs és a társadalom-tanokkal szemben a gyermekek azt mégse vegyék egészen komolyan.
Szóval kíváncsi vagyok, miként nyelitek le majd azt a képet, amelyen Ikarusz nem az absztrakt fényretörés tökös és klasszikus géniuszaként jelentkezik, hanem a tisztánlátásból eredő krízis utáni kiábrándultság és a menekülés szimbólumaként? Csak az a baj, hogy fogalmam sincs még arról, hogy mindezt miként tudom lerajzolni és ábrázolni egyetlen kép segítségével. Valami grafikus kompozíció, rajzsorozat tizen¬két jelenetben, mint a golgota stációi? Majd meglátjuk... Mindenesetre most már lá¬tom, megérte, hogy ennyit dolgoztam az utóbbi hónapokban, években. A kiállításra meglepően sokan eljöttek. Csak tudnám, hogy igazán megértik-e a képeket!
De miért nem jött még Dóra? Persze azért, hogy nehogy teljes legyen az örömöm. Hogy ne kelljen szembenéznie velem, amikor a tetszésnyilvánítások után egyértel¬mű¬vé válik, hogy igazam volt. Igazam volt, amiért minden kétsége és kételye ellenére biz¬tos voltam, hogy igenis jók azok a képek, amelyeket festek. Azért nem jön, hogy ne kelljen nyíltan beismernie előttem azt, amit egész idő alatt minduntalanul kétségbe¬vont: van, igenis van jogom és erkölcsi alapom, mindenféle diplomák és hivatalos el¬ismervények hiányában is hinni abban, hogy én jó festőművész vagyok, és igenis értékes grafikákat készítek. Hogy mindaz, amit csinálok, nem önhittségből eredő illúziókergetés, hanem igenis: műalkotás. De az ő ittléte, vagyis a hiánya most nem ezért érdekel engem. Nem igazságomban és igazoltságomban akarok győzedelmes¬ked¬ni fölötte, hanem a siker miatti örömömben szeretnék osztozni vele. Így, hogy nem láthatom azt, hogy ő is örvend, értéktelen számomra az egész kiállítás sikere. Pedig mindez itt, ebben a „múló pillanatban” nem más, mint a három éves gyöt¬rő¬désemnek az eredménye. Annak a gyötrődésnek, amiben azóta élek, amióta őt meg¬ismertem. Addig mindössze kísérlet, játék volt az egész festegetés, rajzolás. Amióta Dórát meg¬ismertem, mintha csak azért festenék, hogy őt meggyőzzem vele. Ha tudná, hogy mennyire fontos nekem az ő személye, rendkívüli nőiessége, a meleg, „nagyos” mo¬so¬lya, átható és mintha mindenen felülemelkedni tudó, mély tekintete és persze: mennyire fontos lenne az ő elismerése! Ha mindezt tudná, bizonyára eljönne időben a megnyitóra.
Vagy pontosan azért nem jön el, mert mindezt tudja?
Vajon ő is olyan ostobán taktikázna, mint a Dedalusz-féle zseniális feltalálók harcgépei, munkakönnyítő és terméshozam-növelő találmányai által összezavart egész emberiség? – Na ez az, amit soha nem fogok megtudni, festhetek akár Salvador Dalinál is izgalmasabb képeket! És soha nem tudhatom meg azt sem, hogy mit gondol ő például most, ebben a percben, amikor tudatosan időzik: vagy szánt szándékkal, vagy, amit kevésbé hiszek: csak felelőtlenségből, valahol máshol, mind ahol most én vagyok. Talán a fésülködő tükre előtt ül és önmagát nézi ahelyett, hogy itt lenne velem, miközben én feszülten, már-már tragikusan várom azt, hogy ő itt megjelenjen. Nem fogom soha megtudni azt, lehetek akármilyen nagy festőművész, filozófus, léleklátó pszichológus, hogy Dórának e késésében mennyi a kiszámított érvágási szándék, az általa örökösen kárhoztatott „önhitem”-en, gőgömön, hiúságomon, az önbecslésemen és meggyőződésemen, és mennyi annak a tudatos nem-vállalása, hogy ő most, ezekben a percekben éppen mellettem legyen? Mennyi a lázongó ifjú mű¬vészek világával szembeni óvatos tartózkodás, és mennyi a néha türelmetlen, in¬dulatos, szenvedélyes, könnyen sebezhető, provokálható és ezáltal sodrából könnyen kihozható, de szerinte mégis „nagyokos” és öntelt személyiségemnek a nyilvánosság előtti nem-vállalása?
A fene egye meg ezt az egész kisvárosi kékharisnyás, női büszkeségét! De csak engem esz... Most a képeket is együtt látva, megérthetné, hogy a hivatott-hivatalos festők képei előtt, azoknak hibáit és közhelyesen szegényes, jelentéktelen témakörét látva, miért és milyen alapon elégedetlenkedem! Hányszor kellett lenyelnem a „családi béke” kedvéért a fárasztó tekintélytiszteletéből jövő szemrehányásait:
– Hogyan merészeled egy elismert és befutott festő képéről azt állítani, hogy az rossz, és ugyanakkor a te raktáron tartott képeidről azt, hogy jók?
– De hát itt most nem az én képeim minőségéről van szó, hanem arról, hogy ez a kép itt, aminek Anyaság a címe, nem mond semmi újat és ugyanakkor semmi olyan örökérvényű lényegeset az anyaságról, ami megrendítene például ahhoz viszonyítva, hogy hány féle ábrázolását láthattunk mostanáig csak e kiállításon is, ugyanennek a témának. Nem érzem ezt a képet semmivel sem egyetemesebbnek, sem tragiku¬sabb¬nak az előbbi hét ábrázolásnál, és a képen szereplő figurák, azaz személyek elrajzolt¬sága sem indokolt ebben az ábrázolási kontextusban, vagyis ebben a motívum-rendszer¬ben.
– Ádám, nem látod, hogy most te is csak azt teszed, mint az általad kárhoztatott kritikusok: különleges szavakat használsz igazad bizonyításának és fenntartásának ér¬de¬kében, miközben te semmivel sem tudod bizonyítani, hogy jobbat tudsz ennél csi¬nál¬ni, mindaddig ameddig mások el nem ismerik, hogy valóban értékes-e az, amit csinálsz és mindaddig, amíg mindezek alapján nincs egy megfelelő képesítésed, vagyis el¬isme¬ré¬sed mindahhoz, amivel foglalkozol. Várd meg azt, hogy mások is, akik ehhez értenek, mert ezzel foglakoznak profi szinten, elismerjék a munkáidnak az értékét, és csak azután merészelj megjegyzéseket tenni más, hivatalosan is elismert festők munkáira.
Hát tessék, most mindez megtörtént: még a folyton akadékoskodó, nagyképű és cinikus Andrássy is gratulált az imént, nem beszélve a tanár urakról! Szaki Sanyi szerkesztő úr, akit eddig mindig felületesnek és nemtörődömnek képzeltem és az volt a benyomásom, hogy átnéz rajtam, visszatartotta a kezemet miután tovább akartam lépni a hivatalosnak gondolt gratulációja után, és azt mondta, ezúttal erősen a szemem közé nézve:
– De én őszintén gratulálok. – Ez kissé meglepett és hirtelen zavarba is jöttem, de aztán hálásan a szemébe néztem, és még egyszer megköszöntem, amit mondott.
– Ó, Dóra, Dóra, neked kellett volna hallani ezt! Talán ugyanazon ok miatt nem jöttél most idejében ide, az a mostani hiányodnak az oka, amiért soha nem akartad elfogadni magyarázatomat arról, hogy nem kell a művészethez iskola, diploma és más „jogosítvány”. Ahogy nem kell diploma és jogosítvány magához az emberi léte¬zéshez sem és ahhoz, hogy bárki, akinek tiszta még a szíve és az esze, megállapíthassa egy műtárgyról, hogy az valóban értékes-e az ember számára, vagy nem. Össze¬függésben van ez a mesterséges hiányod, ez a szakszerű női taktikázásod azzal is, hogy ugyanúgy nem fogadtad el tőlem soha azt sem, hogy ezt a világot nem a naiv dilettánsok, hanem az okos, képzett szakemberek és a magabiztos profik, a tanultan beavatkozó mesterek teszik tönkre. Vajon mi lehet az a másfajta jó, amit magadban fel kellett volna áldoznod ahhoz, hogy képeim értékét és az én értékeimet elismerd?
– De Ádám, én nem értek ehhez, tőlem távol állnak ezek a bonyolult képek. Nekem az egyszerű, harmonikus színű képek tetszenek, amelyekben láthatom kon¬kré¬tan, hogy mi micsoda, anélkül, hogy a szerző azt meg kellene magyarázza. Ezek¬ben a modern, filozofikus ügyekben én járatlan vagyok, és igazából nem érdekelnek, mert számomra egyszerűbb az élet, és ezért inkább elfogadom azt, amit a hivatalosan elismert szakemberek mondanak... És engem zavar az, hogy benned, az én kedve¬semben, nincs szerénység és alázat és az, hogy te, aki az én kedvesem, saját alkotá¬said¬ról olyan nagy véleménnyel vagy, miközben nincs semmiféle szakmai képesíté¬sed erre. Tudod, hogy nem szeretem a beképzelt embereket.
– Hiába magyarázom neked, hogy ennek nincs semmi köze a beképzeltséghez. Ez ráérzés, ez meglátás... és végső soron értelmi világosság kérdése egyszerűen.
Pedig biztos vagyok benne, hogy most ő is látná: így együtt jók, igenis jók ezek a képek. De ahhoz, hogy ide eljuthasson, és e ténnyel szembenézzen, le kellett volna mondania valamiről, amit én még nem ismerek, talán valami olyan női dologról, ami számára látszatra biztonságot nyújt. De én akkor is azt akarom, hogy jöjjön most ide és hagyja azt a hamis biztonságát a fenébe. A fenébe hát, a kurva isten fészkes fenekébe, mert ha nem jön most ide, akkor az csak azt jelentheti, hogy nem szeret. Igenis akkor nem szeret! Jaj, hogy az Isten...
– Mi van veled, Ádám? Talán rád mordult az ábránd, hogy olyan dúlt az ábrád?
– Jaj, hagyj most ezekkel a hülye, irodalmi szellemességeiddel. Nem láttad, Dóra nincs az előtérben?
– Szíved hölgye bizonyára még a tükörben sminkeli magát, mert fésülködni csak a népdalokban szoktak. Viszont Géza hozott valami tequilát és beparkolt vele a szakirányítók irodájába. Azt üzeni, hogy szó szerint idézek: – amennyiben nem olvadtál el egészen a hamis és értéktelen sikereken való sütkérezésekben, menj be az irodába, mert beszélni szeretne a fejeddel.
– Azt hittem, hogy a tökömmel. A többiek hol vannak?
– Gondolom, a Géza által vásárolt tequila illata megbabonázta őket, és koccintani akarnak az egészségedre. Valami belső, isteni hang azt sugallja nekem, hogy itt egy összesküvés folyik ellened.
– Helyesen gondolod Radácsi, itt mindenki mindig esküvéseket sző ellenem. Ugyanis én ellenség vagyok. Te nem vagy az? Ellened nem szőnek folyton, folyvást összeesküvéseket?
– Nem...
– Nem-e? Te egészen biztos vagy ebben?
– Ádám, én határozottan biztos vagyok ebben.
– Ne légy olyan határozottan biztos. Én például akaratlanul is, de állandóan összeesküvéseket szövök ellened.
– Az lehet, de én mindig leleplezlek. És ez a fontos, látod?
– Lehet, hogy igazad van, a témára még visszatérünk. Addig is kérlek, maradj itt egy kicsit, a teremben, és ha megjön Dóra, szóljál nekem.
Géza épp egy vodkás üveg tetejét csavargatja, mikor belépek:
– Dicsőség a Nagymesternek! Fogadni merek, Radácsi a képeid ürügyén a saját verseiről dumál annak a fontoskodó újságfirkásznak. Sose jön már meg az eszetek!
– Amiért nem csak veled beszéljük meg a dolgainkat, amiért mi megpróbáljuk nem csak gondolatainkat, de érzéseinket is megfogalmazni képekben és versekben, még mielőtt azokat kibeszélnénk, és amiért ráadásul ki akarjuk azokat vinni a nyilvá¬nosság elé, ha már egyszer megfogalmaztuk és megfestettük, vagy lerajzoltuk, ha látható, érthető és érzékelhető formát adtunk ezeknek az érzéseknek, gondolatoknak, vagy mi a fészkes fenének, és mindezt mások elé szeretnénk tárni, mindez azt jelenti, hogy nem jön meg az eszünk?
– Látod Ádám, pontosan a miafészkesfenén van a hangsúly, mert nem érzéseket és nem gondolatokat kell megfogalmaznotok és ábrázolnotok a képeiteken – bár ezt a fogalomhasználatot sem tartom a művészetek esetében szerencsésnek – hanem ideákat, azaz ősi eszméket, az őselvek egymásközti viszonyait kellene az emberek felé közvetítenetek. De tőlem akár vitaköröket is szervezhettek, ha már ennyire beragad¬tatok a kisvárosi pótcselekvések hálójába, ahová én eljárnék röhögni. Nem az bánt, hogy olcsón adjátok a szellemet, hanem az, hogy mind a ketten kapkodtok, bizony¬talankodtok, sikert és azonnali visszaigazolást vártok a külvilágtól, a közönségtől és ez nevetségessé tesz benneteket. És az még hagyján, hogy előttem is nevetségesek vagy¬tok, aki mégiscsak a barátotok vagyok, és ezért inkább a fejeteket mosom, mintsem hogy a hátatok mögött mocskoljalak, de nevetségesekké váltok a kispolgárok, és a nálatok jóval gyengébb és tehetségtelenebb, művészetmímelők előtt is. Vagyis a piti szarevők és a különböző tudásfák gyümölcsein nyalakodó perverz majmok előtt is. Hát ez bánt, azaz nem is bánt, csak zavar engem. Megértette ősapám?
– Jól van Géza, fölényeskedj még egy kicsit, mert jól áll neked ez az oktatói szerep tequilás üveggel a kezedben. De most hagyjuk ezt. Mondd, szerinted miért nem jött meg még Dóra? – Géza szemüvegalatti átható kék szemével figyel – csak ilyenkor láthatóak igazából a szemei – kicsit sajnálkozva, kicsit kiábrándultan, mintha azt mondaná magában, hogy megint a későn érő kamaszt kell viszontlátnia bennem.
– Mert Dóra spiné.
– Jó, és a spiné miért nem jön, ha már lejárt az obligát taktikai félóra?
– Nem járt le, hülyém. Amennyiben Dóra még nem jött meg, az azt jelenti, hogy a te gerjesztésedre szánt stratégiai idő még nem járt le. Ennyit megtanulhattál volna már tőle. Ezt a te ladyd nagymesteri fokon műveli. Női rafinériában ilyen finoman kiművelt intuícióval még nem találkoztam. Mondhatni, tökéletes. Sőt: azt hiszem, hogy verhetetlen. Teljesen megbízhatsz őfelségében ezen a téren. – Géza jól meg¬húzza a vodkás üveget, miközben szemével áthatóan figyel. – Nincs, amit kezdenem veled Ádám, amíg nem állsz a saját lábadra és csak azért festesz, mert Dórát meg akarod győzni lelked és intellektusod magasztosságáról minden képeddel. Azért fes¬tesz csak két jó képet tíz közül, azért lesz a többi nyolcból giccs, vagy értéktelen sablon, tanmese-illusztráció még akkor is, ha te másoknál sokkal eredetibben adod elé azt a kevés értelmes gondolatodat, mert te nem az Istennek festesz, mint ahogy Bach muzsikált például, hanem a spinédnek! Mert te csupán vele akarod elfogadtatni ma¬gad a képeiden keresztül, miközben te meg sem vagy győződve lényed legmélyében arról, hogy igaz-e amit festesz? Nem belőled jön ki a kép, az idea, nem lényed leg¬mélyebb rétegeiből, hanem abból a spekulált és absztrakt fikcióból, amiről te úgy képzeled, hogy Dórában is ott van. Márpedig Dórában nincs ilyesmi, mert mindez a te tükör-konstrukciókban gondolkozó agyacskádnak a szüleménye.
Dóra viszont nő, vagyis biológiai meghatározottságai, önmértékei, saját hiedelmei, fantáziaképei, saját előítéletei, félelmei és védelmi rendszerei szerint élő ember, pont úgy, mint a többi. De akármeddig is folytatnánk az ő körülírását, egyetlen egy dologba lehetsz csakis biztos, éspedig abban, hogy ő nem a te boldogság-ideálod, azaz nem a te boldogság-vágyaidnak a kielégítésére született a világra, ő nem a te egyéni boldogság koncepcióidnak és a te boldogsággal szembeni elvárásaidnak, előfeltéte¬leidnek a megtestesítője, hanem egy autonóm lény, egy nagyon is határozott ön¬törvé¬nyek szerint élő spiné. Ő nem Balog Ádámnak a lelki festménye. Érted?
– Nem egészen. Amennyiben a férfi képzelőerő magasabbrendűségére gondolsz...
– Dehogy gondolok én ilyesmire. Én arra gondolok, hogy Dórának nincs meg és nem is kell, hogy meglegyen ugyanaz a közvetlen információ-forrása, amit ti a pri¬mi¬tív nyelveteken tehetségnek neveztek, amelyből egyedül csak te meríthetsz, ami¬kor azokat a képeket próbálod megfesteni amelyeket a világon csak egyedül te lennél képes megfesteni. Ez viszont nem az ő hibája. Konfliktusaitoknak és boldog¬talan¬ságotoknak kizárólag te vagy az oka, amiért nem akarsz már végre felhagyni ezzel a fölösleges és provinciális bizonyítgatási mániáddal, és amitől fogva a kis¬polgári kör¬nye¬zeted Dórával karöltve fel fognak morzsolni téged. Hagyd a francba ezt az egész kuplerájt és gyere velem az egyetemre.
Mindaddig, amíg itt tökölődsz Dóra körül, és nem veszel fel egy pár új szemszöget a világlátásodba, az életérzékelésedbe, csak egy vidéki kis mázoló maradsz. Mondhat¬nám azt is, hogy új szentségek felvételére lenne szükséged, de az még egyelőre feltörhetetlen dió a te lokálpatrióta fejednek.
– Már megint kezded...
– Coki, már megint kezdem, de ezúttal jó a vodka és be is fejezem. Tudod Ádám, hogy az itt kiaggatott képeid láttán mire jöhet rá az ember, amikor meglátja így együtt az egészet?
– Csak nem akarod nekem megmagyarázni a képeimet?
– Na ne..., nem fogok itt a képeidről filegóriázni, ez Radácsi barátod reszortja. Azokból a fantazmákból, amiket ő ezekről a képekről mond, kábé tíz százalék igaz. Annyit elismerek.
– Megtisztelsz.
– Hallgass már a francba! A többi kilencven százalékból, ami Radácsi fanatazma¬góriáinak a tárgyát képezi, tudod, mi derül ki?
– Nem...
– Az, hogy neked el kell pucolnod minél hamarabb ebből a városból. Nem azért mintha ez rosszabb lenne egy fokkal is, mint a többi magyarjaink által lakott nagy-romániai város, sőt talán még jobb is, mint a többi, de pontosan ez a jósága a fá¬rasztó, mert e látszati jóság, e cukros patriarchátusi légkör miatt itt még borzalmasab¬ban hazug minden. Az a mérhetetlen nagy társadalmi szar és a vele járó kegyetlen szellemi züllöttség, ami az egész országban felütötte a fejét, itt még nem annyira nyilvánvaló a közéletben és még annyira sem a művészi életben. Minthogyha ez a város nem ugyanabban a szarban lenne benne, mint az ország. Mintha ezek a víken¬dező kispolgárok és a művészeik kívülállók lehetnének, és nem kellene részt venniük az erkölcsi züllésben. Ennél fogva nem képződhet ki az igazi szellemi elit azokból az emberekből, akik nem eszik meg a kefét, nem korrumpálódnak és nem hajlandók egymásra és az egész társadalomra rákenni még a saját szarukat is, csak azért, hogy a hatalommal és a feleségeikkel, az anyósaikkal jóban legyenek. Itt az a szellemi ki¬választódás, ami ebben a végletes helyzetben, tehát a legnehezebb körülmények kö¬zött jön létre az ország más részein, elvész abban a közhiedelem által létrehozott még nagyobb korrupcióban, ami szerint az itt élő emberek vagy kivételezettek vala¬miért, vagy kevésbé korruptak, mint az ország többsége. Már pedig ez a lehetséges leg¬nagyobb korrupció: magadat kivételezettnek, tehát isten – vagy a sors – előtt vala¬miért kedvesebbnek, kegyelemre érdemesebbnek, vagy kevésbé romlottnak tudni, mint az emberek többsége. Ez már a szemtelenséggel elegyített korrupció legnagyobb hatványa és éppen ezért itt még az olyan ember is hazugságban él és korrumpálódik, aki egy deklarált szarevő és szarkenegető társadalomban nem szokott korrupt lenni általában. Itt még az is együtt játszik bambán a többivel, aki arra született, hogy legalább anarchiában éljen, ha már tisztességben élni nem képes, abban a hiszemben, hogy a többi is mind tisztességes játékot játszik és vele együtt „menti és fenntartja a magyar értékeket.” A többiek meg zavartalanul folytathatják a korruptan értelmetlen, beteges és idióta, szarevő életüket, mutatván gondolatban a kiválóságaik irányába: – Ha még ő is eladja a bőrét, én miért ne adnám?
Hidd el nekem Ádám, annak ellenére, hogy ez a terem, ahol te most kiállíthattad a képeidet, egy aránylag csinos és jól világított „Európai” terem, a helyzeted sokkal reménytelenebb egy fővárosi megszállottnál, aki valamelyik külvárosban nyomorog, de legalább számára egyértelmű a képlet és biztosan tudja, hogy mi az, amit nem szabad alkuba bocsátani még önmagával szemben sem. Ezért van az, hogy neked mostanáig nem sikerült egyszer sem túllépned kicsinyke önmagad. Ezért maradtál még mindig szűk látókörű, ezért nem ért meg téged senki rajtam kívül, mert tulaj¬donképpen te sem érted még önmagad. Neked még nem adatott meg sem az a hely, sem az az idő, hogy megharcolj önmagaddal és ezért viaskodsz még mindig a külvilággal. Akármennyire is harcolsz itt az alpáriság ellen, te is alpárian viszonyulsz még az életed lényeges kérdéseihez. És ezen keresztül saját képeidhez is, persze. Vedd tudomásul, hogy nem elég kéthavonta velem vagy Radácsiékkal jól berúgni, hetente Dórával, vagy anyáddal, esetleg a mostohaapáddal veszekedni, és évente egyik munkahelyről a másikig rúgatni magad, hogy megmaradjon a szellemi integritásod. Ugyanis a szellemi integritásnak semmi köze ahhoz az állandó harci készültséghez, amelyben élsz, hogy ne másszanak beléd az igazgatók, a gépészeti osztályvezetők, a bérelszámolók vagy a raktárnokok, hogy ne próbálkozzanak újra és újra a le¬hen¬ger¬léseddel, a maguk alá gyűréssel, amikről meséltél nekem. Mert a szellemi integri¬tásod, ha létezne, biztosítaná számodra azt az erkölcsi fölényt, amelyből egyenesen következne, hogy a hatalmi mániájuk mellett még becsvágy és önérzetmániába is szenvedő igazgatóid, főnökeid, meg se kíséreljenek fölényeskedni, vagy erőszakos¬kodni veled. Hiába harcolnád ki ezerszer is, hogy hagyjanak békén téged, hogy azt tehess, amit akarsz. – Mert te mindig csak „jót akarsz” ugye, és ráadásul tudod, hogy jó amit akarsz, mert nem tanultad még meg azt sem, hogy a pokolhoz vezető út csupa „jó-akarással” van kikövezve. Soha nem fognak hagyni és soha nem fogják elismerni különállási jogodat, ameddig egy maradsz a számukra a sok közül, aki itt a szemük láttára vált felnőtté és gyermek kora óta úgy ismerik, ahogy ismerik, és annak ismerik, aminek ismerik: A közepesnél is gyengébb tanuló Balog Ádámnak, aki nem tűnt ki semmivel diákkorában, aki nem nyert soha tantárgyversenyeket, külföldi, vagy legalább országos sportrendezvényeken nem remekelt, nem lett országos baj¬nok, de legalább még megyei sem, nem hegedült, nem zongorázott, és nem futballo¬zott, nem nyert díjakat a rajzaival különböző lapok által meghirdetett gyermek-rajz pályázatokon. Csak éppen néha forgalmi zavart okozott a városban, amikor egy-egy póniló hátán megjelent a városban a szintén lóháton közlekedő bolondos nagyapja nyomában. Az, hogy téged, mint különös értékteremtő készséggel rendelkező embert elismerjenek, mindaddig, amíg munkásként, vagy „anyagmozgató” beszerzőként kell keresned közöttük a kenyeredet, épp annyira lehetetlen számukra, mint hogy befo¬gad¬janak maguk közé egy olyan hírnév nélküli embert, mint amilyen én vagyok például.
Amennyiben több év múlva, akármilyen kis hírnévvel is, vagy legalább egy diplomával térnél haza, akkor bizonyos idő múltán már elnéznék a különállásodat, mint a diploma vagy a hírnév szerzésével együtt járó „normális” betegséget. Csak ak¬kor fognak elismerni, amikor megérzik rajtad, hogy nincs szükséged az elismeré¬sük¬re. De a dolog fordítva is áll: te is csak akkor érsz meg valódi művésszé, amikor már nem lesz szükséged senkinek az elismerésére... Érted?... Neked többet kell tudnod bárkinél egy bizonyos dologról, egy olyan jelenségről, ami hozzád közelebb áll, mint bárki máshoz a környezetedben. Rendkívüli tudásra, egy hitként működő bizonyos¬ságra és áttekintésre kell szert tenned egy olyan létterületen, amelyet te és egyedül csak te ismerhetsz a legtökéletesebben a környezetedben. Mert mindig létezik egy pár lényeges dolog, amiből egy művész számára mindig több jut ki, mint más halandó¬nak. Ilyenek a szerelem, a szenvedés, a rendkívüli események folyamatának, össze¬függéseinek és valódi okainak megértése, a barátság, a félelem, halálközelségi álla¬potok, bármi, amit a többi halandó csak véletlenszerű és fölösleges tragédiaként él meg. Számodra csak azért jelent többet a véletlennél és a tragédiánál, mert általa rá¬ér¬zel valamire, amiből te, Balog Ádám többet vagy képes belátni, bemérni, meg¬érezni, megérteni, mond, ahogy akarod, mindegy. Ezt viszont nem lehet úgy elérni, hogy már startból bizonyítványok gyűjtésével és önigazolások hangoztatásával kezded, hogy anyád jóindulatú vétke miatt lekésted a csodagyerekséget. El kell indulnod szabadon és önállóan valamerre, hogy magadnak, magadban távlatokat vehess fel, ahonnan a megszokottól eltérően tudod értelmezni a dolgokat, vagyis a világot és az életet. Tyüh, micsoda egy ihletett állapotba kerültem! Tudod-e követni e múzsától – Géza az orrom elé emeli az üveget – összevissza smárolt eszméletem fennkölt szárnyalását, öregfiú?
– Azt hiszem, tudlak követni, ó magasztos, de azt gondolom, hogy holmi absztrakt távlatoknak a felvétele érdekében nem szükséges elmennem innen, és amennyiben szenvedésre van szükségem, azt itt is megtalálom jó bőven. Legfennebb az idegenség-érzésemet növelhetném magamban, amitől nem hiszem, hogy megtáltosodnék... sőt!
– Azt te csak úgy képzeled, mert az élet nedűjéből még semmit sem kóstoltál meg eddig igazán, nem voltál eddig soha szabad, mert nem lehettél felelős a saját akara¬todból megváltoztatott sorsodért. És így a változások miatt sem érezhettél felelősséget soha. Nem, nem kóstoltál te még belé az egyéni szabadság vad erejébe, és nem próbáltál ki még semmit igazából és így nincs is, ahonnan tudj valamit is lényegileg.
– Na és te mit tudsz, mi az a lényeges dolog, ami megtanultál és túlmutatna a matematikai elméleteiden?
– Most nagy szar voltál, de ma szabad ez neked. És ha tudni akarod, hát szabadon és egyénien gondolkozni jobban tudok, mint a környezetem.
– Azt én is tudok.
– Akkor miért kérdezed tőlem, hogy miért nem érkezik meg a spinéd erre az ünnepnapi eseményre idejében?
– Dóra nem spiné, Géza!
– Nocsak, nocsak, akkor miért nincs még veled? Igyál inkább Ádám, ne hőbörögj, és ne ellenségeskedj velem, mert nem én vagyok itt az ellenség, akivel szemben magadat, vagyis személyiségedet védened kellene.
– Ne haragudj... – és elveszem kezéből a vodkás üveget.
– Nem haragszom, mert annál több eszem van, és tudom, hogy a haragommal csak ártanék magamnak. És én magamat annál jobban szeretem, minthogy holmi önérzeteskedésekből eredő haragvásokkal rombolnám az egészségemet... Na, add csak azt az üveget, mert elszállt az ihletem és nem kapom meg a beszélgetés szálát. Szóval te azt teszel, amit akarsz, de én az idén elmegyek még felvételizni valamelyik egyetemre, ahol matematikából és fizikából lehet vizsgázni. Még nem tudom, milyen szakra jelentkezem, de lehetőleg olyanra, amelyet ezúttal már végig is járok, és be is fejezek. Nálatok is jól éreztem magam, de itt már lejárt az én időm. Mondom, nem akar¬lak meggyőzni semmiről, de jól tennéd, ha velem jönnél. Egy hónap alatt meg¬tanítlak fizikára, két hét a matek szabványfeladatok algoritmusának elsajátítása, be¬jutunk, szabadon élvezzük az egyetemisták státuszának megfelelő életet, anélkül hogy agyon kéne gyötörnünk magunkat a tanulással, hiszen az, amit ott meg kell tanulni, a mi tapasztalatainkkal, életismeretünkkel és világlátásunkkal, olyan intelligens kopo¬nyával, mint a miénk, mondhatni, hogy semmiség. Azzal az életszínvonallal viszont és azzal a gondolkozással, ami a szabadságtudatod segítségével felfakadna belőled, már hamarosan művész lehetne belőled.
– Hülye vagy, Géza, vagy megszaladt a tequilától valamelyik kereked. Már hogy lehetnék én művész matematika, fizika, mechanika és más ilyen száraz tudomány¬ágak magolása közben? Én, ha elszánnám magam, hogy egyetemre menjek, akkor csakis a festészet jöhetne számításba.
– Ezt mondtad már, de ahogy én a te képeidet elnézem, itt Romániában, ebben a politikai rendszerben a festészetre te nem fogsz bejutni soha. Hogy miért? Azért mert oda nem kellenek a hozzád hasonlóan kiforrott és tudatos egyéniségek. Hiába rajzolsz jobban, mint akár a művészeti gimnáziumokból frissen kikerültek, te nem vagy festészet-tanárok által betört és megdolgozott sznob nebuló és ugyanakkor nem vagy már megdolgozásra alkalmasan „nyers-anyag” sem...
– Ádám, te itt zugivásra adtad a fejedet Géza szövegének bűvöletében, és szegény Dóra ott ügyetlenkedik egyedül a kiállító teremben.
Radácsi arca csupa fény. Nem tudom, miattam örvend-e, vagy csak azért, mert meglátta a vodkásüvegeket. A szívem úgy el kezdett verni, mint középiskolás korom¬ban a tízezer méter lefutása után. A terembe rohannék egyenesen, de Géza szeme a székhez szegel. Nem merek felállni, nem merem azt tenni, amit érzek, de azt sem tudom igazából, hogy miért is jó az, ha most nem rohanok mindjárt Dóra üdvöz¬lésére? Miért kell ez az ostoba játék? Hiszen ő nekem a Mindenem: Ő az én Uram, a Császárom, az Istenem. Miért kellett ő most ilyen ostoba módon „nőies” legyen? És miért kell erre válaszképpen, ilyen ostobán férfinak lennem? Feszült csend jegesedik közénk, szinte hallani a roppanásait.
– Kösz, Romér. Megkérlek szépen, szólj neki, hogy éppen egy fontos vitába bonyo¬lódtam Gézával, és kérlek kettőtöket, hogy miután Dóra a képeket így összhatásuk¬ban is megnézte, gyertek ide. – És visszabámulok Géza szemüvegébe – ... Szóval, még ha jobban is rajzolok, mint a frissek...
– Ha most kimentél volna, a hátadba vágom a vodkásüveget. Nem tudom, hogyan lehet egy férfi ilyen gyenge. Neked el kell válnod Dórától mindenképpen, mégpedig nagyon gyorsan. Máskülönben soha nem lesz valamirevaló férfiember belőled.
– Hagyd ezt most, kérlek...
– Jól van, elhagyom. Szóval nem vagy te az egyetemi tanárrá züllött töketlen festők¬nek elég megmunkálhatóan nyers és ezzel nem is kellene többet mondanom. Több mint ötven ilyen festészeti-szobrászati felvételizgető ifjú zseni jelöltet ismerek. Sokkal jobban rajzolnak, mint te és évek óta, sorozatosan nem veszik fel őket. Be¬vallom őszintén, én sem venném fel, amennyiben én ülnék ott a professzor elvtársak helyében. Minek kínlódnék az egyéniségük okozta bonyolult lelki marhaságokkal, amikor az én ideg és tudatállapotom helyzete is elég nagy gubanc számomra ennyi megalkuvás közepette? Ráadásul családom is van, talán e kis festő-zseni jelölteknél is problémásabb kamaszokkal. Nekem a gondból bőven elég színkompozíciót, pers¬pek¬tívát, modellezést, szinkrézist és kretézist (mármint kretinitást) tanítani a szekusok és a kultúr-ideológusok vadászterületén egy pár hozzám hasonló, ártatlan, de még na¬gyon türelmetlen fantasztának. Mi lenne az én életemből, ha ilyen körülmények között még olyanokat is beengednék az egyetemre, akiknek a rajzaiból kisugárzik, hogy nem tudják hová tenni az önérzetüket, mert legalább két kiállítás áll a hátuk mögött és ráadásul az Ikarusz legendát sem hajlandók úgy értelmezni, mint minden rendes ember és a párt által kinevezett rektor elvtárs? Nem, ilyen hibát én, a művé¬szien rafinált egyetemi előadó, nem engedhetek meg magamnak ezekben a nehéz időkben! Kápiszkó?
– Ez nem így van, de mindegy.
– Ez így van és semmi sem mindegy.
– Persze, a matematikában semmi sem...
– A matematikában nagyon sok dolog...
– Az Istenért, hagyj már... szóval, hogyan tanulom meg én két hét alatt a fél középiskola matek anyagát és milyen szakra képzelted el a bejutásunkat?
– Ne gúnyolódj Ádám, mert még ártatlan vagy te a cinizmus keserűségéhez. Hiába vagy négy évvel vénebb, mint én, mert úgy néz ki, hogy én mégis több puliszkát megettem közben. Én tudom, mit beszélek.
– Kíváncsi vagyok...
– Elsősorban oda fogunk mi beiratkozni, ahol a legkevesebb a jelentkezők száma. Másodsorban oda, ahová inkább a bunkók jelentkeznek. Például a fémkohászatra. Kudorán például, ahová te soha nem jutnál be a Festészeti Akadémiára, nem csak azon szellemi konjunktúrák miatt, amelyeket az imént ábrázoltam, hanem azért is, mert magyar vagy. Létezik már fémkohászati katedra is a műszaki egyetemen. A je¬lent¬kezők csapata minden évben garantáltan bunkó gárda, létszámon felüli jelent¬kezés nem is szokott lenni, ha az ötöst elérted nyertél. Ráadásul még ösztöndíjat is adnak. Itt maximum ötön ha tudják, hogy miért felvételiznek éppen oda, a többi csak kenyérkereső, mérnöki diplomát akar szerezni magának. Ilyenek között, ha már bejutottál, nem nehéz egy kis odafigyeléssel közepesnek lenni. Ez viszont nem azt jelenti, hogy tanulnod is kell állandóan. Dehogy. Csak vizsgaidőszak alatt kell össze¬szedd magad. Talán mondtam már, hogy ráadásul az ilyen nagyipari fejlesztéshez kapcsolt szakokon valósággal szórják az ösztöndíjakat. Hogy miért van ez így, most ne kérdezd. Talán sokat élvezkedve a számukra újdonságot jelentő kényelmes angolvécék porceláncsészéjén, megvilágosodtak a legfőbb párt-elvtársak és kitalálták, hogy most valamiért éppen sok-sok bunkó mérnök kell az országnak. De biztos lehetsz abban, hogy nem beszélek hülyeséget. Négy év alatt megfordultam három egyetemen. Volt időm és lehetőségem jól körülnézni ezeken a fránya helyeken.
– Géza, te hogy képzeled el azt, hogy én képes vagyok megtanulni „nem közép¬iskolás fokon” olyasmit, ami engem egyáltalán nem érdekel?
– Amennyiben te is annyira komolyan vetted volna magad fiatal korodban, mint én és még idejében megerőlteted magad, annak érdekében, hogy bejuss egy egye¬temre, most nem kérdeznél ilyet tőlem... De nincs semmi baj..., szóval elmeséltem már az egyetemi élményeimet és az utolsó indexemet is láthattad, a teológián be¬inkasszált csupa jeles minősítéssel, amelynek a megszerzése játék volt a villamos-mérnöki és a jogi karokon szerzett vizsgaeredményeim érdekében kifejtett erőfeszí¬tés¬hez képest. Mindennek az ismeretében és a távlatából, teljes meggyőződéssel állíthatom neked, hogy több mint nyolcvan százaléka a szocialista aranyifjúságnak mostanában olyan tantárgyakat emészt, amihez rendes körülmények között semmi köze sem lenne. De mindenkinek megéri, mert az egyetemre való bejutás ebből az idióta társadalomból való legális kikapcsolódási lehetőséget biztosít az embernek négy-öt, esetleg hat évre. Ugyanakkor a megszerzett diplomák is államilag biztosított munkahelyeket jelentenek, a mérnöki, tanári, orvosi stb. rangokról és címekről, amiket itt még mind komolyan is vesznek, nem is beszélve. Hidd el nekem Ádám komám, sokkal érdekesebb az egyetem falai között elégedetlenkedni, mint a szocia¬lista termelésben. Ott, ha elégedetlenkedsz, még egy-két ember igazat is adhat neked, vagy legalábbis úgy tesz, mintha rád figyelne, és ha tényleg bajba kerülsz, a profok még segítenek is, amennyiben ez az egyetemi rangok polcairól lehetséges. A diplo¬mával és személyre szóló állami kihelyezéssel nem fedezett munkahelyektől viszont kegyetlenül kitúrnak a hatalomnak lefeküdt igazgatók és főmérnökök, mihelyt meg¬tudják, hogy problémát jelenthetsz számukra az általános közösségi korrupció zök¬kenő¬mentes működtetésében. Utána már csak az következik, hogy a szigorú fiúk kezelésbe vegyenek, majd egy általuk rózsaszínre festett besúgói státusz elfogadására udvariasan felkérjenek. Ha diplomád van viszont, az ügy már nehezebb. Mivel az államnak pénzbe kerültél és a termelés-fejlesztés érdekében magas fokon kiképzett szakember, nem vagy kirúgható olyan egyértelműen.
– Az a kurva diploma!
– Nem kurva az! A diploma ma, a hajdani szentképek és a nemesi kutyabőrök misztikus hatalmával bíró mágikus ereklye, amely megnyit minden rejtett ajtót és befalazott kaput e felvilágosult és szilárdan racionális társadalmi berendezkedésben. Avagy nem ezért adott-e román iskolába mély tisztánlátásról és misztikus intuícióról tanúskodó édesanyád? Hiába próbálod őt befeketíteni előttem, Rózsika néni a leg¬felvilágosultabb embernek bizonyult valamennyi székely pedagógus között már ezelőtt húsz évvel... Micsoda előrelátás, azt a jóságát neki! Hát kövesd az anyád által megjelölt utat, Ádám, mert igazán eljött az ideje, hogy beszerezz magadnak egy ilyen mágikus mandalát Román Szocialista Köztársaság címerével és egy-két címzetes mű¬szaki kockafej aláírásával. Ráadásul, amire befejezzük, talán vége lesz ennek az egész társadalmi szarevésnek. Én mérnök-okleveles vallásalapító próféta leszek, te meg szin¬tén oklevelében megszilárdult, markáns művész-egyéniség, az új és szabad társa¬dalom alappillére. Éljen!
– Géza, még eddig nem láttalak ilyen részegnek. Te nem csak a fél liter tequilától rúgtál be, hanem saját szavaidtól is. Felfőtt a fantáziád, Géza, és mindjárt levitálni kezdesz.
– Szerencséd, hogy a teli poharammal szellemeskedsz. Figyelj csak rám még egy cseppet. Én már rég kigondoltam ezt az egészet. Az olyan só tantárgyakat, mint a különböző gyártási technológiák, nem kell megtanulni. Elég, ha az üzemi és a labo¬ra¬tóriumi gyakorlatok alatt jól odafigyelsz, és amit ott látsz, a tanároknak szó szerint elmeséled. Ha az nem tetszik, mert megfekszi a gyomrát, egy kevés pszichológiával kitalálod, hogy mit szeretne hallani tőled, és azt adod elé neki, mint a kettőtök zseniális hozzájárulását a technikai civilizáció égető és nagy kérdéseihez. Csak arra kell vigyáznunk, hogy minden üzemgyakorlaton ne legyünk részegek. A technológia a mágikus kulcsszó, ami itt most megnyit minden kaput. A felvilágosult társadalmi berendezkedések túléléséhez szükséges termékek előállításának a művészete... Manapság ez fontosabb művészet, mint a te festészeted Ádám! Sőt, egyedül már csak ez nevezhető korszerű művészetnek. A termelés művészete. A mérnökök és techni¬ku¬sok művészete. A természeti nyers erők felszínre hozásának, kitermelésének, átalakí¬tá¬sának és elfogyasztásának a művészete. A létért való küzdelem művészete. A nyers¬anyag korszerű szemétté alakításának a művészete. A természeti környezet kisajtolá¬sának, kirablásának és teljes összezavarásának a művészete. Mindent elérhetünk az elszabadult bestiális hatalomvágyunk és technikai-műszaki zseniális tudományunk segítségével. Én ilyen technológia tantárgyakból már vizsgáztam két különböző egye¬temen. A lehetőségekhez képest, amit ezek a tantárgyak biztosítanak, elég kezdet¬legesen. Csak azt sajnálom, hogy miért nem mindjárt e technológiai módszerek elsajátításával kezdtem az egyetemista karrieremet és csak a jogi kar elhagyása után gondoltam úgy, hogy ezután a mérnöki karon kell képeznem magam. Később, a dogmatika-szemináriumokon világosodtam csak meg számomra, hogy a technológia a pedagógiai módszertanok mellett a modern társadalmak legújabb hiszekegye. Hiszek Egy Anyagi Termelésben. Még csak nem is az anyag mindenhatóságában, nem. Én csak, és csakis, az anyagi termelés mindenhatóságában hiszek, ami nélkül az ember és ez az egész természet, amelytől vettük a modellt, hiszen a természet is, állandóan csak a termelési folyamatoknak és a gyártási technológiáknak megfelelő folyamatoknak a lejátszásával van elfoglalva. Hogy nehogy megunja magát a hangya, hogy nehogy megunja magát a hód, a termesz, a méhecske és nehogy megunja magát az ember. Enélkül nem megy a természeti nagyüzem és kénytelen leállni, és talán magába zuhanni az egész gépezet.
Képzeld el Ádám, mi történne, ha egyszer csak az emberiség nagy része megmaka¬csolná magát, és többet nem termelne. Ha nem csak egy pár fantazma-kergető szent, sportoló, nagystílű szélhámos, regényíró, politikus, rablógyilkos és naplopó művész jönne rá arra a kegyetlen igazságra, hogy az ember, termelés nélkül még esetleg boldog és egészséges is lehetne... – Még soha nem láttam így Gézát: Szemüveges Zeuszi gorgó feje köré mintha glória került volna, mintha egész lénye átszellemült volna... – Jaj, ne hallgass rám most, kérlek, ezt a szent utópiát gyorsan felejtsük is el, ki sem mondtam, ki sem gondoltam, nem, nem!...
– Géza, az istenit a nagyokos fejednek, állítsd le magad, nehogy beőrülj itt nekem! Semmi kedvem asszisztálni neked egy epilepsziás jelenetben!
– Oké boy, nincsen semmi baj. Máris helyre jöttem. Szóval teljesen mindegy, hogy mit gyártasz: gombot, inget, kenyeret, laskát, villanyáramot, autót, csirkét és tehenet, házelemet, edényeket és nem utolsó sorban éjjeli edényeket! – szeget, zsákot, foltot a zsákra és vasrácsot, síneket, vasutat és vasutast és postást és hegesztőt és meszelőt, mond, ameddig tetszik, a séma ugyanaz: – Hogyan lehet több féle anyagot úgy össze¬kutyulni, összekombinálni, hogy a végeredmény egy más formájú anyaghalmaz le¬gyen, amitől egy pár ember számára érdekesebb kényelmesebb és annál nehezebb lesz az élet? Kitúrsz, kicsákányolsz a földből, vagy kitépsz a természetből két-három féle anyagot, na jól van: négyet, ötöt, hatot, de tíznél semmi esetre sem többet, azt mind megkopasztod, elváltoztatod, egybeolvasztod, egybecsavarod, egybevered, aztán lesimítod, lecsiszolod, lefested. És kiállítod úgy, hogy egy pár agyalágyult majd azt képzelje, ha neki van a birtokában egy ilyen egybebaszott anyaghalmaza, ő föltét¬le¬nül boldogabb lesz tőle. Ennyi az egész, Ádám, nem kell félned. Kis műszaki fegye¬lemmel és rátermettséggel, mely minden férfiban vagyon, amennyiben nem tök¬hülye, kis fantáziával, minden technológia könnyen megérthető és elmesélhető, ha tudsz hozzá egy pár műszaki-tudományos kifejezést, mert a lényege mindegyiknek ugyan¬az. Te csak azért nem jöttél rá erre, mert a gyárakat, amelyekben jártál, mindig az érdekelt fél szemével vizsgáltad és mikor a reklámgrafikus festő, mikor a beszerző, mikor a munkás, vagy a minőségőr szemszögéből figyelted. Nem beszélve arról, hogy Phütia édesanyádnak hála, a humanista kultúrád is hézagos, ezért a szellemi pers¬pektívád helytelen. De nem erről van szó...
– Hát éppen ezért kell festészetre mennem és nem ilyen anyagtúró, agylágyító mérnökire!
Dehogy kell festészetre menned. Ott csak félrevezetnének téged. Figyelj még egy kicsit, mert a mondanivalómat nem fejeztem be. Technológia és más ilyen könnyen bekapható kurzusok helyett olyan előadásokra járunk, amilyenekre neked, vagy nekem éppen kell. Egyetemista indexel bármilyen előadásra bemehetsz, csak éppen meg kell dumálni a tanárt, vagy a csoportfelelősöket. Ha neked tetszik, rendszeresen is járhatsz bizonyos előadásokra a festészeten. Amennyiben csak „amatőrként” jelent¬kezel náluk, egészen más, nem felelősek az eredményeidért, még szívesebben is tré¬csel¬nek veled, mint saját növendékeikkel, akikért a rektor elvtárs előtt felelősek. Azon kívül hallgathatunk esztétikát, filozófiát, ha kell komponisztikát is. Van egy tanár¬se¬géd barátom a zenekonzervatóriumi katedrán. Ott éppen olyan előadásokat hallgat¬hatsz meg, amilyenek neked kellenek ahhoz, hogy felvehesd a szükséges távlatokat az életben és a művészetben.
– Ez így tényleg csábítóan hangzik, de a felvételi... nem hiszem...
– A felvételi vizsgától te ne félj, matekból összegyűjtöttem az utóbbi évek típus¬feladatait. Nincs azokból olyan sok, mint ahogy előadják az ilyenféle könyveket szer¬kesztő szerzők a „felvételizők feladatgyűjteménye” című kézikönyvekben. Minden típus¬ból elég megoldani kettőt, elmagyarázom neked ezeknek a filozófiáját, utána annyit oldhatsz meg önszorgalomból, amennyit akarsz. Favágás az egész, hidd el. Amit nem értesz meg, én majd lerajzolom, vagy eltáncolom neked. Addig táncolok hastáncot előtted, amíg minden feladatot le tudsz rajzolni, ha kell. Csupa rajz és zene az egész matematika, majd meg fogod érteni... Akkor majd ember lesz belőled. Meg kell értened, hogy tisztára fizikával kombinált matematika az egész modern tudo¬mány, de tovább megyek: matematikával könnyebben értelmezhetőek a művészetek is. Hiába gyömöszölöd különböző felszíni kompozíciókba az úgynevezett mondani¬való¬dat, ha nem vagy képes behatolni a dolgok, a jelenségek lényegébe, mert sem matematikai távlatod, sem lényegi tudásod nincs hozzá.
– Te őrült vagy, baszd meg.
– Dehogy vagyok őrült, csak te vagy műveletlen és türelmetlen, és annyi eszed sincs...
– Bonzsúr fiúk! – Dóra úgy lépik be akár egy királynő valamelyik opera nagy¬jelenetében. – Géza, te megint szegény Ádámunk fejét gyötröd a felgebráddal, mert modern festő zseni létére nem hajlandó a képeit megtölteni matematikai képletek¬kel? Hát nem látod, hogy anélkül is festő lesz belőle? – Dóra bizonyára azért bókol, hogy Géza karmából visszanyerjen. Pedig erre nincs is szükség, hiszen amúgy is lenyűgöző egész lényében. „Nagy nő” úgy, ahogy azt a filmeken mutatják. A ruhája ízléses. A szövege is elbűvölő, egyszerűen nem értem, hogy miért olyan fárasztóan konzervatív a kettőnk kapcsolatában, vagyis kettőnknek a művészetekkel kapcsola¬tos, viszonyulási formáiban? Szeretem. Őrülten szeretem. Talán ezért nem tehetek engedményeket:
– Hogy-hogy festő leszek, Dóra? Én már festő vagyok, kedvesem, miért nem ismered el ezt végre?
– Azért, mert nem várod meg, hogy előbb mások ismerjenek el.
– De hát nincs szükségem, ott vannak a képek...
– Apró sikerei lehetnek bárkinek, főleg az ismerősei körében. – Ez már a lónak a túlsó oldala és ráadásul nagyon kegyetlen. Géza indulatosan sziszegni kezd:
– Úgy-e megmondtam, hogy spiné? Úgy-e mondtam, hogy ha boldog akarsz lenni, azonnal hagyd el?! – Mérges sziszegése után megközelíthetetlenül és fellebbezhetet¬le¬nül a vodkát kezdi nyakalni. Dóra szeme tágra nyílik. Senkiben nem feltételez ekkora merészséget. Én megijedve, helyzet-megoldást keresek:
– Dóra, miért kínozol folyton? – Mielőtt Dóra válaszolna, Gézából kitör Mars istene:
– Azért kínoz, mert hagyod magad, te hülye! Mert van, akit kínoznia. Mert gyenge vagy és megengeded neki ezt. Mert nem szarsz rá magasan arra, hogy mit mond Dóra, vagy bárki más festőiségeddel kapcsolatban, és ettől az egész életed és majd¬nem minden képed egy fárasztóan kínos bizonyítási kényszerképzet hatalma alatt lejátszódó lelki nyavalyatörés művészies tükörképe. Mi a francnak kellenek neked az ilyen ócska elismerések? Balog Ádám festő-elvtárs őméltósága. Mond, Ádám, nem szeretnél inkább „a püspök elvtárs” lenni? Vagy mindjárt Isten Elvtárs? Görcsös bizo¬nyítási kényszereden keresztül vagy becsalható minden idióta lelki csapdába. És ezáltal vagy kiszolgáltatva most a spinéd rejtett, szadista szenvedélyének, nőiesebben kifejezve: szeszélyeinek.
– Úgy veszem észre, engem itt sértegetnek. – Dóra megsemmisítően néz Gézara.
– Ez nem sértegetés, ez a rejtett valóságnak a felszínre emelése, a helyzet pontos és objektív megnevezése, meghatározása, kedves hölgyem. Különben is mindjárt befe¬je¬zem ittlétemet, és boldog kettesben hagylak benneteket. – Majd hozzám fordulva:
– Miért nem nő be a fejed lágya, amíg ez a spiné, vagy egy másik jól be nem töri a fejedet, vagyis meggyötri azt az érzelgősen romantikus művész-lelkedet. Mert nem hiszel nekem és nem érted meg végre, hogy el kell spuliznod innen, amíg nem késő? Sok időt és fáradságot megtakaríthatnál. De hát mit is várhatnék egy káprázatban élő emberkétől, akit lefoglalhat egy nő és kielégíthet egy babérkoszorú?
– Most teljesen igazságtalanul durváskodsz és vaktában sértegetsz, Géza. Kérlek, hagyj egy kicsit kettesben Dórával, oké?
– Jól van, hülyém. Boruljatok egymás tüdejére és rebegjetek szerelmetes dalbeté¬te¬ket. Holnap keress meg, amennyiben végleges távozásom előtt akarsz még valamit közölni velem. Lehet, hogy már holnapután lelécelek innen. – Fejedelmi gesztussal nagykabátja zsebébe nyom egy felbontatlan vodkásüveget és kivonul nagy méltóság¬teljesen. A jelenet tragikomikumát csak fokozza a tény, hogy tudja: mi tudjuk, hogy ő is tudja: minden mozdulata egy pancser bohóc mozdulatára emlékeztet. Vajon ő már azt is tudná, hogy a valóságnak nevezett démoni körhintában az ő személye milyen helyet foglal el? Géza, a legbonyolultabb és a legélesebb eszű ember, akivel találkoz¬tam életemben. Egyszerre vonz és taszít a személyisége. Mindig szeretem, ha vele vagyok, és ugyanakkor mindig szeretnék a Föld lehető legtávolabb pontján lenni tőle. De leginkább akkor feszélyez a jelenléte, amikor Dóra társaságát kell megosztanom vele. – Végre nyugodtan Dórára nézhetek.
– Mit csináljunk Dóra, Géza nem bír elviselni téged.
– Tévedsz, Ádám, Géza tulajdonképpen mindenkit nagyon szeret. Azt hiszem, hogy tulajdonképpen iszonyodik a mély gyűlölködéstől, és ezért csak a felszínes és látványos konfliktusokat kedveli, amelyek mögött nem lappang valóságos harag. Megelőzi a gyűlöletet azáltal, hogy startból magára haragítja a vele szemben állókat, hogy a béketárgyalásoknál ő tehessen engedményeket. Akármilyen nagy esze van, nem ejt át engem. Fogadjunk, ha most utánamennék és kacérkodnék egy kicsit vele, nem csak az iménti haragját tenné félre, hanem a mamut-nagy barátságotokról is megfeledkezne?
– Hát ezt, hogy érted?
– Hát úgy, hogy habozás nélkül lefeküdne velem. – Na, ez az én számomra, hirtelenül nagyon meredek. Nem tudom, hogy Dóra utóbbi szavait miképp reagáljam le. Nagyvonalú szeretnék lenni, de valahol bent, bent a mélyben, elfog a rettegés. Ezt semmiképpen nem szabad észrevegye Dóra!
– Amennyiben a te szexuális kegyeidről lenne szó, bármilyen helyzetben, én sem tudnék másképp viszonyulni.
– Na látod, ez a ti nagy, magasztos férfi barátságotok! Ennyit ér az a legendás, nagy bajtársi becsület!
– A barátság fogalmát nincs, amiért használnunk ebben a kérdésben. Nem tudom, hogy a barátja vagyok-e Gézának, mert nem tudom, hogy ő barátom-e nekem, és hogy ő egyáltalán barátja-e valakinek. De szerintem neki egyszerűen nem érné meg, hogy a veled való szexuális kaland miatt kockára tegye a velem való viszonyát. Vagyis a látszat-barátságunk harmóniáját. Igen, látszat-barátságot mondtam, mert én sem tudom miért, ez nem igazi barátság. Inkább valami sorsszerű kényszernek érzem az egészet... nem tudom szavakkal megfogalmazni, hogy mi is ez a viszony.
– Balog, te a végén még gyanús leszel nekem. – Dóra pajkosan mosolyog. Istenem, ha mindig csak ezt a kedves női arcát látnám! Úgy teszek, mintha nem venném észre finom célzását a természettől adott, személyes szexuális összehangoltságunkból eredő szerelmi élményeinkre.
– Igazán nincs, amiért. Felszabadító erőként hat reám az ő határtalan gátlástalan¬sága és e gátlástalanságból eredő magabiztossága. Az, hogy képes mindent más, a szokványostól eltérő szemszögből meglátni, sőt: értelmezni, mint a többi ember. Valami olyasmit érzek nemcsak gondolatvilágában, hanem egész életvitelében, amit én csak festés, vagy a veled való szeretkezés közben vagyok képes átélni. Ő viszont azért ragaszkodik hozzám, mert művészi intuíciómon keresztül nekem is bejárásom van az ő világába, és ha racionálisan nem is, de intuíciómmal ráérzek, hogy miért is lát ő mindent másképpen, mint a létért való küzdelem hazug játék szabályaitól, va¬gyis a labirintus káprázat-falaitól elvakított többi ember. De ugyanakkor nekem van egy szellemi stabilitásom, mert a vívódásaim és mindaz, amit festés közben megsejtek azonnal leképeződnek és jól vagy rosszul, de ellenőrizhetően megjelennek, azaz színekben és formákban materializálódnak a képeimen.
– Jaj, Ádám, én nem értek az ilyenekhez, de nem is akarok, mert amiket mondasz, az nevetséges. Azt mond meg egyszerűen, hogy Géza miért nem feküdne le velem a te véleményed szerint?
– Azért, mert ő is tudja, hogy az olyan nők, mint te, akiknek a szeretet-igénye mellett ennyire fokozott az önérzete, csak egy napra bírják ki mellette. Másnap hanyatt-homlok menekülnek mellőle, és ilyen körülmények között, a veled való szexuális kaland, neki nem érné meg a...
– De hiszen csak két hónapja ismered...honnan tudhatod? Mindent elmesélt saját magáról neked?
– Amikor Istenhidegébe jött, éppen frissen rúgták ki a katolikus teológiáról. Ki¬néz¬te magának térképről ezt a várost. Nem akart találkozni rokonokkal és ismerősökkel, hogy tudja megemészteni egymagában a vele történt eseményeket azok mindenféle vetületeiben. Láttam az indexét: nagyobbsági kultúrából, vagyis román irodalomból és sportból volt kilencese – azt mondja sehogy sem tudott kisebb jegyet kapni, pedig román irodalomból semmit sem tanult és a sport-tanárját kiröhögte annak a hatal¬mas sör-pocakjáért – szóval, a többi tantárgyból minden minősítése jeles. Ketten vol¬tak évfolyamelsők azonos médiával. A múlt évben, az egérvári teológia kapott egy ösztöndíjat a krakkói teológiai egyetem vallásfilozófia szakára. Géza azt remélte, hogy őt küldik el, mivel a másiknak nyolcasa volt filozófiából. Nem így történt, mivel a má¬sik nála többet ájtatoskodott. A nyári szünidőben elővette a mérnöki karokon készí¬tett jegyzeteit és újratöprengte a század elején Nobel-díjazott fizikusok, matema¬ti¬kusok elméleteit és megpróbálta azokat összhangba hozni a dogmatika tételeivel. Azt mondja, hogy csak ekkor szakadt meg benne valami és nem akkor, amikor meg¬tudta, hogy a tanárai a filozófiát ájtatossággal pótló szeminaristát küldik el Krakkóba vallásfilozófiát tanulni. Állítólag olyan balsejtelme támadt, hogy annak a teológiának, amit ők tanulnak a hithez semmi köze nincsen, mivel a hit értelmi világosságot, sze¬mélyes életben alkalmazott tudást kell jelentsen és nem szertartásos, képmutató ájta¬tos¬ságot. Úgy érezte, hogy kicsúszott a lába alól a talaj és értelmét vesztette számára az élet. Titokban, hogy a szülei ne tudják meg, el kezdte látogatni azokat a kocsmá¬kat, amelyekbe a volt mérnöki-évfolyamtársai jártak. Találkozott is velük, azok a szokványos egyetemista kalandjaikon mulattak, miközben ő az egy éven keresztüli feszített tanulmányaira, önmegtartóztató életére gondolt. A fiúk most sem tudtak többet matematikából nála és bizonyos elméleteket még mindig ő kellett értelmez¬zen, leírjon, kifejtsen a számukra, hiszen azok, mint ahogy ő mondja, csak favágás¬ként, mint a gépek tanulták a matematikát, fantázia nélkül és anélkül, hogy kísérletet tettek volna arra, hogy mindannak amit matematikából tanulhattak, a gyakorlati megfelelőjét ne csak a választott szakmájuk területén keressék meg, hanem a min¬den¬napi valóságban is. Ezek a fiúk elfogadták azt a matematikai okfejtését például, hogy az egyes nem szám, hanem minden számnak a gyöke és a szülője, mert benne nem történik semmi olyasmi, aminek a természetben lenne megfelelője. De a nulla, az nem is létezik a természetben és így a szellemi valóságban sem. De azon a kijelen¬tésén már röhögtek, hogy amennyiben a NASA-nál máról holnapra nem szá¬mol¬ná¬nak a nullával, és a rektanguláris rendszerek origó pontjába nem tennének többé nullát, azután egyetlen földön kívüli útra irányított rakéta sem robbanna fel.
Figyelmeztetlek, hogy én csak azt tudom elmondani, amit ő mesélt nekem, mert ettől kezdve már nincsenek ismereteim, hogy gondolatait ellenőrizzem, és kétségeim vannak, hogy minden úgy történt-e, ahogy elmondja: ősszel már kártyacsatákra csábított egy pár elsőévest a teológián, de kiderült, hogy a felsőbb évfolyamokon is vannak olyan korrupt, vagy jól tájékozott növendékek (a kettőt ezen a szinten még nem lehet megkülönböztetni egymástól), akik a világi szokások gyakorlását nem vetik meg a kötelező ájtatoskodó gyakorlatok mellett, és még olyan kiábrándult, de a körből kilépni nem tudó, bátortalan szeminarista is akad, akivel titokban jó nagyokat lehet inni. Ezekkel szivart, italt csempészett a kollégiumba és a dogmatikai tételeket kezdte azok előtt a saját egyéni szemszögeiből értelmezni. A nála három-négy évvel fiatalabb papjelöltek lelkes érdeklődéssel követték eszmefuttatásait az első hetekben, de később jelentést tettek a tanároknál. Karácsonykor úgy távozott haza, hogy amennyi¬ben visszatérne, személyesen az általa is kedvelt püspök kellett volna kirúgja fegyelmi okok miatt, mert a tanulmányi eredményei jók maradtak. Ekkora kellemet¬lenséget nem akart okozni sem önmagának, sem az öreg püspöknek, akit állítólag na¬gyon szeretett, hát az Egérvári teológia helyett ide jött a szünidő leteltével és albér¬letet, munkahelyet kerített magának. A szülei csak egy hónap után kezdték köröztetni a rendőrséggel, de amikor megtalálták, neki már rendezett, „legális” és stabil volt a szociális helyzete, valamint az álláspontja is, miszerint ő nem hajlandó visszamenni sem a teológiára, sem a szülői otthonba. Ez volt a negyedik félbehagyott egyeteme.
Amikor először találkoztam vele, épp az én Ikarusz-koncepciómat magyaráztam Tetráéknak a Teveitatóban. Ő egy szomszéd asztaltól azon mulatott, hogy a társaim azt képzelik, hogy nem jól ismerem az Ikarusz legendát és minduntalanul ki akartak javítani, és meg akarták nekem magyarázni, hogy mi az értelme az eredeti Ikarusz-legendának. Mintha ők költötték volna, és őket illetné az egyetlen értelmezési lehetőség! Egyébként így jártam annak idején egy hírneves Budapesti műkritikussal is. Annak sem fért a fejébe, akárcsak Tetráéknak, hogy miért nem smakkol nekem az Ikarusz-legenda egyszerű reprodukálása, miért akarok mindenáron más értelmezést adni neki, mint ahogy írják a filozófiatörténeti lexikonokban.
– Látod, ezt én sem értem. Jobban mondva én csak azt értem ebből, hogy te feltűnési mániában szenvedsz, és azért akarsz valamint másképp magyarázni, mint a többi hozzáértő szakember.
– Látod, milyen érdektelen és érzéketlen vagy velem! Te felteszel nekem egy kérdést Gézával kapcsolatban, én meg próbálok a tőlem telhető legértelmesebben válaszolni arra, te meg félrevezeted a beszédfonalát és felidegesítesz a rólam alkotott, rögeszmés kényszerképzeteid fölösleges és nem is a témába vágó szajkózásával.
– Te csak ne idegeskedj, és ne hülyézz engem, mert elmegyek. Annyit igazán be¬ismerhetnél a kedvemért, hogy azért akarsz mindent másképp csinálni, mint mások, mert feltűnési viszketegségben szenvedsz. És tudd meg, hogy ez nem egyedül az én véleményem. Nagyon sok embertől ezt kell hallanom, és ez fáj nekem. – Na ez már több a soknál, ezt még józanul sem lennék képes lenyelni, nem hogy ennyi vodkával a megdicsőült fejemben.
– Hogy az Isten bassza meg azt a sok szarevő, süket marhát, akinek nincs egyéb dolga, mint hogy a rólam alkotott, szart érő véleményével traktáljon téged!... Miért nem férnek el tőlem, miért nem foglalkoznak a saját impotens disznóságaikkal! És neked miért kell meghallgatnod őket, amikor nagyon is jól tudod, hogy hány óra van náluk és a nagyszabású erkölcseik igazából mennyit érnek? Miért nem tudunk mi ketten egymással békében meglenni a korrupcióban rothadó többi ember hülye, és ezért teljesen fölösleges véleménye nélkül? Egyébként nem hiszem, hogy olyan sokan lennének, akik számára annyira fontos lenne a feltűnési mániában szenvedő szemé¬lyem megítélése és meghatározása, mint ahogy te azt állítod. És ha lennének is... azért sem fogok elfogadni semmit, amit nem tartok emberileg értékesnek még akkor sem, ha akár a szekusok bunyósai kényszerítenének is erre! Értetted-e? – Dóra meg¬jegyzése teljen kivetkőztetett magamból. Sírni, vagy elrohanni, a világból kirohanni lenne kedvem. Egyszerűen nem értettem, hogy miért kell elviselnem ennyi keserű¬séget? Miért vagyok Dórába szerelmes, ha ennyire képes megbántani holmi létező, vagy nem létező kívülállók idézgetésével engem? Gondolom megérezte, hogy jobban szenvedek, mint amennyire ő képzelte volna, mert enyhülten szól:
– Nem akartalak most megbántani, Ádám. Én csak az igazat akartam... – az arcom bizonyára színt váltott ettől az igazságtól –, kérlek, most ne beszéljünk erről. Inkább folytasd a Gézával való találkozásotok történetét. Nem kellene ennyire érzékenynek lenned.
– Én jobban szeretem, ha érzékeny vagyok, mintha érzéketlen lennék. És mindaz, amit tőled hallok, fokozottan érzékenyen érint engem, nagyon jól tudod ezt. Szeret¬ném, ha eltöprengenél legalább egyszer azon, hogy mennyit növekszik egy hamis állításnak az igazságtartalma attól, hogy azt többen vallják? És még akkor is veszélyes, ha csak nem is vallják meggyőződéssel, hanem csak úgy, felületesen kinyilvánítják, hogy ne unatkozzanak. Az ilyen unatkozó-szórakozó emberek hazug igazságaiból épült ez a szar világ, amelyben élünk...
– Jó, rendben van, majd fogok gondolkozni ezen... De tényleg. Most meséld tovább azt a dolgot Gézával.
– Rendben. Szóval magyaráztam az új Ikaruszomat Tetráéknak, azok meg értetlenkedtek, mint te is általában, amikor Géza, segíteni akarván nekem, átszólt a szomszéd asztaltól, hogy amennyiben az Ikarusz legenda eredeti értelmét keressük, tudnunk kell, hogy az észak-keletről dél-nyugat irányába áramló archaikus görö¬gök¬nél mélyebb filozófiai tartalmakkal rendelkezett az Ikarusz-legenda. Azoknál ugyanis, a klasszikus görögökkel ellentétben, a tudós Dedalusz, Ikarusznak az apja, nem más, mint a Minotaurusznak a felesége.
– Hogy kicsoda a micsodának?
– A Minotaurusznak a felesége.
– Ezt Géza mondta? És komolyan mondta?
– Ej, dehogy mondta komolyan, Dóra! Egyszerűen ugratni akarta Tetráékat, amiért annyit értetlenkedtek. Az igazság az, hogy amikor ezt hallottam, az elején egy kicsit én is elképedtem. Sőt, azt is be kell ismernem, hogy a többiekkel együtt én is egy túlérett fiatal alkoholistának néztem Gézát. De akkor Tetra az ő türelmes és nagy¬okos intellektualizmusával megkérdezte, hogy ezt honnan veszi az úr, pontosan jelöl¬je meg a hivatkozási irodalmat és, hogy amennyiben ezek léteznének, ő ezt komo¬lyan gondolja-e, amire a borostásan másnapos pénzügyellenőrnek kinéző Géza, a leg¬ékesebb magyarsággal és nagyon is követhető okfejtéssel egy olyan pszichológiai érvekkel alátámasztott, zseniális és számunkra egészen újszerű előadásba kezdett, amilyenhez hasonlóval még soha nem találkoztunk. Hirtelenjében látszólag nagyon logikusan mindent összehordott az archaikus ember egységes világszemléletétől Platón lakomájáig, de mégis logikusan összefüggött az egész, aminek következtében a mi fantáziánkból csak két feltevésre futotta: vagy egy fantasztikusan művelt őrülttel állunk, azaz ülünk szemben, vagy egy nagyon is józan csodabogárral, aki azzal szóra¬kozik, hogy fölényesen ugrat bennünket. Én az utóbbira tippeltem, de időközben rájöttem, hogy itt nem fölényeskedő önszórakoztatásról van szó, hanem arról, hogy ez, a fiatal korához képest igencsak művelt, sok dioptriás és köpcös idegen alak, tulajdonképpen engem vett a számára tökéletesen fölösleges műveltségének védelme alá, mert megszerette az Ikarusz-változatomat. Hát kezdtem alájátszani neki a perverz Bika-Dedálusz viszony filozofikus értelmezéshez. Tetráék úgy vélték, hogy mindketten becsavarodtunk, és egy idő múlva elköszöntek. Az egészben az volt az érdekes, hogy már bő három órája beszélgettünk és a keresztnevünkön kívül semmi tényszerű adatot nem tudtunk egymásról, így semmi közünk nem volt egymás múltjához és jelenéhez, a társadalmi mimikrizéséhez, nem érdekelte egyiket sem, hogy a másik honnan jön, mennyi pénze és befolyása, hatalma lehet, mégis olyan jól és olyan könnyen megértettem magam Gézával, mint azelőtt soha senkivel.
– Ne mondd, még velem sem?
– Az teljesen más jellegű megértés, most ne keverjük a két különböző minőségű viszonyt össze... Akarod-e, hogy folytassam?
– Folytasd, kérlek.
– Életemben először voltam ilyen zavarmentes, felfedező, kitárulódó verbális kommunikációban valakivel. Mindent megértett abból, amit mondtam neki a képek¬kel, a festészettel kapcsolatban és én is, mindabból, amiket ő magyarázott, majdnem mindent megértettem. Csupán néhány, általa természetesen használt fogalom volt számomra addig ismeretlen, aminek, ha utána kérdeztem, pár szavas magyarázatai után könnyedén megértettem. Lényeg az, hogy én akkor életemben először éreztem át annak az állapotnak a fenségét, amikor két ember semmiben sem érti egymást félre.
– Azt hiszem, hogy értem miről beszélsz. Megismerkedésünk elején, amikor még nem kezdted kérni, majd követelni azt, hogy feküdjek le veled, nekem is voltak ilyen kellemes érzéseim, és ahogy te mondod: kommunikációs állapotaim veled. De aztán mindent elrontottál...
– Dóra az Isten szerelmére, megint kezded... Úgy csinálsz mintha neked az rosszul esne, mintha nem szeretnél szeretkezni velem...
– De szeretek, Ádám, de ugyanakkor a teherbe eséstől is félek. Inkább lemonda¬nék a szexuális élvezetről is, csak ebben az állandó rettegésbe ne kellene élnem...
– Dóra ez a rettegésed teljesen indokolatlan, hiszen fogamzásgátlókat szedsz.
– Igen, de az nem biztosít nekem száz százalékos biológiai védettséget a teherbe¬esés ellen! Neked könnyű, te könnyen beszélsz, férfiként te nem vagy kiszolgáltatva a biológiai szervezetednek!
– Jaj, Dóra, hagyjuk most ezt...
– Hagyjuk, hagyjuk... én is azt mondom, hogy hagyjuk. Mond csak, ennek az agytröszt Géza barátodnak, nincs igénye szerelemre, csak szexuális kapcsolatra?
– De igen, csak az ilyen igényei kicsit furcsák.
– Á, mostmár értem, mindig is sejtettem ezt: a fiúkba szerelmes a fene nagy agyával, nemde? És most éppen beléd lett szerelmes!
– Micsoda?! Na, ne hülyéskedj. Még komolyan veszlek. Egészen másképp van ez. Géza nem képes egyetlen nővel sem huzamosabban élni. Miután roppant ízletes és intelligens szövegével elbódítja és meghódítja valamely szépreményű leányzóját Éva Anyánknak, lelkileg és szellemileg valósággal elkezdi azt destruálni. Úton, útfélen azt bizonyítja be neki, hogy gondolkozásmódja nem ér semmit, valóságértelmezése alacsony¬rendű, zavaros és értéktelen, aminek következtében erkölcsi értékrendje is tarthatatlan, és így felszámolandó. Az érdekes benne az, hogy csaknem minden nő még inkább szerelmes lesz belé e finom, ahogy ő nevezi: alanyi kezelés hatására. És személyiség-tudatát teljesen feladva, a legalázóbb bánásmódot is elviseli, csakhogy bebizonyítsa: micsoda nagylelkű áldozatra képes Géza kedvéért, hiszen az ő áldozat¬készsége bizonyítja a legjobban, hogy mindaz, amit Géza állít róla: hazugság, ő tele van szeretettel és megértéssel, belőle kimeríthetetlen nemes érzések forrása fakad és bugyog, ott, az ő lelkében van a szeretet és a megértő türelem forrása elrejtve. Ebben a periódusban rendszerint a válogatott perverziók következnek, természetesen jó atyai gondoskodásról tanúskodó verésekkel egybekötve. De persze, mindez csak a bensőséges együttlétek műsora. A külvilág előtt a giccses érzelgősség, a szerelmi és fél¬tékenységi jelenetek. Amennyiben a ladynk kedve van a szerelmi játéknak a folyta¬tására (És én sem győztem csodálkozni két ilyen love storyja közben csodálkozni, hogy miért csinálják ezt tovább a nők.), de a lényeg az, amint ő is elmondta, hogy a legtöbb valami misztikus oknál fogva tovább csinálja az egészet..., Nem tudom..., talán azért, mert nem bírják elviselni azt a tudatot, hogy annyira nem jelentenek Gézának semmit sem, miközben ő rafináltan elejt olyan célzásokat, hogy mégis je¬lent¬hetnének... Szóval a szerencsétlen csajok mind becsavarodnak és még inkább azt szeretnék bebizonyítani, hogy mégiscsak jelentenek ők valamit a Géniusz életében, ezáltal újabb és újabb függőségi viszonyt és támadási felületet hozva személyükön lét¬re. Miután imígyen sikerült egy akarat és önértékelés nélküli állatot kreálnia a szerel¬mes nőből, Géza elveszti iránta minden érdeklődését. Ám ezután sem rúgja ki mind¬járt, nem szakít vele becsületesen, hanem a legvadabb pszichikai kísérleteknek vetvén azt alá, a megalázás minden eszköztárát kipróbálván rajta, megpróbálja elriasztani magá¬tól. Így a szerencsétlennek legalább a kegyelemdöfést sem adja meg, rá bízván a dön¬tés jogát, amivel az rendszerint képtelen élni. Egy ilyen terápia után, a legedzet¬tebb nő is minimum három évig képtelenné válik bármiféle párkapcsolat létrehozá¬sára. Géza szerint a nők csak nyernek ebből, mert „a hazug jóság leckéjét” egy életre megtanul¬ják.
Ezt a nőfogó és idomító módszert ő, krisztológiai eljárásnak nevezi, amelynek segítségével áldozatai „beavatást nyernek a férfi és a női lélek egységesülésének nagy misztériumába”, anélkül persze, hogy tudnák, min is estek keresztül tulajdonképpen. Igazából én sem értem, hogy mit ért ő ezalatt. Valami sötét dolgot sejtek, ami Géza elfojtott hatalmi mániájával lehet összefüggésben. Nekem például nemcsak, hogy nem kellene egy olyan nő, akit én megütöttem, hanem még csak megalázóan sem tudnék bánni egy nővel, akivel lefeküdtem. - Dóra szeme a távolba mered, és már az utolsó szavaimra nem is figyel.
– Nem értem! Hogy lehetsz te barátja egy ilyen embernek?
– Én sem értem, de mondtam már, hogy nem is hiszek a barátságunkban, mert az az érzésem, hogy ő sem hisz igazából semmiben. Ha csak abban nem, hogy még jól is érezheti magát ebben a kegyetlen világban az ember, amennyiben talál magában elég humorérzéket és elég erőt a viszontkegyetlenkedésre... Az ő esetében legalábbis...
– Hahó, mit búslakodtok itt édes kettesben? – Radácsi a sok vodkától egyre misztikusabb ábrázatot öltő Géza kíséretében nyit be. – Odakint vitatkozik a képeiden már a város krémje, Raffaellónk meg itt lelkizik a modelljé... bocsánat a múzsájával. – Költőnk gyorsan kapcsol és próbálja menteni a helyzetet: te, az anyád..., miért nem festettél mostanig Dóráról legalább egy aktot?
– Ezért nincs spirituális hitele a verseidnek, Romér. – Gézának csak a szeme villogása árulja el, hogy kéjeleg a Radácsi zavarán. Hogy is mersz te szellemi témákat érinteni, amikor nem ismered sem a nők örök lelkivilágát, sem a huszadik század emberét? – Erre már én csattanok fel, de nem tudom, hogy Géza arroganciája miatt-e, vagy azért mert megzavarták a Dórával való, számomra igen fontosnak érzett és reggel óta vágyott beszélgetésünket.
– Mi köze a huszadik századnak?
– Csupán annyi, hogy ez a korszak a Freud és a Lenin valóságlátásával kezdődik, és a ti teljes szellemi elvakulásotokkal fejeződik be. Igen a ti káprázatos szédületetek¬kel – Ó egek! –, hát nem látjátok, hogy Dóra szívesebben ülne modellt egy deresedő, párt- és festőakadémiát végzett, klasszikus bohém faszinak, ha már művész-lelkek közé keveredett, mint annak a tüzes fiatal legénynek, aki szerelmes belé, és aki fiatal és szenvedélyes? Biztos lehetsz abban, Ádám, hogy harminc év múlva, amikor majd te is impo.., akarom mondani: kompetens és elismert festő leszel, Dóra majd pon¬to¬san fordítva járna el, és fiatal és szenvedélyes zseni-jelöltek számára ülne majd modellt, akik viszont már nem szerelmesek belé, de neked még akkor sem vetkőzne le, csak akkor ha időközben elhagynád őt és e rafinált tettével vissza akarna szerezni a maga számára. De nehogy azt higgyétek, hogy Dóra most valami gonosz meg¬fontolásból nem ülne Ádámnak modellt, miközben másnak igen. Nem. Ezt mintegy ártatlanul, még csak nem is heccből tenné, hanem mondjuk úgy, hogy az ő misztikus nőiségéből eredendően, megmagyarázhatatlanul és irracionálisan, de azzal a meg¬győző¬déssel, hogy ezáltal az ő képzelt szabad akaratát és a személyi autonómiáját ér¬vé¬nyesítette. Mert ha nem vettétek volna észre, a felvilágosult huszadik század emberi¬ségét a leginkább az autonóm női lélek képviseli, akinek az autonómiája abban áll, hogy inkább enged, és eleget tesz az idióta társadalmi elvárásoknak, mint hogy eleget tegyen azon férfiak óhajának, akik netalán szerelmesek lesznek belé. Isten őrizz! Még a végén kijönnének egymással, és boldogan kezdenének élni! Ebben az esetben kérdem én, mi lenne a sok szociális kérdéssel, a fölösleges problémákkal, a társadal¬mi rendszerekkel, a politikával, az idegeskedéssel, a háborúkkal, a nemzeti és a vallá¬sos kérdésekkel és a szociológiával és a többi nyavalyatöréssel? Hát lehet ezek nélkül élni? Ugyan kérem...
– Szabad kérdeznem, Géza, hogy honnan szerzed a velem kapcsolatos értesülé¬sei¬det? És egyáltalán, miből gondolod, hogy olyan jól ismersz te engem? Dóra megsem¬mi¬sítően nézi Gézát, miközben nyájasan artikulál. Érzem, hogy ez nem más, mint a vihar előtti száraz levegő csendes remegése. Mintha két ellentétes őselv állna egymás¬sal szemben. Ez a szembe feszülés nem végződhet egyszerű veszekedéssel. Az óvatos rejtőzködés és a másik kegyetlen leteperése és a megsemmisítése utáni őssóvárgás megtestesítő bálványivá vállnak hirtelen előttem a szeretőm és a barátom, anélkül, hogy ők tudták, volna, vagy akarták volna ezt. Géza nem hátrál. Arcának távoli, megtévesztően szelíd-értelmiségi kifejezést adó szemüvegének lencséje, magabiztos¬ságot sugallóan, fényeset villan:
– Onnan, hogy háromszor sikerült már veled mélyebben és nyugodtan elbeszél¬get¬nem és számomra, aki nem elégedek meg a világ és főként az emberek felszínes megítélésével, mint ahogy azt te és az emberek nagy része teszitek, ennyi alkalom bőven elég volt arra, hogy lényegiségedet, vagyis rejtett szellemi karakteredet meg¬ismer¬jem. Ha hiszed, ha nem, én abból, hogy bizonyos kifejezéseket milyen érte¬lemben használsz, hogy hányszor ismételsz meg bizonyos szavakat, milyen gesztusaid vannak, és hogy mit akarsz elhitetni magadról a környezeteddel, vagy éppenséggel velem, akihez szólsz, sokkal többet tudok meg annál, mint amit te szeretnél értésemre adni, de még annál is, hogy te miket képzelsz magadról. Nekem ugyanis megvan az az előnyöm veled szemben, hogy amiért nem képzelem magamat ártatlannak és egy pozitív, vagy legalábbis mindig csak jót akaró hősnek, rólad sem hiszem el, hogy ártatlan ember és pozitív hőse lennél ennek a világnak. Nem azt értem ki szavaidból tehát, amit te szeretnél akarva-akaratlanul, hogy kiértsek, hanem figyelmesen követ¬lek és megpróbálom mindabból, amit mondasz kihámozni a mögöttes tartalmakat, vagyis mindazt, ami az életben igazából mozgat téged. Ezt a szufik és egyes misztikus gondolkodók úgy hívják, hogy a szavak spirituális lehallgatása. Persze, ez neked és minden olyan bájlédinek, aki az élet lényeges kérdéseit a toalett tükrébe való üres bámulással szokta megoldani, magas. Egyébként, ha nem vigyázol, túlzott érdeklődé¬sed¬del Ádámot mindjárt féltékennyé teszed. Ez pedig kannibalizmus volna részedről, miután időzített késéseddel amúgy is annyira meggyötörted, hogy alig bírtam lelket önteni belé.
– Na, ne vagdalkozz ilyen póriasan, mondhatni parasztos mesehős stílusban, Géza. – Menteném a menthetőt, de Dóra már döntött:
– Miattad egyáltalán nem kell rám féltékenykednie, mert ha te olyan nagyon ismersz engem, én téged ezen túl már nem ismerlek. Na szevasztok, igazán sajnálom, de most Sacihoz kell mennem, mert vár.
– De Dóra, nagyon kérlek, hogy ne gurulj most be, ne hagyj itt engem, hisz annyira vártam, hogy, hogy örvendjünk együtt ennek a kiállításnak, hiszen ez mégiscsak egy nagy esemény az én életemben... Ha akarod, megkérem Gézát, hogy ne ugrasson, és ne bántson többé téged.
– Kedves vagy Ádám, de azt hiszem, tényleg nem érted, hogy mi folyik körülötted. Este kilenc után otthon leszek. Gyere fel hozzám, ha addig nem részegedsz meg egészen. Na, szevasztok!
– És már ki is fordul az ajtón visszavonhatatlanul. Géza cinikusan mosolyogva, Radácsi inkább aggódóan figyeli, hogy mit fogok tenni. Hát persze... „cselekedni csak kell valamit”, és kinézek magamnak egy felbontatlan vodkás üveget.

„Íme a beteljesülés: ez tehát ama bizonyos, hónapok, évek óta várva-várt nap, a beérkezés, az elismerés, az igazság felszínre kerülésének a napja. Az a nap, amikor kiderül, hogy érdemes volt minden kudarc ellenére, sokszor összeszorított fogakkal is továbbfestenem. Amikor Dórával ketten örvendhetnénk annak, hogy mások is örvendhetnek a képeimnek. És tessék: ez a nap is pontosan úgy fejeződik be, mint az előzőek, mert Dórának fontosabb, hogy óvatosan fogalmazzon mindenki, ha róla be¬szél, hogy mindenki csak és csakis elismeréssel merjen beszélni róla, vagy legalábbis mérsékelten, pedig az épp annyira lehetetlen, mint amennyire fölösleges. Az a nap, amikor talán már nem is erről van szó, hanem megint csak arról az ostoba trükkről, aminek az egyedüli szerepe az, hogy ne érezhessem egy pillanatra sem nyeregben magamat, amiért kiderült, hogy igazam volt, amiért hittem abba, hogy értékes, amit festek, még akkor is, ha nem igazodok az előttem járó, székely „festő mesterekhez”! De nem azért, mert valami szégyellni vagy kivetni valót találnék abban, hogy székely vagyok... – Ha tudná Dóra, hogy mennyire tojok én a nyeregben levés tényére! De arra az igazságra, hogy másképp kell láttatni a valóságot, mint az előttem járók tették, arra nem! A kurva égit, hogy éget ez a szesz...”
– Nem-e? Szóval nem tojsz a másképp láttatás igazságára? – Ez a Géza az ördöggel cimborál, vagy én rúgtam be, és már hangosan gondolkozom:
– Milyen igazságról beszélsz Géza?
– Arról, amelyről te nem akarsz lemondani. – Cinikusan: – A művészi igazságod¬ról.
– Ez most hogy kerül ide?
– Avagy nem-e a másképp láttatás fontosságáról és igazságáról méláztál-e az imént? Nekem tetszik muzsikálni? Minden pályakezdő komplexussal küszködő „művész¬lélek” ezzel a fából vaskarikával, jobban mondva: gálickővel kompenzálja magát, ami¬kor észreveszi, hogy nem képes úgy összhangba kerülni a szeretőjével, mint a ro¬man¬tikus nagytaták falvédőin szokás. De a te helyzeted már jobb, mint a szentimen¬tális mesékkel joviálisan elhülyített nagyapáink helyzete volt, akik ugyan¬ilyen okból kifolyólag a két világháború, a koncentrációs táborok, a titkosszolgálatok, a sajtó¬kampányok, a titkos fegyverek, a titkos paktumok és az atombomba igazsá¬gá¬ért lelkesedtek. Na meg a tökéletes társadalmi rendszerek utópiáiért. Aztán neki fogtak, és szépen megvalósították, vagy megkapták front-behívók formájában az egé¬szet. Ma is van, amire büszkék legyenek, amit mesélgessenek, és amitől nyögjenek.
– Mi köze van mindennek a festészethez?
– Gyere, megmagyarázom a saját képeiden. – Géza arca hirtelen felragyog: – Hátha valami csinos nőcik is bámulják a Prométheuszodat, a Faladat, vagy a Tükrözéseket?
– Engem nem érdekelnek most az ilyen ócska viccek.
– Dehogynem... Amennyiben letennél a Dóra-rögeszmédről, rájönnél, hogy akár¬me¬lyik angyalarcú Tündér-spiné ugyanannyit ér, mint e Héra-delnő. – Kiveszi a vod¬kás üveget a kezemből, akkurátusan leteszi az asztalra – Úgy, na! –, majd megfogja a könyökömet, és az ajtó felé terel, miközben hátraszól Radácsinak.
– Romér barátunk, vigyázz itt egy kicsit a hivatalos papírokra és a hivatalos látsza¬tokra, légy szíves. Mi Ádámmal kimegyünk egy kicsit levegőzni, aztán felügyelni és protokollt játszani a terembe.
– Oké, Géza. Ha tudsz, majd hozzám is küldj be valami tündért. Nálad mindig ezrével jelentkeznek. – Radácsi érti a szavak metafizikáját: látszatra semmi keresettség nincs a beszédében, mégis kétélű, amit mond: kedves is meg rosszindulatú is egy időben. De Géza ezúttal nem vág vissza, inkább úgy tesz, mintha valami csitrik bókjait vágná a klasszikusan lötyögő nadrágja farzsebébe:
– Igen, mert nem rajongom körül őket, sőt: éreztetem velük, hogy kételkedek a lelkiviláguk tisztaságában és lesújtóan nézek rájuk a csillogó szemüvegemmel. Különben, mindenki a maga módszerével. Lőpá, órövoár!
Keveset időzök az előtérben lehetőleg csak közömbös témát érintve, aztán irány be a terembe. Nem jön, hogy elhiggyem: büszkeségem és önelégültségem legyőzi vod¬kával is hergelt kétségbeesésemet, hiszen másfélórára az ünnepélyes megnyitó után, még mindig sokan nyüzsögnek a teremben. Elmerülök a képek számba¬vételé¬ben, három, sőt: négy és ötévi munka, remény, kétség, öröm, és megint csak szívós, kitartó munka és lemondások sorozatának a filmszerű lepergetésébe. A rugós (al¬testű) ember, a Modern Kentaur, a Prometheus káprázata, a Vas-szerkezetek (mint appa¬rátus szervezetek) és a Madarak, ahogy itt hagynak minden ősszel bennünket szomorú terméseinkkel, elszárnyalva egy örökké napfényes, fekete kontinens irá¬nyá¬ba. Romérosszal egyszerre festettük és írtuk ezt a képet: „Amíg képzeletem Ravel-zenére mereng, elnézem az idei gólyák első repülését, amint rajongva fordulnak a végtelen határnak, sejtjeikben sejtve már emlékét a hívó, fekete hazának.” Hálás vagyok Radácsinak, amiért akaratlanul megnyugtatott soraival anélkül, hogy tudná. Vagy tudja? Ha nem most tudja, akkor máskor..., vagyis mindig tudja... Jól esik e kis mélázás Géza kegyetlen igazság-bombáinak szünetében. Egyébként Géza éppen Ká¬ron ladikjáról tart kiselőadást a „Noé Bárkája” című képem előtt annak a jellegtele¬nül okos képű magyar szakos tanárnőnek. Magam sem tudom, hogy miért, de odamegyek.
– ...szóval, érted az összefüggéseket? – Géza tőle szokatlanul nyájas hangon kérdi ezt.
– Iiigeen, azt hiszem, habár... a komparatisztikában, ... tudod, az új módszerek...
– Hagyd a fenébe azt a kompromisztikát, ami azt tanulmányozza, ami valójában nincs is: a felszíni összefüggéseket. A mítoszok esetében mindig a közös lényegről, az egységlátásról van szó. A filológiai komparatisztika a nem létező, vagyis csak a felszínen létezőnek tetsző, logikai összefüggéseknek a még elvontabb, tehát még fiktí¬vebb tudománya. Voltaképpen a kreativitás nélküli, impotens elméknek az öncélú önigazolása. Minek az neked, épeszű, önálló, egyéni gondolkozásra képes, egészséges embernek? Most a mítoszok időtlen jelenvalóságáról és e jelenvalóság mindennapi jelentéstartalmának egyetemes összefonódásáról beszélek. Jelentés¬tartalom, amely szükségképpen érezteti hatását minden művészileg érzékenyebb szellemi lényben. – Látom, Géza máris kezdte finoman kihuzigálni az esztétikai szemináriumok biztos talaját a frissen végzett tanárnő talpa alól és áldozatára leső kígyóként, hideg szem¬üveg-lencséi alól figyeli szavai hatását. A művelet még nem lehet befejezve, mert szükségét érzi az én szereplésemnek is.
– De kérdezzük meg a fiatal mesterünket... Balog Mester, kedves Művész Urunk, hadd mutassam be... ööö ... Barabási Eliz tanárnőnek.
– Mit hülyéskedsz, Géza, nem én mutattalak be három héttel ezelőtt Líznek az Ezüst Fenyőben?
– De igen, csak akkor még nem lógtak itt a képeid, és akkor még nem szólíthattalak mesternek. Igaz tanárnő?
– Oké boy. Megadom magam. Líz, tudniillik most arról van szó, hogy Géza a szár¬nyai alá vett engem és embert akar nevelni belőlem. Az imént hagyott itt bennünket Dóra, én búskomorságba estem, és most azt próbálja megértetni velem Géza, hogy én nem egy, ahogy ő nevezi: „spiné” – Dóra elismeréséért festettem össze itt ezt az egészet. Mintha magamtól nem tudtam, hogy...
– Persze, hogy tudod, öregem. Ki tudhatná nálad jobban? Gyere, borulj az öreg Géza bácsika tüdejére egy keveset, aztán mindjárt futunk anyukához szopikálni. Látod, Líz kedves: Íme, így néz ki a Mester! A tüdőmre borulásod lenne végre egy igazán őszinte mozzanata emberi és művészi, he-he-he- kibontakozásodnak, csak éppen ne most és itt a teremben tedd ezt, mert azonnal felfigyelnek rám az újságírók, és még fel kell csapnom műkritikus-biográfusodnak.
– Becsületemre, beléd rúgok! – Sziszegem a fogaim között.
– Azt se tedd, mert akkor viszont az itt lebzselő, civil ruhás szekusok szemelnek ki, mint lehetséges első számú személyi ellenségedet, és én holnapután ahelyett, hogy haza mennék, a Testvériség-sugárúti rendelőjükben kell majd rögtönzéseket irkálgat¬nom és aláirkálgatnom a politikai nézeteidről és ilyen jellegű intim állásfogla¬lá¬saidról... Miért sápadtál el, Líz kedvesem, ne izgulj, a poloskák még nincsenek a képek alá beszerelve, Ádám azért még nem annyira fontos ember az ő szemükben. – Fölényes mozdulattal emeli meg az épp előttünk lógó „Noé Bárkája” című képet, és úgy ejti vissza, mintha skorpió marta volna meg. A kép a falhoz csattan, de nem törik el, de elég zajt csinál ahhoz, hogy hirtelenül mindenki ránk figyeljen. Falfehérek leszünk mind a hárman, majd Géza kissé erőltetetten magabiztos hangja töri meg a csendet:
– ...Ugyanis a nagy kultúrák egymással összefüggő eredményei, amennyiben az egyedüli, igazán széleskörű távlatokat biztosító és ugyanakkor mindig célhoz vezető dialektikus-materializmusnak a pártunk által is támogatott esztétikai szemszögéből vizsgáljuk meg a jelenséget, szinkretikus egységet mutatnak ugyan, de ez koránt sem jelenti azt, hogy lényegileg tökéletes egységet képeznének. Hiszen az időbeli dialek¬ti¬kus evolúció jegyeit nem lehet, mint bizonyítékokat... – halandzsálás közben lehelet¬szerűen, inkább karon érinti, mint karon fogja Lízt, engem is finoman oldalba bök figyelmeztetően, majd lelki magatehetetlenségünket kihasználva, úgy kivezet a te¬rem¬ből, mintha az egész kivonulásunk egy természetes, társasági cselekvésrendszer közbeeső folyamata lenne.
– A kurva édesanyjukat ezeknek a falakat turkáló geciknek! – Tör ki Gézából a felháborodás odakint, igaz, az ő káromkodni igencsak szerető természetéhez viszo¬nyítva, nagyon is mérsékelten. – Alig szereltük fel a képeket a falakra és máris bebasz¬ták alájuk a kurva anyjuk valagából kivájt poloskáikat! Az este, teremzárás előtt még minden kép alá külön benéztem, és már azt hittem, hogy minket kifelejtettek a játék¬ból. De nem, csak kivárták, amíg feltesszük az egészet, és egyszerre... Vajon minden kép alá jutott egy kis műszer? Vagy csak a nagyobb felületű képek alá tettek? Esetleg a „beszédesebbek alá”, amelyeket az ők vallása és esztétikája alapján többen fognak kommentálni? Lehet, hogy van egy belső, ilyen célokra kiképzett „műértőjük” ... – majd hirtelen jött ötletétől felderülten: – Öregem, ide kritikust hívtak már a megnyitó előtt. Látod, milyen fontos ember lettél? Örülhetsz hát, baszd meg, ez a kiállításod sikerének a legjobb jele!
– Ez igazán boldoggá tesz, de nem értem, hogy minek köszönhetem a nagy megtiszteltetésüket? Én ugyanis nem festettem történelmi jeleneteket ábrázoló freskót, kerültem az egyértelmű piros-fehér-zöld összetételeket is, pedig Mullácsinál, az elnöki portrék székely mázolójánál láttam ilyen játékokat: fehér fal előtt, piros pad zöld fűtengerrel és bokrokkal körülvéve...
– Nem is az a fontos!
– Hát mi akkor a fontos?
– Az, hogy te például miért nem festettél ilyen piros-fehér-zöldeket?
– Játsszuk azt, hogy csak azért, mert félek, mert nem akarom, hogy meg¬hurcoljanak fölöslegesen.
– Mások is félnek, és mint például Mullácsi is, mégis festenek ilyen giccses förmedvényeket, amitől persze azután még jobban félhetnek, és így titokban jobban élvezhetnek. Képzeld el, micsoda rejtett örömforrás lehet ilyen giccset festeni, otthon rejtegetni, de a szomszédnak, „titokban” megmutatni és borzongani attól, hogy a szomszéd OTT fent, elmeséli. Aztán a félelemtől hajtva, egy egészen másat festeni, olyan szentképet az iskolák folyosóira, a nép fölötti gondviselést magára vállaló, vízfejű idiótával a kép kellős közepében. „Óh... öregem, hidd el, hogy kényszerből tet¬tem, tudod, hogy van,... a gyerekek,... a feleségem beteg...” Szóval az ilyen két¬kula¬cso¬sokkal, a megtörtekkel, a káprázatban és az állandó hazugságban, kompro¬misszu¬mokban és a korrupcióban élő öreg mesterekkel a hivatalnak semmi baja nincsen: Mikor piros-fehér-zöldet, amiről persze titokban tud az egész lépcsőház, mikor piros-sárga-kéket festenek a debilis hóhérról és akadémikusan hermafrodita Vénuszáról...
– Géza, a művészettörténeti előadásod inkább érdekelt, mint most ez a művészet pszichológiai. Én azon kevés magyartanárok közé számítok, akiknek még teljes egészében magyar katedrája van a város legnagyobb iskolájában és a diákjaim néhány hónap múlva felvételi vizsgára kell álljanak. Nem szeretném, ha most miattad, azaz a felelőtlen hőbörgésed miatt... Líz arca csupa aggodalom. Gondolom a tanítványainak benne felragyogó jövőképe miatt.
– Persze, bocsáss meg. Erről a históriáról semmit többet. Gyertek fel hozzám, igyuk meg a maradék tequilákat, beszéljünk a zenéről, költészetről, tudományról, a szerelemről,... sőt: teológiáról és mitológiáról, de ezt a poloska-históriát tényleg hagyjuk a fenébe! – Ritkán lehet látni Gézát ilyen engedékenynek.
– Gondolod, hogy ők is fogják hagyni? – Kérdem félig iróniával, félig incselegve.
– Nem tudom. De azt igen, hogy mennyi gyanútlan interpretátora lesz a süket képeidnek... és amilyen hülyék, még valamilyen összefüggést sejtenek meg a pofázá¬saik és a te személyed között, és azt fogják képzelni magukban, hogy egytől-egyig te súgtad be őket... Megbélyegzett személy leszel, Ádám, ez aztán egy igazi művésznek való lelki alaphelyzet! Ezt mindenesetre jól végig kell gondolnod ma éjjel. Ha felválla¬lod jó, de hogyha nem, akkor figyelmeztető feliratot kell kifüggeszteni a bejárati ajtóra holnap reggel: „Vigyázat! A nemzeti szocialista román titkosszolgálat poloskái lapulnak az itt látható Balog Ádám képek alatt. Kérjük a nyájas képtár-látogatókat, hogy amennyiben csak lehet, fogják be a pofájukat. A rendezőség.”
– Na, fiúk, köszönöm a társaságot, én elmentem... – Líz csakugyan sürgősen elsiet, faképnél hagyván bennünket, pedig már a kabátunkat is felvettük időközben.
– Na, ez a kis Vénusz is jól megfontolja ezen túl a lépéseit, mielőtt újból a köze¬lünkbe merészkedne... Remélem nincs több kedved a képeid előtt lófrálva, hamis dicsséged aurájában sütkérezni. Gyere, menjünk ki a szabad levegőre... hozzál ma¬gaddal egy vodkás üveget... Úgy ne, remélem ezeken a kopasz fákon nincsenek po¬los¬kák. Szóval ez az egész játék itt nagyon érdekes. Nem tudom, a szolgálatos bácsik érzékelték-e, hogy megemeltem azt a képet.
– Nem tudom Géza, csak azt tudom, hogy nekem hányingerem van ettől az egésztől. Bár soha ne tettem volna a kezem rajzceruzára, vagy ecsetre!
– Nocsak, nocsak. Sírj még egy kicsit itt a megértő és az érzékeny apukád előtt lelkem, aztán szedd össze magad, és nekem ne beszélj többet hülyeségeket! Egyszer odavagy a művészet mindenen felülemelkedő géniuszának fenséges káprázatától, és mint művelője önmagadtól is persze, máskor meg kitagadnád az életedből is, csak azért, mert az államvédelmisek inventivitása a te képzeletedet is meghaladja, és arra használják ki a képeidet, hogy a szerencsétlen pofajártató hódolóidról, azaz politikai nézeteikről mélyebb és részletesebb információkat szerezzenek. Mi közöd van neked az ők kis ördögi játékaihoz? Nem te fogsz a pokolban bűnhődni érte! Még éppen az hiányzik, hogy a nyavalygásaidat valaki komolyan vegye! Ellenben, ha felhívnak a hivatalba, és ott baszogatni kezdenek, ez hatásos szövegnek bizonyulhat. Esküdj meg nekik édesanyádra, hogy többet ecsetet sem veszel a kezedbe. Nézd csak meg, hogy ettől meghatódnak és a lelkedre kezdenek beszélni, hogy ne tégy ilyet, mert te egy értékes ember vagy a tehetségeddel, akire a társadalom méltán büszke lehet, és minden durváskodás nélkül elengednek.
– Kösz. Azt hiszem, idejében szóltál. Nézd csak annak az autónak a rendszámát! – A kultúrház feljáróján parkoló fekete Dacia rendszáma minden kétséget kizár: 1-B-407. Hirtelen kinyílik az egyik ajtaja és egy fekete öltönyös, rövid frizurás férfi lépik ki belőle, aki egyenesen felém tart.
– Jó estét kívánok. Balog Ádám művész úrhoz van szerencsém, ha nem tévedek. Pál Károly vagyok az állambiztonságtól, örvendek a szerencsének. Nem fáradhat¬nának beljebb? Ott talán kellemesebb... – Az igazolványát az orrom elé tartó pasas nem lehet nálam sokkal idősebb. – A barátja is jöjjön be, kérem. – És betessékel mind¬kettőnket az igazgató irodájába. – Mi az ön neve? A jelenlegi lakcíme és hol van az ön állandó tartozódási helye?

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/

Kozma Szilárd: A táltos Bolond

4. Fejezet
________________________________________
A nagy hazafias kihallgatás

-------------------------------------


– Ádám kedves, a helyzet az, hogy mi nagyon értékelünk téged. Gyere, próbáljunk meg egymással értelmesen beszélni. Én teljesen meg vagyok győződve arról, hogy mi meg fogjuk érteni egymást. – Az őrnagyi rangot viselő, Lambian Crăciunescu hazafias verseket író és giccses hazafias műsorokat készítő tévésztárhoz nagyon hasonlító, ragyás képű férfi, igen jelentősen a szemem közé nézett, majd tagoltan folytatta: – Gondolom érted, hogy ez mit jelent.
És folytatja a „Jelentős tekintet” című, szélesvásznú nagyjelenetet. Mielőtt ebbe a rácsos ablakú irodahelyiségbe átvezettek, egy másik rácsos ablakú „puritán” iroda¬helyi¬ség ablakából nézve a kinti „szabad” embereket, úgy döntöttem, hogy végig naiv és ártatlan leszek:
– Iiigen, azaz nem értem egészen... lehetséges...
– Hogyhogy lehetséges? – Változik át szigorúvá a tekintete.
– Hát úgy, tudja őrnagy elvtárs, hogy félig-meddig értem, de nem vagyok egészen biztos benne, miről is... Talán arról lenne szó, amit Pál Károly hadnagy elvtárs a múlt¬kor említett, vagyis hogy én esetleg, néha felhívjam telefonon és találkozzak vele és beszélgessünk az alkotó körről és tagjairól, és hogy a többiek miket beszélnek egy¬más között, és akkor önök megpróbálnának tenni valamit a felvételi vizsgám sikerének érdekében...
– Mondd csak bátran Ádám, itt nem hallgat senki minket, aki illetéktelen lenne... (Vigyázz Ádám, vigyázat, veszély, veszélyes, itt még a veszélyről tudni is veszélyes, csapda, csapda, csiki-csuki verem, a lehallgató poloskák, a hallgatózó férgek, az elv¬tár¬sak, elvtársak és férgek, agyak szürkeállományát rágcsáló férgek, lelkeket rágcsáló férgek, tudati férgek, gondolatférgek, állj! Veszély, veszélyes, figyelem, figyelem, nem tudom, hogy mire gondoljak, hogy merre is nézzek, vigyázat: a szavakban vannak a férgek, a szavakból lesnek rám a veszélyes gondolatférgek. Koncentrálj, Ádám. Naiv¬kod¬jál, Ádám. Naivkodjál, önérzeteskedjél és vigyázz a szavakra, Ádám. Koncentrálj a szavakra és vezesd az őrnagyot a csapdától félre.)
– Én nem tudom... szóval nekem nem lehet... én gyermekkoromban sokat voltam beteg, nekem bélférgem is volt sokáig, amitől az idegeim tönkrementek annyira, hogy már hatodikos koromban és később is, kórházban kezeltek az idegeimmel. Ezért én nem bírom a feszült idegállapottal járó fegyelmet. Sokszor nem tudom fegyel¬mez¬ni magam és nemcsak a barátaimnak, de a közeli ismerőseimnek is magamról, még a legintimebb dolgaimról is mindent elmesélek azért, hogy a lelkemet nyomasztó két¬ségektől megszabaduljak... Még azoknak is, akiket alig ismerek, és akik ezért erre illetéktelenek és nagyon sokszor később ezekkel az őszinte vallomásaimmal vissza is élnek és felhasználják ellenem..., elmondják olyan helyeken, ahol nem kellene... Tessék elhinni nekem, én nem tudnám ezt csinálni rendesen, én nem tudok titkot tar¬tani, nem vagyok erre alkalmas ember. Édesanyám is rájönne és a barátnőm is, mert álmomban is szoktam beszélni... ha édesanyám erre rájönne, akkor kétségbeesne, mert tudja, hogy nekem gyenge az idegzetem...
– Rendben van, Ádám, hagyjuk most ezt. Tulajdonképpen nem is ezért hívtunk téged ide. Bár lehet, hogy később visszatérünk még erre a mellékes kérdésre. Itt ennél sokkal, de sokkal súlyosabb dolgokról van szó, Ádám kedves! – Folytatódik a jelen¬tőségteljes szembenézés jelenete, ezúttal még egy gondterhelt homlokráncolással is meg¬emelve. Azt hiszem, a szekus tisztiiskolák kézikönyvében ez a „Vajat rakni a kihallgatott fél fejére” című fejezetben szerepelhet. Érzem is, amint kétfelől csordogál az arcomon lefelé a tudományos alapokra berendezett társadalmunk heti tíz deka fejadagra racionalizált tejterméke. Még egy lélektani jelenet tehát az amerikai széles¬vásznú filmből. Boldognak kellene lennem, hogy ezt láthatom élőben, de pillanat¬nyi¬lag semmiféle boldogságot nem érzek, csak egyszerűen félek. Iszonyúan félek, és közben feszülten figyelek és azt képzelem, hogy meggyőzően ártatlanul nézek az őrnagy szemébe.
– Na mit szólsz hozzá, Ádám kedves?
– Mihez kellene hozzászólnom?
– Ahhoz, hogy kikkel barátkozol, miféle romlott, mocskos senkiházi stricikkel jársz te egy bandába, és hogy amikor együtt vagytok, micsoda erkölcstelen dolgokról jár¬tat¬játok a hazaáruló pofátokat?
Vérmes őrnagy elvtárs arckifejezése az iménti gond¬terheltségből hirtelenül gyűlö¬letes haragúra váltott. A trükkje sikerült, mert én is felkaptam hirtelen a vizet:
– Ne tessék haragudni, de ha én az ön barátait ilyen jelzőkkel illetném...
– Micsoda? Mármint hogy te az én barátaimat? Hát minek képzeled magad, te féreg? Úgy látszik elfelejtetted, hogy hol vagy és hogy kivel beszélsz! Na majd én megmutatom neked, te szerencsétlen állat, én megtanítlak arra, hogy ki vagyok én és arra, hogy ki vagy te, de azt úgy, hogy hetven éves korodban is megemlegeted! Én mondom, hogy visszaadom neked a realitásérzékedet! Eltaposlak, mint egy férget, megsemmisítelek, te, te... – Vérmes őrnagy éppen úgy ordibál, mint Matyi bácsi részegen ezelőtt öt, tíz és tizenöt évvel, miközben az elém tolt sötétbarna ragyásképe fokról fokra kivörösödik. – Te azt képzeled, hogy itt a művészlelkek között bulizol velem? Azt képzeled, hogy szabad neked így beszélned velem?! Megtanítlak én téged mindjárt becsületre...
– Én csak megkérdeztem...
– Itt én vagyok az, aki kérdezek és nem te, szarházi! Itt egyedül én vagyok az, aki most kérdezhet és te vagy az, aki válaszolsz a kérdésekre! – Üvölti az őrnagy, mi¬közben félig feláll a székből és Matyi bácsihoz hasonlóan, hatalmas öklét az orrom elé tolja így néz velem farkasszemet. Egy fél percig egészen közel hajol hozzám, és dü¬hödten az arcomba liheg. Gondolom, elégedett a szemeimben tükröződő rémülettel, mert lassan visszaereszkedik a székébe. Én elfordítom a tekintetemet és a szoba felső sarkát nézem. Tudom, arra vár, hogy még egyszer ilyet mondjak, amitől ő újra el¬veszítheti a türelmét és az asztal fölött áthajolva, végre megüthet. Elhatározom, hogy nem szólok egyetlen szót sem. (Inger-csapda, a humanista államvédelmi színjátszás magas iskolája. Az államvédelmisek ma a legjobban képzett színészek. A dionüszoszi misztériumok és napjaink állam-világa az államvédelmisek öntudatában boldog nászban egyesülnek. A színjátszás állama, vagy az állam színjátszása? A humanista államvédelmisek profi szintű színeváltozása. Dráma, dráma. Hazugság, korrupció és tudományos keresztény dráma. Veszély, veszélyes dráma: az isten szellemétől és az Isten szerelmétől kiürült lelkek sorozatfilm-szivárványa. Magányos léthazugságaink¬nak a rácsozott ablakú modern épületeiben megvalósuló évezredes álma. A raciona¬lizmus és a fajelméletek pompázatos hatalmi álma. A látvány pompája és a pompa látványa. Ennek, az előttem grimaszkodó sötét léleknek, otthon van egy tizenhét éves gyönyörű lánya. Vajon milyen lehet Vérbő-Vérmes őrnagy otthoni, papucsos család¬apa látványa? Elmegyek az iskolába és megmondom a lányának, hogy milyen lát¬ványt nyújt a „munkahelyén” az apukája. Megmondom a gyönyörű lánynak, hogy hány kitépett idegszálamba került az ő drága szövetű szoknyája. Hogy hány lekent pofonba kerül a divatos téli kabátja. Hogy hány leszakított vesébe kerül az estélyi ruhája. De¬hogy mondom. Hallgatok. Inkább hallgatok egész életemben, csak éppen innen ki¬kerül¬jek épen. Apropó hallgatás: ha amúgy is megvernek, akkor meg miért beszéljek? Ezen túl nem szólok egy szót sem. Ha megvernek, vagy megölnek, legalább azelőtt e szaros hóhérokkal ne csevegjek. Istenem, vajon még kijutok-e innen? Itt minden zárva van, itt ezen a FÖLD-SZINTEN. Mi lehet lent a pincében? Vajon oda is levisznek? Lehet, hogy csak a pincében verik meg az embereket. Senki nem tudja, hogy a gyárból hová jöttem, csak a gyár besúgó káderese... Nyugodtan eltüntethetnek. Tel¬nek a félelemterhes másodpercek. Én hallgatok és félrenézek. Érzem, hogy a tehetet¬lenség és a kiszolgáltatottság érzése elhatalmasodik bennem és – akárcsak Matyi bácsi előtt gyermekkoromban és felnőtt koromban – mindaddig, amíg egyszer csak nem bírván tovább a megalázó helyzetemet, jól szájba nem vertem – bőgni kezdek. Mi lenne, ha most Dóra így kellene lásson engem?
– Megértetted-e, te hülye művészlélek? – Böfög az államvédő minotaurusz előt¬tem. Nem szólok egy szót sem.
– Mi az, megnémultál? (Nem, minotaurusz-állambácsi, nem némultam én meg, csak ettől a jelenettől egy kicsit megijedtem. Az önsajnálattól elered a könnyem. Na, ez így nagyon giccses Balog Ádám, tényleg nagyon giccses. Hogyan süllyedhettél lelkileg idáig? Mindegy, most úgysem tehetek jobbat ennél, és jól is esik, és úgy látszik, hogy a pozitív hatása sem marad sokáig el.) Könnyes szemekkel felé fordítom a fejem és az Ő szemébe nézek úgy, mint a megbántott szerelmes az amerikai filmek¬ben. Egészen megenyhül. – Ő is ember: egy gyönyörű, bánatos szemű kamaszlányka várja otthon, családi puszival a családi ebédre.
– Na ne butáskodj, és ne kezdj nekem bőgni itten. Mi az Isten csapott beléd, csak nem sírsz itt nekem, mint egy kis szüzecske? Na gyere, beszéljünk komolyan, hagyd a fenébe ezt az egészet. – Úgy látszik, ebben a művészi helyzetben nem jut eszébe sem¬mi jó ötlet sem, mert feláll az asztaltól, a vasszekrényhez lépik, kinyitja és kivesz belőle egy iratcsomót. Szétnyitja és maga előtt tartva beleolvas, úgy ül vissza a helyére, ahol az iratcsomóban lapozni kezd. Lassan elmúlik a bőghetnékem és megpróbálok felülről a lapok szövegébe beleolvasni. Látom, egy-két helyen előfordul a nevem. Az őrnagy hirtelen felkapja a fejét, és megint csak a szemem közé bámul jelentőség¬teljesen:
– Igaz-e, hogy egy bizonyos társaságban kijelentetted, hogy te soha nem fogsz piros-sárga-kék színű hazafias szentképeket festeni? – Amennyire az erőmből telik, semmit-mondóan a szoba felsősarkába nézek.
– Igaz, vagy nem igaz?
Tovább hallgatok, és a szoba felső sarkát nézem.
– Figyelj ide, Ádám. Itt senki nem akar rosszat tenni neked. Mindannyiunk közös érdeke, hogy mi jól megértsük egymást, és a dolgok olajozottan menjenek. Mi igazán csak a javát akarjuk mindenkinek. Főképpen nektek, tehetséges fiatalembereknek. Ezért el akarjuk kerülni azt, hogy bizonyos dolgok elmérgesedjenek bizonyos, általa¬tok rosszul értett és rosszul értelmezett igazságok következtében. Mi nem akarjuk, hogy titeket, ártatlan és tapasztalatlan fiatal tehetségeket, olyan emberek, akik az emberiség ellenségei károsan befolyásoljanak, megfertőzzenek, és az élet egészséges útjáról letérítsenek. Mi nem vagyunk a ti ellenségetek, mi csupán egy, a tieteknél nagyobb és szélesebb eszmekör, egy tudományosan pontra tett eszme rendszer... egy egészségesen a realitás talaján álló tudományos szellemi tudásrendszer, valamint több élettapasztalat birtokában, a helyes utat akarjuk megmutatni nektek. Szóval, egészen nyugodtan megmondhatod nekem, hogy mondtad-e egy bizonyos társaságban, hogy te soha nem fogsz hazafias témájú szentképeket festeni? – Ezt már igen enyhülten mond¬ja, már-már bizalmasan, mintha együtt ittunk volna abban a bizonyos társaság¬ban, egyszerre hízelgően és kérlelően. Szembe fordítom a fejem vele lassan, olyan kifejezéssel, mintha igazán hinni szeretnék a szavában. Ette a fene, ha már itt vagyok, kockáztatok még egyet. Lám, melyik fontosabb számára: az, hogy megverjen, vagy az, hogy beszéljek?
– Megkérem szépen az őrnagy elvtársat... – Csaknem odaadó jóindulattal figyel. –, arra való tekintettel, hogy csaknem huszonhat éves vagyok és ön körülbelül alig tíz évvel idősebb nálam, hogy ne tegezzen engem.
– Hogyan? Mit mondtál? Nem értem! Hogy én ne tegezzelek?! Hát ez szépen hangzik, nem mondom! Kinek képzeled te magad, he? Te idióta, szerencsétlen! Kicso¬da vagy te hozzám képest? Szétverem azt a szemtelen, mocskos képedet! Te imperti¬nens pofátlan gazember! – Az őrnagy felhullámzik a székéről és az asztalt megkerülve, felém löki magát. Én behúzom a nyakam, és a fejemet elrejtem a felhúzott karjaim mögé, várva az ökölcsapásait. Mégse üt hozzám, csak a galléromat ragadja meg, amivel maga felé fordít, félig felhúzva a helyemről és emígy egészen közelről, fölém tornyosulva sziszegi a képembe:
– Hát hogy képzeled ezt? Te... egy utolsó munkakerülő, aki úgy szédelegsz egyik munkahelytől a másikig, mint egy részeges kurva, mert sehol nem tudod megállni a helyedet a világban? Hát hogy mersz így beszélni a román államnak egy becsületes katonatisztjével? – Itt már ordít: – Eltaposlak, mint egy férget! Megsemmisítelek, te, te..., te szarházi gané, te. Még azt sem érdemled meg hogy leköpjelek. – Ez elmés végkövetkeztetésének mintegy gesztusbeli hangsúlyt adva, utálkozva visszalök a he¬lyemre, hirtelen az ajtóhoz lépik és jó zajosan ráfordítja a jálézárat. Ott marad egy ideig, én közben meg sem merek fordulni, hogy megnézzem, mit csinál, legszíveseb¬ben megint a fejem tetejére húznám fel a karjaimat, de még azt sem merem. A hatás¬szünet után visszalépik az íróasztal mögé, egészen lassan leül velem szemben, miköz¬ben jelentősen néz a szemem közé vérmessé vált szemeivel és lassan, artikuláltan mondja:
– Na most nézzük meg, hogy mondtad-e, vagy nem mondtad azt, abban a társa¬ságban, amit én az előbb kérdeztem?
Én viszont, most már végképp eldöntöttem, hogy ezentúl itt néma leszek. Vagy megver, vagy megöl, vagy kienged veretlenül, de én többet nem beszélek.
– Mondtad-e, hogy nem festesz trikoloros, hazafias szentképeket, vagy nem mond¬tad, he? – És neki fog normális hangnemben monologizálni, mint a félbe hagyott bunyós jelenete előtt, de annál sokkal csendesebb hangnemben. Elém tárja a szekus filozófiát is, amit középiskolás koromban hallottam még, amikor „közgazdaságtan és polgári ismeretek” órára bejött egy kollégája és ugyanezt a rablómesét előadta, hogy aszondja ők kimondottan a megóvás, a megelőzés, az erkölcsi rossz elkerülésének a mesterségét gyakorolják. Ezúttal a mese azért valamivel árnyaltabb és valamivel több humanista hazugsággal van kidíszítve, annyira, hogy már-már ő is elhiszi a blöfföt és még meg is hatódik tőle. Lassan Platón tökéletes államának kimérája bontakozik ki előttem, de ők Platónt kijavítják, hiszen ők nem csak, hogy nem zárnák ki az állam vezetéséből a költőket, sőt még a festőket is benn hagynák és a Román Köztársaság Államvédelmi Intézményénél nagyobb művészetpártoló intézmény széles e világon nincs. És milyen szívesen vásárolna például személyesen ő, Vérmes őrnagy is egy zse¬niális képet tőlem, mikor jöhetne el szétnézni a műtermembe? Szeretné megérintve érezni magát, még hogyha csak egy pár percre is, ama szent légkör által, amibe én minden nap otthonosan élek. És mindezek fölött mennyire szereti, és milyen nagyra értékeli ő Dórát, akit személyesen is ismer. Nem csak szép, okos és kedves leány, hanem jóságos is, igazán hálát adhatok a sorsnak, hogy engem egy ilyen csodálatos lény, mint Dóra szeret, támogat, és minden nehézség ellenére kitart mellettem... – Csak a korábbiakban elszenvedett lelki gyötrelmek utáni apátiámnak köszönhetem, hogy nem ugrok fel a székről, és nem vésem a körmeimet az élesen figyelő patkány-szemeibe, és a Dóra nevének az említésére csak éppen felrezzenek. – ... Igen, Dóra a Vér¬mes elvtárs sógornőjével egy helyen dolgozik, és az rengeteget mesél neki Dórá¬ról, akire a sógornője valósággal felnéz úgy, hogy ő, mármint Vérmes, meg is kérdez¬te a sógornőjét, hogy mi a fene, miért nem mond már egyetlen rossz szót se arról a lányról, hiszen senki sem tökéletes, hát ne lenne Dórának egyetlen rossz oldala sem? Igazán nem akar ezzel megbántani, és egyébként is ez köztünk marad, de a sógornője azt válaszolta, hogy Dóra egyetlen rossz tulajdonsága az, hogy Balog Ádámnak a szeretője... – Igyekszek közönyös pofát mutatni, amennyire tőlem telik, de nem va¬gyok meggyőződve arról, hogy a szememben még csak nem is pislákol a gyűlölet tüze. Mert belül felfordult a világ velem és legszívesebben lehánynám itt ezt az asztalt, de hirtelen nem tudom eldönteni, hogy vajon az őrnagy becstelenkedik-e ilyen gátlástalanul, vagy a regáti kapaszökevényből a nemzeti nagyobbság székelyföldi telepesévé, azaz ingyen élő, pénzügyi hivatalnokává avanzsált sógor-elvtársnője mi¬nő¬sítette személyemet ilyen kedvezően? Persze, Dóra mesélt már valamit arról, hogy a múltkoriban bemutatták „egy jóképű” moldovai katonatisztnek. ... Szóval az őrnagy megérti az én művészi öntudatommal járó önértékelésemet, és jogosnak ismeri el, és nem is fog ő többet tegezni az életben, csak akkor, ha én erre őt külön felkérem. Ám ugyanakkor szükségét látja annak is, hogy Dórával is szóba álljon és megbeszélje azzal a jóravaló teremtéssel az én jó útra való térítésem módját a mindkettőnk jövője érde¬kében..., hátha megtalálják együtt az útját annak, hogy rajtam hogyan segít¬hetnek erkölcsileg...
– Nagyon kérem, őrnagy elvtárs, Dórát ne keverjük ide bele. – Én is csodálkozom azon, hogy a hangom miként tud könyörgő és erélyes is lenni egyszerre. Az őrnagy nem válaszol azonnal, előbb felteszi a töprengő, majd a gondterhelt maszkját, és csak azután mondja félig engedékeny és félig parancsoló hangnemben:
– Rendben van, Ádám, de akkor már beszéljen, legyen szíves!
Nocsak. Ha fenyegető is a hanghordozása, már nem tegez. Bólintok, mást nem tehetek.
– Na, szóval mondta-e maga azt, amit az előbb említettem?
– Igen, talán mondtam egyszer valami ilyet.
– És ezt eddig miért nem ismerte be nekem?
– Nem emlékszem, hogy letagadtam volna az őrnagy elvtárs előtt ezt, mert nem látom az okát, hogy miért ne ismerhetném be... Csakhogy az imént az őrnagy elvtárs nekem rontott mielőtt felelhettem volna a feltett kérdésére, mert közben arra kértem, hogy ne tegezzen...
– Jó, jó, hagyjuk most ezt..., szóval ön beismeri, hogy kijelentette egy bizonyos társaságban, hogy ön nem fog festeni soha hazafias szentképeket?
– Ezt nem egészen így mondtam, de beismerem.
– Rendben van, szóval beismeri ugye? Igen... És most arra a kérdésemre válaszol¬jon, hogy miért nem akar maga sza..., azaz miért nem akar maga Balog Ádám festeni hazafias témájú képeket? Talán nem tetszik magának ez az ország, amelyben szüle¬tett? (– Vigyázz Ádám, vigyázz, az ország, a te „szülő-országod” ebben a percben, most ez nagyon-nagyon veszélyes. Gyerünk, mondj valami marhaságot, valami egészen „nagy-dolgot” és merészet!)
– Azért őrnagy elvtárs, mert én úgy találom, hogy az ilyen leegyszerűsített témák¬kal megalkotott képek, amelyek pusztán a piros-sárga-kék színek használata által pályáznak sikerre, nem emelkednek felül a hatásvadászat színvonalán, és ezért nem eredményeznek és nem képviselnek semmifajta esztétikai értéket. Az ilyen kép nem felel meg a mai modern festészet magasrendű követelményeinek, mert nem integ¬rálja az eszme-anyagába az immanens poliszémiát. – Látom, hogy az őrnagy szeme, pontosan úgy, ahogy a francia vígjátékokban szokott állni ilyenkor a rendőrök szeme, kiguvad, majd keresztbe áll.
– Hogy mit nem fogad be és hol az anyja valagában? Mondja el, kérem, még egyszer egészen lassan és egészen érthetően ezt a mifélét..., ezt a polimanciát!
– Poliszémiát, nem polimanciát.
– És mit jelent az, hogy poliszémia, az olyan idealista eszme, olyan dekadens „művészi” mennyország?
– Nem mennyországot jelent, azt a szót a teológusok használják, hanem a műkritiku¬sok és az esztéták. A poliszémia azt jelenti, hogy az igazi művészi alkotásnak egyszerre több irányú és több rétegű, megszámlálhatatlan és nem konkretizálható jelentés¬tartalma kell legyen.
– És miért kell egy alkotásnak ilyen, meghatározhatatlan jelentéstartalma – úgy-e így mondta? – legyen? – Az őrnagy őszinte érdeklődéssel figyel.
– Azért, hogy azt az embert, aki a képet nézi, ne korlátozza az értelmezési lehető¬ségekben, hogy biztosítsa számára az objektivitáson túli szubjektivitást és a szub¬jek¬tivitáson túli objektivitást. Másképp nincs értelme az egésznek. Másképp nem felel meg a modern esztétikai követelményeknek. – Olyan meggyőződéssel fejtege¬tem eze¬ket a marhaságokat, hogy a végén még én is valami értelmeset fogok keresni saját blöffölésemben.
Az őrnagyon látszik, hogy nem tudja: neki most mit kell tennie? Kérdezzen tovább, vagy álljon fel, és egyszerűen másszon a képembe? De valamiért fontos számára, illetve számukra ez a beszélgetés és őt jól kiképezték, mert úgy látszik, hogy nem ver meg még egyelőre, de a faggatásomat nem adja fel. Tovább játszódja a kulturált, jóindulatú, türelmes és értelmes nyomozótiszt szerepét:
– És maga szerint minden kép ilyen politétikus kell legyen?
– Poliszémikus.
– Poliszémikus, rendben, csak..., mondja már!
– A legnagyobb mértékben. Enélkül ma már nem is képzelhető el esztétikailag elfogadható művészet.
– Ezért fest maga olyan zűrzavaros, érthetetlen képeket?
– Az én képeim nem érthetetlenek, csak többértelműek. Olyan piros-sárga-kék fes¬tékkel összeállított valóság-utánzó képeket a jól rajzoló gyermekek is tudnak készí¬teni, oda nem kell az én tehetségem. – Na, legalább Géza nagyon elégedett lehetne velem.
– Szóval, akkor maga azért nem akar hazafias képeket festeni, mert maga csak ilyen poliszémikusan modern képeket fest, úgy-e?
– Igen, persze, „Modernnek kell lenni mindenestől”! Úgy-e emlékszik a közép¬iskolából erre a csodálatos idézetre az őrnagy elvtárs? Arthur Rimbaud mondta ezt, a francia irodalom nagy költője, akiről az őrnagy elvtárs is tanult középiskolában, mert több verse is benne van a mi tankönyveinkben.
– Iiigen... emlékszem..., hogyne emlékeznék... Rimbaud..., Arthur Rimbaud, az a csavargó és perverz fiatalember, aki később elment fegyverkereskedőnek Afrikába. És maga szereti ennek a perverz alaknak a dekadens verseit?
– Igen, ő az én kedvenc költőm! – Jelentem ki ellentmondást nem tűrően. Elvégre ezért tényleg nem vádolhatnak hazaárulással – Az őrnagy nem is vitatja el Arthur Rimbaudot tőlem, pedig ez egy kedvemre való alagút: egy veszélytelen vita lett volna. De hát Vérmest nem a francia klasszikusok érdeklik most éppen:
– És a magyar költők közül, kit szeret a leginkább maga, Petőfi Sándort, Reményik Sándort, vagy Nyírő Józsefet?
– Nyírő József nem költő, hanem regényíró volt, őrnagy elvtárs...
– Igen, igen, regényíró, ahogy mondja. Maga gyakran szokott olvasni Nyírő József által írt regényeket?
– Nem szoktam. Egyet elolvastam, de nekem az nem tetszett annyira, hogy azután más regényét is elolvassam. Tamási Áront annál sokkal jobban szeretem.
– Miért?
– Azért, mert neki a mondanivalója sokkal egyetemesebb. És poliszémikusabb. Amit ő ír, az a föld minden sarkában, minden népnél érvényes.
– Ez a Tamási Áron egy olyan afféle dekadens kozmopolita-zsidó író, mint Arthur Rimbaud, és azért tetszik annyira magának?
– Dehogy zsidó Tamási Áron, őrnagy elvtárs. Ő ízig-vérig székely!
– Hogyhogy székely? Olyan székely, mint az a Sütő András?
– Sütő András mezőségi, nem székely. Csak szereti a székely nyelvjárást és a székely észjárást, azt, amit Tamási Áron is használ a regényeiben.
– És hogyha székely nyelvjárást használ ez a Tamási Áron a regényeiben, akkor az, amit ő ír, hogy lehet a föld minden népénél érvényes?
– Úgy hogy a kettő nem zárja ki egymást, mivel ő az ősi népi hagyományokat, a székely mondavilággal egybekötött archaikus hitrendszert dolgozza fel olyan művek¬ben, amelyeknek a mondanivalója örök érvényű és egyetemes. Mert nem szűkül le soha egy adott történelmi helyzetre, hanem a cselekményeknél sokkal messzibbre mutat, annál sokkal többet érzékeltet, pontosan a székely nyelvjárásnak az archaikus korból fennmaradt képi töltetének, a sajátos és mégis egyetemes képszerűségének a segítségével.
– Áhá, értem. Úgy tesz, mint Sadoveanu a román nyelvvel nem?
– Mint Sadoveanu? – Ette a fene..., hát legyen olyan a Tamási írói nyelvezete, mind a Sadoveanué román nyelven: – Igen, körülbelül úgy kell elképzelni a Tamási stílusát mind Sadoveanuét a román irodalomban.
– És hol él ez a Tamási Áron?
– Már nem él, már el van temetve.
– Akkor hol élt, vagy hol van eltemetve?
– Legutóbb Budapesten élt, de Farkaslakán született és ott is van eltemetve, a farkas¬laki templom hátánál, a főút irányában, két hatalmas cserefa között. Az őrnagy elvtárs nem járt soha arrafelé?
– De jártam, de akkor nem azért mentem oda, hogy efféle írói sírokat keressek... de várj csak egy kicsit, emlékszek valamire. Azt hiszem, hogy tudom, kiről van szó: úgy-e arról az íróról, akit egy koporsóban Budapestről ide küldtek, de a koporsó elkeveredett a vasúton valamerre a Zsil völgyébe?
– Igen...
– Emlékszem, mekkora cécó kerekedett belőle... Na rendben van, hagyjuk most ezt és menjünk tovább... Miért is mondta maga abban a társaságban, hogy nem akar festeni hazafias szentképeket?
– Én nem tudom, azaz én nem tudok arról, hogy mondtam volna ilyet... – Az őrnagy kiegyenesedik a székében hirtelenül, mintha fel akarna szállni ültéből egyenest a fejem közepére...
– Maga ne játsszon itt velem szembekötősdit, hallja?! Amiért emberhez méltóan beszélgetek itt magával, nem azt jelenti, hogy itt velem szemtelenkedhet!...
– Nem szemtelenkedek őrnagy elvtárs, csak azt akartam mondani, hogy én azt másképp mondtam akkor, amikor mondtam.
– De nekem az imént beismerte...
– Beismertem, hogy mondtam ilyesmit, de azt nem úgy mondtam...
– Hát akkor, hogy a fészkes fenébe mondta?
– Úgy, hogy én nem festek hazafias és szent képeket. – Na lássuk, van-e arról a buliról magnófelvételed, vagy behivatod a besúgódat nyílt szembesülésre? Kíváncsi vagyok hogy a fiúk közül melyik a csipegő madárka?
– És ez biztos? – Néz rám kétkedően.
– Biztos. – Olyan határozott vagyok, mint sorkatona koromban a román hadsereg¬ben, reggeli jelentés közben, amikor nemcsak ajánlatos, hanem egyenesen kötelező volt a hadnagyuknak, szemrebbenés nélkül azt hazudni a szintén őrnagyi rangban álló parancsnokának, hogy az osztag létszáma teljes, holott a huszonnyolcból kettőt nem lehetett felébreszteni, mert holt részegre itta magát az éjszaka, egynek pedig ellopták a cipőjét. – Az őrnagy leveszi rólam a tekintetét, és az előtte fekvő iratokra mered. Vajon mégiscsak megúszom verés nélkül? Vajon hajlandó lesz-e tovább ebben az elviselhető mérsékelt hangnemben „beszélni” velem?
– És milyen baja van magának a szentképekkel? Nálunk vallásszabadság van! – Ez az őrnagy vagy tökkelütött, vagy nagyon ravasz ember. Na nézzük csak, mire megyünk mi ketten?
– A szentképek sem felelnek meg a modern esztétika igényeinek.
– Nem-e?
– Nem. Mert hát milyen egyedi alkotói munka van abban, milyen modern művé¬szeti üzenet lehet abban, ha lefestek egy olyan, szentnek kinevezett közönséges em¬bert, aki minden szentsége ellenére, biztos, hogy nem úgy gondolkodott, mint a mos¬tani modern ember? Ilyet festeni már csak a Lukács György-i marxista esztétika alapján sem érdemes. Manapság már csak az igénytelen és tájékozatlan piaci giccsfestők mázolnak ilyet és nem a haladó szellemű művész emberek! – Vágom ki a nagybani rezet, és közben azt várom, hogy szakadjon ketté alattam a padlózat. Aztán arra gondolok, hogy már hallhattak és mondhattak egymásnak ezek a tisztek az enyémnél sokkal nagyobb marhaságot is, és lám, a vasrácsos épület még mindig áll a legendás vallató pincékkel. Biztosan Géza is ilyen nagy marhaságokat mondana most az én helyemben. Nem gondoltam eddig, hogy ilyen jól megtanulok blöffölni mellette. Az őrnagy elvtárs nem tudja, hogy most mit kérdezzen. Ennyi információ sok lehet neki egyszerre. Hiszen ő kontrainformációs, vagyis információt elzáró, elhárító, vallató tiszt és nem pro-információs. Isten malmai is lassan őrölnek. Gondolom, nem tudja eldönteni, hogy ki az ellenség ebben a számára még új információrengetegben? Kit kell eltaposni, mint egy férget? Az esztétikát? Lukács Györgyöt? A giccs-festőket? Vagy mégis csak engem?
– Ismételje csak el, mit mondott az előbb, miféle esztétika alapján nem érdemes szent képeket festeni?
– A Lukács György világhíres marxista esztétika tanainak alapján. Német nyelven írta meg ezeket a műveit és így minden világnyelvre lefordíthatták, és ezáltal világ¬szerte ismeretté tehették tanítványai a zseniális tanait. Így megjelentek román nyel¬ven is. George Sava professzor, a nagy bukaresti muzikológus például, nagyon sokszor szokott a Lukács György műveiből idézni a bukaresti rádió kedd délelőtti zeneismertető műsoraiban. Tudja, őrnagy elvtárs, akkor, amikor Sava professzor be¬mu¬tat és értelmez egy-egy Beethoven, Berlioz, Brahms, Enescu, Bartók, vagy Richard Wagner szimfóniát.
– Ezekről a zenészekről mind írt ez a magyar Lukács György?
– Nem írt ő föltétlenül mindegyikről, de Sava professzor alkalmazza a Lukács elméleteit ezen klasszikusok műveinek értelmezéséhez. – Miközben Vérmes őrnagy szemmel láthatóan elbizonytalanodik, nekem kezd visszajönni az életkedvem, de nagyon figyelek.
– Jó, menjünk tovább, hagyjuk most ezt. – Mondja Vérmes, és tovább lapozza a dossziét, amelybe most már kendőzetlen érdeklődéssel próbálok én is belekukkin¬ta¬ni. Az őrnagy ezt észreveszi, rám néz, mint egy méltatlan betolakodóra és arcán rosszalló kifejezéssel, de szó nélkül maga felé húzza a csomót. Hogy ne ingereljem, tüntetően félrenézek. Jó pár feszült percig lapoz, olvas, megint lapoz, megint olvas. Az¬tán az órájára néz, feláll, az aktacsomót a hóna alá veszi, az ajtóhoz megy és mi¬alatt a jálézárat kinyitja, hátraszól:
– Maradjon a helyén nyugodtan. Nehogy valami hülyeséget csináljon. – Aztán becsukja az ajtót maga mögött. Az órámra nézek: több mint két és félórája vagyok itt. Vajon meddig fog ez tartani? És egyáltalán mi a céljuk velem? Tudom, hogy itt, ha akarnak, úgy eltüntethetnek, hogy soha senki nem tudja meg, hogy igazából mi tör¬tént velem és csak egy lenyelhetetlen fájdalom marad belőlem szegény édesanyám lelkében, egy lassan elhalványuló emlékkép a Dóra, a barátaim és barátnőim, vagy a volt szeretőim memóriájában. Vajon eltennének láb alól csak azért, amiért nem tud¬tam befogni a számat, és többször kilocsogtam, hogy mi a véleményem Ceauşescuról, a rendszerükről és a korrupt hazafiságukról? Vagy csak be akarnak záratni ezért haza¬árulás címen? Mi lehet abban a dossziéban? Vérmes tisztázni ment valamit? A múlt nyári külföldi utamról tudják-e a részleteket? Itthoni találkáimat és titkos beszél¬geté¬seinket az ellenálló Bot Nándor professzorral? Ez a hülye őrnagy tényleg ide hívatja a munkahelyéről Dórát? Még csak annyi kell! „Hogy miattad is szenvedjek!” Dóra inkább elhagyna, mintsem, hogy ilyesmit vállaljon értem. A francba! Ez most nem érdekes... De igen! De nem... Most csak az érdekes, hogy ki engednek-e innen él¬ve és szabadon. Miért nem jön vissza már az őrnagy? Igen, ez az a fél óra, amikor a delik¬venst hagyják főni a saját levében. A pszichikai módszerek... a tudomány ugyebár... Az ördögbe is, hagyjuk most a tudományt. Azt kellene tudnom, hogy mit is akarnak ezek tőlem egyáltalán? Mert azt már értésükre adtam, hogy besúgójuk nem leszek. Talán most csak puhítanak, mert nem törődtek ilyen olcsón belé és megpróbálkoz¬nak ezután valami más módszerrel, és talán mégiscsak megvernek, hogy a besúgói szerep elfogadására rákényszerítsenek? De ebben az esetben mind mostanig miért nem nyúltak hozzám, miért csak ijesztgettek? Esztétikai előadásokat tartani hoztak ide, vagy egyszer kifaggatnak alaposan, és csak azután vernek meg? Vajon tényleg kijött a sodrából az őrnagy, amikor az öklével hadonászott felettem, vagy csak mes¬ter¬ségesen gerjesztette be magát ilyen hevesre? Ennyire ügyes, vagy ennyire hülye? Őszintén hisz abba, hogy jó, értékes és értelmes az, amit csinál? Hogy tényleg a ha¬záját és a népét szolgálja vele? Hiszi-e csakugyan, hogy ilyen őserdei jelenetekkel kell szórakoztatni a magyarokat ahhoz, hogy a román nép boldog lehessen? Hiszi, hogy kell a román nemzet boldogságához az első világháború nyomán Romániába szorult magyaroknak az állandó zaklatása, megbecstelenítése, félelembe és halálba szorítása? Az ördögbe is! Pontosan annyira szeretnék most belátni én is az ő lelkébe, mint ő az enyémbe. Mennyi lehet mindabban, amit az imént produkált, a cinikus, profi meg¬játszás és mennyi az őszinte, nemzeti gyűlölet? Mindenestre az ökle a Matyi bácsiénál is nagyobb. A hangja, mint a nagy nemzeti költőjüké, Pávafi Hadriánuszé, úgy cseng a hazafias gyávaságból sarjadt gyűlölettől, amikor bepergeti magát. Hogy és miért állta meg egyáltalán, hogy ne vágjon öklével a képembe gyűlöletből vagy profi meg¬ját¬szás¬ból kivirágzott nemes indulatában? (Figyelem, veszély. Figyelem, ökölcsapás veszélye. Lélektani ráhatások, tudattalan szennyvilágok mélységébe vetett az élet fenséges szeszélye. A szorongatottság és a kiszolgáltatottság növekedésének eredményeként, rövidesen be kell állnia az üldöztetési mániának. A pszichológia az nagyon komoly tudomány. Az államvédelmisek magasrendű pszichológiai kiképzésben részesülnek. A személyiségtudat alapköveinek az államvédelmis letevése: a tudat-ráhatás által létrehozható a tudatalatti zónák zaklatottsága, a félelem által serkentett tudattalan félelmek és más negatív lelki folyamatok elindítása. – „Hogy megkeverjük a delik¬venst.” – Ó, Szilágyi Domokos! Neked könnyű már: te mankókkal jársz, betegnyugdí¬jas vagy, boros pohárral iszod a pálinkát. Nagy költő, híres költő lettél, te nem vagy már kiszolgáltatva ezeknek, mert téged nem lehet már csak úgy eltüntetni büntetle¬nül. Legfennebb, ha magadat el nem tünteted. De legalább a megalázáson és a félelmen, hogy mások eltüntetnek, túl vagy már. Félelem, figyelem. Figyelem, féle¬lem. Félelem, félelem. Figyelem! Eljött az időzített pszichés bombák berakásának az ideje az én lelkembe. Eljött a diktatúra kiteljesedésének az ideje a mi lelkünkben. Beérett a román diplomáciai sakk-húzások és a kommunista fényes mosolygások eredménye. Itt van ebben a vasrácsos vallató szobában az utópista racionalisták aranykori álmának a beteljesülése, tudatbaverése. Figyelem, figyelem.)
Az őrnagy egy sötétképű, velem egyivású alakkal jön vissza. – Balog úr, hadd mu¬tassam be önnek fiatal és tehetséges kollégámat, Pop Gyeorgye elvtársat, aki szeretne feltenni önnek egy pár, az ő munkaterületét érintő kérdést. – És ezzel az őrnagy ki¬megy, otthagyva engem az alacsony homlokú, epebeteg ábrázatú, zöld öltönyös fiatal¬emberrel, aki nyomban zsebre vágja mind a két kezét, és el kezd le-fel járkálni az iro¬dában, időnként sanda pillantásokat vetve felém, miközben a kilétemet, állampolgár¬ságomat és nememet firtató, általános kérdéseit elpuffogtatja. Persze, ez még csak a soron következő megalázások indoklását szolgálják, vagyis a kettőnk félreérthetetlen erőviszonyának és helyzetkülönbségének a pontosítását. A „tehetséges” paprikajancsi beszélni még anyanyelvén sem tud, lehet, hogy soha nem is volt ilyenje szegénynek és ő az úgynevezett ceauşescu-janicsárok egyike, akiket a szekuritáte az állami árva¬házból kivett, felnevelt és betáplált a diktatúra programjával. Lehet, hogy valamikor, gyermekkora valamelyik korai szakaszában nem is tudott még románul. Lehet, hogy magyar, ukrán, szerb, cigány, török, tatár, lipován, zsidó, vagy német az eredete. Ő viszont erről már nem tud, vagy nem akar tudni. Ő most a román állam embere. Talán ő fog belekezdeni a megverésembe. Ahogy elnézem viszont, ehhez kissé gyen¬ge. Mindenesetre nem köntörfalaz, mindjárt a lényegbe vág: – Szóval te vagy az, aki nem akar hazafias témájú képeket festeni? Talán valami kifogásod van a hazafiság érzése ellen?... – Hosszasan néz, hosszan nézem. Ezt mintha tisztáztam volna már az őrnaggyal. Hová akarnak ezek kilyukadni?
– Nem hallottad, hogy mit kérdeztem?
– Hallottam, csak nem egészen értettem.
– Hogy-hogy nem értetted? – Bődül fel ez is, számomra igencsak meglepő hevességgel.
– Úgy, hogy nehezen tudom követni a szavait, mert nem minden szót mond ki egészen érthetően, és mindabból amit mondott, mindössze azt értettem, hogy anél¬kül, hogy én ebbe beleegyeztem volna, ön letegezett. – Mintha darázs csípte volna meg. A janicsár hirtelen felém pördül, egy lépésből előttem terem és pont úgy elkezdi rázni sovány öklöcskéit az orrom előtt, mint két órával ezelőtt a felettese. Ezeknek azt kell kiprovokálni, azt kell megjátszaniuk, hogy előbb én ütöttem hozzuk, vagy mi a fene? Ez a jelenet, ahogy ez a sötét képű hörcsög itt ágál és hadonászik, még nevet¬sé¬ges is lehetne, ha nem remegne a szájam utálatomban és dühös tehetetlenségemben. Érzem, hogy ez provokáció. Sejtem, hogy most még csak védekező mozdulatot sem szabad tennem, mert akkor hozzám ütne azzal az ürüggyel, hogy a mozdulatot támadásnak vélte...
– Azt hiszed, hogy nem tudjuk, hogy ki vagy te, hogy nem tudjuk miket forgatsz a bozgor fejedben? Azt hiszed, hogy te okosabb vagy mindenkinél és túljársz a mi eszünkön? Te hülye seggfej! Megmutatom én majd neked! Na ki vele, te faszkalap, mi bajod van neked a hazafias érzésekkel?
– Nekem semmi bajom a hazafisággal, csak utálom azokat az embereket, akik trágár szavakat használnak a társalgásban és szemtelenül tegeznek, visszaélvén azzal az állással és azzal a munkakörrel, aminek gyakorlásáért kapják az államtól, vagyis végső soron tőlünk, adófizető dolgozó emberektől a fizetésüket. – Na, erre nem tu¬dom, hogy voltam képes. Honnan jöttek ezek a szavak a számra egyáltalán? Hol láttam, vagy hol olvastam ezelőtt én ilyeneket? Mindenesetre a kis janicsár hangneme lanyhult egy árnyalattal, a további mérges hanghordozás ellenére.
– Mit akarsz ezzel mondani, te szerencsétlen? Az én helyzetem állandó itt, mert engem a haza képezett ki és tett a megfelelő helyre, ahol becsülettel védhetem a haza érdekeit, az olyan hazaárulókkal szembe, mint te! Na valld csak be nekem, amíg jól van dolgod, hogy miért nem akarsz te hazafias képeket festeni!
– Az őrnagy elvtárssal ezelőtt egy órával már megbeszéltük ezt. Én úgy érzem, hogy sikerült tisztázni, és nem szeretek beszélni feleslegesen, különösen akkor, hogyha illemtelen módon tegeznek.
– Szóval sikerült tisztázni? Nocsak, nocsak... a végén még elhiszem, hogy ebben az országban általánossá vált a magyar ügynökségek által ránk zúdított züllés és még itt is tisztázni lehet a hazaáruló magatartási formákat! De menjünk tovább egy lépéssel. Mit csináltak, mit kerestek és kikkel beszéltek maguk Orszonnal a tavaly nyáron Tetőfedben?
– Kicsodával?
– Na, ne tegye a hülyét nekem... Orszonnal!
– Orszonnal?
– Orszonnal, Orszonnal! Igenis Orszonnal. Ne is próbálja letagadni, mert én min¬dent tudok magáról! És pontosan azért, mert mindent tudok, elnéző sem lehetek. – Néz rám jelentőségteljesen. Az őrnagy elvtárs elnéző volt magával, mert ő egy finom lelkű ember, de velem nem fog menni a zsuga! Ezt magának megígérem. Na, gyerünk ki vele, hogy volt Orszonnal a tetőfedi eset?
– Orszonnal, Orszonnal, miféle Orszonnal, én nem ismerek ilyen nevű embert! Ez ragadvány név, vagy becenév, vagy micsoda, mert így nem ismerem...
– Na elég a színházból, te faszkalap, ne játszd itt nekem a hülyét, mert bizonyisten pofon verlek! – Ordítja, magát bepörgetve újra és hevesen elém lépik megint, de csodával határos módon a lendületéből útközben leáll. – Majd megmutatom én ne¬ked, te szartetű! – Kis ökleit megint elkezdi rázni az orrom előtt, de nem ér hozzám. Egyre érdekesebb ez a játék: biztos, hogy provokáció, de késő már a felismerés, mert attól, ami következik, elszakad a cérnám:
– Majd felhozzuk ide a kurvádat, és itt összerakunk édeskettesbe, lám, akkor is letagadod-e, hogy a tavaly ott voltál Orszonnal Tetőfedben! És letagadod-e, hogy miket locsogsz te Romániáról és a románokról, amikor berúgsz és a nagyfiút játszod a nődnek... – Érzem, hogy elönti a vér az agyamat és elveszítek magam fölött minden ellenőrzést. Ordítani kezdek, mint akit ölnek:
– Ez gyalázat, ez képtelenség, ez egy koholmány, ez egy mocskos hazugság minden részletében! Ezt mind csak maguk találták ki, mert ki akarnak készíteni, meg akarnak gyilkolni engem! De nem bánom, velem csináljanak, amit akarnak, tessék, kapja elő a pisztolyát és lőjön agyon, de Dórát ne keverjék ebbe a disznóságba bele!
– Ne játszd az ártatlant nekem, te semmirekellő! A kurvád mindent bevallott már nekünk és a díszes nagyfej-barátod is, az a minden hájjal megkent, szélhámos Géza, aki azt mondta rólad, hogy egy tehetségtelen beképzelt alak vagy és csak azért pofá¬zol a hazafias képek ellen, hogy érdekessé tedd magad a többiek szemében.
– Nem igaz, nem igaz, hagyják abba! Hazugság az egész, azért sem hiszem el! Dórának hagyjanak békét, inkább verjenek el, úgyis tudom, hogy azt akarják! Csak verjenek meg nyugodtan, de ezt a disznóságot hagyják abba, mert a besúgójuk úgy sem leszek! Világos? Na gyerünk, mire vár még, vágjon a képembe! Azt akarom, hogy verjenek meg! Hogy verjenek meg, igen, hogy verjenek meg és törjék össze a csontjaimat és ontsák ki a beleimet! Ontsák ki a beleimet...!!! Törjék szét a koponyá¬mat és ontsák ki a beleimet!!! – Teljesen bepörögtem, azt hiszem. Messzire kihallat¬szott az ordításom, nem csak a folyosóra, hanem az utcára is, mert beront az ajtón Vérmes őrnagy egy idősebb, ősz hajú, szemüveges úriemberrel. Gondolom, most aztán hárman tömik be a pofámat, és védekezve a hasamra görbültem, és szorosan behajlított karokkal a fejem fölé emelem a kezeimet. De elmaradnak az ütések...
– Mi történik itt, hadnagy elvtárs? Kérem, azonnal hagyja el a helyiséget. Egy óra múlva várom az irodámba jelentésre. Leléphet, végeztem! – Nem jön, hogy higgyek a fülemnek és aztán a szememnek: a kisjanicsár tiszteleg és elmegy. Megnézem magam¬nak az asztal túloldalán velem szemben figyelő nyugalommal elhelyezkedő, tisztes külsejű (öltönyös), ősz hajú úriembert. Jóságos, modern nagytatát festeni sem lehetne különbet. Az őrnagy szólal meg elsőnek:
– Ezredes úr, ez itt Balog Ádám festőművész.
Az úriember feláll, és az asztalon át felém nyújtja kezét, arcán jóságos kifejezéssel. Mit tehetnék? Még az előbbi lelki sokk közvetlen hatása alatt, sok gyanúval és két¬kedéssel, de némi reménnyel is, hogy talán ezzel a jelenettel az itteni borzalom végé¬hez közeledünk, odanyújtom a kezemet.
– Szálfa Szelindek vagyok. Nagyon örvendek, hogy Balog elvtársat megismer¬het¬tem. Kérem, nézze el nekünk az iménti kis incidenst. Tudja, Pop Gyeorgye barátunk még egészen a pályája elején van, és még nem szokta meg, hogy a mi igazság-kutató és nevelő munkánk több körültekintést és több tapintatot igényel, mint az újoncok harci kiképzése a gyakorlótéren vagy a kaszárnyában. Gondolom, Vérmes őrnagy elv¬társ már ismertette önnel a mi jó szándékainkat, a szocializmus korszelleméhez igazodó, humánus törekvéseinket. Most arra kérem, nyugodjon meg, és az iménti inci¬denst vegye egy szerencsétlen balesetnek, hiszen mi nem akarunk mást, csak és csakis a javát szolgálni mindenkinek, de kiváltképp az ilyen tehetséges fiatalembe¬rek¬nek. Én megnéztem az ön kiállítását, és igazán örvendek, hogy e szép, fejlődő kis¬város¬ban, ahol immár tizenegy éve szolgálom a hazát, ilyen átütő tehetségről tanús¬kodó, komoly emberek élnek. – Hogy oda ne rohanjak! – A mi mai találkozásunk célja az lenne, hogy bizonyos, önnel kapcsolatos, kétségtelenül téves információkat tisztázzunk, hogy a tisztázott információkat a maguk helyére tegyük és tegyük lehe¬tő¬vé az ön számára a valóság helyes értelmezését a jövendő, zökkenőmentes pálya¬futása érdekében. Ezért kérném még egy kevés időre türelmesnek lenni, és Vérmes elvtárs segítségével eloszlatni számunkra az ön személyével kapcsoltban felmerült kétségeinket és aggályainkat. Remélem megért minket? Szabad kérdeznem, hány éves? – Ez meg mi a fene, hisz nagyon jól tudja.
– Huszonhatodik vagyok...
– Ejej, fiatalság, szép fiatalság... Az unokám majdnem önnel egy idős. De sajnos az ő érdeklődése nem hajlik a művészetek irányában, pedig szerintem tehetséges. Én is valamikor zeneszerzőnek készültem és azt reméltem, hogy majd egyszer ennek is elérkezik az ideje. Amikor láttam, hogy telnek-múlnak az évek anélkül, hogy a fiatalkori álmaimnak csak egy részét is megvalósíthatnám, és a fiam sem vonzódik különösebben a művészetekhez, abban reménykedtem, hogy majd ez a kedvemre való fiatal zseniális fiú megvalósítja mindazt, amiről én immár végérvényesen le kellett mondjak. Mert tudja, Ádám – és a szoba felső sarkát nézi merengőn, mint az aurával bevilágított régi giccses filmjelenetekben – az én fiatal koromban nem volt hely a nemes álmok világának, mi durván szembe kellett nézzünk a mindennapi élet realitásával annak érdekében, hogy majd maguk, az utánunk jövő nemzedékek... Hal¬lom az őrnagy elvtárstól, hogy ön is hallgatója a George Sava nagyszerű zene¬esztétikai rádiós előadásainak. – Az öreg gengszter bíztató mosollyal néz a szemembe. Nem tudom hová tenni magamat ebben az új, az előbbiekkel szöges ellentétben álló jelenetben. Nem hiszem ugyanis, hogy a fiatalon lepározott ezredes-nagytatának ne len¬ne tudomása az előbbi „beszélgetéseken” alkalmazott kihallgatási módszerekről. Vajon mennyire veszélyes az öreg? Annyi szent, hogy az előbbi kettőnél sokkal dörzsöltebb.
– Családja van?
– Még nem nősültem meg.
– De tervében van, úgy-e? Jó, ha az embernek van egy rendezett otthona. Semmi nem adhat nagyobb erőt az eredményes munkához, mint a család által nyújtott biztonságtudat. A szüleivel lakik?
– Édesanyámmal. Apámtól elvált még kicsi koromban, de az apám amúgy sem él már. Mostohaapám is a tavaly halt meg.
– Az édesanyjával jól egyeznek? – Na, itt tényleg nem tudom, mire megy ki a játék.
– Igen.
– És az édesanyja főz és mos magának? – Az angyalát! Ez mi a jó Ég? Kétkedően nézek reá. Ő biztatóan mosolyog.
– Csak főz nekem. Mosni, én mosok magamnak.
– Az édesanyja fiatalabb, mint én, és jó egészségnek örvend? – Mi a faszt akarsz az anyámmal te vén róka? Csak nem akarod feleségül venni?
– Nem hiszem, hogy fiatalabb lenne önnél, mert már elmúlt ötvenöt éves. Betegnyugdíjas, és a természete is beteges általában. Eléggé megviselte az élet.
– Hát igen, a mi fiatal korunk nagy viharai mindannyiunkat megviseltek, és ez előbb-utóbb érezteti velünk a hatását. Kérem, adja át édesanyjának az üdvözletemet. Büszke lehet, hogy a fia ilyen tehetséges, állhatatos, kitartó, céltudatos ember. – Persze, tehetséges és fiatal is vagyok, mint a Pop Gyeorgye kollégátok, a janicsárgyerek. Ezzel a tehetséggel itt valami nagyon bűzlik nekem. Ezek túl sokat ismételgetik a tehet¬sé¬ge¬met. Szarok a tehetségemre, ha az arra jó, hogy miatta ide hívjanak és kikészítsenek idegileg. Nekem nem kell az ilyen tehetség, ami miatt nekem szenvedni kell. Én, ha kijutok egyszer épkézláb innen, hagyom a francba az egész tehetségemet. Mert ha jól értem, van esély még arra, hogy innen élve kiengedjenek. Kár, hogy a „beszélgetések” magnószalagját nem kérhetem majd el. Hallaná meg Dóra is, hogy itt bezzeg milyen nagy elismerésekben részesültem. Egyszer faszkalap, gazember, máskor meg kitartó és tehetséges. Hű, az őrdögét annak a geci tehetségnek! Pop Gyeorgye és Balog Ádám, két fiatal, tehetséges ember! Nem ez kellett neked, Ádám? Hogy végre hivata¬losan is ismerjék el a tehetségedet. Na tessék: el van ismerve. Méghozzá a hivatalok hivatalában van elismerve. Szétkürtölheted a világban, esetleg elismervényt is kér¬hetsz a szekusoktól a tehetségedre. (Vigyázat! Veszély, veszélyes. Nincs vége még a bulinak, ne ereszd el magad tehát, te nagyképű spekuláns gazember:) – Kérem tehát, nyugodtan maradjon még egy kevés időre az őrnagy elvtárs társaságában és vála¬szol¬jon őszintén a kérdéseire. Mi ketten még fogunk találkozni, de most jó munkát kívá¬nok. Most búcsúzom egyelőre.
Odajön hozzám, biztatóan nyújtja felém a kezét, én felállok, és zavartan kezet fo¬gok vele. Nem marad időm, hogy megemésszem a korábbiakat, mert az őrnagy azon¬nal leül velem szembe és megint csak olyan szélesvásznú amerikai filmbe valóan, jelentősen néz a szemembe. Aztán egyet hümmög még jelentősebben, súlyosan rá¬teszi kezeit az aktacsomóra, miközben súlyosan néz rám, majd még súlyosabban el kezd lapozni benne. A gyomromban erős szúrást érzek. Persze, ma még nem ettem semmit, és dél már elmúlhatott rég.
– Nézzük csak... mi is történt, amikor kettesben Orszonnal kint jártak Tetőfedben?
– Őrnagy elvtárs, nagyon szépen kérem, higgye el nekem becsületszavamra, én tényleg nem akarok itt értetlenkedni, mert tudom azt, hogy az életben a legcélra¬veze¬tőbb, ha ténylegesen vállaljuk minden tettünkért és minden szavunkért a felelősséget. Én nagyon őszintén, és nagyon komolyan mondom, hogy nem ismerek semmiféle Orszon nevű embert, a híres angol színészt, Orszon Welszt kivéve, de azt csak azokból a filmekből ismerem, amit ön is láthatott a Bukaresti tévében.
– Ne mondja ilyen meggyőzően, mert még tényleg elhiszem. Nagyon kérem önt, Ádám, ne kezdje elölről az egészet. Az imént meggyőződhetett az ezredes úr jóindula¬tá¬ról és általa a mindannyiunk jóindulatáról maga iránt. Kérem, ne próbáljon most félrevezetni minket, mert azt úgy sem lehet. – Na, basszam a nemjóját, itt tényleg csapdába estem. Az abszurd realitás csapdájába. Ide jöhetsz megnézni a művedet, Kafka mester. Most mi a lófaszhoz kezdjek. Úgy néz ki, hogy ezek a hülyék, valami fals információ alapján tényleg meg vannak győződve arról, hogy én jártam volna egy Orszon nevű faszival Tetőfedben miközben én ezt az Orszon nevű embert, ezt az imperialista ügynököt tényleg nem ismerem. Vagy az Orszon név csak egyik fedő¬neve valakinek, akit tényleg ismerek?
– Kérem őrnagy elvtárs, higgye el, hogy ez az egész most nekem van a leginkább terhemre, és ha van egy mód rá, nem akarok semmit sem újra kezdeni magukkal ebben a felállásban és ebben az épületben.
– Akkor hát legyen őszinte velünk, K ¬É R E M! – Azt nem lehet körülírni szavakkal, hogy mi minden volt beleürítve ebbe a kitörésébe. Megint megijedtem és a tehe¬tet¬lenségtől elfogott a kétségbeesés. Azt hiszem, most mindent elmondanék erről az Orszonról, ha ismerem, vagy rájövök, hogy ki az. A bűvös nevet magamban ismétel¬ve, majd félhangosan motyogva, próbálok emlékezni a környéki falukban tett összes kiruccanásaimra egyszerre, de egyetlen arcot sem tudok azonosítani ezzel a névvel.
– Orszon...Orszon...Orszon... – Az őrnagy is mintha méltányolná már az igye¬kezetemet, a segítségemre siet:
– Orszon, Orszon Sebesberesről, az a fekete szakállú gazember...
– Orszon Sebesberesről...
– Orszon, Orszon, a maga festő kollégája, a tavalyelőtt Tetőfedben jártak ketten és a képeiket engedély nélkül kirakták a kultúrház falára, és az odagyűlt diákoknak és tanároknak magyarországi költők verseiből olvastak fel.
– Jaj, persze tudom már, Gerzson, Fekete Gerzson, nem Orszon, hanem Gerzson! Fekete Gerzson.
– Gerzson, Gerzson. Persze, bocsásson meg, nem azt mondtam, hogy Gerzson, én vezettem félre, de végül is csak rájöttünk mi ketten, na, emlékszik már? Mi volt azok¬kal a piros-fehér-zöldes, rögtönzött kiállítás megtűzdelve magyarországi irredenták verseivel?
– Hát ez az én nagy bűnöm, őrnagy elvtárs? Ezért gyötörnek itt már két órája? Ezért gyalázott a földig és akart engem megverni Pop Gyeorgye hadnagy? Hát nem tudják önök, hogy Gerzson egy komolytalan ember? Még azt sem érdemli meg, hogy miatta itt csak tíz percig is szenvedjek. Gerzson egy sikeres értelmiségi szülők által elké¬nyez¬tetett, szeszélyes, erkölcstelen ember, akiben nem bízik már a környéken egyetlen komoly személy sem.
– Azt meghiszem! A tavaly elkaptam a Bükkfa szálloda tizedik emeleti szobájában, ahol a zsibárus cigányokkal csoport-szexet és késdobáló versenyt rendeztek.
– Persze. Ezeket csinálja mostanában, és közben festi a román trikoloros képeket, amiket elküld különböző folyóiratokhoz ünnepi alkalmakra, azok közlik a képek foto¬kópiáját a címoldalon és mindennek fejében Gerzsonnak küldenek érte elég nagy pénzösszegeket. Ezért él olyan nagy lábon, hogy szállodában is lakhat, ha akar. A tavaly még Ceauşescu elvtársról is festett két portrét, amit még a Scînteiában is közöltek és egy román újságíró nagyon megdicsérte ezeket a képeket és persze a szerzőjüket. Azt írta ez az ember, hogy minden becsületes magyar ember olyan kel¬lene legyen mint Fekete Gerzson és akkor jobban megértenék a románok a magyar népet és még annál is fontosabb, hogy jobb lenne külföldön Románia hírneve.
– Jól van, jól van, minket ez mind nem érdekel. Milyen akciót szerveztek önök ketten a tavalyelőtt Tetőfedben? Kiké voltak azok a gyanús képek?
– Gerzson már egész fiatal korától jár Magyarországra és ott látott ilyeneket. Van ott három fiatal költő barátja is, azoknak a verseit hozta el legépelve, és azokat olvas¬ta fel. Akkoriban még neki is hasonlóak voltak az elképzelései a festészetről, mint nekem. És csakugyan, az akkori képei nekem most is tetszenek. Akkoriban én felnéz¬tem rá, mert műveltebb volt, mint én és jártas magasabb művészi körökben. Fekete Vince, a hírneves festő nagybátya ugyanis még a külföldi barátaival is összeismertette. Nem tudom, hogy mikor és miért züllött ennyire le, mert akkoriban én soha nem lát¬tam részegen. Én mindössze négy képet vittem akkor Tetőfedbe el, azok közül, ame¬lyek a mostani kiállításomon is szerepelnek. Nem volt ott semmi piros-fehér-zöld¬ség¬ről szó, ha csak a Fal és Rózsa című kompozícióm színezete nem...
– Miért, mi van ezekkel?
– Hát az egyiken látható egy erősen téglaszínű fal-rom tetején egy elmosódott fehérrózsa-féleség, ami ugyanakkor ejtőernyő, sőt: egy fehér felhő-foszlány is lehetne, a háttérben egy szétfolyó zöldes-kékes erdőrésszel. És ez az egész olyan misztikus, Salvador Dali stílusban megfestve. Na, emiatt a képem miatt szoktak ugratni a bará¬ta¬im, hogy én is eladtam magam a giccsfestésnek, csak rafináltabban, mind a karrieristák, mert én piros-fehér-zöldezek és piros-sárga-kékezek is egyszerre. Ezen a képen az erdő ugyanis zöldes-kékes és a fehér rózsa is egybefolyik a háttérben álló, sárga mezei virágokkal... Ez a képem volt tulajdonképpen az Ikarosz sorozatom ihletője. Persze, hogy itt egészen másról van szó, mint a giccses hazafiaskodásról... (– Kottyantom el, de nincs semmi következménye, mert az őrnagy az előtte fekvő dossziét lapozgatja, és rám már nem figyel. Úgy látszik az őrnagy nem kíváncsi az újabb esztétikai fejte¬getéseimre. Kár...)
– Rendben van... Menjünk tovább. Itt azt írják önről, hogy baráti kapcsolatot tart fenn Brauer Loránttal, aki a Magyarországi Lukács György, nihilista filozófus híve ... (Az őrnagy hümmögve rám néz, jelezvén, hogy most nagyon szeretne pofon vágni, amiért korábban őt Lukács Györggyel kapcsolatban félrevezettem. De úgy látszik, köz¬ben az ezredes által dicsért George Sava neve is eszébe jut és ezzel együtt a felet¬tese dicsérő szavai George Sava zeneesztétikai műsorairól. Akármennyire is fegyelmezi magát, sugárzik belőle a zavar és a bizonytalanság. Látszik, ha rajta múlna, most mindjárt elintézné egy jó veréssel az egészet. Nem tudom, hogy a kíváncsiság, vagy valami belső megegyezés, háziszabályzat-féle, amit azért mégiscsak betartanak egy bi¬zonyos határig, vagy mi a fene akadályozza meg abban, hogy most nagyon mérgesen rám förmedjen. Talán az én arckifejezésem, amelyről fogalmam nincs, hogy egy kívülállónak mit lehet róla leolvasni ebben a percben? Hiszen a legszívesebben visí¬tani szeretnék ekkora – sokszorosan hatványozott! – marhaság hallatán, de még csak mosolyogni sem merek. Istenem, mennyire szeretnék most legalább egy kicsit fel¬rö¬hög¬ni szabadon, és nem lehet! Hiszen normális körülmények között az ekkora ökörségen nyugodtan kacagni lehet, mert ez a sok marhaság így egymás hegyén-halmán elké¬pesz¬tően nevetséges. Még hogy a világias Brauer Lóri, Brauer Péternek, a közismert Bagolyvári metafizikus filozófusnak a gyermeke, a dogmatikus marxista Lukácsnak lenne a híve! – Ez nem csak emeletes marhaság, hanem egyszerre abszurd is a leg¬maga¬sabb hatványon. És ráadásul pontosan Lukács György változott nihilista filozó¬fussá, a marxista dogmákat szopogató, a román kommunizmus bástyáit védő és őrző szekusok szemében. És mindez csak azért, mert Lukács Magyarországon élt és magyar a neve. Ugyanis Lukácsnak még van egy bűne azon kívül, hogy nihilista filozófus az ők szemében: és ez nem más, mint az, hogy ő magyarországi! Mintha most is élne. Ez fantasztikus! Ezt, az abszurdról szóló irodalmi leckékben, egyetemeken, de már a közép¬iskolákban is tanítani kellene. Nem hogy Kaffka, de sem Dürrenmatt, sem Io¬nesco ilyet ki nem agyalt volna! Megpróbálom elmagyarázni az őrnagynak a hely¬ze¬tet. Nehéz ügy, de szerencsémre az ezredes szóvá tette, a George Sava rádiósműsorait s így van egy „jó román” tekintélyű hivatkozási alapom is, egy „becsületes és meg¬bízható” támpontom az egészhez. Vérmes vagy az ezredese tájékozottságában bízik, vagy annak a süket, műveletlen besúgónak, vagy hazardírozó kollégájának, aki rólam a jelentést írta, és aki még azt sem tudja, hogy a Román Kommunista Párt ideo¬ló¬giájából vizsgálva Lukács Györggyel mi a helyzet. A biztonság kedvéért, az őrnagy, Lukács György és Brauer Lóri nevét személyi noteszébe feljegyzi. De aztán észbe kap, mert valamiért a kép számára még mindig nem teljes:)
– És a maga Lóri barátjának, aki jelenleg filozófiát tanul az egyetemen, amennyi¬ben Lukács György mégsem nihilista filozófus, hanem marxista, akkor mi a kifogása ellene?
– Az, hogy annak ellenére, hogy az esztétikai munkásságát és ilyen jellegű nézeteit világszerte elismerik, ami a filozófiai látásmódját illeti, Lukács ma részben túlhaladott és egyébként is én úgy gondolom, ha Lóri valamelyik filozófusnak a híve akar lenni föltétlenül és nem törekszik önálló, autonóm filozófiai rendszer kidolgozására, egyéni világlátásra, akkor inkább az édesapjának lesz a híve, aki sokkal modernebb, mint Lukács és ezért sokkal egyetemesebb.
– Ez a maga véleménye?
– Nem csak az én véleményem, Lórinak az apját nem csak a Bagolyvári egyete¬men tanító kollégái ismerik el máris, mint jeles filozófust, és nem csak a Budapesti egyetemen, hanem ő a mai román gondolkozók által is nagyra becsült filozófus an¬nak ellenére, hogy filozófusnak is nagyon fiatal, nem csak egyetemi tanárnak.
– És hogy is hívják a barátja édesapját? (Szóval ez van! Ha egyszer bekerül az ember e ház rácsos ablakai mögé, besúgóvá válik, ha akarja, ha nem. Én most szépen az őrnagy elvtárs tudomására kell hozzam Brauer Péter közismert filozófus nevét, akit csak az nem ismer Erdélyben, aki irodalmat egyáltalán nem olvas, csak tévét néz és az újságokból nem olvassa el csak a vezércikkeket, az ünnepi verseket és az apró¬hirdetéseket. Szóval szépen „besúgtam” az őrnagynak Brauer Lóri közismert édesapja nevét, amitől most aztán furdalhat a lelkiismeret. Az őrnagy felbuzdulva nagy sikerén, úgy csap rám a következő kérdésével, mint az éhes rétisas az eltévedt belganyúlra):
– Milyen magatartást tanúsított ön a Király Károly ügyben?
– Én... a Király Károly... ügyben?
– Tud a Király Károly ügyről! Nekem ne tagadd le! (Persze, hogy tudok róla, Erdély szerte mindenki tud róla, miért tagadnám le, hogy tudok róla?)
– Nem tagadom.
– Akkor halljam! Na, gyerünk gyorsan, ki vele! Milyen magatartást tanúsított ön a Király Károly ügyben? (Hát én bizony örvendtem annak, hogy Ceauşescuval valaki szembe szállt végre, baszd meg. Te is nagyon jól tudod ezt!)
– Én... semmilyent.
– Semmilyent?
– Igen, semmilyent. (Na, a végén még megelégszik ezzel a semlegességgel...)
– Tehát ön, Balog Ádám, Románia felnőtt és felelősségteljes öntudatú, választó¬jog¬gal rendelkező állampolgára, nem tanúsított semmilyen magatartást Király Károly hazafiatlan, jobban mondva hazaáruló magatartása ellen? (Már sejtem, hogy itt újból valami csapda készül, de nem látok át a kerítésen, vagyis a körítésen.)
– Nem.
– Akkor írja ide a következőket – Egy fehér papírlapot tol az orrom elé és letesz melléje egy golyóstollat: – Én, alulírott Balog Ádám, utca, házszám,... írja csak nyu¬god¬tan, semmi mást nem kell írjon azon kívül, ami a valóság..., mint amit nekem korábban elismert. (Be vagyok szarva. Már nagyon fáradt vagyok, nem tudok belátni a játék hátterébe, csak azt tudom, hogy eddig még semmi terhelőt nem mondtam sem magamra, sem másra nézve. Ezért lassan írni kezdek. De ez sem folyik zökkenő¬mentesen.)... elismervén, hogy a hazaáruló Király Károly ügyében, nem tanúsítván a tisztességes és becsületes állampolgári mivoltnak megfelelő, hazafias magatartást...
– De kérem, őrnagy elvtárs, én nem ezt...
– Most ne akadékoskodjon és ne nehezítse meg a dolgomat még jobban. Az, hogy nem tanúsított tisztességes magatartást, azt is jelenti, hogy hazafias magatartást sem tanúsított.
– Énszerintem...
– Fogd már be azt a hülye pofádat és írjad, amit mondok, mert nincs kedvem itt kotolni veled hajnalig. (Na ebben a kérdésben egyetértenénk, de más okok miatt. A hazafiast kihagyom és folytatom a diktálás utáni írást.)... magatartást, vessző, illojális mentalitás bűnébe esvén hazámmal szemben ezáltal.
– De...
– Semmi de. Ha maga nem foglalt állást Király Károly ellenében, akkor logikus, hogy illojális magatartást tanúsított a hazájával szemben. Ez olyan, mint az egyszeregy.
– De hát ki foglalt akkoriban nyíltan hivatalos állást Király Károllyal szemben? Igen, ki foglalt állást akkor, vagy később a nagy nyilvánosság előtt Király Károllyal szemben? Ön tud ilyen hivatalos személyről? Mert én nem. Az újságokban sem jelent meg erről az ügyről semmi sem.
– Az nem a te dolgod, hogy mi hol jelent meg. Te csak törődj a magad dolgával, és ne jártasd itt a locsogódat fölöslegesen, mert bizony Isten elvesztem a türelmemet és orr¬ba töröllek. Nézzen oda az ember. Írod-e már, vagy leviszlek a pincébe, ahol hol¬napig gondolkodhatsz a dolgon, és reggel kezdjük elölről az egészet? Vagy azt gondolod, hogy épen megúszhatod és én itt beletörődők abba, hogy potyára töltöt¬tem el itt veled az egész napi munkaidőmet? A kurva Istenit a hülye, nyakas székely fejednek! (A hangja megint vészesen felemelkedik.)
– Kérem szépen, ne tegezzen. – Mondom a lehető leghalkabban, és a tollat leteszem.
– Rendben van, de írja már, és ne nehezítse meg a dolgomat. Ez, amit most csinálunk teljesen egyezik a maga érdekével is, higgye el nekem.
Mit volt mit tennem, túl akartam lenni már az egész cirkuszon. Leírtam hát, hogy felelőtlenségből illojális magatartást tanúsítottam hazámmal szemben a Király Károly ügyben. Az őrnagy még rá tudott venni egy pár ilyen „fő bűn” beismerésére, de az egész közül ez volt a „legerősebb” vétek. Azt is észrevettem, hogy nem követi szóról szóra amit írok, így finoman átfogalmaztam az őrnagy fogalomhasználata veszélyes¬nek tűnő árnyalatait. Az éhségtől és a félelemtől a gyomrom finoman remegett írás közben, de csináltam, mert világos lett számomra, hogy enélkül innen épen el nem enged. Hiszen az ő „munkájának”, mind minden ember munkájának, nyoma kell ma¬radjon valamelyik vasszekrényben. Délután ötig még négy oldal bűnnel és nagyon sok nevetséges, ám általam akkor fontosnak talált magyarázkodó lábjegyzettel ellá¬tott beismerő „tárgyi bizonyítékot” sikerült kipréselnie az őrnagynak belőlem. Mindezek következtében egész személyiségemben elteltem mély és ugyanakkor felemelő hazafias érzésekkel. A hazafias ceremónia záró aktusaként az ezredes ült le újra velem szemben nagyapásan megértő és biztató mosolyával és a korábban már hallott közhelyek felemlegetése után, egy tekervényes mondatot remekelt, amelyből holmi társadalmi érvényesülési előnyökre való finom célozgatásokkal, a papíron beismert bűneim megbocsátásának kilátásba helyezésével és burkolt fenyegetésekkel elegyített kollaborálásra való felszólítás kígyózott a lelkem irányába. Ennek a bibli¬ku¬san nyakam köré tekeredő veszélynek az általam még tekervényesebb mondatokban megindokolt elhárítása után biztosítottak, hogy ők itt senkit nem akarnak „a pellen¬gérre felállítani”, kezembe adták a személyi igazolványomat és azzal a jó tanáccsal, hogy senkinek ne mondjam el az itt lefolyt beszélgetések tartalmát, elengedtek.
Ennek az utóbbi tanácsuknak a pszichológiai indokoltságát hamar megértettem, csak azt nem, hogy ez egyszerű formalizmusa-e az ilyen államvédelmi szerveknek, vagy ezek tényleg nagyfejeknek képzelik magukat, és mindenkit hülyének néznek? Hiszen a munkahelyemről feltűnő módon eltűntem munkaidő alatt, és ha a besúgó-főkáderes figyelmeztetésére azt is fogják játszani a közvetlen főnökeim, hogy sem¬miről nem tudnak – mint ahogy tényleg így is tettek utólag – az elkerülhetetlen, hogy ők és a többi munkatársam meg ne tudják, hogy hol töltöttem én el igazolatlanul-igazolva majdnem tíz órát. Így az első dolgom az volt természetesen, hogy még a Megyei Rendőrség épületétől a munkahelyemig vezető útvonalon min¬den ismerős¬nek, akivel találkoztam elmeséltem, hogy honnan jövök, beszámoltam a hazafias terápiáról és elmondtam a legfontosabb részleteket. Sőt, még aznap este felkerestem azt a barát-házaspárt aki velem egy munkahelyen dolgozott és akiknek az enyémnél is szélesebb volt a baráti köre, és mindent elmondtam. Gondolom, ez mentett meg attól, hogy az elkövetkező időkben gyakran hívogassanak és attól is, hogy a besúgási ajánlatukkal még egyszer is megkörnyékezzenek: az ő szemükben persona non grata lettem. Nem váltam egy megbízható, titoktartó emberré. Sajnos ezt a jelenséget, mármint a sötét embereknek a nyíltságtól való óvakodását, nem általánosítottam akkor eléggé. Vagyis nem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget, mint amekkora igazából megilleti, mind a magánélet szférájában, mind a társadalmi életben, leszű¬kít¬ve akkori felfedezésemet egyelőre a szekuritátéval szembeni védekező taktikázás te¬rü¬letére. Csak nagyon későn, egy évtized múlva adtam neki egyetemes jelentőséget. A titoktartás az életben rettenetesen veszélyes. A korrupció legfontosabb gyökérszála, amin keresztül sötétben és sárban tartható ma minden ember, aki azt képzeli, hogy megnyerhet valamit az életben, vagy az élettől, ha eltakar a gondolataiból valamit, vagy ha úgy képzeli, hogy olyan embereknek, akik rejtőzködni szeretnek, ő lehet az egyik „megbízható embere.”
Mondom, akkoriban ezt nem láttam még ilyen világosan, de valamit mégis meg¬sejtettem és a közeli barátaimnak mindazt, ami azon a szörnyű szeptemberi na¬pon történt, részletekben elmeséltem. El kellett mesélnem, már csak a megkönnyebbülés miatt is, hiszen a hazafias kihallgatás hatására három napig nem tudtam elaludni sem nappal, sem éjszaka, csak azután, hogy Kőműves Szilárdéknál úgy leittam magam, hogy elszakadt a filmem, levetkőztem meztelenre és a ruháimat beraktam a vízzel teli fürdőkádba. Három hónapra rá be kellett feküdnöm az elmegyógyászatra, ahol úgy-ahogy rendbe szedtek, de az alvatlanság kórságától azután rendszeresen szenvedtem. A hazafias kihallgatás következtében még nem kellett volna sor kerüljön talán az elmegyógyászati kezelésre, de a Radácsi esete után már nem bírtam idegekkel. Ő ugyanis a Hazafias terápia után, ahol a verseit elemezték ki soronként a párt bro¬súrákban napvilágot látott hazafias esztétika szemszögéből, naponta három liter bort ivott meg reggeli és ebéd helyett. Sajnos könnyű munkahelye volt és így megtehette. Mikor láttam, hogy nem hallgatja szívesen a józan intéseimet, ahogy időm volt rá, vele együtt ittam én is. Nekem használt a kórházi kezelés, ő már soha nem volt képes kijózanodni az életben. Az elmegyógyászati sokkolások után két évre, tökéletes alkoholistává nőtte magát az ennek megfelelő költői szelídséggel. Évek óta készülgető verseskötetét összeállítani már nem volt képes. Ma fogatlanul, félig kopaszon, szuty¬kosan, valamelyik kocsmában mindig meg lehet találni reggel tíz órától este tízig. Nem tudom, hogy néha ebédel-e? Minden helyreállítási kísérletünk kudarccal vég¬ző¬dik, hiszen Radácsi barátunk már más dimenzióban él sok éve.
De a minket akkoriban, ilyen kellemes hazafias műsorokkal szórakoztató szekus tisztek viszont ma is virágoznak, köszönik szépen és jó modorú üzletemberekké, álla¬mi jegyzőkké, vállalati jogászokká, káderesekké alakultak a diktátor és a megvalósult tökéletes társadalmi koncepciók bukása után. A Haza most is bízik bennük, és a hazafias csordaszellem által fűtött meleg szívével gondjukat viseli: az ők üzlete soha nem mond csődöt, és az ők állami munkahelyét senki nem építheti le. De meg is érdemlik ezt a gondoskodást, hiszen ma ők a város legkedvesebb emberei: Radácsi¬nak egy-egy vodkát, kávét, sört is szoktak fizetni, amiért ő hálás tekintettel és har¬sogva belefog a József Attila „Levegőt” című verse elszavalásába, majd egy-két strófa után abbahagyja, és érthetetlen nyelvén újból elkezd társalogni túlvilági ismerőseivel.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/

Kozma Szilárd:

A TÁLTOS BOLOND
(Regény)

5 fejezet
________________________________________
Próbatételek a hazugság, az ellenség és a felettes Én terében

----------------------------------------------------------------------------------

Részlet következik Hamvas Béla Karnevál c. regényéből.
A délamerikai Mandaru nevű kis köztársaságba Josiah Pen nevű USA-beli utazóval együtt érkezett Bormester Mihálynak a dialógusa a köztársaságnak a királysággá változtatásával együtt az államhatalom átvételét, majd az államkassza kifosztását célzó stratégiai tanácskozás egyik dialógusa: „– Most már csak ellenségre van szükségünk. Azt gondolom, szőkék nem lehetnek, mert azok itt kevesen vannak. Feketék sem, mert itt mindenki fekete. Vöröseket sem ismerek. Mit tegyünk? // Van egy ötletem, dear Mike, az állambölcsesség legelső pontja szerint – // Óriási, micsoda szavakat használ – // Az ellenség nevének megfogalmazása legyen olyan, hogy az uralkodó tetszése szerint mindenkire alkalmazható legyen. A magam részéről azt gondolom, hogy az ellenség legyen karaki – // Tünemény, fejtse ki – // Karaki az az ember, akire én kimondom, hogy karaki – // Büntetése legenyhébb esetben a halál – // – Vagyonelkobzás, kényszermunka, feleség és gyermekek kiírtása – // Karaki az ősi ellenség – // Gondoskodni kell arról, hogy a nemzeti indulóban külön strófa beszéljen a karakik ellen szóló szüntelen harcról –”

Fiatal politikus barátom, aki erős humanista értelmiségi hagyománnyal rendel¬kező, ismert Erdélyi családból származó idősebb barátom gyermekeként még kamasz¬korában lett a barátom tizenöt évvel ezelőtt, és aki, bevallása szerint, csak azután lépett politikai pályára, miután az elvtársból lett kisebbségi népvezérek tehetetlensége és becstelensége láttán elvesztette türelmét, szóval ez a minden szempontból bele¬való¬nak számító fiatalember, amikor elújságoltam, hogy ösztöndíjat kaptam a regé¬nyem megírására, azonnal megkérdezte, hogy csákányolás lesz-e benne? Nos, én a ma¬gyar nyelvvel úgy vagyok, hogy igen kis mértékben ismerem annak jasszkifejezé¬seit. Ezért hirtelenül zavarba jöttem, de a fiatal radikális politikusok jó helyzet-felismerési képességével rendelkező barátom azonnal továbbmagyarázott: „ – Mert amennyiben nem lesz benne kufferolás, nem olvassuk el. Nézd meg: ott van a pro¬fesszor nagy¬bátyám, aki megírt három művészettörténeti könyvet, belenézegettem, de nem volt, amiért az egészet elolvasni rendesen. Nem volt személyesen motiválva. Aztán valamit megérzett a tatus, mert a negyedik alkalommal már egy szerelmi re¬génnyel rukkolt ki, amiben majdnem az összes fiatalkori kufferolását leírta. Az már igen, az már ren¬delkezett hiteles mondanivalóval, mert érződött rajta, hogy amit ír, az a nagybátyám személyes élménye és ugyanakkor személyes ügye. Mit is magyaráz¬zam neked: élet van benne és ezért hiteles. Ezután már szívesebben mélyedtem bele a művészet¬törté¬neti könyveibe is. Én is így fogok tenni: amikor az autonóm gondol¬ko¬dás élvezetére és előnyére ráébresztjük a székelyeket, amikor a személyes felelős¬ség¬gel járó szabad döntés képességét és az ezzel járó szabad akarat gyakorlását visszaad¬juk nekik, ezt az egész politikai mózerolást abba hagyom, és végre megvalósítom a régi álmomat: elmegyek egy jó rendezői egyetemre. Akkor én is csak valóságos kufferolásokkal fog¬lal¬kozok majd és nem szűk agyú politikusokkal való száraz kefélődésekkel.”
E friss szellemtől származó, őszintén jóindulatú tanács ellenére, kedves olvasó, az eredetileg eltervezett, sok családi és társadalmi izgalommal, sok erotikával, sok kon¬flik¬tussal és nem utolsó sorban sok szerelmesen-szenvedélyes vitával teletűzdelt fejezetrész helyett, amivel az eredeti szándékom szerint tovább akartalak ámítani, most becsületesen bevallom, hogy az előző fejezetekkel bizony behúztalak a csőbe. Hidd el, hogy fáj a lelkem, amiért ezt kellett tennem veled, de különben, nem olvasod el egészen a könyvet, vagy nem úgy olvasod el, ahogy azt én akarom. Márpedig, amint az eddigiekből gyaníthatod, én egy deklaráltan akaratos, a mások személyi¬sé¬gébe belegázolni akaró, hatalmi ambícióktól és a minden áron való győzni akarástól hajtott, szenvedélyesen ellenségeskedő, mitugrász fazon vagyok.
Tovább nem akarlak ámítani tehát, mert bármennyire is akaratos lennék és egy mindenáron győzni akaró, hatalmi mániás ürge, tisztában vagyok azzal, hogy az olyan ember, aki nem tiszteli mások szabad akaratát és félrevezeti azokat a személye¬ket, akik gyáva naivitásukban hagyják magukat elkábítani a hatalmi ambíciókkal telt katonatisztek, politikusok, tanárok, jogászok, közgazdászok, művészek és papok által, az előbb-utóbb a visszaélés vétkében lesz elmarasztalandó, mind az emberek között, mind az Úr színe előtt, a magasságos egekbe vésett erkölcsi törvények szerint. A hatás-visszahatás egyetemes törvénye alapján, az a személy, aki mások szabad akara¬tát megtöri, vagy manipulálja, automatikusan elveszíti saját szabad akaratát is, ami¬nek következtében a Sors és a Végzet, irgalmat és kegyelmet nem ismerő erőinek és hatalmainak szolgáltatja ki az életét. Ezért hát, kedves olvasó, nem tehetem meg, hogy most mindjárt az előretervezett, igazán szerelmes és igazán „erotical” (kufferroló és csákányoló és mózeroló) fejezetekkel a könyv közepéig szédítselek tovább és meg¬őrizzem a kedvedért azt a látszatot, hogy egyszerű és ártatlan irodalmat olvasol. Én ugyanis nagyon kényes vagyok a szabad akaratomra, annak érvényesítési lehe¬tőségére és azt nem vagyok hajlandó feláldozni még a te jóhiszemű ostobaságodnak az oltárán sem, csak azért, hogy elolvasd a könyvemet és megérthesd belőle végre valahára, hogy mitől döglik a légy a te életedben és, hogy a te szabad akaratod mitől lett és marad egyelőre rabszolgaakarat.
Eredeti szándékom tehát, egy nagyon ügyesen és nagyon rafináltan megépített „ezoterikus” regény megírása volt, természetesen divatos kelet-európai történésekbe ágyazottan. Egy olyan könyv megalkotása, amelynek sorait esztétikai műélvezettel végigcsemegézheted és csemegézés közben észre sem veszed, hogy mitől lett a regény, a csemegéző élvezet-vágyaid kielégítésével, ördöngösen tragikus hangu¬la¬tá¬val, életednek egy kicsi, kelet-európai hangulatú része. Úgy, ahogy számomra is ked¬vessé vált néhány regény, amit mintha kimondottan az én számomra írtak volna az írók, és életemnek egy fontos részévé váltak. Lelkemnek egy intim, belső udvarává változtak, miután átolvastam azokat még egyszer, kétszer, háromszor és négyszer. De hát milyen is ez a Sors, és a nyughatatlan ember? E regények után nem nyugodtam meg és tovább olvastam, olvasgattam más regényeket, már csak azért is, hogy minél tökéletesebben írjam meg számodra ezt a könyvet. És mit ad Isten, egy olyan regény¬re bukkantam, amely megálljt parancsolt számomra néhány évre. Érdekes módon, a KARNEVÁL című regény elolvasása után olyan élet-élményekre is szert tettem, ame¬lyek most, az imént említett fennakadásom óta eltelt tizedik év kellős közepén, nem csak sugallják számomra, hanem a kocsihajtó lelkiismeretem hangjának kényszerítő erejével is azt diktálják, hogy nekem már nem szabad olyan ezoterikusan erotikus regényt írni, amilyet elképzeltem a kettőnk számára, valamikor réges-régen.
Így a negyedik fejezet megírása után mindjárt kiderült, hogy már teljesen fölös¬le¬ges a további ügyeskedésem, rejtőzködésem, regényben bujdosásom, amivel a regény közepéig szerettelek volna történelmi-realistának álcázott szürrealista, és szexuálisnak álcázott, misztikus irodalmammal az orrodtól fogva vezetni téged. A Karnevál hatá¬sá¬ra, de a valóságnak a saját tapasztalataim árán felismert értelmének a hatására is, rá¬jöt¬tem, hogy ma már azokat az apokaliptikus időket éljük, amelyeket János meg¬jövendölt a Jelenések könyvében, és amelyeket ez a misztikus úgy jellemzett, hogy „azokban az időkben, amit korábban a pincében rejtegettünk, azt a háztetőről fogják a fülünkbe kiabálni”, és azokat az időket: „Amikor a juhokat elválasztják a kecs¬kék¬től.” Aki tudja, hogy mit akar János ezzel, a juhoknak kecskéktől való elválasztásával szá¬munkra mondani, és nem vonja le a megfelelő következtetéseket, az nem csak hogy korszerűtlen marad, hanem könnyen el is veszítheti magát e mitologikus kor¬szak szemfényvesztő süllyesztőjében. Lejárt tehát már a szürrealista, az expresszio¬nis¬ta, az impresszionista, a dadaista, a futurista és a kubista, valamint a modern és a poszt¬modern ostobáskodások, a művészi rejtőzködések ideje! Ez, kérem, az apokalipszis ideje, amikor az egyetemes törvények (az Úr angyalai) elválasztják a juhokat a kecskétől.
Ezért, tetszik – nem tetszik, kedves olvasó, tudomásul kell venned, hogy amennyi¬ben nem akarod magad krimivel, vagy más efféle történeteket, eseményeket, pszi¬cho¬lógiai drámákat tartalmazó korrekt irodalommal, vagy valami modern cselekmény és hős nélküli abszurd irodalommal és posztmodern fantazmagóriákkal szórakoztatni, bocsánat: nem akarod tovább kábítani magad, akkor nem élősködhetsz többé a regényíró vérén csak úgy, személyes felelősséged és hozzájárulásod nélkül. E könyv megjelenésével és több ehhez hasonló könyv megjelenésével egy időben, kihalnak az ön¬célú esztétikai (pszichológiai) alapú művészi-irodalmi élvezeti lehetőségek, ame¬lyek az olvasó pillanatnyi kielégülését és az író ostoba megdicsőülését, illetve az öncélú intellektuális bravúrozásával egybekötött magánéleti korrupcióját szolgálták, és ezért sehova sem vezettek. Pontosabban: a Seholba vezettek. Még pontosabban: ide, a huszadik század végi és a huszonegyedik század eleji reménytelenségbe és szellemi csődbe. A spekuláns közgazdász-ügyvédek és a még spekulánsabb misztikus gyógyítók és jósok, a drogos könnyűzenészek, az érdeskés-szomorúan kétkedő és a szigorúan objektív műsorvezetők, a főpapok, a főpincérek és a bokszolók által veze¬tett, kimosdott és rafináltan beillatosított tömegek csődjébe. Hozzá kell adnod magad ehhez a könyvhöz és a következő könyvekhez barátom, ahhoz, hogy a szokott esztétikai-pszichológiai élvezetek (mind üresek) helyett – amelyeknek egyetlen kézzel¬fogható eredménye az embernek a legtökéletesebb szellemi züllése – valóságos, a sorsoddal egybekapcsolt túlvilági létedben is használható tudásra tehess szert.
Ne ijedj meg, és ne csüggedj el, olvasóm, nem őrültem meg, de nem is árulok itt ne¬ked semmiféle fehérszakállas, kenetteljesen tudálékoskodó és Isten őrizz: morali¬záló misztikus filozófiát! Ezeknek is, csakúgy, mint a klasszikus sikervadászat által indokolt, illetve a te esztétikai kielégítésed céljából írt regényeknek lejárt az ideje. Oda se neki, nem veszítettél semmi lényegeset, mondhatni, semmi számodra fonto¬sat. Ahhoz, hogy e veszteség nyereséggé váljon, mindössze azt az igazságot kell, hogy felismerd és a magadévá tett, hogy mindaz, ami érdekes, az egyáltalán nem lényeges. És ami itt lényeges, az nem más, mint az, hogy legyen a tied ténylegesen ez a könyv, vagy bármely másik könyv, amit ezek után még megvásárolsz. – És miért ne lenne végre személyesen a tied valami, ha már egyszer pénzt adtál érte? Ezért, a továbbiak¬ban be kell szállnod egész lényeddel: értelmeddel és képzeleteddel csakúgy, mint a valóságos életsorsoddal, nemcsak a cselekménybe, hanem magába a könyv lényegi – egyelőre nevezzük úgy, hogy: – rejtett értelmébe. Úgyis mondhatnám, hogy azonosul¬nod kell a könyv szellemével. A régi, passzív és outszájder olvasói minőséged elvesz¬tése miatt, búra és bánatra nincs okod. Lényegében semmit nem veszítettél. Sőt: szabadsággal egybekötött örökéletet nyertél a klasszikus regényírás és regényolvasás e hirtelenül elintézett temetésén. Ráadásul meg fogod látni, hogy az eggyel hátrább csúsztatott, illetve e kiszólást követő, a főhőst az élete igazi drámájának útján elindító szerelmi fejezettel busásan kárpótollak majd mindazért, amivel untatni kényszerülök nemcsak téged, hanem magamat is e furcsa fejezetben. Ebben a könyvben ugyanis a szerelem az egész történetnek a legfontosabb része, mint ahogy az életnek és az örök¬létnek is a legfontosabb vetülete és mozzanata a szerelem. Ez utóbbi vitathatatlan igaz¬ságnak az alapján tehát, miután elmondtam, hogy miről is van szó, vagyis hogy miféle kéjutazásban és miféle azonosulásban kell tudatosan részt vállalnod az evilág¬nak és a túlvilágnak az eleddig számodra ismeretlen módszerrel történő felfedezése és megismerése érdekében, nem tehetünk a szerelem nélkül egy lépést sem előre.
És ezek után lássuk azokat, a szerző és olvasó számára egyaránt fontos eseménye¬ket, amelyek engem eltérítettek az eredeti, korrekt regényírási szokásoktól, annak ér¬de¬kében, hogy lehetővé tegyem számodra, olvasóm, az életed beleszövését a regény köz¬ponti értelmébe és viszont: a regény értelmének a belépését a te valóságos életedbe:
„1992. szeptember 15-ét írunk Romániában, Erdélyben. Nemes Mózes Erdélyi re¬for¬mátus püspök három napja vetett véget annak a tíz napos éhségsztrájkjának, ame¬lyet a református főpap a Hevesváron l989. december 17-én, emberi törvények szerint (de a karma törvénye szerint állítólag nem) ártatlanul megölt személyek emlékéért, a temesvári és a bukaresti tömegmészárlások értelmi szerzőinek és végrehajtóinak a felelősségre vonásáért, valamint az 1989. december elején Romániá¬ban lezajlott poli¬ti¬kai események hatalmi háttér-játszmáinak a teljes kivizsgálása és az országos kien¬gesztelődés megvalósítása érdekében vállalt. Én, Balog Ádám, még nem döntöttem abban a kérdésben, hogy eleget teszek-e azonnal a püspök ama, közéleti rádió-adók hullámain keresztül szétsugárzott kérésének, hogy a hét nappal korábban a püspök¬kel való szolidaritásom jeléül elkezdett egyéni éhség¬sztrájk¬nak holnap vagy holnap¬után véget vetek-e? Az este, az éhségsztrájk hetedik estéjén, még a bal könyökömnek a belső hajlatából kiduzzadó vénámba rosszul beszúrt injekciós tűvel feküdtem, amely minden apró mozdulattal fájdalomhullámokat indított el a hét napos koplalás következtében legyengült fizikai testemben. Az ormótlan tű nem fájdalomidézés cél¬jából állt a vénámban. Azon keresztül kellett bejuttatni szervezetembe a cukorpótló folyadékokat. Mondhatni, kiszolgáltatott és majdnem olyan megalázó volt az álla¬po¬tom, mint amilyeneket a diktatúra idejében éltem át a hazafias kihallgatáshoz hason¬ló jelenetek alkalmával. Ez utóbbi kiszolgáltatott állapotot, ellentétesen a diktatúrában átéltekkel, elkerülhettem volna, és ezért most utólag nagyon szégyellem magamat saját magam előtt. Hogy miért? – Mert nem szabadott volna eljutnom ilyen kiszol¬gál¬tatott helyzetbe. Nem az éhségsztrájk fel nem vállalásáról, vagy esetleges hamarabbi abbahagyásáról beszélek. Egyáltalán nem. Azért szégyellem magam, mert hamarabb észbe kellett volna kapnom és a hét éves karatézás utáni tapasztalatokkal a tarso¬lyom¬ban és némi metafizikai ismeretek birtokában, nem csak az ötödik nap utáni la¬boratóriumi eredmények (leletek) tudomásulvétele után kellett volna a szerve¬ze¬te¬met felszólítani a cukorbontási folyamat lelassítására, a biológiai egyensúly megőrzésére és a fellépő mérgeződések kiiktatására, kiegyensúlyozására. Nem kellett volna ezzel ennyit várjak. A keleti misztikusoknál a hét napos böjt még csak első és elég alacsony lépcsőfoka a szervezet teljes kitisztításának. És bár metafizikai szempontból minden magyarázkodás nullaértékű, mert azt magyarázza, aminek tényleges információ- értéke még a magyarázkodó számára is kevés, most mégis ide írom: elvonták figyel¬memet a Nemes Mózes éhségsztrájkja körül zajló politikai feszültségek, a Nemes és a mellé csatlakozók gesztusának, tettének és szándékának a rosszindulatú értelmezése, jóindulatú félreértése és rafinált félremagyarázása. Azt is be kell vallanom. – És ki tudja, hogy még mi mindent rejtegetek még önmagam elől, és ha önmagam elől, akkor előled is, kedves olvasóm? – hogy a befelé való figyelésemet megzavarta az a tény, hogy egyetlen tömegkommunikációs eszköz képviselője sem kérdezte meg tő¬lem, aki radikális nézeteket valló újságíróként az általánostól eltérő, a szellemi való¬ság talajába mélyebben beágyazott szemszögből figyelem a romániai magyarság lét¬helyzetének alakulásait, hogy miért kezdtem el éhségsztrájkolni Nemes Mózes mel¬lett, és miért folytattam az éhségsztrájkot, miután ő annak beszüntetésére felkért mind¬annyiunkat ünnepélyesen?
Bosszantott az a kelet-európai mentalitás, ami szerint, ha valaki valamit elkezdett, vagy elsőnek megfogalmazott, arról beszélni és nyilatkozni, és abban az ügyben vala¬mit még elgondolni, elhatározni, egyedül ő illetékes. Mintha az egyetemes igazságok, személyileg „levédhetők” és kisajátíthatók lennének. Mintha az egyetemes igazságok egyéni gondolatok termékei lennének és így, azok a szerzői jogvédő hivatalok által lehetnének védelmezettek, amit nem tudnak felismerni csak kiváltságos személyek. – Így bizonyos, felkapott nevű személyekre koncentrálva faragnak a nyilvánosság kép¬viselői, az újságírók és a hírszerkesztők a normális emberekből kivételeket. Ezek aztán kínlódhatnak felszabadítani az embertársaikat, illetve a világnak elmagyarázni az ő normális gondolataikat és a tetteik okát, mert elenyészően kevés marad, aki hajlandó bár egy fél lépés erejéig is követni őket, hiszen ők kivételek! Így bármennyire is fontos volt a mondanivalóm, hibát követtem el az egész üggyel szemben, nap-nap után. És egy hibát folyamatosan megismételni bűn, és tudatosan megismételni már vétek szá¬mába megy. Persze, az hogy ezt tudom, nem azt jelenti, hogy én nem fogok még a következőkben ehhez hasonló hibákat elkövetni, illetve nem fogok elkövetni vét¬ke¬ket. Elfelejtettem közben azt, hogy egyetlen külső esemény sem lehet fontosabb a belső nyugalomnál. A nyugalom ugyanis elsődleges feltétele a szellemi világosságnak, a teremtő képzelet tisztaságának és ehhez a belső nyugalomhoz pontosan úgy hozzá¬tar¬tozik a fizikai szervezet nyugalma, mint a lélek ébersége és a szellem zavar¬talan¬sága.
Szóval a tegnap este még itt feküdtem tehetetlenül a lassan kifogyó nyugati segély¬csomagok valamelyikének a fenekéből előkerült eredetileg bizonyára lovak¬nak, vagy szarvasmarháknak gyártott injekciós tűvel leszögezve, ezen a kórházi vas¬ágyon, itt a kórházi asztal mellett, ahol írom most a naplómat, és azon töprengtem, hogy a csodába kerülhetett három kereszttel értékelt aceton a vizeletembe, annak ellenére, hogy a cukorfelbomlás folyamatát sikerült az ötödik napon egy mély medi¬tációval megállítani? A szellemi naplóm segítségével kikövetkeztettem, hogy hama¬rabb kellett volna a külső táplálék nélkül maradt fizikai szervezetemben lejátszódó folyamatokra figyelnem, esetleg szakirodalmat kellett volna olvasnom politikai újság¬hírek és sajtónyilatkozatok helyett, esetleg orvosi tanácsot kellett volna kérnem, és abból következtessem ki, hogy milyen szokatlan problémára kell figyelmeztetnem mentálisan a szervezetemet. Hiába, még kezdő vagyok a bölccsé válás terén: újra ma¬gukkal ragadtak a külső események. Gondolni is rossz volt arra, hogy mi lett volna, ha Nemes Mózes nem dönt az éhségsztrájkja megszakítása mellett. Mi történt volna, ha szolidaritásom jeleként, vagyis elvi hűségem és makacs becsületességem követ¬keztében, folytatnom kellett volna a sztrájkot még egy hétig? Mert Nemes előtt nem hagyhattam volna semmiképpen abba én, aki hat nappal a püspök után kezdtem el az éhségsztrájkot! Hiszen az én feladásomnak romboló hatása lett volna arra a számtalan emberre – románra és magyarra – akik előttem vállalták az éhségsztrájkot a Nemes Mózes által megfogalmazott gondolatoknak és az ő erkölcsi hitének a köztudatba való bevitele érdekében! Ezért, és sok más apró ok miatt, szó sem lehetett volna részemről az éhségsztrájk hamarább történő abbahagyásáról. Erre nem lett volna számomra elég meggyőző érv még az a sok, nem egészen elmúlt betegség fel¬sorolása sem, amelyeket a lelki egyensúlyom tudatos helyreállításának segítségével és a karate intenzív gyakorlásával elkezdtem felszámolni az utóbbi évek folyamán.
Vannak dolgok, amelyeket komolyan kell vennie az embernek, amennyiben ténylegesen ismeri az értéküket. Komolyság nélkül, csakúgy, mint humor nélkül, az élet semmit nem ér. Ezért végképp kitartottam volna a püspök mellett minden vize¬let¬ben jelentkező aceton keresztek ellenére. A püspök, ha nem is ment keresztül annyi betegségen, mint én, de két évvel korábban egy, szinte halállal végződő bal¬esetet szenvedett el. Ezt a hőst tehát semmiképp nem hagyhattam volna cserben. Sem őt, sem a többi, vele szolidaritást vállaló embert. Erről talán ennyi elég. Két nap¬pal később tehát, látván, hogy már teljesen fölöslegesen kockáztatom az egészsége¬met és az életemet, én is abba hagytam az éhségsztrájkot, és komolyan mondom, hogy kerek-perec: tényleges misztikus csodában volt részem.
Negyvennyolc órával a perfúziós cseppek és a vénámon belüli fájdalmakat kavaró injekciós tű társaságában rám törő, önvádló gondolatok után, azt kellett tapasztal¬nom, hogy a koncentrált befelé figyelés és a belső szellemi „munkálkodás” következ¬té¬ben, fizikailag újjászülettem. Szervezetemben a tegnapi két adag glukózával, a reg¬gelire elfogyasztott vékony pirított kenyérszelettel és az enyhe levesből és még egy szelet pirított kenyérből álló ebéddel, olyan mozgáskényszer jött rám, hogy nem bír¬tam magammal és mielőtt leültem volna írni, majdnem teljes erőbevetéssel el kellett végezzem az összes általam ismert karate bemelegítő gyakorlatot. Sőt, még ez sem volt elég és a levegőbe rúgva elvégeztem jó néhány köríves láb-technikát, kipróbálva lábizmaim erejét és rugalmasságát mind a négy irányban. Gyakorlatilag annak kö¬szön¬hetően tehettem meg mindezt a kórházban, hogy internálásomkor egy teljesen üres kórterembe helyeztek egyedül. Jeleztem a szolgálatos orvosnak, hogy amennyi¬ben a tényleges és a képzelt betegekkel közös korterembe fektetnek, akkor meg¬taga¬dom a kórházi ápolást, és haza megyek akár gyalog is. Hiszen én annyit feküdtem az¬előtt itt a belgyógyászaton, hogy a hét napos éhségsztrájk utáni gyengült állapo¬tom¬ban, nem tudtam volna közösséget vállalni sem a régi önmagammal, sem az ide befekvő beteg emberekkel.
Én – igaz, hogy nem sok ideje, de – már lemondtam arról, hogy akár másnak, akár önmagamnak az ellensége legyek és ezzel együtt lemondtam a betegségeimről is, búcsút véve az anyai ágon öröklött, gyűlölködési késztetéseimtől. Ezt viszont nem tudtam volna elmagyarázni az ide beutalt, a belső feszültségük és az életfeladatuk nyílt felvállalása elől a belgyógyászatra menekülő, vagy az ellenség-idea következté¬ben ténylegesen beteggé lett személyeknek. No és azt végképp nem lettem volna ké¬pes tolerálni, hogy az ide befekvő „józan és bölcs”, lapuló és megalkuvó családapák kioktassanak afelől, hogy mennyire nem érdemes „manapság” kockázatni az ember¬nek az életét és az egészségét közérdekű és közéleti ügyek miatt. Hogyan magyaráz¬zam meg ezeknek azt, hogy nekem annyira nem mindegy, hogy én nem fizikailag, hanem lelkileg, de főleg szellemileg szenvedtem a diktatúrának helyt adó társadalmi korrupciótól és ezért nekem annyira nem mindegy, hogy milyen társadalmi lég¬kör¬ben élek, hogy ezért kész vagyok az életemet is feláldozni, mert ha még egyszer olyan társadalomban kell élnem, mint amilyenben 1998. december 22. előtt éltem, inkább öngyilkos leszek. Hogyan értessem meg velük, hogy én az éhségsztrájkot figyelem¬felhívó gesztusnak és nem ellenségeskedő magatartásnak szántam, mert én az ellen¬ség¬ben nem hiszek. Hogyan magyarázzam meg, a régi Balog Ádámhoz hasonlóan ma¬gu¬kat lebetegítő személyeknek, hogy ellenség nincs, csak sorsszerű találkozás. És, hogy ellenség-tévképzetünk onnan ered, hogy a Teremtő képzeletbe, a világteremtési aktus során állandóan becsúszik egy olyan összetévesztési mozzanat, aminek követ¬keztében a bennünk is létező és rajtunk keresztül is megnyilvánuló, illetve rajtunk keresztül és általunk a világban és a természetben ható Teremtő Szellem összetéveszti magát a teremtett létnek a Teremtő számára gyönyörűséget okozó eredményeivel és ebből kifolyólag az anyag által határolt formákban jelentkező teremtményeivel is. A határtalan Teremtő tehát, összetéveszti önmagát az általa létrehozott, határolt terem¬tési formákkal, illetve a teremtményekkel és ezáltal a teremtő képzelet beleszorul – beragad egy-egy határolt teremtménybe. Ez az egyetemes összetévesztés a terem¬tésben egymásnak feszülő, egymás megsemmisítésére és kizárására törekvő ellentétes késztetéseket, kaotikus és anarchikus létfolyamatokat, „negatív” erőviszonyokat, feszültségkeltő és ellentétes létérzékelési mechanizmusokat eredményez. Ez történik a Teremtő első Ideájának (a Szent szellemnek) mai megtestesítőjének (Ádám Kadmon leszármazottjának): az embernek az esetében is, akinek az életképzeletében állandóan jelen van az ősi mágikus teremtő képesség, a teremtői hatalom.
Az emberben, illetve az ember képzeletében is állandóan megismétlődik ez az egye¬temes méretű összetévesztés: a teremtményi állapotába való belefeledkezés és bele¬szorulás, aminek következtében az egyes ember állandóan önmagán kívüli ellen¬séget lát, vagy ellenséget érzékel. Az ember külső ellensége így, csupán a megtestesü¬lése annak a félreértésnek, annak a téves létérzékelésnek, amely az ellenség képzetet kelti benne. Mintha az embernek, akiben jelen van az isteni teremtő szellem, lehetne valaha is ellensége a teremtett természet, vagy a másik ember, aki vele egy lényegű! Az isteni Én-tudatára ébredt személy számára, szellemileg lehetetlen, hogy a másik ember, vagy a természeti környezete az ő ellensége legyen, hacsak ő nem lett elő¬ző¬leg ellenség a másik számára valahol a határtalan és kiismerhetetlen lelke mélyén, az imént említett egyetemes összetévesztés és tükröződés következtében. Abban a pillanatban, ahogy elfogadtam az ellenségi alapállást, ráfogva és rámondva valakire azt, hogy ő az én ellenségem, engedek az ember bűnbeesett állapotát létrehozó és fenntartó ontológiai tévedésnek és menthetetlenül, én is ellenséggé válok. Ezáltal automatikusan működtetni kezdem az ellenséges léthelyzetemnek megfelelő negatív mágikus képzelőerőmet. Ez a zavart, csak az anyagi formákat: a részeket látó, és ezért részre-hajló: egészségtelen (beteg) öntudatom által működtetett imaginációm, létrehozza számomra a rész-képzeletem mágikus hatásaként megvalósuló ellenséges élethelyzeteket és létkörülményeket és végül a betegségeket.
Tudom, kedves olvasóm, hogy ezt a misztikus galuskát nehéz egyszerre lenyelni egy ártatlan regényolvasó számára, és az egésznek mintha moralizáló kicsengése is lenne. Nem fair eljárás ez részemről egy becsületes olvasóval, vagyis veled szemben, de meglátod, hogy nemsokára kinyílnak mindebből a regényes szirmok is és, hogy ez a svindli-gyanús, cikornyás gondolatgubanc is (Ami nem más, mint az egyedül érvényes meghatározása az ellenség-képzetnek), amivel itt mellbe vágtalak, át fog alakulni a közös könyvünk, előrehaladást és új, vízöntői szellemi felfedezéseit biztosí¬tó kézikönyvvé, szellemi bedekkeré, mágikus kulccsá. Éppen ezért, térjünk vissza egy kis időre a Nemes Mózes látszatra kivételes, – „karizmatikus” (sicc!)– hogy ne adj Isten: „szent” személyéhez, amelyről ki kell derítenünk, minden viccgyártási és pro¬fanizálási szándék nélkül, itt most és mindjárt, nem csak a magunk, hanem a föld¬kerekség minden élőlénye érdekében, hogy szeretett Nemes Mózes, akit több éven át püspökévé választott az erdélyi református egyház presbitériuma, mennyire világos, egyszerű, természetes, egészséges és a szó pozitív értelmében vett, közönségesen normális személy.
Azért vagyok kénytelen közönségeset írni, hogy ezzel is érzékeltessem: mindaz, amit ez a fiatalon püspökké választott férfi művel – legalábbis a mindannyiunk szá¬má¬ra követhető közélet színterén – nem rendkívüli tett, hanem mindenki által gyakorolható természetes életforma és mondhatni, magatartás, amely magatartást minden normális, épeszű és ép lelkű embernek, aki egy kevés emberi öntudattal is ren¬delkezik, gyakorolni kellene. Pontosan akkor vétkezünk mi, huszadik század végén élő, az anyagi lét, vagyis a vélt anyagi érdekeink pszichológiai káprázatában összezavarodott emberek, amikor az egyedül normális magatartásra és globális szempontból ésszerű életvitelre, a némi önfegyelem és lelkiismereti következetesség árán mindenki által elérhető és követhető morális emberi magatartásra ráfogjuk, hogy rendkívüli. Ezáltal elhárítjuk magunktól a példa személyes követésének még csak a gondolatát is. A rendkívüli tettek és a rendkívüli személyiségek, amint a rendkívüli (tehát: renden kívüli) fogalom maga is jelzi, inkább megbontják a ter¬mé¬sze¬tes rendet, miközben Nemes Mózes a közösség cselekvésrendszerek színpadán foly¬ta¬tott életvitelével a lehető legegyszerűbb, áttetsző és következetes gondolkodás¬mód¬jával és állásfoglalásaival nem rendkívüli, hanem az örökké létező és egyetemesen érvényes emberi szellemiségnek ad félreérthetetlen megnyilvánulási formát. Tulaj¬don¬képpen nem tesz egyebet, mint következetes marad ahhoz az egyetemes erkölcsi rendhez, ami számára már egész fiatal lelkész korában megnyilatkozott és ehhez a látomáshoz igazítva életét, tetteit és szavait, vigyáz arra, hogy a személyes felelősségre fektetett alapállása megmaradjon, hogy a szavai, tettei, gondolatai és képzelete között az összefüggések és a megfelelések megmaradjanak és megvalósulhassanak. Ezért nem ő a rendkívüli ember, hanem pontosan azok, akik az életnyerő életstílusuk és csodaváró fantazmáik által félrevezetve és kicsinyes érdek-képzeteiknek alárendelve a természeti értelmüket és lelkiismeretüket, zavaros életükkel és cselekedeteikkel folytonosan megbontják a létezés rendjét. Azok az emberek, akik őt ellenségként kezelik és támadják, mint ellenséget, anélkül, hogy Nemes Mózes valaha is megneve¬zett volna közülük egyetlen személyt mind ellenséget, az egyetemes összetévesztési mechanizmus áldozatai és ebben a zavaros, zaklatott és törvénytelen állapotukban előbb-utóbb el fognak senyvedni az élet folyamán, miközben Nemes Mózes nyugod¬tan és következetesen, kiegyensúlyozott békés lélekkel és egészséges testtel halad előre a saját világos sorsának az útján.
Úgy-e mennyire egyszerű? És mégis, mintha nagyon bonyolult lenne. Vagy nem is bonyolult, csupán összetett? Végsősoron mégiscsak akarat kérdése. Akarom-e hogy ne legyen ellenségem senki a világon? Igen? Akkor elsősorban azt kell akarnom, hogy személyiségtudatomban én soha ne legyek ellensége senkinek. Mit gondolsz, kedves olvasó, az iménti fejezetben ellensége volt-e Balog Ádámunknak Vérmes őrnagy? – Persze, hogy igen! Igen, de miért? Azért, mert Balog Ádám, neveltetése következtében és romániai magyar kisebbségi státuszának intenzív átélése hatására, már évekkel azelőtt elfogadta a Szekuritáte nyomozó tisztjeihez, valamint a diktatórikus román államhatalmi apparátusát képviselő és kiszolgáló személyekhez való viszonyát, mind ellenségeset. Ezért szegény főhősünknek viselnie kellett az ellenség-státuszából adódó következményeket, amelyek állandósították tudattalanja legmélyebb rétegeiben az üldözöttség képzetét. Az ellenség-állapot, illetve az ellenség-tudat és a fizikai szerve¬ze¬tünk egészségének a felbomlása közötti összefüggésekről még lesz szó a későb¬biek¬ben. Most viszont még csak annyit kell tisztáznunk a nagy regényes kalandunk elején, hogy egyetlen szó sem kerül csak úgy, az esztétikai örömeid fokozása céljából ebbe a KÖNYVBE.
Ezért például el kell fogadnod, hogy azt a kijelentésemet, miszerint a legelső nega¬tív képzet, amivel az olyan igazi harcosok, mint a szamurájok és a beavatott keresz¬tény lovagok gyökeresen le kell, hogy számoljanak, az nem más, mint az ellenség képzete, annak érdekében, hogy szabadon és főként, hogy keresztényi szeretettel har¬colhassanak, nem azért írom ide, hogy ezzel téged szórakoztassalak. Az igazi harcos szeretettel és nem gyűlölettel harcol, és szeretettel döfi le azt a tévelygőt, aki úgy képzeli, hogy ő az ellensége, amennyiben ez kikerülhetetlen. Az igazi harcos meg¬szaba¬dult az ellenségképtől és a gyűlölködés zavaróan-zavaros káprázatától, és meg¬tanulta nemcsak azt, hogy Istent tisztelje és szeresse a vele harcoló ellenfelében, hanem azt is, hogy miként kell szívből jövő, felhőtlen és derűsen odaadó szeretettel megpofoznia gyermekét, ha az túllép bizonyos viselkedési határokat, ha kényeskedik, vagy szemtelenkedik, pontosan a gyermeke lelki egyensúlyának és egészséges személyi tudata kifejlődésének az érdekében.
Amennyiben azt kérdeznéd mégis, hogy mire jó ez a furcsa, – mert számodra szokat¬lan – eszmefuttás, az egészséges létezésről, illetve az ellenség nélküli létezés állapotáról, arra kell gondolnom, hogy a regény hasznos olvasására még nem vagy felkészülve. Ezért mielőtt fejest ugranánk a nagy szerelmi kalandok labirintusába, ahol akarva akaratlanul, megint csak találkoznunk kell az ellenség téveszméje és tév¬képzete által létrehozott erkölcsök szerint élő hősökkel, vizsgáljuk meg egy kicsit a mostani léthelyzetedet és a rejtett kedélyállapotodat. Vagyis az egészségedet. Merem fogadni, hogy neked is úgy, mint másnak – és anélkül, hogy tudnál róla – egyelőre ellenséged az egyik munkatársad. Vagy a főnököd. Az alkalmazottad. De több mint valószínű, hogy ha nem is nyíltan, de rejtetten ellenséged az anyósod, az apósod, a saját feleséged (a férjed), a fiad, a lányod, a szomszédod, a főbérlőd, az albérlőd, a szemetesed, az orvosod, a kertészed, a kőművesed. Ellenséged a lépcsőházfelelősöd, a szeszélyes szeretőd, a szabód, a kocsijavítód, a víz- és gázszerelőd, az ügyvéded, a könyvelőd, a bankárod, a polgármestered, a képviselőd, a kérelmeződ, a hiteleződ, a házvezetőd vagy a házmestered, aki megkeseríti az életedet. Igen, a másik, a lusta, figyelmetlen, a felelőtlen, a meggondolatlan, az egoista, szűklátókörű, kapzsi, becs¬te¬len, nehéz felfogású, hanyag, rendetlen, flegma, beképzelt és nagyképű idióta. Téged a román, a szlovén, a magyar, a török, a görög, az orosz, a szerb, az albán, vagy a bos¬nyák nacionalista, a zsidó kozmopolita, a cigány gazember kihoz a sodrodból. Neked a gerinctelen, gyáva, agresszív, tökkelütött, kegyetlen, szűkagyú, kicsinyes, erélytelen személy, mindegyre felületeskedik, vagy kibabrál veled, borsót tör az orrod alá, tu¬da¬tosan keresztbe tesz, vagy közönyösségből eredő figyelmetlen kezelésével, kétségbe ejt, és boldogtalanná tesz. Összezavarja az ügyeidet, lehetetlenné teszi az érvényesülé¬sedet, visszaél a bizalmaddal, a türelmeddel, a jóságoddal, az időddel, és így tovább. Ezért neked állandóan szorongani kell, résen kell lenni, meg kell őrülni, ki kell borulni, stresszben kell élni, bele kell betegedni, és így tovább. És amiért végső soron természetes, hogy ő számodra egy ellenszenves ember, nem bírod elviselni a képét, vagy legalábbis a vele való együttlétet, téged az ő személye egyszerűen kiborít, az őrü¬letbe vagy a betegségbe kerget, és mindezért úgy érzed, hogy végső soron ő a te ellen¬séged. Mert egyedül ő, a másik, vagy ők, és csakis ők a mások azok, akik mindent állandóan elszúrnak, felelőtlenül kezelnek, akik téged becsapnak, megcsalnak, átver¬nek és kijátszanak, és megtámadnak, és ellenszenvvel viseltetnek irányodban, aki pedig, ha nem is vagy egy jóságos angyali lény, de megteszel mindent, hogy rendesen és becsületesen elvégezd a dolgodat, hogy civilizáltan és emberhez méltóan járj el mindenben. Ők, a lelkiismeretlen és figyelmetlen és felelőtlen csaló gazemberek hoz¬zák létre számodra azokat az ördögi körülményeket, zavaros és ellentmondásos társa¬dal¬mi körülményeket, a feszült családi és lelkiállapotokat, amelyek következtében te szen¬vedsz, pontosan úgy, mint regényünk főhőse: Balog Ádám, olyannyira, hogy már gör¬csöl az epéd, szúr a veséd, a szíved és a májad, fáj a léped, a tüdőd, hiszen miattuk nem vagy képes már nyugodtan és önfeledten egy egészséges, mély lélegzetet sem venni.
Az újkori gondolkozási minták szerint mindig és állandóan a mostoha és kedvezőtlen körülmények és mások, az ellenségek, a te boldogtalanságodnak az okozói. – „Hát nem is Én!” – gondolod logikusan – mint ahogy logikus számodra, hogy mindig más (és mások) a te boldogságodnak a feltétele, aki viszont nem akarja ezt megérteni (mármint azt, hogy ő a te boldogtalanságodnak az okozója) és így ő neked, ha kimondatlanul is, de egyértelműen az ellenséged. Hiszen amennyiben ő figyelmesen, becsületesen és jól végezné a dolgát, és jó lenne hozzád, úgy ahogy te is jó vagy hozzá, te nyugodt tudnál lenni, neked nem lenne rossz a közérzeted, nem kel¬le¬ne állandóan stresszben élned, és nem fájna a gyomrod, a szíved, az epéd, a veséd, a májad, a tüdőd és nem szoronganál állandóan és nem lennél ideges! Nem így van? Hiszen logikus, hogy ő, a másik, a te nyugalmadnak, lelki békédnek, a jó közérzeted¬nek a feltétele! Ezért nagyon szeretnéd, ha ő egy kicsit figyelmesebb lenne. Mert, ha igazán szeretne téged, akkor jobban odafigyelne, hogy mit csinál, tekintettel lenne az érzékeny személyedre és a te nehéz életedre. Ha észre akarná venni, hogy mennyi gondot okoz neked ő a figyelmetlenségével, a felületességével, a felelőtlen ignoran¬ciá¬jával? Ha vigyázna arra, hogy miatta ne légy feszült, hogy ne bosszankodj, hogy te ne mérgelődj, hogy ne idegeskedj fölöslegesen, hogy ne szoruljon el a torkod, hogy ne görcsöljön az epéd, ne szúrjon a szíved és a májad, ne szökjön fel a vérnyomásod, ne fájjon a fejed, ne görcsöljön a veséd, stb., stb., stb., nem?
Valószínű tehát, hogy ez a felelőtlen személy, nap mint nap, ott van melletted. Ő a te feleséged, a te férjed, az anyósod, az apósod, vagy éppen a te valamikori kedves kisgyermeked. Ő, aki, lám, kamaszkorára elvadult, mert egyáltalán nem rád hasonlít, hanem „az anyjára” (az „apjára”), vagy a férjednek – feleségednek a szüleire, ponto¬sabban: arra a nagyanyjára-nagyapjára, nagybátyjára, nagynénjére, akit te sohasem kedveltél, és aki általában és természetesen „A MÁSIK” (a férjed, a feleséged) család¬já¬nak a tagja. Ő nincs tekintettel a te érzékenységedre, a te lelki finomságodra, jó ízlésedre, elfoglaltságodra, munkahelyi gondjaidra, komolyságodra, gyomor¬fekélyed¬re, infarktusodra, más betegségedre és a betegségeiddel együtt járó erkölcsi érzékedre, a korrektségedre. És mindegyre azt teszi, ami zavar téged, amiről te tudod, hogy nem helyes, amit nem úgy kell csinálni, amit nem úgy szoktak tenni, ami értelmetlen, zavarkeltő, hiábavaló ostobaság, ízléstelen, erkölcstelen hülyeség, és így tovább... Ami téged felingerel még akkor is, ha unod kimondani, és inkább magadba fojtod a keserűséget, ami persze még nagyobb baj, mert asztmás légszomjad van néha, vagy a torkodban érzed a fojtást, mert hiszen torkig vagy már az egésszel, és a tarkódban is egy szűnetlenül fokozódó nyomást érzel.
Nem tudsz boldog lenni, barátom, mert az ellenséged éppen az élettársad, a szere¬tőd, a munkatársad, a gyermeked, az anyád, az apád, vagy az anyósod! A kamaszodó, felnőtté váló gyermeked nem az ellenséged? Hiszen nem úgy viselkedik, mint ahogy annyi érte hozott áldozat, az ifjúságod, az életed és az egészséged feláldozása után elvárnád azt tőle! Hát miféle világ az, kedves olvasóm, ha még a „saját gyermeked” miatt sem tudsz nyugodt és boldog lenni? Mit várhatsz ezek után a férjedtől, a feleségedtől, az anyósodtól, az alkalmazottadtól, a rendőrödtől, az ügyvédedtől, a villanyszerelődtől, a postásodtól, az orvosodtól és a gyógyszerészedtől? Az ország¬gyűlési képviselődről, a rendőrminiszteredről, az államelnöködről ne is beszéljünk! Na, dereng már valami? Kimondjam? Tessék: a te boldogságod és a te egészséged egye¬düli megteremtője csak és csakis te egyedül lehetsz. (Persze nem egoista aszkéta¬ként, párkapcsolat nélkül és a közösségből kivonulva valamilyen kolostor vagy más lelki börtön kényelmes falai közé.) És ez még akkor is így van, ha most irtózatosan káromkodsz, amiért ilyen ócska közhellyel etetlek, egy ilyen, mindenki által év¬ezre¬dek óta elfogadott, de senki által komolyan nem vett, a mese és a humor – megvaló¬sí¬tásra nem kötelező – életszférájához tartozó közhellyel, amitől viszket a könyököd. Hát kellett neked megvásárolni ez a könyvet?
– Kellett!
Mert, amennyiben a mérges káromkodást, vagy a fölényes vigyorgást abba hagyod és a következő órákban – napokban a könyv segítségével szellemi erőfeszítéseket teszel annak érdekében, hogy teljes mélységében megértsd azt, hogy miért vagy te és egyedül csakis te a saját boldogságod és egészséged záloga, megteremtője és fenn¬tartója, akkor nem kell több, olyan könyvet vásárolj, amely ezt, vagy az ellenkezőjét bizonyítja be számodra. Ha ez megtörténik, akkor én is szabad leszek, és nem kell több olyan könyvet írnom, amely megérteti veled: a férjed, a feleséged, pártod, a po¬li¬ti¬kai képviselőd, vagy a mások férje és felesége, a mások pártjai és képviselői sem lehetnek a te boldogságod, a te lelki nyugalmad és a te egészséged feltételei. Amennyi¬ben ezt nem tudod, bocsánat, nem akarod megérteni, a jókedved, a derűd, a lelki nyugalmad, az életkedved csak látszólagos mert rajtad kívüli okokhoz, szemé¬lyek¬hez, eseményekhez, jelenségekhez és folyamatokhoz, illetve helyzet¬alakulások¬hoz van kötve és ezért, bármely előreláthatatlan és kedvezőtlen esemény, sorsfordu¬lat hatására felborulhat az egész lelki berendezkedés és ezzel együtt az egészséged.
Ha nem így van, azt jelenti, hogy te, éppen te kivételesen, egy eszményi férjre-fele¬ségre találtál, akit az Isten direkt neked rendelt, amennyiben az Isten éppenséggel ilyen földi megrendelések kielégítésével foglalkozik, és amennyiben lehetséges lenne, hogy te az ő megkülönböztetett protekcióját élvezhesd egész életed folyamán, csak úgy, mert ez neked valamiért épp kijár. Ettől az eszményi feleségedtől, vagy férjedtől született egy, vagy több, eszményi gyermeked, és szintén az eszményi feleségeden keresztül hozzá jutottál egy eszményi anyóshoz és egy eszményi apóshoz és termé¬sze¬tesen eszményi anyagi háttérrel indultál az életbe és amennyiben mindez igaz, máris leteheted ezt a könyvet. Amennyiben nincsenek eszményi családtagjaid – és tapasz¬talataim alapján, inkább ez a valószínű – és továbbra is érdekel ez a könyv, ez azt jelenti, hogy egy lépéssel közelebb állsz az egészséghez és a boldogsághoz, mint az átlag, mivel a feleségeddel – férjeddel megértettétek azt, hogy nem vagytok egymás boldogságának a feltételei. Ti autonóm személyek vagytok, két egymástól jól meg¬különböztetett látásmóddal és teremtőképzelettel, de a lélek és a szellem legfinomabb rétegei szintjén mégiscsak egymásra hangolódni képes lény, aki már tudja, hogy egyetlen szellemi forrásból született. Olyanok, akik tudják, hogy az egységes szellemi eredet ellenére, felmérhetetlen belső erőfeszítéseket kell tenni külön-külön, annak érdekében, hogy szerethessék egymást folytonosan, minden zavaró körülmény elle¬né¬re és ezáltal a szellem szintjén egymással folyamatosan kapcsolatba legyenek. Ha eddig eljutottál, a tisztánlátásod fokozása érdekében körül nézhetsz a rokonságod¬ban, a baráti körödben, a városodban, a faludban, az országban, a világban! Nézd csak jól meg és számold össze, hogy hány ember ugrana a másik torkának, miközben nyájasan mosolyog, vagy kíváncsi és érdeklődő arcot vág, miközben azon töpreng, hogy voltaképpen a másik személy neki miért is az ellensége? Ha hinni lehetne a misz¬tikus, auralátó személyeknek, akik szerint az aurában, különböző foltok és elszíne¬ződések alapján látni lehet az elfojtott érzelmek, az agresszivitás, az indulatok és a szenvedélyek váltakozását az emberi lélekben, akkor örvendhetünk, hogy csak ke¬veseknek adatott meg ez a képesség, mert egy ilyen átkozott tisztánlátással, állan¬dó¬an csak a gyűlölet színeit kellene látnunk, és állandóan azt kellene észlelnünk, hogy mindenki mindenkinek az ellensége. És mindez csupán ama tévképzetünk miatt, hogy az ellenség, az kívül van a természetben, vagy a másik ember személyében.
És most fogózz meg jól: az ellenségképzet annak a következménye, hogy úgy kép¬zeljük, az elemi természet a mi boldogságuknak a feltétele. És pontosan úgy, ahogy e sok jóságos ártatlan embernek a természetből ki kell csikarnia az ő jogos boldogsá¬gá¬nak az eszközeit, ugyanúgy kell kikövetelnie a másik embertől a boldogságához szük¬séges feltételeket és természetesen magát a szeretetet. Ha ilyen komolyan körül¬néz¬tünk a külső világodban, a családi és társadalmi a környezetedben, próbálj meg egy pillanatra magadba nézni jó mélyen és kérdezd meg őszintén önmagadtól, hogy te, aki olyan jószívű, jóakaró, jó kedélyű, jó humorú, nagyvonalú, szorgalmas, figyelmes, odaadó, derekas ember vagy, hány ember nyugalmának, derűjének, boldogságának és egészségének lehetsz és vagy most a jelenben is a feltétele? Vagyis hány embernek vagy te, tudatosan, vagy öntudatlanul az ellensége? Megnyugtatlak, hogy nagyon sok¬nak. Sőt, még azt is ki merem jelenteni, hogy rajtam és még egy pár hozzám hason¬lóan gondolkozó bolond személyen kívül, az egész élő emberiségnek az ellensége vagy. Szörnyű egy helyzet, nem? Fogadjunk, hogy soha nem gondoltál volna erre! Fogadjunk, hogy mindig azon csodálkoztál, hogy miért ellenségeskednek veled, ártat¬lan és jóindulatú és jóakaró emberrel, egyes személyek? Most már tudhatod: ők is ugyanattól a kényszerképzettől szenvednek, mint te, vagyis ők is áldozatai ugyan¬annak az egyetemes összetévesztésnek: azt képzelik, hogy te vagy az ők boldogságá¬nak a feltétele. Azt viszont, hogy mit tehetnél e szörnyű állapot megszüntetése érdekében, nem árulom el, mert ha elárulnám sem érnél vele semmit.
Én most csak azt árulom el neked, hogy miért nem írok számodra egy olyan regényt, amilyet te megszoktál (sem klasszikus krimit, sem posztmodern fantazmát) és amilyet én valamikor számodra elterveztem. Ennek a teljes megértéséhez viszont megint csak egy, hárompercnyi, számodra nagyon kellemetlen és téged nem valami előnyös fényben feltüntető, egy szalonképes komoly regényben meg sem engedett, de még a komolytalan regényben is szokatlanul furcsa magyarázatra, magyaráz¬ko¬dás¬ra van szükségem. Három perc türelmet kérek tehát, kedves olvasó, még mielőtt a jóságosan mafla és a maflául szenvedélyes Balog Ádámnak, a szépségesen zavaros Dóra és az ördögi következetességgel következetlen Géza sorsával egybeszőtt diadal¬mas bukásai után, a világegyetemet működtető Logosszal, a Szent Áthatolás őserejé¬vel való közvetlen kapcsolat felvétele közben zajló élményeit és tanulságait is el¬mesél¬ném. Szükségünk van erre a három percre, annak érdekében, hogy még több világossággal és még több szeretettel foghassunk belé mindketten a beígért, erotiku¬sabb¬nál erotikusabb, a shakespearei-rómeói szerelemnél szerelmesebb, a Szentkuthy féle szellemi kalandoknál szellemibb, a Sütői sors-csatáknál is drámaibb és a meg¬világosodásnál is világítóbb fejezetek élvezetébe.
Erre a három percre azért van szükségem, hogy még egy, az emberi gondolkozás és a bizonyos emberekhez, tárgyakhoz, személyekhez, helyzetekhez való ragaszkodá¬sunk, érzéseink, vagyis az értelmi világosságunk és a szeretetünk működési mecha¬niz¬musát zavaró elemét ismertessem meg veled. Az értelmünk szerinti jó szándékunk és a megvalósulás között tátongó önkéntelen hazudozások által létrehozott szaka¬dékot kell bevilágítanunk, amely tátongó szakadék gyökerében zavarja össze és teszi lehetetlenné azoknak a fő életerőknek a tiszta, egyértelmű megnyilvánulását, vala¬mint ezen őserőknek az egymáshoz való harmonikus viszonyulását. Ezek az őserők a mindennapi fogalmaink által jelölt, minden létezési formát megelőző, azokat létrehozó-megalkotó és végső soron világalkotó, a világban és az életünkben élő és ott közvetlenül és kivédhetetlenül hatni képes léterők, őshatalmak és létprincípiu¬mok. Ezek a léterők, amelyek mára, a mi ésszerűen steril (modern!) személyi- és világ-tudatunkban egymással könnyen felcserélhető fogalmakká degradálódtak, magának a Teremtőnek az elsődleges megnyilvánulásai. Ezeknek az őserőknek a kép¬zeteit az okoskodó tudósaink, az íróink és filozófusaink, valamint az erkölcsös¬ködve fontoskodó papjaink mára steril fogalmakká züllesztettek. Kezdjük például a gon¬dolattal. A gondolat közvetlenül is ható erejével. Pontosabban: annak a kérdés¬nek a tisztázásával, hogy ez, a minden irányba ható, egymásba gabalyodó, tükröző és viszont-tükröződő, értelmező és értelmeződő, minden irányból ránk törő infor¬máció¬folyam, szellemi fényáram, hogyan kerülhet összhangba azokkal a cselekedeteinkkel, amely cselekedetek mégiscsak egyértelműbbek, láthatóbbak, követhetőbbek a gon¬do¬latoknál? – Tudom, tudom, kedves olvasóm, aki még nem lettél sem a barátom, mert – nagyon helyesen! – gyanakszol rám, és nem adod be könnyen a derekadat, tudom, hogy számodra úgy tűnik, hogy megint egy borzasztóan fárasztó, sőt: unal¬mas, még pökhendi hangnemében is mintha kioktató, moralizáló, unalmas „szöve¬gelésbe” akarok belefogni. Tudom, hogy ebből neked eleged van, és ráadásul az ilyes¬mi nem is igazán regénybe való, hagyjuk ezeket a papírkukacokra, nagyokos teoló¬gusokra és filozófusokra, a filológusokra, a pszichológusokra, a futurulógusokra és az urológusokra. Szóval pontosan tudom, hogy most mit gondolsz, és teljesen igazat adok neked abban is, hogy amennyiben nem hagyom azonnal abba, földhöz vágod a könyvet és ezután csak az izgalmas, és cselekményes krimiket fogsz olvasni. Olya¬no¬kat, amelyekben az ellenség meg is jelenik konkrétan, csaknem hús-vér valóságban, és azt el lehet kapni, sarokba lehet szorítani, le lehet teperni, móresre lehet tanítani, be lehet verni a pofáját, dutyiba lehet dugni, agyoncsapni, lelőni, mint egy kutyát. Mert az ellenséget el kell ítélni, meg kell semmisíteni, és ki kell irtani még az írmagját is. Az anyja szentségét neki! – Mármint az ellenségnek, csakis neki! Szóval minden¬képpen cselekedni kell valamit, és persze mindig kifelé, a rajtad kívüli, vagyis te személyeden, az öntudatodon kívül eső világra nyomást és hatást kell gyakorolni, és akkor a dolog egyszer s mindenkorra el lesz intézve a regényben, és te nyugodtan leteheted a könyvet, újra részed volt egy igazi olvasmány-élményben.
Szóval ezután csakis megbízható, okoskodás nélküli és jól követhető cselek¬mény¬nyel rendelkező regényeket fogsz olvasni. Izgalmas eseményektől duzzadó története¬ket. Mondjuk, krimiket és pornó-regényeket. Maximum izgalmas és értelmes pszicho¬ló¬giai drámáktól feszülő társadalmi korrajzokat, de inkább csákányoló kalandregé¬nye¬ket váltva műveltség-gyarapító történeti regényekkel, amelyekben folyamatosan tör¬ténik valami. Olyan regényeket, amelyeknek a cselekményébe nem pofázik bele a nagyokos író, a zavarosan misztikus kommentárjaival és értelmezéseivel, hanem egyszerűen leírja a tényeket. A főhős nehéz helyzetét, az ellenséges világot és benne magát az ellenséget és az ellenségeket. Megírja a sok és sokféle, értetlenségből, vagy merő rosszindulatból fakadó ármánykodást, a családi, gazdasági és politikai intrikát, a méregkeverést, a szenvedélyes szerelmeket és a még szenvedélyesebb erőszakot, az apagyilkosságot, a népnyúzást, a nép boldogsága érdekében feláldozott királylánynak a szüleihez intézett megható monológját, az ördöggel cimboráló főpapot, szóval min¬dent, ami nem unalmas és nem fárasztó számodra, hanem érdekes, nagyon érdekes.
De még ezekbe a holtbiztos, nem unalmasként reklámozott könyvekbe is beleolvasol az elején és a végén, vásárlás előtt, nehogy e könyvben használt, vagy hasonló eljárással behúzzanak még egyszer a csapdába! Mert neked az ilyesmiből aztán eleged van, téged éppen eleget oktattak mindenféle nagyokos és morális haszontalanságra az utóbbi időkben, aminek mind csak kárát láttad, és most már tényleg eleged van az egészből.
Tudod mit? Igazad van! Egyet értek veled. Engem is eleget oktattak egész negyven éves koromig olyan dolgok felől, aminek az életemben semmi hasznát nem vettem, de kárát, azt igen. Ezért én ma, nemhogy a moralizálás és az okoskodás, de még a humanista segítségnyújtás pozitív értelmében sem hiszek. Nekem volt alkalmam megfigyelni közelről azoknak a szegényeknek az életét és a sorsát, akiket a nyugati Caritas-jellegű szervezetek gazdagodási tanfolyamokkal és anyagi segítségeikkel megsegítettek. Pontosan ezért én nem akarok semmi ehhez hasonlót elkövetni veled. Hidd el, hogy Én csupán értékesebbé, vagyis személyesebbé és valóban izgalmassá akarom tenni mindkettőnk számára ezt a könyvet. Figyeled? – Nem csak számodra, hanem számomra is! És így, ha már a könyvírás közbeni élvezete mellett az én érdekem is egyértelműen benne fekszik, de nem az utólagos siker reményében, ha¬nem az azonnali lelki-szellemi és anyagi gazdagodás igényével, az írástudói felelős¬sé¬gem által amúgy is állandóan ellenőrzött igyekvésem pozitív irányultságát és jó¬hiszemű¬ségét te is állandóan ellenőrizheted. Hogy jobban megértsd, mit akarok és, hogy az ellenőrzés kulcsát is a kezedbe adhassam tehát, mindössze három percre igénylem még a türelmedet, azután nagy lélegzetvétellel, mint ahogy egy NAGY KÖNYVHÖZ az illik, berohanunk az élet sűrű fergetegébe.
Kérlek, most azonnal nézz az órádra és ellenőrizd: szavahihető emberre akadtál-e bennem?
Három perc tehát, pontosan három:
Szóval… hogyan hozható összhangba az egyszerre ezer irányba kiterjedő gondolat¬világunk, azzal, amit mondunk, amit állítunk igazságként, azzal az erkölccsel, amit hirdetünk az életben és végső soron mindazzal, amit hiszünk? Hogyan lehetséges azt megtenni, ami a világon a legegyszerűbbnek tűnik és mégis, végső soron mindig ez lesz földi létünk legnehezebb feladata: az tudni illik, hogy legalább magunknak ne hazudjunk annyit, amennyit egyébként állandóan hazudunk az embertársainknak, vagy legalábbis kevesebbet hazudjunk magunknak annál, mint amennyit a legtöbb jóindulat mellett is kénytelenek vagyunk hazudni másoknak?
Hazudozási kényszerünk a teremtésben létező és a korábbiakban leírt, egyetemes összetévesztési folyamatból adódik. Ezért külső ráhatással, vagyis úgynevezett objek¬tív eljárással ez ellen, a természetes hazudozási kényszer ellen, semmit nem tudunk tenni. Erre a tehetetlenségre, a nagy filozófusoknak és az általuk nevelt, illetve a taní¬tásaikon nevelkedett diktátor-nevelőknek és zsarnok-tanácsosoknak a teljes kudarca a legjobb példa. Személyünkön, illetve a mágikus erejű képzeletünkön belül viszont nagyon sokat tudunk tenni, mert saját képzeletét az akaratával mindenki ki tudja javítani. Hiszen, ha nem akarok valamiről képzelegni, nem fogom azt tenni. Ennek a javítási-nagytakarítási folyamatnak az előfeltétele nem más, mint az egész vonalon végig nyomuló és a mindannyiunk szellemére egyaránt ható civilizációs hazugság tényé¬nek a beismerése. Jézus volt az első ember az emberiség történetében, aki a küldetése megkezdésétől, nem kellett hazudnia egyszer sem, mert a negyven napos böjttel egybekötött meditációja során, teljes lényével összhangba került az egyetemes törvényekkel. Ezért tudott fizikai beavatkozás nélkül gyógyítani és ezért nem bete¬ge¬dett meg soha. Avagy hallottál, vagy olvastál te olyat, kedves olvasó, hogy Jézusnak májpanaszai, epegörcsei, húgyhólyag, here vagy prosztatagyulladása, homloküreg-gyulladása, migrénje, vércukra, vagy legalább szívritmus zavara lett volna? Netán magas vérnyomása?
Mit mondhat erre a szemforgató, esendő mivoltára való hivatkozásával magától minden felelősséget elhárító, vallásos személy? „Jaj kérem, Jézus Krisztus az Isten fia volt, rendkívüli, isteni személy, másabb valamennyi szentnél. Pedig már csak ezek a szentek is, milyen rendkívüli emberek voltak! Mi, közönséges emberkék, igazán nem kelhetünk versenyre Krisztussal, vagy a szentekkel.” Mintha a versengés, az erő- és képesség összemérés, vagy akárcsak az összehasonlítás is lehetne itt a lényeg!
Arról van szó, hogy Jézusnak és a szenteknek a példája mindenki számára követ¬hető, felölthető és gyakorolható, mert ő sem beszélt semmiféle más keresztről, mint a tudatos és felelős sorsvállalásról. A mi sorskönnyítési, sorselhárítási-kikerülési törek¬vé¬seinkből tákolt hazugságrendszerünk labirintusa nagyon könnyen lebontható, mi¬helyt rájövünk, hogy az ellenség nem kívül van, hanem belül, a negatív képzele¬tünk¬ben. A külső ellenség téveszméje által létrehozott hazugság-labirintusaink lassan felcserél¬he¬tők közvetlenebb, ellenségkép nélküli gondolatokkal, olyanokkal, amelyek nem késztetnek minket olyan hazug szavakból és hamis magatartásokból font, védekező-biztosító stratégiák kiépítésére, amelyek ellentétbe kerülnek az emberi értékekről val¬lott szavainkkal és eszméinkkel. – Ne, kedves olvasóm, ne vágd földhöz még a köny¬vet, nem telt el még el a három perc! Inkább figyeld meg, hogy én itt, ebben a KÖNYVBEN magamra vállaltam minden felelősséget és ezért határtalanná nőtt a szabadságom. Így még azt is megtehetem, hogy a klasszikus írói fegyelemnek fittyet hányva és a kab¬bala szellemi beavatási rendszerének az egységes struktúrájára épített könyvünk¬nek a holografikus természetét kihasználva, lehetővé tegyem számodra is az egység¬látást és a három perc letelte után, mindjárt fejest is ugrunk a világirodalom egyik nagy szeretkezési aktusával nyomatékossá tett szerelmi fejezetbe. Az éhségsztrájk, illetve az éhségsztrájkok tanulságait, valamint az azokat követő megvilágosodások eredményeit, mindenestől átutalva a regény későbbi fejezeteibe.
Kedvenc íróm, Hamvas Béla sokat idézi Nietzsche azon mondatát miszerint el¬enyésző azon hazugságoknak a mennyisége, amit mások félrevezetésére használunk, ahhoz a hazugság-rengeteghez képest, amivel saját magunkat vezetjük félre. Amikor ennek a mondatnak a jelentőségét valójában megértettem, úgy viselkedtem egy da¬ra¬big, mint akit valami nagyon piszkos dolgon folyamatosan rajtakapnak. Napokig és hetekig és hónapokig folytonosan rajta kaptam magam, hogy állandóan és önkén¬te¬lenül hazudok, pedig az elején csak egy érdekes, aforizmaszerű, okoskodó szellemes¬kedésnek találtam az egészet. Igazságtartalma azonban nagyon is hamar mellbevert. Ekkor nagyon dühös lettem. Először csak a Hamvas-féle esszéket olvasva, de utána egész elevenbe vágóan: a közvetlenül megélt élethelyzeteim, személyi konfliktusaim és betegségeim igazi okait felülvizsgálva, újraértékelve, az elején csak kíváncsiságból, azután az igazság gyakori beigazolódásának eufóriájában, végül dühösen, egyre dühösebben és végül dühöngve ordítottam magamban, hogy miért nem mondta el ezt nekem eddig senki sem?! Leéltem a fél életemet és még magammal szemben sem élhettem becsületesen legalább egy fél perc erejéig! De tényleg. E mondat cáfolhatat¬lan igazságtartalmának a hatására rájöttem, hogy a kamaszkori személyi öntudatom kifejlődése óta, egyfolytában csak hazudtam magamnak! Hát ez az állapot nem kész tragédia? Nem szüntelen és sorozatos tragédiák melegágya? Igen, kedves olvasóm, nekem addig, ameddig rá nem jöttem ennek a mondatnak az igazságára, hazugság¬ból állt az egész életem! Neked nem?... – Te csak azt hiszed, hogy nem!
Csoda-e hát, ha annyi mindent elrontottam, elrontottunk mindketten az életben? Csoda-e, ha az emberek a fennkölt szónoklatok, abszolút biztos gazdasági programok, humanista jó szándéktól duzzadó versek és fennkölt eszmék hirdetése közben tönkreteszik egymást és az egész földet?
És tudod-e, hogy egészen közelből hogyan mutat az őszinteség szelleme? Tessék, most aztán végre egyenesen a képedbe vágom, ha nem hiszel nekem még a sok óvatoskodó megközelítés ellenére sem: még ebben a percben is, amikor az oktatói hangnemtől, amiből eleged van nyilván, meg akartalak kímélni téged, szóval nem csak most, hanem amióta ebbe a regénybe belekezdtem, még téged is a fészkes fené¬be kívánlak, azért amiért nekem itt folyton önérzeteskedsz. Az tehát az igazság, hogy a pokolba kívánom azt a nagyokos kételkedésedet, a fene nagy önérzetedet, a hülye hiúságodat, amivel kikéred magadnak az oktatói hangnemet. Az igazság az, hogy lábbal akarom tiporni azt a nagyképű, tahó, okoskodó, kételkedő, fölényes, cinikus és tudálékos, minden alapot nélkülöző, üres bölcsességedet, amivel e kitörésem lát¬tán, fölényes kíváncsisággal mosolyogsz soraim olvasása közben, mosoly, amiről én tudom, hogy csak arra használ, hogy e cinikus mosolyod vértnek képzelt maszkja alatt, újabb betegségeket szerezz magadnak. Hogy kíméletlen, találó megjegyzéseid¬del vérig sértsd az élettársadat, vagyis azt az embert, aki a legfontosabb neked, de nem csak őt, hanem a barátodat is „ha kell”, a többiekről: a munkatársakról, a bolti eladókról, az anyósodról és az apósodról nem is beszélve. Tessék: a képedbe vágom, hogy miközben a műfajhoz illő komolyságot és mértéktartást próbálom betartani, én iszonyúan mérges vagyok rád, amiért nem hagyod, hogy végre mindent elmondhas¬sak neked. Mindent, amitől annyira derűssé és nyugodttá válna az életed, mint az enyém, miután a beavató mesterem segítségével tényleg megértettem, hogy milyen szörnyű az önámító hazugság-rendszer, amiről beszél Hamvas Béla és nem rekedtem meg az ő művei felületes, irodalmi olvasatának a szintjén, vagyis a számomra ma már nevetséges esztétikai szférák szintjén. Haragszom rád, amiért nem térhetek azonnal rá a lényegre. Arra, amire rávezetett az úgynevezett művészi tehetségemmel járó, elem¬ző és kritikusi-intuíciós készségem, amire rávezetett az egység-átélő és az ítélő¬képes¬sé¬gem, amire rávezettek a krízisekben eltöltött mély töprengéseim. Arra, amiről ta¬nús¬kodik az egészségem, a szerelmes házaséletem, az összeszedettségében is bonyo¬lultnak látszó, de a hazugságaimat leleplező önvizsgálataim perspektívájából ma már logikus és áttetszően világos életem. Szóval jön, hogy felpofozzalak, te hülye bunkó, amiért „valóságos” sztorival rendelkező regényt akarsz, vagy ha nem cselekményest akarsz, mivel te egy kifinomult esztétikai ízléssel rendelkező „befogadó” vagy, akkor sznobizmusodban maximum a Joyce Ulisseséhez, vagy Proustnak „Az eltűnt idő nyomában” című, regényfolyamához hasonló, esztétikai csemegével vagy hajlandó múlatni az idődet. Természetes tehát, ha haragszom rád, amiért ez, az általad jogos¬nak hitt egyoldalú, de maximum kétoldalú elvárásod miatt, nekem mindegyre figyel¬nem kell a te olvasói érzékenységedre. Én viszont becsületesen és nyíltan, de nem ellen¬ségeskedve haragszom rád, amiért mindegyre a regény kiegyensúlyozottságára kell vigyáznom ahelyett, hogy mindent pőrén, egy az egyben elmondjak neked, akár¬csak a tizenhatodik fejezetben, amit te azonnal alkalmazni is tudnál a mindennapi életedben, hogy végre valahára te is egészséges lehess. Hogy ne legyenek szexuális és szerelmi problémáid, hogy minden erőfeszítés nélkül és minden tekervényes látszat-megoldások nélkül összhangba kerülhess az élettársaddal, az egész családoddal, az egész nemzeteddel, emberi fajoddal és az egyáltalán nem objektív Isteneddel.
Úgy-e, hogy már csak ettől a felsorolástól is borsózik a hátad, akárcsak nekem is annak idején, nagyokos festő koromban, mérnök-értelmiségi koromban és sikeres újságíró koromban. Hiszen én akkoriban, akárcsak te még mindig, „valami mást ke¬res¬tem”, valami nagyon tudományosan és vallásosan érdekes, művészi fából-vas¬karikát, valami tudományos formulákból és esztétikus lócitromokból felhúzott, ésszerű Bábeltornyát.
Na végre! Jó, hogy ezt végre kiöntöttem. Így már egyenesbe jöttünk, becserkésztük a terepet és felmértük az erőviszonyokat, vagyis a hadállást. Ezen túl már bízhatsz bennem: Én vagyok a te legtisztességesebb ellenséged, aki még finomkodik ugyan egy fél és egy kétharmad regényen keresztül még veled, de a végén így is – úgy is min¬dent a fejedhez vág. Kövesd hát bizalommal tovább a mi zaklatottan szimpatikus Balog Ádámunk történetét az ő szegény édesanyjával, rengeteg szeretőjével, de még több lelki bonyodalmával, konfliktusával és betegségével, figyeld meg, hogy sokkal többet hazudik magának, mind a fölényesen kegyetlenkedő barátjának, vagy a szíve első számú választottjának, a gyönyörű Dórának, a misztikus zavarodottság bűbájos Emesének. Akár vissza is lapozhatsz a harmadik fejezethez a mélyebb megértés és a szálak szorosabb összefűzése érdekében. Letelt a három perc? Három és fél? Igazán sajnálom. Én igyekeztem. Nem kellett volna ennyi kitérőre rákényszeríts a hiúságból eredő, nagyokos önérzeteddel. Meglátod, később majd hálás leszel, amiért most téged jogosan, vagy jogtalanul felingerelve, mágikus erejű szellem-kulcsot adtam a kezedbe annak érdekében, hogy a regény misztikus rétegeit saját életedben tovább gyűrűz¬tet¬hesd, és haragudni fogsz rám, amiért most csak három percet kértem. Nem baj, én is haragszom rád, akkor te miért ne haragudnál? Hisz ellenségek vagyunk, nemde? Csakugyan kedves olvasó: végig, e regényen keresztül, én leszek a te első számú ellen¬séged. Vagy a barátod. Választhatsz, de semleges olvasó immár semmiképp nem lehetsz. Aki nincs velünk, az természetesen ellenünk van, de ez nem azt jelenti, hogy az ellenségünk. Ennek tudatában, vele szerető odaadással harcolunk, veszekedünk és verekedünk. Meglátod, hogy csuda-jó mulatság ez!
Most lapozz vissza, kérlek, és a korábbi fejezetekben keresd meg a felelősséget. Nem, kedves olvasóm, nem káprázik a szemed. Igenis, azt a hülyeséget írtam le, hogy keresd meg a könyvnek az I, II, III. és IV. fejezeteiben az írói felelősséget. Azt ugyanis ott keresheted, mert nincsen. Ez az a sokat emlegetett lényeg. Az Én veled szembeni írói felelősségem ugyanis ennek, a te rendeltetésedről szóló könyvnek a lényege. Ez a regényírás misztikus felelőssége, aminek a segítségével megszólaltatom a te felettes Énedet, és amely szentségtörést nem követtem el a korábbi fejezetekben. Azt a felettes ént szólaltatom meg most, aki neked keresztbe tett, amikor rávett arra, hogy olvasd el ezt a te személyedhez szóló könyvet. De mielőtt erre sor kerülne, ismerkedjünk meg egy pár kulcs-fogalommal és egy pár kulcs-gondolattal, aminek a segítségével e könyv olvasása közben a kezedbe veheted a sorsodat, átvilágíthatod az életedet, és ez által örökre elnyerheted a boldogságodat és az egészségedet.
Ugyancsak Hamvas Béla a Gyümölcsóra című esszéjében kifejti, hogy az érett szavunk az és az érintett szavunk, közös gyökből ered és érettnek lenni, azt jelenti, hogy az isteni szellem (fény és szeretet) által érintetté – és a szellemi információ irá¬nyá¬ba nyitottá válni. Hamvas szerint az érett ember, akár az érett gyümölcs, a terem¬tés misztériumának a megtestesülése, mert általa „az, ami belül van, kívül megjele¬nik”. Általa láthatóvá válik, hogy mi az, amit a csecsemő, a gyermek és a kamasz, illetve a rügy, a bimbó és az érlelődő gyümölcs, mint lehetőséget rejtegetett magá¬ban. Az érettség elérése tehát a Hamvas meglátásában a kiderülés, a megnyílás, a nyi¬tottá válás. Az a teremtési aktus, amikor mindaz, ami mindaddig csak a belül, a szellemi erők körében létezett és ott érlelődött, mint lehetőség, a külvilágban egyszerre megjelenik, és láthatóvá válik.
Ha Hamvas Béla a spirituális érintettséghez kapcsolja az érettséget, mi kapcsoljuk a személyi felelősségtudathoz. Pontosabban: a felelősség képességének az eléréséhez (Megérni: a felelősség képességét elérni.). A magyar kultúrában a felnőtt személynek a nagykorúsága annak a függvénye, hogy mennyiben képes valaki megérteni az anya¬nyelv szellemét és mennyiben tud az ő egyéni szellemét érlelő „anya-nyelve” ál¬tal érin¬tett lénnyé válni, a gondolkozása alapjául szolgáló fogalmaknak a szellemé¬vel összhangban élni. Mert ki az, aki felelős, aki felelősségre képes? E fogalom olyan „fele¬lő” képességgel rendelkező személyre utal, aki nappali éber állapotában bármikor és bár¬milyen körülményben felelni tud, ha szólítják, és értelmes feleletet tud adni arra vonatkozóan, hogy mit miért tesz, vagy nem tesz, mit miért mond, vagy nem mond. Felelős ember az érett személyiség-tudattal rendelkező ember, aki határozottan tudja, hogy ő emberi személy, hogy személyi nevével együtt felelősséggel rendelkezik: fele¬let-adási képességgel. Felelős ember az, aki felel azért, amit mond, gondol és tesz. A felelős ember a személy és a személy az, akiben létrejött a gondolat, a szó és a tett egysége.
Az olyan személy, aki nem tud felelősséget vállalni azért, amit gondol, vagy kép¬zel, nem képes felelősséget vállalni azért sem, amit tesz. Persze, ezt így megkövetelni mindenkitől, nemcsak hogy lehetetlen, hanem a követelés erőszakos bevezetése terrorhoz és tragikus helyzetekhez is vezetne és ellentmondana az emberi nagykorú¬ság és az érettség szellemének. A Balog Ádám szegény édesanyját például hiába utalná egy felelősség követő szervezet felelősség-edukációs lágerbe, mert ő a személyi felelősségvállalásra teljesen képtelen. A felelős ember ugyanis csak az a függőségei által meg nem zavart, autonóm és szabad ember lehet, akinek a szabadsága a lehető legnagyobb mértékű egyéni felelősségvállalásában rejlik.
A szabadságnak, illetve a szabadság-állapotnak a megértése, az érettség második tényezője, de ez nem választható el a felelősség kérdésétől, sőt, a kettő egymásnak a feltétele: csak a tetteiért, szavaiért és gondolataiért felelős ember lehet szabad és ugyanakkor csak a szabad ember az, aki felelhet minden tettéért. Az éretlen ember összetéveszti a lehetőséget a szabadsággal és a felelősséget a kellemetlen teherrel, a gátoltsággal, a korlátozottsággal, a nyűggel. Amennyiben abbéli törekvésünkben, hogy egyénileg, vagy csoportosan minél jobban és boldogabban éljünk, kivágjuk a földkerekség minden erdőjét és kipusztítjuk, vagy halálra szennyezzük a természet minden zugát, maga a tönkretett természet fog korlátok közé szorítani bennünket, mert a felelőtlen tetteink során nem a szabadságunkat gyakoroljuk, hanem mindössze a lehetőségeinkkel élünk. Pontosabban: visszaélünk. Leegyszerűsítve ez lenne a szabadság és a felelősség, illetve a nagykorúság és az érettség összefüggése.
A főkérdés azonban az, hogy mi a helyes, az igazi (a nem hamis!) felelősség¬válla¬lás? Láttuk már, hogy semmi esetre sem az aggodalmaskodás, az aggodalmaskodó magatartás. Az önmagát és „szeretteit” a természetes nehézségektől és az erőfeszíté¬sek¬től mentesíteni akaró, aggódó ember az öncélúan élvezni akaró emberrel karöltve teszi tönkre, szennyezi be és zavarja össze a föld élővilágát, a föld önmagát szabá¬lyozni, megtisztítani és újjászülni képes biológiai rendszerét. Az aggódó ember, féle¬lemben élő ember, mert ő nem akar egy felelős, egész személy lenni, nem akar, vagy nem képes teljes felelősséget vállalni gondolataiért, tetteiért és szavaiért. Nem akar, vagy nem tud harmonikusan együtt élni sem a szellemi, sem a természeti törvé¬nyek¬kel. Az aggodalmaskodó ember, annak ellenére, hogy „jogosan aggodalmaskodó” szerepében nagyon felelősnek tűnik, valójában felelőtlen személy, aki tudata mélyén, a lelkiismerete értelmében nem hisz és a saját szándékai törvényességében kétel¬ke¬dik. Nyugodt lehetsz tehát, kedves olvasóm, mert mielőtt teljesen belemerültem volna ennek a könyvnek az írásába, szert tettem arra a szellemi tudásra, amely megengedi számomra, hogy ne hályogkovács, illetve csontkovács módra írjam meg ezt a könyvet és ugyanakkor, a tudás megszerzése után a szándékom törvényes¬sé¬gé¬be se kételkedjek. Gyere hát velem e minden szempontból felelősségteljes, felfedező kalandra, olvasó! Figyeled? Nem azt mondtam, hogy kövess engem, hanem azt, hogy gyere velem. Mert ha mindössze csak követsz engem, és nem velem együtt jársz a felelősségteljes szellemi megismerés útján, nem fogsz érni semmit az egésszel. Annak érdekében tehát, hogy ne követőm, hanem partnerem legyél e kalandos szellemi megismerésben, meg kell ismerkedned a te igazi vezetőddel: a Felettes Éneddel.
A pozitivista (mentális) hazugság-dzsungelnél és a szellemi felelősséggel való megismerésünk előtt a KÖNYV egy másik kulcsánál, az ELLENSÉGNÉL maradtunk el. Az ellenség kilétének, illetve az ellenség nemlétezésének megértése érdekében tett erőfeszítéseink során a segítségünkre sietett Nemes Mózes erdélyi református püspök¬nek a nem rendkívüli, hanem egyetemesen normális személyisége. Nemes Mózes nem lehet igazából senkinek az ellensége, mert az ő élet-teóriáján (Isten-látásán) ala¬puló életképzelete tiszta és világos. Az ő esetében csak azok számára nem nyílván¬való, hogy ő nem hisz az ellenségben, hanem (és ezért) mindent az egyetemes törvények szemszögéből vizsgált és a saját tapasztalatain átszűrt gondolatainak és meglátásainak a világosságában tesz, akik megveszekedetten hisznek a saját ellenség-létükben. Nemes Mózes ezen Isten-látás értelmében és nem politikai huncutkodásból akart elmenni abba az erdélyi román faluba, amelynek lakói l990. február 18-án és l9-én elözönlötték Babosvásárhelyt és fejszéikkel, villáikkal, bunkósbotjaikkal elkövették közismert vérengzéseiket.
Nemes Mózes, aki tehát nem rendkívüli és nem kivételes, hanem a szellem vilá¬gosságához és a szeretet erejéhez következetesen ragaszkodó ember, a Kopák-ra való lelkipásztori látogatásának szándékát olyan egészséges hanggal mondta el a rádió-riportereknek éhségsztrájkjának a tizedik napján, mint aki akkor kelt fel a vasárnapi ebédje mellől. Hangjának a férfias ereje semmit nem vesztett tíznapi sajtóértekezle¬tek¬kel, rádiós beszélgetésekkel és újságinterjúkkal, különböző személyiségekkel foly¬tatott tárgyalásokkal is fűszerezett koplalása után. Ő ugyanis tényleg hisz az egye¬te¬mes szeretetre alapozott személyes felelősségvállalás mágikus erejében, illetve annak a következetesen fenntartott normalitás pozitív sorsformáló szerepében. Hisz abban, hogy neki mindazt, amit kimond, meg is kell tennie, mert csak azáltal bizonyíthatja be, hogy ő hisz is mindabban, amit kimond és, hogy meg is teszi, amit kimond. Ő tudja, hogy ezt másképpen tenni nem érdemes, mert különben első sorban saját személyében hasadna meg a szó, a tett és a gondolat hármas egysége. Az Atya, a Fiú és Szentlélek egysége.
Nem hirdet testvériséget, barátságot, megbékélést, kiengesztelődést, anélkül, hogy ne tenne gyakorlati erőfeszítéseket mindennek a személyes megvalósítása érdekében az ő mindennapi életében. Nemes Mózes nem mond rendkívüli dolgokat, nem hök¬kent meg senkit, nem spekulál, nem huncutkodik különböző politikai vagy gazdasági érdekeknek megfelelő széljárásokhoz igazítva tetteit, szavait és gondolatait, hanem következetesen azt teszi, amit a mindenkori normális embernek tennie kellene. Ő tudja, hogy különben felborul az összhang a teste, lelke és szelleme között és akkor ő is úgy legyengülne egy háromnapi koplalás után, mint akármelyik lepény- és kancsukaleső, az életet megnyerni akaró, rendkívüli ember. Ő nem hisz a külső (ro¬mán) ellenségben csakúgy, mint az egyéni boldogságának a külső, más embereknél tárolt feltételeiben, hanem elsősorban a saját felelősségében és e felelősség állandó és következetes gyakorlásának a szükségességében. Legalábbis ez következtethető ki mindabból, amit tesz és mond a közéleti életvitelében.
De ne izgulj, kedves olvasó, nem az egyesek által imádott, mások által becsmérelt Nemes Mózes püspök lesz e regénynek a további szereplője. Nemes Mózes ehhez a regény-szerephez, egyelőre legalábbis, nem eléggé érdekes, azaz nem eléggé zavaros életű ember. Ráadásul a Nemes Mózes magánéleti szférájához tartozó (például a házastársi életéhez) és a tudattalanjában lejátszódó drámai folyamatokról, például az elfojtott szexuális vágyairól), az öntudata szintjén lejátszódó ellentmondásokról és feszültségekről, amelyeket a szellemi alapállásának segítségével sikerül feloldania, nem tudok semmit sem. Sőt, mivel az egyéni, tehát a privát hazugság-rendszerünk egy rákpáncélszerű külső, pszichológiai burokként működő védett szellemterület, nem tudhatom, hogy mit és mennyit hazudik magának a magánember, tehát a nor¬mális Nemes Mózes. A Balog Ádám tudatában és tudattalanjában létező hazug¬sá¬gok¬ról, önáltatásokról és önkéntelen, vagy tudatos gyűlölködésekről, az agresszivitás miatti feszültségekről és e feszültségeknek materializációiról, az ambíciókról, a sike¬reiről és sikertelenségeiről, a kalandjairól, a szerelmi, családi, társadalmi és politikai küzdelmeiről, nyílt és rejtett harcairól, szenvedéseiről, örömeiről, csalódásairól, erkölcsi bukásairól és felemelkedéseiről, ördögi kísértéseiről, isteni megvilágo¬so¬dá¬sai¬ról és harmonizálódási törekvéseiről viszont eleget tudok egy regényhez.
Ráadásul azt sem szeretném, ha – most már akaratlanul, de – újra félrevezetnélek: nem akarom, hogy amennyiben rájönnél arra, hogy máris abba a tévhitbe kerülj, hogy e szent törekvésemben én a napi sajtóból, vagy saját életemből szedett, olcsó valóságelemekkel építkezek. Nevetséges lenne, ha arra gondolnál, hogy a Nemes Mózes személyében egy Erdélyben született regényíró számára az épp kézügyben levő, „aktuális”, (hogy ne mondjak címlap-) püspököt állítottam ide számodra a Fő¬pap megtestesítőjeként. A Tarot főpapja ugyanis nem egy biológiai-történelmi érte¬lem¬ben vett élő személy és még csak nem is a mindenkori püspökök, érsekek és pápák, guruk, vagy más spirituális vezetők archetípusa. A főpap az a Te Felettes Éned, kedves olvasóm. Ő a te rendkívülien összetett személyiséged, az általad kibontandó és feloldandó, teremtési, tapasztalási, megismerési és átlényegítési élettervet magába foglaló kauzális ősidea. A Tarot Főpapjának az ikonja csupán a Te saját ősideáddal való találkozás mozzanatát testesíti meg. Így, ez a fejezet is a Te felettes éneddel való első találkozást, illetve a te egyetemes felelősségtudatod felébresztését szolgálta. Amennyiben eddig ez, a politikusoktól, bankároktól, főnököktől, alkalmazottaktól, rendőröktől, bölcsektől, papoktól, táltosoktól, gyógyítóktól, püspököktől, pápáktól és guruktól mentes, az életedért és a melletted levők életéért, az egészségedért és a melletted élők egészségért való szellemi felelősségtudatra való ébredésed korábban nem történt volna meg.
Talán mondanom sem kell: ő, a Te Felettes Éned, az egyedüli ellenséged. Ő az, aki neked a férjed-feleséged, gyermeked, rendőröd, a románod, a magyarod, a cigányod és a bosnyákod, a munkaadód, a munkásod, a munkaügyi, a pénzügyi, a vámügyi, az egészségügyi és az államügyi hivatalnokod, a főnököd és a munkatársad képében minduntalan neked keresztbe tesz. A te Felettes Éned, az, aki téged nem hagy sza¬ba¬don lélegezni, aki zsarol, aki beidézi számodra a betegséget, a balesetet és a siker¬telenséget, mindaddig, amíg rá nem jössz arra, úgy ahogy Balogh Ádám is rájött, hogy tulajdonképpen Te vagy a Felettes Éned, és te vagy saját magad számára a legna¬gyobb ellenséged. Ez, a felelősség tudatod és a lelkiismereted sugallataiban hoz¬zád szóló fe¬lettes éned: a sorsformáló képzelő-erőd, keresztbe fog tenni neked, mind¬addig, amíg rá nem jössz, hogy igazából te vagy az, aki magadnak keresztbe teszel azáltal, hogy másoktól: szeretteidtől és ellenségeidtől kéred számon a boldogságodat és az egész¬ségedet. Keresztbe fog tenni és betegségekben, balesetekben, sikertelen¬sé¬gek¬ben fog részesíteni mindaddig, amíg nem kezdesz a kicsinyes és ostoba önmagad ellen ját¬szani, az ellen az éned ellen, aki még mindig úgy képzeli és elhiteti veled, hogy bármit is ebben az életben megnyerhetsz, hogy különböző módszerek és esz¬közök segítsé¬gé¬vel egészséges és boldog lehetsz.
A Felettes Éned, tehát keresztbe fog tenni neked – mint ahogy Balog Ádámnak is e regényben keresztbe tesz – mindaddig, amíg meg nem ismered az ősideádban rejlő és egyedül általad kibontható és egyedül általad kiegyenlíthető élettervedet. Az aurádba kódolt, személyes rendeltetésed szerinti sors-programod keresztbe fog tenni neked mindaddig, amíg fel nem fedezed, hogy az életterved figyelmen kívül hagyásával, illetve annak megvalósításának az elmulasztásával, az öncélú élvezet-vágyaddal, a nyerni akarásoddal, te vagy a saját ellenséged. Te vagy az, aki rosszul és rossz helyen harcolsz, te akarsz kegyes hazugságok, alantas kompromisszumok és/vagy kegyetlen akarat-érvényesítésed árán boldog lenni úgy, ahogy boldognak lenni igazából nem lehet. Te akarsz úgy szeretni, ahogy szeretni nem szabad, (Mert annak a személynek a számára, akit te kényeztetve akarsz szeretni, akit te a sorsával járó nehézségektől, a kellemetlenségtől és a fájdalomtól, illetve a közvetlen tapasztalatoktól – a személyi megismerési lehetőségeitől – meg akarsz kímélni, a te szereteted zavaró és veszélyes lehet.) és végül is ezáltal, igazából te vagy az, aki magadnak midig keresztbe teszel.
Az egyetlen, amit a Felettes Éned, által beidézett, néha csak bosszantó, máskor fájdal¬mas nyomorúságaid elkerülése érdekében tehetsz, az nem más, mint hogy mindazt, amit eddig rólad írtam felismerd és beismerd. És e hihetetlen dolgokon eltöprengve, felismervén a kibontandó létfeladatodat, azzal együttműködve, ketten folytassátok a keresztbetevés játékát, a kicsinyes, fölöslegesen és öncélúan nyerni, élvezni, és minden áron győzni akaró, kicsi éneddel szemben. Meg fogod látni: csak azután kezdődik számodra az igazi élvezet!
Ez volt hát, olvasóm, az első, számodra még egyelőre furcsa találkozás a Felettes Éneddel. És most, hogy ezen is átestünk, élesítsd meg a szívedet és puhítsd meg az eszedet, (– nincs tévedés!) és... kalandra fel:

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/

Kozma Szilárd:

A Táltos Bolond
(regény)

6. fejezet

________________________________________
Artemisz és Afrodité

--------------------------------------------------------------------------------------------------------
A hazafias kihallgatásomat Dóra és közöttem zajló veszekedések követték. Ezek csak az elmegyógyászat zárt osztályára történt beutaltatásom után múltak el. Dóra csak akkor hagyta abba a saját félelmei miatti zaklatásomat („Mit mondanak az ismerősök, milyen ember az, akit a szekuritátéra hívogatnak?”) és önmaga hisztérikus gyötrését, önsajnálatát, amikor az általa is elismert tekintélyű szakorvos kimutatta, hogy az én problémám nem képzelt, hanem konkrét és ezért én tényleg bajban vagyok. De hiába hagyta abba hisztizést és nyugodott belé, hogy neki „nem rendes” szeretője van, akit nem néznek jó szemmel a szekusok, mert ez még koránt sem jelen¬tette az aggodalmaskodásra alkalmat adó okok megszűnését. Alig, hogy a kórházból kijöttem, egy színházi előadás közben, előtérbe került a hazafias kihall¬ga¬tás¬nál is rosszabb nyavalyatörése. Én épp a torz színpadkép, az afunkcionális díszletek miatt méltatlankodtam magamban egy darabig, aztán finoman a füléhez hajolva oda¬súg¬tam neki is az észrevételeimet. Ő szomorúan nézett vissza rám, kissé mintha meg¬lepődve szemrehányón és ugyanakkor távolról csodálkozva:
– Milyen jó lehet neked, hogy csak ez foglalkoztat. – Jaj Istenem, rándul görcsbe az egész testem, vajon mi baja van már megint?
– Mi van veled?
– Irigylek minden olyan nőt, aki most gondtalanul, felszabadultan nézheti az előadást.
– Te miért nem nézheted gondtalanul? – Kérdem, amennyire a bennem levő feszültségtől csak tehetem, fegyelmezetten suttogva.
– Mert ki vagyok általad szolgáltatva a természet vak erőinek. – Na, ez az, amitől a leginkább féltem. Torkom elszorult. Egyszerűen nem akartam közel engedni magam¬hoz a felismerést: a békének vége. Két éve, amióta először hajlandó volt végre szeret¬kezni velem, Dóra minden hónapban, rendszeresen képzelt „terhes maradt” pár nap¬pal a menstruáció kezdetének időpontja előtt és engem az őrületbe hajszolt kép¬zelt ter¬hes¬sége miatti aggodalmaival, félelmeivel. És mindezt annak ellenére, hogy olyan fogamzásgátló tablettákat szedett, amelyek hatására nem napi, hanem órai pontos¬sággal jelentkezett a menstruációja majdnem minden alkalommal. Mégis a képzelt terhesség miatti rémképei az első együttlétünk után másfél év múlva is pontosan úgy gyötörték, mint az első csodavárás alkalmával. A pár órás, vagy fél napos menst¬ruá¬ció-késés a teljes poklot jelentette: a világvégét jelentő kozmikus katasztrófa nem válthatott ki emberből akkora félelmet és iszonyatot, mint Dórából a teherben ma¬ra¬dás képzete. Tudomásul vettem a béke végét, de hogy mi fog a színházi előadás után következni, arra gondolni sem mertem. Próbáltam a színpadon játszódó cselek¬mény¬re koncentrál¬ni, de lényegében már semmit sem értettem belőle. Erősebbnek bizonyult az a dráma, amely ott zajlott az én lelkemben. Az első felvonás utáni szünetben arra a követ¬kez¬te¬tésre jutottam, hogy semmi értelme a terembe visszamenni és ezzel Dóra is egyet¬ér¬tett. Tulajdonképpen ezt is akarta elérni ő öntudatlanul, hogy irracionális fantazma¬góriáinak szörnyű rémképeit megoszthassa velem. Én viszont, pontosan – még min¬dig és hányadszor? – mindennek az elhárítási lehetőségében reménykedtem, azt akartam kierőszakolni. Ezért tekintetemmel most kerültem a Dóra tekintetét. Jó darabig így ballagtunk hazafelé, vihar előtti feszsültségben. Féltem Pandóra szelen¬céjét kinyitni, de valami azt sugallta bennem, hogy pontosan ezt kell tennem, nincs jobb lehetőségem.
Annak ellenére, hogy két éve ismertem már, Dóráról még mindig nem tudtam semmi lényegeset azon kívül, hogy mérhetetlenül szeretem és azt, hogy ő, egyedül csak ő lehet az a nő, akivel le akarom élni az életemet. Ezért valahol a mélyen, még önmagam számára is bevallatlanul azt kívántam, hogy egyszer már igazából terhes legyen, és hogy szülessen egy közös kislányunk, akit szintén Dórának keresztelnénk és akkor a kis Dóra iránti szeretetem végre zavartalanul áradhatna ki a lelkemből, mert az ő fejében nem létezne annyi irracionális félelem, annyi tudományos babona és annyi világi körülményeskedés, mint a felnőtt Dóra fejében. Nagyon vágytam arra, hogy legyen végre egy lény az életemben, akit minden fenntartás nélkül, felhőtlenül szerethetek, vagyis akit úgy tudjak szeretni, mint ahogy Dóra soha nem hagyta nekem, hogy őt szeressem. Kavargó gondolataimat megérezte:
– Szeretsz?
– Azt akarom, hogy légy a feleségem.
– Neked még nem lehet megnősülni, Ádám, neked ahhoz még érned kell és én sem akarom lepecsételni még az életemet. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy én máról-holnapra beálljak feleségnek, családanyának és azon túl már semmi új és érdekes ne következhessen az életemben. Azt hiszem még én sem értem meg a házas életre. Persze, a gyermekszülésre sem. Akkora nagy lennék terhesen, mint egy ház, amit most még nem fogadnék szívesen. Most nem szabad terhes legyek és iszonyúan félek, hogy ez nehogy megtörténjen. Neked most velem kell lenned. Nyugtat, ha bűntársammal lehetek, mert mással nem beszélhetek erről, csak veled. – Mindent megtanultam már lenyelni, ami Dóra sajátos gondolatrendszeréből ered, de azt, hogy a szeretkezés fogalmát a mi kettőnk esetében a bűnhöz, bűnösséghez, a bűnözéshez társította néha, azt még nem. Most is felcsattantam:
– Bűntársad? Dóra te a zavaros képzeletedből eredő irracionális félelmeid hatása alatt ilyenkor hülye leszel egészen. Az apáca nagynénéidtől való félelmedben beszá¬míthatatlanul begerjedsz. Vedd tudomásul, hogy én nem és nem vagyok haj¬landó bűnösnek érezni magamat, amiért ennyire szeretlek, és ennek a szere¬lemnek meg¬felelően szeretkezek is veled. Érted? Én fenntartott fejjel akarok járni, amiért szeretlek téged és nem bűntudattal, lehajtott fővel. Ez, amit te mondasz nem keresztény dolog, akármit mondjanak is az aggszűz nagynénéid. Ez a felfogás és ez a mentalitás egyenesen az Isten által adott áldott élet megszentségtelenítése!
– Kérlek, ne ordibálj Ádám, az utcán vagyunk, megint megszégyenítesz az ismerősök előtt.
– Nem én ordibálok, hanem valaki más. Nem Balog Ádám az, aki most ordibál. Elvégre nem ordibálhat az utcán az, aki rokonaid, testvéreid, apáca nagynénéid, az ő befolyásuk alatt álló édesapád, ismerőseid, és barátaid méltónak kell, hogy találjanak hozzád. – Valamivel halkabban artikulálok, de érzem, hogy remeg a hangom a belső fájdalomtól. De Dóra most nem veszi a lapot, nem sértődik meg. Úgy látszik ő már számított erre a heves ellenkezésre.
– Gyere, vegyünk egy liter bort. Menjünk el a műtermedbe és rúgjunk be, mint a felnőttek. – Ezt már mosolyogva, feszültségoldó hanglejtéssel mondja.
– Rendben van, hölgyem. – Próbálok megenyhülni, de nálam az nem megy ilyen könnyen. Mindenesetre a közösen végrehajtandó borvásárlási akció egyelőre prag¬ma¬tikus eljáráshoz illő figyelmet, tehát figyelemelterelő cselekvési lehetőségeket he¬lye¬zett kilátásba. Ha cselekedni kell valamit a közös ügyek érdekében, az embernek nem kell belegondolnia élete szakadékokat rejtegető kérdéseibe. Ezért hajlandó el¬hin¬ni azt is például, hogy az olyan cselekvési láncolatokban amilyen a munka, eltemethető a személye válságaival, kudarcaival, lelki kríziseivel épp annyira, egész, mint a siker¬élményeivel kitöltött személyes jelenléte. Egyeseken páratlan cselekvési láz vesz erőt életük egy-egy kiemelkedően válságos időszakában. A nők ilyenkor mossák fel tized¬szer a lakásukat egy nap leforgása alatt. A baj csak az, hogy gondűző cselekvéseink közben, a válságok nem hogy oldódnának, hanem fokozódnak. A munkaterápia az emberi nem egyik legnagyobb kollektív hazugsága, amely csak fokozza a megoldat¬lan kérdések által létrehozott válságainkat. A nyüzsgő, termelő, fogyasztó emberiség ma világméretű válságban van. Egyeseket már csak a háborúzás és a kegyetlenkedés tud megnyugtatni. A lövöldözés, a stratégiák, a civilizációs zaj, az ellenségkép állandó újraalkotása elcsitítja, elnémítja ideig-óráig a megoldatlan lelki problémáinkat. A ré¬szegesek, a narkósok megéreznek ebből a lélekkábító, kínzó lelkiismeretet és köve¬telőző felelősségtudatot elhallgattató élvezetből valamit és nem tudnak mit kezdeni magukkal, ha már nem vehetnek részt a rafinált és szado-mazochista lélekajzások érdekében kitalált társadalmi vetélkedőkön és a társadalmi- vásári tülekedéseken.
Mindennek a megértéséhez még éretlen voltam én akkoriban. Dóra olyan igazat mondott ki, amit ő sem értett: én valóban éretlen voltam még a házasságkötésre. A baj csak az, hogy ma az egész emberiség, amelynek minden egyes tagja a saját személyén kívül keresi egyéni boldogsága feltételeit, alkalmatlan mindenféle társas kapcsolatra, párban való élésre. Én a sok civódás közepette már sejtettem, de nem tudtam magamnak konkrétan megfogalmazni mindezt, aztán el is felejtettem, elfo¬gad¬tam azt a hazugságot, hogy az élet egy labirintus és az ebből adódó kilátás¬talan¬ságot csak fokozza a diktatúra minden normális élettörekvést gyökerében lehetet¬len¬né tevő korrupciója. Sőt, egy idő után még azt is elhittem, hogy mindazért a tragédiáért, ami velünk történik Romániában, csak kimondottan a diktatúra rendszere és annak a megszemélyesítője, Ceauşescu elvtárs okolható. Így jutottam el tíz éves kerülővel az ellenségkép lényegéhez. Azokban a percekben viszont úgy gondoltam, hogy elég, ha a bort megvásárolom, Dórával veszekedek, és esetleg megfestem színekben és for¬mák¬ban a vívódásaimat, és művészetet gyártok a megoldatlan létkérdéseimből, ha már a valóságban sem megoldani, sem feloldani nem tudom ezeket. Igen, elhittem azt a hazugságot is, hogy ez az igazi művészet. Az élet kínjainak és gyönyörűségre való áhítozásainak a megfestése.
A bort megittuk a műteremben miközben Dóra macskapózban elnyúlt a heverőn és engem figyelt. Úgy tettem, mintha nagyon fontos lenne számomra a kiállításról nemrég hazahozott képek számbavétele, újracsoportosítása és elrendezése, annyira hogy ezt szinte én is elhittem, csakhogy ne kelljen igazán belemélyedni a beszélgetés¬be, és belegondolni a reménytelenül kilátástalan élethelyzetembe. Nem tudom, Dórát mennyire nyugtatta meg, hogy bűntársával együtt lehetett, én semmi enyhülést nem éreztem és a bor is elfogyott. Elmentem hozni még egy üveggel. Mire visszatértem, Dóra még kívánatosabb testtartásban feküdt az ágyon, aminek rám gyakorolt hatását nem tudta letompítani teljesen a lényéből áradó „terhes” szomorúsága. Gyönyörű, nőies idomait kiemelő pózának látványa növelte bennem a tehetetlenné tett hím-állapotom fölött érzett keserűséget. Nagyon kívántam, de ugyanakkor tudtam, hogy most hiába közelítenék szeretkezési szándékkal hozzá. Pedig csak szeretnünk kellene egymást szabadon és nem gondolni semmi sötétre. Mindketten felnőttek és anyagilag független emberek vagyunk már jó pár éve. És mégis… Jobban mondva mégsem! Egy¬más után két pohár bort ittam meg, hogy enyhítsek a felgyülemlett keserű¬sége¬men. Csókolni szerettem volna, elbódulni vénuszi ölelésében.
– Miért iszol annyit egyszerre?
– A tőled meg nem születendő gyermekeim egészségére – fintorogtam felé és e szel¬lemes replikámért egy pillanatig fölényes önteltség lett úrrá rajtam. Pont olyan¬nak éreztem magam, mint „a Fiú a filmekben”, ahogy Géza szokta mondani. Ha tudtam volna, hogy nem szabad játszani az ilyen jövendölésekkel! Akkor viszont még oda voltam a szerelmes replikámért, amellyel úgy képzeltem, ráébreszthetem Dórát valami lényegesre. Neki viszont máshol jártak a gondolatai, mint nekem:
– Te nem is értheted, mert nem érezheted azt, hogy mit jelent az a biológiai kiszolgáltatottság, amiben én vagyok. Az a tudat, hogy nem rendelkezhetsz saját fizi¬kai testeddel. Hogy nem tudhatod, pontosan milyen biológiai folyamatok mennek vég¬be a méhedben. Esetleg két hét múlva, amikor a dolog kezd bizonyossá válni, akkor gondolhatod el, hogy ekkor és ekkor ez és ez zajlott le itt és itt, ezen a helyen ben¬nem. – Nevetséges volt, ahogy a méhét és a petefészkét, mint valami önállósult ellenséges személyeket leírta, de nekem akkor még csak mosolyogni sem volt kedvem.
– De hiszen csak két nap múlva kell menstruálnod és biztos, hogy nem maradtál terhes, hiszen meggyőződhettél egy fél éve már, hogy tőlem nem maradsz terhes, mert vigyázok rád és a magömlés előtt, jó korán megszakítom a szeretkezést, hogy te teljesen nyugodt lehess. Minden hónapban majdnem órára pontosan jön meg a menstruációd. Most is úgy lesz, meglátod.
– Nagyon jól tudod, hogy amiért te olyan ügyesen vigyázol, attól én még terhes maradhatok. De most nem erről van szó, hanem arról, hogy te nem értheted meg azt, hogy mit érzek én, mert azáltal, hogy férfinak születtél, soha nem kerülhetsz az én kiszolgáltatott helyzetembe. Nem tudhatod, hogy mit jelent az, hogy egy ember csak úgy kiszolgáltatottja legyen a vak biológiai természetnek. Ez egy nagy igazság¬talanság, amivel kivételesen, csak a nőket sújtja a bölcs természet. Ilyenkor utálom magamat, amiért nőnek születtem és utálom a férfiakat, amiért a természet a férfiak kiszolgáltatottjává tesz, és amiért ezt az igazságtalanságot ők természetesnek veszik, vagy egyszerűen nem értik meg. És csak azért, mert nekik természet-adta privilégiu¬muk az, hogy ők nem kell gyermeket szüljenek!
– És én most mit csináljak? – engedékeny, ám provokatív csipkelődéssel, humo¬rizáló ugratással, de valójában kétségbeesett céltalansággal fordultam felé. Éreztem, hogy ennek az áthághatatlan falnak a ledöntéséhez nem vagyok elég erős. Annyira igaza van és mégsem. És mégsem és mégsem. Annyira nincs igaza, és mégis... És mégis és mégis… Talán egy másik nő,… a barátnője, az édesanyja, a lánytestvérei állást foglalhattak volna ebben a kérdésben. Én viszont tehetetlen voltam. Meg voltam verve.
– Gyere mellém – nyújtotta felém a kezét
Torkom elszorult megint. Zavaromban ittam egy kortyot a kezemben lévő pohár¬ból, miközben mélyen a szomorúan-szerető szemébe néztem. Aztán letettem a poharat és odafeküdtem mellé. Fejemre tette a kezét, hajamban kezdett turkálni, odafordítot¬tam az arcom és belecsókoltam a tenyerébe. Mélyen, mélyen. Kétségbe¬esetten mé¬lyen. Simogatni, csókolni kezdtük egymást. Torkomba, mellembe, zsige¬reimbe, egész lényembe más érzések költöztek az előbbi feszültség és szorongás he¬lyé¬be. Akara¬tom¬tól és a korábban Dóra által belém ültetett gátlástól függetlenül, amely szerint ilyen¬kor idegenkedik a szexuális kezdeményezésemtől, vágytam, na¬gyon vágytam egybe¬olvad¬ni, eggyé válni vele. Most és mindörökké. Dóra is nagyon szorosan ölelt, olvadtunk, folytunk el egymás csókjában, szoros érintésében. Ruháin¬kon át is éreztem öle forró¬ságát, amely finoman, majd egyre erőssebben kezdett vonaglani velem, az ölemmel egyszerre. Kigomboltam blúzát és csókoltam illatos, puhán nőies mellét, annak bim¬bó¬ját szájamba vettem, aztán újra a szájára tapadtam, csókolni, elmerülni az ő szerelmes csókjában egészen. Ahogy nadrágja cipzárját próbáltam lehúzni, lefogta a kezem:
– Mondtam már, hogy ilyenkor a nőknél olyan gátlások jelentkeznek, amelyeket nem lehet leküzdeni. Ezt megértheted.
– Jelentkeznek, ha bemagyarázod a gátlásokat magadnak. És ugyancsak a be¬magyarázások következtében nem vagy képes feloldani azokat, mert jobban szereted az elméleteidet, mint engem. – Leginkább sírni lett volna kedvem csalódott¬ságom¬ban, tehetetlenségemben, de gondoltam jobb, ha abszurd viselkedésének okait kiderítem józan, mérsékelt kérdésekkel. – Egyébként ezt melyik lélektani regényben olvastad? Az Iszonyban? Nem látod, hogy tönkre teszed magad a regényhőseid gon¬dol¬kodá¬sához való ragaszkodásaiddal, kamaszkori nagy beleéléseidből visszamaradt tudatlan szerepek játszásával, amelyeknek valódi énedhez nincsen köze, mert te élő¬lény vagy és nem egy író agyszüleménye? És nem látod, hogy ezzel tönkreteszel mindkettőn¬ket? Te nem vagy Kárász Nelli és én nem vagyok a Kárász Nelli vaddisznó férje. És nem vagy regényhősnő, és nem vagy a pszichológia tankönyvek által leírt női lélek sem, hanem egy élő ember, saját autonóm egyedi és egyéni lélekkel, szellemmel, felelősségtudattal és akaraterővel, aki állítólag szeret engem. Miért zavarod össze a saját személyedtől és a mi életünktől idegen képzetekkel az életedet, az életünket? Nem látod, hogy a bolondulásba viszel? Nézd meg, hogy remegek. Nézd meg, hogy remegsz. Egészséges a szervezeted, az ösztöneid, ép, egészséges a lelked, a velem való egyesülésért kiáltott az imént minden sejted, az egész lényed és akkor hirtelen eszedbe jutott, hogy ilyenkor neked a regények és a pszichológiai szak¬köny¬vek alap¬ján, gátlásaid kell, hogy legyenek. És ahelyett, hogy meghagynál mindent a maga természetes rendjében, inkább hűséges maradsz a Németh László regény¬hősé¬vel való azonosulásból eredő, a korai kamaszkorodban létrejött lélektani képzeteid¬hez, ahelyett, hogy engednéd magad boldognak lenni a szerelemben. – Ezalatt Dóra végig szorította nadrágja cipzárját lehúzni próbáló kezemet. Eressz már innen a francba! – téptem ki Dóra keze szorításából cipzárjára szorított kezemet és nagy lendülettel felálltam a heverőről. Megfogtam az üveget, és egy húzásra kiittam a ben¬ne maradt bort, majd visszaültem a heverőre anélkül, hogy Dórara nézzek. Tudtam, hogy rémülten figyel. – Azt mondod, hogy nem tudok azonosulni veled? Te vagy az, aki nem tudsz azonosulni valódi önmagaddal, mert összetéveszted magad az irodalmi-tudományos képzeteiddel. Hányszor könyörögtem még térden állva is, hogy légy a feleségem? Miért lenne olyan nagy tragédia, ha terhesen maradnál?
– Ne! Ne mond ezt, mert megbolondulok! Nem azért jöttem hozzád, hogy ilyene¬ket mondjál nekem. Szó sem lehet arról, hogy nekem most gyermekem szülessen. Inkább a halál! Én azért jöttem most hozzád és azért akartam veled lenni, hogy mondd azt, hogy tőled nem vagyok terhes! Máskor olyan jól meg tudtál nyugtatni. Úgy szeretem, amikor azt mondod, hogy tőled biztosan nem maradtam terhes. Kér¬lek, mondd ezt most is. Gyere, mondd azt, hogy tőled biztosan nem maradtam terhes, úgy ahogy máskor szoktad mondani, olyan magabiztosan. Gyere, mondjad ezt, de csak ezt. Ne mondj most egyebet, jó-e?
– Dóra, hát persze, hogy nem vagy terhes, de értsd meg, elegem van már ebből az idióta játékból. Egyszer ennek már vége kell legyen. Te bedumálsz magadnak egy csomó hülyeséget arról, hogy milyen lesajnáló képet alkotnának rólad az ismerőseid, amennyiben Balog Ádámhoz mennél férjhez. És inkább ezt az őrült játékot űzöd itt magaddal és velem, ahelyett, hogy lényegi kérdéseinket, az igazán életünkbe vágó kérdéseinket megoldanánk természetes módon. Ez a természetellenes állapot aztán elidegenít téged saját magadtól elsősorban és azután tőlem. Hiába szeretjük egymást bolondulásig, ha nincs meg mindkettőnkben a közös jövőépítés gondolata. Így előbb-utóbb összeomlik, összekuszálódik az egész. Összezavarodunk mindketten, e fél-megoldású, hazug és zavaros kapcsolatoktól kuszált szerelemben, ha nem táplálunk magunkban a jövő miatt egymással szemben felelősségtudatot. Lásd a Nargyák-féle epizódot, mi jót hozott az életünkbe? A huncut öreg etetett a nagyvilági dumájával té¬ged, hogy elszédítsen, persze jótékonykodó akciónak álcázva az egészet, vendéglőbe hordott, buliztatott, miközben engem az utcákon evett a fene az éjszakában, mert sehol nem találtalak. Jó, tudom, hogy nem csaltál meg vele, most nem is erről van szó, hanem a másik fél iránti felelőtlenségről, ami ebben az esetben elég volt, hogy mindkettőnk lelki világát hónapokig megmérgezze. És mindez miért? Mert állítólag nem jött el még az ideje az én nősülésemnek és a te férjhezmenetelednek. Ugyan¬akkor, állítólag szeretsz és tényleg, szeretkezünk is néha, amikor legyőzöd a belső félelmeidet és ilyenkor mindig boldogok is vagyunk egy rövid időre. Hogy aztán ilyen jelenetek és ilyen feldúlt lelkiállapotok következzenek. Mert rettegsz tőle, hogy neked ebben a korban már gyermeked legyen – Gyilkos ötletem támadt: – Vagy olyan nő lennél, az a Lilith-típus, amely mindig iszonyodik attól, hogy az ő szervezetében megfoganjon és emberi alakot öltsön egy másik lélek? Ez mindent megmagyaráz, mert összefüggésben van a fizikai fájdalomtól való állati félelmeddel...
– Kíváncsi vagyok, hogy meddig mész el ezekben a szörnyűségekben? Nem is te vagy az, aki most beszél, hanem a sok elfogyasztott bor beszél belőled.
– In vino veritas. Tudod, hogy mi az igazság? Meg mondjam neked? Az, hogy bizonytalanságod és határozatlanságod miatt én is inogni kezdtem. Az ilyen ál¬terhességi időszakokban, amikor rendszerint az elkeseredésbe kergetsz indokolatlan félelmeiddel, arra gondolok, hogy jó, hogy nem lettél a feleségem, mert minden kis biológiai rendellenességed miatt pokollá tennéd az életemet, miközben nem lehet ismerni nálad egészségesebb embert. Az érzésem az, hogy vagy nagyon sok ember fog még szenvedni melletted, vagy a halál torkába kergetsz néhányat, amíg végre te is egyszer igazán beteg leszel.
– Ne igyál többet, kérlek.
– De legalább iszom, ha már nem akarsz szeretkezni velem.
– Haza megyek.
– Menj.
A novemberi éjszakában robbanásig sűrűsödött sötétségen keresztül hallottam, amint a számomra a legkedvesebb lény a világon, elmegy tőlem, és végleg rálép az éjszakánál is áthatolhatatlanabb lelki kapuk és örvénylések felé vezető kilátástalanság ösvényére. Nem mintha életem nagy szerelmének ez az elrohanása a végleges elválá¬sunkat jelentette volna. Nem. Két olyan egymással szemben álló, egymást ilyen vissza¬vonhatatlanul kiegészítő lélek mint mi, nem is válhat el egymástól soha. Nagyon sok szerelmes napot és éjszakát éltünk meg még Dórával ezután és a kilenc évvel később történt, általa számomra meglepően tragikusan megélt szeretői elválásunk ellenére ba¬rá¬tok maradtunk egész életünkre. De az a spirituális kapu, amelynek a meg¬nyitá¬sá¬hoz nem voltam még akkor eléggé érett, és aminek a bezáródása miatt mind¬kettőnk¬nek nagyon sokat kellett még szenvedni, akkor este záródott be igazából és lehet, hogy véglegesen. Nem tudtam és nem is akartam érezni semmit azokban a másod¬percek¬ben. Az sem volt fontos, hogy másnap, vagy harmadnap „terhes” gondjaitól szabadul¬tan, enyhültebb légkörben újra találkozhatok vele. A fogamzásgátló tabletták szedését még mindig nem döntötte el magában, a gyermekszülés gondolatától iszo¬nyodik egyelőre és így huszonnyolc nap múlva, elölről kezdhetjük az egészet. Akkori nyers szenvedélységemmel ezt így semmiképp sem nevezhettem normális életnek. A nor¬má¬lis és a harmonikus élet kulcsát viszont még nem tudtam felfedezni sehol és sehogy sem. Én is, csakúgy, mint Dóra, kívülről, valahonnan tőlem egészen független helyről vártam a tőlem elvonatkoztatott megoldást: az absztrakt segítséget. Ültem a festő¬állvány előtti széken. Az üveg után nyúltam, de inkább a rajztömböt fogta meg a kezem. Rajzolni, vázlatozni, később festeni kezdem. A borról és Dóráról megfeledkez¬hettem, mert másnap reggel ruhásan ébredtem a heverőn anélkül, hogy a lefekvés körülményeire (a heverőre ledőlés aktusára) emlékeztem volna.
* * *
„Ma kerestelek, kedves. Nem tudtalak nem keresni, bár nagyon reméltem, hogy nem leszel otthon. Nagyon kívántalak látni. Kívántam látni a szemed, az arcod, kí¬vántam hallani meleg hangod, de ugyanakkor féltem, hogy a nem létező terhességed miatt elölről kezdjük a veszekedést.
Szörnyű képet festettem az éjszaka. Artemisz, a szüzesség istennője, csakúgy, mint Kronosz azon a Chagall festményen, a torkán tömködi le megrémült lány gyermekét. Arca ketté van osztva az orrsövény vonalán, jobb oldali része egy gyönyörű női arc, a bal oldali kegyetlen és mégis szomorú arc, amely összhangban van a másik oldal szépségével, mert nem vonal mentén és egyértelműen van elválasztva a két női arc egymástól, hanem mintegy kiegészítik egymást. Az egész kép majdnem egészében vörösben és feketében van megfestve. Nem akarlak bántani, de szomorú vagyok, hogy ilyen képek festésére ihlető múzsám van. Persze, ez nem azt jelenti, hogy így, ilyennek látlak én téged, ez inkább egy bizonyos női lélektípus megjelenítése, amely¬ről nem írtak még regényt és ilyet nem fedeztek még fel a pszichológusok sem. Ez a típus, tökéletesnek, lelkileg érintetlennek akarja tudni magát és ezért a szüzes¬sé¬get, a biológiai érintetlenség állapotát érzi biztonságosabbnak a termékenységnél, a termé¬ke¬nyülésnél. Ezért minden ürügyet és konvenciót felhasznál arra, hogy tudatlanul bár, de ellene szegüljön a teremtés aktusának. Mondom, hogy nem te vagy ez a típus, és lehet, hogy ilyen egyértelműen a teremtés ellen szegülő nő a valóságban nem is létezik. Ez egyfajta lelki vonás bizonyos nőknél a többi lelki vonás mellett, mint ahogy a görög istenek és istennők is, csak bizonyos szellemi és lelki őstulajdonságokat teste¬sítenek meg, amelyeket kedvenc pszichológus tudósaid írnak le minket vezérlő, kényszerítő szellemi idea-erőnek, bennünk és általunk is megnyilvánuló létprincípiu¬mok¬nak, archetípusoknak, ősi teremtő hatalomnak.
Szóval, látni akartam szép arcodat, meleg szemedet, de az elidegenítő, abszurdi¬tá¬sig vitt félelmeidből adódó helyzet miatt féltem találkozni, nem is veled, hanem ma¬gával a helyzettel. Ezért reméltem, hogy mégsem vagy otthon, habár lakásod – vagyis lé¬nyed úgy vonzott, mint egy a személyi akaraterőmet legyőző, ellenállhatatlan erőtér.
És mégis... rosszul esett, amikor nővéred megmondta, hogy haza mentél Csűr¬tetőbe anélkül, hogy szóltál volna nekem. Tudom, a tegnapelőtti viselkedésem után nem érdemeltem egyebet. Amennyiben lehet még érdem kérdése bármi is a kettőnk között történtekből és amennyiben az egymás értesítése, nem lenne a legelemibb létszükséglete a szerelemnek! Gondolom, nagyon megijedtél, és most félsz tőlem. Pedig nincs, amitől félned. Én nem akarok rosszat neked, de azelől, hogy az igazságot kertelés nélkül kimondjam, nem térhetek ki, mivel tudatában vagyok annak, hogy amit furcsa gondolkodásoddal művelsz, önmagaddal és velem, az élet ellen van, akkor is, ha minden érvemet megcáfolod, mert a legelemibb és a legtermészetesebb törvények ellen szegül. Ha nőnek születtél, gyermeket kell szülnöd előbb-utóbb, és nem látom be, hogy miért nem attól az embertől, akit szeretsz és akkor, amikor éppen szeretitek egymást, tehát amikor ott van annak az ideje? Hiszen huszonkét éves vagy már. És ez még akkor is természetes, tehát elemi és megkerülhetetlen, letagad¬hatatlan igazság, ha kiszolgáltatottnak érzed magad emiatt. Nevetséges abszurditás ezt személyes sértésnek, a természet személyed ellen irányuló merényletének venni. Tudom, azt mondod, hogy bezzeg én könnyen beszélek, mert nem lévén nő, nem vagyok a te helyzetedben. De rengeteg nő van a te helyzetedben, és én nem tehetek arról, hogy nem úgy beszélhetek hozzád, mint egy nő, bár nagyon szeretném ezt a nehézségedet is átvenni tőled, csak azért, hogy ez által megmentsem a szerelmünket. Tudom, szerinted ez már aljasság, így beszélni férfiként, annak a biztonság-érzésnek a tudatában, hogy én férfi nemem következtében, születésemtől fogva, ettől a gondtól fel vagyok „mentve”, ahogy te szoktad mondani. Istenem, ez egy kilátástalan ördögi kör, amelyből már-már nem látok ki én sem. Ha nem leszel képes tudatodban véghez vinni azt az áttörést, vagy feloldódást, felszabadítást, vagy mit tudom én mit..., akkor tragikus helyzetbe fogsz sodorni mindkettőnket. Ritka egészséges, gyönyörű érett nő vagy. Az Isten is arra teremtett, hogy édesanya légy. Hiszen tudom, hogy mennyire szereted a gyermekeket! Miért ne szülhetnél gyermeket attól a férfitől, akit igazán szeretsz? – Mert még nem jött el az ideje a gyermekszülésnek? Hát mikor jön el nálad a gyermekszülés ideje? Akkor, amikor a sok veszekedés miatt idegbajosak leszünk mindketten? Vagy amikor a sok lehetetlen helyzet miatt elidegenedünk egymástól, vagy amikor engem teljesen impotenssé teszel?
Megértem, hogy nem akarsz fogamzásgátló tablettákat szedni, mert az rombolja a szervezetedet. De hát akkor mi legyen? Tudom, erre azt mondanád, melegen moso¬lyogva, hogy ne legyen semmi. És ettől én rendszerint még jobban összezavarodok természetesen. Ennek az abszurd játéknak egyszer vége kell legyen. Ó, be szörnyű mindez Dóra! Annyi szép és értelmes dolgot tudnánk csinálni együtt, „mi ketten”.
* * *
– Hát eljöttél, Balog Ádám?
– Amint látod. „Itt állok, másképp nem tehetek”.
– Miért jöttél, Balog Ádám?
– Mert szeretlek, Dóra.
– Igen? – Dóra hangja csodálkozó, kedvesen megjátszott, mintha gyermekkel be¬szél¬ne. – Hát akkor gyere be. Édesanyám, vendégünk van. Emlékszik-e Balog Ádámra?
– Hogyne emlékeznék! Isten hozta, Ádám! Mivel jött ide?
– Ejnye Mama, hát nem azt mondta, hogy Isten hozta? Hát a Jóisten autójával jött ide.
– Nincs semmi sértő Dóra pajkos megjegyzésében.
– Nem tudom, mi lelte ezt a lányt. Ma egész nap így bolondozott velem.
– Biztosan örvend, hogy itthon lehet Annus nénivel.
– Velem olyan sokat nem tud lenni, mert egész nap kint kell lennem a mezőben. Most is csak ebédelni jöttem haza.
– Édesanyám kollektíves! – Pajkoskodik tovább Dóra, jól megnyomván a kollektívet.
– Hagyd el lányom, mert jól fog az a pityóka, amit adnak majd a télen. Na, már megyek is. Egyenek, igyanak, érezzék jól magukat. Én is haza jövök estére. Érezze magát jól minálunk Ádám, Isten magukkal.
Ahogy Annus néni becsukta maga mögött az ajtót, Dórával hosszan néztünk egymás szemébe, majd én lassan Dórához léptem és jobb tenyeremet finoman az arcához érintettem. Ő továbbra sem engedte el a tekintetemet, majd lágyan átölelt, miközben én is átfogtam a derekát bal kezemmel. Jobb tenyerem már hűvös tarkóját párnázta, amikor szorosan átölelve, szelíden, lágyan csókolni kezdtük egymást. Máris forró volt mindkettőnknek a bőre, a lehelete. Mélyen rátapadtunk egymás szájára, úgy éreztem, elolvadok ebben a csókban, ebben az ölelésben. Annyi keserűség, tehe¬tetlenség, fájdalom, feszültség, kétségbeesés oldódott fel most egyszerre... Bal kezem¬mel már az átlagosnál egy kicsit nagyobb, nőies mellét szorítottam puhán, aztán megint a derekát. Jobb kezemmel arcát, homlokát, szemét és halántékát simogattam, aztán átkulcsoltam azzal is a derekát és szorítottam, szorítottam magamhoz a szeretett lény testét, mint egy megszállott. Hiszen az is voltam: igazi megszállottja a szerel¬mem¬nek. Simogattam, szorítottam, csókoltam eszeveszetten, mire észbe kaptunk volna, már az ingét kigomboltam, a szoknyáját levetettem.
– Nem lehet. – Mondta, de már nem meggyőződéssel. – Ma reggel beteg lettem.
– Na és? A múltkor nem beszéltük meg, hogy két ember, aki nagyon szereti egymást, nem akadhat fenn ilyen mellékjelenségeken?
– Jó, de itt nincs fürdőszoba, és a szomszéd kútjából kell áthozni a vizet. – Ezt már pajkosan mosolyogva mondja Dóra, inkább a látszat-játék kedvéért, mintha a víz¬hordás akkora problémát jelentene ebben az esetben.
– Az egész kutat kimerítem és áthordom ide a benne található vizet mind egy cseppig, csak éppen soha ne mondd többet azt, hogy nem lehet.
– Pedig nem lehet még akkor sem. – Bár arcán még bujkál a mosoly egy halvány árnyalata, érzem, hogy fut ki a lábam alól a talaj, de még visszafogom, inkább vissza¬szorítom, hősiesen tömködöm tudatom aljára a sötét gondolatokat.
– Miért nem?
– Mert az ajtó nyitva van, és akárki bejöhet, te szamár. – Megkönnyebbülten léleg¬zek fel, az ajtó egy lépés távolságra van csupán, a kulcsot ráfordítom a zárra, de köz¬ben a másik kezemmel fogom Dóra kezét. Újra csókolni kezdem. Egészen lágy, megadó – befogadó már minden sejtjében. A nagyszobába, az ágyhoz megyünk. A vetkőzést, egymás vetkőztetését nem sietjük el. Dóra többször mondta, hogy szereti a testemet, de én nem találok semmi rendkívüli szeretni valót rajta, ám ahogy ilyenkor simo¬gat¬ja, nemcsak kezével, hanem szemével is, egyfajta magabiztosságot adó, hálás büszke¬ség¬gel tölt el. Az én gyönyöröm viszont az ő vénuszi testének kibontásakor, nem hason¬lít¬ható össze semmivel. Átlagnál leheletnyivel szélesebb csípője csak fokozza rend¬kí¬vü¬li nőiességét. Hosszú, tömött combjait külön lényekként szoktam ölelgetni, bensőséges együttléteink közben, de most csak végigsimítok rajtuk, lágyan és tenyeremet rá¬hajtom gyengéd-merészen kiugró szeméremdombjára, az elején csak annyira, hogy selymes trópusi szőrzete fenntartsa kezemet, amíg öle meg nem mozdul hívón, amitől középső ujjam becsúszik forró, termékeny nedvekkel elöntött szakadékába és Dóra egész medencéjének lágy hullámzása hatására egyre mélyebben siklik az izgalmas mélységek örvényébe. Dóra erősen megfogja egyik kezével a csípőmet, másikkal a vállamat és erőteljesen maga fölé vonja egész testemet. Lassan, már-már erőltetetten lassan, minden milliméternyi behatolást ezerszer fokozottan átérezve, ám ugyanak¬kor tudatosan nyugtatva, mérsékelve magam, valósággal visszafojtva a lényem mé¬lyé¬ről feltörni vágyó dinamikus mozgás kényszerét, szorítom rá medencémet az ő forró ölére. Fejem búbjától a gerincemen a lábujjakig, minden sejtemmel átélem az eggyé-válás, az eggyé-olvadásnak a magasfeszültségű állapotát. Minden erőmből rá¬szorulok, miközben Dóra jobb lábával, combhajlatomnál körbefonva, alig érzékel¬he¬tően, hullámzani kezd velem lehelet-finoman, mint augusztus reggeli verőfényben a szélcsendes tenger.
Csókolom őt és elveszek benne. Aztán könyökömre emelkedek enyhén és kissé oldalra emelt fejjel, nézem gyönyörű arcát, amin hajszálerek lüktetéseként jelennek meg az alsó testi hullámzások, és amelyet egy nagyon mélyről jövő, belső nap ragyo¬gása világít át, minden külső fénynél erősebben. Soha nem hittem, hogy ennyire le¬het valakit szeretni. Dóra kinyitja szemét és most még erősebben áramlik belőle felém a napfény. Lassan, egészen széles mosolyba húzódnak, amúgy is már-már örök¬mosolygósra sikerült, széles ívű ajkai. Most a legmagabiztosabb, mert most a legin¬kább nő. Azt hiszem, ezt hívják Szophia-mosolynak. Ez a nők, a nőiesség min¬den¬tudásának ritka-csodás mosolya. Csak nézünk így egymás ragyogó mélységébe, tágult pupilláin¬kon keresztül, miközben ölünk ütemes hullámzása, mintegy tőlünk függetlenül foly¬ta¬tódik szelíden, de egyre több ismeretlen erőt felkeltve, kiszabadítva, egymást mélyeb¬ben és még mélyebben látva, érezve, egymással azonosulva, valami érzékfölötti közös érzé¬ke¬lő szervvel, amelynek létezéséről csak ilyenkor vagyunk képesek tudomást szerezni.
– Érzed? – Suttogja Dóra csillogón engem-néző, ám bennem messze-messze ellátó szemekkel.
– Érzem. – Olvadok a szájammal a suttogásába, majd tejút-csókjaiba. Csókolom homlokát, szemét, arcát, nyakát, vállát, finom nőies fülét és újra a Szofia-mosolyú száját. Tarkója alá csúsztatom jobb kezem, és úgy csókolom fejemet egészen hozzá¬szorít¬va fejéhez. Aztán megint a nyakát, a vállát, a mellét szorítom, és ő rászorítja kezemet a mellére, aztán a derekát szorítva simítom, simítom a csípőjét, a combját, a térdét, a combjának belső, finoman pelyhezett bőrét, majd ujjaim odacsúsznak, ahol egybe vagyunk ékelve. Végig simítok csiklóján, amitől hatalmas sóhaj fakad ki Dórából, megkeresem a csiklója csúcsát, és azt simogatom, Dóra szeme becsukódik, és egészen elmerül belső mélységeiben. Miután már csak sóhajok törnek fel ajkai közül lélegzet helyett, elveszem kezemet az öröknek tűnő összekapcsolódásunk fe¬szült erőteréből és mélyen a tompora alá helyezem. Másik kezemmel is beékelődőm az ágy és Dóra egyre hevesebben hullámzó teste közé. Dóra is a derekam aljára csúsztatja puha tenyereit, majd egy erős szorítással magába igyekszik ékelni testemet örökre, és én is egész lényemmel igyekszem benyomulni a forrón szorító-beszívó-megadó hüvelyébe. Szeretném, ha elnyelne egészen. Bódultan kinyitom szemem az ő szemével szemben, amely most úgy csillog, mint egy igen lázas beteggé, de inkább valami meghatározhatatlanul távoli álomképre réved, amit az én szememben lát ugyan, de az nem én vagyok. Nem a vele egybeolvadt élő személyemre figyel. Sóhajjá vált lélegzete fokozódik miközben bennem is egyre szédítőbb vihart kavar valami rendkívüli belső erő, amelyet egyszerre a fejemben, a mellkasomban és a me¬dencémben érzek. Szenvedélyesen tapadok Dóra szájára, és ő szenvedélyesen csókol vissza, amíg ki nem fulladunk mindketten, aztán nyaka és válla közé, a vállgödrébe fúrom arcomat. Korábbi csendes hullámzásaink viharos hullámzássá, majd őrült tem¬pójú kavalkáddá alakul át, aztán úgy érzem, megsemmisülök kettőnk örvényeiben és a kettőnk hatalmas tektonikus lökéseitől elgyengülve, egészen belezuhanok Dóra tes¬té¬be. Valahonnan az örvény aljáról hallom, Dóra nyöszörgő, kétségbeesett sóhaj¬tozás¬hoz hasonló hangját, érzem, hogy ő is ugyanazokat a mélységeket járja velem együtt, aztán minden nagyon csendes és nagyon nyugodt lesz hirtelen, mint a Szent Anna tó kristálytiszta vize a Nap átható sugarainak fényétől a meleg júliusi reggele¬ken.
A tóban Dóra mosolyog napfényesen:
– Mit tettél velem, Balog Ádám?
– Szerettelek, Dóra.
– Csak szerettél, és már nem szeretsz? – Csak ő tud ilyen pajkosan kérdezni, mint¬ha kópé gyermekhez beszélne.
– Akkor hát..., nem tudom, hogy mit tettem...
– Te megütöttél egy hatalmasan nagy villanyárammal engem.
– Megütöttelek? Hm, érdekes... Én nem vettem észre semmit sem.
– Disznó gazember, megérdemelnéd, hogy kiheréljelek. Na, gyere csak ide... – Csókolni kezdte finoman a mellkasomat, a hasamat, a derekamat és minden test¬részemet... Aztán lett este és lett reggel újra. De az már egy következő fejezete a Dóra-szerelmemnek. Mert sajnos e feszültségoldó szeretkezéssel, amelyhez hasonlókat, még nagyon sokszor éltünk át Dórával, csak néhány napra oldódtak fel közöttünk a feszültségek. És így teltek el közben a szerelmes hónapok és évek. Dórának a teherbe eséstől való beteges félelme, annak ellenére sem múlt el, hogy rendszeresen szedte a fogamzásgátló tablettákat. Ezt az irracionális iszonyatát csak részben haladta meg három év múlva, amikor viszont már végzetesen felhalmozódtak, és elviselhetetlenül megerősödtek a köztünk levő feszültségek. Ráadásul ezt a kivédhetetlen és fel¬old¬hatatlan iszonyát, aminek következtében engem hónapról, hónapra agyongyötört, jóval később, egy újabb, a józan észjárás átvilágító képességét meghaladó pszichés betegséggel cserélte fel, a pánikbetegségnek az előszelével: a menekülési kényszerrel, ami csak zárt helyen összesereglett tömegben gyötörte. Színház, vagy mozi-termek¬ben fogta el az irracionális menekülési kényszer, amiről csak később tudtam meg, hogy a Sors-elárulásnak a következménye. Emiatt aztán még a színház és a mozi élvezetében sem részesülhettünk – a diktatúra utolsó alkohol és Ceauşescu-mentes kikapcsolódási lehetőségeiben – mert mindig az ajtóhoz legközelebb eső székekre kellett ülni az utolsó széksorban és még ezzel a stratégiával is, több élvezetes előadást és filmet ott kellett hagynunk. Tudom, hogy nekem is voltak olyan szokásaim és tulaj¬donságaim, amelyekről hamarabb lemondhattam volna a kettőnk érdekében – így például a türelmetlenség, a kapkodás, a rendetlenség, az elém álló nehézségekkel és gátakkal – akadályokkal és akadályozó személyekkel szembeni nyílt gyűlölködés és deklarált ellenséges szenvedélyesség, párkapcsolat terén a legcsekélyebb kompro¬misszumra való képtelenség. Ezek viszont mind normális emberi és úgymond „mű¬vészi” gyengeségek voltak, amelyek meghaladhatóak az időben. És tényleg, már a Dórával együtt töltött évek során is rengeteget oldottam ez ellenséges magatartáso¬mon, majd később: hét év múlva, a sorozatosan felbukkanó betegségeim és kudar¬caim hatására már majdnem teljesen meghaladtam és feloldottam e vadóc tulajdonságai¬mat. A Dórának az egymást váltó finom és „természetes” őrültségei viszont sokkal erősebben gyökereztek a tudattalanja mélyrétegeiben ahhoz, hogy a végső soron kilenc évig tartó együttlétünk alatt legalább egy hónapot zavar és veszekedés nélkül, kettesben eltölthessünk.
Csak tizenöt-húsz év múlva tudtam meg azt, hogy a pánikbetegség tüneteknek az igazi oka az volt, hogy megátalkodottan támadta a saját lehetséges anyai mivoltát. Hogy valójában ő soha nem akart gyermeket szülni és családot alapítani, miközben messziről sugárzott belőle, hogy „még az isten is több gyermekes anyának terem¬tette”. Dóra ellenállt a női sors-programja beteljesítésének akkor, amikor annak, a természetes ideje lett volna. Nem akart anya lenni és nem akart gyermeket tőlem, és nem akart családot alapítani velem, akibe – amint ez is csak akkor derült ki, amikor már a kettőnk számára minden el volt vesztve: hogy mennyire végzetesen szerelmes volt. Az irracionális félelmekkel járó pánikbetegség az egyéni sors-kikerülésnek, a sors-beteljesítési lehetőségekkel való szembeszegülésnek a következménye. A pánik¬betegség a mély lelkiismeretben és a spirituális felelősségtudatban rejlő Felettes Énünkkel való huzamos szembeszegülésnek az eredménye. Ugyancsak a végső elvá¬lá¬sunk után jöttem rá arra is, hogy a Dóra gyermekszüléstől való irracionális iszonya an¬nak volt köszönhető, hogy Dóra hetedik gyermeknek született egy olyan szegény¬paraszti családban, amelyben az egyszerű észjárású és vallásos édesanyát szüntelenül gyötörték a kommunista rendszer által leszerelt, de ex-apácaként is a szüzességi fogadalmukhoz rendíthetetlenül ragaszkodó, nála idősebb és a nagyvilágot megjárt sógornői. Szerintük Annus néninek nem kellett volna „mocskoskodnia” a férjével – az ex-apácák fivérével –, mivel szegénységet hoz a családba a háromnál több gyer¬mek. A paraszt-pátriárka férjének – Dóra apjának – magát teljes személyével aláren¬de¬lő sze¬gény Annus néni számára, a „mocskoskodás” abból állt, hogy, amennyiben a föld¬mun¬kától elgyötört férje nagy ritkán és minden érzelmi bevezetés nélkül „ráfordult”, ő az orgazmus nélküli közösülést pisszenés nélkül tűrte. Az ex-apácák e tudomá¬nyo¬san helyt álló tanácsai ellenére sem mert a férje akaratával szembeszállni. Kiszolgáltatott helyzetében csak annyit tehetett, hogy folyton szorongott az újabb magzat megfoga¬ná¬sának a gondolatától és azért fohászkodott az Istenhez, hogy több ilyen „szégyenletes csapás” őt ne érje. Nem is annyira a negatív gazdasági következmények miatt, hanem inkább azért, hogy ne kerüljön a családban félelmetes hatalommal bíró, négy vénlány sértő megjegyzéseinek a kereszttüzébe. A férjével nem mert ellenkezni, de vallásos¬sá¬ga és a szemérmessége miatt, az apácákkal sem mert perelni. Rejtett gondjait és bánatát mélyen a szívébe zárta. Dóra ebből az ellentmondásos családi érzésekkel kevert, több évvel korábban kezdődő, már állandósult megtermékenyülés elleni szorongásnak, kiszolgáltatottsági és tehetetlenségi érzésnek a szellemében fogant hetedik gyermek¬nek. Mondhatni, hogy Dóra az anyai szellemében megsebzett édesanyjának a gyermek-ellenes vágyaiból született. Nem csoda hát, hogy Dóra irracionálisan rettegett a „teherben maradástól”, illetve az anyává válástól. De nem véletlenül lettünk mi egy¬másba szerelmesek. A rezonancia törvénye alapján, hasonló hasonlóval találkozik, és hasonlót vonz magához, még akkor is, ha a hasonlók, a polaritás törvénye szelle¬mé¬ben, lehetnek egymásnak akár az ellentétei is. Mi azok voltunk. Nem csak azért mert az én egykét szülő szegény édesanyám is, észlelvén: az ő édesanyja által hatalmasra felfújt család-anyai boldogtalanságát, rettegett a magzatfoganástól már tizenöt éves korától, harminc éves koráig. És nem csak azért, mert Dóra az Oroszlán jegyében született és nekem, amint jóval később tudtam meg ezt: Oroszlán az Ascendensem, hanem azért is, mert miközben én Skorpiónak születtem, Dórának a Skorpió ellen¬té¬tes jegyében: a Bikában áll az Ascendense. Emiatt az egymás lelki és szellemi személyi¬sé¬gét majdnem teljesen átfedő sors-meghatározottságaink miatt, lehettünk volna mi boldogok is, ha rendelkeztünk volna sorsunknak egy másik kulcsával: a személyisé¬günk legzavarosabb és irracionális természetét eláruló tudattalan meghatározó¬dá¬saink jellegének az ismeretével. Ebben a negatív és irracionális késztetésekben álló, tudattalan szellemi meghatározódásban volt Dóra erősebb nálam, előbb a kettőnk, majd végül csak a saját szerencsétlenségére. Az én Sárkányfarkam a Rákban áll, ami az érzelgősségig menő, zavaróan erős lelki érzékenységre és ezért rák-betegségre tesz hajlamossá. A Dóra Sárkányfarka viszont az Ikrekben áll, ami őt öncélúan racio¬ná¬lissá, a természetesnél pragmatikusabbá tette, annyira, hogy szélsőséges helyzetekben irracionálissá kellett váljon egész gondolkozása és magatartása. Amikor kifogyott az érvényben levő közfelfogással egyező logikus és racionális érveiből, kifordult magá¬ból és olyan szavakat és viselkedési formákat engedett meg magának velem szemben, amelyek homlokegyenest ellentmondtak nem csak az ő általános nézeteinek és erkölcsi szokásainak, hanem a közerkölccsel és a közízléssel is. A nyolc év múlva be¬következő, végső elválásunkat megelőző időszakban lezajló vitáink közben példá¬ul, kétszer is elküldött az anyám örömébe, miközben korábban mindig rám szólt, ha csak egy enyhén csúnya szó is kijött a számon. Kapcsolatlezáró veszekedéseink ide¬jén, néha az volt az érzésem, hogy Dóra valójában nem is ép elméjű, miközben a ma¬te¬riális közfelfogás rációja szerinti érvei, mind logikai, mind közerkölcsi szempontból cáfolhatatlanok voltak.
Hogy minden látszat és minden felszínen látható rossz tulajdonságom ellenére, valahol a mélyben és valami, akkor még számomra is egészen rendkívülinek tetsző szemszög alapján, mégis nekem kell, hogy igazam legyen az ő tökéletes észérveivel és érvrendszereivel szemben, onnan tudhattam, hogy az élettapasztalat, illetve a szexuális élmények terén némi előnnyel rendelkeztem. De ez a tapasztalat akkoriban csak annyiban vált hasznomra, hogy a megismerkedésünk és a szerelembe esésünk után eltelt több hónap múlva, valahogy mégis csak meg tudtam törni az ellenállását, és rá tudtam venni, hogy szeretkezzen velem. E priuszi győzelmem ellenére, szinte hiába volt már Dóra előtt hat szeretőm, kamasz lányok és érett nők, akikbe, két esetben, én is jelentősen szerelmes voltam. Hiába hogy a Hajnival és a Rékával megélt gyönyörű szerelmi románcaim között, egy olyan bölcsészhallgatóval is szeretkeztem rendszeresen, aki attól vált jelentős személlyé az én sorsomban, hogy ő volt az első nő, aki terhes maradt tőlem. És hiába, hogy e férfi-érlelő tapasztalatok mellett, mielőtt a magyarországi Rékához fűződő, romantikus álmaim valósággá váltak volna, egy nálam tíz évvel idősebb, ám temperamentumban a velem egy idős és a nálam fiatalabb lányokat és hölgyeket messze meghaladó, „hercig kicsi édes”, művelt és értel¬mes, három gyermekesen elvált nőnek is voltam a szeretője. Még ez a sok tapasz¬talat sem volt képes megadni számomra azt a bölcsességre alapuló erélyességet, amivel a Dóra erős Oroszlán személyiségét és a látszat-tudományos logikáját fel¬puhít¬hattam, feloldhattam és legyőzhettem volna. Hiába voltam hozzá gyengéd és meg¬értő, ha a gyakori nézeteltéréseink alkalmával erélyes és következetes magatartás helyett csak türelmetlenkedni és szenvedélyeskedni, máskor meg ironikusan gorom¬bás¬kodni voltam képes. És hiába voltam tapasztaltabb mint ő, ha személyiségem ösztöni világában az érzelgősségig elmenően, olyan érzékenyen viselkedtem, mint a Rák, miközben ő, a személyiségének ugyanabban a rejtett sors-pontjában a kilátás¬talan és labirintus-gyártásig elmenően racionális volt, mint az Ikrek. De mivel erről a rejtett személyiségünkről egyikünk sem tudott, a szenvedélyes szerelmünk következ¬tében csak végzetesen szenvedtünk mind a ketten.
* * *
„Kedvesem! Ma este nagyon sötét és súlyos minden körülöttem. Belül..., – azt nem is tudom elmondani, hogy belül mennyire végzetesnek hat mindaz, amit kettőnkről gondolok. Hogy mennyi sötét kép ijeszt és, hogy mennyi fájó érzés szaggat. Erre szokták azt mondani, hogy elviselhetetlen. Ez viszont nem igaz, mert íme: viselem, mint ahogy viseli itt mostanában értelmetlen és érthetetlen lelki fájdalmait minden olyan ember, akinek nem közömbös, hogy milyen a világ körülötte és milyen a saját élete ebben a világban.
Szóval nem tudsz egyelőre vállalni ezzel a viselkedésemmel, lázadozásaimmal, gondolkodásmódommal, etikátlanságommal, szerinted elfogadhatatlan, mindent élére állító, az őrületig kiélezett, követelőző értékvilágommal, nem tudsz úgy vállalni, mint egy egész életre szóló társat magad mellett, mint férjet. Ugyanakkor azt is tudod, hogy nem változhatok már meg, hiába remélted három éven át. Gondolom sejted, mit jelent egy olyan embernek, aki fenemód érzékeny, ezt elfogadni. Pedig az is tény, hogy én is reméltem: végre elkezdesz a magad fejével és a magad lelki szükségletei szerint gondolkozni felőlem, a kettőnk, nem éppen könnyűnek mondható viszonyá¬ról és mindarról a számodra látszólag idegen világról, amit én testesítek meg a sze¬medben. Tény, hogy még mindig az ismerősök, a testvéreid, az apáca-nagynénéid, esetenként barátnőid által képviselt, vélt vagy tényleges vélemények szemszögéből ítélsz meg engem és nem annak a lénynek a szemszögéből, aki annyira odaadó tud lenni velem a szerelemben, amikor csak ketten vagyunk nagyritkán, egymás között és egymással szemben. Pedig ezt a valódi kettőt, az igazi énünket nem szabadna sen¬kiért és semmiért szembeállítani, kijátszani egymással szemben. Tény tehát az a válto¬zatlan állapot, amelyben megmaradtunk a kezdetek óta. Tény az, hogy nem változott egyikünk sem a másik elvárásai és boldogsági előfeltételei szerint. Ennek következ¬tében te nem vállalhatsz engem és emiatt nekem is, bizonyos következtetésekig kell elmennem.
Meg kell kérdeznem magamtól, hogy van-e jogom további melletted-maradá¬som¬mal, téged a környezeteddel szembeni zavartságodban megtartani, a nyugodt, stabil, látszatra jót hordozó életformádból, a hit – azaz hitetetlen világodból, a külső szem¬pontok életvilágából, az én állandóan örvénylő értékvilágomba csak néhány órára-pillanatra is időnként átkényszeríteni? Feljogosít-e erre engem a szerelem?
Miért kellett ennyire megszeretnem téged? Miért kellett az, hogy tovább remény¬kedjek abban, hogy hátha mégis-mégis jó leszek számodra így, amilyen én vagyok, ahogy én látom a világot, és ahogy én viselkedek, miért kellett az akarás, hogy minden áron és minden ellenében fogadtassam el magam veled, és amiért ez nem megy, hát szenvedjek, szenvedjél te is és szenvedjünk mindketten? Miért nem tudok, az előbb felsorolt tényeket elfogadva, örvendeni annak, hogy létezik ilyen ember, mint te, aki boldog lehet erősebb, „szélsőséges” érzések nélkül? Aki mindig nyugodt, mosolygós, megnyerő modorú, mindenki számára kedves? De aki mindezt azért teheti, mert nem hajlandó igazából belenézni abba a világba, vagyis a világnak abba a részébe, amelybe nekem gyermekkoromtól kezdve bele kellett néznem? Aki nem érti, hogy miért tudja sokszor az egész napomat elrontva, megkeseríteni minden hatalom¬mal, vagy hivatallal való visszaélés, a vad mostohaapám fasiszta basáskodása, a kultúrát és a szellemi életet irányító fő elvtársak tiszteletlensége, erőszakoskodása és korrupciós üzérkedéseiket leplező, pofátlan hivatalosodása?
De jó lenne belenyugodni ebbe az egész helyzetbe! Belátni, megérteni, annak a változtathatatlan jellegét, csendes körülmények között elválni, és ezen túl csak azon munkálkodni, hogy a jövőben, egy majdani számomra elérhetetlen jövőben, mind csak ilyen emberek éljenek, vagy legalábbis sokan legyenek olyanok, mint te, akik nyugodtak, mosolygósak, szelídek és kedvesek mindenkivel. Mert abban, hogy min¬denki olyan kellene, hogy legyen, amilyen te vagy, vagy amilyenné te bűvölöd ma¬gad körül az embereket, neked van igazad, minden téged igazol. Még a szépséged is. Nekem még csak jó festményeim sem születnek mostanában, hogy legalább azokkal igazolhassam magam előtt a létjogosultságomat, hogy azokkal igazoljam az érték¬világom, az értéktudatom érvényességét.
Kedvesem, én nem tudok már kiigazodni ebben a kusza, fenséges együttléteinkkel és kétségbeesett, veszekedésekbe fúló vitatkozásainkkal átláthatatlanná tett szerelmes kapcsolatban és úgy érzem, hogy nem csak téged, de lassan magamat is elveszítem. Ha tudnám biztosan, hogy tényleg szükségem van reád... (– de persze nem így, és azt sem tudom már, hogy hogyan...), vagy hogy szükségem lenne még arra az énemre, aki¬nek valaha gondoltam magam, amennyiben az a megveszekedett, folyton az iga¬zat kereső énem meggátol abban, hogy veled összhangba kerüljek... Nem csak az a baj, hogy ezt egyre inkább unom, hogy úgy érzem, egyre kevesebbet kapok, egyre keve¬sebbhez jutok mindkettőből.
Ha már nem vagyok vállalható egy olyan, általam rendkívülien megszeretett lény által, amilyen te vagy, akkor ki szeretném tombolni magam, vagy legalább újra megtalálni a kamaszkori tiszta, nyers és vad állapotomat. Szeretnék újra szabad látomásoktól elragadtatva tervezgetni, álmodozni, ábrándozni, lelkesedni, monologi¬zálni magamban a világról, az életről és nem csűrni-csavarni egy meddő szerelmet, egy bukásra ítélt kísérletet: az összhang megvalósítását kettőnk között. Köztem és egy olyan valaki között, aki annak ellenére, hogy egy, az enyémtől egészen távol eső értékszemléletet képvisel, nekem a legdrágább a világon, akit talán magamnál is jobban szeretek, mert amikor kettesben vagyunk, nálam sokkal szeretőbb és fensége¬sebb tud lenni, és akiért félredobnék mindent, kivéve önmagamat. Hiszen pontosan ezért az önmagamért szeretett Ő meg engem! Ha nem ez az önmagam szólította volna meg az ő önmagát, elváltunk volna kétheti, vagy két hónapi ismeretség után és nem gyötörnénk egymást a megvalósíthatatlan összhang sziszifuszi kísérletezgeté¬seivel három már több, mint éve.
Annyi ellentmondó gondolat gyötör, hogy képtelen vagyok számodra szavakba önteni az egészet. Inkább képet festenék, de azt te nem értékelnéd, és az nem változtathatna meg benned semmit, még a legelemibb szinteken sem. Mert nagy dolog egy jó kép, de nem segíthet hozzá két embert egymás megértéséhez, miközben a szavakba írt gondolatoknak maradhat még egy kis esélyük erre... Nem mondhatok le magamról, mert pontosan ez az ön-mag, amit te szeretsz és az a te-mag, amit én szeretek, ezek a magok nem engedtek mostanig egymástól elválni minket. Viszont a magjainkat körülvevő burok annyi idegen elemet tartalmaz, annyi egymás számára idegen dologból, az életről, emberekről, a világ és az élet rendjéről alkotott elkép¬zelésből, előítéletekből, fantazmagóriákból tevődik össze, hogy ez a két burok ádáz harcot folytat a másik megsemmisítése érdekében. Ha őszinte vagyok, be kell valla¬nom, hogy nem csak téged idegenít az én létformám, hanem engem is a tiéd, sőt: én még le is nézem a te létformádat, az autonóm gondolatoktól félő, mindig a kon¬ven¬ciókba kapaszkodó és a mások által szolgáltatott szempontok szerinti értékítéletedet, a látszatoknak és a külső szempontoknak eleget tevő viselkedésedet.
De tudom, hogy te is lenézed valahol az én konvenciók ellen tanúsított, néha túlméretezetten agresszív mentalitásomat. De ha nem érezném úton-útfélen, hogy elvárod tőlem ezeknek a konvencióknak az elfogadását, és nem érezném azt a nagy elvárást a részedről, hogy ezeknek én tegyek eleget, nem viselkednék olyan látható ingerülten az általad kedvelt konvenciókkal szemben. De most már mindegy, azt hiszem, erről is beszélgettünk ezeregyszer. Hát lehet itt közös nevező? Nem. Miért? Mert szerintem csakis a külső szempontok, tehát azon szempontok, amelyek nem iga¬zán a tiedek és nem igazán az enyémek, teljes kiszorításával kerülhetnénk közös ne¬ve¬zőre. Neked erről más a véleményed és azt tartod, hogy közös nevezőre akkor juthatnánk, ha én letennék az egyéni szempontjaimról és én is külső, mások által vallott, úgynevezett objektív szempontokat vennék figyelembe. Csak éppen azt felej¬ted el, hogy a külső, konvencionális szempontok, egy sorsfordulattal nagyon könnyen kerülhetnének a te szempontjaiddal szöges ellentétben. Mert nem csak egy hagyo¬mány létezik a konvenciók lélektelen rendszerében. De mondom, hogy már mind¬egy. Szerinted úgyis velem van baj, hát legyen. Mert nekem nem szabad semmiféle konvenciókhoz alakítanom az életemet. Nem lehet. Nem is tudom elmondani, hogy miért, de nem lehet. Gondolom, még jobban összezavarodna bennem minden, nevetségessé válnék egy idő után és nem csak a magam vagy a barátaim előtt, hanem előtted is, és az végképp kétségbe ejtene. Ha te nem vállalhatsz így, abban a for¬mában, amely nekem nem sajátom, amúgy sem vállalnál, bár látszatra rendben lenne minden. Tudom, hogy így van ez. Nem tudom megmagyarázni, de biztos vagyok benne. Így hát megoldhatatlan helyzetbe állítottál, amelyet én képtelen vagyok feloldani, bárhogyan szeretném. Végzetesen keserű ez, de ki kell mondanom, hogy elvesztettelek. Jön, hogy kiáltsak, hogy ordítsak, annyira hiányzol, de le kell gyűrnöm magamban az érzést, éppen miattad, hogy te békében tovább mehess, és ne rontsd el mellettem az életed.
Jól van, megteszem. Úrrá leszek magamon, és többet nem megyek fel hozzád.
De elégtételt fogok venni miattad az élettől, meg akarom magam bosszulni miattad az életen, ezen a kurva életen, amely ilyen kegyetlenül elbánt velem gyermek¬korom¬ban és a keserű gyermekkoromat betetőzte most, érett ifjúságomban ezzel a betel¬je¬sít¬hetetlen szerelemmel. Miért hozott a sors az utamba téged? Én igazán nem ezt akar¬tam, én nem akartam más kárára semmit, csak mindig, világosan és egyér¬tel¬műen: természetesen élni. Természetesen, világosságban és napfényben, vállalva mindig azt, akit szeretek. De látom, hogy hiába próbálom, nem megy, nem lehet.
Félreállok utadból, de mindhalálig szeretlek.
Ádám.”
* * *
Nos, kedves olvasó, mit szólsz a szerelmi fejezethez, a „klasszikusan megcsavart csinos” kis fejezetcímmel? Mit szólsz Balog Ádám hősünkhöz, az ő csökönyös identitásmániájával, boldogsága oly furcsa feltételekhez kötésével, miszerint ő akkor lehetne boldog szerelmében, amennyiben Dóra elfogadná őt a csinos identitás¬őrüle¬té¬vel? Mit szólsz ehhez a szerencsétlen emberhez, aki képes elhinni magáról, hogy ő azért kell, hogy olyan legyen épp amilyen, mert ilyen emberré kellett váljon a zavaros és zaklatott gyermekkorának következtében? Nem szűklátókörű, obskurus feltétele¬zés-e a részéről, hogy felnőttként mindössze egyszerű termékei lennénk az ostoba, szellemtelen sorsnak és a még ostobább, különböző lélektelen- lélektani módszereket rajtunk kipróbáló tudományos, esetenként primitív nevelésnek? Mintha nem lenne mindezeknél szívósabb tartalmakkal telített az a bennünk levő szellemi eszencia, amit isteni szikrának és léleknek neveznek a keresztény szentkönyvek? Pedig ez az eszen¬cia minden nevelésnél és minden ostoba történésnél erősebb bennünk és nem hagyja befolyásolni magát a saját öntörvényűségében. De ne vágjunk jobban a dolgok, illetve az események elejébe, mert már amúgy is igen elébe vágtunk a korábbi fejezetben. Hiszen itt van még Balog Ádám életében ez a mennyekből alászállt csillag, a gyönyörű és nőiesen finom Dóra, aki minden nőisége ellenére irracionálisan fél a szüléstől, mivel az a véres aktus túl földies az ő számára. Persze, ugyanakkor Ő lehetőleg minden földi örömben részesülni szeretne, a távoli jövőbe eltolt szülés gondolatával és dühös a természetre, a férfiakra, amiért nem ők szülnek gyermeket helyette, és így hiába tesz eleget minden társadalmi látszatnak, társadalmi-földi konvencióknak, mégsem tudja békében élvezni a földi és mennyei örömöket. Mert fogamzásgátló tablettákkal, vagy a nélkül, számára a teherbeesés diszkreditáló és sze¬rinte állati sorsba taszító veszélye, ott lebeg a harmonikus lénye és szerelmi érzéseivel homlokegyenest szemben álló gondolkozása fölött. Miért kell diszharmonikus legyen a gondolkozása ennek a családanyának teremtett félistennőnek? Csak azért, mert nem akarja alávetni magát a természet törvényének mindjárt attól a perctől, ahogy a mély és elkötelezett szerelmi életbe beavatást nyert miközben a legtermészet¬elle¬nesebb konvencióknak is kész magát alávetni a lelki békéje, jobban mondva a sznob polgári környezete ítélkezésének az elhárítása érdekében?
Nem. Kevés árnyalatnyi különbséggel, a Dóra és az Ádám gondolkozásával azonos a gondolkozása ma is a nők és a férfiak elsöprő többségének. Nem csak neked és nekem volt ilyen a gondolkodásunk mielőtt a KÖNYVVEL találkoztunk volna és nem csak a Dórához és az Ádámhoz hasonló fiatal szerelmeseknek a materialista eszmék által teremtett kelet-európai diktatúrák legdicsőségesebb éveiben. Persze, hogy Dóra és Ádám nem értik egymást, hiszen önmagukat sem értik, és mindketten azt hiszik, hogy a másik vétkes azért, amiért boldogtalanok mind a ketten, és ezért nem is ké¬pesek boldogok lenni, a nagy egymásra-találási állapotoknak a szavak és gondolatok nélküli pillanatait, perceit kivéve. A másik persze, mindig a másik. Ő a vétkes min¬denben, mivel ő az én boldogságomnak az egyedüli feltétele. De mindez, még nem elég. Mármint az, hogy már startból, már a gyermekkorunkban, már a születésünktől fogva, sőt, talán még azelőttről, talán a nagyszüleinknél, vagy valahol a korábbi idő-helyeken, valami korábbi élettörténetekben van elrontva számunkra minden. – Sze¬ren¬csétlen főhőseink, ahelyett, hogy önmaguk finomításán, a szeretett társuk teljes befogadásának a képessége megszerzésén fáradoznának a közös boldogság érdeké¬ben, akár a szocialista és a kommunista átnevelő intézetekben, meg szeretnék változ¬tatni egymást. Mintha az erőszakos felnőtt nevelés lehetséges lenne! Nem tudják, hogy szentségtörést, egymás lelkének a megerőszakolását kísérelik meg, minden, a másik megváltoztatását célzó, „harmonizáló” törekvésükben, hiszen mindketten ugyan¬annyira érvényes és létjogosult, különböző életfeladatokkal születtek. Ez azt jelenti, hogy a különböző, kiegyenlítődésre váró őserők összetett megtestesítői mindketten. Ezeket, az egyéni karaktereket alkotó és meghatározó ősprincípium-vegyületeket nem¬csak, hogy megerőszakolni veszedelmes (amit a világ különböző humanista politikai rendszerében, internáló és átnevelő táborában elkövettek a huszadik század pszichológiai és felnőtt-oktatási tudományok segítségével), de azokat még csak mo¬dellálni sem szabad kívülről jött, a személyi tudatra idegenül ható, bármiféle (akárha jóindulattal és szeretettel is alkalmazott) módszerekkel. Ezeknek a felnőtt szemé¬lyeknek a megváltoztatására irányuló törekvéseknek a következménye katasztrofális is lehet, és itt nem az a baj, hogy a modern pedagógia teljesen csődöt mond, hanem az, hogy a szerelem nem hogy nem erősödik, hanem ellenkezőleg: elsorvad a sze¬mélyi tulajdonságoknak a külső szempontú és önkényes nyesegetésével.
A személyt alkotó és a szerelmi és szexuális vonzást eredményező spirituális őserőket – a lelki eszenciákat – semmiféle módszerrel és ráhatással nem lehet, és nem is kell hatástalanítani és hatálytalanítani. De azok egyéni összetételét megismerve és egyenként átvilágítva, belülről és szabadon egy erősödő: táguló, gazdagodó és finomodó, új személyiségtudatot képes bárki a saját „alapanyagából” kialakítani a saját lelki békéje és szellemi szabadsága érdekében. De ezt csak és csakis a tudatosítás és a belső akarat segítségével. Ezt a szemléletmódot viszont a diktatúrákat termő negyvenes-ötvenes-hatvanas évek Kelet-Európájának a magasan képzett pedagógusai és pszichológusai nem volt, ahogy elsajátítsák. Nem is értették, hogy C. G. Jung mi a fenét keres az olyan gyanús és misztikus területeken, mint a keleti vallások és az alkímia. Dóra és Ádám hiába tanultak pszichológiát a középiskolában és hiába olvas¬tak ilyen jellegű könyveket, mert ők csak annyit értettek meg a tragikus helyze¬tükből, hogy ellenállhatatlanul („betegesen”) vonzzák egymást anélkül, hogy észrevehetnék azt, hogy ők egy kis szellemi öntudat és lelki fegyelem birtokában valójában jó part¬ne¬rei lehetnének egymásnak, és olyan boldogok is lehetnének, mind amilyen boldogok szerettek volna lenni ténylegesen.
Nem tudhatták, mert a hetvenes évek Romániájában nem volt, ahonnan tudják, hogy a környezetüktől és az emberiségtől örökbe kapott zavaros és szellemtelen boldogság-képzeteik, amelyek a vallásos miszticizmust felváltó gazdasági érdekek szerinti erkölcsi normákra alapozódtak, lehetetlenné teszik azt, hogy lelkük az egy¬más¬sal való egyesülési vágyát beteljesítse. És ha megértették is ezt valahol egy másik dimenzióban, mondjuk a hetedik érzékükkel, ha sejtésszerűen tudták is azt, hogy ez az egyesülés mindennél fontosabb lenne, nem tudhatták, nem ismerhették a lét¬korrupcióba zuhant, világi boldogság képzetek mágikus mozgásmechanizmusát. Az örökölt és a divatos boldogság-képzetek elhibázott voltát, amely látszólag elválasz¬totta őket egymástól, és amit Ádám az „önmagok(!)” burkának nevezett. Nem lehettek képesek átvilágítani a születésüktől, a környezetüktől és az emberiségtől öröklött – tehát az eleve adott – korrupt helyzetüket, a szellemi tudatosságot nélkülöző, korrupt nézetekre alapozott boldogság-képzeteikkel. Részben azért, mert nem juthattak hozzá a megfelelő szellemi-értelmi eszközökhöz a hermetikusan zárt szocialista diktatúrá¬ban, részben, mert, ha meg is volt Ádámnak ehhez az átvilágításhoz szükséges intuí¬ciója, hiányzott az, amit az apától kellett volna megtanulnia: a saját gyengeségeit is bátran felvállaló férfinak az önleleplezések harcában megedződött, értelmi követ¬ke¬ze¬tességgel párosuló szeretete. Ezért, külön-külön, mindkettőnek meg kell a későb¬biek során szereznie a belátáshoz szükséges képességet. Ez a szerelem tehát, az anyai és a társadalmi örökségükből fakadó tehetetlenségük miatt (védekezési képtelenségük miatt), illetve a korrupt léthelyzetük miatt, halálra volt ítélve, bár – amint látni fogod – a helyreállítási törekvések remény-fűtött agóniája eltart még sok-sok évet.
Nemcsak a bátorságot kell szenvedések árán megtanulniuk és a gyávaságra: védekezésre és biztosításra épült társadalom istentelen működési mechanizmusát kell átlátniuk és ezt a büdös erkölcsöt maguktól eldobniuk, hanem azt is meg kell még tanulniuk, hogy a társadalmi hazugságok kritikátlan elfogadása személytelen¬ségek¬hez vezet és pont olyan veszélyes, mint a kauzális önismeretet és a metafizikai rendel¬te¬tés-ismeretet nélkülöző, önazonossághoz való ragaszkodás. Nem tudták, mint ahogy több mint valószínű, hogy te sem tudod még, hogy mind a köztudatban és a közízlésben elfogadott normarendszer, mind annak az ellentéte: a közízlést sértő, azt mindig támadó, individualista és egocentrikus mentalitás egyformán zárt, a termékeny kom¬munikációra alkalmatlan. Mind a közérdek szerinti morál, mind a konvenció-ellenes individualista mentalitás képtelen a személyközti harmonizációhoz szükséges lényegi kommunikációt: a spirituális információáramoltatást megvalósítani. A két ellenté¬te¬sen, de spirituálisan felületesen „nyitott” mentalitás, valójában külső és belső kommu¬ni¬kációs hígulást vagy zártságot, merevséget és rugalmatlanságot eredményez közös¬ségi vonalon, egyénileg viszont önimádatot követő önutálathoz és kiábránduláshoz vezet. Mindkettő egyformán üres, szellemi tartalom nélküli, következetlenül szétszórt, lényegi és tartós kapcsolatteremtésre alkalmatlan. Zavaros vagy mereven hiteltelen, megfoghatatlan, absztrakt és személytelen. Egyszóval szentségtelen.
Valódi lényünk nem csak társadalmi és nem csak természeti-individuális. Valódi lényünk a társadalmi létnél sokkal magasabb szellemi hierarchiákhoz kötött, és a természetnél sokkal mélyebb lét-rétegekbe ágyazott. A mögött a más nemű lény mögött, akibe mi, a szerelem hatására, a külső (iskolai-, egyetemi-, tudományos-, pszichológiai) ismereteink segítségével próbálunk behatolni, sokkal erősebb és finomabb lény és ugyanakkor sokkal szenvedélyesebb és káprázatosabb erő lakozik, mint amilyet érzékelésünkkel és értelmünkkel képesek vagyunk felismerni. Ezért a konvencionális „nyitott” magatartás, legyen az obligát-megnyerően kedves, hivata¬lo¬san udvarias, közvetlenen művészies, vagy bizalmaskodóan természetes magatartás akkor is szellemidegen és ezért lélekidegen marad, ha a másik személyében nem lá¬tom állandóan a teremtői képességekkel rendelkező egyetemes lényt, és ez a látásom nem alapozódik szellemi ismeretekre. A humanista-racionális emberlátás, mind a ter¬mészetességet a vadsággal, illetve a felelőtlenséggel összetévesztő etológus koncepció szellemidegen látásmódra épít és végül természet-romboláshoz vezető, cselekvés¬formákat eredményez. Ezért nemsokára a tehetséges Ádám és a csillogó, kedves Dóra egymástól és ezáltal a spirituális énjüktől még inkább elidegenednek. Oly szellem és lélekidegen gondolatformákat erősítettek meg magukban ők a másikkal történt erő¬szakos harmónia-törekvéseik közepette, amelyek felelőtlen kijelentésekig rángatták mindkettőjüket, és amely sértő és bántó kijelentések visszavonhatatlanokká váltak és természetesen minden későbbi konfliktusuk során menthetetlenül egymás fejéhez vág¬tak. A személytelenség a másik iránti felelőtlenséget vonta maga után és olyan tet¬tek és cselekvések garmadáját eredményezte, amely nem oldott fel semmit az addigi konfliktusaikból – amint az várható is volt – hanem mindkettő idegenségérzetét mélyítette el egymással, a világgal és az élettel szemben.
* * *
Tudom, kedves olvasóm, most megint méltatlankodsz a sok elméletért, a lelki dumáért, a morálprédikációért, a hideg, fölényes okoskodásért. Pedig a felsoroltak közül egyet sem volt szándékomban elkövetni. Hidd el, hogy az a tény, hogy kará¬csony másnapján is, ahelyett, hogy barátaimmal vagy pláne családommal tölte¬ném karácsonyian az időmet, e sorokat írom számodra, az irántad való szeretetemből fakad, még akkor is, ha egyelőre látszólag nem ismerjük egymást. Én most kará¬csony¬kor is veled, melletted vagyok és, amennyiben elfogadod ezt tőlem, segíteni szeretnék neked. Ezért kérem a további bizalmadat, de leginkább azt, hogy miután e sorokat elolvastad, tedd le a könyvet és gondolkozz el az Ádám és Dóra meghatóan szerencsétlen alap-helyzetén. Alaphelyzet, amiért ők a szerelem és a féltékenység minden poklát meg fogják járni, már-már fanatizmusba hajló elválási képtelensé¬gük¬ben, a nyolcvanas évek első felében, hogy utána mégis kegyetlenül el kelljen válniuk egymástól a nyolcvanas évek második felében. Ezek tükrében próbálj körül nézni az életedben és önmagadban a lehető legmélyebben. Hátha téged is egy ilyen pár¬kap¬cso¬lati kudarc, vagy családi zátony fenyeget, minden jóakaratod ellenére és csak azért, mert önkéntelenül te is e két értelmes és jóindulatú szerelmes hibáit követed el, minden jóakaratod, minden tudós tájékozottságod és minden misztikus tudásod elle¬nére. Vigyázz nagyon! Miután ezt a könyvet háromszor teljesen elolvasod, többet sen¬ki számodra fontos személyt nem szabad az életben végleg elvesztened. De azután már elutasítanod sem szabad senkit, aki nem tolakodással, hanem tanácskérő őszinte bizalmával, meg akarja nyitni az életét előtted. Ha igen, teljesen hiába olvasod tovább ezt a könyvet, pedig Istenemre mondom, nem akármilyen fejezetek következnek! Hiszen igazi kufferolások és a szerelmi drámákkal elegyített társadalmi és egyéni sors¬tragédiák következnek. Sőt: a mefisztói realizmust és a tisztánlátó intuíciót az irracio¬nális képzelgésekkel, valamint a nőkkel szemben érzett elemi agresszivitását a giccses és infantilis érzelgősséggel ötvöző Géza barátunknak és az erkölcsi fanatizmusából az események hatására lassan-lassan kigyógyulva megvilágosodó főhősnek: Ádámnak az országos kalandjai és a kalandok szünetében elhangzó világrengető nagyvitái még hátra vannak! Ráadásul a viták megértéséhez szükséges szellemi kulcs, a misztikus kód immár a kezedben van. Ezért hát lazítsunk egy kicsit, kedves olvasóm: mielőtt e megható szerelmi fejezet misztikus értelmét is kifejteném, ahol az igazi szerelem és a szerelmeskedésben, pontosabban a szexuális szeretkezésben való tökéletes kozmikus feloldódás problémakörére és a szexualitásnak a lehető legkimerítőbb, minden meta¬fizikai vonatkozást átvilágító lényegére visszatérek, álljon itt bájos mementóul a szere¬lem krízisében szenvelgő Balog Ádám egy meghatóan szép és a tárgyalt témát költői lágysággal árnyaló levele:
„Kedvesem, éjszaka van megint és én... (nagyon szeretlek), én nem tudom, mi is van, hogy mit is jelent az én. Fáj a kezem, ahogy írok, nézem, és idegennek találom ezzel a baleset utáni sebhellyel, valahogy semmi köze nincs ennek a kéz-formának az én kezemhez és a történetnek sem, amely a balesethez fűződik, nincs semmi köze hozzám és egyáltalán a mostanában velem történteknek. És furcsa, de ennek az egész huszadik század végi történelemnek és ezeknek a természetellenes állapotoknak sincsen semmi köze énhozzám – idegen vagyok itt, ebben az időben.
Idegen vagyok itt magamtól nélküled, de idegen leszek bárhol az életben nélküled, bármit is tegyek, nélküled valahogy mindig csak önmagam hiánya jöhet létre már énbennem, a hangod, az arcod, a mozdulatod hiányától, mintha csak te tudnád megadni a dolgok valóság-fedezékét nekem, mintha csak a te személyed tudná hitelesíteni a létezést, a többieket, az életet, a tárgyakat és a történéseket.
Csak személyed tudja hitelesíteni a történéseket, a gondolataimat, érzéseimet, mintha ezek önmagukban vagy mások által, mások függvényében nem lennének valóságosak, érthetőek, csak valami értelmetlen massza, mint ez az egész nélküled való élet.
Mintha csak valami érthetetlen massza lenne nélküled az egész létem, nem tudok elképzelni még valakit, akinek ilyen személyesen írhatnék magamról azzal a tudattal, hogy tökéletesen azt érti a szavakon, amit értek még akkor is, ha nem ért velem egyet, és ugyanazt gondolja magában, mégis, amit én gondoltam, amikor ezeket ír¬tam teljes lélekkel megnyílva feléje, ahogy ő nyílt meg számomra minden szeretkezés közben.
Aludj kedvesem, én megcsókollak és megáldalak most az éjszakában téged.

Ádámod”

Ugye milyen szívdöglesztően megható? Megható, megható... – és az, hogy megható még semmi, ahhoz képest, hogy mennyire veszélyes! Mennyi gyötrelem, mennyi öngyötrés és más-gyötrés csak azért, mert szeretik egymást? Hát csak gyötrelemért van az igazi szerelem? Hát ezért van a nemes vágy, az eggyé-válási kényszer, szeretet leggyönyörűbb kifejeződése?
A Dórához fűződő, több véglegesnek látszó megszakítással kilenc évig kihordott szerelmi viszonyát Ádám csak formálisan tudta lezárni kilenc év után, de a Dóra iránti fizikai és lelki vágyakozása, valamint a kapcsolat újraindításának a képzete ott kísér¬tett benne még éveken át. Annak ellenére, hogy már a kezdeti nehézségek időszaká¬ban is ezzel kísérleteztek, és a több rendbéli válási kísérletek alkalmával Ádám nem csak, hogy több nővel lefeküdt, de házasságon kívüli és álházasságon belüli gyermeke is született, kilenc évig nem tudtak elválni egymástól. Ez csak akkor következhetett be, amikor Ádám, részben az elszenvedett megrázó élményei hatására, részben a ku¬tató szelleme által felfedezett spirituális olvasmányainak a hatására, olyan, a köztu¬dat¬ban elfogadott életszemlélettől eltérő mély és valóságos szellemi ismeretekre és ezál¬tal önismeretre is szert tett, amely megváltoztatta jellemét és az önmagával, az életével és sorsával szembeni elvárásait. Ennek a belső szellemi változásnak köszönhetően Ádám erősebbé vált Dóránál, annak ellenére, hogy az elválásuk idején, mind gazda¬sági, mind a közerkölcsi ítélet – vagyis a „szocialista lehetőségek” szempontjából – Ádám sokkal rosszabb helyzetben volt, mint Dóra. És annak ellenére, hogy Dórát Ádám elsősorban az emberi kvalitásai miatt és nem csak amiatt szerette, mert Dórához hasonló gyönyörű szeretővel a későbbiek folyamán is ritkán jött össze, képes volt az érzelmein erőt venni és a válás ténye mellett, legalábbis az el nem kötelezett állapot fenntartásával mindaddig kitartani, amíg mindkettőt egy-egy olyan partnerrel nem sodorta össze a sorsuk, akikkel a nyíltan felvállalt szeretői viszony megpecsételte a válásukat. És az inkább Dóra által elszenvedett nagy válási traumák és a több alka¬lom¬mal jelentkező visszatáncolási vágyak ellenére végül csak azért kellett véglegesen elváljanak, mivel Dóra csak jóval később élhette meg a nagyobb belátásokhoz és a belső változásokhoz vezető tragédiáit és lelki válságot, és sokkal később és sokkal lassabban vált képessé a belé nevelt, reálisnak tetsző materialista szemléletmód rész¬leges feladására. És még akkor is: hiába győzte le tizenöt év múlva a gyermekszüléstől és a házasság szűkítő kereteitől való félelmét, mert nem csak hogy a házasságában nem született gyermeke, hanem az Ádám által is nagyon szimpatizált, elismert és köz¬kedvelt művész férje korai halálának a traumáját is át kellett élnie.
Dóra egyetlen gyermeke is csak az elválásuk után tíz évvel, egy olyan, huszonöt év óta kanadai emigrációban élő férfitől született, aki az ötvenhatos forradalom idején szökött ki nyugatra és semmiképp nem lett hajlandó visszaköltözni Magyarországra, ahol a héttagú családból származó, feltűnően szép Dóra tölti a gyermekével magá¬nyos napjait a férjétől örökölt tágas lakásban. Ádám viszont csak azalatt a két hónap alatt maradt egyedül, amíg az utolsó, végleges válásuk tartott. Annak ellenére, hogy racionális öntudata szerint nem azért vált el Dórától, hogy Don Juan féle szerelmi-szexuális élmények sorozatában bocsátkozzon, „az igazi nő” keresése közben – és természetesen a rendkívüli Skorpiói természetétől hajtva –, rengeteg nővel és fiatal lánnyal szeretkezett a harmincharmadik életéve betöltése után, mivel nem tudta, hogy az igazi élettársát elsősorban nem kívül, hanem önmagában kellene keresnie. Ennek következtében és annak következtében, hogy nehéz természetű Skorpióként képtelen volt a lemondásra, az eleresztésre, nem kéjes kalandok formájában élte meg az egyik nőtől a másikig való támolygásait, hanem a legtöbb esetben majdnem olyan megrázó veszteségként és a gyötrelmes veszteség- élményeket követő újabb remény¬kedésként, mint korábban a Hajnitól, vagy a Dórától való elválás utáni időszakokat. Ádámnak még az is gyötrelmet okozott, amit egyesek irigyeltek tőle és ami más kö¬rülmények között, vagy mások számára talán dicsőséges lovagi tettnek számíthatott volna. Az tudniillik, hogy egy adott időszakban egyszerre két olyan, különböző város¬ban élő, bűbájosan szép lánnyal tartott fenn mély szerelmi és szexuális viszonyt, aki¬ket, akárcsak Dórát korábban, sok férfi irigyelt tőle. Többnyire ő is hihetetlennek ítélte, hogy ebben, a kívülállók szemében irigylésre méltónak, de az erkölcs-csősz ismerő¬sök többség szerint szélhámosnak látott, nő-csábászi és „nőfalói” szerepében, nemcsak hogy egyáltalán nem érezte jól magát, hanem a szó szoros értelmében szenvedett tőle. Hiszen az egészbe véletlenül és akaratán kívül cseppent bele, amikor valósággal szíven ütötte és minden erkölcsi józanságát, a felelős felnőtt férfi-akaratával együtt, teljesen gúzsba kötötte egy szomszéd városi gyönyörű tizenhat éves lánynak a személyiségéből áradó mágikus sugárzás (és csak évekkel később derül ki, hogy ez az erkölcsi érzék és személyi akarat bénító kisugárzás a később démoni szeretővé és si¬keres színésznővé váló lánynak a hat bolygós Skorpiói személyiségéből eredt.), ami¬kor az a saját versét olvasta fel egy rendezvényen, és aki később Ádám menyasszonya lesz, miközben Ádám egy szintén a szokásostól merőben eltérő, érdekes személyi¬ség¬gel rendelkező, szép és igen kedves lány mellett töltötte elégedett napjait, akit melles¬leg a sors ajándékának is képzelt a Dórával való cirkuszok után, és akiről eszébe nem jutott volna, hogy valaha is megcsalná, vagy el kellene hagynia.
És ez még mindig csak a felszín. Mert Ádámnak az elválási-eleresztési képtelen¬sége, az érzelgős nosztalgiára való hajlama és a kamaszkorában többször megnézett, cenzúrázott külföldi filmek során a képzeletébe vésődött ideális nő eszményképe és a hús-vér nők közötti eltérés miatt lelki zavartsága következtében ezt a két szerelmes lányt is meg kellett csalnia és nem mással, mint magával Dórával. Dóra ugyanis, annak ellenére, hogy ő is nagy buzgalommal kereste az Ádámnál kevésbé problémás élettársat, akinek az oldalán nyugodtan és kényelmesen élhetne, még évekig szerel¬mes volt Ádámba és valahányszor – természetesen még önmaga számára is csak barát¬kozási szándéknak képzelt, az Ádám józan öntudata elől is rejtett, sóvárgásai által indíttatva – Ádám csengetett a Dóra lakás-ajtaján, őt beengedte. És tette ezt annak ellenére, hogy majdnem minden ilyen, az elején egyszerű és „ártatlan” baráti beszélgetésnek induló, de végül, az eget verő orgazmusokat követő „reális” helyzetre való ráeszmélés miatt sírással végződő szeretkezés után, ha nem is veszekedtek, de he¬vesen vádolták egymást amiatt, hogy el kellett válniuk. Talán soha nem szakad vége ennek az áldatlan állapotnak, ha Ádámnak, ugyanolyan végzet szerűen átélt, megrázó lelki élmények közepette nem kell időközben elválnia Ritától, az akkoriban még csak érettségiző, későbbi sikeres színésznőtől is. Ritát végül a szülei választottak el Ádámtól, miután megtudták, hogy Ádám, nevelés és gondozás céljából, törvénye¬sen is magához akarja venni a házasságából származó, neveletlen fiát, akit az Ádám volt-felesége felelőtlenül a nagyszülők gondjaira bízott, miközben az, az élettársával együtt kint maradt Magyarországon. Az elválasztást nem csak azáltal vitte sikerre a Rita bölcs édesanyja, hogy „egy másik nő” gyermeke nevelésének a nehézségeit és a hátrányait ecsetelte a tizennyolc éves lány előtt, hanem azáltal is, hogy a lánya szívét megtöltötte a féltékenység keserű mérgével. Olyan képtelen mesékkel zavarva meg a fiatal lány képzeletvilágát, hogy Ádám Ritát egyenesen az ők városában, Orsóhelyen csalja meg, különböző kékharisnyás tanárnőkkel, könnyelmű festő- és költőnőkkel, valamint a közismert „kirakatrendező kurvákkal”.
Az alig tizenkilenc éves Rita, kétségbeesésében férjhez ment egy olyan, „korban hozzá illő”, csöves legényhez, aki végre elkövette vele mindazt, amit Rita korábban Ádámtól igényelt: a szokásos házi pofozkodás mellett, a hajától fogva vonszolta végig az Aknavári albérleti lakásuk szobáin és konyháján, majd kétségbeesetten rugódta, annak reményében, hogy így kiverheti Ádámot a hirtelenül elvett gyönyörű mátkája fejéből és lelkéből. A Skorpió Rita viszont egy olyan anya második gyermekeként jött a világra, aki második házasságában nem épp szerelemből ment férjhez, hanem in¬kább azért, mert nem csak hogy jóképű és fiatal volt a Rita apja, hanem bárány lelkű férfiként, kezelhető is. Talán a szenvedélyes érzelmek (tűz) nélküli házasodás, talán a férj kezelhetősége miatt, talán mindkettő miatt együttvéve, Róza néninek soha nem volt rendes orgazmusa, de annál több, a tudattalan lelki világa mélységes fenekére rejtett bűntudata és még több, ugyancsak rejtett, férfi-ellenes neheztelése. Ezeknek, az anya által a tudattan alvilágba fojtott, rejtett negatív érzéseknek a következtében szüle¬tett Rita második gyermekként hat bolygóval a Skorpióban és ezért volt tele a mazo¬chizmus határait is súroló önbüntető hajlamokkal. Mindez persze magas fokú fizikai, pszichikai és szellemi szívóssággal ruházta fel őt, és a vele majdnem egykorú kamasz férjétől kapott, a szent realitásra való ébresztést szolgáló férfias kezeléseket, ha utó¬la¬gos szanatóriumi ápolás segítségével is, de különösebb következmények nél¬kül túl¬él¬te. Önbüntető és önromboló Skorpióként, Rita Ádámtól is azt kérte szerel¬mük végnapjai idején, ráadásul az Ádám kisfia jelenlétében szembefordulva vele egy Istenhidegei lépcsőházban, hogy amilyen jól csak tudja, Ádám üsse meg őt, „Mert ha most nem teszed meg, egyszer örökre el fogsz veszíteni”. Ádám akkor elég férfiatlanul állt hozzá a kérdéshez, aminek következtében a Rita phütyiai jövendőlése meg is valósult:
– Nagyon kérlek, ne csinálj ilyen jeleneteket Medárd előtt. – Szegény Rita nem csak ott, abban a szerelmi verekedés színhelyének tökéletes háttérül szolgáló félsötét lépcsőházban maradt önbüntetési sóvárgásában kielégítetlenül, hanem a későbbiek folyamán is. Ádám higgadtan elmagyarázta, hogy ő, nem tudja kiszámítani azt, hogy a hatévi karatézás következtében felkeményedett csontos kezével pontosan mekkorát is kellene ütnie az előtte álló törékeny és gyenge lányra ahhoz, hogy Ritának ne essen semmi baja, de ugyanakkor Rita elégedett is legyen.
– És különben is, nekem nem kell az olyan nő, aki oda süllyed, hogy én egyszer is azt meg kelljen üssem.
Ádámtól tehát nem kapta meg, az egyébként rendkívülien intelligens és tehetséges Rita megrázó benyomások hatására megújhodni és spirituálisan újjá születni vágyó skorpiói természete a személyi tudatát az erkölcsi megsemmisülés határhelyzetébe hozni képes férfias bánásmódot. Ezért a későbbiekben akkor sem volt hajlandó Ádámhoz visszatérni, amikor a csöves férjétől elvált és a romantikus újra egymásra-találásaik során Ádámmal együtt csalták meg az épp aktuális szeretőjüket. Hiába ol¬vastak már mindketten Hamvas Béla műveket és hiába gyűlt össze az Ádám rengeteg élettapasztalata, még ez sem volt elég a boldogsághoz. Skorpiók lévén, külön-külön kellett eljussanak a Keresztes Szent János által a lélek sötét éjszakája néven leírt lelkiállapotig, a teljes személyi fagyhalálig, ahonnan visszafordulhattak a Jézus által Atyának nevezett egyetemes egység-tudathoz. Ezt az erkölcsi megsemmisüléssel járó teljes reményvesztettséget és elhagyatottság-tudatot nem tudták az egymás számára biztosítani, ezért mindketten tovább kellett lépjenek olyan, nem egyértelműen Skor¬piói szellemi struktúrákat megtestesítő partnerek irányába, akikkel ezeket a megrázó élményeket átélhették. Hiába, hogy már Ádám számottevően érett korú férfi volt a szerelmük időszakában, mert spirituálisan mindketten éretlenek voltak még ahhoz, hogy a köves egoizmusukat feltörni hivatott, rájuk váró, drámai és tragikus élmé¬nyek¬ről képesek lettek volna lemondani az egymással való boldog együttélés érdekében.
De jócskán elébe vágtam a történteknek és ez a sűrített információ-közlés azzal a veszéllyel jár, hogy mindaz, ami az író számára, majdhogynem kézzelfogható szellemi tény és spirituális igazság, az olvasó számára legfennebb egy abszurd próza-szöveg benyomását keltse. Vegyük tehát az eseményeket szép sorjában: Amikor a harminc¬harmadik évét taposó, elvált Balog Ádám festőművész egy, „a hegyen túli” szomszéd városi kulturális rendezvény alkalmával verset olvasni hallotta az akkor még alig tizenhat éves Ritát, szinte elakadt a lélegzete a lány szavaiból rá ellenállhatatlan erő¬vel ható mágikus vonzástól. Mintha kábítószer hatása alá került volna, Ádámnak jött, hogy mindjárt ott helyben, mindenki szeme láttára magához ölelje a lányt, és örökre egybeolvadjon annak a számára egészen ismerősnek, sőt: az ő lényegi énjével azo¬nosnak tűnő lényével. Nagy önfegyelemre volt szüksége, hogy megtartsa az éberségét és e kényszerítő erejű vonzásnak ellenállva, ne tegyen valami, ha nem is botrányos dolgot, de olyan feltűnő gesztust, amely az egybegyűlt társaság tudomására juttatta volna, hogy meglett férfi és ismert személyiség létére, nyílt színen egy, a kamaszkor elején álló, még csaknem gyermeklánnyal akar kikezdeni. Amikor a későbbi intim együttléteik során visszapergették az emlékeiket, Rita egészen világosan vissza¬emlé¬ke¬zett arra, hogy amikor az Ádám kérdésére válaszolva megmondta, hogy tizenhat éves, számára nem is egészen meglepő módon, az Ádám szájából egy lemondóan-szomorú sóhajként, csak annyi tört fel, hogy: „Istenem!” Még később, amikor a számára is váratlan féltékenységi rohamaitól és az édesanyja ijesztgetéseitől kétségbeesett Rita feleségül ment az akkor Ádámhoz viszonyítva partiképes angyalarcú fiatalemberhez, Ádám azon töprengett, hogy vajon a tizenhat éves Rita mire gondolhatott az első találkozásuk után, valahányszor Ádámnak erre a fájdalmas „Istenem”-jére gondolt. És mindig bánta, hogy abban az időben, amikor Rita még egészen őszinte volt hozzá, nem kérdezte ezt meg. Minden esetre ő akkor úgy képzelte, hogy a lány nem is sejti, hogy ő éjjel-nappal rágondolva mindent elkövet, hogy a Rita városát elkerülje, mert attól fél, hogy amennyiben több órán át Orsóhelyen kellene tartózkodnia, egyszerűen nem fogja tudni megállni, hogy ne keresse meg a lányt. Így, a sötét Ceauşescu dik¬ta¬túra ellenére is, Ádám számára különösebb zavaroktól mentesen, boldog szerelmi eseménytelenségben telt el a kedves és csinos otthoni szeretője mellett több mint egy fél év, miközben ő a lelke mélyén kétségbeesett erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy felejtse el valamiképp a hanglejtésével Ádámot önkéntelenül is, számára addig valamilyen ismeretlen misztikus mélységek felé emelő tizenhat éves lány emlékét. De hiába. A fél éves fölösleges forró-kása kerülés után, amikor az első hó lehullott a két várost egymástól elválasztó nagy hegyre, Ádám már azzal a tudattal utazott az orsó¬helyi vállalati kiküldetésére, hogy számára nincs további kiút: Ilyen hamar véget ért a szerelmi civakodásoktól mentes, békésen idillikus élete, amit az otthoni szőke szépség mellett eltöltött, és amiről Dóra mellett hét éven át álmodozott. És amit alig egy éve, hogy elért, amikor a gazdag szerelmi és szexuális tapasztalattal is rendelkező bájos Ilonkája közölte vele, hogy egészen szerelmes lett belé és, hogy mennyire boldogító számára az a felismerés, hogy Ádámon kívül többé már nem érdekli egyetlen férfi sem a világon.
Ádám, amikor végre elismerte magának, hogy tulajdonképpen már a Rita első vers-mondatainak meghallása után véget ért az ő idillikus szőke-boldogsága, egészen elszántan utazott Orsóhelyre és az sem zavarta már, hogy a Rita édesanyja sehogy nem akarja megérteni azt, hogy egy harmincvalahány éves művészt, mi a bánatért érdekli az ő szemében még egészen gyermeknek számító kisebbik lánya. Még akkor is, ha Ádám egy egészen jól felépített, gyanú-elterelő mesét talált ki arról, hogy nem is a saját nevében beszél, hanem egy, még kevéssé ismert, de garantáltan hivatalos kul¬tu¬rális csoportosulás nevében. És, hogy ebben az esetben nem is annyira a lány személye a fontos, hanem annak a rendkívüli tehetsége és a versei, amit egy, a fiatal tehetségeket felkutatni és művelni szándékozó, megyei szintű kulturális program-terv keretén belül szeretnének kiművelni, és közlési lehetőséghez juttatni. Sőt, Ádám még akkor sem jött zavarba, amikor kiderült, hogy az anya még arról sem tud, hogy a lá¬nya verseket ír egyáltalán, nem hogy azt, hogy Rita a saját verseivel (Később kiderült, hogy a találkozásukig igazából mindössze csak két verset írt, amelyeknek az egyike felolvasásával bombázta meg önkéntelenül az Ádám viharvert szívét.) már nyilvános rendezvényeken is részt vesz. És, miután tisztázódott, hogy nem a nagyobbik lányáról van szó, akiről ugyancsak nincs, amiért tárgyalni, mert „sajnos már” menyasszony és miután kiderült az is, hogy a gyermekszámba menő kisebbik lány viszont, akiről el¬képzelhető ugyan, hogy verseket is ír az egyéb furcsaságai mellett, pillanatnyilag nincs otthon, udvariasan elnézést kérve a zavarásért, azzal búcsúzott el, hogy még fog tele¬fo¬nálni. Másnap délelőtt újra felhívta a családot és ekkor már Rita vette fel a telefont, aki úgyszintén nem értette a dolgot, de nem volt semmi ellenvetése az ellen, hogy Ádám az otthonában felkeresse és elolvassa a verseit és vele úgymond irodalmi-művészeti témákról beszélgessen, annak érdekében, hogy Ádám megismerkedhessen a lánynak, mint a felnövekvő generáció egyik tehetséges képviselőjének az élet¬szem¬lé¬letével és világnézetével. Ádám tehát elérte végül a célját és beszélhetett a gyermekes ambíciókkal és naiv elképzelésekkel vegyített eredeti és néha meghökkentő érett¬ség¬ről tanúskodó meglátásokkal rendelkező félig gyermek, félig kamaszlány Ritával, „szóközelben” annak a saját szobájában. Ha a pillanatnyi benyomása az is volt, hogy megszabadult a tehertől, mert szó sem lehet arról, hogy neki bármilyen szinten is partnere egy ilyen, a gyermekkorból még egészen ki sem lépett és ezért még teljes¬ség¬gel a szülők felügyelete alatt álló, végeredményben tájékozatlan és műveletlen kamasz lány¬ka, mélyen csalódnia kellett, amikor napok múlva le kellett mondania e racio¬ná¬lis és józan gondolatairól, amibe utolsó szalmaszálként bele kapaszkodott. Mert e személyes találkozást követő látszólagos megnyugvás után néhány héttel, azon kapta magát, hogy valósággal ujjong a lelke mélyén, amikor meghallotta, hogy lehetőség nyílik egy több napos olyan vállalati kiküldetésre a környékre, amely közben az orsó¬helyi szállodában kell laknia. A fenébe is: ha már lúd, legyen kövér. Ádám tudta azt, hogy a vidéki terepmunkát délutánig el lehet végezni és rengeteg szabadideje marad majd Orsóhelyen, ami alatt semmiképp nem fog kikerülni egy újabb Ritával való találkozási lehetőséget. És biztos lévén abban is, hogy bármi történjen is közötte és a lány között a jövőben, őt az ellenállhatatlan szerelmi érzései és nem a szexuális vá¬gyai vezetik ebben az élet-játszmában (és hogy ennek következtében az ő szándékai egy¬értel¬műen tiszták még önmaga előtt is, és bármilyen irányba forduljanak is a dolgok, neki semmiképp nem szabad gyermeklányokat szédítgető szerepkörben megjelenni, még önmaga szemében sem.) hát előre telefonált Ritáéknak és udvarias módon jelez¬te, hogy újabb baráti látogatást szándékozik tenni. A lány szülei, a székely hagyományok szerint, ugyancsak udvariasan beleegyeztek a dologba, és amikor sor került a látoga¬tásra, egy félórás hivatalos bájcsevegés után, talán semmit nem sejtve az Ádámnak a lány iránt érzett irracionális vonzalma felől, nyitott ajtó mellett, de egymásra hagyták kettőjüket a Rita szobájában. És ezzel elkezdődött a macska-egér sorsjáték. Amint Ádám azt a versolvasás alatt megsejtette, Rita nem csak kivételesen szép, hanem misz¬tikus lény is volt, akinek egyet mondtak a többnyire még mindig gyermeki gon¬dolkozásról árulkodó szavai és teljesen mást a majdhogynem szemérmetlenül bátran és mélyen az Ádám tekintetébe fúródó, a fél évvel korábbi vers-felolvasás másod¬percei alatt is a lényéből felszínre törő hangja és a mély szenvedélyekről árulkodó barna szemei. Mivel Ádám a látogatást követő napon még nem kellett haza utazzon, a következő látogatást már nem harangozta be az egész családnak, hanem a korábbi beszélgetések folyamán megszerzett információval, hogy a lány délután jár iskolába, a látogatást követő második napon, egy Orsóhelytől mindössze néhány kilométerre fekvő faluban nagyon hamar elvégzett terep-szemle után, autóstoppal visszasietett a városba, ahonnan felhívta Ritát telefonon azzal a hírrel, hogy újból felmegy hozza.
És itt álljunk meg egy nagyobb lélegzetre, mert mielőtt tovább pergetnénk a fel¬színi eseményeket, vétek lenne kihagyni, nem csak a láthatatlan dimenziókban: az Ádám tudatában és tudattalanjában folyó belső, lelki történések és szellemi folyama¬tok le¬írá¬sát, amely történések és folyamatok létezése nélkül, voltaképpen nem is lennének lehetségesek ezek általunk látott, érzékelt és észlelt, események. Ezután, a sorrendben a harmadik – és a második otthoni – találkozás után, Ádám számára, minden felnőt¬tesen józan és felelősen racionális ellenérv ellenére, egészen világossá vált, hogy általa is¬meretlen és egyelőre megfejthetetlen okokból, ha irracionálisan és a gyakorlati meg¬élhetés szempontjából teljesen kilátástalanul is, de belezúgott a gyer¬meklányba. A gyakorlati kivitelezhetőség, illetve kivitelezhetetlenség mellett viszont fenn maradt még egy annál is fontosabb kérdés: vajon a lány érez-e valamit abból, amit Ádám érez iránta, és ha igen, egészen pontosan mi az, amit érez, illetve mi az, amit a lehetséges érzelmeiről tud és egyáltalán fel meri-e, fel tudja-e azokat legalább önmaga előtt vál¬lalni? Magyarán: ő tudta, hogy elfojthatatlanul szereti a lányt, talán máris ugyanak¬ko¬ra szenvedéllyel, mint Dórát az első találkozásukat követő harmadik hónapban, de nem tudta, hogy a lány érez-e iránta valamit és azt sem tudta, jobban mondva, félt attól, hogy a lány nem-e ijed meg és zárkózik el előle minden vonatko¬zásban, ha megtudja, hogy ő, aki majdhogynem az apja lehetne, ilyen szenvedélyes vonzalmat érez iránta? Másfelől ott volt a Ritának az Ádám szemeibe fúródó bátran-hosszas és sokatmondó, érzelmi és gondolati gazdagságról árulkodó tekintetének az emléke, amit Ádám sem¬miképp nem tudott másképp értelmezni, mint a lány nőisége mélységeiből jövő, sze¬rel¬mi provokációt, vagy legalábbis, misztikus szerelmi kérdést, szerelmi kíváncsiságot, amit végső soron a lány az ő személyével szemben él meg. Mintha azt mondaná Rita az Ádám kutatóan-simogató tekintetébe kapaszkodó sze¬meivel: „Tudnod kell, meg kell, hogy értsd, sőt: tudom, hogy tudod, hogy nem csak az a lány vagyok, aki itt most beszél veled, hanem egy egészen más lény, akiben sokkal több az érzés és a gondolat, mint amit ki tudok a gyermekeszemmel és a jelenlegi élet-ismeretem segítségével fejezni. De ki vagy te nekem és voltaképpen mit akarsz velem?” Ráadásul Rita ezt az Ádám által fenségesnek érzett – hiszen semmiféle gyermekes, vagy kamaszos riadtság, félelem nem volt benne – mágikusan sokat¬mon¬dó bűvös tekintetét, kimondottan csak olyankor „kapcsolta be”, amikor sem a testvére, sem a szülei nem voltak a szobában. Ádám nem tudta, tehát, hogy Ritának ez a né¬zése egyáltalán hozzá, neki szól-e, vagy általában a férfi nemnek. Hogy ő ébresztette-e fel benne, vagy az általa megtestesített férfi nem? Eldöntötte tehát, hogy amennyire lehet veszélyes, finoman puhatolózik a lánynál, miközben ártatlan gesztus gyanánt, mint jóakaró kulturális védnök, nála hagy¬ja a legkedvesebb regényét, amit az addigi élete során olvasott: az akkoriban épp Nobel díjjal kitüntetett Garcia Marquez Száz év magányát. És épp azért kellett az imént meg¬álljt parancsolni a sors szálait, mintha minden felső értelem nélkül és automatikusan bonyolító, pergő események leírásába beleszédült írói lendületnek, mert Ádámnak ebben az ártatlannak látszó könyv¬kölcsönzési – szívesen nevezte volna akár könyv-adásnak is – mozzanatban, ott sűrű¬sö¬dik az egész élet tudatos, vagy nem tudatos, de mindenképpen mágikus jellegű ter¬mészete. Ádám ugyanis olyan szándékkal adta Rita kezébe a könyvet, amit egyszerű polgár-erkölcsi ítélkezéssel joggal nevezhetnék alat¬to¬mos és önző lépre csalásnak. Hiszen ha nem is gondolta át racionálisan, de érezte, hogy a regény esztétikai eré¬nyein túl, egy olyan mágikus erővel is rendelkezik, amely egészen biztosan felébreszti a nemi szempontból érett kamasz lánynak nem csak a még esetleg szunnyadó szexuális fantáziáját, de ahogy a Rita nyers természetét meg¬érez¬te, csillapíthatatlan szexuális vágyakat fog ébreszteni benne. És Ádám majd min¬den erejével azon lesz, hogy időben ott álljon, a Rita ily módon kinyíló szexuális vágyai¬nak a beteljesítő ké¬pes¬ségeivel bíró, érett férfiként. A másik mágikus mozzanata a könyvkölcsönzésnek az volt természetesen, hogy ily módon Ádám nem csak közös képzelet-alapot teremt¬hetett, de ezzel egyidőben láthatatlan, de annál erősebb kap¬cso¬latot is teremthetett a Rita gondolat- és képzeletvilágával. Hiszen legalább háromszor olvasta már a regényt és valamikor a regény egy-egy fontosabb mozzanatát ábrázoló vázlat készítésével is szórakoztatta magát, különös hangsúlyt fektetve a regényben sze¬replő Buendia család sarjainak a mindent elsöprő rendkívüli élet- és szexuális erejé¬nek a kifejezésére. Balog Ádám tehát a váratlanul és minden tudatos szándéka ellenére hirtelenül rátörő tehe¬tet¬len szerelmi kiszolgáltatottsága megszüntetése, illetve a siker és a helyzet-biztosítása érdekében, önkéntelenül, vagy féltudatosan, de a Száz év ma¬gány kölcsönadásával egyértelműen szexuális mágiát gyakorolt a kamasz Ritával szemben. Nem csak az ál¬tal, hogy a könyvben szereplő rengeteg falat rengető szerelmi és szexu¬ális élmény leírását olvasva, biztos lehetett abban, hogy a zsönge lelkű Rita képzelet¬világa a nemileg érett női szexuális ösztöneivel együtt felébred és megtelik a könyv¬ben leírt szexuális orgaz¬musokra való vágyakozással, aminek a kielégítési készségét Ádámnak mindössze egyértelműen a tudtára kell adni a megfelelő időben, hanem azáltal is, hogy való¬színűnek tűnt az is, hogy a lány környezetében rajta kívül senki nem lesz, akivel „a regény mondanivalójáról”, illetve a regényben szereplő események¬ről, illetve azok mitológiai és metafizikai jelentéstartalmáról „esztétikai” szinten elbeszél¬ges¬sen.
Ádám tehát fülig szerelmes volt egy, a szerelem és a szexualitás démonai által még meg nem zavart gyermeklányba. Aki feltehetően szűz és szexuális kérdésekbe járat¬lan volt ugyan, de aki az éretten csillogó mély-barna szemeivel nyugodtan állta Ádámnak a más nők és lányok által mikor szúrósnak, mikor félelmetesen szenvedélyesnek ítélt tekintetét. Sőt: ő maga volt az, aki, mint egy hollywoodi filmben, hosszas szem¬kapcsolatuk fenntartásával úgy ment ki a szobája ajtaján, hogy egy pillanatig sem eresztette el Ádám tekintetét, és csak az ajtófélfa közbeesése szakította meg ezeket a nyílt színi lelki-érintkezéseket. Természetes tehát, hogy azzal az önnyugtató tudattal, hogy ő „semmi rosszat nem akar” a lánynak és azzal, hogy bárhogyan is alakulnának a dolgok, ő inkább visszavonul, de semmiképp nem fogja hagyni, hogy miatta Ritá¬nak bármiféle baja is essen, ha már beleesett a szerelem csapdájába, meg akarta kísér¬teni a lehetetlent. És el akarta érni nem csak azt, hogy a lány is épp annyira szerelmes legyen belé, mint ő Ritába, hanem azt is, hogy ez egyértelműen világossá váljon mindkettőjük számára. Ezek után vethette volna-e a szemére azt, hogy önkén¬telenül, vagy fél-tudatosan mágiát gyakorolt, amikor a Száz év magányt a lány kezébe adta, valaki, aki képes teljesen tisztán belátni az Ádám lelkébe? Hiszen ő mindössze azt szerette volna elérni bármi áron, hogy a közöttük levő, akkoriban – és elsősorban a lány szempontjából – ijesztően nagynak tűnő korkülönbség ellenére, a lány is vi¬szont szeresse őt épp oly ellenállhatatlan vonzalommal, mint amilyen tompíthatatlan vonzalmat érzet ő a lány iránt!
Ebben a helyzetben ugyanakkor, talán a szerelmes Rita részéről is természetes volt az a hosszú hónapokig fenntartott lelki törekvés, amivel elsősorban nem is Ádámot, hanem saját magát és talán a barátait, barátnőit szerette volna meggyőzni arról, hogy nem adta be teljesen a derekát, nem hódította meg őt teljesen a férfi. Holott Ádám már a harmadik találkozásuk alkalmával, aminek a leírását jónak láttam az imént megszakítani, és amikor először tárta fel nyíltan lelkét a lány előtt, elmondta, hogy bár¬mit is érezne a lány ő iránta, bárhogyan alakulna a kapcsolatuk a jövőben, ő sem¬mi¬képp nem akar sem a győzedelmes szívtipró, sem „a fiatal csirke fejét elcsavaró” vén róka szerepében tetszelegni sem mások, sem önmaga előtt. Sajnos, annyira összetett játéka volt mind a sorsnak, mind ennek a furcsa, életkor szerint egymáshoz semmi¬képp nem illő szerelmeseknek az egymás iránt érzett intenzív vonzási és két¬sé¬gek, önféltések miatti taszítási játéka, hogy a legőszintébb megnyilatkozások is csor¬dul¬tig telítődtek hátsó gondolatokkal, számításokkal és viszont: A létrontás logikája szerint ítélkező polgári erkölcsi kódexek alapján a legtisztátalanabbnak számító mági¬kus, vagy számítóan furfangos trükk is, amit puszta önvédelemből a másik legyőzé¬sére eszeltek ki, végső soron a teremtés legelső funkcióját: a szerelmi kiegyenlítődést, a nagy unio mystica megvalósulását szolgáló egyetemes szerelmi beteljesülés jegyében fogant.
Tény, hogy bármit is tett, vagy nem tett Ádám az általa sors-támadásként érzékelt szerelmi vágyainak a beteljesülése érdekében, hogy bármennyire is ama fogyasztói morál szerinti tiszta szándék vezérelte tetteiben, amely alapján a tizenkilenc, a hu¬sza¬dik és a huszonegyedik század keresztény civilizációjának család-tagjai egymást is elfogyasztandó objektumként kezelik, inkább a sikertelenségtől való félelmében, mint bátor céltudatossággal, öntudatlanul, vagy fél-tudatosan, de szerelmi mágiát gyako¬rolt. Aminek a negatív visszahatásait természetesen neki kellett elszenvednie mind a Ritával való szerelmi kapcsolata jellegében, mind a későbbi kapcsolatainak a termé¬szetében. Sőt! Amint nagyon sok évvel később számára ez kiderült, szerelmi mágiát gyakorolt akkor is, amikor a hegyek között, ahol Ádám a terep-munkáját végezte, az erős sodrású hegyi patakként alázúduló, de néhány kilométer után csendesülő folyó sziklás partján, amely tíz kilométerrel alább kettészelte azt a várost, ahol Rita lakott, a hangos vízmorajlásba tiszta szívű betörőként egy órán át „belemondta” a Rita iránt érzett szenvedélyes szerelmét. Amelyet éppoly erősen sodró erejűnek és tisztának képzelt, mind a felső szakaszán hegyi patakként alázúduló folyó vizét. Ádám, ha nem is tudta racionálisan, de misztikus intuíciójával, amiről akkoriban szintén semmit nem tudott, egészen pontosan érezte, hogy milyen súlya van és, hogy milyen követ¬kez¬ménye lesz annak, amit csinál. Ezért „biztosra ment”, amikor látszólag közömbösen a Ritának az általa biztosított irodalmi felfedezéseiről: új olvasmány-élményeiről érdek¬lődve felhívta a lányt, és biztosra ment, amikor egy hónap múlva újabb több napos vállalati kiküldetést vállalva és a Rita családjánál előzetesen bejelentve magát, egy-egy Dylan Thomas, Rimbaud és Rilke verseskötettel, valamint a Bulgakovnak A Mester és Margaritájával a hóna alatt megjelent a lánynál. Biztos volt tehát abban, hogy a lány, ha nem is viszonozza az ő szerelmét akkora erővel, mint ahogy ő vonzó¬dik iránta (hiszen ő is úgy gondolta, hogy igaz az, amit az egyik pszichológus barátja fogalmazott meg, t.i., hogy egy ilyen süldő lánykának, még nincsenek is kifejlődve a szerelmi érzések egészséges átéléséhez szükséges lelki szervei.), azonban egyre inkább vonzódik iránta, legalább úgy, mint idős és tapasztalt (de remélte ő: valahol mégis¬csak „partiképes”) férfira, akinek az általános látásmódja merőben elüt a Rita Ádám¬mal egyidős tanárai látásmódjától, vagy legalábbis attól a hivatalos életfelfogástól, amit a tanárok az iskolában kénytelenek voltak képviselni. És akinek az univerzálisan liberális ízlése – amit ugyanakkor Ádám nem próbált Ritára erőltetni, hanem inkább megcsillogtatta előtte, mint a tömeg kultúrában és a középiskolás tankönyvekben használt közhelyektől, esztétikai-filozófiai dogmáktól és babonáktól megtisztított, szabad gondolkozásban való gyönyörködés lehetőségét – természetesen jobb hatást gyakorolt egy „verseket is író, furcsa kamasz” lányra, mint a polgári ízlés, ami szerint a Rita környezete élt és gondolkodott. Ezért még az sem bántotta, amikor az egyre nyíl¬tabb célzásaira és kérdéseire, a lány azt mondta neki, hogy őt nem érdekli az Ádám személye, hogy nem zavarja ugyan, ha Ádám őt meglátogatja, de érzelmileg nem érez semmiféle vonzódást iránta, és emiatt úgysem lesz soha az övé. Hogy maxi¬mum barátok, ha lehetnek, de nem látja be, hogy egy olyan komoly és „befutott” férfinak mi szüksége lenne egy X. osztályos diáklány barátságára és ezt a környezetük nem értené-e félre? Arra, hogy Ádám arra gyanakodjon, hogy a lány nem egészen őszinte, nem csak a Rita folytatódó, férfi-bűvölő mély szemezései adtak okot. Hanem az is, hogy a „mindent, ami Ritával kapcsolatos tiszta lappal csinálni” jellegű törek¬vé¬sei közben és annak illusztrálása képpen is, hogy ő nem a fiatal csirke fogás reményében vállal el mostanában minden Orsóhelyre szóló – egyébként fáradságos és költséges – vállalati kiküldetést, amelyek közben ráadásul lemarad az otthoni karate-edzésekről, azt is elmondta, amikor a lány iránt érzett „tiszta szerelmi” érzelméről beszélt (talán azért, hogy az őt tehetetlenül a lány felé taszító-lökdöső, sodró szerelem erejének csak a felét vallotta be, egyrészt, hogy nehogy megijessze a lányt, másrészt érett férfiúi önérzetből), hogy neki otthon van egy szexisen szép, Ádámhoz képest ugyancsak fiatal és ugyancsak érdekes, furcsa egyéniséggel ren¬del¬kező Ilonkája, akivel nagyon harmonikus a kapcsolata, de akiről mindezek ellenére Ádám kész lemondani, ha Rita netalán osztja vele és viszonozza az ő iránta érzett érzelmeit, vonzódását. Rita persze, hallani sem akart ilyesmiről. Mármint arról, hogy Ádám őmiatta lemondjon az Ilon¬ká¬val való kényelmes és Ádám számára nem utolsó¬sorban szexuális nyugalmat is bizto¬sító viszonyáról. De nem azért, mert ismeretlenül is sajnálná Ilonkát, mint olyan női társát, aki teljesen ártatlanul fog szenvedni akkor is, ha Ádám és Rita között nem történik semmi, a baráti viszonyon kívül, és ezt a szenvedést akkor sem érdemli meg, ha Rita, az Ádám magyarázatai, vagy női intuí¬ció¬ja segítségével, hamar megértette az Ádám felől érkező – Ádám által érzett – kétféle szerelmi érzés közötti különbséget.
Szegény Rita. Ha tudta volna, hogy az ő melegedő szívében is kezdett kitekeredni az egyéni és az egyetemes sors-erők által irányított szerelem kígyója, bizonyára nem lett volna ilyen magabiztos és mindenben a szívére, Ádámra és nem a gyermeki félel¬meit szolgáló eszére hallgatott volna. De nem hallgathatott a szívére, hanem elő¬ször a férfitől, illetve a szerelmi sodródástól, alárendelődéstől való félelmét, majd az óvatos¬sá¬gát, illetve az elköteleződéstől való félelmét szolgáló eszére, mert hat bolygós Skorpióként épp az volt a sorsa, hogy élete első szakaszában valamikor végérvénye¬sen csalódjon a félelmei által mozgatott eszének a józan ítélőképességében. De nem, ahelyett, hogy már kezdettől az Ádám által felajánlott nyílt szerelmi kapcsolatot lega¬lább önmaga előtt felvállalja, egy furcsa, gyermekes kettős játékot alakított ki, amely az élet által felvetülő új és új problémák és a pergő események sodrában mikor tel¬jesen eltűnt, mikor teljes intenzitásban visszatért. És aminek az volt a lényege, hogy miközben az általános viselkedése azt bizonyította, hogy nagyon is szerelmes Ádám¬ba, szavaival ennek az ellenkezőjét bizonygatta. Így még az első csókjukat is, sőt – né¬hány hónap múlva – szüzessége elvesztését is sikerült Ádám felé úgy meg¬élnie, mint¬ha abban, ő ártatlanul venne részt, mindössze csak a kényszerítő körülmények¬nek engedve. Az első, Ádám számára felejthetetlen csókolózásuk úgy esett meg, hogy miután Ádámnak egy sokadik ostromát a szavaival visszaverte, miközben a szemei egyáltalán nem azt jelezték, hogy a lelke ellenkezne, azt mondta Ádámnak, hogy meg¬engedi, hogy „megpuszilja”, ha az megígéri, hogy soha többé nem tér hozza vissza és végleg elfeledi. Ádám, később nem tudta egészen biztosan, hogy akkor ő mindössze kockáztatott-e, vagy egészen biztos volt abban, hogy semmi baj nem történik – már¬mint hogy Rita a következő alkalommal, nem fog egy újabb találkozás elől elzár¬kózni, illetve nem fogja kidobni – ha nem tartja be a szavát. Tény, hogy egy pillanatig sem habozva és annak ellenére, hogy a szülők is otthon voltak, azonnal bele¬egyezett az alkuba. És azt nem csak azért nem bánta meg, mert Rita, mintha annyira ártatlan lenne, hogy nem tudna különbséget tenni a puszi és a csók között, nemcsak hogy hagyta, hogy Ádám teljesen ráfordulva és őt átölelve, hosszan szájon csókolja, hanem a nyelvét is bátran oda tartotta Ádám nyelve elé. Ez után persze, hogy nem volt meg¬rémülve a lépcsőházban sem, amikor az őt a lakásajtón kikísérő Rita, mint egy romantikus drámai jelenetben, a félig rácsukott ajtó résén át, halkan, de nagyon hatá¬rozottan utána suttogta, hogy soha.
Persze, ez a soha, soha nem jött el, mert az elválásuk után is – a Rita hirtelen berobbanó, de egy évig sem tartó házasságát kivéve – jó barátok maradtak. És Ádám, ezután az első szószegés után, néhányszor még egészen komolyan megfogadott né¬hány végleges távozást az egyre mélyebb és hosszabb csók váltási lehetőségek érde¬kében, mielőtt pajkosan vicces rituálévá változtatta azt a szokást, hogy végleges távo¬zásokról szóló fogadkozással vezesse be az egyre hosszabbá és hevesebbé váló csókos szerelmi ölelkezéseiket. De amikor idáig eljutottak, már tavaszodott és a tavaszi nap¬sugarakkal és a fák első rügyeivel együtt a Rita félelme is felengedett, a lelke kinyílt és a tekintete egyre melegebben fúródott az Ádám szemeibe, mígnem egy délután azon kapták magukat, hogy az egyik közös barátjuk házában, amelyben, nem tudni, hogy miként, egyszer csak magukra maradtak, a szabadon-heves csókolózás közben kezd¬ték vetkőztetni egymást. Igen, nem csak Ádám kezdte kigombolni az ártatlan Rita ingét, hanem az is az Ádámét, mert ahogy telt az idő, illetve, ahogy növekedett a talál¬ko¬zásaik száma, Rita egyre inkább bizalmasabbá és bátrabbá vált. És miután a férfi arcát és a fedetlen nyakát is kezdte simogatni csókolózás közben (Ádám nem sze¬re¬tett ma¬gas nyakú pulóvereket hordani és télen is szeretett petőfisándorosan kigom¬bolt gallérú, nyitott nyakú ingben járni) egy idő múlva többször megtörtént, hogy a gyermeki, de erős kezeivel felhúzva az Ádám ingét, egész karját bedugta az ing alá, majd ráfonva kezeit a férfi csupasz derekára, teljes erejéből ráhúzta a törékeny meden¬céjét, annak a nadrágja börtönéből szabadulni vágyó, a nadrág anyagát is átforrósító hímvessző¬jére. Szerencsére Ádámnak sok ilyen, első aktus-előtti tapasz¬ta¬lata volt szűz lányokkal fiatal bulizó korában, ezért azt sem gondolta, hogy ez azt jelenti, hogy Rita átveri őt és valójában több férfival volt már dolga és azt sem, hogy Ritának ezek a máskori visel¬kedéseihez képest meglepően felszabadult szexuális gesz¬tusai azt jelentenék, hogy ott azonnal szeretkezni is lehet. Sőt: ő, aki nem csak jóval idősebb volt Ritánál, hanem anélkül, hogy ilyen vágyak, vagy szándékok vezették volna valaha is őt a nőkkel, lányokkal való viszonyaiban, több esetben került olyan helyzetbe, hogy úgymond ő volt az első férfi, akivel az adott – szűz – partnere lefeküdt (többnyire az a néhány lány, aki egyben az ifjúkori szerelmi drámáinak is a hőse volt, de nemcsak azok), nagyon jól tudta, hogy a nők későbbi szexuális életére – pontosabban az orgazmus készségére – nézve fatálisan sülhet el egy ilyen előkészítet¬len, mindössze a felkorbá¬csolt nyers ösztönök és a pillanatnyi bódulat hatására elvégzett defloráció. Ezért a hirtelenül-véletlenül üresen maradt lakásban sem gondolta egy pillanatig sem az, hogy most aztán végre a magáévá teszi a lányt, de az egymást vetkőztető játékot nem akarta megszakítani, mert nagyon akarta, nem¬csak Ritán látni azt, hogy Rita meddig hajlandó elmenni, és nem csak azért, mert a lányt magát akarta látni teljesen mez¬tele¬nül és a szó szoros értelmében gyönyörködni akart a Rita gyönyörűnek képzelt szemérem-teste látványában. Hanem azért is, mert azt akarta, hogy Ritának legyen része a meztelen ölelés élményben, és a vele szem¬beni meztelenségi élményben. És Rita tényleg nem állt meg útközben és végre ott állhattak-feküdhettek egymással szem¬ben teljesen meztelenül, és meg is kísérelték a szeretkezést, de Ádám akkor már annyira biztos volt mindenben, ami a lánynak a hozzá fűződő érzelmeit és szándékait illeti, hogy egyáltalán nem ijedt meg és nem is erőltette tovább, amikor abban a bizonytalan helyzetben és azon a keskeny ágyon, nem sikerült a behatolás az első nekifutásra. Öltözködés közben Ádám majdhogynem úgy nyugtatta Ritát afelől, hogy nincs semmi baj, mint ahogy őt nyugtatta valamikor tizenöt évvel korábban egy nála mindössze egyetlen évvel idősebb, de sokszorosan tapasztaltabb, érettebb és olvasot¬tabb-tájékozottabb lány, amikor sehogy nem tudott belenyugodni, hogy életerős bika létére „csütörtököt mondott” pontosan akkor, amikor a reménytelen álma valóra vált. Holott a nő, akit korábban egy egész éven át ostromolt szerelmével, mielőtt csüggedten végleg lemondott volna róla, és aki akkor váratlanul felkereste őt a mun¬kahelyén épp a munkaidő lejártával, majd felment hozzá az albérletébe és lefeküdt vele, nem hogy szép, hanem gyönyörű volt. A két helyzet közötti különbség az volt, hogy Rita nem volt egyáltalán kétségbeesett, hanem jó tanítványként csupán kíváncsi arra, hogy Ádám miket mond, illetve, hogy miként értelmezi a történteket – és, amint az később kiderült, arra, hogy mikor próbálhatják meg a dolgot megint. A hasonlóság viszont az, hogy a csütörtököt mondott szexuális kapcsolat-felvételi kísérlettel együtt Ádám már akkoriban is párhuzamos szerelmi kapcsolatba került. Lehetetlen maradt eldönteni, hogy az életében hirtelenül újból és meghökkentő – sőt: viruló férfiasságát lefagyasztó módon – valóság-közelben felbukkanó kamasz álmainak a megtestesítője volt-e az élete első szerelme, vagy az a teljes szerelmi élmény, amit a két éven át tartó Hajnival való romantikus viszonya jelentett? Voltaképpen akkor fogadta el, akkor fogadta el a váratlan-hirtelenül rátörő Ritáért érzett ellenállhatatlan vágyait, amikor arra gondolt, hogy lehetséges, hogy ez tulajdonképpen az élet ajándéka kell, hogy legyen. Vagyis egy nagy és egyedülálló lehetőség, hogy mindazt, amitől megfosztotta őt korábban az élet a Hajninak az egyre inkább visszavonhatatlannak bizonyuló eltű¬nése, visszakaphassa és megélhesse. Lehetséges, hogy hajlandó lett volna Évával is viszonyt folytatni, ha nagy meglepetésében és az Éváról egy éven át táplált szerelmi-szexuális álmai által keltett izgalmában szexuális aktus előtt nem mond csődöt azon a szép júliusi délutánon.
Ádám szerencséjére akkor annyira megijedt és annyira szégyenkezett az első szexuá¬lis csődje miatt, hogy a másfél év múlva átélt eltűnési tragédiáig, tiszta és nyugodt lé¬lek¬kel folytathatta a szerelmi viszonyát Hajnival. (Aki viszont nem mondott csütörtököt, amikor őt csábították el egy buli alkalmával egy évvel később miközben Ádám ka¬to¬na volt, mivel a természet szent bölcsessége szerint, a nők nem szoktak begörcsölni a vágyott, vagy a hirtelenül lehetővé váló szexuális aktus előtt, hanem csak azután, miután a potenciális utód létrehozásához szükséges férfi ondó már bejutott a hü¬velyükbe.) Amiként Évát nem zavarta, hogy ő időközben szerelmes Hajniba, látszólag Ritát sem zavarta különösebben, hogy Ádámra vár otthon a csinos Ilonkája. Az idő¬közben a tizenhetedik évébe jól behatolt, nemileg ugyan érett, de tízedikes diák-státu¬sában még a szülei fennhatósága alatt álló Ritának: A szüzességétől megszabadulva, az olvasmányok, a filmek és a diáklány kollégáitól hallott beszámolók által felizgatott képzeletét és a rejtett vágyakozástól egyre sűrűbben és hevesebben átforrósodó testét a megálmodott valóságos szexuális élményben és gyönyörben részesíteni, vagy ne¬talán az Ádám odaadó szeretőjévé válni, úgyszintén nagy kérdése volt Ádámnak a testileg ugyan valamelyest lecsitult, éber családapai visszaemlékezései folyamán. De akkorra szert tett már annyi bölcsességre, hogy egyáltalán ne hagyja zavartatni magát a lét legrejtettebb titkait kutató-kereső megismerő kíváncsiságát ezek, a pszichológus-író kollégái által a női lélek izgalmas rejtelmei című fejezeteként bemutatott talá¬nyok, és amelyekről tudta, hogy legfeljebb a hiúságát érinthetik, amiért viszont még a füle botját sem érdemes mozdítani a lelki szegények mennyországába bejutni akaró személynek. Tény, hogy egyikük sem bánta meg azt, hogy az első aktust nem akkor élhették át, amikor az élmény elérési vágya oly nagy hévvel rájuk tört a barátaik üresen maradt otthonában, mert annál jobban sikerült másnap délelőtt, teljes bizton¬ság¬ban és intimitásban, otthon, a Rita ágyában.
De az is igaz, hogy amennyire álomszerűen szépre: a szertartásosságig menően misztikusra és romantikusra sikerült az első, mindkettőnek a teljes szexuális behatolási-befogadási élményt biztosító egybeolvadás, később Ádám számára épp annyira a fölöslegesség érzetét is keltette pontosan az, hogy ez ennyire jól sikerült. És Ádámba nemcsak a végleges elválás miatt merült fel ez a fölöslegesség-érzete, hanem nagyon sok esemény miatt. Ilyen volt például Ritának az aktus utáni hetekben tanúsított, an¬nak fényében már egyszerűen csak vagy ostobának, vagy igen furcsán esze-mentnek (hülyének), esetleg a férfinek a későbbi kézben tartás érdekében történő megbolondí¬tá¬sát célzó, egyenesen ördögi rafináltságra gyanakodni engedő magatartása miatt, amivel megint valami olyasmit akart sugallni az Ádám számára, hogy hiába vette el a szüzességét, mert úgysem lett egészen az övé. (Amire, Ádám szerint legalábbis, akkor¬ra már nem volt semmi szükség) És ilyen, az első, Ádám számára is gyönyörű egysége¬sü¬lés misztikáját fölöslegessé tevő ténynek bizonyult az a Rita tényleges el nem kötele¬ződésére következtetni engedő esemény-sor is, amikor Rita egy, a nővérénél és a sógoránál töltött buli után, éjszakai sétára indult a sógora kaszkadőr barátjával, aki állítólag Ritát megerőszakolta egy mezőn, anélkül, hogy a bugyiját letépte volna. (Ádám el tudta képzelni, hogy bulizás közben, Rita a kaszkadőrre is olyan sokat sej¬te¬tő szemekkel nézett, mint rá annak idején, amit a kaszkadőr táncra való felkérésként, de legalábbis táncolásra való kedvként értelmezett.) Sőt: Amikor mélyebben vissza¬gondolt a történésekre, az is feltűnt, hogy Rita az Ádám által misztikusnak érzékelt, első romantikus aktust is igazából úgy élte meg, az egész játszmát úgy rendezte meg, hogy az a szó és hang nélküli csendes és finom intimitás, amit Ádám misztikusnak vélt, mintha inkább azt hivatott sugallni, hogy az egész aktus a Rita józan jelenlét¬tudata nélkül történik. Mintha arról lenne szó, hogy őt az aktusért semmiféle kezde¬ményezői, józan résztvevői felelősség nem terhelne.
Ádám úgy döntött, hogy a közös barátnak a házában történt szenvedélyes vet¬kő¬zés és szeretkezési kísérletet követő másnapon reggel nem megy terepre – hiszen azt soha nem kérdezte tőle senki, hogy a nap milyen időpontjában végezte a jelentések¬hez szükséges adatgyűjtéseit és megfigyeléseit – hanem reggel miután felkel, beszól Ritának telefonon, hogy felmegy hozzá. Rita ezen egyáltalán nem csodálkozott, ha¬nem csak annyit mondott, hogy rendben, az ajtó nyitva van. Ádám, ahogy belépett a csendes lakásba, már tudta, hogy annak ellenére, hogy erről nem beszéltek, Rita min¬dent tud a szándékáról és most és így akarja ő is, hogy a nagy esemény megtörténjen. Csendben benyitott a Rita szobájába, és csakugyan: Rita az ágyban volt és úgy tett mintha aludna, holott kilenc óra már rég elmúlt és Ádám tudta, hogy Ritát az édes¬anyja minden reggel nyolc után fel szokta hívni a munkahelyéről és megbeszélik a Rita teendőit (reggelizés, délelőtti takarítás, mosás, ebédhez való vásárlás, telefon- vagy villanyszámlafizetés, nagymama látogatás, stb. Mikor hogy.). Ádám visszament tehát és bezárta a bejárati ajtót, majd a Rita szobájában teljesen levetkőzött a feje búbjáig paplan alá bújt Rita háta mögött és a paplant félrehúzva, bebújt mögéje, finoman átölelve azt.
Nem kapkodott. Sokáig időzött ebben a puha ölelésben egyrészt élvezve-átélve a hely¬zet nagyszerűségét és időt adva a szűz Rita testének, hogy az idegvégződései indítsák el a rendeltetésük szerinti finom bizsergéseket és a megfelelő nedvek kivá¬lasz¬tását, a szerelemcsatornák zsilip és szeleprendszerének felvonását-megnyitását és a nedvkamrák elárasztását, majd simogatni és csókolgatni kezdte. Az átlátszó selyem¬hálóing levétele elég bonyolultnak bizonyult, mivel Rita ragaszkodott ahhoz, hogy alvónak tetesse magát, de miután a sors-hálával eltelt Ádám a jobb keze hosszú és gyűrűs ujjával a lány csiklóját, majd a finomabbnál finomabb nedvekkel elárasztott hü¬velye belső falát is több ideje simogatta, hevesen magára húzta a férfit, és szenve¬délyesen csókolni kezdte. Ez már biztos jelzés volt arra, hogy semmi nincs elsietve, elkezdődhet a behatolás. Igen ám, de Ádám hiába tudta, hogy egymással párhuza¬mo¬san tartott női lábakkal, illetve combokkal, legyenek azok a legellazultabb állapotban is – de mindenkép az átlagot, ha csak néhány centivel is, de meghaladó péniszével – lehetetlen a szűz lányokba való behatolás. Ezért, hogy a Rita által kezdeményezett misztikus hallgatást és ezzel a pillanat varázsát se törje meg, a lábaival addig ügyes¬kedett, amíg valahogy széttárta, kétoldalt felemelte és a saját dereka köré helyezte annak a lábait. Ez a művelet arra is jónak bizonyult, hogy a heves férfiasságát vala¬melyest lecsitítsa és a hímvesszőjét valamelyest megpuhítsa. Ennek azért örvendett, mert korábbi tapasztalataiból tudta, hogy a közhiedelemmel ellentétben, nem a Botond-féle konstantinápolyi várkaput betörő buzogány a legalkalmasabb a deflorá¬ció misztikus-alkímiai művelet végrehajtásához, hanem a lehetőleg csak félig kemény, rugalmas, de nem teljesen lekonyuló hímtag.
Szegény Dóra, bár majdnem kétszer akkora medencével és szemérem-tájékkal rendelkezett, mint Rita, az első kapu-roham után sírva fakadt. Majd miután több órás meggyőző munka után erőt vett magán és megígérte Ádámnak, hogy többet nem sír és nem kiabál, egyszerűen megfogta Ádám csípőjét és attól fogva kétszer is ledobta magáról a belé nevelt őrültségek és az anyai ágon örökölt férfi-, gyermek- és élet¬elle¬nes szellemi programjai erejéhez képest igen éretlen és gyenge, ráadásul mindössze a negyedik deflorációjánál tartó Ádámot. Ádám igazából a Dóra szüzességi állapota – bes¬tiális állapot, ahogy ő azt akkoriban nevezte – megszüntetésekor jött rá a fen¬tiek¬re. És amikor a későbbiek folyamán még beavatandó szüzekkel találkozott az ágyban, azt a taktikát választotta, hogy addig dörzsölte a hímvesszőjét az illető hölgy pucájához, amíg elélvezett, majd mikor észrevette, hogy a barlangüregei újra kezdenek feltöl¬tőd¬ni vérrel, nem várta meg, hogy tovább merevedjen, hanem „félkeményen”, sőt: Negyed-keményen becsúsztatta-begyömöszölte a szűzhártya fölötti résen a lányok hüvelyébe, és miután egészen bent érezte magát, csak azután kezdte el nagyon finoman a be-ki- lökődő mozdulatokat végezni. Az ily módon, odabent a helyén fokozatosan meg¬keményedő és lassan megmeredő pénisz viszont nem szétszakította, hanem finoman félrenyomva, úgy morzsolta szét a szűzhártyákat, hogy a lányok semmiféle fájdalmat nem éreztek, mert a szexuális érzet, ha nem is volt még orgazmus-kiváltó, elnyomta a szűzhártya lassú és megosztott szétmorzsolódá¬sának az érzetét. (Jóval a Rita-szerelem és az Andrea-szerelem után is, amikor már az időközben szerzett misztikus tudása révén, az ők elvesztése által okozott lelki traumát követő korai magömlés poklán is túljutott, Ádám két hihetetlen sikerélményben is részesült, amely abból származott, hogy a deflorációt követő aktus közben a lányoknak nem csak hogy jól érzékelhető, hanem egyenesen heves orgazmusa volt.)
Ádám tehát, izmos dereka körül a lány puha lábaival, bal kezével a Rita hóna alatti ágyrészen támaszkodva, jobb kezével a saját félpuha hímtagját irányítva, a lány gyönyörű arcának minden rezzenésére figyelve, lassan-lassan behatolt annak a be¬fogadásra az aktust megelőző több napi és több órás vágyakozás által teljesen fel¬ké¬szített hüvelyébe. Majd, amikor a hímtagja minden sejtjével érezte, hogy az teljesen bekerül a világ legjobb helyére, miután a felszabadult jobb kezével egészen félresimí¬totta jobbra és balra a lány fanszőrzetét, finoman becsúsztatta a lány bal tompora alá, miközben a bal karját a könyökétől fellazítva, felcsúsztatta a nádszálvékony lány bordái fölött és lapockái között annak a nyakához. És így, már csak a bal könyökén tartva magát – nehogy a törékeny testet szétnyomja huszonöt kilós többletével – óva¬tosan ráfeküdt, miközben a két test és a két lélek egyre jobban egymásba illesz¬ke¬dett és egy mély csókkal mintegy megpecsételve a visszavonhatatlan eseményt, egybe¬ol¬vadt. Természetesen, az együttlét és – legalábbis a fizikai – eggyéolvadás érzetén kívül, különösebb élvezet-élményt nem nyújtott egyikük számára sem ez, a deflorációt követő első szeretkezés és annak ellenére, hogy Rita semmiféle csalódás¬nak a jelét nem mutatta, Ádámnak mégis volt egy olyan érzése, hogy még vár valamit, ami a szeretkezésről szóló korábbi képzelgéseinek inkább megfelel. Ezért szükségesnek érez¬te majdhogynem tudományos okfejtéssel elmagyarázni, hogy Ritá¬nak egyelőre meg kell elégednie azzal a tapasztalattal és élménnyel, hogy teljes mértékben nővé vált és magába fogadott egy férfit, mert a szexuális gyönyör-érzet csak később, a vala¬hánya¬dik szeretkezés után fog megérkezni. Bármennyire is volt azonban Ádám jártasabb Ritánál ezekben a kérdésekben, egy olyan fontos dolgot nem tudott még akkor, amit, amennyiben például az Ádám lakásában történik meg a nagy esemény és nem a Rita szüleinek a lakásán, ahol Ádám – amint hónapokkal később kiderült: teljesen fölös¬legesen – szorongott attól, hogy a lány szülei közül valamelyik véletlenül hazajön, és őt rajta kapja a tizenhét éves Rita is joggal elvárt tőle. Ezért a hónapokon át egyre intenzívebb reményként a szívében melengetett és végre beteljesült szerelmi boldog¬sá¬gában megbocsáthatatlanul tévedett, mert Rita nem magyarázkodást – és semmi¬képp nem mentegetőzést – és nem is elméleti ok¬fejté¬seket várt tőle. Hanem egyszerű¬en azt szerette volna, ha Ádám nem elégszik meg a kétszeri „látogatással” és a második szeretkezés után nem kezd öltözködni és készül¬ni arra, hogy a soron következő falu¬ba kimenjen, hogy a vállalati terepmunkáját is elvégezze, hanem azt, hogy maradjon mellette az ágyban és nyugodtan ölelgessék-simogassák egymást és így, ebben az idil¬li¬kus intimitásban beszélgessenek órákon át. Hiába, hogy Ádám Dórával megtapasz¬tal¬ta a szeretkezések utáni órákig tartó intim együttlétek varázslatos hangulatát és bármennyire is volt tapasztalt ilyen téren, gya¬korlatilag nem tudta, hogy az egész¬séges nőknek – és a lányoknak – a szeretke¬zések utáni hosszas együttlét a szeretett férfival majdhogynem magánál az aktusnál is fonto¬sabb. Ezért nem csak akkor: a Rita életében talán a legfontosabb aktus után, hanem a későbbiek folyamán sem volt, ahogy Ritának ezt a, konkrétan és pontosan csak egy év múlva megfogalmazott elemi vágyát, elvárását kielégítse. Talán ha tudta volna, sőt: ha spirituálisan is megértette volna azt, hogy a szeretkezések utáni hosszas intim együttlét mennyire fontos általá¬ban a nőknek – de kiemelten Ritának – mindent megtett volna annak érdekében, hogy ne a Rita otthonának számító, de mégiscsak a szülei lakásában szeretkezzenek. De Ádám nem csak, hogy nem tudott a Rita részéről egyre intenzívebb, hangtalan kö¬vetelőzésig elmenő mohó vágyakozással induló szeretkezéseiknek erről a hiányos¬ságáról, hanem a későbbiek során sem érzett rá ennek a fontosságára. És amikor a szülők tiltása miatt egy Ádám által bérelt sport¬szállói szobában voltak együtt, ahol nap közben annyit tölthettek volna egymás mel¬lett zavartalanul, amennyit akartak, Ádám nem hallgatván a lánynak erre a kérésére, addig erősködött, amíg a két-három szeretkezést követő szabad órában, amit még együtt tölthettek volna, mindig elcibálta a lányt egy-egy közös barátjukhoz, vagy egy színházi előadásra, máskor moziba.
De nem csak azért végződött rosszul az első nagy találkozás, mert a kielégült Ádám, mind a vállalati kötelezettségeinek az elintézési kényszere, mind a Szülők általi rajtakapástól való szorongása miatt, a második aktus után, ha nem is azonnal, de ott akarta hagyni a további szerelmes enyelgésre vágyó Ritát. Hanem azért is, mert Rita, (talán épp ennek a negatív élménynek a hatására. ) amikor Ádám az esti „hivatalos” látogatását tette, és amikor magukra maradtak a Rita szobájában, azt mondta, hogy a dél óta megfontolta és megbánta a dolgot, és azt kéri Ádámtól, hogy többet ne keres¬se meg, ha Orsóhelyre jön, mert ő mindenképp véget akar vetni ennek a mindenki számára terhes és előbb-utóbb kellemetlenül végződhető viszonynak. Ádám biztos volt benne és azonnal ki is fejtette Ritának, hogy szerinte ez az elzárkózás és elhárítás is pont olyan, mint a korábbiak, de amikor néhány ellenvetése után azt kellett tapasz¬talnia, hogy a lány, ott és abban az órában legalábbis, mennyire elszánt, jobbnak látta, ha tovább nem erőlteti a dolgot. A váratlan fordulat mindenesetre hideg zuhanyként érte és annak ellenére, hogy a délután még el volt szánva arra, hogy mihelyt másnap haza ér, most már mindent elmond Ritáról Ilonkának ezen az egy idillikus élményen kívül és befejezi vele a viszonyt, ez a nyers őszinteség és Ilonkának bizonyára sok szen¬vedést okozó gesztus most, ebben a helyzetben fölös¬legesnek és elhamarkodott¬nak tűnt. Így kénytelen volt tovább élni lelkében ezzel a nyugtalanító szerelmi két¬lakisággal, aminek, romantikus szívű személy lévén, egyál¬talán nem örvendett. De még mindig jobban szerette így, két szeretővel, mind azokat a hosszú és keserű múlt¬béli állapotokat, amikor frissen leszerelt katonaként egyedül a fájdalmasan hiányzó Hajni emlékével tudott mindössze lefeküdni, vagy amikor egyedül kóborolt az utcá¬kon, mint egy gazdátlan eb, mert Dóra minden hivatalos, vagy keresztény ünnep és majdnem minden szombat-vasárnap hazautazott vidékre.
Tudván azt, hogy a dolog épp fordítva kellene legyen, és a lányok az első szeret¬kezés után inkább jobban beleszeretnek abba a férfiba és még jobban kívánnak együtt lenni azzal, aki a szüzességüket elvette, minthogy hátat fordítsanak, el is határozta, hogy úgy szoktatja le Ritát ezekről a szamár húzd meg - eresztd meg játékról, hogy úgy tesz mintha komolyan venné annak az elhatározását és sokáig nem keresi meg és még csak telefonon sem hívja fel. De ezt az elhatározását azért ő sem tudta olyan sokáig betartani, mint ahogy eredetileg szerette volna. Amikor, nem bírva magával, két hét múlva végre felhívta Ritát, az egyáltalán nem azt ismételte meg neki, amit a szeretkezésük utáni látogatásakor mondott neki, hanem azt kérdezte tőle, hogy Ádám mikor jön Orsóhelyre legközelebb, mert tartogat számára egy meglepetést. „ – Miféle meglepetést? / – Hát meglepetést, nem érted? Ha megmondom, akkor nem lesz meglepetés. Mindenesetre, amikor jössz, azonnal telefonálj, amint megérkeztél.” Ádám tovább próbálta faggatni a lányt, de az nem árulta el, hogy miről van szó. Hir¬te¬len arra gondolt, hogy a teherbe esett, de ezt a gondolatot hamar elhessegtette, mert ha rosszul is sikerült volna az interruptus, az ilyesmit két héttel az aktus után nem lehet még tudni és a lány hangjában sem volt semmi izgalomra, vagy szorongásra utaló feszültség. Szakítási szándékával ellentétben, felfedte volna a korban Ádámhoz közelebb álló és ezért mindvégig gyanútlannak látszó szüleinek a szerelmi kapcsola¬tu¬kat, és azok beleegyeztek a viszonyba? Bármennyire is lehetetlennek látszott, Ádám erre gondolt, miközben egyszerre félt a szülőkkel való szembesüléstől – hiszen, ha elsőként nem ő közli velük a dolgot, az lehet a látszat, hogy rafináltan visszaélt a bi¬zal¬mukkal és miközben azok gyanútlanul elnézték, hogy baráti látogatásokat tegyen a gyermek-lányuknál, elcsavarta annak a fejét. És reménykedett, hogy valamilyen csoda folytán mindez nélküle, az ő lelkierejét egyelőre meghaladó bátorságot igénylő erőfeszítése nélkül megoldódott. Mindenesetre, a kérdésével és az ígéretével együtt, a lány tulajdonképpen hívta, tehát, amint azt korábban képzelte és remélte, számítani lehet rá, hogy a jövőben is fogja hívni, és ezért legalább a vállalati szinten egyenesbe akarta hozni a dolgot. Szólt a főnökének és annak a kollégájának, akihez az orsóhelyi zóna tartozott tulajdonképpen, hogy beszélni szeretne velük. Elmagya¬ráz¬ta, hogy mi történt az ottani kiküldetései közben és arra kérte őket, egyezzenek bele egy munka¬kör, illetve felügyeleti terep-kör cserébe, hogy ezentúl ő tudja beosz¬tani magának, hogy mikor menjen abba a zónába és ne akkor, amikor a beteges és családos kollé¬gája nem tud kimenni, vagy amikor más feladattal bízzák meg. A csere mindenkinek előnyős volt, mert az Ádám felügyeleti körzete Istenhidegéhez sokkal közelebb és elérhetőbb zónában feküdt, mint az orsóhelyi és az Orsóhelyen túli zóna, ahova a megye legmesszebb falvai és tájai tartóztak. A csere és az átadás megtörtént hivatalos munkaköri kinevezéssel is és Ádám a következő hét második felében máris hívhatta Ritát az orsóhelyi buszmegállóból, aki miután megtudta, hogy Ádám három napig marad a zónában, és így a városban azt mondta neki, hogy ne vegyen ki szobát a szállodában, hanem jöjjön el hozzuk, miután az aznapi munkájával végez. Ez még nagyobb talánynak bizonyult számára az eddigieknél is és alig várta, hogy a mun¬kával végezve, Orsóhelyre visszaérjen. Rita persze semmit nem mondott el szü¬leinek a kapcsolatuk lényegéről, de ennek ellenére, vagy épp azért, mert a Rita édesanyja annyira szimpatikusnak és megbízhatónak találta Ádámot, felajánlotta neki, hogy valahányszor Orsóhelyre jön, aludjon az ő, egyedül élő és a Ritáékhoz közel álló, két szobás lakásban lakó édesanyjánál. Ádám természetesen elfogadta az ajánlatot, hisz ezzel együtt nem csak az ő kiadásai és vállalati pénzügyi kellemetlenségei is csökken¬tek, mivel sokszor hetekig nem volt a cégnek pénze a szállodai számlák által magasra emelt kiszállási költségek kifizetésére. És nemcsak azért, mert a lakás valamivel csen¬de¬sebb helyen feküdt, mint a szálloda. Hanem azért is, mert ezzel, a nagymamánál való ingyenes vendégeskedéssel, hivatalosan is családi baráttá lépett elő, ami több talál¬kozási és együttléti lehetőséget biztosított Ritával. Sőt: amint később kiderült, több szeretkezési lehetőséget is. Mert amint még azokban a kora tavaszi napokban kiderült, a második-harmadik szeretkezés után, annak ellenére, hogy Ádám amiatt, hogy finoman, de végig szorongott a rajtakapás, illetve az erkölcsi felsülés lehetősége miatt, és úgy érezte, hogy emiatt nem tud az ő igazi teljesítőképessége szerint szeret¬kez¬ni, Ritának rohamosan erősödtek az egyre kevésbé eltitkolt szerelmi vágyai. És ezzel együtt a szexuális étvágya, aminek hatására, akár a nyílt utcán is azonnal rá¬fonódott Ádámra és szenvedélyes odaadással kezdte őt csókolni, ha Ádám engedve a saját vágyainak, feléje hajolt, hogy megpuszilja. Ádám teljes ellentmondásban élt így a saját szerelmével. Nem merte azt megcsókolni csak akkor, ha biztos lehetett az inti¬mitás zavartalanságában, mert Rita gátlástalan és nyílt odaadással reagálta le minden érzéki közeledését, ha csak nem voltak a szülők a közelben. Kihasználva azt, hogy a nagyi majdnem süket – amiről Ádám nem volt hozzá hasonlóan meggyőződve – és láthatóan lassan mozog, a következő orsóhelyi kiszállás egyik nyugodt reggelén, ami¬kor nem kellett korán felkelnie, mert csak tizenegykor indult a busz a zóna leg¬távo¬libb falujába, Ádám arra ébredt, hogy az egyenruhás kislány ott térdel az ágya előtt, és nagy meleg szemeivel őt bűvöli. Ahogy észrevette, hogy Ádám kinyitotta a szemét, föléje hajolt és elkezdte csókolni szenvedélyesen. Ahogy magához tért, megkérdezte a lányt, hogy mit keres ott és, hol van a nagymamája? – Kiderült, hogy tévedés történt és teljesen fölöslegesen rendeltek be ma ilyen korán az iskolába, hát eljöttem, hogy fel¬ébresszelek. Nagymama az imént elment a piacra. Megnyugodtál? – És azzal már kapta is le magáról az egyenruhát, a cipőt és a zoknit már az előszobában lehúzta. És nem csak hogy bebújt Ádám mellé, mielőtt Ádám valamit is mondhatott volna, ha¬nem látván azt, hogy a férfi nem érti jól az ő szándékát, mert kevés hajlandóságot mutat a szexuális együttlétet bevezető szenvedélyes csókolózásra, bebúvározott a pap¬lan alá és az Ádám medence-tájékát, majd egyenesen a hímvesszőjét kezdte csókolni. Ádám hiába volt megijedve, hogy bármikor megjöhet a nagymama és arra számítván, hogy neki már fel kellett volna öltözni, benyithat a szobába, az égre, jobban mondva a Rita orra és homloka felé meredező hímveszője által jelölt utat kellett követnie és nem a polgári tisztesség és erkölcs útját. Magára húzván a lány félmeztelen csikó-testét, kiszabadította azt a diák-blúzából, miközben a lány a bugyijától szabadult meg és máris akkora szenvedéllyel estek egymásnak, mintha azon múlna az életük, hogy milyen hévvel csinálják. Hogy mennyire volt jó Ritának a végén, azt nem érezte, de neki nagyon-nagyon jó volt. De sajnos nem is gondolhatta át, hogy hol is van és, hogy is történt ez az egész, mert a bejárati ajtón karcolás hallatszott: a nagymama kezdte keresni a kulcslyukat. Gyorsan öltözni kezdtek és az utolsó pillanatban sikerült Ritának átillanni a nagyi hálószobájába és ott befejezni az öltözködést, miközben a kedves nagymama Ádámmal meggyőző munkát végzett annak érdekében, hogy az fogadja el tőle a reggeli kakaós kávét, ami akkoriban kivételes csemegének számított. Ádám látszólag nehezen engedett a rábeszélésének, miközben komótosan húzta a zok¬niját, hogy Ritának legyen ideje felöltözni és a belső szobából a konyhán és az elő¬szobán át kimenni a lakásból. A lány viszont nem így képzelte el a rendet és miután felöltözött, teljesen ártatlan képpel, de egyenesen a nagymama szobájából lépett be az ajtón. – Hát te még itt vagy? / – Igen, gondoltam, hogy visszavárlak, és részletesen megbeszéljük a holnapi mosási-vasalási akciót. Nos, én ötkor szabadulok a suliból és egyenesen ide jövök... – És ettől a naptól kezdődve, addig, amíg egy, a közgondol¬kodásban véletlennek nevezett esemény következtében ki nem tudódott az, hogy Ádámnak nem csak egy a házasságából származó fia van, hanem egy, a fiú előtt hat hónappal korábban fogant lánya is, Ádám, valahányszor Orsóhelyre és Ritához ment, két ellentétes erővel és helyzettel kellett megküzdenie. Egyrészt ott volt a saját vágya, hogy Ritával lehetőleg egyenesen és egyértelműen, tisztán és világosan élje meg a szerelmét, másrészt, mivel ez épp a lánynak ebben az esetben kellemetlenül fiatalnak számító kora és a kettőjük egymástól merőben eltérő és Ádám szerint etikailag össze¬férhetetlen társadalmi státusza ezt az egyértelműséget egyelőre lehetetlenné tette (ak¬kori számításai szerint minimum két évig, amíg a lány tizenkettedikes lesz), állandó harcot vívott az érzelmeit, illetve szexuális-szerelmi vonzalmát kimondottan csak a szü¬lők fizikai jelenlétében visszafogó Ritával. És nem csak azért, mert a leleplező¬dés¬től ő sokkal jobban tartott, mint a lány – és egyébként is, ezt a problémájukat is meg¬oldották mindössze két hónap alatt úgy, hogy miután egyértelművé vált mindkettő¬jük számára, hogy nincs kiút, mihelyt Rita eléri a nagykorúságot, összeházasodnak, egy szombati napon, miután elvégezte munkáját, Ádám nem utazott haza, hanem vá¬sá¬rolt két csokor virágot és állandóan hangsúlyozva a lány élete és jövője iránt érzett felelősségét és azt, hogy mennyire nem akar senkit félrevezetni és Ritát sem akarja a szülőkkel szemben őszintétlen viszonyban tartani, a szülők nagy meglepetésére feltárta a kapcsolatuk igazi természetét és két éves megfontolási idővel előre, meg¬kérte a lány kezét – hanem azért is, mert valójában felelősséget érzett vele szemben és egyszerűen még azt sem akarta, hogy az kompromittálja magát vele a tanárai és a diáktársai előtt. Ez a felelősségérzete odáig fajult, hogy a leánykérést követő szaba¬dabb együttlétek után (a Rita édesanyja az első döbbenet után azzal az Ádám számára emlékezetes mondattal reagálta le a helyzetet, hogy „Hát akkor van még egy fiúnk. Megyek, sütök valami finomat az ünnepi ebédre.”), ami azt is jelentette, hogy azon túl Ádám már egyenesen a Rita szobájában aludhatott valahányszor Orsóhelyre ment. De persze nem a lánnyal, aki ezeket az éjszakákat az elején az édesanyja szobájában, majd a nagy nappaliban töltötte, de ahonnan úgyszintén be-besurrant Ádámhoz éjszakánként, mert még ahhoz sem volt türelme, hogy megvárja a reggelt, amikor a szülők munkába mentek. Ádám már-már apaként és nem szeretőként kezdett visel¬kedni a lánnyal szemben, és például egy mennydörgéses-villámlásos májusi esti ziva¬tar folyamán nem volt hajlandó a felszabaduló természeti erők hatására kitörő élet¬kedvében sikoltozó lánnyal együtt felszabadultan ugrálni az esőtől csepegő fák alatt, hanem azt visszafogva azon iparkodott, hogy minél hamarabb épségben haza vigye a lányt, akiért – legalábbis úgy képzelte, hogy – a szülei aggódnak. Így Ádám, pontosan amiatt, hogy tényleges felelősséget vállalt és érzett magában nem csak a lány szüleivel szemben, hanem, abban a meggyőződésében, hogy a jövendő feleségéről van szó, ma¬gá¬val szemben és az akkori létlátásán alapuló erkölcsi képzetei szerint, az Úristen¬nel szemben is, egyszerűen nem tudott a lánynak megfelelően felszabadult – fiatal! – partnere lenni pontosan akkor, amikor a lány számára épp az a kamaszok által sokat ígérően romantikusnak képzelt nagybetűs élet bontakozott ki, amivel szemben Ádámnak igen sok fenntartása volt. Arról nem is beszélve, hogy spirituálisan ő is épp olyan tájékozatlan szamár lévén, mint akkoriban a többi vele egykorú művész, író, mér¬nök, tudós, pap, párttitkár és egyszerű állampolgár, nem csak egyensúlyozni pró¬bált a sok valós és képzelt ellentétes erő és hatás között, hanem még úgy is képzelte, hogy ő képes pozitívan befolyásolni Ritát és ezáltal a kettőjük sorsát. Ennek a rejtett atyáskodásnak és boldogságba-manipulálásnak természetesen az lett a következ¬mé¬nye, hogy Ádám kezdett jel-elhárító antennaként, majd valóságos védőpajzsként mű¬ködni a lány és annak a szülei között, mivel elsősorban ő fogta vissza Ritát és ő beszél¬te le azokról a szembeszegülésekről és lázadásokról, amelyekre minden Ritával egyidős, vagy csak néhány évvel idősebb srác, inkább bíztatta és felbujtatta volna a lányt. Így egyszerűen nem adott lehetőséget Ritának a generációs harcra, amire szüksége lett volna a saját személyiségének a megtapasztalása és meghatározódása érdekében, és végül a lány sem tudta, hogy hányadán áll Ádámmal, hogy kell-e neki egy ilyen férfi, aki őt minden, számára jogosnak látszó, személyi igazság-érvényesítési törekvésében, vélemény érvényesítésében, sőt: néha még a spontán életöröm-kifeje¬zésében is vissza¬fogja. Ezért, valahányszor Ádám szóba hozta azt, hogy most, „ha már idáig el¬ju¬tot¬tunk” mindent bevall Ilonkának és felszámolja a vele való kapcsolatát, Ádám nagy értetlenkedésére Rita hevesen ellenkezett, mondván, hogy ő még nem szok¬ta meg azt a gondolatot, hogy Ádám annyira idősebb, mint, ő és ezért nem annyi¬ra biztos és elszánt a kettőjük jövőjében illetve házasságukban, mint Ádám. Másfelől Ádám sem tartózkodhatott folyamatosan Orsóhelyen, hiszen a munkakörének csak egy negye¬dét képezte a terepjárás-ellenőrzés és olyan időszakok is voltak, amikor három hétig, sőt: egy hónapig sem sikerült otthonról elutaznia. Egyrészt, mert nem volt annyi pénze, másrészt azért, mert otthon más családi elintézni valói dolgai is vol¬tak, azon kívül, hogy amatőri státusza miatt (a hivatalban töltött napi nyolc órák miatt), igazá¬ból csak szombat délutánonként és vasárnap tudott úgy belemerülni a festői munká¬jába. Márpedig ő ilyen hosszú időszakokat nem bírt elviselni szexuális kapcsolat nélkül, ezért bizony tovább csalta Ilonkát Ritával, sőt, mivel Ilonka is néha épp olyan¬kor hazautazott vidékre, amikor neki épp szüksége volt a női gyengédség közvetlen megtapasztalására, ha már amúgy sem élhette meg egyértelműen és nyíl¬tan a Rita iránt érzett szerelmét és csupa rejtőzködés, kétség és hazugság volt a magán¬élete, Ádám Dórához is ellátogatott néha. Hiszen hol talált volna fiatal lányt és olyan szülő¬ket, akik elfogadták volna olyan elvált férfiként, akinek mindezek mellett házas¬sá¬gon kívül született gyermeke is van? Tizenöt év múlva értette meg, hogy mi is történt vele akkor és, hogy voltaképpen azért kellett annyi, számára akkoriban ártat¬lannak tűnő nőt és azok szüleit megcsalnia, becsapnia, mert elsősorban ő saját magát csapta be és csalta állandóan, és a zsák megtalálja foltját – törvény alapján, a többiek is önmaguk¬nak hazudtak a leginkább. Megértette, hogy a csalások, az elhallgatások és a két¬értelműségek mákonyos köréből, azáltal még nem lehet kilépni, hogy az ember elha¬tá¬rozza: soha, semmilyen kényszer hatására, nem csal meg és nem csap be többé senkit – Habár ez is elengedhetetlen feltétel! – hanem csak és csakis azáltal tud meg¬szaba¬dulni, hogy elsősorban önmagát semmiben nem vezeti félre.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/

Kozma Szilárd:

A Táltos Bolond
(regény)

7 fejezet.



Fiam, látom a sötét jövődet



Annak ellenére, hogy az első egyéni tárlatomnak sikere volt, bárhogy is eről¬köd¬tem felvételi vizsgával bejutni a Kudorai Festő Akadémiára, ez a negyedik évben sem sikerült. Amikor egyértelművé vált, hogy negyedszer is elutasítottak, nem tudtam el¬hinni, hogy ez lehetséges. Világos volt számomra, hogy minden vizsgafeltételnek a le¬hető legnagyobb mértékben megfeleltek rajzaim, színkompozícióim, grafikáim. Annyi¬ra valószerűtlennek tűnt – akkor még nem ismertem az európai abszurd irodalom remekeit – az egész történet és annyira értelmetlennek látszott világ és hiábavalónak az egész élet, hogy elveszítettem a kapcsolatomat a külvilággal és zavarodott¬ságom¬ban nem is utaztam haza, hanem találomra kezdtem keresztül-kasul vonatozni ingyen az országban, vasúti várótermekben hálva, vasúti kalauzok és ellenőrök fogságából kö¬zömbös nyugalommal megszökve. Bár igazából nem tartottak fogva azok sem, mind¬össze a hivatalos látszatnak tettek eleget, akárcsak a látszatok megőrzése érdekében felvételiztető tanárok, mert gondolom, szemeim vagy arcom kifejezéséből ítélve, megsejthették, hogy valami túlvilági szerelvény-kisiklás történhetett a lelkemben, sőt: még annál is mélyebben: a szellememben. Kóbor kutyákkal, cigányokkal és közön¬sé¬ges tolvajokkal megosztva szálláshelyeimet, vagy azokkal együtt lopva, a zsákmányon szenvedélyesen osztozkodva, verekedve, utazgattam céltalanul, mígnem, hogy-hogy nem, kilyukadtam Géza szülővárosában.
Amikor a vonatról, már fizikailag is iszonyúan kimerülten leszálltam, még nem volt egészen világos előttem, hogy mit és kit keresek a számomra szokatlanul idegen utcákon. Géza soha nem mesélt emlékezetem és tudomásom szerint a szülővárosáról, vagy a szüleiről, családjáról sem nekem, sem a többi barát és ismerős közül bárkinek. A város furcsa, a lelkiállapotomhoz hasonlatosan, csaknem abszurd volt a festőien régi stílusú főterén éktelenkedő két szocreál épülettel és a múlt századi kispolgári utcácskáinak rusztikumával sehogy nem egyező új főterén a modern műépítészet vezérmotívumaival iszonyúan hivalkodó épületeivel, és az ezekkel szöges ellentétben álló, munkás lakótelepeinek tyúkketrec-dzsungelével.
Egy valószínűtlenül hangosan társalgó, de inkább egymás fülébe ordibáló fogyasztó¬közönséggel népesült sörkert báránysubás tagjait figyeltem félve és döbbenten, ami¬kor a hangkáoszból egy ismerősen csengő homéroszi hahotázás ütötte meg a füle¬met. Mint ahogy tudatalattim természetesen várta, a hangforrás csakugyan Géza öblös torkából eredt. De az én szürrealista, expresszionista, modern, posztmodern és más képző¬művész alkotásán edződött képzeletemet is felülmúlta a szemem elé táruló, valószínűtlen jelenet. Géza egy istentelenül nagyra nőtt báránysubás ember orra előtt, egy nagy darab sült flekkent mozgat jobbra-balra. Eközben a havasi kalibán nyüszít, mint egy pincsi kutya, szűköl, időnként a hús után kap, de valahányszor ezt meg¬kísérli, Géza egy gondosan kifaragott pásztorbot bogos végét taszítja a gorillaszerű ember szájába. A többi szőrbundás román látható nagy élvezettel kommentálja az eseményeket, miközben Géza a hegylakó románok tökéletes dialektusában szidja, sőt káromolja a húsért nyüszítő, botra vicsorító irdatlan nagy embert, az öblös hahotá¬zások közötti szünetekben.
Megbűvölten a látványtól, önkéntelenül egészen az asztalukig nyomulok, és ott meredten lecövekelek.
– Sej fisorás, se-sz trebuijestye? (Mi a baj legényke, mi kellene? – Mármarosi román tájszólásban.) – szól hozzám Géza nevetve.
– Géza, mit hülyéskedsz? Negyedik éve nem vettek fel a festészetre. Én nem tudom, hogy velem most mi lesz?
– Mi hogy legyen, hülyém? Elmész szépen a bárhoz, kérsz magadnak az én kon¬tómra két flekkent és négy sört. Két sört megiszol ott helyben egy-egy magyaros húzással, amíg a két flekkent kiadják, vigyázz, kérjél sok kenyeret, mert itt téged nem ismernek és a porció egy szelet kenyér per flekken. Ha mindezt elkövetted, szépen visszajössz ide, leülsz, és a két flekkent megeszed, a másik két sört megiszod nyugod¬tan, és utána beszélgetünk értelmesen. Most hagyjál, mert dolgom van ezzel a kutya¬fejűvel.
– Mőj kűjnye, futu-tye-n kur sző tye fut, vá szőzikő vrej sző mő musty tu ptye mínye? (Basszam a seggedet te kutya, szóval meg akarsz harapni engemet?) Lász, kö ci-ój dá jió cie! (Hagyd el komám, mert adok én majd neked!) – És újból a morgó ember orra alá nyomta a faragott pásztorbot végét.
– Te őrült vagy, bazd meg, nem látod, hogy az a hegyi kalibán a zsebébe gyúrhatna téged?
– Te most ne törődj ezzel. Tégy, ahogy mondtam, és ha majd jól ettél és ittál, leülünk nyugodtan, és mindent megbeszélünk értelmesen. Na, lódulj már.
– Géza, kérlek, ne beszélj így most velem. – Talán a mélyből mégis elősettenkedni merő régi baráti érzés váltotta ki, de ötödik napja ez volt az első pillanat, hogy valami számomra is meglepő módon felismerhető, emberi érzés – még ha csak szánalmas önsajnálat formájában is – de valahogy mégis jelentkezett a tudatomban. De ez is olyan lemondóan mély keserűséggel telítetten, hogy még Géza is meghökkent tőle. Barátságunk kezdetétől, talán először nézett komolyan velem szembe:
– Jól van, na. Ülj le ide nyugodtan, és én elmegyek piát és kaját hozni neked. De nehogy eltaknyold itt magad nekem! Azzal a húst betömte a szerepéből kizökkentett hegyi juhász szájába, a botot az asztalnak támasztotta és megtörölte zsíros kezeit a zsírpecsétes, kocsmai asztalkendőben.
– Ápoj sző áj grizsö gye prietyenul mieu küt oj venyi si szö mö astyepci űn línyis¬tye! M-áj áuzit Tu, möj, kűjnye?! (Aztán vigyázz a barátomra, és csendben várj itt rám, halottad-e te kutya?)
– Hám, hám, váu, váu, am űnycejesz Zsupűnye. (Hám… értettem Gazduram!) – Válaszolt a Jeti és jóságos-mosolygósan rám nézett. Géza nemsokára visszatért a flek¬kenekkel és a sörökkel. Aztán visszament még sörért, kenyérért és cigarettáért. Akár¬mennyire érthetetlen volt minden körülöttem, a flekken illata megtette a magáét, hát meghúztam a sört is „magyarosan”, ahogy azt Géza tanácsolta és enni kezdtem.
– Na. Jól van, na. Így már szeretlek. – Helyeselt Géza, aztán odaszólt a bárány¬szőrmés románnak, hogy nézzen körül, nem járnak-e farkasok az esztena körül?
– Bínye zsupűne. Dá szpunye la domnisorul ősztá ká szö nu máj szhie szupörát pe lumeá isztá, kö zöu nu nyeritő szö-si fákö zjile nyegre pentru nyimik űn viácö! (Rend¬ben van, gazduram, de mond meg az uracskának, hogy ne haragudjon erre a világra, mert semmi nem éri meg ebben az életben, hogy ennyire bánkódjék érte!)– Néz reám jelentősen a nagy román férfi, megértő és együtt érző, joviális szemeivel.
– Binye, binye, ásztá nu-j treába tá. Dutye, dutye si vezj cse-j prin preázsmá sztű¬nej. (Jól van, jól van. Ez nem a te dolgod. Menj, menj már és nézd meg, hogy mi van az esztena körül.) – Mordul rá szigorúan Géza, aztán felém fordul, aki a felgyülemlett kérdésektől, már-már lenyelni sem tudom a finom flekkenfalatokat.
– Mi az Ádám? Úgy-e, nehéz mindezt megemésztened hirtelen? Csak egyél nyu¬god¬tan tovább, mert látom, rád fér, és én közben csendben – néz körül sokat¬mon¬dóan a nyári kert vendégeire vigyorogva – mindent elbeszélek, mint ahogy azt nagy költőnk, Petőfi Endre mondta. Nézd, ezek a jóindulatú, jóérzésű, a hivatalos egyházak által még el nem ért és el nem rontott hegyi keresztények, nem hegyi vadak, mint ahogy külsejükből ítélve te gondolnád, hanem igen becsületes, egyféle archaikus, a hegyek között szétszórtan élő, félnomád szokásrendű közösségekben élő emberek. Jelenleg, egy utcai verekedés után hirtelenül megvilágosodott alkoholista-költő, aki megvilágosodása után valami szocialista gyorstalpalású ortodox tanfolyamot végzett, tartja számukra, mondhatni a szabad ég alatt, ezer valahány méterrel a tenger fölötti településeiken, az édeni tündérmesékkel átszőtt, infantilis békéről, a becsület és az em¬ber-szeretet felemelő magasztosságáról szóló, misztikus, tudományos-fantasztikus és párt-propagandisztikus elemeket egyaránt tartalmazó, keresztény hegyi beszéde¬ket. A nemzettség főnökével, a Garcia Marquez regénybe illő patriarkális külsejű és alapállású, ám a zsidókat és az örményeket is megszégyenítő üzleti tehetséggel ren¬delkező nagyvezírrel, a te híres székelyföldednek a mediterrán klímájú vidékén fekvő ékszer-kisvárosában, Orsóhelyen futottam össze, a szokottól eltérően hideg klímai körülmények közepette. Éppen országos sajtókampány szintén utálták a magyarokat a becsületes román hazafi-kommunisták, amikor ez, a szépreményű Domnu Tyi¬mof¬tye, szőrbundájával és mózesi szakállával Orsóhely utcáit rótta, amelynek környékén, az ő hegyi táltosának misztikus információi szerint, nagy juhnyájvásárlási lehetőségek kellett megszülessenek a következő hetekben.
Mit mondjak neked, székelyeid a rongyos, holtbiztos-tolvaj magyar cigányokkal inkább szóba álltak, mint ezzel az eleven, megtestesült operai nagyjelenettel. Embe¬rünk épp a verbális kommunikáció teljes csődjét volt kénytelen tapasztalni a volt Kossuth utcában, amikor a szembeni járdán sétálva észrevettem és a helyzete kilátás¬talanságát megértettem. Mint afféle érzékeny lelkű ember, aki a papneveldében is tanult keresztény könyörületet, rögtön mellé léptem és ízes máramarosi dialek¬tusom¬ban, második anyanyelvemen, felajánlottam közvetítői szolgálataimat. Hálával eltelt lélekkel, de vigyázó szemeivel jól megnézett magának és miután azt is tisztáztuk, hogy miért beszélem a román nyelvet az ő füle számára annyira otthonosan, elma¬gyarázta, hogy miben utazik ő, és ha tényleg segíteni akarok, miféle anyagi jutal¬mak¬ban és társadalmi előnyökben lehet részem, ha a folyó ügyei sikeres lebonyolítása után, követem őt szülőföldjére. Egy fél óra múlva már le is bonyolítottuk az első sike¬res tranzakciót, azután neki mindenben segítettem.
Eredetileg csak három napra utaztam Orsóhelyre, a munkásosztály egy kiemel¬kedő szépségű női képviselőjéhez, aki irodalmi ambíciókkal volt akkoriban telített.
– Csak volt? – Kérdem.
– Volt. – Mondja Géza távolba merengően. – Három mesékbe illő hetet töltöttünk együtt. – A felvételi vizsgák kudarcát mintha elfelejtettem:
– A hölggyel, vagy az öreggel?
– Marikával hülyém. Az öreggel, Orsóhelyen mindössze üzleti kapcsolatot tartot¬tam fenn mindaddig, amíg tolmácsolásom és stalkerkedésem segítségével elintézte a legsürgősebb vásári ügyleteit. Információi és üzleti szimata, valamint az én közvetítői zsenialitásom, meghozták az eredményeket. Mindenki meg volt elégedve. Az Orsó¬hely környéki téesz-elnökök, amiért sikerült eladni a lesoványodott birkáikat, melyek a tél elhúzódásával, takarmány nélkül biztos-halálra voltak ítélve. Az öreg viszont, számára potom összegekért, egymáshoz közelálló falvakból három esztenára való juh¬nyájat vásárolt össze. Engem busásam megfizetett, a szállodában számomra két¬ágyas szobát bérelt még két hétre, hogy a csobánjait fogadjam az állomáson és igazít¬sam el a környéken. De fölöttébb ragaszkodott ahhoz, hogy odaadjam neki a címemet, ő is ideadta az övét, és a lelkemre kötötte, hogy okvetlenül keressem meg mihelyt haza¬jövök. Hej, de szép életem volt nekem két hétig Orsóhelyen! Ha láttad volna talál¬ko¬zá¬sunk elején a költői ambíciókkal telített szép munkáslányt! Istenem, Máriám, Mari¬kám, édesem..., kicsi pinácskám..., jaj Istenem, jaj Istenem! – A szájamból kiesett a legfinomabb: az utolsó falat flekken. Géza valóságosan könnyezett.
– Géza, mi lett veled, na ne hülyéskedj, öregem, mit tettél a nővel te gazember?
– Semmit. Nem tettem semmi rendkívülit vele, csak belészerettem.
– Istenem! Ez minden szörnyűséges dolognál szörnyűbb. Hogy tehettél ilyet! El tudom képzelni, mennyit szenvedett. Naponta hányszor verted meg azt az ártatlan szűzlányt, te szívtipró Drakula? – Én még félig viccesen gondoltam mindezt, csak hogy ne zavarjam meg Gézát az én vigasztalásomra kieszelt történet elmesélésében, de Géza egészen komolyan mondta:
– Mit tudom én? Ahányszor igényelte.
– Géza, te tényleg szerelmes voltál abba a nőbe?
– Igen. Most is szerelmes vagyok belé. – És újra könnyezni kezdett.
Meghúztam a sört, sokáig csak az asztalra néztem, aztán a könnyező Gézara, végül a valószerűtlen kocsmai környezetet vettem analitikusabban szemre. Az abszurd iro¬da¬lom mesterei mind elmehetnek a fenébe. Betonrengeteg közepén, egy söröző-fala¬to¬zó balkáni köpködő, egy utolsó szutykos kocsma-kert, lerobbant vidéki bányászokkal és bányászlumpenekkel, valamint az eddig számomra csak a giccsesen illusztrált román történelmi tankönyvek idillikus lapjairól ismert eredeti hegyi emberekkel. A különb¬ség csak annyi, hogy a bocskoros hegylakók nem voltak szőkék és kék szeműek, a birka szőrök távolról sem voltak hófehérek, mint a román történelmi tankönyvekben és korántsem virágkerti illat áradt az aurájukból a júliusi hőségben. Jobbomon, egy ócska fémasztal lapjára borul a gyémántkristály-agyú Géza barátom, akivel szemben az imént még jóindulatú szolga módra, csaknem meghunyászkodva viselkedett a legfélelmetesebb juhász, akivel eddigi életem során ilyen életközelben találkoztam, és Géza éppen azért sírdogál, saját könnyeitől meghatódva, mert szerelmes. Mindez semmi: eszembe jut az utóbbi öt nap története, eszembe jutok saját magamnak, kék foltos szutykos sebhelyes kezemre, majd koszos, szakadozott ruhámra nézek. Úgy vé¬lem, most végre tökéletesen megfelelek annak az ideálképnek, amivé Dóra szeret¬ne alakítani engem.
– Amiért sört és flekkent vásároltál nekem, nem várhatod el tőlem, hogy szerelmi bánatodon osztozzak, miközben a szerencsétlenségem miatt egyik percről a másikra élek és még azt sem tudom, hogy ne-e menjek fel valamelyik tízemeletes tömbház tetejére, és egyszerűen vessek véget az egész megbaszott, abszurd és kilátástalan életemnek.
– Várj még egy kicsit, mert mindjárt te kerülsz sorra. Nem tehetek róla, ha eszembe idézted fájó emlékeit az én örökre elveszett, drága szabad életemnek.
– Géza, te miről beszélsz, mit veszítettél te el örökre?
– Ahogy hallottad, a szabad életemet.
– Részletesebben nem magyaráznád meg?
– Egyszerű az egész. Miután badgye Tyimoftyevel az összes Orsóhely-környéki téeszt bejártuk és a kétségbeesett elnököket, állattenyésztőket és brigádosokat meg¬szabadítottuk az éhhalálra ítélt bárányaiktól, nélkülözhetetlen szolgálataimért busá¬san kifizetett és ugyancsak bőkezű előleget is adott, hogy a két nap múlva érkező terelő juhászait fogadjam, és a megfelelő falvakba elirányítsam.
– Na és? Örömödben jól berúgtál, és miközben részegen elaludtál, a poéta-lány ellopta a pénzedet és olajra lépett?
– Á, dehogy lopta el, úgy szeretett az, mint a szeme fényét.
– Degeszre tömött pénztárcáddal elmentél a Dzsungelbe, részegen eljárt a szád, az ivó cimborák utánad osontak, leütöttek, elszedték a pénzedet és bedobtak a poklos patak medrébe.
– Ne fáraszd magad Ádám, lehet, hogy elég fantáziád van, de én nem vagyok ilyen egyszerű, hollivudi forgatókönyv-eset. Hagyd, hogy meséljem el.
– Türelmesen várom.
– Nos, a juhászokat eligazítottam és az eligazításért járó fizetség hátralékát is, egy hónap múlva postán megkaptam. Nem ebből lett a baj.
– De hát miből lett a baj?
– Abból, hogy haza jöttem.
– Abból, hogy haza jöttél? Miért, az itteni szekusok téged is be akartak fogni besúgónak?
– Á, dehogy, dehogy. Annyi pszichológiát már ők is tudnak, hogy az ilyen tág fantáziával rendelkező, ambíció, világnézet és család nélküli, részeges és szuper-művelt, szóval az ilyen megbízhatatlanul egészséges személyek, mint én nem jók besúgónak. Mondom, hogy az én sorsom annál sokkal csavarosabb.
– Géza, kérlek szépen, szedd össze magad és mesélj végre folyamatosan, úgy mint régen.
– Szóval a baj ott kezdődött, hogy nem hallgattam az intuíciómra, az orsóhelyi múzsák temploma dicsőségét öregbítő szopóm, bocsánat: szaphom kérleléseire és haza jöttem, mert hagytam, hogy a hülye anyám megdumáljon. Utólag jöttem rá, hogy zavarta a csőrét, hogy én még mindig nem fejeztem be egy egyetemet sem és vissza akart oda manipulálni. Azzal áltatott, hogy vett nekem egy garzont, de mivel az én nevem szerepel a szerződési nyomtatványokon, az én személyes aláírásommal kell a vásárt szentesíteni. Ez félig igaz is volt, félig nem, most nem megyek bele a rész¬le¬tekbe…, a lényeg az, hogy a papírformaságok intézése egyre jobban kinyúlt az idő¬ben és eközben nekem elfogyott a pénzem. Ez nem csak a helyi szabad mozgásom¬ban korlátozott, hanem abban is megakadályozott, hogy Orsóhelyre visszautazzak. Na, nem mintha már derogálna nekem a cseferés (C. F. R. –Román Állami Vasút) blattolás, de nem akartam oda állítani egy vas nélkül a zsebemben és minden erkölcsi alap nélkül üzletelni. Anyám is számított rá, hogy jelentősebb összeg nélkül a zsebemben nem szeretek az ő hatókörén kívül tartózkodni és minden úgy nézett ki, hogy a trükkje sikerül, rá tud venni egy újabb felvételi vizsgára, sosem lehet tudni alapon. Mármint, hogy ha bejutottam, ezúttal hátha el is végzem az általa kiszemelt egyetemet. Amikor rájöttem az aljasságra, nagyon elkeseredtem. Nem másért, de életemben még soha nem vágytam vissza különösebben sehová és senkihez. Ezúttal viszont nagyon is igen. Nemesi önérzetem viszont nem engedte meg, hogy meg¬mond¬jam anyámnak, miről van szó és pénzt kérve tőle, hagyjam, hogy valami becs¬telen ígéreteket csikarjon ki tőlem.
Az anya ősideájának az Isten általi hibás kivitelezése miatt dühöngve, lazultam a város között, amikor mit ad isten, szembe megyek jelenlegi apósommal, senor Torquemada – Timoftejjel. – Meghűlt bennem a vér: ezek szerint ez az őrült Géza, veszélyesen szoros rokoni kapcsolatba lépett a máramarosi hegylakók nemzettsé¬gé¬vel, ami az akkori ismereteim és tájékozatlanságom szerint egyet jelentett valamelyik cigány maffia-klán bulibasa veje címének a megszerzésével. – Ne ijedezz, az ügy még polgárjogi szinten nem törvényesített, mert anyám, amikor megértette, hogy mire kell a születési bizonyítványom, úgy elvesztette, hogy azóta sem találta meg.
– Miért kellett az anyádnak azt elrejtenie? Hát te csakugyan el akartál venni egy ilyen túró szagú, bocskoros erdei tündért feleségül?
– Nem akartam én, de halállal fenyegettek, mivel egy délutáni pálinkázás után, nem találtam semmi kivetni valót abban az ötletemben, hogy a Tyimoftye bá legnagyobb lányát, a tizennyolc éves Möriukát a szerelem legmagasabb szentségébe beavassam, miután egyedül hagytak a kalyibában vele.
– Felizgultál a füstölt túró szagtól mi?
– Nem volt ott semmiféle füst vagy túró szag. Sőt nagyon kellemes, frissen takart szénaillat lepte be az egész környéket, amit pár napja hordtak be a havasi kaszálókról. De nem a szénaillat szülte meg a végzetes ötletet. A fötukát (lánykát – román népi megnevezés) kezdte enni előbb valamitől a fene, mert ahelyett, hogy kint végezte volna a dolgát, ahogy az apja meghagyta neki, mind csak körülöttem akadt dolga, ott matatott körülöttem, a jól kigombolt, félig átlátszó vászoningében, mintha azt kép¬zelné, hogy én alszom. Pedig nagyon jól tudta, hogy csak a pálinka-gőzös gondola¬taimat akarom rendbe szedni, mivelhogy a délutáni beszélgetés alatt az apja még az orsóhelyinél is nagyobb üzletet ajánlott. Amikor észre vette, hogy a sötétítőnek hasz¬nált tenyerem alól, a szemem sarkából figyelem minden mozdulatát, levetette az ingét és halkan mosakodni kezdett. Ezt már én sem bírtam tovább, majd meglátod festő komám, hogy minden előítéleted ellenére, ellágyulsz már attól is, ha csak egy párméternyi távolságból nézel farkasszemet a Möriukának akár csak az inge alatt feszülő melleivel is! Csak jár a szájad, barátom. Ideje lenne levetkőznöd a nemzeti és a társadalmi előítéleteket és hagyni, hogy a természet és az isten alkotó ereje szabadon végezze a dolgát benned. Hogy fogok majd röhögni rajtad, amikor nem tudsz majd megmukkanni sem románul, mert azt a kevés román tudásodat is elfelej¬ted, amikor ennek a tizenhét évesen érett, igazi nőnek a szemébe nézel!
– Teljesen el vagyok csigázva a kíváncsiságtól, de most nem az én jövendő eroti¬kus megbabonázódásomról van szó, hanem arról, hogy mi történt veled, hogy vesz¬tet¬ted el a Möriuka végzetes megtömése miatt a szabadságodat. Terhesen maradt tőled?
– Tudomásom szerint még nem, de a hegylakók ősi hagyománya szerint, el kell venni a lányt feleségül, ha csak egyszer is lefeküdtél vele, akkor is, ha nem maradt terhes.
– És aztán, a Möriuka nem vette jó néven, hogy megdugtad és elpanaszolta az apjának? – Géza tagadólag int a fejével – Eldicsekedett vele? – Ugyancsak tagadólag csóválja fejét. – Hát akkor, hogy tudhatták meg, arról volt szó, hogy magatokra voltatok az erdei kalibában.
– Mondom, hogy nem egyszerűek a dolgok. Nagyon megtetszett a játék mind¬kettőnknek és már a harmadik ráadásnál tartottunk, amikor sötétedés után ránk törte az ajtót a Möriuka vőlegénye. Az ugyanis a szemközti hegy tetején gubbasztott egyedül a nyájával és, mivel tudta, hogy ketten kellene lennünk a kalibában, gyanús lett neki, hogy még mindig nem világít nálunk a petróleumlámpa.
– És nem láttátok meg, hogy valami fény közeledik a kalibához?
– Ott nem szokás világítani járkálás közben.
– És a sötétben olyan csendben jött, hogy nem hallottátok meg?
– Mondom, hogy valamit megsejtett…
– És nagyon összevert?
– Á, dehogy vert az, nem mert hozzám nyúlni, mivel látta, hogy az öreg nagyon kedvel engem. Sőt, amikor felfogta, hogy Möriuka nem ijed meg a „leleplezéstől” és ama fenyegetőzésétől, hogy megmondja az apjának az észlelteket – lámpát ugyanis nem gyújtottunk és igazából még azt sem mondhatta, hogy látott valamit – elrohant, mint egy őrült. És ahelyett, hogy a juhaihoz vissza ment volna, tíz kilométert szaladt árkon-bokron keresztül az éjszakában a legközelebbi faluig, ahol a szülei laktak és a falu utcáin rohangászva ordibálva panaszolta a felriadt parasztoknak, hogy ő milyen nagy gaztett áldozata lett és, hogy ő ezt nem éli túl, és ha Möriuka nem lesz az övé, felakasztja magát. Végül csak lefogták és lekötözték a falusiak az ágyából kiugrasztott rendőr segítségével, de az átéltek annyira megviselték, hogy ha jól tudom, még ma is kezelik a Nagytárnai pszichiátrián.
– És a terápiához az is hozzá tartozik, hogy te el kell vedd feleségül a menyasszonyát?
– Na, örvendek hogy visszatért a humorérzéked. De ez nem terápia kérdése, hanem misztikus népi hagyomány kérdése, aminek ott kint a hegyen sokkal nagyobb az ereje, mint itt az orvostudománynak. Ezeknek az ortodox vallása csak látszólag igazodik az egyházi dogmákhoz, és tele van szőve archaikus mitológiai elemekkel. Az ők szűz Máriája nem egy, a szentlélek által ártatlanul megejtett szende gidácska, ha¬nem maga az ősi anyaisten. Ha a kívülálló számára nem is látható ez mindjárt, mert látszólag a férfiak döntenek az élet fontosabb kérdéseiben, de igazából a feleségek, az anyák és az anyósok sugallatára. Egy ki nem mondott, hagyományszerű matriarchális etika szerint élnek tehát, ahol láthatatlanul és észlelhetetlenül, de lényegében a nők illetékesek a végső határozatokat hozni a szórványos közösségek és a közösségek tagjainak sorskérdéseit illetően.
– Nehogy azt mond nekem, hogy annyira megtetszett a szemüveged és a hájas fütyüd a Möriukának, hogy azonnal szerelmes lett beléd, és amiért Möriuka úgy döntött, hogy te kellesz neki férjnek, a hegyi óriások ezt annyira szentírásnak vették, hogy most, akár gyilkossággal való fenyegetőzés árán is, feleséghez kényszerítenek téged.
– Nem Möriuka döntött így, hanem a hegylakók matriarchális hagyománya, a hit¬rendszere. – Értetlenül nézek rá. – Persze, hogy nem érted. Te még úgy képzeled, hogy téged mindenben a vágyaid, az eszed és az ambícióid vezérelnek. Ez tévképzet barátom. Téged egyelőre még az a hitrendszer vezérel, amit kialakítottál magadnak a világról, annak alapján, hogy milyen marhaságokat ültettek el a fejedben a szüleid, a tanítóid és a tanáraid.
– Tévedsz, Géza, engem nem neveltek vallásosan, mint téged.
– Én nem is mondtam ilyet. Én csak azt mondtam, hogy téged az a hiedelem-rend¬szer mozgat az életben, amit úgy alakítottál ki, hogy gyermekkorodban és kamasz¬korodban és fiatal korodban önkéntelenül és akaratlanul elhitted mindazt, amire rávezettek, amire tanítottak, és amit mondtak neked, a látszólag nálad okosabb és az élet dolgaiban tájékozottabb felnőttek.
– De hát nem vallást tanítottak, hanem egy mindenki által elfogadott jelrendszert és mindenki számára köztudott, illetve tudomány által bebizonyított, ésszerű, logikus és objektív világ tényeit tárták fel előttem…
– Itt a bökkenő, komám. Te is tudod nagyon jól, hogy azok az objektív tények, mint például a román történelem, vagy az irodalom tényei, egyáltalán nem objektív tények. És ha egy kicsit jobban megvizsgáljuk a dolgokat, a többi tényről is kiderül, hogy nem minden esetben objektív, racionális, vagy logikus és még akkor is, hogy ha racionális és logikus, attól még nem biztos, hogy minden szempontból valóságos…
– Jaj, Géza, nincs most elég erőm ilyen relativista filozófiák megértésére.
– Nincs is szükség erre, most csak azt kell megértened, hogy egy kisebb, vagy na¬gyobb emberi közösség mélyen gyökerező hagyományos hitrendszere miként dönt¬het¬te el azt, hogy nekem feleségül kell vennem Möriukát, csak azért, mert egyszer lefeküdtem vele. Ők ugyanis készpénznek veszik azt, hogy a Möriuka személyében élő és az azáltal megnyilatkozó ősi isteni erő, maga az egyetemes hegyi anyaistennő, illetve Szűz Mária döntött úgy, hogy én leszek az élete párja Möriukának, azáltal, hogy a lány szexuális aktust folytatott velem.
– Ezt komolyan mondod? És akkor ezek a hegyi tündérek minden héten férjhez mennek?
– Nem, egyáltalán nem. Mondom, hogy keresztények. Csak egyetlen egyszer mennek férjhez, de ahhoz a férfihez, akivel először lefekszenek.
– És te ezt nem tudtad?
– Nem.
– És tényleg szűz volt a kicsike?
– Dehogy volt szűz, de megfenyegetett, hogy amennyiben elárulom, ő azt fogja állítani, hogy erőszakoskodtam vele, aminek az lett volna a következménye, hogy hónapok, vagy évek múlva valaki megtalálja a hullámat valamelyik szakadékban, persze az ő lakóhelyüktől igen messzire.
– És te tényleg erőszakoskodtál vele?
– Mi tagadás, az elején kénytelen voltam, mert Möriuka bedobta ugyan a fehér¬népes trükkjeit, hogy magára, azaz a vele való kettyintési lehetőségre felhívja figyel¬me¬met, de nem úgy képzelte, hogy mindjárt azonnal, ott helyben, hanem csak később, valamivel hosszabb és valamelyest romantikusabb szerelmi előjátékok után. Az öreg sem hitte el, hogy úgy, részeg állapotban, ahogy magunkra hagytak, velem minden kertelés nélkül lefeküdt a lánya, mert háromszor is meg kellett esküdjek neki min¬denre, amiről ők úgy képzelik, hogy számomra szent lehet, hogy egyáltalán nem durváskodtam a lánnyal. De miközben én esküdöztem, és azt bizonygattam, hogy mennyire szerelmes lettem a lányába, eszembe nem jutott, hogy ezzel együtt a házasságot is menthetetlenül előkészítem. Afelől ugyanis senki nem kérdezett, hogy a lány szűz volt-e vagy sem, hiszen magától értetődőnek vették, hogy a nagy pátriárka és a nagy mátriárka lányára, az ők tudta nélkül senki nem meri rávetni még csak a szemét sem. Az én rendkívüli merészségemet is csak azzal magyarázták, hogy nem tudhattam, mivel játszom, a Möriuka kettyintési kedvét viszont égi üzenetnek és végrehajtandó parancsnak könyvelték el.
– Na ez igazán szép mese volt, Géza, gyönyörű mese. Köszönöm, igazán köszönöm szépen. Megértettem, mindezt most azért találod ki, hogy a nyomorúságos állapo¬to¬mat, amíg hallgatlak, elfelejtsem… Azaz mégsem értem. – Géza úgy mosolyog, mint ami¬kor a türelmes apa figyeli az öt éves kölyke félhangos ismeretelméleti töprengéseit.
– Azt megértem, hogy ezek a Jeti-utánzatok nem vették jó néven, amiért puhány városi létedre megdugtad valamelyikük húsos menyasszonyát, de most már a való¬sá¬gos okát is mondd el annak, hogy miért kell el vedd a lányt, ha nem hagytad terhe¬sen? Azt képzelik, hogy gazdag vagy? Hogy vannak nyugaton rokonaid és jó üzleti összeköttetéseid? Vagy mesés vagyont fogsz örökölni a közeljövőben?
– Ó, te kis materialista, hitetlen, idióta, tévelygő istentelen személy! Hogy akarsz nagy művész lenni, ha nincs benned semmi hit, ha az anyagi gondolkozás kába tévképzete a földtől csak egy arasznyira engedi felemelkedni lelkedet? Nincs más okuk reá, és nekem sincs más, amit meséljek. Gyere és győződj meg a saját szemed¬del. Kérdezd ki a vallásuknak erről a tételükről a szélhámos prédikátor pópájukat, aki egy közepesen felvilágosult elvtárs ember, és ha nem zavar a szélhámoskodása és az, hogy folytonosan cigarettát és pénzt akar kérni kölcsön tőled, jól el lehet beszélgetni vele. Csak el ne járjon a szád, hogy Möriuka nem volt szűz, és én ezt azért nem árultam el, mert féltettem az életemet.
Géza felállt az asztal mellől és valahonnan előkerítette az őt zsupünyenek (gazd¬uramnak) szólító, jóságos Jetit, akiről kiderült, hogy nem csak a Géza személyi szol¬gálatára rendelte Géza mellé a juhászok pátriárkája, hanem azért is, hogy amennyi¬ben Géza eltűnne a láthatárról, azonnal értesítse a városban foglalatoskodó jetiket és a megbízott Nagytárnai összekötőket.
Kiábrándult és életunt lelkiállapotomnak semmi nem tehetett jobbat, mint egy rusztikusan romantikus emberi és archaikusan vad természeti környezetben tett hegyi túrázás, még akkor is, ha ez veszéllyel járhatott volna. Sőt, a veszély lehetősége még annál is inkább vonzott és elfogadtam Géza ajánlatát, hogy menjek ki vele a hegyek és a juhász jetik birodalmába, ahová az öreg pátriárka azért rendelte ki, hogy megbeszéljék az esküvővel kapcsolatos részleteket. Félig meddig féltettem Gézát a fenyegetett helyzete miatt, de félig mulattatott is a polgári faksznikat és a népi szoká¬sokat cinikusan kezelő Gézának a felemás vőlegényi állapota. Ő nem csak másképp gondolkodó, hanem másképp élő személy is volt, ezért soha nem lehetett biztos az ember abban, hogy fedi-e teljesen a valóságot az, amit ő állít, vagy amit róla gondol és feltételez bárki. Ezért én arra gyanakodtam, hogy amennyiben a házasságra való kényszerítés körülménye fenn áll (és másra nem is mertem volna gondolni az akkori polgári előítéletektől terhes és még kellőképpen ki nem ábrándult, sikerorientált koncepciókkal fertőzött életszemléletemmel), akkor az öregúr nem annyira a vallásos népi hagyományok miatt akarja vőnek megszerezni Gézát, hanem azért, mert tetszik neki a Géza, nem hétköznapi, minden előítélettől mentes szellemi tájékozottsága és nyitottsága, ami hasznára lehet egy nemzetséget irányító öregúrnak mind a népveze¬tés¬ben, mind az üzleti életben. A hegytetői tanyán, ahová traktor utánfutóban való utazással, majd vásáros szekérderékaljban és végül gyalogtúrázással jutottunk el, ki¬derült – legalábbis számomra – hogy mindaz, amit Géza állított és amit én elkép¬zel¬tem valahol együttvéve igaz, de amit rosszul képzeltem el, az nagyon mellbe vert: a tizen¬hét éves Möriuka természetes szépségével párosuló világi hölgyeket a háta mögé utaló érett nőisége, mondhatnám, hogy bölcsességet jelző gesztusai által még varázslato¬sab¬bá tett személyisége. Ezért megint változtatnom kellett korábbi elképzeléseimen és élnem azzal a gyanúperrel, hogy Géza csak annyiban kényszer-házassággal, illetve életvesztéssel fenyegetett vőlegény, amennyiben ezek a számomra meglepően sok jó tulajdonsággal, természetes viselkedéssel és természetszerető, nyers életfilozófiával rendelkező emberek, mondhatni, hogy dogmatikusan könyörtelenül veszik a rejtett matriarchális etikai hagyományaik betartásának az elengedhetetlenségét. Nyomorult helyzetemben már arról is kezdtem képzelegni, hogy Möriuka, látván a nők lelki labirintusához megértő finomsággal közeledő, humanista tulajdonságaimat, valamint a pocakos Géza külső megjelenéséhez képest atlétikusnak is mondható fizikai alka¬to¬mat – ha már ilyen civilizált férj-jelölteket is befogad az archaikus istennői szívébe –, belém lesz szerelmes, és ott maradok örökre a hegyek között Géza helyett. E tévedés következtében kellett megértenem egy olyan pszichológiainak vélt tényt, ami mind¬addig elkerülte a figyelmemet és hamis képzetekkel töltötte meg a nőkről való elkép¬zeléseimet. A nőknek csak a rejtetten erélyes, uralkodó, vezetni és irányítani vágyó típusai azok, amelyek kedvelik, és szeretőjeként elfogadják a hozzám hasonló szenti¬mentális humanista, szelíd, illetve gyáva szépfiúkat. Az anyaság szellemével és a mély szerelemre és megrázó, felkavaró szexuális élményekre vágyó vénuszi természe¬tükkel harmóniában élő, igazi nők, bár kacérkodnak a lelki nyavalyás, szelíd fiúcs¬kákkal, mindig az olyan nyers duhajokba lesznek végzetesen szerelmesek, akiket erősebbnek látnak, vagy képzelnek saját maguknál, még akkor is, ha az illető nem a színes maga¬zi¬nok címlapjához illő külsővel megáldott.
De Géza sem a halálos veszedelembe került megszeppent vőlegény képét mutatta! És nem csak a Jetikkel szemben viselkedett egyenrangú félként, sőt: megbecsült üzleti és politikai tanácsadóként, hanem Möriukát is sűrűn illette nap közben is, nála szo¬kat¬lan – és legalábbis az én szememben nevetségesnek tetsző – szerelmes pillantá¬sokkal, olvadó és olvasztóan hosszas tekintetekkel, amit a szépséges Möriuka hálás, de diszkrét és szemérmes nőiséggel viszonzott minden alkalommal. Géza szerelmes helytállásának, az én érdeklődő viselkedésem és a szerencsétlen lelki állapotom által az emberséges Jetikből kiváltott sajnálatnak köszönhetően, az öregúr jól ellátta pénz¬zel Gézát annak érdekében, hogy utazzunk el Bagolyvárra és nézzünk utána, hogy miért nem vettek fel az akadémiára, majd vigyen haza engem, az értem bizonyára már aggódó családomhoz és Dórához, akiről a Möriukával és szüleivel folytatott tár¬sal¬gások közben, többször szó esett.
* * *
Gézának a konzervatóriumi tanársegéd barátjának segítségével megnézhettük a velem együtt vizsgázó és az akadémiára felvett kandidátusok munkáit. Nem jött hogy higgyek a szememnek: Kezdetleges, egyénietlen és határozatlan látásmódot tükröző kompozíciók, a naiv festők ábrázolásmódját mindössze egy fokkal meghaladó, nyers és rutintalan kezekre valló, sablonos vonalvezetésű vizsgamunka az egész. Nem a rajztudáson, a rajzkészségen múlik a siker, bár igaz: a nem tudáson sem. Fontos, hogy a személy, akit felvesznek plasztikus, alakítható legyen. Az nem számít, hogy nem ért az árnyék természetéhez, a perspektíva törvényeihez, a fényvibrációhoz, színösszhang¬hoz, belső és külső erővonalakhoz, csontszerkezetekhez, az aranymetszéshez és az anyagszerűséghez. Lényeg a nyersesség, az ártatlanság, az alakíthatóság, az irányít¬hatóság, ha lehet a naivitásig is elmenően. Döbbenten néztem. Géza egy keleti szer¬zetes és Az ember tragédiája Lucifere derűjének keverékével, megértően mosolygott: „...persze, persze, ez természetes, csakis így lehet...” Körülbelül ilyesmit árulhatott el az arca, amikor hirtelen ránéztem. Aztán: „ Mit akarsz, hülyém? Nem megmondtam neked ezelőtt három évvel?” Persze, ezt nem mondta hangosan, mert a festészeti akadémia jóindulatú, korrumpálható tanársegéde előtt ezt nem lehetett, bármennyi pénzt is vágott zsebre a törvénysértő játszmája ellenében. De az én „észhez térítésem” érdekében sem kellett fárasztania már a tenor hangszálait Géza a józanító szövegek¬kel.
Ha ezalatt a három év alatt nem rendeztem volna még egy aránylag sikeres, az előbbieknél mindenesetre színvonalasabb kiállítást, úgy éreztem volna, hogy elvesz¬te¬gettem három évet a felvételi vizsgára való folyamatos készüléssel. Szerencsére nem csak festettem, hanem rengeteget olvastam és utaztam is időközben. Budapest, Pécs, Szeged és Szentendre állandó kiállításait, galériáit újralátogattam, de a legfontosabb, hogy kétszer járhattam Berlinben, Krakkóban, Weimarban, Drezdában, Lipcsében és Prágában. Érdekes, a Szentendrei fiatalok képeit láttam ugyan és tetszettek is, de lé¬nye¬gében nem fedeztem fel magamnak a felszabadító szellemiségüket. Ugyanakkor már-már vérre menően szembeszegültem az itthoni hivatalos kultúr-elvtársak min¬dent diplomákon, vagy az ártatlan naivitás mércéjén keresztül szűrő értékkritériumaival.
De másféle vitáim is voltak közben. Otthon a nyugdíjasok tétlenségében lassan rendes alkoholistává váló mostohaapám – érdekes módon, csak anyámmal szemben megnyilvánuló, fokozódó agresszivitása, házfelgyújtási kísérletei, nem létező családfő-vezéri szerepének elvesztése miatti féltékenységében egyre elviselhetetlenebbé tette számunkra az életet.
Valahányszor új munkahelyet kerestem magamnak, egy-egy újabb sikertelen fel¬vételi vizsga után, majdnem ugyanazok a konfliktusok ismétlődtek meg a hivatali fegyelmet a korrupció fölötti szemhunyással és a hatalmi visszaélések szó nélküli eltűrésével egyenértékűvé tevő igazgatóimmal. Nem fért az eszembe, hogyan várhat¬ják el tőlem, a hivatalba való pontos megjelenést, miközben ők a szemem láttára szabadon jártak-keltek és szorgoskodtak magánügyeikben napokon át, személyi tulaj¬donként használva a vállalat közvagyonnak számító javait és ráadásul a személyi gépkocsijukat is a vállalat gépészeivel javíttatták? Én valahogy nem éreztem perces-tízperces reggeli késéseimet egyenértékű bűnnek az ők nagystílű csencseléseivel, kor¬rupt lógásaival, csalásaival, lopásaival. Nem értettem, miért vették tőlem zokon, ha visszajutott a fülükbe, hogy megemlítettem újságíró barátaimnak az ők kétségkívül súlyosabb visszaéléseit, ha ők is kötekedtek velem, amiért reggelenként, néhanapján a hivatalból elkéstem? Pedig tőlem ők nyugodtan csencselhettek volna, én nem lázadtam volna gazemberségük miatt, ha ők nem kicsinyeskednek. Mit volt mit tenni: ők az ők korrupciójával én az én értetlenségemmel. Felvételire intenzíven felkészülni és vizsgázni minden évben csak munkahelyi felmondások, azaz munkaviszony-fel¬bontások árán mehettem el, mert nem hiányozhattam hivatalosan olyan sokáig egy évben. Ezért felvételik után, nyaranként minden évben új munkahelyet kellett keres¬nem. (Természetesen Dóra ezért is „szégyellte magát helyettem”.) Pedig nem kellett olyan nagyon törnöm magam: létminimumot biztosító fizetéssel járó munka¬hely akadt éppen elég a jó szocialista rendszerben. Csak épp látnom ne kellett volna a sok hivatali törvénytelenséget és kussolnom azokkal együtt, miközben nekem az életemet keserítették a káderesek az át nem aludt éjszakáim következtében elkerülhetetlenné váló reggeli késéseim miatt. De hiába: a hagyomány őket igazolta: az az ember, bocsánat az az alkalmazott, aki nem percre, másodpercre jár, mint a gépek, bűnö¬sebb, mint az, aki ellopja a fél napot és a fél vállalatot. Az utóbbiban a rendszer is jobban bízhat, hisz neki inkább érdekében áll a látszatok megőrzése, amelyre az élet és a rendszer épül minden diktatúrában, ideológiától függetlenül.
Mielőtt teljesen beadtam volna a rendszernek a derekamat, egy „szellemibb helyen”, a kultúrbizottságnál lettem helyettes szakirányító, aztán helyettes beszerző. Előnyős, nomenklaturista pozíciómon belekóstolhattam abba, hogy milyen lehetne egy diplomával megtámogatott, hivatásos művész élete, de persze rövid időszakra. Mindezt a haja száláig korrupt, a Ceauşescu rendszerének és a latinizáló szocialista, azaz a nemzeti szocialista román hatalomnak behódolt Becske kulturális fővezér elv¬társ állandó piszkálódásai tüzében, akinek finom szimata hamar elárulta, hogy egyik alárendelt, „segédigazgatója” hibát követett el, amikor egy forrófejű rebellist a poli¬ti¬kai propaganda szolgálatába állított népi kultúra irányításának magas köreihez közel engedett. Szakirányítói tevékenységem folyamán nem átállottam a Burebistáról, Decebálról és más ilyen ősszékelyekről szóló, buzgó vidéki tanítók által írott tan¬költeményeket diszkvalifikálni a különböző székely-magyar falvak közötti kulturális vetélkedőkön, mint irodalmi szempontból értéktelen műveket, a székely tájképfestők piros-sárga-kékben pompázó szentképeinek teljes ignorálásáról nem is beszélve. Ezért a Becske elvtárs jóindulatának és atyai gondoskodásának köszönhetően, helyettesítői időszakom lejártával, katonai behívót kaptam munkaszolgálatra a Duna-csatornához. A pácból utolsó percben mentett ki a küldetéséből idejében hazatérő, helyi katonai sorozó központ parancsnoka, aki édesanyám kedves ismerőse rokonának volt a férje. Ha egy fél napot késik hazajövetelével Laci bácsi, a Duna-csatorna felségesen kivájt sáncai között töltődhettem volna fel új hazafias élményekkel a Dobrudzsai télben, amiért képes voltam népi szakirányítói tevékenységemet komolyan venni és emiatt akarva-akaratlanul, a kellettnél jobban belátni a Becske elvtárs kártyáiba. Az ezredes, mint jó családfő idejében haza érkezett tehát szolgálati kiküldetéséből és kihúzatta nevemet a munkaszolgálatos mundérba öltöztetendő hosszúkésű Dzsonik („aki nem kegyelmez”), a kocsmák és sportpályák körül csavargó Manixek („aki semmit nem felejt”) és a piaci szemétkukák között szabadúszó cigányok lelkes táborát számon tartó katonai lajstromról. Mivel hasonló helyzetbe nem akartam kerülni többet, eldöntöttem, hogy Gézára hallgatok végre – mert neki mindenben igaza volt! – és megtanulom a középiskolában általam lenézett matematikát és a fizika megfelelő fejezeteit, hogy a jövő évben valamilyen mérnöki karon próbáljam ki a szerencsémet a festészeti akadémia helyett. Sajnos ezt már Géza nélkül kellett végigcsináljam, mert ő a máramarosi juhászbáró egyetlen féltett lánya, az északi hegyek tündére elől keresett menedéket egy sötét bányaváros bányamérnöki egyetemének fémkohászati karán, ahol, egyetlen levelezőlapnyi értesítése szerint a magukat száműzetésben érző, tucat-tanársegédek és alkoholista előadótanárok élvezettel hallgatták a Géza póker partikat követő számmisztikai előadásait.
De hogy ezt kell tennem, ahhoz a szükséges bátorítást új munkahelyemen is meg¬találtam, ugyanis szintén ismeretség alapján, felvettek minőségellenőrnek a helybéli, frissen indult házelem-gyárhoz, ahol mindaz amit Géza a huszadik századi műszaki technológiák misztikus hátteréről mesélt azelőtt három évvel, igaznak bizonyult. Egyazon kaptafára működik minden technológia: Hogyan lehet bizonyos, a földből kivájt, anyagokat összeilleszteni, összeolvasztani, „összemesterkedni”, úgy, hogy a vég¬termék kielégítsen bizonyos fogyasztói igényeket, vagyis bizonyos kényelmi, élve¬zeti törekvéseket és „a létfenntartáshoz elengedhetetlen” szükségleteket. Mert ez a lényeg kommunizmusban és kapitalizmusban egyaránt: szórakozási, élvezeti igények, érde¬kek, szükségletek kielégítése. A politikai és gazdasági stratégiák, az ügyeskedők, hatalmi őrültek, a tudomány megváltó hatalmát hirdető fanatikus megszállottak és nagyvonalú szélhámosok örök és közös hivatkozási alapja a létfenntartás. Ennek szolgálatába szegődik, az anyagkutató, anyag-átalakító, anyagkivonó és végső soron természet-kifosztó, természetigázó és természetromboló szakemberek milliárdja, ame¬lyet szintén kiszolgál az emberkutató, ember-átalakító, emberkivonó és emberfogyasztó tudományok szakember-hadserege...
Itt rég nem egymás kizsákmányolása, hanem egymás elfogyasztása folyik. Férj a feleségét és feleség a férjét, szülő a gyermekét, gyermek a szülőét fogyasztja már évtizedek óta, hagyjanak engem békén a káprázatos elméletekkel! A technológiák sémája mindenütt ugyanaz. Ha innen nézi az ember, hamar megért mindent. A mű¬szaki részletkérdéseknek utánanéz, ha szükséges esetleg meg is tanulhatja. Számomra két hónapi odafigyelés és egy pár építéstechnikai szakkönyv megfejtése után, az üzem¬¬mérnöki színvonalú áttekintésem kialakult és ebből a perspektívából máris el tudtam magyarázni bárkinek, aki a témában valamelyest tájékozott, a nálunk folyó ház és mindenféle betonelem-gyártás technológiai és műszaki rejtelmét. Az ihlet meg volt tehát, de ez magában nem volt elég. A középiskolában hanyagul vett felsőfokú matematika elemeinek a megértéséhez tanár kellett, a felvételi vizsgaanyaghoz ren¬delt feladatgyakorlatok megoldásáról nem is beszélve. Így az intenzív fizika-lektűrök mellett, matematika órákat kellett vennem. Mérnök-tanárommal heti hat órában egyeztem ki az elején, de ezen lazítani kellett, majd abbahagyni egy időre, mert ki¬merültem idegileg, szünetre, pihenésre volt szükségem minden vonalon. Esténként és éjszakánként rémülten forgolódtam az ágyamban azzal a tudattal, hogy reggel csen¬get az óra, nekem fel kell kelnem és holtfáradtan munkába rohannom. Féltem a más¬naptól, féltem a társadalomtól, amely nem volt berendezkedve a diploma nélküli fes¬tők foglakoztatására, eltartására és megtűrésére, hacsak nem fest giccseket az illető, hogy fenntartsa azoknak árából magát. Az utóbbit viszont tudtam, hogy nem szabad megtennem, mert akkor „vége mindennek”. Úgy éreztem, ahhoz, hogy ilyet csináljak, előbb annyi alkoholt kellene fogyasztanom, hogy összerókázzam a szobámat, esetleg oda is tojjak és azután másnaposam belefeküdjek az egészbe, miután előzőleg össze¬köpdöstem a tükrömet és jól szembenéztem magammal amint állok az összerondított szobában, az összeköpdösött tükör előtt. Ez az út le volt zárva előttem.
Elmentem az elmegyógyászati rendelőbe és a fiatal bohém orvosnak elmondtam mindent őszintén, de hiába, mert az érvényben levő társadalmi törvények és rendel¬kezések értelmében, csak úgy kaphattam három napnál hosszabb betegszabadságot, hogy a kórházba, vagyis az elmegyógyászatra befeküdtem. Dóra hallani sem akart róla. Azt monda, teljesen elment az eszem. Nem értette, hogy miért kell „a bolondok közé és az alkoholisták közé” befeküdni, egy egészséges embernek? Ha pihenni akarok, miért nem megyek az ideggyógyászatra?
– Azért, mert nem vagyok idegbajos, azt mindenki látja rajtam, de hisztériázni sem akarok, csak azért, hogy annak nézzenek. Az öngerjesztés veszélyes, kétélű fegyver.
– És ki az, aki elhiszi azt, hogy bolond vagy?
– Oda nemcsak bolondok kerülnek be, hanem a társadalommal való viaskodá¬sukban megfáradt emberek.
– Dehogynem, én tudom. Szegény Istók bácsit is befektették oda egyszer, és én meglátogattam, mielőtt az öreg haza szökött volna. Teljesen kétségbeestem attól, amit ott láttam és attól, hogy milyen állapotba került ott bent, a rácsok mögött, a szegény kicsi öreg. Teljesen megértettem, hogy haza szökött és mindent elkövettem, hogy a szükséges orvosi vizsgálatokat elvégezzék anélkül, hogy Istók bácsit még egyszer bevigyék arra a szörnyű helyre.
– Nem olyan szörnyű az a hely, Dóra, és Istók bácsit megrémíthette, hogy rácsok vannak az ablakon és, hogy nem maradt egyetlen ismerős ember sem mellette, azon a számára idegen helyen, mert ő neki tényleg meg volt sérülve az agya fizikailag és neki inkább az ösztönei dolgoztak, mint a racionális tudata. Vagyis ő ténylegesen be¬csü¬letes bolond volt, őrajta már nem segíthettek abban a kórházban négy éves gyer¬meki észjárásával és ötven évesen. De megijedni tényleg megijedhetett szegény bolond, mint ahogy a gyermekek is megijednek, amikor szülők nélkül találják magukat a gyermek-kórházakban a csupa fehér köpenyben járkáló idegen felnőttek között.
– Ne sértegesd a nagybátyámat!
– De hát nem te mesélted el mindezeket nekem?
– Azt én nem mondtam neked, hogy Istók bácsi bolond volt.
– De te szoktad megjegyezni egyes emberekről, hogy az „rendesből hülye”.
– Az más, Istók bácsi nem ártott senkinek.
– Most nem erről beszéltünk, Dóra.
– Dehogynem, pontosan arról beszélünk, hogy ha te oda befekszel, te is bolond leszel, mert így is eléggé az vagy. Istók bácsi, amikor megivott egy pohár bort, egy kicsit kacagott az elején, aztán összeveszett mindenkivel valami csak ő általa értett ősnyelven, majd kiment az udvarra és ott önmagában veszekedett. Néha magyarul is felkiáltott, hogy „Mindenki bolond, csak én vagyok egyedül.” Te is olyan vagy, mint Istók bácsi, te is egyedül vagy.
Ezen végre nevettünk mindketten. A kórházban viszont nem látogatott meg egyszer sem. De amikor tíz nap múlva becsengettem hozzá, majd felfalt örömében.
– Úgy-e nem vagy bolond, Balog Ádám?
– Dehogy, csak huncutkodok, mint Istók bácsi, aki tudta, hogy lényegében mi az igazi helyzet a magukat normálisnak képzelő emberekkel.
Az ilyen meghitt délutánok által átvarázsolt napok úgy emelkedtek ki a többi el¬keseredett szürkeségek közül, mint egy-egy fénymosott sziget. Azok a nyugalomban és bizalomban egymás mellett eltöltött csendes órák, egymás bőrét, nyakát, derekát, combját, szemérmét érintve, simogatva, gondjainkat nyugodtan, kedvesen, néha hu¬morral megtárgyalva, talán csak az Édeni állapotokkal hasonlíthatók össze. Ha min¬dig csak így élhettünk volna Dórával, egymás mellett, egymást gondolatban is csak szelíden, szeretettel érintve... De nem lehetett!
„A bolondok között” nem lehetett matematikát és fizikát tanulni, de az elme¬gyó¬gyá¬szat krokizáshoz ideális helynek bizonyult és tíz nap elteltével három kitűnő portrém is született, ami eloszlatta a festői képességeim esetleges elvesztése miatt érzett aggo¬dalmaimat. A Dórával töltött idillikus pásztorórák után nekigyürkőztem hát friss erőben a matematikának, de közben már festegettem és rajzolgattam is a doki taná¬csára, ha nem is olyan nagy bedobással, mint az előző években. A Dóra által „három bolond portré”-nak titulált munkám elcsúszott egy kimondottan fiatal művészek munkáiból válogatott, országos kiállítási anyag zsűrizésén. Ez már egyfajta „felsőbb szintű” hivatalos elismerést is jelentett.
A vándorkiállítás anyaga többek között a mi városunkban is szemlére került, ami egyfajta kései elégtételt jelentett számomra. Ezért nagyon vártam a megnyitót, ahol majd megjelenhetek az ország többi fiatal művészével együtt, városkánk kiállításokat látogató, művészeket kedvelő közönsége előtt és az engem régebb minduntalan kizsűriző hivatalos művészek és szakértő elvtársak előtt. Végre lásson Dóra így, hiva¬ta¬losan is elismerve. Hogy ne szégyenkezzen, hanem büszkélkedjen velem a feketéző kultúrelnök, Becske elvtárs előtt, amikor az köszön neki munkába menet. Dóra ugyan¬is elmesélte, hogy mennyire feszélyezi, amikor reggelente találkozik Becske elv¬társ¬sal, hogy az miket gondolhat felőle, (róla), amiért ő, Dóra, Balog Ádámnak a kedvese. Nekem Balog Ádámnak, akivel Becske elvtársnak meggyűlt a baja fegyelmi téren. Na, itt most Becske elvtárs kénytelen lett volna másokat gondolni Dóráról, amikor kénysze¬re¬detten tapsol, ha az országos hírű műkritikus a rólam és munkáimról szóló ismerte¬té¬sét befejezte! – Évődtem Dórával, de persze titokban reméltem, hogy ez csak¬ugyan így is lesz.
A dolgok viszont nem az én látványos megoldásokat festő képzeletem szerint ját¬szód¬tak le. Illetve nem az én forgatókönyvem alapján játszódott a „Balog Ádám meg¬dicső¬ü¬lése” című kisvárosi kultúrműsor. Sőt, a kispekulált rendeződés, az ellen¬kezőjére for¬dította az eseményeket konkrét eredményeiben. És micsoda eredmé¬nyek¬ben!
Becske elvtársat, mint kultúr-propaganda elnököt, vagyis mint a fővárosi főelv¬tár¬sak vidéki üdültetésével foglalkozó ügynökség vezérigazgatóját egyáltalán nem érdekelte az, amit egyesek kultúrának neveznek. Becske elvtársat az élet nagy játszmáját jelentő üzlet, a kultúránál sokkal jobban érdekelte, és mint később megtudtam, akkoriban zajlott le épp a kerekkúti nagy varázslat. A kerekkúti nagy varázslat a Kerekkút köz¬ségéhez tartozó Háromfalu kultúrotthona részére állami alapokból vásárolt három nagy színpadfüggöny drága anyagának ruhaanyagokká történő átváltoztatásából állt, amely alkímiai műveletet Becske elvtárs a Moldovai Hadtest vezérkarának egyik be¬szerző-tábornokával hajtott végre. Ez a hadúr közvetlen stratégiai összeköttetésben állt egy katonai mundérokat is készítő moldovai ruhagyár igazgatójával. Így a kerek¬kúti színpadfüggönyök anyaga nagyon hamar visszaváltozott román lejjé, de anélkül, hogy a több száz ezres érték visszavándorolt volna a kulturális minisztérium kasszá¬jába. E nagy varázslat jótékony hatását a kerekkúti amatőr művész együttesek tagjai hatásosabb tüzelőfa kiutalás formájában élvezhettek három télen át. Ugyanebben az időszakban, a nagy varázslattal egy játszmában, intézkedett Becske elvtárs a „Tábor¬nokok éjszakája” nevű kulturális hadművelet végrehajtásáról is. Ez a kulturális akció a Bukaresti tábornokok hegyvidéki, székelygulyásos és pucér székelylányos nyári szó¬rakoztatását szolgálta a haza és a kultúra nevében. Ezért Becske elvtárs az én ott¬honi megdicsőülésemet szolgáló kiállítás megnyitó estén, a kerekkúti kultúr¬otthon¬ban átírt számlákkal a zsebében, utazott a közeli Gyogyba megbeszélni a tábornok-foga¬dás finomabb részleteit a gyogyi női kórus vezetőjével.
Becske elvtárs tehát nem volt, amiért ezután sem szépeket gondoljon Dóráról reg¬ge¬lente, amiért ő volt az én kedvesem. De ez az eredménytelensége a dicsőség-szom¬jazó képzeletemnek még mindig nem ért fel azzal, hogy Dóra sem tulajdonított külö¬nö¬sebb fontosságot az általam várt eseménynek és a dísz-megnyitó után, mindjárt otthagyott, mert, mint mondta, annál fontosabb dolga van a barátnőjével, mintsem hogy a megnyitó utáni „üres bőcsködésben és vendéglőzésben” velem részt vegyen. Márpedig én büszkélkedni szerettem volna gyönyörű kedvesemmel a Békavári, a Bukmékeri, az Erdőszentmihályi és a Bagolyvári festő-ismerőseim előtt! Na és nem utolsósorban előtte is vitézkedni szerettem volna, a sikeres, ünnepi, kitágult hangula¬tomban. De megint másokkal hagyott Dóra, megint máshol került neki fontos dolga, nem ott és nem akkor, amikor a világon a legfontosabb számomra az lett volna, hogy ő mellettem legyen. És nem csak a büszkélkedés, meg a vitézkedés miatt. Mit volt más mit tennem? Lemondtam arról, hogy az életem fontos pillanataiban valaha is mellet¬tem legyen és folytattam az egész művész-bulizást keserű szájízzel nélküle.
A vendéglőben már azon kaptam magam, hogy igencsak szépeket mondok a mellettem mindegyre mosolygó Tercsikének. Nyílván, ezen udvarló szavakban testet öltött széptevésemet a Dóra általi magamra hagyatottság kissé túlfűtötte, mert Tercsike néha egészen komolyan a szemembe nézett. Én, természetesen, férfiasan áll¬tam a sarat, azaz a mély, sokatmondó nézéseket, ahogy azt illik egy sikerét ünneplő, festő fiatalembernek. – Ez a hagyomány által férfiasnak nevezett, csábítói nézés-válasz lett a vesztem. Az én vesztem, a Tercsike, a Dóra, az anyagias Kinga, a szülők, a szeretők és a mikor csak anyával, mikor csak apával, nagyszülőkkel, nevelőapákkal, szomszéd nénikkel, vagy napközis tanítónénikkel felnőtt gyermekek „veszte”. De vegyük az eseményeket sorrendben.
A vendéglőzés után, egyik kultúra-hivatalnok ismerősömmel haza kísértük Tercsikét és lakótársnőjét, a Furror negyedbeli kétszobás tömbház-lakásuk lépcsőházi bejáratáig, ahol engem elfogott a vizelhetnék és megkérdeztem Tercsit, hogy nagy botrány lenne-e belőle, ha megkerülném a tömbházat, és ott megkönnyebbülnék.
– Ne tégy ilyet, inkább gyere fel hozzánk és végezd el ott a dolgodat. – Így tettem. Elbúcsúztam a hivatali kollégától és felmentem a két lánnyal, hogy elvégezzem a dolgomat.
A célnál viszont ki derült, hogy nem csak vizelnem kell, hanem az annál nagyobb dolgomat is el kell végezzem. Külön regényelméleti, képzőművészeti, színház és film esztétikai tanulmányt igényelne, annak a kérdésnek a kielemzése, hogy az iroda¬lom¬ban, a filmművészetben és a képzőművészetben, a hősök és alakok, figurák, miért végzik el oly ritkán a dolgukat. Amint a fürdőből kiléptem az előtérbe, láttam, hogy Tercsi már paplan alatt feküdt a hirtelenül megvetett ágyában. És ez volt a vesztem. Ez volt a lejtőn való elindulásom első mozzanata. Istenem, azóta hányszor újra éltem azt a Lilith hatására végrehajtott, végzetes pillanatot! Ahelyett, hogy tőle elköszönve, kilépjek a fürdőszobaajtóval szemben álló bejárati ajtón, beléptem a szobába. Leül¬tem az ágy szélére, néhány zavar-leplező szót váltottunk, majd erősen a szemébe néz¬ve fölé hajoltam és csókolózni kezdtem vele. Hiszen egy szent is láthatta volna, hogy „ártatlan-kétértelműen” erre provokált a hirtelen ágyba-bújásával és nekem mind¬össze csak megfelelően le kellett reagálnom az el nem hangzott invitációt. Minden olyan könnyűnek, álomszerűen varázslatosnak és ugyanakkor kötelék- mentesnek, szaba¬don személytelennek tűnt számomra. Nem érdekelt, hogy mi történik velem, hogy miért vagyok éppen ott, amikor bizonyára vár rám Dóra. Nem érdekelt egy perccel korábban, hogy ahelyett, hogy felöltöznék és elmennék, miért ülök le Tercsi meg¬ve¬tett ágya szélére, amelynek paplana alá ő már be is bujt hálóingesen, mialatt én a fürdő¬ben a dolgomat végeztem, hogy miért hajolok fölé, hogy megcsókoljam, miért kívá¬nom meg a testét, és miért kezdek el szeretkezni vele? Mondom, könnyűnek és sza¬badnak tűnt akkor minden. – Még nem tudtam elég matematikát. Így kellett megtanulnom, hogy a nulla soha nem lehet egyenlő eggyel. („A Tarot nullája, tudniillik a Schin: A sors. A vakság. A bolond. A kopár természet. Az ősanyag.// Kártyalap: Virágos ruhába öltözött, behunyt szemű vándor, kezében rózsaszállal, szakadék felé megy. Nyomá¬ban csaholó kutya. Látni való, hogy a valamiféle mámor extázisába elmerült személy rögtön le fog zuhanni.” Victor Charon: Atlantiszi mágia. A 22. Nagy Arkánum.)
Szegény Dóra hiába várt rám azon este, miután a sok halaszthatatlan és rettentően fontos dolgát a barátnőjénél elintézte. De a tulajdonképpeni „baj” nem itt kezdődött egészen, mert Tercsike nem e kiállítás megnyitója után maradt terhes. Nem. Ez a szeret¬kezés váratlanul jött még számára is, azt is tudta, hogy számomra csak egy felelőtlen kaland volt az egész és egyébként sem lehet csak úgy, vaktában a világra hozni egy gyermeket apa nélkül, egyedül, egy társbérletben. Még be kellett engem melegítenie és el kellett foglalnia helyét szegény édesanyám szívében több rendbéli látogatásával, azzal a közös barátnőnkkel, akin keresztül valamikor őt megismertem. Emellett meg kellett kísérelnie még Dórától elválasztani engem. Ez utóbbi terve ter¬mészetesen dugába dőlt, bár tényleg nagyot veszekedtünk Dórával, amiért „Fogamzás¬gátlókkal feltömve várok reád egész éjjel, mint egy hülye”. De sajnos, nekem is volt az ő szerelmes visel¬ke¬désével szemben vád a tarsolyomban bőven, amit visszakézből hozzá vagdos¬hat¬tam kedvesem fejéhez, és amivel ki lehetett siklatni a frontális erkölcsi támadásait és el lehetett homályosítani az ügyet. Ráadásul a fogamzásgátlók említése csak olaj volt a tűzre, mivel én lettem volna a világ legboldogabb embere, ha nem szed fogamzás¬gátlót és ő, az én hatalmas nagy szerelmem gyermeket fogant volna végre tőlem és így egymásért és a közös gyermekünkért gondolkozó, boldog családot alkothattunk volna. És nem őröltünk volna két malomban és nem lettünk volna négyhetenként a havi vérzés esetleges késése miatt, ellentétes okokból görcsölő szerencsétlen ideg¬ba¬jos „hülye”. Dóra tehát, a sértett önérzete miatti méltatlankodá¬sával nem tudott meg¬győzni arról, hogy milyen nagyot vétkeztem a szerelmünk ellen, nem tudott kijózaní¬tani és nem tudott megállítani a lejtőn. Talán, ha akkor igen eltökélten megszakított volna velem mindenféle viszonyt, még felébredhettem volna. De Dóra akkor engem már nagyon szeretett, minden fölényes viselkedése és más, a szerelemmel ellenkező látszat ellenére. Annyira szeretett, hogy azt nem is sejtette akkor még egyikünk sem. És megbocsátott. És ez lett a vesztem. Mindkettőnknek, a szerelmünknek a veszte. Mivel az első felelőtlen kalandomat követő, engem egy év múlva a halál torkába taszító sorshelyzetek lehetetlenné tették azt, hogy valaha is végleges békét kössünk egymással és az öt év múlva bekövetkező válásunk után ő, éppen a sorssal szembeni óvatoskodás következtében kényszerült egy sokkal sötétebb alagút bejáratán habozni, mint amilyenből én éppen kiléptem. És belépett, és egymás után két férfit, egy szim¬pa¬tikus férjet és egy érdekes, az Óperenciás tengeren túli élettársat, utóbbiban az egyet¬len gyermekének apját veszítette el, akik ugyanabban a betegségben haltak meg.
A látszólag a szegény édesanyámnak szóló baráti látogatásai alatt, amelyek ellen semmi kifogást nem emeltem, hiszen magam is ésszerűen kábult voltam, mint a kör¬nyezetem és ennek utána én is zavarosan: az olcsó élvezeti lehetőségek szerint gondolkoztam, az anyám naiv eszébe és szívébe való befészkelődését Tercsike egész ügyesen végigvitte. Néhány hét múlva már nem is lehetett nagyon mást hallgatni ná¬lunk, mint a Tercsi szorgalmáról, háziasságáról és komoly emberségéről szóló dicséreteket.
Úgy látszik, vannak olyan tulajdonságok és képességek, amelyekkel nem lehet születni, és amelyeket, ha nem szerzünk meg gyermekkorban, felnőtt korunkban már nem vagyunk képesek kifejleszteni. Családi fészke nyugalmát, felesége és gyermekei egészségét éberen őrző apatigrisként is, a napokban döbbentem rá arra, hogy a Dórával és Tercsivel egy idős anyósom, az orrom alatt rontotta meg újból a feleségem szellemi világát. Ártatlan és csendes látogatásai alatt, odáig süllyesztette lányát, hogy az értel¬mes párom, titokban már panaszkodni és árulkodni is kezdett rólam, és mivel ezt a sötét szellemi élvezkedést heteken át folytatták, teljesen leépült fizikailag és minden fizikai ok nélkül (nem fázott meg, és következésképpen nem hűlhetett meg) mind a két füle keményen begyulladt. Amire ráeszméltem, hogy mit forgat újból a nálam fia¬ta¬labb anyósom, Laurával már alig lehetett beszélni és a hét éves Verácska is annyira felhasította a bokája fölötti bőrt, hogy másfél hónapig kellett kenegetni és kötözni, jelezvén, hogy amennyiben Júlia nem hajt végre azonnal egy spirituális pálfordula¬tot, nagyobb tragédia is bekövetkezhet a családban. De vegyük sorjában a dolgokat:
Tercsike is jól elvégezte tehát csendes aknamunkáját, de terhesen csak két és fél hónap múlva maradt, a Bagolyvári műhely-tárlatom megnyitója után, amelyre ő átutazóként, mintegy mellékesen odavetülő szereplőként jött el. A megnyitót házibuli követte Branneréknél, amelyre igen szép számban gyűltek össze a művész-jelölt egye¬temista lányok közül és többen meg akarták beszélni „érdekesen furcsa”, „bizar¬ran szép”, „klasszikusan merész”, „formabontóan harmonikus”, „kissé naiv, de velőt rázó¬an szuggesztív” és egyéb ilyen csicsás szóvirágokkal ihletett képeimet. Szó se róla, na¬gyon örvendtem az egésznek. Tercsike viszont elbátortalanította az okos egyete¬mis¬ta lányokat a szándékaik teljesítésében, időben és térben jól elhelyezett, „hozzám értő bennfentes” és szeretetteljes megjegyzéseivel. Hogy mi is történik tulajdon¬kép¬pen, csak akkor eszméltem fel, amikor kimentem ásványvízért Brannerék konyhájába, miután egy órát beszélgettem az egyik bölcsész lánnyal, akinek úgy látszik, hogy női érzé¬keny¬ségéig Tercsike finom megjegyzései nem jutottak el mégsem, mert tényleg érdekelték a képeim, majdnem mindegyikről kis jegyzetet készített és cikket szándé¬kozott írni a Bagolyvári egyetemisták lapjába a kiállításról. Tercsikét nagy meglepeté¬semre ott találtam egyedül a konyhában, gyűlölködő macska¬ként kucorodva egy konyhaszéken. Döbbenetem a kis ijedségemmel is indokolható, mert érkezésemig a sötétben kuksolt a konyhában, ezért mit sem sejtve én kapcsol¬tam fel a villanyt szórakozottan. Szemei egyáltalán nem úgy mosolyogtak, mint két hónappal azelőtt, hanem kétségbeesett fenyegetést tükröztek.
– Mi van veled, mit csinálsz itt a sötétben?
– Még kérded? Nem látod, hogy unom az egészet? Mikor lesz ennek már vége? – Még csak eszembe sem juthatott, hogy emlékeztetnem kellene nőiségét, hogy nem én ragaszkodtam az ő jelenlétéhez, hiszen Branneréknél szó sem lehetett akár csak egy veszekedésre emlékeztető magasabb hanglejtésről sem. Magamra erőltetett nyuga¬lom¬mal szóltam tehát:
– Nem tudom pontosan megmondani. Egy óra, kettő, három...
– Akkor én lefekszem ide a földre. – A hajam égnek állt, zseniális ötletétől, valami nagyon csúnyát akartam mondani, de elszánt tekintetét látva megijedtem: ez cirkuszt csinál, vagy tényleg lefekszik itt nekem a Brannerék konyhájában a földre! Ezt meg kell előznöm mindenképpen, hiszen a Branner anyja ott aludt a másik szobában és reg¬gel munkába kellett menjen. Engesztelően, majdnem könyörögve szóltam Tercsihez:
– Na ne hülyéskedj, Tercsi, nem vagy már gyermek. Nem tehetsz ilyet velem. Inkább mondd el nekem, miért keseredtél így el, mivel bántottalak így meg?
– Ki az a lány, akivel olyan nagyon elmélyültetek a festészeted rejtelmeinek feltá¬rá¬sában? – Na, így már mindjárt érthető a helyzet. És talán nem is olyan reménytelen:
– Az a lány Kálmán Nagy Ági, egy különösen értelmes bölcsész lány, aki nem sznobizmusból érdeklődik a képzőművészetek iránt. Apja és fivére is jó képzőmű¬vé¬szek. Lényegbevágóan találó megjegyzései és észrevételei vannak, egyszerre érti és érzi is annak a dolognak az igazságát, amiről beszél, nagyon kedvemre való beszél¬get¬ni vele. Olyan jó, hogy nem kell neki magyarázkodni, nem kell a dolgokat körülírni, nem kell a dolgaimat, a nézeteimet megvédeni és ugyanakkor nem kell a részleteit szájbarágósan megmagyaráznom azoknak a dolgoknak, amelyekről beszélek. – Tercsinek ettől egyáltalán nem derült fel az arca. Sőt: a tekintete még komorabb lett. Ideje volt felébrednem:
– De ha téged bánt, hogy vele beszélgetek, megtehetjük azt, hogy amikor vissza¬megyünk a szobába, én a te helyedre ülök majd le, és megtárgyalom Krétáékkal a kiállítás lebontására és a képek elszállítására vonatkozó részleteket. Te viszont leülsz az én helyemre, megiszol egy kávét, és kibírsz még egy-két órát, amíg vége lesz itt a társalgásnak. Kicsit próbálj feloldódni és beszélgess a házigazdákkal, vagy akárkivel, nem látod, hogy milyen rendesek? Én viszont megígérem neked, hogy nem beszélek Ágival a képekről többet. Ok? Na, gyere! – És így is lett. Én nem beszéltem többet Ágnessel már csak azért sem, mert amire visszamentünk, Berda Sebi, akinek fél éve megjelent egy merész esszékötete, már elmélyülten beszélgetett a Kepler-Galilei kérdésről Ágnessel. Mivel az asztal fölött folytatták a társalgást, mindenki hallhatta. Az elején bele is szóltunk egy páran, de később egyre nyilvánvalóbb lett, hogy itt magiszter Berda és az értelmes Ágnes szexuális és szenzuális egymásra találásáról van szó és nem a tudós erkölcsi alapállásának a kérdéséről. Lényeg, hogy azzal, akivel életemben először oldottan és egyszerre mindent közelben érezve beszélhettem a képeimről, bajaimról, vágyaimról, kételyeimről, most Berda barátommal csevegett okosan, kedvesen és érdekes módon Tercsikének jó kedve lett az est hátra levő részében. Annyira, hogy miután a társaság nagy része eloszlott, nem akart Brannerék¬nél maradni Kóri barátnőjével együtt, amire meghívást kaptak Branneréktől, hanem ragaszkodott ahhoz, hogy átjöjjön velem Berda Sebiékhez, a több kilométerre fekvő Mennyostor negyedben.
Branneréknél, ahol kötelező volt az úri viselkedés, nem akartam különös hang¬súlyt fektetni ebbéli szándékáról való lebeszélésére. Inkább megkérdeztem Berdát, abban reménykedve, hogy elutasítja az ötletet, hogy van-e mindkettőnk számára helye? Van, mert édesanyja vidékre utazott idős szüleihez. Hát akkor Isten neki, fa¬kereszt. Utánam az özönvíz, gyere, nyomjunk egy jót, Tercsi, aludj szépen Dóra. Akkor éjjel nem bántam meg, hogy ragaszkodott Tercsike a velem való lefekvéshez. Akkor nem.
- Édes, édes... gyere, gyere bátran, nem kell vigyázni, gyere hatolj belém bátran, szoríts magadhoz erősen, erősebben szoríts... úgy mintha szeretnél engem igazán... ne félj drágám, nem kell vigyázni, most, ezekben a napokban semmiképp nem marad¬ha¬tok terhes... gyere, gyere... – és én jöttem: Jaj Istenem! Háromszor, négyszer, ötször, már nem emlékszem. De jó volt nagyon. Talán éppen azért, mert Tercsit nem szeret¬tem, de ugyanakkor nem is féltem tőle, mert úgy véltem, hogy nincs, amitől félnem. Hiszen ő annyira rendes... Dórát nagyon szerettem, de bonyolult és természetellenes teherbeesési fóbiái és irracionális gondolkozása, viselkedése miatt kicsit kezdtem félni tőle. Nem értettem, hogy miért nem maradhatott velem a művészek között, amikor végül is Tercsivel legelőször lefeküdtem és nem értettem, miért nem lehetett velem később sem, amikor olyan emberek társaságában kellett volna lenni, akik számomra akkoriban sokat jelentettek. Ezért már nem haragudtam rá, inkább misztikusan kezdtem félni, mert nem tudtam, hogy megint mikor hagy faképnél, mikor megy máshová, mint ahová én szeretnék menni, és mikor ügyeskedi ki, vagy mikor hárítja el nyíltan, hogy ott lehessek abban a társaságban, ahová ő szívesen megy. Vagy talán másról volt szó? Valami félelmetest megéreztem? Mondom, azt, hogy akkor Bagoly¬váron Tercsi velem maradt és velem átjött a Mennyostor negyedbe Berdáékhoz, nem bántam meg akkor este. Akkor nem.
De két hónapra, három hónapra, kilenc hónapra és húsz és negyven hónapra rá igen! Mert akaratom és kikérdezésem és beleegyezésem nélkül apává tett engem a pedagógus Tercsike, az ő gyermeke apjává, miközben nagyon jól tudta, hogy én Dó¬rá¬ba vagyok elmozdíthatatlanul szerelmes. Mert vele én nem csak közös gyermekért, de még a közös együttlétért sem vállaltam a felelősséget és szerelem híján nem is vállalhattam senki és semmi (sem ember, sem Isten) előtt semmiféle felelősséget. Hiába ismertem el kilenc hónap múlva gyermekemnek a hivatalos állam-intézmé¬nyeket képviselő elvtársak előtt, az a kedves csecsemő, az a későbbi szép gyermek, aki ma értelmes és gyönyörű lány, aki nevemet viseli, annak ellenére, hogy olyan idő¬szakom is volt később, amikor kimondottan szerettem volna, soha nem lehetett igazából az én gyermekem. – Nem lett hát az ily módon az életembe érkező Boróka soha, sem a gyermekem, sem a barátom, még évek múlva sem, amikor szerettem volna diszkréten közelebb kerülni a lelkéhez. Mint ahogy nem kerültünk Tercsivel közelebb egymás lelkéhez a Bagolyvári sexparti után egy évvel sem, amikor Tercsike gyermektartást fizettetett szegény édesanyámmal, mivel a gyermek elismerését er¬köl¬csi kényszerből, a botránytól való félelemből, illetve egyfajta szégyenérzettel ke¬vert sajnálatból, de semmiképp nem szabad választásból tettem. Nem felelősségtudatból és nem szabad akaratból. Nem szabadságból, mert nem felelősségből. A kettő ugyanaz!
Hiába kérdeztem másnap, egymás után kétszer, hogy Tercsi úgy-e nem szülsz nekem gyermeket, és Tercsi hiába rázta a fejét haragosan méltatlankodva, hogy nem! „Nem, na nem.”, „Hát nem érted, hogy nem? Mit izélsz? Hiszen amikor az este azt mondtam, hogy nem kell vigyáznod, tudtam, hogy mit beszélek. Az eszemnél voltam és most is az eszemnél vagyok! Ne bánts többet, kérlek.” Akkor meghatódtam és nem bántottam többet, de valamiért szorongani kezdtem. Talán a lelkem érezte meg va¬lahol az időtlen világteremtés ősködével érintkezve, hogy akaratom ellenére hoz¬zám kötődik visszavonhatatlanul egy másik lélek?
A Bagolyvári kiállítás leszedése után mindössze két és fél hónapom maradt a felvételi vizsgára való intenzív készülésre. A matematika már kezdett menni, a fizika helyett építkezési technológiát választottam végül vizsgatárgynak, mert úgy éreztem, hogy azzal inkább biztosra mehetek és különben is, ha bejutok majd, ezzel megkönnyí¬tem a dolgomat az egyetemen. Ezt a tantárgyat tehát még legalább kétszer nagyon tüzetesen át kellett ismételnem a hátra levő időszakban és megtanulnom azon rész¬let¬kérdéseit is, amelyekkel nem találkozhattam sem a házelem gyárban, sem a frissen romba döntött régi város új szocialista arculatát létrehozni hivatott, számos építő¬tele¬pén. Nagyon égetett a vágy, hogy bejussak már valamilyen egyetemre, hogy védett¬sé¬get nyújtó diplomás státuszt szerezhessek magamnak végre. Ennek okáért veszekedni és vitatkozni nem akartam senkivel a hátralevő időszakban. Dórának nem szóltam a Bagolyvári kicsapongásomról, mert úgy tudtam, hogy soha nem bocsátaná meg nekem, és egy radikális szakítást most nem viseltem volna úgy el, hogy tanulni is képes legyek közben. De nem csak én akartam bejutni oly eszeveszetten. Céltudatos szegény édesanyámnak is meg kellett valósuljon a húsz éve dédelgetett álma, hogy az ő fiacskájából nem művészlélek („Ádámka tehetséges, mint az édesapja, biztosan valamiféle művészféle lesz belőle.”... – Inkább most ütöm agyon!”), hanem egy köz¬kedvelt, ellenség nélküli, biztos havi fizetéssel rendelkező „mérnök-ember” legyen. A dolgok tisztázása helyett, mind Dórával, mind Tercsivel, akár a strucc a homokban, a felvételi vizsgához szükséges anyag tanulásába és egy másik irányban való udvarlásba fúrtam a valóság fenyegető felhői elől a fejemet és a felelősségérzésemet. Mert mindezekre ráadásként időközben megismertem jövendő feleségemet, a Vízöntő jegyé¬ben született Kingát és biztosra vettem, hogy e felszabadult, polgári és elvtársi elő¬ítéletektől és jövővel, családdal kapcsolatos rögeszméktől mentes és hozzám lát¬ha¬tó módon ragaszkodó – művészi tehetségemet értékelő és művész mivoltomat tisztelő – lány mellett végre megnyugodhatok és e nyugalmas párkapcsolat segítségével, megnyerhetem az életemet.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/

Kozma Szilárd:

A Táltos Bolond
(regény)


________________________________________
8, fejezet: Az anyai álmok nem hazudnak: félelem és végzet

---------------------------------------------------------------------------------------------
Az egyszerű emberi szimpátián kívül semmiféle szerelmi érzést belőlem ki nem váltó, de magát folytonosan felkínáló Bromfeld Tercsi végül is terhesen maradt tőlem miközben én oly végzetesen szerettem Dórát, hogy rémeket láttam az elvesztése gondolatától is. Mivel féltem, hogy Dórát elveszítem, mihelyt megtudja azt, hogy „egy másik női személy” terhes maradt tőlem, nem szóltam neki semmit lelki életemnek e felelőtlen, sötét területéről. Annak érdekében, hogy ne zuhanjak szexuális nyomorba és lelki krízisbe, ha ezt mégis valahonnan, valaki kívülállótól Dóra megtudná, vagyis azért, hogy „bebiztosítsam magam” a szerelmi kapcsolat-szakítás esetére, udvarolni kezdtem Kingának, egy nemi életre rég megérett huszonnégy éves szüzecskének, akit aztán tényleg ágyba is csábítottam. Egészen pontosan, addig ügyeskedtem, amíg ráfeküdhettem Kingára annak a hegyvidéki szolgálati lakásában álló ágyában. Az is igaz, hogy különösebb szüzesség-fosztási stratégiázásra nem volt szükség, mert az amúgy is magasra nőtt érett hölgynek, bőven elege volt már az apja által szigorúan őrzött szüzességéből huszonnégy éves korára. Ez élvezet-biztosítói sikeremnek viszont nem sokáig örvendhettem, mivel néhány napra a dicsőséges tettem után, derült égből sorsomba csapott az istennyila. Épp egy négy ismeretlenes egyetlenrendszer megoldásán dolgoztam a Viéte-féle módszerrel Géza útmutatásai alapján, amikor kétségbeesett tekintettel a szobámba lépett szegény édesanyám.
– Fiam, légy szíves gyere át a nagyszobába, mert életbevágóan fontos kérdésben akar valaki beszélni veled.
– Jó, mindjárt jövök, mondd meg, hogy várjon még két percet.
– Nem mondok semmit. Most, azonnal gyere! – Szegény édesanyámnak öreg ko¬rá¬ra is megmaradt az a mindkettőnk számára sok szenvedést idéző tulajdonsága, hogy egyedül velem mert határozott lenni egész életében, miközben másokkal szemben ezt az erényét egyáltalán nem gyakorolta. Sőt: vagy a kegyes hazugságokon alapuló kiegyezést és így mindig a „kéz-kezet mos” alapú, taknyos békében és korrupcióban való kiegyezéseket kereste, vagy, ha nehezebb helyzetbe sodródott – és mikor nem sodródott? – az erősebbek megértését, sajnálatát és protekcióját vágyta, elvárta. De mindenképpen az volt a fontos, hogy az édesapján, a férjein (az én apámon és a mostohaapámon), majd rajtam kívül, soha senkivel ne kerüljön konfliktusba. És ezt nem azért, mert velem szemben és az én életemet érintő kérdésekben sokszor a nevetséges ostoba¬ságig elmenően is képes volt határozott leni, hanem azért, mert idegenekkel szemben soha nem tudott határozott lenni.
– De hát kinek a számára olyan fontosan sürgős most az én személyem?
– Ne kérdezősködj annyit, mondom, hogy életbevágóan fontos. Most azonnal gyere.
Ritkán sikerült becsalogatnom magam az életképzeletemtől annyira távol eső matematikai műveletvégzések „élvezetébe” és ezúttal egy ilyen ritka pillanatban tört reám az édesanyám hívó határozottsága, így természetes, hogy kelletlen kíváncsiság¬gal mentem át a nagyapámtól örökölt, tágas és bensőséges nagyszobából a tört hangulatú, közös nappali szobába.
Ott egy édesanyámmal azonos korú nő lépett szembe velem:
– Bromfeld Tercsinek az édesanyja vagyok, akit ön igen jól ismer! Lóri néni a ne¬vem. Azért jöttem, mert Tercsike két hónapos terhes magától és szeretném tudni, hogy ezzel kapcsolatban mi a szándéka önnek? – Na, ez tiszta és egyenes beszéd. Egyszerre zúdult a fejemre mindaz, amit évek óta a tudattalanom mélyére szorítottam, és ami¬től az utóbbi hetekben valósággal rettegtem. Persze, hogy minden Viéte képletet elfelejtettem. Micsoda kegyetlen sorshelyzet úristen! Nem lehetek én az, akivel ezek a dolgok itt megtörténnek. Én ilyen dolgokra soha nem gondoltam komolyan, nekem semmi közöm az ilyesmihez. Menekülni szeretnék, menekülni el, el innen, erről a világról, ebből a helyből és ebből a helyzetből, ahol ilyen kegyetlenül végzetes dolgok történnek. Fogódzót, kapaszkodót és búvóhelyet keresek. Felelősség¬telen tetteim, gyáva meghasonlásaim, erélytelenségem, elhalasztott határozottságom és elmulasz¬tott vilá¬gos szavaim következménye elől menedéket, személyes felelősségem alól még min¬dig, engem felmentő körülményeket keresek.
– Én nekem most tanulnom kell a felvételi vizsgára. Én fizetés nélküli szabadságot kértem, hogy ebben a hátra levő időben tanulhassak keményen. Ez az utolsó próbálkozásom, ha most nem jutok be az egyetemre, végleg mindenről lekéstem. Nekem most be kell jutnom az egyetemre mindenképpen.
– Nagyon helyes, hogy így gondolkozik. El kell menni felvételizni és be kell jutni, mert manapság semmit sem ér diploma nélkül az ember. Ezt én a saját bőrömön is tapasztaltam. Mi segíteni fogjuk anyagilag, hogy elvégezze az egyetemet. A felvételi vizsgára való felkészülés viszont nem lehet akadálya az esküvőnek. Azt a felvételi előtt kell megtartani mindenképpen. Ha ma tartanánk meg, már az is késő lenne... – Egy¬szerre két dolgot szerettem volna csinálni: elájulni, eltűnni ebből a világból és ugyan¬akkor az idősödő hölgyet úgy szájon vágni, hogy egy életre leálljon a kereplője. Egyi¬ket sem tettem, de szavai annyira mellbe vágtak, hogy valahol az eszméletem magasabb terein magamhoz tértem végre, miközben idelent levegő után kezdtem kapkodni és nyöszörögve, fulladozva, felháborodva, tehetetlenül, sarokba szorítva, de még mindig finoman és jól nevelt gyáva-úriemberesen védekezni kezdtem:
Én nem...én nem... én nem akarom, én nem akartam..., én ezt nem teszem... én ezt nem tehetem, nem akarom...nekem most tanulni, felvételizni kell... – Majd Lóri néni türelmetlen arcát és szóra nyíló száját látva: – Én nem akarok még családot, ne¬kem egyszer be kell fejezni az egyetemet... nekem tanulni, nekem festeni kell, én er¬re nem vagyok felkészülve... nekem más dolgom van, én nem akarok még gyere¬ket. Én, én, én. Én nem vagyok én. Én egy hazudozó, beszart, gyáva drámahős vagyok, aki még azt sem merem megmondani, hogy nem veszem el a Lóri néni lányát feleségül, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem szeretem. Én, én, én. Itt állok én, ez a beszart anyámasszony katonája. Itt állok ez előtt a szigorú magabiztossággal ágáló, kövér anya-tigris előtt, aki azt képzeli, hogy a lánya és a jövendő unokája érdekeit képviseli, amikor egy szerelmet és érzelmi vonzalmat nélkülöző házasságot akar egybe kalapál¬ni a polgári erkölcs és tisztesség nevében. Itt áll ez az élet által megtört ember, akit nem világosított fel a lánya, hogy ő még csak nem is alkalmi szeretőm, még csak nem is időszakos szexuális partnerem, hanem egy múló kaland volt, akivel kétszer lefeküdtem, mert felállt a tököm akkor, amikor ott éreztem a pucér női testét szorosan az enyém mellett. Aki vagy nem tudja, hogy nekem ott van az életemben Dóra, a nagy szere¬lem, vagy egyszerűen nem akarja mindezt tudomásul venni, és úgy képzeli, hogy a lánya erkölcsi becsületét megóvó házasságot nyélbe lehet hozni mindezek ellenére. Én, én, én: itt állok én és ez vagyok én. Itt állok kétségbe¬esetten a világkocsma köze¬pén. Itt, a magam által előidézett szerencsétlen helyzetnek, a magam által kreált kényszerítő körülményeknek a közepén. Itt állok a Géza által szerintem méltatlanul elítélt és lenézett szarevő, egyik a másiktól boldogságot váró, boldogságért spekuláló emberi közösségek kel¬lős közepén.
Én, én, én. Ember vagyok, foglakozásomra nézve szarevő, mint az egész emberiség. Most mit tehetek én? Tercsit nem szeretem, Dóráért reszketek. Most már világos, hogy hamarosan elveszítem, de megnősülni mással akkor sem fogok! Nem, nem, nem. Miért nem? Azért, mert nem szeretem. Akkor miért feküdtem le vele? – Jó kérdés! Tényleg, miért? Csak azért, mert felállt a tököm? Igen! És mi van ha igen? Mi van ha egy férfi egyszerűen bedugja a füttyűjét egy általa közepesen ismert tanárnő lába közé, amikor az meztelenül befekszik mellé az ágyba? A lányát miért nem kér¬dezi, hogy ő miért jött utánam Bagoly¬várra és Bagolyváron miért nem maradt Bran¬neréknél és miért jött utánam Berdáékhoz és ott miért feküdt le velem? Megígérte, hogy nem szül nekem gyereket! Két héttel a Bagolyvári bulit követő díszbaszásunk után, miután szegény édesanyám¬mal bájcsevegett két óra hosszat. Átjött az én szo¬bám¬ba „elbúcsúzni” és bejelentette, hogy terhes... de én ne féljek! Persze, rögtön félni kezdtem.

* * *
– De hát te mondtad, hogy nem kell vigyázni, Berdáéknál... – Mondom neki.
– Egy kicsit elszámoltam a napokat, de ne essél kétségbe, én mindent elintézek...
– De megígérted, hogy nem szülsz nekem gyermeket!
– Igen, igen, megígértem. Ne félj, mindent elintézek, elrendezem én ezt, csak ne nézz rám ilyen dühösen...
– Akkor miért nem oda mentél előbb, ahol ezt elintézheted? Miért jöttél ezzel a csak rád és csakis rád tartozó információval most ide nekem?
– Jaj, miért vagy ilyen kegyetlen, jól tudod, hogy nem akartam soha semmi rosszat tenni neked.
– Csak magadnak egy jót, persze. De miért jöttél most ide ezzel a hírrel?
– Mert nem veszélyes még a dolog, nem is egészen biztos, de úgy éreztem, hogy meg kell előbb mondanom neked.
– Miért?!
– Nem tudom... csak úgy jött... lelkileg valahogy... úgy éreztem...
– Úgy érezted... mit éreztél?
– Azt, hogy könnyebben el tudom intézni, ha előbb megmondom, és te velem leszel lelkileg.
– Én most nem lehetek veled lelkileg sem és fizikailag sem, mert nekem tanulnom kell, jól tudod... és Dórával is kibékültem. Én nem tudok most abortusszal foglalkozni és a pénzem, ami van, az kell a felvételire.
– Ne sértegess... kit érdekel a pénzed?!
– Ne kiabálj, mert édesanyám meghallja. Vagy neki is eldicsekedtél már?
– Minek képzelsz? De ha tudtam volna, hogy ilyen alávalóan viselkedsz majd, hát megmondtam volna neki. Amiért lefeküdtem veled, nem sértegethetsz! Én tiszta lelki¬ismerettel jöttem ide. Nincs szükségem arra, hogy megalázzál, amiért lefeküdtem veled.
– Én nem akarlak megalázni, én csak azt akartam mondani, hogy te tudod a leg¬jobban, milyen fontos számomra ez a felvételi vizsga és hogy nekem most maxi¬má¬lis bevetéssel kell tanulni és te megígérted... Te azt mondtad, hogy ne féljek, szeretkezzek nyugodtan, ne szakítsam meg az aktust, mert menstruáció után vagy...
– Elszámoltam a napokat, na, nem érted?
– Jó, akkor hirtelen elszámoltad, de másnap megígérted...
– Most is megígérem. Ne légy úgy berezelve. Nem érted, hogy nem akartam tőled semmit, csak azt, hogy egy kicsit lelkileg...
– Mit lelkileg?
– Lelkileg légy mellettem, mert egy nőnek nem könnyű az első gyermeke elveszté¬se...
– De hát két hete csak, hogy Bagolyváron lefeküdtél velem. Milyen első gyermek¬ről beszélsz hát itt, ilyen patetikus hangnemben?
– Húsz napja volt, nem két hete és ilyenkor a magzat már igenis gyermek lesz. Utána néztem. Ilyenkor a magzat már önálló élettel rendelkező szervezet.
– Tercsi, nagyon szépen kérlek, most hagyd ezt a tudományos patetikus hang¬ne¬met. Mond meg becsületesen, hogy mit akarsz valójában tőlem?
– Balog Ádám, te egy modortalan, kegyetlen ember vagy. Jó, hogy kimutattad a fogad fehérjét végre! Nem akarok én az életben tőled semmit sem!
– Tercsi, értsd meg...
– Menj a fenébe. Én már mindent megértettem. – És elviharzott önérzetesen. Úgy nézett ki, azaz abban reménykedtem..., hogy örökre. (Szegény Balog Ádám, te a kétezer éves emberi színjátékot, az érzelmesen-önérzeteskedő szívek harcát, ezt az isten¬telenül mocskos keresztény hazudozást komolyan vevő balek, te magadnak és másoknak becsületet hazudozó, nevetséges tragédiahős, te szegény tudatlan: te osto¬bán szenvedő művész-lélek! Azt sem tudhatod, hogy mit jelent az, hogy „örökre”. Hát honnan tudhattad volna, hogy miként született a görög dráma, a kínai dráma, hogy mit jelent a modor, az etikett, a szertartás, a fétis, a konvenció, a diplomácia, a káprázat, a korrupció, a hatalmi ösztön, a tenyészet, a teremtés misztériuma és hogy mindebben mi a szerepe önérzeteskedésnek, a „kikérem magamnak”?!)

* * *
– ...Én, én, én még nem tartok ott... Tercsivel ilyet nem beszéltünk. Én soha nem említettem és nem ígértem neki ilyet. Én nem nősülök most meg. És Tercsit nem veszem el feleségül, mert én egy más nőt szeretek! – Na végre kinyögtem. Ez nehe¬zebben ment, mint három évvel ezelőtt a besúgói tevékenység elutasítása.
– Hogy, hogy mást szeret, fiatalember? Az én lányomnak már van diplomája, van egy helye az életben, szolid társadalmi helyzete, ő örökölt egy házat az édesapjától... van a csekkben a nevén tizenötezer leje...
– De Bromfeld néni kérem, mindez engem nem érdekel, engem egészen más dol¬gok érdekelnek, engem csak a művészet érdekel, az egyetemre is csak azért akarok bejutni, mert azután az egyetemen is és később is, ha meg lesz a diplomám, több időm lesz... – Na itt elárultam magam szegény édesanyám előtt, de most nem számít ez. – Azért felvételizek, hogy olyan emberek közé kerüljek, akik engem azért, mert művész vagyok, jobban megbecsülnek. Szóval én nem veszem el Tercsit feleségül, mert nem szeretem.
– Nem szereti? Hát akkor miért feküdt le vele? Miért csábította el a lányomat, maga szégyentelen gazember?! – Újra levegő után kapkodok, de ezzel már túl lőttek a célon, ez kezd kijózanító lenni.
– Én... én nem csábítottam őt el! Én egyszer felmentem a lakására vizelni, miután a vendéglőből őt hazakísértem és mire a fürdőből kijöttem, Tercsi ott feküdt a meg¬vetett ágyban, egy szál hálóingben. Csókolózni kezdtünk, és megkívántuk egy¬mást egyszerűen. Én nem csábítottam el Tercsit, hiszen még szűz sem volt és egyálta¬lán, hogyan lehet elcsábítani egy huszonnégy éves tanárnőt, egy felnőtt „szolid társadalmi helyzettel rendelkező” embert?
– De elcsábította! És most lesz tőle egy gyermeke! A gyermek nem játék. Egy új élet van megszületőben és maga felelős érte, mert maga az apja, ezt nem tagadhatja le. El kell vennie Tercsikémet feleségül, mert én nem azért neveltem a lányomat, hogy ma¬ga megbecstelenítse! Hogy most a világ szégyenére szüljön nekem egy bitang gyermeket!
– De hát miért nem kapartatta el a magzatot Tercsi idejében? Nekem megígérte! Házasságkötésről én vele soha nem beszéltem.
– Megígérte, megígérte... ő sem tudja mit beszél, hiszen az nem megy ma Romá¬niá¬ban olyan könnyen. Oda ismeretségek kellenek, oda pénz kell.
– Nekem azt mondta, hogy nem kell az én pénzem!
– Persze, hogy nem kell a maga pénze, nekünk van pénzünk, de szegénykém nem mert kérni ilyen dologra tőlem. Én nem így neveltem... Az igazság az, hogy ilyesmire én sem adtam volna neki, amíg azzal az emberrel, aki vele ezt a gyalázatot elkövette, nem beszéltem. Szegény kislányom, mi lesz veled? – A két kezét drámaian a feje fölé emeli, és úgy nézi a mennyezetet. Aztán reám néz lesújtó tekintettel, majd anyai együttérzést keresve, az én édesanyám szemeibe fogódzik a tekintete:
– Mondjon valamit, kedves Pólika, az Isten Szent Szerelmére! Hiszen maga is anya és becsületes keresztény katolikus ember!
– Én csak azt mondhatom, hogy a fiamat, ilyen nagy dologra nem kényszerít¬he¬tem…
– Itt semmiféle kényszerítésről nem lehet szó senki részéről sem, édesanyám! Itt az én életemről van szó, én nem élhetek együtt valakivel, akit nem szeretek. Én jól láttam a Matyi bácsival való házasságod közben, hogy az ilyen szeretet nélküli házas¬ságnak mi az eredménye. – Bromfeld néni felé fordulva: – Ha nem beszéltem eddig világosan: én a maga Tercsi lányát feleségül el nem veszem. Nekem azt mondta, amikor elmondta, hogy terhes, hogy ne izgassam magam, tanuljak nyugodtan to¬vább, mert ő mindent elrendez. Házasságról köztünk szó sem esett.
– Milyen könnyen beszél maga fiatalember! Képzelje magát a szegény kislányom helyébe! Minden családtagjától, minden jó ismerősétől távol, itt a messze idegenben... Én nem is bánom, ha lesz neki egy kis gyermeke. Legalább lesz, akire áldozza az éle¬tét, és nem jár többet vendéglőkbe, nem tölti az időt fölöslegesen, és nem züllik el itt nekem, amiért nincs ebben a városban senki, aki őt megbecsülje. Hogy micsoda világ ez, amelyben az ember kiteszi lelkét is a gyermekéért, aztán az felnő, el kell hagynia a családi fészket, hogy szomorkodjon egyedül, vagy vendéglőkbe járkáljon felelőtlen kalandor emberekkel. – Türelmetlenül téblábolni kezdtem, amire ex-jövendő anyó¬som abbahagyta a fogyasztói civilizáció kritikáját és rám nézett erélyesen:
– Szóval nem veszi el?
– Nem. Nem veszem el.
– Akkor legyen szíves, tegyen meg annyit értem, hogy jöjjön el, beszéljünk vele.
– Nagyon szívesen. Már csak azért is, hogy tisztázzuk a házassági ígéret körüli félre¬értéseket. Jövök mindjárt, csak éppen átöltözöm.
– Minek ennél jobban? Hiszen úgy sem jön leánykérőbe. – Nem, azt már tényleg nem, gondoltam magamban miközben a szobámban átöltöztem. Mire a nappali szo¬bába visszatértem, szegény édesanyám is kimenő ruhát vett magára a házi köntöse helyett. „Én is akarok beszélni Tercsikével, mert számomra mindez, amit itt hallottam hihetetlen. Mindig olyan rendes volt, igazán megszerettem. Nem értem ezt az egészet, nem értem, hogy tehettetek ilyet. Azt akarom, hogy ő mondja el nekem, hogy miképpen gondolta mindezt.”
Ekkora erősítéssel a hátam mögött mindjárt más színekben láthattam én is a jövőmet..., gondoltam, hogy szegény édesanyám előtt Tercsinek lesz annyi szégyen¬érzete, az önérzete mellett, hogy egyedül, lehetőleg az én közreműködésem nélkül, mindent jóvátegyen. Alig léptünk ki a kapunkon, máris szembetalálkoztunk Tercsi¬kével és Boróka nevű közös barátnőnkkel, akinél Tercsit négy hónappal azelőtt meg¬ismertem. Mindjárt Tercsihez szegődtem, Borót hátrahagyva a két aggodalmas¬kodó anyával. Az utat így folytattuk mindannyian Tercsi lakása felé, a Bujor negyedbe.
– Édesanyád rá akart beszélni, hogy vegyelek el feleségül téged. Ilyesmit én neked nem ígértem. Akkor, hogy van ez?
– Tudom, hiába próbáltam erről lebeszélni. Azt mondta, hogy neki anyai köte¬lessége, hogy ezt megpróbálja megbeszélni veled.
– De erről nem lebeszélned kellett volna, hanem megmondani neki, hogy mi ketten ilyesmiről soha nem beszéltünk és ez azt jelenti, hogy a kérdés ilyen szinten fel sem tevődhet. Áltattalak én egy fél szóval is ilyesmivel?
– Nem.
– És azt is megígérted, hogy te mindent elintézel. És ismételten mondom, még akkor is, hogyha megint megsértelek ezzel, és te önérzeteskedni kezdesz, hogy azt sem értem, hogy húsz napra rá, hogy egy nő lefekszik valakivel, miként lehet annyira biztos abban, hogy terhes, mint amennyire te biztosan tudtad akkor, hogy terhes vagy, ha csak nem tervezte el megfontoltan az egészet jó előre?
– Te miket képzelsz rólam? Talán azt gondolod, hogy én terveztem el így ezt az egészet?
– Nem. Lehet, hogy nem éppen így tervezted el. Lehet, hogy azt képzelted, én majd előbb utóbb beadom a derekamat, mert meghatódok attól, hogy gyermekem lesz tőled.
– Szennyes fantáziájú mocskos gazember, menj innen! – Ezt viszont már inkább megtört szomorúsággal mondta Tercsi, nem olyan önérzetes hangosan, mint ahogy felcsattant két hónappal ezelőtt az én szobámban. Talán az új kilátások, azaz kilátástalanságok hatására, már alább hagyott az önérzete.
– Maradj csak nyugodt, és ne méltatlankodj, mert mindent meg kell beszéljünk most közösen. Csak azt akartam, hogy megtudd: nem vagyok hajlandó magamra venni az elcsábítód szerepét, amelyet édesanyád oly színesen lefestett nálunk. Hogy lefeküdtem veled az tény és hajlandó vagyok mindenben segíteni, ami a gyermek elkaparását illeti, de tovább nem megyek. Feleségül nem veszlek el és a gyermeket sem fogom elismerni, a magam nevére venni, amennyiben megszülöd.
– Ilyesmit én nem is kértem! Nem kell majd elismerned. Én egyedül felnevelem.
– Hogy mondhatsz ilyet, Tercsike? – Méltatlankodott később Bromfeld Lóri néni
– A gyermeknek apa kell és az apjának a nevét kell viselnie!
– Miért? Az én nevemet miért nem viselheti? Az sem alábbvaló, mint az apja családneve! – így Tercsi.
– Az igaz, de a gyermek úgy sem lehet meg az apja neve nélkül. Ilyet csak a romá¬nok és a cigányok csinálnak. A magyar ember gyermekének meg kell legyen a be¬csületes apa neve, még akkor is, ha ez egy szélhámos gazember. Maradjon csak meg a maga helyén, Ádámka, nem magáról beszéltem.
– Rendben van, de akkor ezt a témát többet nem akarom vitatni. Hanem azt beszél¬jük meg, hogy a kaparást minél gyorsabban, hogy intézzük el? Édesanyám, van-e neked olyan ismerősöd, akivel csak az útbaigazítás, a tanácskérés szintjén is ezt megbeszélheted?
– Nőgyógyász ismerősünk csak egy van, de ahhoz ilyesmivel nem mehetek. Itt Székelyföldön nagyon figyeli a szekuritáté őket, alig várják, hogy egy magyar orvost csak egy kis törvénytelenséggel is elkaphassanak, hogy román orvost hozzanak Mold¬vá¬ból a helyébe. Nem, ezt itt elintézni nem lehet. De elmegyek Lizi barátnőmhöz Calcinába, az nem erdélyi város, de sokféle ember él ott és neki ott mindenféle isme¬ret¬sége van. Az számunkra nem egy olyan exponált hely. Más elképzelésem nincs, de Tercsike, én tőled szeretném hallani, hogy igaz-e amit Ádám állít, hogy Bagolyváron azt mondtad neki, hogy nem kell vigyázni, holott a menstruáció utáni tizennegyedik napján történt a közösülésetek?
– Igaz Póli néni, biztos, hogy akkor maradtam terhes!
– És miért tetted ezt, hogy lehettél ilyen felelőtlen?
– Mert akkor fáradt voltam és részeg.
– Hogy, micsoda? Nem értettem...
– Fáradt voltam és részeg, mi van ezen érthetetlen?
– Teljesen kiábrándultam belőled. Ez számomra teljesen döbbenetes.
– Én is kiábrándultam Pólika néniből az utóbbi időben. Ádám biztosan megmond¬ta rég, hogy én terhes vagyok és Pólika néni mégsem jött el hozzám, hogy meglátogas¬son, hogy erősítsen és segítsen nekem.
– Én nem mondtam meg anyámnak semmit. Őt ne keverd jobban bele ebbe az ügybe. Inkább azt mondd meg, hajlandó leszel-e megkapartatni magad, amennyiben anyámnak sikerül ezt elintéznie?
– Igen. Csak minél hamarább intézze el.
– Még holnap elutazok Lizihez és telefonálok, hogy jöhettek-e?
Lóri néni is felajánlotta, sőt: kikövetelte, hogy előbb ő beszéljen otthon, Szíj¬lengyel¬ben egy nőgyógyász ismerősével, hátha az elvállalná a kaparást, és ha az nem, akkor Nagytárnán, a közeli iparvárosban, neki befolyásos rokonai élnek, akik lehet, hogy el tudják intézni ezt. Ő haza utazik még ma éjjel, és holnapután visszatelefonál, hogy Tercsi mehet-e? Mindez elfogadhatónak és megnyugtatónak nézett ki akkor hirtelen. Én újra a homokba: a matematika és a technológia elméleti tanulásába fúr¬tam a fejemet. A dolgok persze nem a megbeszélt tervek szerint rendeződtek: Tercsit haza hívta telefonon az édesanyja, azzal hogy menjen, mert minden el van intézve, és egy hétig otthon is tartotta, anélkül, hogy valami konkrét dolgot cselekedett volna, de annál többet beszélt a lelkére a magzat megtartása értelme mellett érvelve. Amikor Tercsi visszaérkezett Szíjlengyelből, azonnal találkoztunk és már sokkal enyhülteb¬ben, azaz kevésbé magabiztosan – jobban megijedve- elmondta, hogy Lóri néni valójában nem is akart elintézni semmit, öt napig különféle hírekkel traktálta, majd amikor ő gyanút fogott és rákérdezett, megpróbálta rábeszélni, hogy tartsa meg a gyermeket ak¬kor is, ha nem veszem el feleségül, mert akkor legalább lesz valaki az életében, akiért ő élhet.
– És te mit akarsz csinálni? Mégis gyereket szülsz nekem az ígéreted ellenére?
– Ne gúnyolódj, és ne kegyetlenkedj velem, kérlek. Ilyet semmi esetre sem teszek. Addig megyek, amíg a végére járok ennek. Édesanyád tudott-e valamit intézni a tenger¬parti barátnőjével?
– Nem. Sajnos nem. És vissza is jött már onnan, amíg te otthon voltál, mert nem volt amiért tovább üljön.
– Nem baj, elmegyek Béres Vencihez, ő biztosan tud segíteni.
– Megbolondultál? Az állatorvos, hogy segítsen az neked?
– Úgy, hogy nagy az ismeretségi köre a rendes orvosok között is. És mivel nagy nőcsábász, minden menő nőgyógyászt ismer.
– Ahogy gondolod. De tényleg tégy meg mindent, mert nekem most nagyon meg kell nyomnom a gázpedált. Három hetem maradt már csak a vizsgáig, holnapután utazok Bagolyvárra beiratkozni a vizsgára, és ott tanulok tovább az egyetem könyv¬tárában. Több barátom és ismerősöm van ott, akik már végzősök és meg tudom kér¬dezni tőlük, ha valamit nem értek. Kérlek, ezúttal csakugyan tégy az adott szavadnak eleget és intézd el ezt a dolgot, amibe belevertél mindkettőnket az én megkérdezésem nélkül és az én akaratom ellenére és annak ellenére, hogy az ellenkezőjét már a kezdet kezdetekor megígérted. Tudod, hogy az életem múlik ezen a vizsgán, ez az én utolsó lehetőségem. – A szomorú az, hogy mindezt még komolyan is vettem.
Micsoda szavak! Hogy az élet múlik egy felvételi vizsgán, meg „az utolsó lehető¬ségem”. Szegény Balog Ádám, szegény Tercsi, szegény édesanyák, szegény apák és szegény részeg-káprázatban támolygó szülők közé jövő, az ősi bűnbeesés őscsiráját saját tudattalan szellem-világukban hordó gyermekek! Micsoda zavaros gondolkodás¬ról és még zavarosabb érzésekről árulkodó felelőtlen szavak! Micsoda betegséget okozó szorongások és micsoda tragédiákat hordozó ambíciók, tudat alá nyomott fé¬lel¬mek, önáltatások és lelki feszültségek! Az alvási zavarokon kívül, csak annyit észleltem a kezdetben, hogy a korábbiakhoz képest, igen gyakran és néha háromheti gyógyulási időt is igénylő, igen erős fej, fül és gége fájdalmat okozó hűlések vesznek erőt rajtam, aminek nem tulajdonítottam semmi jelentőséget, hiszen semmi nem közönségesebb egy hűléses megbetegedésnél. Ilyenkor orvoshoz megy az ember, az néhány miszti¬kus művelet elvégzése után, megállapítja a betegség tényét, megírja a megvásárolandó és beszedendő gyógyszerek jegyzékét és csak igen magas láz és igen erős köhögés esetén állít ki egy néhány napi betegszabadságról szóló igazolást. Ezeket a három naptól öt napig terjedő betegszabadságokat korábban arra szoktam felhasználni, hogy miután a köhögési rohamaim elcsitultak rajzoltam az ágyban, majd vázlatoztam és festettem. Az utóbbi időben arra, hogy tanuljak. Az viszont különösebben nem zavart és ezért a kezdetben nem is figyeltem fel, hogy mind gyakrabban kell vizelnem, annyira, hogy néha éjszaka is fel kellett emiatt kelnem, amint az sem, hogy akkor is fáj a fejem, ha nem vagyok meghűlve, hogy gyakori a székrekedésem, vagy épp hasmenésem. Azt, hogy a feszültebb időszakokban a sok szorongás következtében erős gyomortájéki fájdalmaim is vannak és néha savas váladék jön fel a gyomromból a torkomba, már megszoktam középiskolás koromban. Sőt, többnyire mindössze a rossz emésztésre fogtam a dolgot és beszedtem néhány népszerű, emésztést segítő gyógyszert. Szegény édesanyám épp elég, az én nyavalyáimhoz hasonló betegségben szenvedett folyama¬tosan és ezért egész gyógyszertára volt otthon, amelynek segítségével el lehetett mu¬lasztani időlegesen ezeket az apró kellemetlenségeket. Mikor kölcsönöztem tőle egy pár gyógyszer tablettát, mikor magam is vásároltam egy doboz farmakológiai készít¬ményt a házi patikánkba, a fájdalmak időszakában beszedtem néhány pirulát, és fér¬fia¬san to¬vább folytattam az élet-harcot, azaz tovább folytattam a szellem-ellenes élet-tevé¬keny¬ségeket. Ki gondolt akkor arra, hogy ilyen fiatalon már a két-három év múlva jelentkező hörghurut, a krónikus fülgyulladás, a gyomorfekély, a nyombél-fekély, az epekő-kép¬ződés, az epe és májgyulladás, a vese és húgyhólyag bántalmak, a prosztata-gyulla¬dás, a bélhurut, az aranyér és a szívritmus zavar csiráit fejlesztem magamban? Ahhoz, hogy ezek konkrét, kezelendő betegség formáikban jelentkez¬ze¬nek, mindössze há¬rom évre, valamint arra volt szükség, hogy a Dóra elvesztése miatti kétségbeejtő lelki fájdalom, valamint az igazság-szenvedélyemmel, a festői élet¬tervem¬mel, az idealista elképzeléseimmel ellentétes élethelyzetek miatti gyötrelmeim a korábbiaknál jobban felerősödjenek. A felelőtlenségemnek, valamint a Tercsi fele¬lőtlenségének köszönhe¬tően, az én aggódó édesanyámnak és a Tercsit féltő, aggódó édesanyjának köszön¬hetően, és köszönhetően a Lilith által korbácsolt szexuális képzeletemnek és másra-sóvárgásaimnak, a Kinga szexuális sóvárgásainak és az ő felelősségteljesen gon¬dol¬ko¬zó szüleinek, és hála a mindannyiunk gondját a szívén viselő katolikus és református, unitárius, ortodox és evangélikus egyháznak, valamint a román kommunista pártnak. De különösen a klasszikus német filozófiának és a tudományos materializmusnak, a hazafias kihallgatásoknak, a biológiának és az orvos¬tudománynak, a modern szocio¬ló¬giának, a nyomasztó szorongáshoz és irracio¬ná¬lis félelmekhez vezető sors élmények mind gyakoribbá váltak a következő években.
* * *
Hol van már a hajdani Balog Ádám? A romantikus eszmék fanatikusa? A szépség, az igazság-keresés és az igazmondás, a becsület, a tiszta szerelem elkötelezettje? Hol van e zavaros fantazmagóriák harcosa, pajzsvivője?
Az egyetemista státusz csak két hétig tudta Dóra elvesztésének a tragédiáját feled¬tetni velem, hiszen Nagytárnán teljesen mást jelentett az egyetemista-lét, mint Bagoly¬váron, ahova be akartam jutni Géza spirituális útmutatásaink szellemében. Nagytárna egy festői környezetben szerveződött hajdani kisvárosból hirtelen nagy ipari központ¬tá duzzasztott, hatalmas betonlakótelep Romániában, ahová csak a lakosság nagy száma miatt létesítettek műszaki egyetemet a sok környékbeli bánya és fémolvasztó kemencék, hirtelen felhúzott gyárak és ipari csarnokok műszaki káderekkel való ellá¬tá¬sának érdekében. Annál kietlenebb, arc nélküli várost nem tudok elképzelni. Érez¬tem, hogy nem megy tovább, hogy látnom kell őt, hogy beszélnem kell vele. „Megyek és megmondom, hogy ezt nem lehet elviselni. Meg kell értenie, hiszen ő is szeret. Csak a sértett büszkesége mondatja vele azt, hogy nem. Meg kell mondanom, meg kell értenie, ha nem változtat elhatározásán, abba belebukunk mind a ketten. Ő sem tudja újra kezdeni az életét nélkülem, nem fog ez menni, saját magát csapja be, ha azt hiszi, hogy mással normális, harmonikus élete lehet a velem átélt szerelem után. Hisz gyönyörű, igazi boldogsággal feltöltött napokat, heteket és órákat töltöttünk együtt e hosszú négy év alatt. Az nem lehetséges, hogy Dóra valakit még annyira meg tudjon szeretni, mint engem, hogy elfogadjon egy alacsonyabb rendű kapcsolatot az igazi szerelem helyett, mert tudom, hogy szeret, mert szenved, keservesen szenved, de ez a szenvedés nem szüntethető meg a szerelem megtagadásával, elfojtásával, mert az úgyis átüt mindenen és megkeseríti minden új kapcsolatát. Miért menjünk mind¬ketten tönkre csak azért, mert én Bromfeld Tercsivel lefeküdtem? Ha ő lefeküdt volna valakivel, mert én másokkal hagyom társaságban, amikor vele kellene lennem, el¬hagynám-e? Jaj, nem! Annyira szeretem, úgy, ahogy azt Hajni mondta valamikor: „hogy az már fáj”. Persze, még jobban fájna, ha gyermeke is lenne mástól, rette¬ne¬te¬sen fájna, de azt hiszem, akkor sem hagynám el. Annyira ott van minden sejtemben, mozdulatomban, gondolatomban, mindenemben. Még akkor is ott volt, amikor lefeküdtem Tercsivel. Emlékszem, ott, Bagolyváron, Berdáéknál, az ágyban, a finom murfatlari bor elfogyasztása után, úgy éreztem egy idő múlva, hogy Dórával szeret¬kezek. Nem. Nem. Nem. Nem válhatunk el. Inkább itt hagyom az egyetemet. Holnap majd vonatra ülök és éjszaka ilyen tájban, már otthon leszek. Azaz, dehogy otthon, direkt hozzámegyek. Biztos, hogy beenged. Érzem, hogy beenged. És mindent, min¬dent elmondok neki a lehető legokosabban, hogy értse meg: az életünket egymás nélkül értelmesen folytatni egyikünknek sem lehet. Meg kell értenie ezt. Ő is így érzi, csak józanul nem meri megfogalmazni magának ezeket az igaz tényeket. Minden csak azon múlik, hogy mennyire tudom okszerűen kifejteni számára azt, ami már úgyis meg van benne, ott van a sejtéseiben, csak letagadja maga előtt, hogy ne legyen az isme¬rők szemében nevetséges. Tulajdonképpen csak ezt, a környezete vélemé¬nyé¬től való félelmét kell okos érvekkel ügyesen semlegesítenem és aztán minden rendben lesz.”
Három héttel korábban hozta tudomásomra Dóra, hogy elhagy, hogy nem talál¬koz¬hatunk többet. Épp a felvételi vizsga utáni hosszabbított külföldi utazásomról tér¬tem haza, miután végignéztem Prága, Drezda, Lipcse, Weimar, Kelet-Berlin, Varsó és Krakkó összes képtárát, még azzal a tudattal, hogy nem jutottam be az egyetemre és így, most már igazán csak a festészet fogja betölteni az életemet, diplomáktól és egye¬temektől függetlenül, társadalmi és környezeti elismeréstől függetlenül. Telefo¬náltam Dórának, hogy érkezem, ő várt rám az állomáson, de látókörömön kívül helyezte magát és nem szólított meg. Elindultam a lakása felé, miközben ő távolról követett és csak a tömbház-lakása lépcsőházában fogta meg hátulról a bokámat, kicsit rám ijesztve, mielőtt az ajtójához értem. Csak utólag értettem meg, hogy miért: már nem akarta, hogy ismerősei meglássanak minket együtt az utcán. Nem akarta, hogy lássák: várt rám. De ezt csak több perc elteltével, a viszontlátás örömének elmúltával, lakásának zárt ajtaja mögött, a belső szobában tudhattam meg.
– Mindenkinek ilyen szép ajándékot hoztál, Balog Ádám?
– Nem. Csak neked és édesanyámnak.
– És a többieknek?
– Miféle többieknek? Miről beszélsz?
– Az öt hónap múlva, sőt: a négy hónap múlva megszületendő gyermeked anyjának. Bromfeld Tercsinek, aki tőled terhes.
– Ezt ki mondta neked?
– Nem mindegy? A fél város tudja, csak nekem kellett négy hónapos késéssel meg¬tudnom! Én vagyok a vak, a hülye. Én a szerencsétlen, aki vártam itt reád mindig nagy hűségesen, fogamzásgátló tablettákkal feltömve.
– Ne légy magadhoz ilyen kegyetlen, kérlek... Szeretlek. Nagyon szeretlek. Ezért nem mertem elmondani. Nem mertem, mert féltem, ha megtudod, elveszítelek.
– Hát elveszítettél!
– Dóra, kérlek, most még ne mondj ilyet! Gondold meg jól, mielőtt döntenél, mert végzetes lehet egy ilyen kijelentésed!
– Meggondoltam. Mindent alaposan meggondoltam a négy hét alatt, ami eltelt attól a perctől, amikor megtudtam... Amikor szinte elájultam és csak azt motyogtam magamban, mint egy őrült, hogy nem igaz, nem igaz… Pedig tudtam, hogy igaz, érez¬tem... Szóval e négy szörnyű hét alatt, amíg te külföldön nyaraltál, én itt, a pokolban, mindent átgondoltam: el kell válnunk, mert én így téged jövendő apaként, aki az orrom előtt csalt meg, miközben én vártam rá, ismétlem, fogamzásgátló tablettákkal feltömve, nem vállalhatlak. Megöl a szégyen. Menj el innen!!!
– Dóra, ne mondj ilyet, ez nem lehet! Istenem, nem lehet!
– Miért nem mondtad meg nekem ezt Ádám, miért nem mondtad meg? Most a fél város rajtam röhög.
– Dehogy röhög, Dóra, dehogy röhög… És egyébként is, azért a fél városért igazán nem kell ilyen végzetes kijelentéseket tenned. Jól tudod, hogy sokszor meg¬próbál¬tunk már elválni egymástól és nem bírtuk ki két hétnél tovább te sem és én sem. Mi ketten egymásért születtünk a világra Dóra. Nem válhatunk el, bármi is történjen, mert a másik nélkül mindkettőnk élete értelmetlen. („Az egyik legfantaszti¬kusabb jelenség az, amikor valaki, hosszú inkarnációs láncolatokon keresztül, mindig ugyan¬azzal a személlyel találkozik. A szerelem és a gyűlölet, a vonzódás és az ellen¬szenv, elmúlt életeink maradványai.” – Thorwald Dethlefsen: A Sors, mint esély.) Dóra úgy néz rám, mint még soha. Szemében szánalom, szája sarkában gyűlölet, megvetés, a homlokán töprengéstől a csodálkozásig cikázó érzelmek, gondolatok tükröződnek. Mintha egy először látott ismerős-idegent venne szemügyre.
– Te meg vagy bolondulva egészen? Miről beszélsz itt össze-vissza? Hogy képzeled, hogy veled maradok, amikor Bromfeld Tercsi itt járkál a városban, a hasában a te gyermekeddel? Amúgy is süllyedek el a szégyentől, amiért utolsóként én tudtam meg.
– Rólunk van szó, Dóra, nem a városról! RÓLAD ÉS RÓLAM!
– És Bromfeld Tercsiről és a Te gyermekedről! Hogy mondhatsz olyat, hogy egymás nélkül mindkettőnk élete értelmetlen? Talán így, Bromfeld Tercsi hasában a gyermekeddel egy jövendő emberrel, akihez neked elsődlegesen közöd lesz, és aki¬hez nekem semmi közöm nincsen – sőt: aki ellenem fogant és ellenem születik – van értelme? Hogy maradjak veled, amikor a szégyentől süllyedek el? Nevetségessé tettél Balog Ádám, nem érted?
– Hogyan tettelek én nevetségessé Dóra? Úgy csinálsz, mintha ellened szövet¬kez¬tem volna valakivel. Ez itt egy velem történt tragédia, ez az én szerencsétlenségem és eszemben sem jutott közben, hogy ellened teszek valamit, miközben ott találtam az ágyban magamat Tercsivel, amikor úgy intézte a dolgokat Bagolyváron, hogy velem Berdáékhoz feljöjjön, és velem egy ágyba feküdjék. Egyszerűen úgy történt, hogy nem tudtam kikerülni az egész ügyet. Még én sem látok tisztán, de azt hiszem, hogy Tercsi tervezte ki az egész terhességi ügyet azért, hogy ez által engem tőled elválasszon, és utána én őt feleségül vegyem. Ugyanis egyszer arról beszéltem neki, hogy mennyire bánt és zavar az engem, hogy az édesapám nélkül kellett felnőjjek, anyám érzelgős szeretetének és buta gondolkodásának teljesen kiszolgáltatva. Értsd meg, hogy ez annyira szörnyű nekem, hogy még bele sem mertem gondolni a következményekbe. Beismerem, hogy gyáva voltam, amiért nem szóltam neked, de ez a gyávaság abból a félelmemből eredt, hogy ne veszítselek el, hogy soha se tudd meg, ha lehet…
– Hogy ne tudtam volna meg soha? Mondom, hogy teljesen elment az eszed!
– Nem tudom, én sem értem, csak azt tudom, hogy féltem, hogy iszonyúan féltem hogy elveszítelek és nem mertem neked szólni, mert tudtam, hogy nem értenéd meg, és hogy tragédiát csinálnál a dologból és nekem akkoriban minden erőmmel a felvételi vizsgára kellett koncentrálnom.
– Értem. Szóval, amiért neked felvételizned kellet, én nevetségessé kellett váljak a világ szemében és öt hónap után kellett megtudnom, hogy te megcsaltál Bromfeld Tercsivel és még ráadásul terhes is tőled. Nem érted, hogy mit tettél velem? Az utcán szánakozva néznek rám az ismerősök és a hátamnál a markukba röhögnek. És ez még hagyján, de mit szólnak majd a szüleim, mit szólnak a testvéreim, a Kedves Nővérek ?!
– Rólunk van szó, nem az apáca nagynénéidről és nem a testvéreidről, akinek mind meg van a saját családi baja. Ők a saját bonyolult, vagy könnyű életüket élik, és mi a miénket kellene éljük. Nem nevet senki rajtad Dóra, értsd meg. Mindenkinek van elég baja ebben az országban. Nem látod a nagy sorokat az üzletek előtt? Egyesek hajnali négykor kicsi székkel kiülnek az üzletek elé, hogy családjuknak, unokájuk¬nak, gyermekeiknek, cukrot, tejet, kenyeret, olajat, szalámit és vajat, sőt: esetleg csak margarint vehessenek, más városokban még nagyobb sorok vannak és még nagyobb a nyomor. A fővárosban egyesek egyszerűen koplalnak, vagyis éheznek. Azt hiszed, hogy ezek az emberek mind a te sérelmeddel, a sértett női büszkeségeddel törődnek?!
– Te szégyentelen! Te neked semmi érzéked nincs az iránt, hogy mit tettél velem, te egy érzéketlen szörny vagy Balog Ádám, aki még a személyes gaztettedet is a társa¬dalmi visszásságokra akarod kenni és a figyelmemet így elterelni sötét, felelőtlen jel¬le¬medről. Én csak most ismerlek meg. Milyen ügyesen kibújsz a tetteid következ¬ményének felelőssége alól! Te nem tudhatod, hogy mi van itthon, hogy az emberek mit beszélnek, mert öt hetet ténferegtél önfeledten a nagyvilágban. Mond csak, Magyar¬országon hány nő hordja hasában a te gyermekedet? Kettő, három?
– Egy sem Dóra!
– Hazudsz! Ha itt az orrom előtt megcsaltál, ezer kilométerekre tőlem, hogy ne csaltál volna meg?
– Nem csaltalak meg, Dóra, Tercsivel az más helyzet volt, kérlek szépen, értsd már meg, hogy...
– Nincs, amit megértenem. Nem akarom megérteni, nem akarok megérteni veled kapcsolatban semmit, érted?! ...Megbolondulok, ha arra gondolok, hogy más nő a hasában a te gyermekeddel... Az én kedvesem gyermekével... Istenem, mit vétettem?! – Dóra zokogni kezd. A torkom nekem is összeszorul, én is sírnék szívesen, de maga¬mon erőt veszek. Mellé lépek, gyöngén karját megérintem.
– Nyugodj meg, Dóra, nekem is rettenetesen fáj mindez...
– Ne érj hozzám, kérlek! Már attól is kétségbeesek, már az érintésedtől is iszonyo¬dom, hogy őt is pontosan így érintetted meg, hogy vele is pontosan úgy viselkedtél, mint velem... Úgy érzem, nem is lehet elviselni ép ésszel azt, hogy őt is ugyanúgy ölelted, mint engem, hogy úgy csókoltad... jaj, megbolondulok, eressz! – Durván elüti kezem, elfordul előlem és halkan, fojtottan zokog. Tehetetlenül és esetlenül állok, miközben meg-megránduló szép hátát figyelem.
– Én soha senkit nem öleltem úgy, mint téged, Dóra...
– Dehogy nem ölelted! Azt (!) másképp nem lehet, ne próbálj még most is félrevezetni engem! Eleget hazudtál, többet nem engedem!
– Hidd el nekem, hogy senkit a világon eddig nem öleltem úgy, mint téged!
– De öleltél..., ne vezess félre engem, nem engedem!
– Nem vezetlek félre, nem hazudok, az más, egészen más mint veled és nem aka¬rom, hogy beleéld magad az olyan jelenetek életszerű elképzelésébe, csak azért, hogy kínozd magad vele... – Kisírt szemeivel rám néz vádlón, kétségbeesetten:
– Én nem kínozom magam, Ádám, engem megkínozott általad az élet. De eddig valóban csak a képzelet szintjén történt minden. Harag, elválás, újratalálkozás, öröm, boldogság, az a pár órás, vagy pár perces fene nagy boldogság, amikor elhittem, hogy a világon csak én vagyok neked a legfontosabb, hogy a legjobban engem szeretsz, szó¬val ez mind hit volt és jó vagy rossz képzelet. De az a magzat a Tercsi hasában, amely négy-öt hónap múlva élő, egész emberi lény lesz, az már tömény valóság, hús-vér valóság, az nem a képzelet és az érzelmek játéka, és főként nem az én képzeletem szüleménye! (Dehogynem, Dóra, az pontosan a te irracionális, nyomasztó, teherben maradástól való félelmeidnek, a védekező, gyermekelhárító félelmeidnek, vagyis a tudat alá szorított, a fájdalom és az erőfeszítés helyett a nyugalmas és kényelmes ve¬ge¬tálást választó életképzeleted szüleménye! A gyermekszüléstől való rettegésed által életre keltett és aktivizált negatív képzeleted szüleménye, azaz félelmeid megvaló¬su¬lása, csak éppen nem a te „fogamzásgátlóktól feltömött”, foganásra képtelen méhed¬nek a szüleménye, hisz ez az egész világ itt, amit a nagyokos tudósok magyaráznak, szétdarabolnak, megmérnek és megneveznek, nem más, mint a mi teremtő kép¬zelő¬erőnk által létrehozott valóság. De ezt sem te, sem Balog Ádám nem tudja még ebben a percben.) Én nem tudom elviselni ennek a gondolatát, soha nem fogom tudni, soha, soha, érted?! Engem nem így neveltek! Az én családomban soha ilyen erkölcs¬telen bonyodalom nem volt. Menj el innen kérlek, menj el! Menj őhozzá! Menj, mert várnak rád, az édesanyja mondta.
– Te mikor és hogy beszélhettél az ő édesanyjával?
– Reisingher Sárinál belécseppentem a jövendő családi tablódba.
– Mikor?
– Ezelőtt két héttel.
– Mit mondtak neked, az isten szerelmére?
– Tercsi semmit, csak az anyja tartott nekem felvilágosító előadást, gondolom a miheztartás végett.
– De mit?
– Azt, hogy az ő ártatlan és tisztességes Tercsikéje megjárta azzal a szélhámos Balog Ádámmal, mert nem volt oly kitanult, mint egyesek... Az elején, jó sokáig nem értettem, hogy miről beszél, majd amikor leesett a tantusz, rosszul lettem.
– A vén szukája! Felvételi vizsga előtt váratlanul és minden bejelentés nélkül be¬állított anyámhoz, hogy az beszéljen rá engem arra, hogy vegyem el a lányát fele¬ségül, mert én annak galád módra elcsavartam a fejét és felcsináltam, márpedig az ő lánya nem úgy van nevelve, mint mások, sőt: tanári végzettségének megfelelő tár¬sadalmi helye, az édesapjától egy öröklött háza és a csekkben tizenötezer leje...
– Nem érdekel, nem érdekel, engem ebbe a mocsokba ne keverj bele! Ez már a ti dolgotok, nem rám tartozik, semmi közöm hozzá, engem ne keverj bele! Miért kellett lefeküdnöd vele, miközben én teli voltam tömve antibébitablettákkal? Most intézzé¬tek a családi ügyeiteket nélkülem. Menj innen, mondtam már, hogy menj és ne gyere vissza többet...
– Dóra, nyugodj meg, kérlek...
– Majd megnyugodok, ha téged elfelejthetlek egészen. Jó, hogy sikerült a felvételi vizsgád az egyetemre és így kevesebb esélyem van, hogy az utcán találkozzak veled. Addig is, amíg elutazol, haza megyek édesanyámhoz Csűrtetőbe. Menj, mert vár a sze¬gény édesanyád. Már nagyon aggódott, hogy nem jössz haza és kimaradsz az egye¬tem¬ről, mert nem jelentkezel idejében. Én nem akarok többet tudni rólad. Minél hama¬rabb el akarlak felejteni és keresek magamnak egy tiszta embert. Egy megbízható valakit. Egy olyat, aki mellett nem kell szégyenkeznem, aki nem veszekedik velem folyton és nem csal meg ilyen Tercsi félékkel. Menj már, kérlek, kérlek. Kérlek!...
Hát eljöttem, ha már ilyen határozottan kérlelt Dóra. De másnap visszamentem és az ajtaján sokáig csengettem. Úgy látszik, tényleg haza ment Csűrtetőbe, mert nem volt otthon sem két nap, sem három nap múlva. Az ajtaja végig zárva maradt, az ab¬lakai sötétben. Csűrtetőbe menni és az édesanyja, a testvérei előtt ezekről beszélni, még elképzelni is lehetetlen. Józan eszemmel elkönyveltem, hogy végleg lezárult a mi kettőnk szerelmi viszonya, miközben valami megfoghatatlan részem, irracionális mó¬don és egészen rejtetten, még mindig valami csodában reménykedett. Gyakorlatilag viszont nem tehettem mást, készülni kezdtem az Egyetemre, és igyekeztem legyűrni magamban a veszteség-érzet miatti fájdalmamat. De számomra nem csak lelki fájdal¬mat jelentett Dóra elvesztése. Egész másfél hónapos külföldi utazgatásaim alatt kény¬szerű szexuális megtartózkodásban éltem. Arra egyáltalán nem számítottam, hogy Dóra időközben találkozik Bromfeldékkal és a kiéhezés utáni nagy szerelmi együtt¬lé¬tünk helyett egy végleges szakítás lesz a részem. Csak jóval később, sok-sok év eltelté¬vel értettem meg azt az egyetemesen érvényes szellemi törvényt, aminek követ¬kez¬té¬ben, és aminek a hatására, számomra a józan ész elvesztésével határos szellemi-lelki állapotba kerülést eredményez minden három hetet meghaladó szexuális elvonó-kúra, annak következtében, hogy szegény édesanyám a skorpiói természete ellenére, harminc éves koráig őrizgette szüzességét. Ezért, miután végleg el kellett fogadnom, hogy Dórát mindenképp elvesztettem, anélkül, hogy legalább sejteném, hogy igazá¬ból milyen veszedelmes erők irányítják a háttérből lépteimet, megkerestem Kingát, akivel már korábban is néhányszor lefeküdtem. Egyre inkább megkapott kedves jó¬indulata, pozitív viszonyulása hozzám és az összezavarodott életemhez. Nyugtató volt vele lenni, de személye semmiképp sem pótolhatta számomra a Dórához fűződő lelki élményeket. Dórát teljes mértékben magammal egynek érezhettem, amikor a társa¬dalmi-társasági rögeszméitől mentes állapotban hozzáférhettem. Ő, az én számomra legalábbis, társadalmi lényként nem volt az igazi Dóra, soha nem azt az igazi arcát mutatta társaságban, amely az idillikus intimitásban oly egyszerűen átszellemült és tökéletes... és valahányszor sikerült neki önkéntelenül a társadalmi lényi mivoltáról megfeledkezni, felragyogott előttem és bennem a teljes női nagyszerűségében. Mint¬ha belőlem, a legszebb álmaimból kelt volna életre..., mintha belőlem beszélne, belőlem jönne „nagyságos” mosolya, rendkívülien nőies mozdulatai, lágyan és melegen ma¬gá¬ba olvasztó, egyszerre anyai és szeretői tekintete... És ezt most mind elveszítettem! Nem, ezt nem lehet. Kingához nem megyek többet, ha én nem keresem, ő úgysem keres... Holnap éjszaka csöngetek a Dóra ajtaján, eddig lehiggadt, eddig megbánta, hogy elküldött, vagy legalábbis másképp látja már az egészet.
És csakugyan másképp látta, mert beengedett, csak éppen ez a másképp látás az én másképemmel nem egyezett. Ezért is engedett be.
– Találtam egy olyan embert, amilyenre vágytam egész életemben.
– Menj el Dóra, ne hülyéskedj, az nem megy olyan könnyen, hogy csip-csup és máris itt van az aranyember. Miféle szerzet?
– Fiatalabb, mint te, még nem volt előttem senkije, nagyon érzékeny, jó lelkű, jóképű, pont olyan amilyen nekem kellett, hogy megnyugodjak mellette.
– Dóra, te ámítod magad. Mióta ismered?
– Egy hete és egy pár napja. Ismerősök küldték hozzám, hogy venné meg a bicik¬li¬met. Beszélgetni kezdtünk, és én nagyon megszerettem a tisztaságát, az ártatlanságát. Nekem pontosan ilyen csendes, ártatlan fiú kellett, akit én a magam számára meg¬ne¬vel¬hetek, aki nem okoz nekem kellemetlenségeket, felnéz rám és csak engem szeret.
– Dóra, az Isten szerelmére, úgy csinálsz, úgy beszélsz, mintha nem is te lennél, mintha elment volna az eszed. Ez nem lehetsz Te! Úgy-e viccelsz?
– Nem viccelek. Nagyon is komolyan beszélek. Ez egészen más ember mint te, még nagyon tiszta és ártatlan. Én mindenre megtanítom, amit tudnia kell, a fontos az hogy én megbízhassak benne, hogy ne érjenek mellette kellemetlen meglepetések.
– Hogyhogy tiszta és ártatlan férfi, Dóra? Milyen képtelenségeket beszélsz, hány éves az a férfi?
– Huszonnégy, vagy huszonöt. Ilyen részletesen nem beszéltünk. Mindenesetre, nemrég fejezte be az egyetemet.
– Tiszta és ártatlan férfi, aki nemrég fejezte be az egyetemet? Miféle csodabogár lehet ez? Talán üvegbura alatt nőtt fel? És aztán? Kézen fogva járt az anyukával és az apukával az egyetemre? Ők vitték ebédelni, ők kakáltatták és este ők vetkőztették és ők altatták el...
– Ne légy cinikus és ne légy féltékeny.
– Dóra, nem érted, hogy ilyesmi lehetetlen, vagy ha igen, akkor ott valami nagy baj lehet, valami nem tiszta ezzel az ártatlan, tiszta emberrel... Kell beszélnem vele..., hogy hívják?
– Na, azt már nem! Nem engedem.
– Miért nem?
– Azért, mert megijeszted, elijeszted. Nem akarom, hogy megijeszd.
– Milyen férfi az, akit el lehet tőled ijeszteni? Hogyhogy megijesztem, hát gyilkos vagyok én?
– Nem, de ha te beszélsz vele, biztos megijed, vagy nem jön ide, azért, hogy engem ne zavarjon össze, hogy a kellemetlenségtől megkíméljen...
– Dóra, itt valami nincs rendben. Ugye, mese volt az egész, nem találkoztál, hiszen nem is találkozhattál ilyen férfival, mert ilyen nincsen.
– De igen, van és ő nekem nagyon kell. Nyugodtan akarok már lenni végre valaki¬vel.
– Dóra, a nyugtalanság nem olyan veszélyes, mintha hazudsz magadnak, és maga¬dat és a másikat is átvered. Ha tényleg van ilyen barátod, akkor esetleg jó barátság¬ban élhetsz, de az hosszú távon a szeretőd, vagy az élettársad, semmiképp nem lehet. Neked már nincs, amit kezdened egy ilyen pipogya fráterrel Dóra! Ki fogsz ábrándulni hamarosan, hányingered lesz magadtól is, de azt az embert is tönkre teheted, ha huszonöt éves koráig még nem volt szeretője. Te veszélyesen tüzes bor vagy egy ilyen, huszonöt évesen ártatlan férfinek. Hol dolgozik, milyen szakot végzett?
– Nem mondom meg.
– Dóra, nemcsak magadat és nemcsak engemet, hanem azt az „ártatlan” fiút is tönkre teszed. Ne szeszélyeskedj. Amiért én felelőtlenkedtem, nem kell te is felelőt¬len¬kedj. Tudom, hogy inkább büszkeségből teszed.
– Te beszélsz nekem felelősségről és szeretetről? Ez egy kicsit meredek.
– Nem hagyom, hogy ezt a szamárságot elkövesd. Nem érted, hogy ezt a helyzetet csak azért látod most így, mert a Tercsi-féle eset és az ő anyjával való találkozás megrettentett? Én igenis el tudom képzelni azt, hogy egy ilyen bura alatt növesztett és mindentől megkímélt fiatalember első látásra beléd szeret, és ez enyhíti, kisimítja megbántott hiúságodat, női büszkeségedet és igen, persze, jól is esik értelmileg, de értsd meg, sokkal többről van szó, hogyan képzelhetsz el olyasmit, hogy valakit, mind egy kiskutyát betanítasz magad mellé, és azzal te igazából boldog is lehetsz?
– Igenis lehetek! Ádám, annyi bajt, annyi szenvedést okoztál nekem, hagyd, hogy csináljam, ahogy jónak látom, én biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Én nagyon bízom magamban és ebben a szinte csoda folytán tisztán maradt emberben.
– Csak nehogy ostobaság, vagy valami pszichikai deviancia rejtőzzön a tisztaság alatt. Emlékszel Matyi bácsira, a sánta mostoha apámra? Amikor édesanyám talál¬ko¬zott vele, ő is végtelenül rendes, udvarias, jól nevelt, figyelmes, gondos, tisztességes, gyöngéd és egyéb ilyen pozitív polgári erényekkel bíró, „talpig-ember”-nek bizonyult. A házasságkötés után három hónappal kiderült róla, hogy a korrekt, erényes és tár¬saságban úgymond kifogástalan úriember alatt ott áll egy fasiszta, zsarnok, a pálinkás üvegeket a kellettnél gyakrabban ürítgető gézengúz, aki a fasiszta világnézetének érvényessége és a polgár erényei bizonyítása közben édesanyámat forró vízzel leön¬töt¬te. Meglepő dolgok rejtőznek ezekben a fizikai külsejük miatt komplexált, ártatlan emberekben. Ha nem lenne ártatlan, akkor nem gyanakodnék, akkor tudnám, hogy azt amiért, ártatlannak teteti magát, feldolgozta lelkileg. – Dóra megint úgy mosolyog rám, mint régebb, gyöngéden és megértően, mint egy gyermekre:
– Szegény Ádám, máskor még jól is esett volna a féltékenységed. Sajnos most már nem érdekel. Nekem Zsoli kell, mert igenis tiszta a lelke! Ő tabula rasa. Van annyi jó szándék bennem, hogy én őt ne vezessem félre.
– Miféle Zsoli?
– Nem mondom meg, és holnap reggel hazautazom Csűrtetőbe, hogy itt nálam, te még ne találkozhassál vele. Nekem ez a tiszta ember igenis kell! Nem akarom, hogy elijeszd tőlem. Menj csak Isten hírével a te Tercsikédhez. Többet hozzám ne gyere.
Ez már igazán sok volt. Ezt nem lehetett Balog Ádámnak feldolgozni nyugalom¬ban. Ezt a veszteséget csak úgy, józanul lenyelni, nem lehetett semmiképpen. Kingát megkerestem. Nem volt otthon. Kiment falura a nagyszülőkhöz valami őszi népi-ünnepélyre. Mi áll jobban egy friss egyetemistának, mint egy naiv jóságos szerető és a népi ünnepek? Azonnal autóbuszra ültem.
– Miért akkora a pockod kicsi Kinga?
– Mert nemsokára beteg kell legyek.
– Az nagyszerű, akkor bátran lehet szeretkezni veled.
– Te nagy kujon, Te..., kell szóljak nagymamának, hogy nagytatát küldje el a testvéréhez éjszakára. Tudod, az ilyet nem érti meg a kicsi öreg. Nagymama, ő más, ő felvilágosult, vele mindenről beszélni lehet. Ő sokat olvasott fiatalabb éveiben és Budapesten is járt cselédségben.
– Az nagyszerű, szeretem az ilyen felvilágosult, nagyvonalú idős embereket. Kár hogy nem mindenki ilyen..., mennyire szép lehetne az élet.
És akkor este megint Dóra nélkül kellett szép legyen számomra az élet és Kinga mellett nem is gondoltam rá akkor éjjel. Akkor éjjel... De hány keserves éjszakán gondoltam később Dórára Kinga mellett! Mert hogy, hogy nem, Kinga mégsem akkor kellett volna „beteg legyen”. Négy hét múlva megkeresett az egyetemen. Egyik frissen szerzett művész barátomnál fogadtam és ott szállásoltam el, hiszen szállodához nem volt pénzem és bentlakásba nem vihettem. Szeretkezés közben sírni kezdett. Döbben¬ten figyelni kezdtem:
– Ádám, terhes vagyok, én öngyilkos leszek, én nem akartam, én nem tudom, mi lett...
– Úristen, mit beszélsz?! Hiszen azt mondtad, hogy beteg kell légy nemsokára!
– Igen, ez tényleg így volt, nem csaptalak be, de nem tudom, mi történt. Édes¬apám megöl, ha megtudja már csak azt is, hogy egyáltalán lefeküdtem házasságkötés előtt valakivel...
Amit ekkor mondtam, ezeknek a sötét öntudatlanságból fakadó szavaknak az eredetét nem tudtam feltérképezni magamban a későbbiekben. Az önfeladás, a nihil érzése, a minden-mindegy érzet, sötét, kereszténytelen és személytelen és vallástalan és metafizikátalan felelősség-nélküliség mély, sötét, iszonyúan sötét pontját már csak az események sodrában folytatódó – ténylegesen bekövetkező – következményekkel való kései szembenézés által kiváltott kétségbeesés követhette. De itt ezen a ponton, még nem tudtam, nem tudhattam, hogy ezzel a minden személyi felelősségről – és emberi tartásáról – lemondó, a maradék szabad akarat elemi megnyilvánulását is eltörlő, és azt eláruló, a megnyerhető élet tévképzete által forgatott kíméletes hazug¬sá¬gok Bábel-tornyát építő, a lelki és a szellemi korrupciónak teret nyitó, gesztus értékű mondatommal, az ösztönszerű irracionális kavargásnak a sötét szakadékába dobtam magam. Ebből még tíz év múlva sem tudtam kimenekülni. Dóra nincs, örök¬re elveszett, Tercsi terhes, és most itt bőg ez az áldozatom is: „Ne sírj Kinga, elveszlek feleségül.” Végül legyőzött a tehetetlenségem. Legyőzött az anyagba merült, ön¬tudatlan, zavaros, a felelősség-nélküliség káprázatában bolyongó, egoista természeti és társadalmi énem.
És lőn este és lőn reggel.
Ezután már csak a házasságot előkészítő, hivatalos adminisztratív ügyintézés, a személyi árulás intézményesítési folyamatának az előkészítése következett. Időszak, ami alatt, még lett volna felébredésre lehetőségem. De nem, én nem kapaszkod¬hat¬tam meg már egy, a szakadék sziklafalába jól begyökerezett fenyőcsemetébe sem. A szakadék fenekéig kellett zuhannom, hogy elérjem a mélypontot, a mélyrétegeket. Meg kellett tanulnom, meg kellett tapasztalnom ezt a fekete pontot én, a Skorpió jegyében született. („A Skorpió víz-eleme elmélyülő érzést és lelkiséget ád. S ehhez az itt negatív Mars, sőt a Plútó nagyfeszültségű ereje járul. A léleknek szembe kell néznie mindazzal a feladattal, amelynek megértésére és átélésére az előző fokozatok – konstellációk – megérlelték, s amelyeket azok a maguk módján próbáltak megoldani. A Skorpió nem elégszik meg a rend és összhang kedvéért mindenképpen létrehozott kiegyenlítéssel, az ellentétek ideiglenes áthidalá¬sával, sem az előző fokozatban – a Mérlegben – érvényesülő szelíd és meggondolt eszközökkel. Újra értékel mindent és próbának veti alá az előző fokozatban elért eredményeket. Az ellentétek a legélesebb és a legvégletesebb formában merülnek fel újra és nem maradnak meg a normális élet síkján, hanem magasabb régiókba emelkednek. A negatív jegyek módjára a Skorpió is visszamerül az anyagba, de ezt nem találja kielégítőnek. Erőit arra irá¬nyítja, hogy az anyagiság és a testiség legrejtettebb természetét is megismerje, de nem kívülről szemlélve és rendszerezve, mint a Szűz, hanem a legközvetlenebb módon, az átélésben. Ugyanekkor a lelkiség mélységeiből és a Mars-Plútó előrehajtó, ösztönző feszültsége a testiség mélységeiből a tisztult szellemiség felé vezető útra irányítja figyelmét és megsejti, hogy az ellentétek és ütköző végletek gyökeres megoldása csak egy magasabb létsíkon válhat lehetővé. Mindez fokozza a végletességet, a legerősebb testiség és a legmagasabb cél felé törekvő lelkiség összeütközik, és nagy válságokat idéz fel. A Skorpió az a PONT, ahol a „lenn” és a „fenn”, a testiség és a szellemiség, a véges és a végtelen, az alacsonyrendűség és a magasrendűség, a mohó életszomj és a megtisztult felemelkedés találkoznak, hogy megvívják csatájukat.)
Dórával egyszer találkoztam a Kingával való házasságkötés előtt, amikor még egyszer felvillantotta magát előttem a szerelem isteni igazsága, az Abszolútum titkos fénye, ami mindent átvilágít. Az én szemeim viszont akkor már zavarosak voltak a fény felismerésére, a félelmem túl nagy volt ahhoz, hogy a fényvágyam bátorsággá gyúljon. Hiába, ki kellett ürítenem a nyers természetembe rejtett sorsom által számomra érlelt méregpoharat, ahhoz, hogy a sorsom igazságát sok évvel később, és még rengeteg kudarc és keserű tapasztalatból eredő felismerés árán megismerjem. Dórának tartoztam háromezer lejjel, amit a külföldi utamra kértem tőle kölcsön még a nyár folyamán, ugyanis a kiállításon bemutatott három portrét megvette az állami galéria, de valamiért késett az összeg kifizetése. Épp jegygyűrűk készítéséért és a hi¬vatalos iratok beadásáért utaztam az egyetemről haza, amikor ez az összeg is, postán megérkezett. Rögtön hívtam telefonon Dórát:
– Van-e szükséged háromezer lejre?
– Balog Ádám, hajszálra pontosan tudtam, hogy ezt fogod kérdezni, amikor meg¬szólítasz legközelebb. Hol vagy? Itthonról beszélsz?
– Igen.
– Mikor jöttél?
– Az éjszaka.
– Miért nem hozzám jöttél előbb, mint a múltkor? Szegény édesanyád nagyon megijedhetett, hogy éjszaka felébresztetted. – Elszédültem. A kagyló szinte kiesett a kezemből, kezem-lábam remegni kezdett.
– Dóra, te nem tudod, hogy mi történt, hogy mi van velem?
– Miért, mi történt, elütött egy autó, eltörött a lábad, a kezed, a hátgerinced?
– Nem, nem ez történt, Dóra, én nagyon rosszul vagyok...mindennel.
– Tudom. Én is rosszul vagyok. Ugyanabban a betegségben szenvedünk mindketten.
– Miket beszélsz, Dóra?
– Semmi különöset. Nem telefontéma. Mikor jössz, hogy megadd a háromezer lejemet?
– Akár most is mehetek. Vigyem a munkahelyedre?
– Jaj, nehogy ide hozd, az Isten szerelmére! Dehogy. A lakásomra hozzad. Egy óra múlva otthon leszek.
– Rendben. – Dehogy volt rendben. A közös betegség, amiről Dóra beszélt, azt jelenti, hogy kiismerte és híjával találta a tabula rasa gyereket és saját, büszkeségből serkent természetellenes, párkapcsolati elképzeléseit legyőzte végül is az igazi szere¬lem. Rájött, hogy csak engem szeret, hogy a szerelem minden kényelem¬képzetnél, minden szabadulási vágynál, minden elméletnél, belemagyarázásnál erősebb, csilla¬pít¬hatatlan és elfojthatatlan, és nem lehet azt becsapni és nem lehet büntetlenül ki¬lépni belőle. A szerelem nem a polgári boldogság-elképzelések érzése. Dóra kénytelen volt megadni magát a szerelemnek. Dóra végre elfogadta saját magától is, hogy sze¬ret. Tudja, hogy engem szeret, nem akar felcserélni, és most találkozni akar velem. Köz¬ben édesanyám már megkereste az érettségire kapott pecsétgyűrűmet, hogy Kin¬gá¬nak és nekem karikagyűrűket csináltassak belőle. Az ékszerészműhelybe már jártunk Kingával azelőtt és az ujjainkról már levették a mértéket. Ezt nem bírom ki ép ésszel...
– Akkor miért csinálod, miért nem hagyod abba, miért nem mondod vissza az egészet? – Dóra próbál tárgyilagos lenni ezúttal. Azt hiszem, ő látta meg először a halállal és az őrülettel cimboráló kétségbeesést a szememben.
– Azért, mert én a csalárdságommal nagyon sok embernek, nagyon sok rosszat csináltam már. Nem akarok elkövetni még egy rosszat ezekkel a tisztességes, egyszerű emberekkel.
– De hát nem szereted! Akkor ez így neked tisztességes?
– Nem erről van szó!
– Hanem miről van szó megint, Balog Ádám?
– Arról, hogy Kinga édesapja szerelemgyerekként nőtt fel, ezért sérült érzelmi világa és nagyon szigorú, szélsőséges nézetei vannak ezen a téren. Megölné Kingát, ha megtudná, hogy nem szűz és hogy lefeküdt házassága előtt valakivel. Én már meg¬kértem a Kinga kezét tőle, azt is nagyon furcsa módon kellett, telefonon Nagytárná¬ról, miután Kinga megpróbált megszabadulni a magzattól, de nem ment...szóval meg kellett kérnem a kezét telefonon, hogy nehogy kifussunk az időből és a szülei rájöjjenek, hogy Kinga már korábban lefeküdt velem.
– És most ezért összekötöd magad törvényileg vele egy életre? Nagyon érdekes...
– Ne légy gonosz Dóra, én magamtól nem tudom már, hogy igazából mit kell tennem...
– Nem tudod, hogy mit kell tenned? Akkor miért csináltatsz gyűrűket?
– Ne csináljam?
– Ebbe én nem szólhatok bele.
– Miért nem? Szólj bele!
– Nem, Ádám, ezt nem lehet. Te kell egyedül eldöntsd ezt. Én csak kérdeztelek.
– Dóra, kérlek, mond azt, hogy ne tegyem. Mond nekem azt világosan és egyértelműen, hogy Balog Ádám, ezt ne tedd meg, mert szeretlek. És akkor én esküszöm neked, hogy visszamondok mindent. Kérlek. Dóra, nagyon kérlek!
– Nem, ebben neked kell döntened a saját felelősségedre. Ne kérd ezt tőlem.
– Miért ne, Te nem szakítottál még azzal a barátoddal egészen?
– Ez most nem tartozik ide. Most rólad van szó, a te házasságkötési szándékodról, ami nem tisztességes, mivel Kingát nem szereted és ugyanakkor téged ez az aktus mel¬lette egy életre elkötelez. Az én Zsolival való kapcsolatomnak semmi köze nin¬csen ehhez.
– Szóval létezik még ez a kapcsolat, még mindig reménykedsz benne és azért nem mered nekem egyértelműen azt mondani, hogy ne tegyem meg azt, ami szerinted is végzetes. Értsd meg, hogy én már lefáradtam és elgyengültem. Értsd meg, hogy kell nekem a Te biztatásod, Dóra! Értsd meg, hogy elerőtlenedtem. Értsd meg, hogy semmit nem merek már önállóan csinálni, ha nem látok tisztán a kettőnk ügyében. Amennyi¬ben neked még van az a kapcsolatod és nem vagy meggyőződve egyértel¬műen arról, hogy én kellek neked még úgy is, még akkor is, ha Kinga is terhes tőlem – és ha nem vállalsz át tőlem legalább akkora terhet, hogy egyedül nekem beismered: amennyi¬ben két hónappal ezelőtt nem küldesz el magadtól a tabula rasa-s rög¬eszmédért, akkor ez, a második szerencsétlenség velem nem történt volna meg! –, én most egye¬dül, a remény leghalványabb jele nélkül nem rúghatok itt fel mindent! Dóra, drága Dórám, nagyon szépen kérlek, mond azt nekem egyértelműen és teljes meggyőző¬déseddel, hogy Balog Ádám, mondj vissza mindent, ebbe az őrültségbe ne menj bele!
– Nem, Ádám, ezt nem tehetem. – Dóra még határozottabb volt most, mint másfél hónappal korábban, amikor visszavonhatatlan tényként közölte, hogy neki Zsoli kell. A racionális tudati mechanizmusok fennmaradásával a teljes szellemi elsötétülés tudatállapota megint elborított. Örök szomorúságra betáplált robotként felálltam mellőle miközben szememmel kétségbeesett-szemrehányóan kapaszkodtam az ő meleg szemeibe egyetlen megváltó gesztusára várva, és amikor ez percek múlva sem született meg, lemondóan elindultam az ajtó irányába. Ülőhelyéből nem kelt fel, csak súlyosan nézett. Csak rengeteg év múlva, a kislányom halálakor éreztem ekkora fájdalmat rám törni egyszerre. Artikulálatlan hang tört ki belőlem miközben bele¬rogytam az ajtó melletti fotelbe. Dóra ekkor sem mozdult. Még mindig félt, akárcsak egy halvány bíztatással is elkötelezni magát mellettem. Én összeszedtem magam, és az ajtón kiléptem. Kiléptem a szerelmem lakásából: az egykori normális önmagamból a céltalan kietlenség őrült örvényeibe.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/

Kozma Szilárd
(regény)

9 fejezet
________________________________________
Géza leckéje a női lélekről
– Hányadik sörnél tartunk?
– Ki a fenét érdekel?
– Sok pénz van nálad?
– Ki a fenét érdekel?
– A doki azt mondta, hogy heti egy sörnél többet ne merjek inni egyelőre.
– Minden pszichiáter hülye. Altatótablettákkal és idegnyugtatókkal elkábítják az ember lelkiismeretét, elektrosokkal kiirtják a lényeges emlékeit raktározó agysejteket, és azt mondják, hogy ezzel meggyógyították. Ezeknél már csak a jóságos inkvizítorok és az érzelgős hekusok veszélyesebbek.
– Lehet, hogy igazad van, de ha már mind beszedtem a kórházban az elém tett tablettákat, mivel még azt sem tudtam, hogy egy túlvilági kórteremben vagyok-e, vagy a pokol rehabilitációs osztályán, most mit tegyek?
– Igyál, te hülye!
– Jó és azután mit tegyek?
– Kérjél még hat sört.
– Jó, és még azután mit tegyek?
– Azután is igyál, hülyém. Ilyenkor csak inni kell, semmi egyebet. Inkább te magad pusztítsd ki a rossz emlékeidet raktározó agysejteket, mint hogy a magukat orvosnak nevező mészárosok tegyék ugyanezt veled. Igyál és beszélgessünk közben. Vagy nem azért hívtál-e ide?
– Pontosan azért. De ha a dilibogyókra sok sört iszom, nem hiszem, hogy értelmes beszélgetés származik belőle. Mert ha sokat iszom ...
– Akkor helyre jön az a hülye eszed. Nem gondolod, hogy felébredhetnél végre? Mi a francot tökölődsz még? Nem gondolod, hogy ideje már a saját lábadra állnod? Mit akarsz még? Visszamenni a doki bácsidhoz, bebújni édesanyád szoknyája mögé, vagy esetleg meghúzódni a nagytermetű Dóra háta mögött, amennyiben a spinéd erre kapható lenne még?
– Géza, ne légy most kegyetlen velem, várj még a neveléssel legalább egy hetet. Most még nagyon új számomra ez a régi világ.
– Rendben van. Akkor hát miről akarod, hogy itt filegóriázzak neked? A szocialista termelésről, vagy a fogyasztói társadalom mennybemeneteléről, esetleg a tevetartás rejtelmeiről? Na mondd már, te kis ex-angyal jelölt, miről regéljen az öreg Géza bácsi neked?
– Olyan szar vagy ma velem.
– Mit csináljak, ha megint felidegesítettél azokkal a süket félelmeiddel, a tudo¬mány- és tekintélytiszteleteddel, hogy aszondja, neki az orvos bácsi előírta... Az orvos is pont olyan süket mint te és a többiek. Téged viszont még megmenthetnélek, ha végre kinőnéd a tudományos naivitásodat. Ezért mérgelődtem fel. De most már minden rendben van. Kérdezz Ádám és én teljes komolysággal felelek, ha van amit kérdez¬ned.
– Bölcs apuka barkobázik hülyegyerekével.
– Nevezd, ahogy akarod, önérzeteskedj, baszd le magad jobban, köpd le magad, verd a fejed a falba, nekem mindegy. Én a barátod vagyok, nem a nevelőd és nem a pszichiátered. Na, kezd már el a cirkuszt, baszd meg!
– Jól van. Először is az érdekelne, hogy neked miért nem szülnek gyermeket azok a csajok és a nők, akikkel te lefekszel?
– Nekem azért nem bubáznak le a nőim, mert én nagyon, de nagyon szeretem őket.
– Komolyan kérdem.
– Komolyan mondom.
– Hát akkor nem értem. Éppen azért, mert olyan nagyon szereted...
– Éppen azért nem tudnak gyermeket szülni, mert ettől a nagy szerelemtől, az általuk bennem újra és újra fellobbanó szerelmes szenvedélytől, megrettennek.
– A nők a nagy szerelemtől, a nagy szenvedélytől megrettennek?
– Igen, mit csodálkozol ezen? A szaporodásra, a fészek-építésre beállított nők csak a langymeleg, kotlós állapotok szintjén képesek a megtermékenyülésre és a teher¬viselésre. Az igazi, szenvedélyes szerelem, magas intenzitású lelki életet igényel, ami szétbomlasztja az alacsonyrendű fogamzáskészséget, vagyis azokat a langyos és édeskés női érzelmi-állapotokat, amelyek a fogamzáshoz szükségesek. Ugyanis a nő, minden látszat ellenére, valójában nem képes az igazi, önzetlen szeretet átélésére, ha¬nem csak és csakis az egoizmusából eredő anyai ösztönre és a személyiség-feladó sze¬relemre. Itt, öregem, középút nincsen. Mindaz, amit ehhez manapság még hozzá¬magyaráznak, nem más mint a Freud-féle fantaszták találmánya és tulajdonképpen az érzelgősségbe bujtatott egoizmust, valamint a szeretetbe álcázott matriarchális uralkodási ösztönt hivatott tudományos elméletekkel és műszavakkal álcázni. Tudni¬illik így kevésbé sértő a hölgyekre nézve.
Ó, édes kis bestiáim! Nézd meg őket, milyen drágák, ahogy eltelnek papucshős férjeik és mesehős fiacskáik, a megannyi Tündérilona-lánykáik iránti nemes aggoda¬lom¬mal: nehogy olyat kövessen el a drága, ami nem férhet a mama fejébe. Amennyi¬ben egy igazából szerelmes nő mégis teherbe esik, magzatát elvetéli, amennyiben a szerelem magas izzásában élő párja mellet marad és az ő heves szerelmi állapotának az intenzitása nem csökken. És nehogy azt hidd, hogy a szenvedélyes szexuális aktu¬sok miatt. Nem. Ennek semmi köze az egészhez. Arról van szó, hogy a szerelem által létrehozott magasrendű lelkiállapot, vagyis a szerelmes nő ideg- és agytevékenysége, szétzúzza a szerelem gyümölcsét: a férfi és a női petesejt egyesüléséből létrejött sejt-magzatot. Itt ugyanis egy metafizikai alapigazság érvényesül: az tudniillik, hogy az igazi szerelem, amely az egyetemes egyesülés, vagyis az egységesülés szellemében, a visszatérés irányába mozgatja az emberi lelkeket, teljesen ellentétes létforma a szapo¬rodáshoz szükséges sokirányú, megosztott, zavaros, sőt: zaklatott és alacsonyrendű lelkiállapothoz viszonyítva, ami a sokféleség, a sokaság és a sokszerűség irányába halad. Így óvja csúcsteljesítményeit a bölcs természet. Érted? Itt ugyanaz a világ¬tör¬vény jelentkezik, amely alapján a világháborúk után az újszülöttek között mérhetet¬lenül több a fiúgyermek, mint a leány csecsemő. Érted-e?
– Ezeket te honnan veszed?
– A szerelemmel kapcsolatos tétel felfedezésének és megfogalmazásának az első¬sége világszinten engem illet. A második már közismert tény, szürke statisztikai adat, bárki által ellenőrizhető közhely. Mindenki tud róla, és mindenki közönyösen elmegy mellette, mint a pléhglóriás Jézus mellett a faluvégén. Mit bámulsz ilyen értetlenül? Művészettörténeti tény, hogy a faluvégi Jézus-szobrokat annak idején egy kör alakú bádoglappal szokták védeni az eső ellen. Na, miután egy pár részeges, de realista szentképfestő nem volt hajlandó eltekinteni e pragmatikus eljárástól, és imigyen ábrá¬zoltan került a hívek szobáiba és a templomok oltáraira több ilyen drága pénzért festett szentkép, a szentszék kényszerhelyzetbe került és nem volt mit tennie mást, mint kanonizálni a bádog tökfödőket glóriaként. – Egy nagyobb korty sörrel a gégém¬ben kapott el az utolsó négy fogalom és az azt követő röhögési inger. Egy negyed liter sör szaladt a tüdőmre. Majdnem megfulladtam. Úgy köhögtem, hogy az egész terem engem, minket nézett. Valóságos ördög ez a Géza.
– Ezt tényleg te találtad ki? – Ez volt az első épkézláb mondatom, miután a mellékútra eredt sör okozta köhögéstől végre megszabadultam.
– Bizonyisten. De nyugodj már meg. Mindenki ide bámul, és én ezt nem szeretem.
– Ez rád vall. Mégiscsak jó volt a teológiát megkezdened. De a háború után születő fiúgyermekek és a szerelmes meddő nők közötti összefüggést nem egészen értem.
– Még soha nem beszéltem a metafizikai világtörvényekről neked?
– Nem emlékszem. Mindig csak a matematika létfontosságáról áradoztál.
– A metafizikai valóság leghűségesebb tükre a matematika. Na persze, nem az a hülye mennyiségi matematika, amit te most Cipriánuval tanulsz, aki a Londonban szer¬zett doktorátusi diplomájával a seggét is megtörölheti, mert azelőtt sem értette a számok lényegét és a doktori szamárlevelével immár végképp besötétedett számára a világ, elúszott a túlvilágra a matematika lényege... De hagyjuk ezt a londoni diplomá¬jával magát egyenesen nyugdíjba helyező aritmetikus idiótát! A metafizika a fizikai tör¬ténések és így a mindennapi valóság általunk inkább csak babonák szintjén sejtett, de nem egészen tudott, az érzékszerveinkkel nem érzékelhető és a spekulatív gondol¬kozásunkkal nem követhető világerőkről szóló őstudás, ami szét van szóródva külön¬böző népek szokásaiban, vallásaiban és beavatási szent könyveiben. Azt is mondhatni, hogy a metafizika Istennek a láthatatlan képe, ami ott lakozik az ember szívében és sejtelmeiben. Nem tudom, hogy felfogtad-e amit mondtam, de ez a matematika lé¬nye¬ge, vagyis a számokkal elvégezhető műveletek értelme. Ez adja meg a számnak azt az igazi értékét, amiről a doktori címével rendelkező Cipriánúnak halvány gőze nincsen. Az életnek az eredő valósága a mindennapi érzékelésünk számára hozzáférhetetlen metafizikai-isteni világ, ahonnan minden szám és így minden minőség és minden mennyiség ered. Te minőségellenőr is voltál úgy-e? És nagyon sok bajod volt a minőség miatt a munkatársakkal nemde?
– Persze, ezt már megbeszéltük.
– Én is emlékszem a minőségellenőri sirámaidra. A te bajod az volt, hogy te vala¬mi megfoghatatlan misztikus ragaszkodással hittél a minőség pozitív értékében. Te igazából nem a gyár gazdasági érdekeit védted. Nem azért voltál minőségellenőr, hogy a ház-elemgyár rosszul szigetelt, betegség-okozó termékeit eladhatónak minő¬sítsd, hanem te, mint egy ködkergető hülye, összevesztél a minőség érdekében min¬denkivel. Hát ezt kerested: a dolgok minőségi értékét, ami abban a gyárban igazából egyedül csak a te szempontjaid szerint lett volna fontos megvalósítani.
A többiek meg szartak rá a te fantazmáidra és nem érdekelte az ami szabad szem¬mel nem látható, nem érzékelhető, nem hasznosítható azonnal mennyiségi termé¬kekben és mindenáron le akarták gyártani a te fenntartásaid ellenére. A kereskedelmi osztály alkalmazottai és a többiek el akarták adni, és megint mások, minél hamarább meg akartak vásárolni minél több házelemet. Hát ezt kerested, te hülyém: a mennyi¬ségek gyökerét, Isten arcát tehát, vagyis a számok gyökerét. A minőséget. Ugyanis a számnak elsősorban minőségi értelme van és csak azután mennyiségi értéke. És ez a minőségi értelem nem más, mint annak a teremtési mozzanatnak a metafizikai értel¬me, amire a szám, mint hely-jel, mint pozíció-jel, vagyis mint sorrendiség jele utal a világlétrejövés különböző fázisaiban.
– Géza, én valahogy érzem, hogy igaz, amit mondasz, de nem értem. Én úgy tud¬tam, hogy a metafizika az a filozófiának egy nagyon elvont, mondhatni spekulatív ága, és ennek alapján nem sok köze lehet a teológusok által hirdetett „élő Istenhez”.
– Egy nagy faszt nincsen! Na hallj oda szájra..., még hogy a metafizikának nincs semmi köze az élő Istenhez! – Lám csak, hová vezet a tudományos babonáknak a komolyan vétele? Mikor érted meg végre, hogy ezek a tudományos babonák csak ar¬ra használhatók most fel számodra, hogy jelesre vizsgázz az egyetemen, ösztöndíjat kapj, a kihelyezéskor jó helyet választhass magadnak, és aztán köpj reá az egészre? És légy szíves véssd az agyadba örökre, hogy minden tudomány az elrontott és degene¬rált metafizikából tákolt vallások dogma-tételeiből és egyéb misztikus hiedelmekből ered.
– Géza, menj a fenébe. Most már igazán ne hülyíts itt többet engem. Jó vicc volt a kanonizált pléhglóriád, de ezek itt komoly dolgok és én nem hiszem el neked, hogy a matematika, az Isten és a metafizika ennyire összecsapható dolgok lennének. Minden emészthetetlen marhaságot azért én sem tudok lenyelni olyan könnyen.
– Tudod mit? Adok néhány könyvet kölcsön ezzel kapcsolatosan, és ha jól oda¬fi¬gyelsz, ha egy kicsit erőlteted magad, hogy a dolgok közötti összefüggéseket megta¬láld, mind arra, amit az imént mondtam, magadtól is rájöhetsz. De annyit előre bocsátok, hogy a földhözragadt, spekulatív logikáddal, legfennebb egy újabb öngyil¬kos¬sági kísérletig juthatsz el. És a szabadságról ne csak elméleteket olvass, hanem tanulj meg élni is a szabadsággal. Erről van szó öregem, át kell élni mindent, és úgy megtanulni. Közvetlen tapasztalatok és eredeti gondolatok útján kell átélni a min¬denséget, de úgy, istenigazából, nemcsak képzelgések szintjén. Hogy mondta Rimbaud barátunk? Modernnek kell lenni mindenestől? – Egy frászt kell modernnek lenni mindenestől: a modernek seggfejek. Szabadnak kell lenni mindenestől! Nagyon csodálkozom Arthur barátunkon, hogy nem ezt írta, hiszen ő tulajdonképpen ezt élte egész lényével. Mármint a szabadságot. Ő volt az egyedüli ember egész Európában, aki a szabadságot teljes valójával élte.
– Igen, és teljes ismeretlenségben megdöglött mint egy kutya valahol Afrikában, miután lerohadt egészen az egyik lába.
– De maga után hagyott egy máig utolérhetetlen életművet. Azóta minden költő csak pancsernek érzi magát, akaszthatnak a nyakába akármilyen állami és akadémiai kitüntetéseket. És neked aztán semmi erkölcsi alapod nincs ahhoz, hogy őt elítéld, amiért Te egészen ismert emberek között akartál a másvilágra átsurranni, egy pár, a giccs színvonalát alig meghaladó festmény mellett, két zabigyereket hagyva magad után. Nem mondom, elég szép teljesítmény, aminek tükrében pontosan te lehetsz az, aki Rimbaudot, az állítólagos csúfos haláláért elítélheted!
– De Géza, amiért nem tudtam még igazán jó képet festeni, mert nem soha nem engedték a körülmények, és mert becsavarodtam az utóbbi időszakban és a vég¬le¬tek¬ig menően kétségbeestem, és azt tettem, amit kétségbeesésemben és kiúttalanságomban tőlem tellett, azért még lehet saját véleményem. Vagy nem?
– Bár hallanék már végre tőled saját véleményeket! De amit például most is Rimbaud haláláról mondtál, az nem a saját véleményed, hanem a gyáva közemberek véleménye! És tudd meg, hogy ez az idegesítő nálad és egyben ez is a te szeren¬csét¬len¬séged, hogy minduntalan visszakötöd magad a közízlés és a közvélemény ostoba, aljas és kegyetlen dogmarendszerébe, aminek természetesen csakis a fizikai vagy az erkölcsi megsemmisülés lehet a vége az olyan tehetséges emberek esetében, mint te. Légy szabad már egyszer igazából, hogy a nyavalya törje ki már egyszer azt a gyáva eszedet. De ne csak gondolatban, ne csak elméletben, hanem egész életedben, egész életeddel, egész valóságos személyeddel. Ne óvatoskodj többet. Ne a pedagógiai tanul¬ságokat és példázatokat keresd, hanem azt, hogy mi az igazi ebben a nagy kurva, de szépséges egészben, ami maga az élet. Ha ezelőtt négy évvel rám hallgatsz, mindezt tudnád már magadtól is, mert átélted volna. Minden dolgot csak akkor érthetsz meg igazán, miután egészen átélted és a magadévá tetted. Te nem tetted a magadévá még a szabadságot és így nincs ahogyan azt megérthesd. Márpedig szabadság élménye nél¬kül az életben nem érthetünk meg igazából semmit sem. Csupán ezért nem érted még mindig az Isten, a matematika és a metafizika közötti összefüggéseket. Mert neked állandóan csak Dóra, az egyetlen nő kellett! Azért bubáznak le most neked más nők egymás után, mert nem vagy képes a szabadságélményeddel áthevíteni őket. Egyéb¬ként az, hogy nem Dóra volt az, aki gyermeket szült neked, a napnál világosabban igazolja mindazt, amit a nők megtermékenyüléséről daloltam korábban.
– Na itt aztán melléfogtál igazából. Dóra azért nem szült gyermeket, mert folyton fogamzásgátló tablettákat szedett.
– Te csak hidd el ezt a materialista ostobaságot, ha olyan nagyon szereted. De mi lenne, ha egy kicsit jobban megvizsgálnád a felszínes jelenségek mögött az igazi okokat? Az igazán fontos szellemi-lelki erőtereket? A tabletták ugyanis csak arra jók Dóra szerű nőknek, hogy a világ előtt és saját, hazugság-lepedékes társadalmi tudatuk előtt magukat igazolják. Megnyugtatlak, hogy a tablettákkal csak azt játszotta el kívül, ami belül már jóval azelőtt megtörtént az ő lelkében. Hogy mi történt? Tőlem kérded? Az történt, te folytonosan tudományos káprázatokban élő süket idióta, hogy szenve¬dé¬lyes szerelmeddel te is elvarázsoltad őt és ezzel kizökkentetted a mindennapi tradi¬cio¬nális logika posványából. Abból a konvencionális logikából, amelynek segítségével az általad nagyra becsült, egyszerű munkások és parasztok, az adócsaló kereskedők, az üresfejű világfiak, a ravaszságukban is nevetségesen infantilis politikusok, a személy¬telen hivatalnokok, a szellemi igénytelenségben a sikerüket hajhászó művészek, a hi¬tetlen papok, az ostoba tudósok, a nőktől való félelmükben egyenruhába bújt, impo¬tens rendőr- és katonatisztek, na és persze a háziasszonyok, a családanyák és az aggszüzek, mind, de mind nagyon jól eligazodnak az életben, a sok tragédiaszerű társa¬dalmi fel¬haj¬tás ellenére. Abból a logikából, amelynek semmi köze nincs a szel¬lem vilá¬gosságához. Mert a világosság kegyelmi állapot, Istennek az emberi lélekkel szemben gyakorolt kegyelme. Varázslat, aminek hatására újra és újra és állandóan megtestesül az Ige. A világos ésszel bíró ember a többiek szemében úgy néz ki, mintha kábulatban élne.
És így is van ez: ő a józanság varázslatában él, vagyis Isten igéje, az isteni logika közelségének varázslatában. Az intenzív józanságban élő, szenvedélyes férfi nem méricskél, amikor egy gyönyörű nőt lát, hanem ránéz és elvarázsolja azt a szellemi józanságtól átitatott és felhevült tekintetével. Itt ebben az intenzív létezési erőtérben nem érvényes az öreg Arisztotelész és a Darwin logikája, nem érvényes a családanyák érzelgőssége, nem érvényes a házi áldás, nem érvényes a mennyiség és a szaporodás, ahogy nem érvényesek a diplomáciai fogások, a kitüntetések, a rangjelzések, a dísz-sorfalak, a díszágyuk, a díszlövések...
– Géza, állj már le a francba! Ne fárassz most a barokkos díszítőművészeteddel. Hiszen így is alig értlek!
– Szerintem nagyon érthető, amit mondok. Az arisztotelészi logikával csak ilyen kaszárnya-tervezett, vallásos társadalmakban lehet élni, szabadságban és a szerelem magasrendűen intenzívállt erőterében nem.
– Hogy milyen kifejezéseket használsz te Jó Isten! Mintha te jártál volna a túl¬világon, nem én. Mondd csak, mindezt te honnan szedted össze?
– Erről temérdek szakirodalom van, hülyém, csak ember kell oda, aki megkeresse, elolvassa és a megfelelő következtetéseket levonja belőle. Mert az akadémiák által hivatalosított tudományos könyvek mindig beszorítnak téged egy spekulált létterü¬let¬re. Mindazt összegezni, amit a könyvekben megtalálható, csak egy szabadságtudatá¬val élni merő, bátor férfi teheti meg.
– Olyan, amilyen te vagy, persze.
– Olyan, amilyen én vagyok és amilyen te is lehetnél, és amilyen bárki lehetne, ha csak egy csöppnyi bátorságot is összeszedne. – Ha annyi hited lenne mint egy mustármagnak, azt mondanád a hegynek, hogy menj az anyád kínjába innét te hülye hegy és a hegy elmenne onnét az anyja kínjába. A természettudománynak nevezett, racionalista ideológiával kiegyező modern teológia már nem érvényes, mert hiányzik belőle a személyes hit, a személyt mindenek fölé helyező emberi hit többlete. Az a többlet, amit én megszereztem és amitől a teológikus és tudományos és divatos férfi-ideálképektől megtévesztett és összezavart nőstényeink hódolatteljesen megretten¬nek. Ez az, amit Jézus olyan egyszerű szavakkal mondott ki, hogy „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet”. Ez nem egy egocentrikus hőbörgés, hanem az örök személytudat intenzitásának átélése: találkozás önmagaddal, vagyis a benned levő Istennel. Ez a gyávák számára veszélyes többlet, nem azonos a pietisták és a kommunisták és a dankópisták dalos hazugságrendszerét kímélő, esendően kispisis isteni szikrácskájá¬val. Ez egyetemes létérzékelésbe ágyazódott, egyéni istenazonosság-tudatot jelent, amely az akkori papok, a tudósok és a politikusok, a békés családapák, az aggódó anyák, a keresztanyák és az anyósok rémületére, Jézus személyében először a vilá¬gon, teljes egyértelműségében kiteljesedett.
Szegény modern nők! Lévén a modern ember istenképe egy olyan atya, aki egy tucat politikusból, törvényszéki főbíróból és Nobel-díjas természettudósból összetá¬kolt erkölcscsősz szakállas atya, egy „férfiember” tehát, úgy képzelik, hogy a szellemi bátorság fényében kiteljesedő személyiség megvalósításának a feladata rájuk nem érvényes. Úgy képzelik, hogy a havonkénti menstruációtól, vagy a szülés izgalmától megzavart „női” személyiségtudatban nem teljesedhet ki az Isten. És akkor alávetik magukat a régi, csoportszellemet megtestesítő istenképnek, vagyis a személyi becs¬vágyukkal mindezt, az atya-isten képet számukra visszaigazoló férfiaknak.
A dühítő ebben nem az, hogy ezáltal megalázzák és feladják magukat már az első fordulóban, hanem az, hogy amennyiben a férfi nem vigyáz eléggé, ezek a lelkiző- sopánkodó, aggodalmaskodó és szenteskedő kurvák, magukhoz rángatják, és ezzel a csoportszellem szintjére züllesztik az egyéniség erejével az Istent realizálni képes férfi-tudatokat is. Ha nem sikerül a lábáról leszedni, és a padlóra küldeni a férfit, attól a nők úgy begerjednek, hogy nem mernek, nem tudnak, de nem is akarnak gyermeket szülni az ilyen felszabadult személyiségtudattal rendelkező isten-embereknek. Ez a zsuga eddig mind szép és kedves, a baj ott kezdődik, hogy ezek az aggodalmas kurva-szentek ilyen alázatosan nekem már nem kellenek, és ebben a fázisban számomra el¬romlik már minden. De én a játékot nem adhatom fel. Én egy úttörő hős vagyok ezen a téren, és nekem fel kell áldoznom magam, mert nekem az isteni lelkiállapotoknak az állandó megvalósítása kutyakötelességem. Én a szerelem magas izzásában állan¬dóan megvalósítom Istent, még akkor is, ha mellettem minden nő elárulja magát és ezáltal a benne élő, személyes Istent elárulja. Én a szerelem magas izzását önmagam személyi tudatán belül állandóan fenntartom, és nem hagyom, hogy engem ebben megzavarjon az, hogy az isteni izzásra képtelen nők nem csak önmagukat árulják el, hanem engem is, akit csoportszellemmé degradálnak, mihelyt megalázzák mellettem saját magukat és nem élnek az isteni szabad akaratukkal, és nem hagynak el engem. Nem, én soha nem adom fel a harcot, én előre megyek még akkor is, ha egyetlen nő sem képes szabad akaratából elhagyni engem!
– Géza, Géza, én is itt vagyok, ne menetelj olyan kegyetlenül, mert nem tudlak követni ezen a csak számodra ismerős terepen. Mindjárt leisszuk magunkat és én még mindig nem értettem meg, hogy miért szül nekem gyermeket az a pár nő, akivel nagyritkán lefekszem és neked, aki intenzív szexuális tevékenységed közben gyakran cserélgeted a nőket, nem? Látod, én a földhöz ragadt, spekulatív eszemmel arra gondoltam, hogy ez azért van így, mert te meg szoktad pofozni azokat a nőket, akik beléd szerelmesek lesznek. És különben is, te egyetlen nőddel sem éltél négy-öt hónapnál többet. Ezért számukra nem adatott meg az alkalom huzamosan veled élni, na és a pofozkodó magas izzásaid mellett.
– Nézd, te földhöz ragadt logikánk két lábon járó csodája. Öt hónapi állandó ma¬gas frekvenciában átizzott szerelmi élet elég egy nőnek, hogy rájöjjön: őt becsapták, őt félrevezették az óvodában, az iskolában, a családban, a moziban, a színházban, a regényekben és a Nők Lapja jellegű családi magazinokban egyaránt, mert velem és mellettem számára kiderül: az ő állatias női termékenységének önmagában nincs semmi értelme. Hogy aszondja, a nő istentől kapott nemes rendeltetése a gyermek¬szülés, a gyermeknevelés és a családi szeretet melegének fenntartása, azaz a fajfenn¬tartás, a nemzetszaporítás és a nemzet alapsejtjének, a családnak a megóvása, meg¬őrzése. A nő mellettem és általam, legkésőbb öt hónapi intenzív szerelmi élet után rájön, hogy a gyermekszülés szellemi alap és spirituális háttér nélkül, egyenlő a vértől csöpögő gyilkossággal. A megszületett gyermekétől akár ott, a szülőasztalon is búcsút mondhat, és azonnal át is teheti porontyát a gyárosok, a politikusok és a tábornokok kezébe. Az egymást zaklató, egymáson állandóan a beígért boldogság elmaradását kö¬vetelő, csendesen neheztelő, egymást feljelentő, beperelő, meggyilkoló, két hó¬nap¬ig boldog családanyák és családapák, a tőkések és a szocialisták, a propagandisták és a reklámfőnökök, a divatbárók, a kozmetika szalonokat, a mészárszékeket, lőszergyá¬ra¬kat és konzervgyárakat, dili¬házakat, árvaházakat és más ilyen könyörületes gyárakat és intézményeket működ¬tető, kimosdott és besprayzett uraknak és hölgyeknek a kezébe. A koldusoperákat író nagyművészek kezébe. Mindezt, amit most elmondtam neked, a nők az én szerelmem magas izzásában, a szerelmem elvarázsolt kastélyában, jobban mondva a szerelem szellemi templomában, mind képesek látomásszerűen észlelni, visszatérő álomképek formájában, már az első hónapokban. Sőt, egyesek már az első hetekben. És akkor ezeknek már nem kell gyermek, nem kell az újabb kórház, ágyú-kaszárnya-kupleráj és divatszalon-töltelék, nem kell a gyári munkás, nem kell a létszám-szaporító bábu, nem kell a hazugság-áldozat, a mészárszéki sorban álló és a nevetségesen csillogó sztár, a művészeti és az állami kitüntetések váromá¬nyo¬sa. Mert neki már csak az intenzív, állandó magas izzás kell, ami a szerelem, vagyis az állandó papnői, a püthiai állapot. A baj csak azzal van, hogy ebben a szellemileg degenerált világban nekik is ki kell mozdulniuk a jósda, a szerelmi fészek, a szellemi templom falai mögül, és ki kell menniük az utcára kenyeret, tejet és szalámit vá¬sá¬rolni, és úgy érzik, hogy ott ők ezt az isteni állapotukat, ami nélkül már nem ér sem¬mit számukra az élet, nem tarthatják meg. Ezért támaszpontot, kapaszkodót, külső segítséget keresnek az isteni állapotuk megőrzéséhez, és ekkor fedezik fel maguknak a társadalom igazodási rendszerét működtető csoportszellemet. Vagyis a szakállas Istenképű társadalomban, a férfi¬modellre épült társadalomban, a kitüntetések és a díszlövések társadalmában felfedezik támaszpontként a férfit, a náluk erősebbnek hitt embert. És ahelyett, hogy a saját személyiségükre, a saját személyi tudatosságukra támaszkodnának annak érde¬kében, hogy megóvhassák magukat a varázslatosan tisztánlátó szerelmi légkör¬ben, belé kapaszkodnak abba a férfiba, akin keresztül ehhez magasrendű átélési képesség felfedezéséhez elérkeztek. Ekkor lemondnak személyi¬sé¬gük¬ről és beállnak birkának, és a férfit kinevezik csoportszellemnek, akitől aztán elvárják, hogy vezesse őket. Hiszen úgy képzelik, hogy amennyiben ő a csoportszel¬lem, az köteles gyámkodni fölöttük. Ez a csőd-pillanat, a krízis-élmény jelentkezik négy hét után, négy hónap után, de legkésőbb négy év után. Ezért az ötödik héten, az ötödik hónapban, vagy az ötödik évben rendszerint csődbe jut minden szerelem. Akadnak nagy ritkán olyan párok is, akik kibírnak ötven évet és csak azután adják be a gikszert.
– Géza, ez egy kicsit nem erőltetett?
– Nem, egyáltalán nem. Ennek is utánanézhetsz a megfelelő könyvekben, meg a magad és a körülötted levők életében. A dolgok döbbenetesen, már-már idegesítő pontossággal találnak és megismétlődnek. Persze olyan is van, hogy a szerelmi állapot az ötödik heti, aztán az ötödik hónapi és később az ötödik évi válságidőszakot is túléli. De ez már nem az én esetem. Én, ahogy mondtam az imént neked, mindig tovább megyek, mert én egy úttörő hérosz vagyok ezen a téren.
– Rendben van, Héraklészem. De mondd, mi a magyarázat az öt hetekre, hóna¬pok¬ra és öt évekre, amely időszakaszokban rendszerint beállnak a szerelmi csődök ezen, a mindent átfogó világképletekre támaszkodó elméleted szerint?
– Nem tudom, hogy mi a magyarázat, de a dolog le van írva a Kabbalában.
– Mindig gyanítottam, hogy te egy szőrös tökű nagy, büdös zsidó vagy öregem. Már csak ránézésből is az lehetsz. Így, ezzel a bozontos drakula-fejeddel és a vizenyős, Rajna menti értelmiségi szemeiddel, csakis zsidó lehetsz. Mutasd meg azonnal, nem vagy-e nekem itt közben nagy sunyin körülmetélve?
– Csillapodj Ádám, én komolyan beszélek.
– Én is. Na gyerünk, azonnal látni akarom a töködet. – Géza kapcsol:
– Tudom, hogy pisilhetnéked van az öt sörtől, de még nem megyünk a vécére. Előbb ezt a sörös üveget még kiürítem, és csak aztán megyünk pucanézőbe abba a meg¬hitt, jó románosan összehányt mellékhelyiségbe szép édeskettesben. – Ezen a kisebbségi jóindulattól csepegő barokkos cikornyán végre kacagunk mindketten. Úristen, milyen nagyszerű sört inni és nagyokat röhögni Gézával! Mintha el sem buk¬tam volna két vizsgán, mintha nem jártam volna meg az öngyilkosságot fontolgató reményvesztettség poklát, mintha ezelőtt három hónappal nem vártam volna az őrületet, hogy a lelki terheimtől megszabadítson végre. Mintha Tercsi nem szült volna már, mintha Dóra nem szerezte volna be magának Zsolit, mintha nem lennék „nős ember” és mintha Kinga nem lenne öt hónapos terhes. Azt hiszem, ha most így, fel¬szabadultan röhögni látna, nem haragudna az öt, bocsánat: a négy és fél megivott sörért a pszichiáterem. Vagy mégis? Jobb lenne, ha most a diákotthonban szoron¬ga¬nék, a román szobatársam által bömböltetett diákszállás-béli „difuzorból” terrorisz¬ti¬ku¬san kiáramló giccses népzene hallgatása közben? Inkább ebben a vendéglőnek nevezett kocsmában röhögök felszabadultan, és olyan mozdulatot teszek, mintha le akarnám a Géza nadrágját húzni. Ő félrelöki a kezem, és azzal együtt ledönt két sörös¬üveget. Az egyik üveg legurul az asztalról és élesen csattanva, széttörik a cement¬padlón. A főpincér az asztalnál terem.
– Mi van fiúk, megártott az alkohol? Na fizessetek ki gyorsan mindent és taka¬rod¬jatok ki innen, különben hívom a milíciát.
– Oké, főúr. Kifizetjük, és el is megyünk ebből a klór és pisi szagú kuplerájból. De ha még egyszer találkozunk az életben, és tegezni merészelsz, elköltözhetsz az egész családoddal Erdélyből. – A második mondatot már csak sziszegi Géza és közben, egy számomra értelmezhetetlen gesztust tesz a jobb kezével, valahogy úgy, ahogy a római császárok intettek a győztes gladiátorok felé. Nem tudom, hogy a Géza határozott magabiztossággal elsziszegett szavaitól-e, vagy ettől a gesztusától, de a fő pincér elsápad, hátra lép és hebegni kezd:
– Igenis... kéééérem alááásan, máskooor is teeesseenek... – Géza lesújtóan rá néz, az asztalra letesz kétszáz lejt és int nekem, hogy kövessem. Mint egy sértett diplomata, úgy vonul előttem, enyhén gömbölyödő pocakjával fenségesen. Jön hogy hátulról elbotlasszam, vagy hogy fenékbe rúgjam jóízűen, de kíváncsi vagyok, mit hoz ki eb¬ből. Így hát ötlépésnyi távolságból, magam is kackiásan lépdelve követem. Ő viszont száz méter után sem áll meg.
– Géza, már senki sem néz utánunk, kinek szerepelsz? Különben is iszonyúan pisilnem kell...
– Mit gondolsz, te hülye, én nem a legközelebbi vendéglő budiját látom a lelki szemeimmel? Csak azért járok ilyen egyenletesen, nehogy a gatyámba pisiljek.
– Jaj, Géza, most ne, most nem tudok... most ne röhögtess kérlek.
– Ne nézz rám, és ne figyelj engem és minden rendben lesz. Jézussal szólva, jöjj és ne kövess engem!
– Jó, akkor várj meg, hogy ne kelljen kövesselek.
– Rendben. De a budiig egy szót sem!
– Hiszek egy vécében, egy nagyon tiszta angolvécében...
– Higgyél, fiam, és meglásd, vágyaid beteljesednek.
– Már látom is e modern, vendéglátó-ipari mennyország hófehér templomát. Két perc múlva biztosan elönt a mennyei béke.
– Így legyen.
...
...
– Géza, ez be van zárva! – kiáltok rémülten.
* * *
– Géza, a másik vendéglőben mit mutattál a főpincérnek?
– Én semmit, mit mutattam volna? – Néz rám nagy ártatlanul szemüvege alól vizenyős, Rajna menti, értelmiségi szemeivel.
– Nem itt, hanem a csillagvizsgáló melletti kocsmában.
– Jaj, ott? Semmit, csak önkéntelenül lefelé tartottam a hüvelykujjam, ahogy ránéztem az eltörött üvegre, mint a császárok a gladiátor-arénába, ha a legyőzött gladiátorokat halálraítéltek, jelezvén, hogy annak a sörösüvegnek lőttek.
– És ettől a pincér miért rezelt be?
– Mit tudom én? Biztosan műveltnek hitte magát, és komolyan vette.
– És te miért néztél reá olyan megsemmisítően?
– Mert észrevettem, hogy berezelt és ki akartam használni a lélektani pillanatot. Én az ilyen alkalmakat soha nem szalasztom el. Hiszen lehet még dolgom az életben ezzel a sükettel és nincs kedvemben, hogy még egyszer gorombáskodjon velem, amiért az asztalomról leesik véletlenül egy sörösüveg!
– Te hogy tudsz odafigyelni ilyen részletekre?
– Én nem a részletekre figyelek, hanem az emberekre.
– Hogy fér össze az elvont filozófia és ez a permanens figyelem?
– Úgy, hogy az elvont filozófia engem nem érdekel. Engem a Filo, tehát a szeretet és a Szophia, a Bölcsesség, tehát a szeretet bölcsessége érdekel. A szeretet meg fel¬tételezi a bennem levő és a másikra állandóan odafigyelő éber embert. Az, amit ma Európában filozófiának hívnak, abban az értelemben, ahogy te az imént kérdeztél, öncélú és veszélyesen nevetséges. Akadémikus hangzása ellenére csak látszatra dohos és penészes. Valójában puskapor és gázkamra szaga van. Lövészárok illata és Hiro¬sima-mosolya. Én köszönöm szépen, ebből a kegyetlen, spekulatív, humanista disznó¬ság¬ból, ebből a szeretet-impotenciából nem kérek! Akkor már inkább felpofozom a nő¬ket, mihelyt a csoportszellemeikkel összetévesztenek. Egyébként is az, hogy ma ilyenek a nők, ugyancsak az önkényes, elvont európai filozófiáknak köszönhető. Az absztrakt filozófiákhoz igazodó életképzetek és a racionalista istenképek segítségével a férfiak, ha nem is nyíltan kimondva, de burkolt célzásokkal, nyakatekert elméletekkel elhi¬tet¬ték a nőkkel, hogy azok, amiért nem tudnak gátlástalanul pofozkodni és elvontan spekulálni, másodrendűek. A Kabbalában ilyesmiről még szó sincsen.
– Mondd már, mi az istennyila az a Kabbala? Nem valami zsidó átokkönyv?
– Hogy lehet valaki, aki művésznek tartja magát, ilyen műveletlen? Nem csodálko¬zom, hogy Dórától becsavarodtál és a vége az lett, hogy az üres fejeddel nekirohantál a falnak.
– Hagyjuk most ezt. Mondd a lényeget.
– A Kabbala a Bibliának egy korábbi és tisztább változata. Az első változat, ami Kybalion néven ismert az okkultista irodalomban, szét van szórva a földkerekség kü¬lön¬böző népeinek a szentkönyveiben. Ez a régi és az új farizeusok által kanonizált mai Biblia, amit mi, európai okoskodó keresztények ismerünk, csak a negyedik, vagy az ötödik változata a Könyvek Könyvének. A Kabbala szerint tehát a négyes szám minősége megfelel a hármasban újra megvalósult isteni egység újabb felbomlásának és kiáradásának, egy új, a világegyetem kettősségét létrehozó előbbi teremtő-mozza¬nat¬hoz képest egy egészen más, teljesen új minőségű megnyilvánulásának, egy újabb világalkotó mozzanatnak, talán az utolsó ítélet utáni abszolút létezésnek. Az ötösben viszont nem egységesül újra az egész teremtés, hanem még az előbbinél is jobban szét¬bomlik, teljesen felosztja magát, magába zuhan és ugyanakkor ebből a véghely¬zet¬ből születik újra minden. Az ötös szám maga a megfoghatatlan élet. A halál és az újjászületés az egyben és a határtalan létezésben. Ezért az ötös szám minősége mindig a betegséget jelzi, az egészség megtörését, a szétbomlást, a felosztódást. Az ötös a tra¬gédia és a katasztrófa, a kataklizmák és egyben a tragédiában megtisztult újjászületé¬sek állapota. Ez a kozmikus rend és rendváltás ütem-jele. Ezért van csak négy évszak, mint ahogy az alkímiában és az asztrológiában csak négy alapelem. Ezért szapo¬rod¬nak és rothadnak olyan őrült tempóban mostanában a kínaiak, mert a világ összes kultúrájában létező négy ősi alapelem mellé, a tűz, a víz, a föld és a levegő mellé, bevezettek egy hülye ötödik elemet, a fémet. Azóta nincs határa Kínában a szapo¬ro¬dásnak, az őrültségnek és a sötétségnek. Egyszóval a határtalan osztódásnak. Azért rohanták le és igázták le minden anyagi haszon nélkül Tibetet, mert az öt alapelem téveszméjére épült kommunista rendszer ördögi szellemétől hajtva, össze kellett keverniük az ötösből eredő, sátáni sötétségüket a Tibetiek hermetikusan konzervált, mágikus vallásának a szellemével.
Az ötös, a megmagyarázhatatlan nagy isteni ciklus megjelenése, amit a táncos kedvű feleségeikre hallgató ügyefogyott tudósaink ritmusnak neveznek. Az ötöstől veszíti el az egyszerű logikáját a teremtés és a szaporodás és alakul át rákos sejt¬burján¬zássá. Az elmúlás követhetetlen mágiájává oldódik fel az ötösben minden. Természetes ezután, hogy a hatos a válság száma legyen, a teljes krízisé, amikor a teremtő számára kiderül, hogy választania kell önmaga és az általa teremtett világ¬mindenség között. És tudod mit csinál? Beismeri a válságot, beismeri a krízist, amitől ő maga is megretten. Beismeri, hogy hibásan futott le az egész munka-ciklus, hogy egyre nagyobb a zűrzavar, de azt is látja már, hogy az egészet visszavonni nem lehet, mert ez egyenlő volna a teljes megsemmisüléssel. És akkor tudod, mit csinál, na lássam, tudod-e, te hülyegyerek?
– Fogalmam sincs, Géza...
– Persze, hogy nincs fogalmad, amikor állandóan, csak az anyád szoknyáját, meg a Dóra seggét lesed. Na de hagyjuk ezt. Szóval, a Teremtő nem semmisíti meg a vilá¬got, nem zuhan önmagába az egész világegyetemmel, hanem előreviszi az egészet egy törvényes pontba, a Törvényes létezés szintjére, a hetesbe. Ez a Dávid pajzsának a kaballisztikus értelme. Ezért van hét alapszín, hét alaphang, a hétnek hét napja, a misztikus gyertyatartónak hét ága, hét beavatási fokozat, amiből a kereszténykedő hókusz-pókuszoló papocskáink, valami költőiesen-absztrakt, még ő általuk sem egészen értett, hét szentséget alakítottak. De nem itt van a kutya elásva. Az egész félre¬vezetésért a mennyiségi matematikára hivatkozó, még az isten létezésére is tárgyi bizonyítékokat kereső, szemellenzős tudósok a felelősek. Ezek a primitívek..., ezek az őserdei öntudatlanságban élő csóréfaszú primitívek szintjére visszasüllyedt materia¬lista sintérek, ezek a sötétség démonai, Lucifer eszközei...
– Géza, pont olyan vagy, mint egy átkozódó ortodox rabbi, nem fejeznéd be végre?
– Ezek a nagyokos spekuláns vakok és süketek!
– Hagyd már abba ezt a barokk cirádát, mert egyáltalán nem élvezem.
– Rendben van, de azt tudnod kell, hogy téged is meg Dórát is és engem is nagyon sokáig ők vezettek félre. És ezt a szegény emberiséget is ők vezették félre. – Na, úgy néz ki, a hatodik sörnek tényleg erősebb a zavaró hatása, nem tudom, jó lesz-e előre menni a heteshez, vagy inkább vissza az isteni hármas egységhez?
– A múltkor azt mondtad, hogy az emberiséget a papok és a politikusok vezették félre.
– Á, dehogy, ők ártatlan kismiskák. Ők csak lépre mentek és készpénznek vették a feltalálók, a közgazdászok, a tudósok és a filozófusok elméleteit. A tizennyolcadik századi angol közgazdászok és a tizenkilencedik századi tudós ideológusok a hibásak a mai ember szellemi sötétségéért. Ők azok, akik az ostoba tárgyi bizonyítékaikra ala¬po¬zott önkényes elméletek és a tudományos eredmények alapján boldog jövőt ígértek az emberiségnek és ennek a nemes célnak a varázslatos perspektívájából magyaráz¬tak meg minden társadalmi jelenséget. Még az infantilis, ellenség-hívő tábornokok is ártatlanok az eredmény-vadászó tudósok és a nagyokos, csepűrágó filozófusok mellett. Mert a tábornokok, akárcsak a kapitányaik, nem tudnak egyebet, mint harc¬tér¬re, vagy kuplerájba járni, káromkodni, kártyázni, ordibálni, díszszemlézni és lövöl¬dözni. Ők azért születtek, hogy a rakoncátlankodó civil polgárokra, ha azoknak a politikusok által meghatározott érdekei ezt úgy kívánják, rálőjenek. A politikusok meg éppen azért születtek, hogy bolondítsák össze-vissza az emberiséget, különben nem lenne, amiért, és akire a tábornokok lövöldöztessenek. De kérdem én, mindeh¬hez ki szolgáltatja a pénzt, a fenyítő fegyvereket, a lőszereket és az ideológiákat, ha nem a közgazdászok, a tudós feltalálók és a zseniális műszakiak, az úgynevezett, tiszta kezű szakemberek? Én mondom neked Ádám, hogy ezt a világot itt mindenestől a ma¬gu¬kat tisztakezűnek és ártatlannak kikiáltó szakemberek, vagyis a profik tették tönkre! Ki a fene szolgáltatja a politikus pártprogramjához és kormányprogramjához az ideo¬lógiai fantazmagóriákat, ha nem az ártatlan közgazdász, a szociológus és a filozófus az Ő nagyokos elméleteivel? Na, erre válaszolj nekem!
– Te a dolgokat durván leegyszerűsíted. De most ne vitatkozzunk ezen. Azt mondd el, hogy mi van az ötös számmal és a szerelemmel?
– Rendben van nem bánom, mert látom, hogy a tisztánlátás különös erőpróba neked, még sérti a szemedet a fény, a valóság..., de amiket az előbb mondtam, azo¬kon még gondolkozz el. Különben soha nem fogod megérteni az emberiséget, és akkor mindhiába festegeted halomra a hatásvadászó képeidet.
– Az ötös számot magyarázd el nekem, és utána megváltom neked képeimmel az emberiséget!
– Na! Csak hogy kezd megjönni az eszed! Ezt már szeretem. Hát figyel ide: az ötös szám – esetemben mindig az ötödik hónap – mindig a betegség, a tragédia, a fel¬bomlás, a szétbomlás, a szétomlás, de ugyanakkor a mélyekben, inkább ideák szint¬jén történő újjáalakulás és újjászületés előfuvallatta, annak a gyöke. Ugyanis az ötösben van elrejtve a világciklusoknak, a kozmikus rendnek, tehát a nagy rendszerváltások¬nak, a forma-vázaknak a csirája, időben és térben. Amikor a hármasban újjá alakult az egység, ez az új, felsőbbrendű minőség a kiteljesedés felé indul a négyben, de az¬után nem történik egy újabb egységesülés csak egészen rejtetten, valahol a teremtő legtitkosabb sejtéseiben és ezért az osztódási és a sokszorozódási folyamatok tovább történnek. Mindaddig, amíg egyszer csak menthetetlenül bekövetkezik a bomlás, a rothadás, a tragédia, a katasztrófa, az apokalipszis, ahhoz, hogy az egész evolúciós folyamat meg ne merevedjen. Ezúttal maga a rothadás hoz létre új életet és új létezési formákat, új folyamatokat indít, új erőket tár fel, új hatalmakat, amelyek, itt ebben a fázisban, még egymással látszólag ellentétesek és egymás kizárására, egymás elfojtá¬sára, megsemmisítésére törekszenek.
– És ezért pofozod te a nőidet?
– Várj egy kicsit, mindjárt erre is rátérek. Szóval van akinél öt hét múlva, van akinél öt hónap múlva és van akinél öt év múlva jelentkezik a bomlás, a betegség, vagyis az az időszak, amikor a dolgok egyszerűen már nem mennek úgy, ahogy egy bizonyos lelki színvonal, összhang létrehozása után kellene hogy menjenek. Miért? Mert a szerelem nem más, mint a teremtés két poláris lételvének, a feminin és a masz¬kulin lételveknek a kiegyenlítődésre, összhangba kerülésre, harmonizációra és egy¬más teljes áthatására, megtermékenyítésére való törekvése, érted? Olyan is van, hogy csak öt perc az egész folyamat és már szét is bomlik minden. Nálatok, Dórával öt évig tartott, szinte hihetetlen, hogy kibírtátok ennyi ideig. Már csak az arany¬lako¬dalomra spekuláló parasztok és kispolgárok járnak túl a Dóra és a te eszeden.
– Hiába gúnyolódsz, Géza. Nálam igazából semmi nem bomlott fel öt év múlva sem. Dórát én épp úgy szeretem, vagy talán még jobban, mint ezelőtt egy évvel, amikor az elméleted szerint el kellett volna érnünk a legmagasabb minőségi szintet. Sőt, a hülye fejemmel, pontosan akkor csaltam meg Tercsivel. Csak azt nem tudom, hogy így visszafogad-e még engem?
– Én nem azt mondtam, hogy te nem hazudod magadnak továbbra is azt, hogy szerelmes vagy Dórába, csak azt, hogy a kozmikus ciklusok értelmében, már éppen ideje volt, hogy közöttetek elsorvadjanak és felbomoljanak bizonyos szellemi szálak, hogy olyan feszültségek teremtődjenek, amelyek már nem olyan enyhíthető és ki¬küszöbölhető feszültségek, mint azelőtt voltak és hogy nem tudjátok olyan egyértel¬műen túltenni magatokat bizonyos bántó és sértő megjegyzéseken, mint régen. Csak azt állítottam, hogy most, öt év után, nálatok is összekuszálódik, és egyre kibogoz¬hatatlanabbá válik a múlt, a jelen és a jövő kérdése, a másik személyisége egyre kiismerhetetlenebbé, megfoghatatlanabbá és cseppfolyósabbá válik, amitől lassan-lassan egymás számára idegenekké váltok.
– Baszd meg a hülye jóslataidat!
– Mi van? Mitől ment így fel a pumpád, hát nem azt mondtad, hogy a múlt éjszaka Dóránál aludtál még, és tőle mentél az állomásra, nemde? Ezek szerint minden a legnagyobb rendben, a te valóságod ellentmond az én elméletemnek. Ezért még nem kell gorombáskodnod velem.
– Igen. Végre nála, az ő tiszta és meleg ágyában aludtam és ott szerettem volna maradni örökre. De nem lehet, sajnos nem lehet.
– Hagyd nekem a slágerszövegeidet. Még mindig el akarsz bújni Dórával előlem? Szeretkeztetek-e, vagy sem?
– Persze, hogy szeretkeztünk. Nagyon kívánjuk egymást. Szerelmesek vagyunk egymás testébe. – Így mondja ezt Dóra.
– A spiné!... ne ráncold a homlokod! Ha nem lennél olyan dilinós és nem ra¬gasz¬kodnál hozza olyan gyermekesen... szóval, már rég meg mondtam volna a vé¬le¬mé¬nye¬met a szemébe és nem vagyok biztos benne, hogy kíméleteskedésem miatt nem-e én vagyok a hibás abban, hogy belesodort téged és Kingát ebbe a szerencsétlenségbe. Tudom én jól, ne félj, hogy kicsoda Ő tulajdonképpen!... Na jó, hagyjuk... szóval miért ne fogadna téged vissza, ha valahányszor találkoztok, mindig szeretkezik veled?
– Az, hogy lefekszik velem amikor találkozunk, még nem jelenthet mindent. Csak gondolj bele: én „házas ember” vagyok a polgári törvények szerint és az is maradok egyelőre, amíg Kinga meg nem szüli a gyermeket. És azután válóper és egyéb cirku¬szok következnek, ami teljesen rám tartozik, rám és erre a lepényleső, fösvény, velejéig korrupt, hazudozó, kegyetlen és primitív Kántor családra, amely az életben nem lát mást csak kézzel fogható anyagi értékeket, és amellyel még mindig nem értem, hogy hogyan kerülhettem össze? Hogy a fenében nem láttam, hogy kicsodák is valójában? Hol volt az eszem és a szemem? Na, szóval számomra még mindig kilátástalan az egész élet, mert Dóra ebből a mocsokból részt nem vállalhat, és ilyesmit én nem is várhatok el tőle. Neki nincs és nem is lehet a Kántor családhoz semmi köze. Egyéb¬ként is azt mondja, hogy csak a testembe szerelmes. Semmiképp sem gondolhatok a kettőnk egyértelmű, felhőtlen együttlétére a közeljövőben. Ilyesmit szóba se merek hozni előtte! Így is tele van önváddal, amiért lefekszik egy nős emberrel. Ez a vágya és ez a tette sehogy sem fér össze szegény fejében a saját magáról kialakított hivatalos képpel. Én tudom, hogy ez nevetséges, de semmi erkölcsi alapom nincs jelenleg kritizálni Dórát. Egyelőre nem tehetek mást, mint csendesen hallgatni ezeket a zsörtölődéseit, eltűrni a pánik hangulataiból eredő kitöréseit. El tudom képzelni, mennyit viaskodik magában az érzelmeivel.
– Erkölcsi alap, viaskodás az érzelmekkel, szívek és nemzetek harca, tragédiák, forradalmak, operák és operettek, nagyáriák, patetikus díszlövések! Mikor szoksz le már ezekről az Isten szerelmére? Még, hogy nincs erkölcsi alapod az ilyenekhez! Hon¬nan szeded ezeket a hülye kifejezéseket? Egyáltalán meg tudod mondani nekem, hogy mi az erkölcs? Én meg mondom neked. Igaz, nem én találtam ki, azt hiszem, Niet¬zsché¬nél olvastam, de ettől függetlenül, tökéletesen igaz: Az erkölcs az elme gyen¬gesége. És itt nem arról van szó, hogy a pragmatikus racionalitás, a gátlástalanság logikája, tehát az úgynevezett ésszerűség kellene vezérelje az embert az erkölcs elle¬né¬ben. Nem. Egyáltalán nem. Mert, ha tudni akarod, és erre magadtól is rájöhetsz, ha jól körülnézel, az erkölcs tulajdonképpen ennek a gátlástalan és kegyetlen ésszerű¬ség¬nek a szolgálatában áll s azért romlik el minden civilizációban, minden társadalom¬ban állandóan minden. Itt nem arról az elméről van szó, amiről a tudósaid azt tartják, hogy ott van a koponyánkban, hanem egy mindenütt létező, egyetemes elméről van szó, ami ott van minden ember minden gondolatában, és amelynek a létezéséről a tudományoskodó és erkölcsös, ésszerű mai ember egyszerűen megfeledkezik, és nem is akar tudomást szerezni felőle.
– Ezt nem egészen értem. Valamilyen univerzális-idealista elméről beszélsz te, ami csak a Platóni ideák világában létezhet?
– Egy nagy faszt gondolok én a Platóni ideák világára, mert olyasmi a valóságban nincsen! Mondtam már, hogy a filozófusok, az idealisták is, éppúgy mint a mate¬ria¬listák, csak arra jók, hogy egyéni agyszüleményeikkel félrevezessék a többi embert. Mi az, hogy ideák világa? Egy nagy absztrakt és giccses fantazmagória, egy fikció, egy szókép, amelynek nincs semmilyen megfelelője a valóságban.
– És akkor mi a lófasz az az elme? Abban a valóságban, amelyben például én élek, ennek a fogalomnak mi a megfelelője?
– Az elme nem más, mint amit egyesek úgy hívnak, hogy Isten.
– Ez nem sok egy kicsit Géza? Nem akarlak azzal idegesíteni, hogy esetleg a sok sör miatt... fogadjunk, hogy ezt te sem érted, csak nagystílűen improvizálsz itt nekem...
– Várj egy pillanatra! Hidd el, hogy többet érsz azzal, ha megpróbálod megérteni az elme fogalmát, mint azzal, hogy itt paraszt módra sértegetsz. Lehet, hogy egy kicsit zavaros voltam, de inkább arról lehet szó, hogy nem mértem fel helyesen a te jelen¬legi tudat-állapotodat. Neked a lelked és az eszed igen fejlett. De épp ez nehezíti meg a dolgodat, ugyanis mind a racionális gondolkodási képességed, mind az inten¬zív, minden ellentétes és ellenséges érzést átélő szenvedélyességed, elvonják a szellemed fejlődéséhez szükséges erőket belőled. Neked egy magas fokú tudatosságra kellene szert tenned ahhoz, hogy megismerhesd a saját szellemi lehetőségeidet. Na gyere, pró¬báljuk meg egyszerűbben: habár utálom az ilyen durva egyszerűsítéseket. Most képzeld el, hogy az, amit a vallásban Istennek neveznek, az egy határtalan kiter¬je¬désű, gondolkodó agy, vagyis Elme, aminek részei vagyunk mi is épp úgy, mint az állatok, a növények, az ásványok, a bolygók és mindenféle látható és láthatatlan természeti elemek. Na el tudod ezt képzelni?... Mondhatom tovább?
– Oké, Géza, mehetünk tovább, idáig értem.
– Na látod-e, szaroskám, hogy nem beszélek félre? Csak megfeledkeztem arról, hogy egyelőre a Dóra és a pszichiátered színvonalán kell még hozzád beszélnem. Szóval a világmindenség egy nagy elme, eddig megy? – bólintok Gézának, hogy igen, folytassa nyugodtan. – De emlékeztetlek még egyszer, hogy én ezt most nagyon dur¬ván leegyszerűsítem a kedvedért. Szóval mi is részei vagyunk ennek a nagy elmének, de úgy, hogy a bennünk levő, azaz dehogy bennünk, ez csak egy olyan kifejezés, mert lokalizálni ezt nem lehet térben, szóval a bennünk levő személyes elme, az általunk is létező elme, a nagy-egész elmének a tökéletes, kicsinyített leképeződése és ugyanak¬kor szerves része. Ami meg van a nagy elmében, az mind megtalálható a te kicsi elmédben is. Kápiszkó? Ez benned a szent szellem, ez a lélek szikrája, ez a személyes isten. A Te személyes istened.
– Hm, ez érdekes. Nagyon, de nagyon érdekes. És hogy gyengül el, azaz hogyan válik erőtlenné az erkölcs hatására ez a bennem levő elme? Úgy hogy erkölcsös lesz?
– Nem válik az elme erkölcsössé, mert az nem személy, hanem olyan egyetemes létállapot, ami benne lakozik minden élőlényben. De az emberben, csak egyedül az ember által kispekulált és elképzelt jövőbeni érdekei miatt, erkölccsé szűkül az elme látóképessége. Elsősorban a mindenkori pragmatista eljárások, meg a felhalmozott anyagi értékek megőrzésére, vagy megszerzésére szolgáló csodafegyverek, amelyek a gyártó és felhalmozó ember számára mind ésszerűek és egy bizonyos szemszögből, bizonyos emberek számára ezek használata erkölcsös cselekedet. Láthatod, hogy bizonyos keresztény papok még most is megszentelik a fegyvereket. Ezek az érdekes és izgalmas romboló eszközök nem a világegyetem elméjének szüleményei, hanem mind az ember elméjének szüleménye, vagyis az még nem a Szent Szellem, csak annak az emberi csökevénye. Én most semmi rendkívüli dologról nem beszélek. Én például most nem akartalak felizgatni, kioktatni, és nem akartam szerepelni neked. Csak közöltem egy általam is érzékelt egyetemes igazságot, amit az emberiség nagy szentkönyvei mind megemlítenek. Ez még nem erkölcs a mindennapi értelemben. Majd szólok, ha megunom az ostobaságodat, és úgy érzem, hogy számodra elég az is, ha szórakoztatlak érdekes dolgokkal. Akkor majd erkölcsös leszek. Amit most mon¬dok, maga a realitás. Ebben semmi érdekesség nincsen. Ez csak ilyen leegyszerűsítve érdekes. A szabad gondolat, csak az ésszerűséggel megnyomorított létérzékeléshez alkalmazva válik izgalmassá és így lesz erkölcs belőle. Mert valójában még egyszerűbb minden, és pontosan azért gyengül el bennünk ez az elme, mert mi az érdekeink szűrőjén át akarunk ésszerűsíteni mindent, a szellemi restségünk következtében. Az általános ésszerűsítéseink miatt és azok által gyengül el tehát mindannyiunknak a személyes elméje. Érted? Ezért jár együtt az erkölcs az ésszerűsítéssel. Az atombomba erkölcse a polgári és az elvtársi etikettel és a morálprédikációkkal. Ezért nem sze¬retem, amikor morális kifejezésekkel dobálóznak az emberek. És azt kimondottan utálom, ha te használsz ilyen kifejezéseket, mert tudom, hogy te sokkal többre vagy képes. De még mindig ezeket a személytelen erkölcsös gondolatokat használod, mert tele vagy oidipuszi komplexusokkal, amiket gyermekkorodban a román iskolával együtt beléd ültettek, és Dóra egyszerű szeszélyből, vagy azért mert ő is tele van ilyenekkel, még erősíti is ezeket benned.
– Hagyd őt, szépen kérlek. Azt csak én tudom, hogy miattam mennyit szenved. – Már viccelek, de Géza nem ismeri fel a helyzetet és elkeseredetten a homlokára csap a kezével.
– Szent Isten, én mostanáig miért és kivel beszéltem? Olyan vagy mind egy együgyű hülye gyermek. Téged „csak a majom érdekel”. Tudod mit, gyere, tárd szét a lábaidat, és én úgy csomagon rúglak, hogy az oidipuszi tököd tényleg nem áll fel többet. Akkor legalább már lesz „erkölcsi alapod” is a tökéletlenségre!
– Oké, Géza, itt van, na gyere! – Hirtelen felállok a vendéglői székről és szorosan szembefordulva vele, szétvetem a lábaimat. Visszaülök, és megint elkezdünk kacagni istenesen mind a ketten. De ez már nem olyan görcsösen felszabaduló röhögés részemről, mint az előbbi a másik vendéglőben. Ez már derűsebb nevetés, jobban átlátok alatta. Ebben már inkább a tényleges oldottság van jelen. Feloldódik az utóbbi hónapok görcse, a szűnni nem akaró sok drámai feszültség, az éjszakák iszonyú félelme, a napokig tartó alvatlanság, az öngyilkossági szándék visszatérő gondolat-képei, a kilátástalannak hitt élethelyzet, a bűntudat, az idegenségérzés. Ami elfogott, amikor megláttam azt a tőlem teljesen idegennek tűnő lényt, akinek állítólag „én ad¬tam életet”, mert Tercsivel nagy részegen lefeküdtem és néhány hónap múlva, min¬den személyes vállalás nélkül, egyik pillanatról a másikra, „apa” kellett volna legyek. Átlátható lett e nevetésben az életnek, amelyből hajszál híján szinte örökre kiléptem, az értelmetlenségén túli értelme, amely azt sugallja valahol, hogy nyugodjak meg, mert valahol a mélyben mindegy, hogy világi szemszögből, van-e az életben még bár¬mihez is „erkölcsi alapom”? Lassan mindketten lecsillapodtunk és most már a régi, játékos kedvvel kérdeztem Gézát, hogy mi is az összefüggés a szerelem, az ötös szám és aközött, hogy azok a nők, akikkel ő szerelmeskedik, nem szülnek neki gyermeket?
– Ott maradtunk el, hogy te minden nőbe eszeveszettül szerelmes leszel...
– Igen, annyira szerelmes leszek a drágáimban, hogy egy adott idő után nem tu¬dom elviselni, és egyszerre csak úgy érzem, hogy meg kell verjem a szerelmem tár¬gyát, bocsánat: alanyát, ahhoz, hogy kétségbeesésemben nehogy teljesen tönkremenjek...
– És akkor ők megijednek, és tőled elmenekülnek...
– Á, dehogy. Még szerelmesebbek lesznek, és mindent elkövetnek, hogy elégedett legyek velük, mert az egész verési históriát félreértik, hiába rágom a szájukba érthe¬tően, hogy mi történik, ők még jobban a kedvemben akarnak járni és ettől a dolog még idegesítőbb lesz. Mindenáron meg akarnak menteni engem, nehogy elvesszek. Nehogy elvesszen az a rettentő sok érték, ami itt van a fejemben. Áldozatot hoznak értem. Én fontosabb leszek mindennél az életükben és ettől kezdve szó sem lehet más lényről az életükben rajtam kívül. Így gyermekről sem. Tavaly volt egy igazán pom¬pás, öt évig tartó, laza és langyos házasságában alig használt hölgyem, egy drága kis szőke csemetével, akiért rengeteget kellett harcolni a bíróságon. Ugyanis ő volt az, aki el¬hagyta a férjes, családi fészket. Már azt hittem, hogy végre megérkeztem és berendez¬kedhetek vele egész életemre. Szerettem igazából mindkettőjüket. De az is lehet, hogy inkább a gyereket. A negyedik hónap után nem bírtam tovább, pedig öntudatosan be¬¬beszéltem magamnak, hogy nem szeretem annyira, hogy meg is verjem. Egy banális gesztusával felingerelt és én elvertem. Minden szenvedély nélkül, csak úgy, hide¬gen és rutinszerűen. Igazi értelmiségi volt, filozófia szakos tanárnő, természetesen azonnal feljelentett a bíróságon. Ám a bíróság átutalta az ügyet a néptanács békéltető bizottságához, mivel úgy ítélte meg, hogy mi élettársi viszonyban éltünk. Megidéztek, csupa kíváncsiságból elmentem megnézni, ez miféle szocialista cirkusz lehet? Tyúk¬tolvajokkal, közös udvari vízcsap használata fölött veszekedő-gyűlölködő szomszé¬dok¬kal, urbanizált, házasságtörő cigányokkal egyszerre oktattak ki az elvtársak és az elvtársnék a szocialista etika és a román hazafiasság által igényelt magasrendű pol¬gári tisztesség rejtélyeire. Engem ott helyben elfogott a szerelmi láz, ahogy az értelmesen hallgató Máriámat néztem, és készségesen egyetértettem az elvtársakkal mindenben. Szívemből fakadó, töredelmes bocsánatot kértem Máriától az egybegyűlt díszes tár¬sa¬ság meghatódott gyönyörűségére. A teremben ülő cigányok abbahagyták a fojtott civakodást, tapsoltak és lelkendeztek. Mária mosolygott a humoromon, de könnye¬zett a meghatottságtól.
Épp behajtottam akkoriban az egyik üzletem nyereségét, meghívtam hát Máriát a vendéglőbe, hogy értelmesen beszélgetve, civilizált emberek módjára váljunk el egy¬más¬tól. Beleegyezett, a mindent civilizáltan elrendezni akaró értelmiségiek maszkját öltve magára. A vendéglőben elkezdett beszélgetést végül az ő ágyában fejeztük be suttogva, nehogy felébresszük a kicsi édest. Újra gyönyörű volt minden. Mária tel¬je¬sen fellelkesült, amiért a gyermek szellemi képességei szemlátomást fejlődtek eredeti pedagógiai fogásaim következtében. Nagyokat birkóztunk hármasban, sétálni jár¬tunk, moziba, mindent, ami le van írva a nagykönyvbe. Aztán négy hét elmúltával megint eltörött a mécses: ezúttal már szenvedélyesen vertem szegényt, igaz szerelemmel. Nem is nagyon védekezett, csak mélyen a szemembe nézett. Igen, mélyen a szemem¬be nézett ahogy ütöttem, nem félve az ütések okozta fájdalomtól, inkább megértően, mint ellenségesen, valahányszor egy-egy ütés után szembefordulhatott velem és így elkapva a tekintetemet mélyen a szemembe nézett. Hangot is csak akkor adott ki magából, ha sikerült erősen eltalálnom érzékenyebb helyeken. És én csak vertem, vertem, mintha gyűlölném őt, de közben bolondultam belé, annyira szerettem. Ami¬kor abbahagytam, csendesen összeszedte holmiját, felöltözött és minden harag nélkül hazament. Azt hittem, vége mindennek. Vigyázva, olyan utcákon járkáltam, hogy le¬he¬tőleg ne találkozzak vele, pedig őrülten kívántam. Társaságba, vendéglőbe akkori¬ban nem jártam, lehetőleg mindig otthon ültem, rengeteget olvastam, és vártam, hogy a törvényszékre most már tényleg beidézzenek. Négy hét telt el így, tökéletes magányban, szerencsére még volt megtakarított pénzem, így nem kellett újabb üzle¬te¬ket kötnöm, és már egy, a számmisztika és a primitív népek mítoszainak az össze¬füg¬géseiről szóló könyv megírásához készülődtem, amikor egy este lakásomra becsen¬ge¬tett és közölte, hogy nagyon szeret, nem tud élni nélkülem. Megkért, menjek el hozzá, mert a gyermek mindennap megkérdi, hogy mikor megyek, és mikor játszunk hár¬masban úgy, mint régen. Ő már a verés másnapjától várta, hogy összefussunk valahol a városban, vagy hogy én megkeressem. Nem haragszik, amiért megvertem. Neki csak az a fontos, hogy én őt szeressem, nem bánja, akárhányszor megverem.
– Erre te mit válaszoltál?
– Hogy ne beszéljen butaságot, én soha többet az életben őt meg nem verem.
– És elhitte?
– Nem érdekelte.
– És biztos vagy abban, hogy filozófia szakos tanárnő ténylegesen?
– Ezt hogy a francba érted?
– Diplomával, munkahellyel, meg mindennel, ami egy ilyen címhez kell?
– Igen. Miért? Gondolod, hogy ez számít valamit is ebben az ügyben? Ha akarod tudni, a filozófiatanárok is, csak úgy, mint a magukat filozófusnak számító becsvágyó szédültek, a legkövetkezetlenebb emberei a földnek. Tele van a fejük az életről szóló elméletekkel, eszmerendszerekkel, amelyekből semmit nem képesek megvalósítani a személyes életükben. Olyasmivel foglalkoznak, ami a valóságban nincs is: saját személyüktől elvonatkoztatott agyszüleményekkel, spekulált fantazmagóriákkal. Ez a szerencsétlen Mária is képes volt a sok pereskedés árán megszerzett gyermekét is el¬hanyagolni – félhülye és egészen süket édesanyjára bízva azt hetekig – csakhogy mellettem lehessen, amikor a Nagytárnától hatvan kilométerre fekvő kisvárosban ke¬rült egy állandó munkahelyem és ugyanakkor több üzletem jött ott össze. Képes volt hajnali négykor felkelni, és onnan bejárni vonattal Nagytárnára, hogy megtarthassa óráit az iskolában, és délután már megint ott volt a fenekemben. Amikor szóltam neki, hogy illene a gyermekével is törődnie, nem csak velem, elkezdődtek a félté¬keny¬ségi jelenetek. Mit mondjak még? Az elején még szórakoztató volt, mert ilyet velem addig még senki nem merészelt tenni, de végül is el kellett kergetnem magamtól, vissza a gyermekéhez.
– Ez fantasztikus. És tényleg szép nő volt ez a Mária?
– Naná, mit gondolsz te? Nálam a szépség nagyon számít, anélkül nem tudok igazán betüzesedni.
– És nem volt alkoholista, idegbeteg, skizofrén, epilepsziás, ilyesmi?
Nem, nem és nem! Vagy ami ugyanaz: értelmiségi volt. A volt férje főmérnök egy háztartási gépeket gyártó üzemben és amatőr zongorista, tehetséges festő, széles is¬me¬retségi körrel, a város elitjéhez tartozott. Az édesanyja egy tűzvész alkalmával kótyagosodott meg, nem családi betegség következtében. Nyugodj meg, Ádám, a baj oka nem ott van, ahol te a kérdéseiddel keresed. A baj oka sokkal mélyebben van. A baj oka az igazi okok világában van, metafizikai mélységekben, ott, ahol az Istent sejtik egyesek. A mai nők sajnos még nem tudják igazából, csak elméleti szinten, hogy mi az individualitás. Beszélni beszélnek róla, egyesek még írnak is erről a témáról dok¬tori disszertációkat, pedagógiai jellegű tanulmányokat és cikkeket a realista szem¬lé¬letű keresztény-szocialista és keresztény-demokratikus családi lapokban, de ez mind elmélet marad és igazából a szerzők sem képesek azt, amiről írnak, megvalósítani. Még gyengék ahhoz, hogy viselhessék ennek valódi tartalmát. Bennem és a hozzám hasonló erős és szabad férfiakban megérzik az individualitás szabadságának erejét, a spirituális öntudat csimborasszóját. És ha már nem tudták ezt önmagukban megvaló¬sítani, kényszert éreznek arra, hogy az ilyeneknek, mint én, alávessék magukat. És itt törik meg a varázs, itt veszik el a szerelem isteni lényege. A hülye kurvák össze¬tévesztenek engem a csoportszellemmel, és ezzel az önfeladással nem csak önma¬gu¬kat alázzák meg, hanem elsősorban engem. Ezen a ponton megszűnik minden etika, minden tudomány és minden költészet. Az összes idevonatkozó elméletek mind nevet¬ségesek és csak arra jók, hogy szegény nőket még mindig a férfitársadalom kiszolgálóivá tegyék. Arra, hogy elvonatkoztatott kérdésekről tárgyalva elfödjék elő¬lük a még mindig a levegőben lógó konvencionális, hímnemű, vagyis patriarchális istenképzetet. Ezért van az, hogy a nők még mindig csak elméletben tudnak indi¬vi¬dualizálódni, de a gyakorlatban nem. Az individualizációhoz felállított modellek még mindig férfiak által gyártott modellek, és ezért spirituális alapjukban férfimodellek. Ilyen például a társadalmi, vagy a művészi karrier, a feminizmus és más ilyen eman¬cipációs törekvések. Mindenki megfeledkezik arról, hogy a nő nem attól nyeri el individualitását, hogy legyőzi a férfit, és konkurenciába kerül vele. Ebben a képtelen, harctérré, piaccá és versenypályává alakított civilizációban a nő éppúgy elfelejti igazi, feminin jellegét, mint ahogy a férfi félreismeri a sajátját. Szellemi lustasága követ¬keztében a nő magára veszi a férfitársadalom által megszabott etikai normákat és modelleket, amitől aztán összezavarodik minden. A ringlispíl kereke forog tovább, és nekünk, a nők által szült fiúgyermekeknek, apáknak és nagyapáknak sincs több eszünk: évezredeken át eljátsszuk ezt az unalmas, cirkuszi mókuskeréken fel-le bil¬le¬nő cso¬port¬szellem-helyettesi szerepünket, mintha tökkel ütöttek volna valamennyiünket. De mondom, hogy ezért valójában a nők a hibásak, mert lusták és kényelmesek és egyszer már végre nem ébrednek fel. Mert nem kell, hogy a nők a férfiaktól várják azt, hogy megtanítsák őket arra, hogy milyennek kell nőkként legyenek. Ezért kell megvernem minden nőt, akibe szerelmes leszek. Mert ezek a lüke tyúkok nem akar¬nak maguktól individualizálódni az istennek sem. Csak elméleteznek és méláznak róla, de igazi lépéseket tenni az individualizáció felé nem mernek. Nem merik vállalni a nagy egészet. Csak a kicsi korruptat, az éppen hogy kényelmeset. Légfennebb összetévesztik az individualizációt a gazdasági, társadalmi és kulturális karrierrel, ami nemcsak számukra, de már a férfiak esetében is nonszensz. A szerelemhez két egyenrangú, másnemű ember kell. De az egyenrangúság nem jó kifejezés erre, mert igazából egyenértékűségről kell beszélni... szóval ezt az egyenértékűséget a legtöbb nő összetéveszti a művi fogamzásgátlással, az agresszivitással, a gátlástalansággal, az értelmiségiesedéssel és a társadalmi karrierrel. Vagy épp fordítva: az elvonulással, a kényeskedéssel, a hisztériázással, a miszticiz¬mussal, a lunátikussággal, az érdekeskedő ürességgel. Az aranyközép megelégedik a családanya, az aggszűz, a kurva vagy az apáca szerepkörével. Igazi nő az egész vonalon nincsen. Még a te Dórád úgy, ahogy megközelíti az én eszményképemet, de azt nem tudom megbocsátani neki, hogy össze-vissza zavart téged a gyermekszülési őrületével, azaz a gyermekszüléstől való primitív félelmeivel. Lehetett volna tisztességesebb. Te meg lehettél volna műveltebb és értelmesebb és az ő igazi énjét fel kellett volna ismerd. Én azt hiszem Dóra az egye¬düli nő, akit soha nem vertem volna meg, mert arra neki már nem lett volna szük¬sé¬ge. De, hogy engem őnagysága az öngyilkossági őrületbe kergessen a rejtett individua¬li¬tás-építési törekvései miatt, hát csak azt néztem volna meg!
– Mit tettél volna nagyokos, na halljam?
– Bölcsebb és kegyetlenebb dolgot, mint te. Türelmesen vártam volna. Kivártam volna azt az időt, amikor az individualitása kiteljesedésével egy időben a természetes anyaságát is elfogadja és a közbeeső gyermek- és anyaságellenes hisztériázásait nem vettem volna fel.
– Milyen könnyű ez elméletben. Kíváncsi vagyok, hogy kibírtad volna-e cirkusz és verekedés nélkül, amikor a megtermékenyüléstől való félelmeiben hetekig elzárkó¬zott a szeretkezéstől! De hagyjuk ezt, mert olyan, hogy volna vagy lenne nincs. Elvégre nem te voltál szerelmes Dórába, hanem én. Nem te szédültél, és ezért nem te szen¬ved¬tél, hanem én. Neked a nőkkel más dolgod nem volt, mind mellettük a fegyelmezett szerelem fennkölt állapotában izzani és közben az érett és éretlen bölcsész tyúkjaid¬nak a napi verés adagjukat kiosztani. Mert végül mit számít az én szerelmes őrültsé¬gem, aminek a következtében szenvednem kell, ha az élet lénye¬gében csak az örök és szüntelen jelenben létezik, mind a jó versekben, amelyekben a költő helyett meg¬szólal az Isten.
– Ha egy kicsit jobban magadhoz térsz, és özopuszi komplexusodat felszámolod, te leszel a legjobb festő ezen a vidéken. Picasso mehet a fenébe.
– Ki az a Picasso? Ja persze, az a jóképű vén tróger, aki szintén megveri a nőket, mihelyt szerelmes lesz. Csak az a különbség közötted és ő közötte, hogy ő el is veszi feleségül a jövendő áldozatait, és pszichológiailag is halálra kínozza őket. Micsoda nagy művész, úristen! Valódi Skorpió. Jó, hogy említetted: igazából ő az én eszmény¬képem. Talán a segítségeddel el fogom érni, amit ő: miközben a feleségei és a szeretői az öngyilkosság gondolatával küzdenek, megfesti az arcképüket, és óriási pénzekért eladja őket.
– Várjunk csak..., hiszen te a mi Picassónkról beszélsz, aki ott lakik a régi temető mellett a festőtelepen, csak egy kicsit öreg és a késő-barokk manieristák, valamint a dankópisták stílusában festett képeitől megkérgesedett a jobb agyféltekéje. De én hozzá képest sokkal jobban megverem a szegény, nyájas nősténykéket, akik mindig becsapnak azáltal, hogy látni vélik bennem az értük felelős csoportszellemet. Egyszer be is állított hozzám egy bomba testű modell, hogy legyek szíves lássam már el a baját becsületesen, mert az öreg festő összezavart valamit és a becsületes testi sértés helyett a Jung-féle pszichológiai módszerekkel próbálkozott nála, amit a szőke Vénusz nagyon unalmasnak talált. Szegény modell a szépsége mellett nem csak, hogy tyúk¬eszű volt, de a lelki finomságokhoz semmiféle érzékkel nem rendelkezett. Ezért sehogy sem tudta felfedezni az öregben a csoportszellemet, mivel a hírneves öreg szatír semmiféle hatást nem tudott kiváltani belőle és ettől a nő teljesen kiborult. Igazából én is csak aközben értettem meg, hogy mi a csízió, miközben a jó nótázások után vele komolyan elbeszélgettem.
– Végül is miért olyan rossz az, ha valakit csoportszellemnek néznek?
– Azért, mert annyi erővel párttitkár, őrmester, kapitány, ideológus, muzeológus, vagy maffiavezér is lehetek. Mert az ilyen szerepkör megaláz emberi önbecsülésem¬ben és önértékelésemben. Én már tudomásul vettem, hogy engem az Isten az ő képé¬re és hasonlatosságára teremtett, tehát szabad akarattal rendelkező személynek, aki nem szólhat bele mások szabad akaratába, és nem vezetget senkit sehova sem. Azok a csecsemő-színvonalú, tudatlan emberek, akik azt hiszik, hogy ők valakiket valahova – a boldogság felé, a győzelem felé, a megelégedettség felé vezetnek, tehát a nép¬vezé¬rek, a pártvezérek, a kaszárnyavezérek és a vállalatvezérek, csak önmagukat vezetik igazi sorsuk beteljesülésétől félre, ugyanazzal a tömeggel és csoporttal együtt, akikkel elhitetik, hogy ők aztán tényleg valami értelmes cél felé vezetgetik. Én már tuda¬tosí¬tot¬tam magamban, hogy egy isteni képességeit felszínre hozó, azokat fino¬mí¬tó és kiteljesítő szellem-óriás vagyok, akinek egészen más dolga van itt a földön, mint hogy mások előtt vezérkedjen, azok fölött gyámkodjon és uralkodjon, tehát végül is, hogy terrorizálja azokat, mint egy ócska csoportszellem. Én a következő testet-öltésemben Angyal leszek.
Mintha hideg vízzel leöntöttek volna hirtelenül, felkaptam a fejem: –Úr Isten, mit mondott ez? Nem jön, hogy higgyek a füleimnek!
– Hogy miben, micsoda és kicsoda leszel?
– Jól hallottad: angyal leszek a következő testet-öltésemben.
Na ez a Géza jól berúgott és misztikus hülyeségeket kezdett beszélni. Géza mindig váratlanul billen át a józanság határán a részegség vadászmezejére, mert Ő zseni és nála egyszerre zavarodik össze minden. Csak évek múlva értettem meg, hogy álta¬lában miért követ el ilyen váratlan fordulatokat minden uránuszi személy szelleme.
– Géza, én nagyon fáradt vagyok, tudod az a sok gyógyszer, amit beszedtem... gyere menjünk haza, hogy tudjak végre aludni egy becsületeset... – De hiába, a kis ördög nem hagy békén engem sem: – Te, mondd csak, az előbb azt mondtad, hogy angyal leszel?
– Angyal leszek persze, ne mind értetlenkedj. Én egy olyan lény leszek a következő testet-öltésemben, akinek nem lesznek ilyen alávaló, mocskos szokásai, hogy része¬ges¬kedjen, káromkodjon, szélhámoskodjon és ártatlan, szerelmes nőket megverjen, ha kell, ha nem. Jó ha tudod te is, hogy bizonyos inkarnációk sorozata után, ha isteni lényegére ráébred egy ember és leszokik az imént említett hagyományos népszoká¬sokról, angyalként jelenhet meg a következő testöltésében.
– És mindez hogy fér össze azzal…, akkor te most miért vered meg a beléd szerelmes nőket?
– Mert nem hagynak, hogy a jövő életemben angyal legyek, mert nem is szeretnek igazán és mindig összetévesztek valami hülye csoportszellemmel! – Szóval, a zsenik rettenetesek, ha begerjednek. Géza azért veri azokat a nőket akik szerelmesek lesznek belé, mert azok a csoportszellemet látják benne és úgy érzi, hogy ez a szerepkör őt le¬alacsonyítja. Sőt: Gézát nemcsak, hogy lealacsonyítja ez, hanem egyenesen fel¬dühíti, hogy ilyen alantas módon viselkedik a nőkkel, mivel ő a csoport¬szellemeknél egy magasabb létezési szférába szeretne emelkedni a jövendő testetöltésében. És úgy gon¬dolja, hogy erre pontosan azért nem marad esélye, mert azáltal, hogy a nők őt állan¬dó¬an összetévesztik egy bizonyos csoportszellemmel és elvárják tőle, hogy csoport¬szellem¬ként viselkedjen velük szemben, szóval, mindahányszor ez a rémületes dolog újra felszínre kerül, mérgében, vagy unalmában, vagy szeretetében, szóval már én sem tudom, de neki megint meg kell vernie szegényeket. Én nem is szeretem ezeket a zseniket és megértem a szegény nőket, akik összetévesztik Gézát valami hülye csoport¬szellemmel, mert fix úgy viselkedik, mint egy zsarnok terrorista, mert ő nagyon intel¬li¬gens, sőt: ő egy zseniális ember. Tulajdonképpen Gézát én sem szeretem. Nem szere¬tem, mert félek tőle, annak ellenére, hogy legjobban az ő társaságában tudok fel¬oldódni, amikor nem részeg. Mert amikor részeg, minden zsenialitása elmúlik és ő is pont olyan kiszámíthatatlan, következetlen, ideges, hisztis, érzelgős, érzékenykedő, ön¬érzetes, sértődékeny, kiszámíthatatlan, mint a többi részeg ember. De hát olyan em¬bert, aki nincs mindig elfoglalva valamilyen polgári köteles¬ség teljesítésével és akivel én úgy megérteném magam mind Gézával, és aki barát¬ként elfogadna most engem, nincsen. Olyan barátra lenne szükségem itt Nagytárnán, akivel felszabadultan és intelligensen lehet beszélni, mint Gézával, de nem kell félni, hogy bizonyos ke¬ményebb körülmények következtében elszakad a cérnája, felkapja a vizet, vagy részeg lesz és pont olyan irracionálisan viselkedik, mint akárki más az ilyen részeg helyzetekben. Szeretnék egy nem zseni barátot, akivel olyan jól érzem magam, mint vele, de sohasem kell félnem az őrült kiborulásai miatt tőle.
– A szerelmes nők csupán a nagyfokú szabadságtudatomtól, vagyis az individua¬li¬tásomtól gerjednek be – folytatja Géza – miközben én őket teljes valóm¬mal, egy jövendő angyal kozmikus odaadásával szeretem. Igenis, te sárba ragadt agyú ökör, jól hallottad: egy jövendő angyal kozmikus szeretetével! De ezek a saját eszükkel gondol¬kodni lusta libák, pontosan olyan kegyetlenek, amilyen kényelem¬szeretők és nem kellek nekik, mint angyal, aki nem vezeti csak szereti őket, hanem mint csoport¬szel¬lem. És ezzel a hülyeségükkel minduntalan visszarántanak a múltba, és nem hagyják, hogy ettől az erős individualitásomtól megszabaduljak, és végre azonosulhassak a világegyetem szellemével, hogy megdicsőülhessek, és angyal lehessek én is végre!
Már a szomszéd asztaloknál is elhallgattak, és minket néznek. Nagyon félek. Géza egyre patetikusabban és egyre tüzesebben folytatja:
– Mert nekem elegem van ebből a bunkó emberiségből, érted? Elegem van ebből a koszos tömegből, amely a politikusoknak, a könnyűzene énekeseknek, a főpapok¬nak, a közgazdászoknak, a bokszolóknak és a futballistáknak béget. Amely tapsol, sumákol, feketézik, csencsel, besúg, korrumpál, cirkuszba, gyűlésbe és lövészárokba vezetteti magát és közben béget. Én nem akarok többet visszajönni ide!
– Nem ittál a kelleténél többet, Géza?
– Úr Isten, hogy nekem kikkel kell itt még dolgom legyen! Ha akarod tudni, még nem ittam ma semmit sem. Én antialkoholista, antinikotinista és mindenféle anti élvezetek híve és oklevelekkel, okmánybélyegekkel, hivatali pecsétekkel és aláírások¬kal szavatolt impotens ember vagyok, akinek makulátlanul tiszta a szelleme és a lelke. Én nem vagyok más, mint hőn szeretett Nicolae Ceauşescu elvtárs, vagyis a legnagyobb elvtárs egyetlen makulátlan lelkű híve!
– Hallgass el, te hülye. Egészen megőrültél. Gyere, fizessünk gyorsan és menjünk innen.
– Na hallj oda, hogy megőrültem! Én voltam-e a diliházban még ezelőtt két hó¬nap¬pal, vagy te? Én akartam-e öngyilkos lenni, mint egy gyáva szar, amiért a nőstények neki állandóan lepetéznek? Na mondd, ki az őrült ebben a kurva életben, én-e, vagy te? – Hirtelen feleszméltem és valamennyire kijózanodtam a Géza-féle tirádától. Vége a mai játéknak, mert menthetetlenül szabálytalan lett. Minden maradék józanságomat összeszedem, és Gézának erősen a szemébe nézek:
– Bocsáss meg Géza, hogy kihívtalak ide, hogy mi ketten beszéljük meg a velem történteket, és ezáltal alakíthassak ki magamnak egy, az eddigiektől eltérő rálátást az életemre. Gondoltam, sőt, biztos voltam benne, hogy ebben te a segítségemre lehetsz, jobban, mint bárki más a környezetemben. Ahelyett te sértegetsz és gyalázol engem. Ugyanazokat mondod, mint bárki kívülálló, érzéktelen hülye, csak egy kicsit a fantaszta elméleteiddel megfűszerezed. Az ilyesmit magamtól is kitalálhatom, sőt már hallottam másoktól is ehhez hasonlatos megközelítéseket, de úgy gondoltam, hogy a barátom... Szóval nekem ilyen barátság nem kell. Értetted-e? Nem kell. – A meglepett Gézának semmiféle reagálási lehetőséget nem adva, sikerül az asztaltól határozottan felállni. Nadrágzsebemből kiveszem az anyámtól kapott havi költőpénzemet, Géza elé teszem és a vendéglőből kivonulok, kínosan vigyázva arra, hogy minél egyenesebben menjek. Hogy Géza ezt miként reagálja le, már egyáltalán nem érdekel. Igyekszem nem gondolni semmire. Most még nem szabad gondolnom semmire. Most még az olyasmi, hogy gondolkodás számomra veszélyes. A diákszállóig eljutok mindenképpen. Nem érdekel itt ez a halálfolyó, amelyből a gazdasági csodatevők kiirtottak minden életet és amelynek a hídján most éppen átmegyek (amelyben az ipari szennyeződés miatt már semmiféle élet nincsen). Itt megyek szépen az út közepén, egyenesen, távol a híd korlátjától... és akkor nem szédülök bele. Így. Na ezt megúsztam! A diákszállóig már csak hétszáz métert kell megtennem. Megyek. A diákszállóba megyek. A diákotthonba. Én az otthontalan, én az ellenség, én az idegen a négyágyas diákszállásomra megyek. Holnap nem kelek fel, holnap még nem megyek el a munkaszervezés és gazdaságtan előadásra, jól kialszom magam és elfelejtek mindent, mindent, mindent. Össze kell szednem magam ahhoz, hogy itt maradhassak az egyetemen, mert haza egyelőre csak a hivatalos feleségemhez, Kingához mehetnék, akit viszont nem szeretek. Ez most az én istentelenül büdös, nagy-nagy világhelyzetem. Ez az Ellenség világhelyzete: bár utálja mindazt, amit tanul, mégis jobb neki, ha az egyetemen marad, mert nem szereti azt a nőt, aki az ő felesége, akitől neki gyermeke fog születni, és akihez a halál torkából való megmenekülése után haza mehetne törvényesen. Teljesen rám illik ez a Skorpiói világ-helyzetem.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/

Kozma Szilárd:

A Táltos Bolond
(regény)


10 Tízedik fejezet.
________________________________________
Iszapbirkózás és fekete karácsony (- első rész)


Amint látod, kedves olvasóm, szavamnak álltam és bőséggel írtam neked szív¬szo¬rí¬tó szerelmi drámákról, furcsa barátságról, diktatúra béli bizarr történetekről, boldogság-hajszáról, erkölcsi csődről, gondokról, irracionális gondolatokról, félelmekről és szo¬rongásokról, titkosszolgálati kihallgatásokról, lelki és érzelmi zsarolásokról, hivatalos és hazafias hazugságokról, sikerekről és bukásokról és más, regénybe illő zsáner témákról, ahogy azt illik, becsületesen. Remélem, pont úgy jól laktál, mint én ezekkel a szamárságokkal és te is szeretnéd már pont úgy, mint én, befejezni ezt a rezes¬bandás felvonulást. Vagy nem? Talán tetszik? Jól érzed magad ebben az olvasmányos pocsolyában, ebben a ganajtúró tragikomédiában? Jól érzed magad idegbajosan, jól érzed magad ellenségekkel ellenségként, becsvágyaiddal és hiúságaiddal együtt zakla¬tottan, betegen, magányosan, idegesen a holnapi naptól tudattalanul reszketve? Én to¬vább írhatnám az érdekes story-fűzért, de unom már. Ezért a hátralevő részben rö¬vid¬re veszem a történeteket. Persze, ugyanakkor, azzal is tisztában vagyok, hogy nem fogsz végig olvasni egy sor, regény címen kiadott, elvont lételméleti eszmefuttatást! Tudod mit? Nem csak, hogy megértelek, hanem bizonyos kivételektől eltekintve, igazat is adok neked. Semmi értelme nincs a valóságtól elszakadt elméleteknek. Ezért nincs értelme elolvasni öt, hat, sőt: hétszáz oldalon keresztül bogozódó steril elméle¬tet, mint ahogy olyan, irodalom címen futó, megható-tragikusan tekergőző története¬ket sem érdemes olvasni, amilyeneket nagyszüleink szórakoztak és amilyenekkel a népszerű szappanoperák és a valóság-show műsorok ömlesztve szolgálnak mostaná¬ban a tévében.
És azt is tudom, hogy ezen állításaimmal máris haragosommá, sőt: ellenségeimmé tettem az írótársaim jó részét, habár én soha nem fogom e szellemi munkásokat el¬ismerni ellenségeknek! Tudom, hogy amennyiben te is véletlenül úgynevezett próza¬író vagy, forgatókönyvíró, vagy drámaíró, filozófus, kritikus és esztéta, azonnal rává¬god, hogy nézz csak oda a süketre, ez nem akarja rám bízni, hogy én, és velem együtt a többiek úgy érezzük jól magunkat az életben és a sorsunkban, ahogy akarjuk, tehát akár betegen és nyomorékon is, ha úgy adódik éppen! Hagyjon nekünk békét az ilyen tökfej! Az olyan ember, akit még nem fogott fel a betegség, a nyomor és a tragé¬dia isteni esztétikájából semmit, ne ugráljon! És már hegyezed is vitriolba mártott tolladat, hogy leszedd könyvemről a keresztvizet. Megfigyeléseim alapján ugyanis író¬társaim, ha nem is szeretnek betegek lenni, de szeretnek együtt érezni a beteg olva¬sóik¬kal, és szeretik, ha az olvasóik is velük együtt éreznek az ők betegségében, és úgy álta¬lá¬ban is, szeretik a beteg embert megérteni, megsajnálni, mint ahogy az emberek nagy többsége erősen szeret betegségben a többivel együttérezni. Aki betegségről és nyo¬morról ír, az méltán számíthat sikerre. Aki egészségről és az egészséghez szükséges magatartásról, az nem. Írótársaim tehát, igen érzékletesen le tudják írni, hogy ez a rengeteg betegség és szenvedés, amiről gőzük nincs, hogy merő gyávaságból, vagyis rejtett agresszivitásból, lelki korrupcióból és felelőtlenségből ered, véletlenszerűen, a természet vak szeszélyeképpen jön létre.
Tizenkét évvel ezelőtt, amikor metafizikai kérdésekkel foglalkozni kezdtem, azt tapasztaltam nagy döbbenettel, hogy a korábbi elképzeléseimmel ellentétben, nagyra becsült és igen tisztelt írótársaim sokkal na¬gyobb mértékben szeretnek betegek, azaz: becsvágyók, gőgösek, hiúak, nagyképű¬ek, fölényeskedők, féltékenyek, kicsinyesek, arrogánsak, kegyetlenek, ellenségeskedők, hisztériásak és részegesek lenni, a nyugodt és bölcs-öreg maszkjaik mögött, mint más ember. Rájöttem, hogy a legtöbbjük mindössze azért ír, mert nekik nagyobb szüksége van, mint más embernek az önigazolásra, vagyis a beteg, csonka, vagy nyomorult állapotukat előidéző sors-zavarukat és a humánizmustól csöpögő és esztétikailag ta¬lá¬ló szavak mögé elbujtatott erkölcsi, és ha nem erkölcsi, hát akkor egészségi krízi¬sek¬ben jelentkező szellemi korrupciójuk külső és persze: „objektív”, tehát tőlük független okainak a felsorolására. Tudom, hogy nem fogják szívesen fogadni könyvemet – a mi könyvünket – a papucshős drámaírók, akik még mindig a drámák katartikus esztétikájával szédítik a színházak közönségeit. Már hogy a csodába ne fogadnák haragos malíciával ama kerge ötletemet, hogy hagy¬juk el az antik amfiteátrumokban zajló beavatási misztérium-játékokból, siker¬hajhászává vagy öncélú okoskodássá degenerálódott esztétikai hatásvadászatot, és állítsuk újra helyre önmagunkban az Istent és az Istenségeket. És kezdjünk el végre őszintén élni a személyi gyengeségeinkkel szemben folytatott harcok árán az elérhető harmónia felé, személyes felelősséget vállalva mindazért, ami velünk történik, illetve mindazért, ami kívül és belül ér bennünket.
– Nem fog örvendeni könyvemnek sem a drámaíró, sem a forgatókönyvíró kol¬léga tehát! Hiszen íme, arra buzdítlak téged, kedves olvasóm, hogy lépj ki a fölösleges szenvedésektől csordultig terhelt tragikomédiából: a véres korrupció színpadáról és a közömbösség nézőteréről. Arra, hogy ezentúl ne a sötét pontodtól: ne a zavaros, de titkos gondolataid és vágyaid által irányítottan, de ne is a magánéletükkel és az egész¬sé¬gükkel, a titkos pontjuk miatt ugyancsak csődöt mondott a nevelők, tanárok, pa¬pok, politikusok és reklámszakértők által a képzeletedbe vésett forgatókönyvek alapján éld az életedet. Mert a titkos pontunk által irányított képzeletünk által alkotott tév¬képzeteink logikája szerint megírt forgatókönyveink elválasztanak a tényleges egész¬ségünktől és a valós (belső) boldogságtól. Mert a szülők sötét pontjának, erkölcsi – szellemi fekete-lyukának a logikája szerint zajló élet, újabb tévelygő, őszinteségében elhazudott és végső soron összezavarodott, drámai, hisztériás és tragikus következményekkel járó újabb életeket eredményez az utódok szintjén. És ez ugyebár nem szo¬kott benne lenni a magunk számára és a gyermekeink számára írott jövő-forgató¬könyvekben. És mégis, bárhogyan igyekeznénk is, bármennyi beton-biztos tudomá¬nyos trükköt fedeznénk is fel, a tragédia mindig bekerül az életünkbe, a legjobban megírt és életképzeletünkbe helyezett jövő-forgatókönyvek ellenére.
Balog Ádámnak sem jutott volna eszébe soha, amikor az életéről szóló fiatalkori jövőképeit gyártotta, hogy ő valamikor két olyan gyermeknek lesz az apja, akit egyáltalán nem érez a magáénak, és akiket olyan nők szülnek „számára”, akiket ő nem hogy nem szeret, de valójában még csak nem is kedvel. És soha eszébe nem jutott, hogy őt emiatt, vagy bármi miatt is, valamikor az öngyilkosság gondolata fogja megkísérteni. Ezért az öngyilkossági kísérletből és a Géza barátja furcsa tanításaiból lassan-lassan magához térő Balog Ádám valóságlátása egy kis értelmezést kíván. Mert lássuk be, hogy az a szellemi alapállás, ahogy Géza barátja a szellemi igazságot a nők lepofozásával egyenértékűvé teszi – amint azt, a konfliktuskerülő gyávaságában és felelőtlenségében a sors-események sötét démonait állandóan a maga fejére idéző Balog Ádámunk is megjegyzi – „egy kicsit meredek”…
De vegyük szép sorjába a gondolatokat. Balog Ádám tragédiája nem abból eredt, hogy nem verte félholtra a belé szerelmesedő nőket, amiként azt Géza tanította, hanem onnan eredt, hogy a saját fekete pontjára vonatkozó információk hiányában, nem tudván felülemelkedni az édesanyja által öntudatlan (ártatlan) boszorkánysággal beidézett és a kettejük korrupt alapállása miatt létrehozott élethelyzetein. Abból, hogy az ártatlan áldozat szerepében a kelletnél többet tetszelegve, önkéntelenül is átvette a szegény édesanyja zavaros életképzeletének tökéletesen megfelelő, román szocialista korszellem világképzetét. Ezért az ő számára, a gyermekkori barátok után, érett férfi¬kori barátként is csak egy olyan civilizált barátra – alteregóra! – tellett, akinek eszébe sem jut az átlagon felüli szellemi tájékozottságának megfelelő hiteles életrend kidol¬go¬zása és megvalósítása. Géza ugyanis nem az Ádámot helyesen tanítani, irányítani képes szellemi vezető, hanem mindössze egy, a kereszténység táptalaján növekedett, hu¬manista és a tudományos intellektualizmus csődjét egész fiatalon felismerő, rend¬kívüli értelmi képességekkel bíró személy, aki a kritikai és ítélkező, jobban mondva becsmérlő magatartásán kívül, annál semmi jobbat nem képes állítani az intellektua¬liz¬mus helyébe. Sőt magát az intellektualizmus fölötti kritikát is kompromittálja a zava¬ros és korrupt életvitelével, amely sehogy sem áll összhangba a több rendben hirde¬tett szellemi, vagy ahogy ő mondja: spirituális igényességével. Géza az európai filosz, aki bizonyos intuitív (ösztönös) szellemi tudás birtokában, nem váltja be a hirdetett eszméit a mindennapi életében, sőt: ezt a magasrendűnek képzelt tudását is csak arra használja fel – amikor nem tart épp igen érdekfeszítő előadásokat belőle –, hogy másokat becsapjon és kifosszon, és az így nyert jövedelmekből a párttitkároknál is könnyelműbben éljen a diktatúra alatt. Géza tehát a káprázatosan hamis értelem birtokosa, aki az által, hogy mindössze szavaival, de tetteivel és életvitelével nem ta¬núskodik az isten országa mellett, egyenesen kompromittálja azt a zavaros és korrupt életével, és még nagyobb zavart okoz azoknak a fejében, akik őt hallgatják, mint¬hogy¬ha nem mondott, és nem hirdetett volna semmit.
Mint minden ember aki nem tud erről semmit, éppen úgy Géza is a saját sötét pontja által manipulált, és az ő életvitele is ellenkezik mindazzal, amit az úgynevezett szent dolgokról általános műveltség szintjén tud és hirdet, és nála is, mint minden tudós pszichológusnál, teológusnál és filozófusnál, a rendkívüli magatartás nem más, mint egy szellemi színjáték, amelynek segítségével a lényeges kérdéseket elkerülje és a spirituális életfeladatokat elhárítsa.
Balog Ádám valahol érzi is ezt, de nincs mit tegyen, mert még nem érti, hogy mi történik, mivel nem ismeri még a fekete pontot és ezért nincs belátása Géza kártyái¬ba, azaz Géza lelkébe, és éppen a saját, toleráns-humanizmus formájában jelentkező sötét pontja miatt, egészen pontosan: az ő sötét pontja által épített hazugság-labi¬rin¬tusa miatt. Ezért elfogadja Géza teóriáit a saját bűntelenségéről, részben kényelemből és öncsalásból, részben, mert a Géza előadásai olyan érdekes információkkal telítet¬tek, amilyenekkel nem lehetett máshol találkozni a diktatúra idején Romániában és amely információk Ádám számára hitelesebbnek bizonyultak a valóságban az orszá¬gosan tanított és a gyakorlatban kigúnyolt filozófiai és erkölcsi tanoknál. Ezért Balog Ádám is épp úgy, mint a többiek akkor, és most is a Kelet-európának nevezett szel¬le¬mi varázskörben, külső és személytelen eredmények segítségével képzeli elérhetőnek a boldogságát, és mint mások a könnyű meggazdagodás segítségével, az intellektuális tudásról szóló hivatalos elismervény megszerzésével elérhetőnek képzeli a boldog¬sá¬gát. Ezért folyamatosan eljátssza és kikerüli azokat a lehetőségeket, amikor az övéhez hasonló tragikus élmények után végre saját magával is szembe tudna nézni a beteg¬sé¬gei¬ből kigyógyuló és káprázataiból kijózanodó ember. Inkább elfogadja tehát Géza érveit miszerint ő, Ádám, nem hibás a vele történtekért és folytatja további tévely¬gé¬seit önmaga és mások megtévesztésében, felfogadván, hogy kivárja azt az időt, ami¬kor a körülmények, amelyeket most már ő próbál alakítgatni különböző személyes stratégiák alapján, oda alakulnak, hogy ő nyugodtan festhessen és felmutassa az ő „értékét ennek a kurva világnak”.
A baj mindössze abban áll, hogy hosszú, erkölcsi krízisekkel, érzelmi csődökkel, és újabb lelki és erkölcsi gödörbezuhanásokkal teli éveknek kell eltelnie még addig, amíg Ádám rájön arra, hogy a külső körülmények a belső világosságunk, vagyis a belső sö¬tétségünk, zavaros életképzeletünk függvényében alakulnak ki minden egyes esetben. Ezt kell még sok gödörbezuhanás árán megsejtenie, mivel a Géza világosító tanításai egyelőre inkább elfödik előle a valóságot: a sötét pontnak a létezését, illetve az ő sötét pontjának a személyi természetét még akkor is, ha Gézának voltak tétova, de később elfelejtett tapogatózásai teológus-tanonc korában a belső, szubjektív sötétpontnak az élet eseményeit meghatározó kauzalitása felé. Annak köszönhetően tehát, hogy túl¬zottan jó életösztönökkel és még annál is jobb intellektuális képességekkel rendel¬kezett ahhoz, hogy önmagával szembe kerüljön és ezáltal szellemi krízisbe kerüljön a teológiai szemináriumban észlelt spirituális korrupció miatt, Géza mindent meg tu¬dott volna tanítani Balog Ádámnak, kivéve a lényeget. Azt tehát, hogy bármi, ami az em¬ber¬rel történik élete folyamán, tökéletesen összhangban áll annak az anyjától és anyai nagy¬anyjától örökölt lelki és szellemi képzeteivel, a veleszületett, vagyis a bio¬lógiai fogantatásakor az édesanyja aurájában és képzelet-világában már készen álló spiri¬tuális struktúrájával. És ez még akkor is úgy van, ha az ember (Balog Ádám) az anyja élet-látomásával homlokegyenest szembehelyezkedő nézőpontból ítéli meg a világot.
Ezért például – noha Géza nevetségesnek talált minden intenzíven átélt ellenség-képzetet – nem tudta megmagyarázni azt, hogy miért veszélyes, és hogy miért káros mind a sorsra, mind a biológiai egészségre nézve, a lélek és a szellem belső tájain a külső ellenségekkel komolyan és huzamosan háborúzni. Hogy miért nem érdemes háborogni, vagyis a lélek és a szellem belső tájain huzamosan háborúzni bárkivel és bármivel olyképpen, hogy teljes hitből és meggyőződésből veszekedünk a sorsunk külső szereplőivel és képzeletben egymást összevissza vagdaljuk, ha lehet, el is tün¬tet¬ve az ellenségnek képzelt másik embert a föld felszínéről. (Játékból igen, de komo¬lyan... legyünk már komolyak, kérem!) Azt, hogy amikor lelki hittel és teljes szellemi meggyőződéssel lélekben és szellemben ordibálunk, gyalázkodunk, spekulálunk, stra¬tégiákat gyártunk, kémkedünk és forradalmat robbantunk, sztrájkolunk, intrikálunk és más ilyen jópofaságokat követünk el teljes bevetéssel, szóval ezeket szívbéli meg¬győződéssel gyakorolni értelmes ember számára nem csak, hogy nevetséges, de ve¬szé¬lyes is. Mindezt Géza nem tudta megtanítani Ádámnak, mert ő ezekre mindössze csak ráérzett, de gyakorlatilag nem fedezte fel, hogy csak azt a személyt lehet elkül¬deni háborúba, ellenséget lőni, aki hisz is az önmagán kívül létező ellenségben, vagyis a külső sötétpontban, mint a keresztény papok a nagybetűs Sátánban. (Ez, a sejtések szintjén megragadó sugallat, ez a teológiai szeminárium falai közt ragadt, véghez nem vitt felfedezés okozta azt a látszólag értelmetlen tényt, hogy miért szökött Géza ké¬sőbb, egy tiltott határátlépési kísérlet eredményeként letöltött börtönbüntetése után ismét külföldre.) Sem Géza, sem Ádám nem tudta azt, hogy ahhoz a felébredt sze¬mélyhez, aki ismeri a sötét pont természetét és ezért egyáltalán nem hisz a rajta kívüli ellenségben, ahhoz nem érkezik meg sem a katonai behívó, sem a letartóztatási pa¬rancs. És ez egyszerűen azért, mert benne, az ő világ- és életképzetében, és ennél fog¬va a saját személyéről és sorsáról alkotott képzeletében nem talál kapcsolatot, nem talál hasonmást a behívó- és a letartóztatási parancsok spirituális szférájában működő kül¬ső ellenségképzet. Vigyázat, kedves olvasóm, az együgyű szektások dogmatikus – és ezért személytelen – képzetei és hitvallása nem tartozik a könyvünk eszmekörébe! A fanatikus szektások megtagadják ugyan a fegyverviselést, de hozzájuk elérkezik a behívóparancs és fegyverviselés nélküli munkaszolgálatot végeznek a még létező nép¬hadseregekben, mert ők még hisznek a külső ellenség, illetve a külső sötét pont (A Sátán) létezésében.
Géza tehát a szellemi (spirituális) értékeket egyszerű életrecepteknek vélte és azt hitte, hogy önleleplezés és képzeleti tisztulás nélkül, mindössze a külső világ elemeire alkalmazottan, azoknak lehet értelme. Ezért a Balog Ádáménál sokkal megrázóbb és megalázóbb eseményekben volt része később, annak ellenére, hogy nem hagyta ma¬gát befolyásolni az események által és teljesen összezavarodott és kétségbeesett, nem akkor, amikor a megvilágosodott Balog Ádám, tizenöt év múlva ráébresztette, hogy tulajdonképpen egy csődtömeg az egész élete és lénye, hanem akkor, amikor a Géza sors-angyala ezt felfedte előtte. De Balog Ádám számára tehát, a Gézával való barát¬ság élménye és annak rendkívüli tanításai, annál is inkább hatásosan félreveze¬tők voltak, mivel Gézának rettentően sok kérdésben igaza volt és megállapításai, prófé¬ciái nem csak a múltban és a jelenben igazolódtak be, hanem a több éves együtt-kalandozásaik közben is, miután Géza egy másik erdélyi városba költözött, mivel szűknek bizonyult számára a hely a szülővárosában.
Egyenesen dermesztő volt tehát Ádám számára, ahogy a neki kéretlenül gyer¬me¬ket szülő nők társadalmi és gazdasági ambíciójára vonatkozó Géza-próféciák szép sorban valóra váltak: Bromfeld Irén, hat hónappal a gyermek (Boróka) születése és annak az Ádám által minden problémázás nélküli nevére vétele után, bepereli gyermektartásért Balog Ádámnak a szó szoros értelmében is szegény édesanyját és az öregasszony ezerlejes nyugdíjából havi száz lejt ítéltet meg magának, mivel Balog Ádám egyetemistaként nem fizetőképes. Ádám azon kérdésére, hogy miért csinálta ezt, a Géza cinikus próféciája beteljesítéseként, az ártatlanul megesett huszonöt éves nő a legtökéletesebb választ adja:
– „Azért, hogy legalább érezd, hogy a Te gyermeked.”
Ettől a perctől kezdve, bármennyire is kibékült a későbbiek során Irénnel, és Irénnek az Ádám által soha nem feledett legénykérő-jelenetét rendező és eljátszó édesanyjával és rokonságával, a kislányt kamasz koráig Ádám nem volt képes a gyermekének elfogadni.
A Kingával folytatott „emberi belátáson” alapuló válóper végkifejlete viszont az lett, amire Balog Ádám soha nem gondolt volna: Hirtelen erős szükségét érezte arra, hogy Kingát felpofozza, de nem azért, hogy a „szerelem magas izzásában” részesítse, á lá Géza, hanem azért, mert a kedves felesége, mindamellett, hogy a bíróságon őt „szélhámos latornak és aljas gazembernek” titulálta – amivel, amúgy még nem lett volna nagy baj – de sorra cáfolta meg a vádpontokat, amelyekben korábban közösen megegyeztek. És még ezzel sem lett volna semmi baj, amennyiben a váláshoz vezető konkrét vádakat állított volna az Ádám vádpontjai helyett. Az a nő tehát, akiről ő úgy képzelte, hogy hálás azért, amiért lovagi áldozatával „a becsületét megmentette”, az¬által, hogy feleségül vette, miközben Dórát a kétségbeesésbe és egy másik fiatalember karjaiba kergette, hálából szélhámos latornak nevezete őt és igaza volt. Mert amennyi¬ben nem vette volna el feleségül, és nem játssza el annak a szülei előtt a komoly szán¬dé¬kú vő szerepet, akkor nem kerültek volna válóperre. Az elcsattanó szelíd pofok hallatára mind a ketten meglepődtek. De bármennyire is szégyellte tettét a későbbiekben Ádám, aki sem azelőtt, sem azután nem ütött meg nőt (még akkor sem, amikor hat év múlva a tizenkilenc éves Rita éppen a Kingától született fiú, Medárd jelenlétében szólította fel Ádámot arra, hogy pofozza fel „a kettejük jövendő boldogsága érdeké¬ben”), igazi lelkiismeret furdalást sem akkor, sem a későbbiek során nem érzett. E három pofon ugyanis kevés ellensúlynak bizonyult mindahhoz a piszokhoz és szenny¬hez képest, amibe a férjvadászó nő, az apja tanácsára bekeverte. Ráadásul e pofonok következtében végre hivatalosan is tiszta lett a polgári helyzete: Kinga két hét múlva elpanaszolta a pofokat a bíróságon, aminek köszönhetően a bíró kimondta a válást a következő tárgyaláson mindenki megelégedésére.
Ám Géza próféciái itt még nem zárultak le: Ádám mindössze a volt felesége külföldön maradását követő első gyermek-elhelyezési per elvesztése után volt képes felfedezni a Kántor családnak a hivatalos szervekre gyakorolt befolyásának forrását. Pontosabban a gyámság megállapításban szerepet kapó hivatalnokoknak az elején lekenyerezés következményének tűnő színeváltozása és a szekuritáte (szűnni nem akaró hazafias kihallgatások) iránta tanúsított túlbuzgó érdeklődése közötti összefüg¬géseket. Az történt ugyanis, hogy az első, még hivatalosan ki nem közölt ítélethirdetés után, amelyben a szeretőjével külföldre szökött, és bizonyítottan a szeretőjével egy garzonszobában lakó Kingának ítélték oda a gyermeket, a kétszobás tágas lakással rendelkező, egyedül élő és biztos jövedelemmel rendelkező Ádámmal szemben, egy hivatalosan még ki sem közölt első fokú bírósági végzés után bekopogtatott Ádám ajtaján a Rend Hatósága, illetve Szocialista Román Rendőrség: a Milícia. A Rend egy civil ruhás fiatal nyomozótiszt, két rendőrkatona mellett a volt apósa, Kántor Pál személyében testesült meg akkor éppen, abban, a szent nemzeti szocialista időkben. A nyomozótiszt bemutatkozik, mint a moziban, rendesen igazolja magát és elmondja, hogy törvényszéki határozatot jött teljesíteni és nyomban átkísérni az édesanyjának ítélt gyermeket annak a Romániában bejelentett otthonába, vagyis az édesanya kép¬viselőjének, Kántor Pálnak a lakására. Balog Ádám első rémületében hitetlenkedni kezdett, majd törvénnyel való visszaélést emlegetett, amitől csodák-csodájára a fiatal tiszt is elbizonytalanodott és azt tanácsolta, hogy hívják fel a bíróságot telefonon. A bíróságon egyáltalán nem tudtak ilyen, a gyermek lakhelyváltoztatására vonatkozó határozatról. A fiatal nyomozótiszt elbocsátotta az apóst és két rendőrkatonát, és megkérte Balog Ádámot, hogy írjon egy nyilatkozatot arról, hogy miért nem hajlandó alávetni magát a hatósági felszólítás teljesítésének. Balog Ádám, most már kevésbé remegve felhívta telefonon az ügyvédnőjét és megkérdezte, mit tegyen? – Írd le nyu¬godtan, hogy az ítélet még nem jogerős, hiszen még el sem kezdődött a fellebbezési határidő.
Ez a rendőrségi szabály- és törvénysértés egymástól látszatra két különböző ese¬ményt hozott közvetlen összefüggésbe az Ádám emlékezetében. Az, ami elsőként az eszébe jutott, nemrég történt. Miután Kinga egy ultimátumszerű levélben arról érte¬sí¬tette, hogy amennyiben egy bizonyos határidőn belül a gyermeket nem adja át Kinga szüleinek, Kinga édesapja, Kántor Pál, beszolgáltatja a szekuritátéhoz az Ádámra néz¬ve kompromittáló kifejezéseket is tartalmazó, Kingához írt régi leveleit, amelyben Ádám Ceauşescu elvtársat szidta. A Kántor család eme nemes célkitűzését megerősítette a keresztfiát, Medárdot meglátogató gondoshelyi fiatal keresztmama is. Persze e fenye¬getés semmit sem változtatott Ádámnak a fiával kapcsolatos elképzelésein, sőt, vissza¬üzente, hogy azokból a levelekből úgy sem tudnak meg többet felőle a szervek, mint amennyit eddig is tudtak. Nosza rajta, tegyék csak bátran! És Kántorék meg is tették és e nemes tettüknek nem lett Ádámra nézve semmiféle büntetőjogi következménye. Ám a mindjárt ide kapcsolódó emlék annál furcsább, mondhatni veszélyesebb: A három évvel korábban lezajlott hazafias kihallgatása alkalmával Bunkó Nyenye ezre¬des elejtett egy megjegyzést, miszerint Balog Ádám hálás lehet a szekuritáténak, amiért az nem folyamodott különösebb eljáráshoz annak érdekében, hogy megakadályozzák az otthonától (Istenhidegétől) nagyon távol eső, Ó-romániai Borila nevű városból való hazahelyezkedését.
– Hogyan, hát önöknek hatalmában állt volna megakadályozni a haza¬jövetelemet?” – játszotta a kis naivat Ádám Bunkó Nyenye nem kis megelégedésére:
– De még mennyire, hogy hatalmunkban állt volna! Ha mi akkor úgy döntöttünk volna, hogy Balog Ádám jelenléte ezen a vidéken és ebben a városban nem kívána¬tos, megtettük volna a végső lépéseket. Hiszen lépésről-lépésre végig kísértük az ön haza-helyezkedésének a mozzanatait. De amint látja, nem tettük meg azt az intéz¬kedést, amivel három évig önt Borilán gazdaságilag helyhez kötöttük volna.” Ádám akkor sejtette már, hogy jó ideig nem fog külföldre útlevelet kapni, hiszen azért kerí¬tet¬tek Nyenye elvtársék sort a beszélgetésre, mert másfél hónappal többet tar¬tóz¬kodott Budapesten a hivatalosan megengedettnél, természetesen a budapesti román követ¬ségen szerzett hosszabbítási vízummal. Nyenye elvtársék persze nem hitték el, hogy Ádám különböző kórházakban ücsörgött heteken át és mi tagadás: nem sokat téved¬tek. Ez a beszélgetés viszont megnyugtatta Ádámot, mert kikövetkeztethette belőle, hogy attól a dátumtól, amikor a besúgó ismerősétől elbúcsúzott Budapesten, Nyenye elvtársék nem tudtak egyetlen lépéséről sem. Szóval, Ádám tudta már, hogy amíg a Ceauşescu diktatúra tart, ő legfennebb a romániai tengerpartra vagy a cso¬dálatos hazai hegyek közé kirándulhat, de külföldre nem. Így hát nem köszönte meg Nyenye elvtárs emlegetett szívességét, és továbbra is szemrebbenés nélkül különféle, a külön¬le¬gesnél is különlegesebb magyarországi egészségi vizsgálatokról, kórházak¬ról, keze¬lé¬sekről és orvosokról hazudozott az ezredesnek. A kihallgatási cirkusz után viszont újra emlékezetének homlokterébe került a Borilai haza-jövetelének melléktörténete.
Borila egy Istenhidegénél sokkal nagyobb Ó-romániai város, ahová Ádámnak az állami kihelyezése szólt, és ahonnan sikerült jó időben elbocsátási jóváhagyást szereznie egy szülővárosbeli vállalattól kapott áthelyezési igénylésre. Ez azt jelentette, hogy az áthelyezési igénylést kibocsátó Istenhidegei vállalat hajlandó volt őt a végzettségének megfelelő minősítésben, vagyis mérnökként alkalmazni, amennyiben az a borilai vállalat, ahová kihelyezése szólt, lemond a szolgálatairól és beleegyezik az áthelyezésébe. A műszaki egyetemeken és fakultásokon végzős diákok általában szeptember-október folyamán szokták elfoglalni azokat a munkahelyeket, ahová szólt az egyetemtől-főiskolától kapott kihelyezésük és ugyancsak késő ősszel szoktak je¬lentkezni áthelyezési kéréseikkel is a munkahelyeket meghirdető vállalatok személy¬zeti osztályán. Ádám óriási szerencséjére fontos volt a mihamarabbi munkába-állása, hiszen édesanyja gyermektartási levonással megcsonkított nyugdíjából ők ketten, egy hónapig sem élhettek és a korábban festett, de eladható festmény kollekciójának, amelynek darabonkénti eladásából kiegészítette az ösztöndíját és így fenntarthatta magát az egyetemi évek alatt, mind elfogytak. Ezért idejében megszerezte a már-már reménytelennek látszó áthelyezési igénylést pár héttel a hivatalos kihelyezése után. Még augusztus elején jelentkezett a borilai ipari vállalatnál az áthelyezési kérés jóvá¬hagyásáért, illetve az elbocsátásáért. Ennek az idejében történt jelentkezésnek és a vállalattal szembeni kötelezettségei, vagyis a munkaviszony feloldozásáról szóló do¬ku¬mentumoknak a zökkenőmentes és azonnali jóváhagyásnak volt köszönhető egész későbbi élete alakulása és jóval későbbi magára-találása. Mert amennyiben Borilán kellett volna maradnia, a kezdő mérnöki fizetéséből levont gyermektartási százalé¬kok¬kal, még épp, ha kantin-kosztra futotta volna keresetéből és esetleg egy munkás¬szál¬lói lakásra, nem hogy festővásznakra, ecsetekre, festékre. És természetesen, sem édes¬anyját, sem Dórát nem láthatta volna viszont, legfeljebb csak negyedévenként másfél napra. Ez, az akkori lelkiállapotában egy újabb kétségbeeséshez, vagy a beletörő¬déssel járó lassú lelki elsorvadáshoz és így a fizikai megsemmisüléshez vezetett volna. Az állami kihelyezés el nem fogadása viszont az egyetemi tanévek és az ösztöndíjak utólagos kifizetésével járt akkoriban, ami fel sem tevődhetett Ádám esetében.
Szóval igencsak fontos volt Ádám számára a hazahelyezkedés, de még fontosabb volt a szekuritáte és a Kántor család számára az ő Borilán való marasztalása. Amint az elért siker hangulatában boldogan hazaérkezett a szülővárosába, két levelet talált a családi házuk postaládájában: egyik a borilai ipari vállalat felettes szervétől, az ottani megyei néptanácstól érkezett, amelyben az felszólítja Ádámot munkahelyének azon¬nali elfoglalására, különben büntetést helyez kilátásba. A második levél a borilai vá¬rosi bíróságtól érkezett, amelyben gyermektartási perben kapott idézést egy nagyon közeli dátumra. Ahogy elolvasta a két levelet és végiggondolta azt, hogy ő, a tudatán kívül tulajdonképpen versenyfutásban volt az idővel, az ellene irányuló félhivatalos államvédelmi ügyködések és a Kántorék által indított hivatalos intézkedésekkel szem¬ben, elhagyta minden ereje és remegni kezdett. Azt a gondolatot, hogy ilyen szoros kap¬csolat létezne az államvédelmisek és volt apósa között, esetleg a volt felesége között, még önmaga előtt is szégyellte, és agyának egy rejtett rekeszébe zárta anélkül, hogy különösebb elemzésekbe fogott volna ezzel kapcsolatosan. A gyermek-el¬helye¬zési per utáni fél-hivatalos hatósági önkényeskedés megtörténtekor viszont, amiben a volt apósa személyesen is részt vett, már nem volt, amiért e korábbi feltételezések miatt szégyenkezzen. És a feltételezés bizonyossággá válását megszilárdították benne Medárdnak az elrablását és a Magyarországra való rejtélyes kicsempészését követő események, vagyis a rendőrség Kántorék érdekében történt falazása, bundázása, ké¬sőbbi nyílt obstrukciója és a bírósági csalások. Sem Ádám, sem Géza nem ismerték a nyolcvanas évek elején a hatás és visszahatás, valamint a rezonancia (zsák megtalálja a foltját) egyetemes törvényét és különösen nem a csalóka polaritás törvényét.
Mégis, utólag beigazolódott, hogy a lucid Gézának újfent igaza volt az Ádám „em¬ber¬séges belátásainak” a várható következményeiről szóló próféciájában, és Ádám el kellett fogadja Géza ama tételének az igazát is, hogy mindaz a planetáris méret őrület, ami ma emberiség szintjén az egész földön folyik, az nem más, mint „mindenki hábo¬rúja mindenki ellen”, még a látszólag békében élő közösségekben is. Ettől a „józan észheztéréstől” kezdve, amit nem lehetett elkerülni ama felismerés után, hogy ő részint az ártatlan nő iránt érzett sajnálatból, részint a Kinga szülei iránt érzett lelki¬ismeret¬furdalásból, de leginkább a szegény anyja által belé nevelt polgári tisztességből (vagyis gyávaságból), ha nem is egy besúgó nőt, de mindenképpen egy besúgó férfinak a lányát vette el feleségül, hirtelen minden megváltozott Ádám magatartásában. Úgy vél¬te, hogy érdekeit neki is érvényesíteni kell végre, és ezért neki is harcolnia kell, mert nem akarta önmagát többé letiporva, legyőzve és megalázva látni. Sőt, később még a gyermekét is meg akarta menteni attól, hogy megfertőzzék a hazugság, a besú¬gás és az árulással kevert, cukorkás-szirupos és csokoládés szeretet szellemiségével. Úgy vélte jobb, ha becsületes harcosok lesznek mindketten. Ebben a humánusan hipokrita környezetével szembeni tisztázott stratégiai helyzetben, Ádám különös harcosi képességekre tett szert, úgy hogy még Géza is büszke lehetett volna rá, mert Ádám tényleg eljutott odáig, hogy jóformán senki nem tudta őt többé hivatalosan megverni, vagy átverni. A fontos mindig az volt, hogy játszma és verekedés közben az ellenfél küzdő szempontjait, annak belső logikai törvényeit felismerje és aszerint is végiggondoljon minden helyzetet. Ha ez megtörtént, már könnyű volt továbblépni, hiszen a korrupt ellenfél logikájának csapdái és buktatói, belülről mindig hamar ki¬derültek. De a nehézség talán nem is ebből állt, hanem a gátlástalanság és a látszó¬la¬gos kegyetlenség megtanulásában, annak a személyi elsajátításában. Mert a gátlás¬talanság Ádám szerint maga az igazság szembeköpése, ami a legnehezebb a magára valamit is adó embernek, nem másért, de annyira nevetséges és kisszerű és olcsó és hosszú távon egyenesen értelmetlen. És mindaddig, ameddig a magára valamit is adó ember csak önmagáért harcol, tényleg nem is nyúl hozzá a gátlástalan szemtelenség eszközeihez, mert elsősorban önmaga előtt találja nevetségesnek magát. Ha azonban a sok vereséget megunva, a harcosok útjára rálépett és gyermekéért is harcolni kezd, mert úgy érzi, hogy azért harcolnia kell, a buta gátlástalanságok – amelyek hasz¬ná¬latában az emberek konvencionálisan és általában, az „ilyen az élet” című létfilozófia szerint megegyeznek – végül is rákényszerítik, hogy ő is éljen ezekkel, a könnyű sikert hozó eszközökkel is a végső győzelem érdekében. Ha a Kántor családnak a rendőr¬séggel és az államvédelemmel való polgári kollaboráció, vagyis a besúgás volt a keresztényi igazság érvényesítési eszköze, Balog Ádám lelkiismeret furdalás nélkül, felháborodott hangvételű beadványt fogalmazott a Megyei Pártbizottsághoz, és naiv módon megkérdezte, hogy „egy hazaáruló szökevénynek” és az itthon maradt család¬tagjainak miért állhat a rendelkezésére törvénytelen akciók végrehajtásában a Szocialista Románia Rendőrsége? A fiatal rendőrnyomozótiszt által aláírt nyilatkozat másolatát is a beadványhoz mellékelte. Eredmény és következmény: a rend és a normális állapotok helyreállása. A gyerek-elhelyezési per törvényszéki tárgyalását ugyanis minden probléma nélkül megnyerte.
Az, hogy győzelme piruszi volt, mert volt apósa jó társadalmi kapcsolatai a párt és egyéni diktatúrából felszabadult román demokráciában is fennmaradtak, most mellé¬kes. Lényeg, hogy akkor a harci magatartást Ádám megtanulta és megszerette. És ha győzni kellett, „a gyermeke érdekében”, hát ő is megtanult bánni a Kántorék által oly természetes módon használt gátlástalanság fegyverével. Bunkó Nyenye ezredesnek sem akadt semmiféle ellenérve, amikor azon a hazafias kihallgatáson, amelyen a volt apósa és a szigorúfiú elvtársak között a „kölcsönös megsegítési együttműködési viszony” egyértelműen kiderült, Ádám kijelentette, hogy „tudomása szerint az ő festői tevékenysége nem alkotmányellenes, sőt, épp fordítva: ő a művészetével hozzájárul az ország szellemi színvonalának emeléséhez. És kikéri magának, hogy csak azért, mert ő olyasmivel foglalkozik, amit nem tud utánozni „minden ember”, ide idézges¬sék ebbe az épületbe közbűnözőkkel együtt. Sem azoknak a képeknek, amelyeket ő fest, sem a kenyérkereső szakmai tevékenységének sincs semmi tangenciája (Balog Ádám új játékosi stratégiájához, „felüljátszási” taktikájához tartozott az a szemtelen merészség is, amivel a „tangencia” kifejezést külön és igen sokatmondóan nyo¬ma¬tékosította) a becses államvédelmi hivatal munkatárgyával, annak alkalmazottainak munkakörével és tevékenységével. Még Ádám is csodálkozott, amikor Bunkó Nyenye elvtárs nem sértésként fogadta e kijelentést, hanem lárvás arcú bikafejét megbólintva, helyeselni kezdett:
– Na látja, mi is így gondoljuk ezt, Ádám! Pontosan ezért nem léptünk közbe a Boriláról való hazahelyezkedése esetében, mert bíztunk abban, hogy immár felnőtt, komoly diplomás emberként, megkapja helyét ebben a társadalomban, stabil csalá¬dot alapít, gyermeket nemz, beiratkozik a pártba és normálisan folytatja tovább éle¬tét, mint ahogy azt teszi itt nálunk minden rendes ember. – Természetesen Bunkó Nyenye ezredes és Ádám is jól tudták, hogy egyik sem hisz el a másik mondataiból egyetlen szót sem. Mindketten hazudtak és mindketten tudták, hogy a másik is tudja, hogy ő hazudik. De ez volt a hivatalos és törvényes játékszabálynak, vagyis a mindenki – mindenki ellen című, globális játszma nemzeti szocialista változatának a lényege.
És Balog Ádám nemcsak tehetséges ember volt, hanem eszes és talpraesett fiatal¬ember is tudott lenni, ha már ennyire megszorították a körülmények. Mondhatni, hogy az időnek és a helynek megfelelő tökéletes harcossá, azaz iszap-birkózóvá ké¬pez¬te magát a román nemzeti szocializmus korrupt mocsarában. Hogy a nyugati polgárjogi és emberjogi mozgalmak egyre erősödő tevékenysége hatására-e, vagy mindössze azért, mert a párt-hatalom és az államhatalom, illetve az államvédelem különböző te¬rü¬letei és vezérei között egyre inkább lazulni kezdett az egység és ennek „alul” is jelent¬keztek a következményei, nem tudható, de az tény, hogy amennyiben az ötvenes években, „véletlenül” még agyon is lehetett verni valakit Romániában azért, mert na¬gyobb társaságban kijelentette, hogy ő nem fog diktátor-dicsőítő és hazafias képeket festeni, vagy azért, mert a hivatalos formák betartásával, de többet tartózkodott kül¬földön az otthoni államvédelmi szervek által ellenőrzött és irányított útlevélhivatal ál¬tal „engedettnél”, ez a nyolcvanas években, már nem történt meg. És Balog Ádámnak semmi más bizonyítható bűne nem volt a számláján, hiszen arról, hogy kivel és mit beszélt és merre járt Magyarországon azalatt az egy hónap alatt, amit a hivatalos besúgója nélkül tölthetett ott el, Bunko Nyenye ezredeséknek semmilyen adata nem volt. A velük szembeni kölcsönös gyanakvási és utálati viszony olyan helyzetbe hozta, hogy azoknak majdnem minden beugrató trükkjüket idejében felismerje és észre¬ve¬he¬tetlenül visszafordítva a játszmát, a trükköket azokkal szembe alkalmazza. Megtanul a mocsárban tájékozódni, ahhoz, hogy valamiképpen túlélje azt, amit az akkori miszti¬kus sejtelmei szerint, neki valamiért túl kellett élnie. Mindenre figyelt, minden jelenték¬telen¬nek látszó hírt megjegyzett és mindent az akkor tökéletesnek és legyőzhetet¬len¬nek látszó román állampolitikai korrupció szerint értelmezett. Nem csoda, hogy az így nyert tudásával, de a régi, soha el nem árult alapállásával a diktatúra bukása után döbbenetet és botránkozást keltett egy nyári szabadegyetem teológusához intézett kérdésével, hogy vajon jól érzi-e magát a mindenható Úristen azon székelyföldi kato¬likus templomok falai között, amelyeket annak idején a bátor és vállalkozó szellemű, fiatal vidéki papok építettek a diktatúra alatt az akkori államadminisztráció gyengébb jellemű alkalmazottainak a lekenyere¬zése (korrumpálása) árán?
Ádám megtanult tehát a korrupciós játszmákon átlátni, érzelmek nélkül ítélve meg lehetőleg minden helyzetet. Fiának a Kántor család lélekrontó hazudozása lég¬köréből való kimentése mellett, mindent alárendelt egyetlen céljának, a „csak azért is magas színvonalú művészetet létrehozni” rögeszméjének. Ez lett a hivatalos ön¬igazo¬ló indoka is a Dórától való, a Dóra részéről tragédiaként megélt elválásának az oka is. A Géza által megjósolt, második öt éves fázis vége előtt (tíz év előtt: vagyis kilenc év után), miután sikerült meggyőznie magát arról, hogy lelke e legféltettebb zugában: a művészi önérvényesülési vágy zugában, Dóra mellett, a Dóra iránt érzett szerelmében sem számíthat igazi beteljesülésre. Így, Géza fantazmagórikusnak tűnő „metafizikus okoskodásai” és irracionális próféciái e téren is beigazolódtak. Dóra ugyanis minden közösen viselt viszontagság után és minden, a kettőjük egyesülésének útjában álló hivatalos (és törvényes!) akadály legyőzése és elhárítása (Balog Ádám kilenc hónapig tartó válópere) után is, képtelennek bizonyult legyőzni sértetett női önérzetét, hiúsá¬gát, belső félelmeit. És Ádám sikeres hazahelyezkedése után is folyton olyan vesze¬ke¬déseket robbantott ki, az Ádám erkölcstelen múltját, a két gyermeket és a „rengeteg feleségét” emlegetve, amelyek Ádám szerint teljesen fölöslegesek voltak és amelyek pontosan az együtt maradásuk által bebizonyított egymáshoz kötöttségük szellemi szín¬vonala miatt nem szabadott volna, hogy elhangozzanak. Ezek a sértett büszke¬ségből eredő, valóságos érzelmi alapot nélkülöző veszekedések lehetetlenné tették a „hétpróbás szerelmük” békés és termékeny házassággá való átalakítását. Ezért több, az Ádám ex-házasságát megelőző sikertelen válási kísérletek emlékével a tudatában, Ádám végre szilárdan eltökélte magát:
– Ha nyolc évvel ezelőtt és hét és hat és öt évvel ezelőtt is te egyre csak azt han¬goz¬tattad, hogy félsz tőlem, és félsz rábízni az életedet egy ilyen bizonytalanságot keltő férfire, most viszont nekem kell azt mondanom – és nem a reváns kedvéért –, hanem azért, mert tényleg úgy érzem, hogy igenis, most én vagyok az, aki fél tőled. Igen, jól hallottad: félek tőled. Azért, amiért olyankor vádaskodsz és zaklatsz és hibáztatsz és hánytorgatod a múltat, amikor annak semmi értelme nincs, mert nem tudod el¬dönteni, annyi viszontagság után sem, hogy hova tégy engem az életedben, hogy mit is akarsz tőlem? Igenis most nekem kell azt mondanom, hogy félek tőled, félek az örö¬kös elé¬ge¬detlenségedhez és szemrehányásaidhoz hozzákötni az életemet.
Amikor Ádámnak ez feltört a torkán, mindaz, amivel hetek, sőt hónapok óta vias¬kodott, Dóra nem hitte el, hogy Ádám komolyan beszél. Nevetségesnek találta Ádám elhatározását, hiszen szerinte ez sem végződhet másként, mint az előző ezeregy el¬vá¬lási kísérlet! Várt két hetet, aztán egy vidéken töltött, hajnalig tartó buli után az egyik módos bulizó-társával Ádám tömbháza elé vitette magát, becsengetett Ádámhoz és befeküdt Ádám mellé az ágyba. Természetesen, szeretkeztek. Ennek ellenére Ádám kitartott eredeti elhatározása mellett és nem folytatta a viszonyt, nem kereste és te¬le¬fonon sem hívta Dórát. Dóra, az újabb Ádám nélkül töltött két hét után kétségbeesett. Ám a lakásaik közel álltak egymáshoz, nem kerülhették el egyik a mást, több alka¬lom¬mal találkozniuk kellett. Ilyenkor többnyire Dóránál kötöttek ki, hiszen Ádám sem tudott csak úgy, egyszerűen „soha többet” nem beszélni Dórával, és szegény Dóra még mindig reménykedett, és csak újabb hetek elmúltával, Ádámnak az ostoba, fér¬fias eltökéltségéhez mérten, nagyon is későn vált egyértelműen világossá, még Dóra számára is meglepetésszerűen, az ő mélységes szerelme. Csak most derült ki, a min¬den korábbi óvatoskodást, megfontolást és racionális okoskodást eltörlő, méltóságot és hamis önérzetet messze eldobni képes, a megalázkodást is vállaló, szerelmi kötő¬dése Ádámhoz. Ádám megrendült e könyörgő, az imádkozásig fajuló jelenetek hatására, de valami mély, számára is ismeretlen ördögi ambíció szállta meg, amikor Dórát meglátta a lábainál ugyanabban a térden álló, lábait csókolgató, pozícióban könyörögni, amilyenben ő esdekelt valamikor Dórához hiába. De ennek ellenére sem tágított és nem engedett a saját elgyengüléseinek sem, még a legmeghatóbb, általá¬ban szeretkezésekben feloldódó, drámai jelenetek után sem. Pedig később, az immár diktatúra nélküli, de ugyancsak gyermekek és Rita nélküli, szomorú független¬ségé¬ben, azaz magányában, ahogy visszagondolt ezekre valamikori forró, hosszú nyári éj¬szakákra, megbánta az akkori fanatikus eltökéltségét. Úgy gondolta, hogy attól a nulla ponttól, amikor egyértelművé vált, hogy a Dóra büszke kevélysége és önféltő óvatossága, az igazi, határtalan szerelme által megtöretett és legyőzetett, neki is meg kellett volna fordulnia, és újra kellett volna kezdeni Dórával mindent. De a forró nyár elmúlt, Dóra lassan kigyógyult a „szerelmi betegségéből” – ahogy ő emlegette az akkori állapotát később nosztalgikus öniróniával – és Ádám tovább fejlesztette a „mindenki-mindenki ellen” című háborúban szerzett és egyre tökéletesebbé váló harci tapasztalatai által egyre erősödő és titokban az öncélú művészi ambícióit kiszol¬gálni hivatott akaraterejét. Harcossá lett, valóságos iszap-gladiátor, a szuper-realista módszerekkel tervszerűsített kommunista embertelenség dzsungelében.
A Dóra után jövő fiatal szeretőket egyáltalán nem zavarta a két gyermek létezése. Mindössze a lányuk jövőéért aggodalmaskodó anyukákat vetették be az intrika min¬den mesterfogását lányaiknak az Ádám-mentes „boldog jövőjének” a megmen¬té¬se érdekében. Az anyák által Ádámtól megmentett lányok az intrikák következtében előbb-utóbb létrejövő szakítások után boldogok is lettek természetesen: melyik kül¬földre menekült az Ádám nélkül értelmetlennek és kilátástalannak képzelt helyzetből, melyik folytonos kommandós-képző edzőtábor-szerű házasságba, ahol az anyukák által Ádámtól megmentett lányoknak a „tiszta lappal” induló ifjú férjek mellett, a mozgó bőrzsák szerepe jutott, amelyből az érzékeny szívű férjek Ádám emlékét próbálták kiverni. Néhány esetben, mint kirívóan a Rita esetében, ezeknek az anyai mentő akciónak és a kétségbeesett lányok menekülésszerű férjhezmenetelének vagy fogorvosi, vagy ideggyógyászati kezelés lett a következménye, majd a külföldre szö¬kés, vagy a törvényszéki válóper. Hiába… ha fekete pontról nem tud senki, az anyu¬kák maguk azok, akik egyenesen a világi húsdarálóba terelik a gyermekeiket. A fekete pont vonzásában, hogyan is mehetne jobban a gyermeknek, mint a szülőnek?
Ezért Gézának ismételten mindenben igaza volt, egyetlen lényeges kérdést kivéve. Azt ugyanis ő sem tudta, hogy abban a spirituális felébredést biztosító világlátásnak a birtokában – amelyhez ő véletlenül (tévedésből?) hozzá jutott a nyers ifjúságában – és ezért talán igen korán, ahhoz, hogy a lényeget megértse – a közösségi konfliktusai és a teológiai szeminárium által biztosított olvasmányai útján – hogy komolyan harcolni csupán önmagaddal, egészen pontosan a benned levő fekete pont hatásaival szemben érdemes.
Másokkal csak játékból, hiszen a megvilágosodott személy már soha nem kerülhet külső elemekkel és külső ellenséggel, élet-halál harcba. Ehhez a következtetéshez, ehhez a lényeges igazságra való ráébredéshez, Balog Ádám, ha iszonyúan keserves tapasztalatok árán is, életének és ép elméjének kétszeri kockára kerülésének árán is, de eljutott, miközben Géza nem.
Az első, sors-leckéket, Ádám a volt apósán, Kántor Pálon keresztül kapta. Kántor úrnak ugyanis, az akkor még ritkaság-számba menő külföldi árucikkekből össze¬állí¬tott ajándékaival sikerült végigkorrumpálnia a törvényszéki bírótól az unokájáig – Ádám fiáig – mindenkit, beleértve az Ádámnak bizalmas, jó barátjaként megmaradó Dórát is, mint óvoda-igazgatót, vagyis bizonyos értelemben, hatósági tisztségviselőt. Szóval Kántor Pálnak, „a cél szentesíti az eszközt” szerű, nem-harcosi etikájával, de vallásos¬nak is mondható szent hitével, ami szerint időben és térben értelmesen elhelyezett ajándékocskákkal, az Úristenig el, erkölcsileg minden és mindenki megrontható, sike¬rült legyőznie Ádámot a hátsó ajtókon való kitartó kilincselésével. Így sikerült elérni azt, hogy Medárdot odaítéljék a szeretőjével külföldre szökött Kingának, akinek nagy szüksége volt a gyermek jelenlétére, mert időközben a Medárd nevére is vettek fel a Magyar Államtól Romániai menekülteknek járó építkezési segélyt. És sikerült elérnie azt is, hogy őt, Kántor Pált, a vérző szívű nagyapát nem, hogy ne ítéljék el gyermekrablásért, hanem azt, hogy meg se idézzék és a pert még csak el se indítsák, amikor Ádám a Medárd törvénytelen elhurcolásáért és külföldre szöktetéséért azt be¬perelte. Szóval Kántor Pál a figyelmes külföldi édességeket, csecsebecséket és gyógy¬szereket tartalmazó csomagocskáival (ó mikő átencie) alátámasztott meghatóan humánus, szívlágyító hazudozásaival, korrupciós ügyeskedéseivel, sopánkodásaival vé¬gül is mégiscsak megverte Ádámot, és nem csak, hogy nem büntették meg gyermek¬rablásért, hanem elérte azt is, hogy a tőle elrabolt és külföldre csempészett gyermek után Ádám gyermektartást kelljen fizessen.
De ez a misztikus leckének mindössze az első fele. A diktatúra alatt börtönben síny¬lődő, de üldözött hősökként később könnyen politikai szerephez jutott barátaiból és ismerőseiből kellett még végleg kiábrándulnia Ádámnak bizonyos közéleti és köz¬úti balesetek után ahhoz, hogy lassan-lassan ráébredjen: a dzsungelharcban való rész¬vételnek éppen úgy, mint a nők felpofozásának semmi értelme nincsen. E személyes felismerések kényszerére jutott el később a külső ellenség nem létezésének a fel¬fede¬zéséig, amiről ő maga számol be majd nekünk, az 1991-es karácsonyi töp¬rengéseiben. Innen már csak egy lépés választotta el attól, hogy a fekete pont létezését megsejtse és megérthesse azt, amit a boldogságát külföldön kereső Géza nem érthetett meg. Azt tehát, amit meg próbálok értetni veled kedves olvasó, ebben a regényben, a könyv¬ben, a mi kettőnk könyvében. Persze a kép még nem teljes. Éspedig azért nem teljes, mert az ellenpontos regénykonstrukció (az esztétika) és a drámai hatás kedvéért, a Gézának az egyetemes elméről és a női lélek kapcsolatáról szóló, nagy hegyi beszéde és az Ádám karácsonyi töprengései között kihagytam egy igen fontos szerelmi tör¬té¬ne¬tet. Éspedig pontosan azt a történetet, ami Ádámot a Ceauşescu agyonlövését követő második karácsony előtt annyira beteggé tette, hogy néhány hónappal a történtek után – és a szellemi megvilágosodást hozó karácsony után – arra kellett ráébrednie, hogy tulajdonképpen korai magömlésben szenved.
Valamikor, még az embertelenül egyhangú és kegyetlen diktatúra sárkányának a halál-agónia előtti időszakában, a véres politikai játszma idején és azt követően tör¬téntek pedig Balog Ádám festő-üzemmérnökkel, illetve üzemmérnök festő¬művésszel a következők:
A mindössze tizedik osztályos Rita kezének a szülőktől való illő megkérése után, majdhogynem korlátozás nélkül élhette a tizennégy éve várt – Hajninak az Ádám katonáskodása alatt, derült égből villámcsapásként történt férjhezmenetelével meg¬szakadt és tizennégy éven át újra és újra álmodott, szerelmi boldogságát. Egyetlen problémát számára a Rita hirtelenül fellobbanó szerelmi szenvedélyénél is elsöprőbb erővel kitörő, már-már gátlástalanságba hajló szexuális étvágya, illetve Ritának a nagy¬mamája és más jóindulatú személyek előtt is elemi erővel kitörő, szenvedélyes ölelkezési és csókolózási vágyainak a lehűtésére irányuló gondja jelentette. Valamint az, hogy mindezek ellenére Rita hallani sem akart arról, hogy Ádám Ilonkával sza¬kítson, vagy, hogy a Rita szülein és az Ádám édesanyján kívül bárkinek is beszá¬mol¬jon arról, hogy ők ketten, mármint Ádám és Rita annyira szeretik egymást, hogy két év múlva, mihelyt Rita végez az iskolával, össze fognak házasodni.
– Két év alatt még sok minden történhet veled is és velem is. Nem ebben egyez¬tetek meg a szüleimmel? – emlékezette Rita Ádámot, arra a szülő-nyugtatónak szánt körülményeskedő magyarázkodására célozva, hogy nem kell megijedniük, mert ez a lánykérés nem azt jelenti, hogy Ádám kisajátítja magának a fiatal Ritát. Hanem ez csak egy feléjük tett őszinteségi gesztus, amivel meg akarják kímélni a szülőket attól, hogy esetleg mástól vagy másoktól hallják meg azt a feltételezést, hogy közöttük ennyire közeli és bizalmas lenne a viszony, és emiatt becsapottnak és félrevezetet¬tek¬nek érezzék magukat. Itt még semmi nincs igazából lezárva és véglegesen eldöntve a Rita jövőjére nézve, ő nyugodtan kiléphet a kapcsolatból, ha időközben esetleg szerelmes lesz valamelyik osztály- vagy iskolatársába, és így tovább, és így tovább. Ádám szerint ennek a dumának akkor nagyon is helye volt, mert látható módon a szü¬lők csak ezután kezdtek megenyhülni és őt az új helyzetében is, mint potenciális vejüket is, bizalmukba fogadni. Amit Ádám udvarias diplomáciai húzásnak szánt, ti azt, hogy a szülőket nemcsak a változtatási lehetőség gondolatával hagyta, hanem ab¬ban a lehetőségben is, hogy másoknak is, akik esetleg rákérdeznek a jövőben a Rita és az Ádám feltűnő viszonya természetére, ugyanezt mondhassák. – Dehogy gondolta Ádám komolyan azt, hogy a kezéből valaha is kiereszti életének ezt a már-már nem is remélt szerelmét, ezt a drága kincset! Rita vagy zokon vette az Ádám szabadkozását, vagy pont annyira komolyan gondolta azt, hogy ezzel még nincs minden lezárva és elintézve, mint a szülei. Mert valahányszor nyugodtan szeretkeztek, vagy vala¬hány¬szor sikerült elérnie, hogy a kedvezőtlen körülmények, vagy a leleple¬zés veszélyétől terhes helyzet ellenére is szeretkezzenek, miután gyorsan magukra kapkodták a ru¬há¬jukat, és ekképpen leleplezési veszéllyel együtt az idillikus szerelmi hangulat is elmúlt, újfent arról kezdett beszélni, hogy „mindezek ellenére”, Ádám nehogy megszakítsa a kapcsolatot Ilonkával, mert ami kettőjük között történik a részéről nem jelent semmi határozott elköteleződést.
Ádám arra kezdett gyanakodni, hogy a fiatal kora és a kevés tapasztalata ellenére a keleti mesevilágok szexuális boszorkánya lakozik a kis Ritában és talán azért beszél így, mert nem elégedett vele szexuálisan. Az elején minden szexuális tapasztalatát és egyéni trükkjét latba vetette, hogy hátha csak ezen múlik minden, de ezzel, szemmel láthatóan csak azt érte el, hogy még jobban felcsigázta a lány szexuális étvágyát és fantáziáját. Ráadásul nem is tudott mindent úgy véghez vinni, mint ahogy másokkal sikerült, illetve úgy, mint ahogy Ritával mindazt még jobban szerette volna átélni, mint más nőkkel és lányokkal. Mindezt részben éppen azért, mert annyira jól akarta „azt csinálni”, és mert annyira sokat jelentett számára minden egyes alkalom, amikor az általa harmatcsepphez és drágakőhöz hasonlított lányban „benne lehetett”. Más¬részt azért, mert rendszerint vagy a korai ébredést követő buszozástól és az azt követő vidéki terepmunkától kifáradva érkezett a lányhoz, vagy éppenséggel azért, mert attól volt kifáradva, hogy Ritáékhoz este megérkezve, a szülők jelenléte miatt szexuá¬li¬san kielégíthetetlen szerelmi közelségi élmények hatására kevés órát sikerült át¬aludni az éjszakából, tudván azt, hogy vágyott Ritája két szobával arrább alszik a duzzadó ta¬vaszi virág-testén mindössze azzal az átlátszó selyem hálóinggel, amelyet akkor vetett le róla, amikor először szeretkeztek, és amit másnap reggel, miután a szülők elmen¬nek munkába, ismét le fognak vetni...
A Ritához való viszonyulásban önmagával szemben felállított teljes őszinteséget előíró, belső etikájának megfelelően, el kezdett hát a lánynak magyarázkodni, illetve azt kérlelni, hogy legyen türelmesebb, mert majd csak el jön az ideje, amikor Ádám számára is teljesen nyugodt körülmények között is lehetnek együtt, hiszen ő jól is¬me¬ri magát és... És itt követte el a tapasztalt Balog Ádám a legnagyobb hibát: El¬mondta Ritának ugyanis, hogy otthon, a saját lakásában, ahol tehát lehetősége van teljesen nyugodt körülmények között szeretkezni Ilonkával, nem ezt a szexuális képességét képes nyújtani, amivel Ritának, kénytelen-kelletlen, de egyelőre meg kell elégednie. Rita semmi jelét nem mutatta még ekkor annak a beteges féltékeny¬ség¬nek, mely ezektől az idillikus nyár eleji, májusi hetektől és hónapoktól számítva, pontosan egy év múlva kezdte őt gyötörni és éppen akkor, amikor erre már semmilyen oka nem volt. Hiszen akkorra már Ilonka régen felfedezte az Ádám által kész akarattal a fel¬színen hagyott és az erdei források nimfáit is megszégyenítően szép arcú Ritáról ké¬szí¬tett portré sorozatát, a fátyol-ruhás rajzokat, majd a Ritát gyönyörű meztelenségében ábrázoló fényképeit és a szintén festőművész Ilonka számára egy pillanat alatt egy¬értelmű lett az, amire mindössze néhány hete gyanakodott:
– Drága Ádám, nehogy azt hidd, hogy nem szeretlek eléggé, és azért mondok le rólad ilyen könnyen, nem. De annyira buta sem vagyok, hogy ne lássam, ilyen jó képeket egy nőről csakis egy nagyon szerelmes férfi festhet, még akkor is, ha a nő, ez esetben a fiatal lány a valóságban is szép. És annyira buta sem vagyok, hogy azt képzeljem, valamit is érnék azzal, és bárkinek is jót tennék azzal, ha hagynám, hogy szerencsétlen módon magyarázkodni kezdj. Hidd el, hogy nagyon fáj, és amint kilépek majd az ajtón, nagyon elkezdek sírni, és épp azért megkérlek, hogy ne mondj semmit, és ne is kísérj ki az ajtón, mert nem akarom, hogy sírva lássál. Csak azt aka¬rom még, hogy elhidd, bármennyire is fáj az, hogy ez így kellett történjen, én egy¬álta¬lán nem haragszom rád és remélem, soha nem is fogok. Ne... kérlek, ne szólj semmit, és amíg innen ki nem megyek, meg se mozdulj. Csak annyit engedj meg még, hogy ebben, az eddigi életem legboldogabb napjait tartalmazó szép szobában jól körül né¬zek. Így, Isten veled Ádám, mindent nagyon köszönök... – És Ádám megrendülten hallgatta, ahogy a Ritánál mindössze négy évvel idősebb szeretője a lépcsőházban felzokog, amint az ajtót becsukta maga után.
Bármennyire is hősies volt Ilonka vártan remélt, és remélten várt, önkéntes kilé¬pé¬se az Ádám életéből, a dolog, vagyis a válás nem ment ilyen simán, és még néhány¬szor felmentek egymás lakására, de ezek az első sorban Ilonka számára fájdalmas búcsú-találkozások egyértelműen véget értek karácsony előtt. De az is igaz, hogy Ádám számára, – aki már a lány nyári vakációja idején kivehető szabadságát, min¬den¬képp a lánnyal szerette volna tölteni, épp annak érdekében, hogy végre folya¬matos nyugalomban, a látszatőrzések feszültsége nélkül lehessenek – azért nyúlt meg ennyire ez a kettős szerelmi játék, mert épp a Rita erősködésére nem vált el Ilonkától. És Ádám számára minden úgy is nézett ki, mintha direkt Rita (aki mindenáron Ádám nélkül akart elmenni, és csakugyan el is ment néhány osztálytársával egy Nyugat-erdélyi sátortáborba) kényszerítette volna Ádámot arra, hogy végül is Ilonkával men¬jen el a Fekete-tenger parti szokásos nyári karate-edzőtáborába. A külön táboro¬zás, természetesen némileg zavarossá tette a kettejük viszonyát a nyár időszakára és tovább hosszabbította az Ádám és az Ilonka hazug viszonyát, amit Ádám már akkor fel akart számolni maradéktalanul, amikor Ritával odáig jutottak, hogy megkérte a szüleitől a lány kezét. Több volt ez neki, mint a gordiuszi csomó és a Rómeó és Júlia szerelmi drámája együttvéve. Ha másért nem, hát azért mert, amint utólag kiderült, a szülein kívül, mások előtt, az Ádámmal szembeni vágyainak szabad kibontakozást engedő Rita azzal az érvvel nyugtatta az édesanyját, hogy ők ketten nem szeretkez¬nek. Ahogy elmondta: Ádám pontosan azért nem szakított még mindig véglegesen Ilonkával, hogy Rita a fiatal lányi tisztességét megtarthassa. És a jóindulatú és jóhiszemű anya ezt el is hitte.
Annyira elhitte, hogy állítólag akkor sem gyanakodtak a Rita apjával arra, hogy ők többet is csinálhatnak kettesben, amikor otthon magukra hagyják, mint hogy illedel¬mesen beszélgetnek, de maximum csak csókolóznak, hogy amikor egy nyári délután, amikor a Rita számításai és a nyílt lelepleződéstől szorongó Ádám fenn¬tartásait lesze¬relő, nyugtató szavai ellenére a szülők hazajöttek, hosszasan kellett kopogjanak a sa¬ját lakásuk ajtaján, amelyet egyébként mindig nyitva tartottak, ha valamelyikük ott¬hon tartózkodott. Sőt: Márta néninek egyenesen Ádámmal akadt valami sürgős megbe¬szél¬ni valója, miközben Ádám azon iparkodott, hogy az alsó nadrág nélkül magára rántott nadrágja elejét szembeszökően kinyomó hímvesszőjét, amelyet nem lohasz¬tott le a korai interruptus, valahogy rávegye a zsugorodásra. Ráadásul az ingét sem tudta felvenni – örvendett, hogy a sebtében megtörült fan szőrzetére a nadrágot magára kaphatta, és annak a cipzárját felhúzhatta. És azt hazudta, hogy a rettenetes hőség miatt volt kénytelen levetni. Ádám tehát így, egy szál nadrágban beszélte meg Márta nénivel azt a rettenetesen fontos ügyet, miközben arra gondolt, hogy lehetetlen, hogy a mama semmire nem gyanakszik, és itt tulajdonképpen egy olyan, pofátlanul nagy látszat-őrzés történik a szenvedélyes lány erkölcse és a család tisztessége megőrzése érdekében, mint a kései középkori komédiaírók legkedveltebb műveiben.
– Rita, tényleg nem sejtenek semmit a szüleid?
– Dehogyis sejtenek azok bármit is, nem látod, mennyire a bizalmukba fogadtak és milyen kedvesek veled? Te vagy számukra a felelőtlen és gonosz feleség miatt ártatlanul szenvedő és önhibáján kívül elválni kényszerült férfi mintaképe. Rólad egyszerűen semmi rosszat nem feltételeznek.
Ha így állt is a dolog, nem sokáig állt így. Ádám ugyanis nem mondta el az elején sem Ritának, sem a szüleinek magáról, illetve a családi helyzetéről, még pontosabban a gyermekei számáról és azok foganási körülményeiről a teljes igazságot, attól való félelmében, hogy megfellebbezhetetlen elutasításban részesülne mind a Rita, mind a szülei részéről. Sokszor készült Ritának beszámolni a Boróka létezéséről, de várta a kellő alkalmat, ami soha nem jött meg, mert amúgy is mindig rengeteg megbeszélni, megkérdezni, tisztázni valójuk gyűlt fel az egymástól távol töltött két-három és néha négy hetes időszakok alatt, hogy nem tudott a végére járni két-három estébe nyúló délutánon, ami alatt még időnként a szülőkkel is kellett csevegni. Sőt! Ritának az apja házi bor készítéssel is foglakozott, és ahogy lányos családoknál lenni szokott, ahol az apának külön szobája van, ahova másnak nem szabad belépni, és amelyet az apa rit¬kán hagy el este kilenc után, Rita apjának is csak olyankor adatott számára alka¬lom a „bórkóstolásra”, amikor férfi vendég volt a háznál. Így az idő telt és az Ádám fiatalkori tévelygései során összebogozódott zavaros magánéleti háttér kiterítése egy¬re halasz¬tó¬dott, mindaddig, amíg Ádámnak egy jó ismerőse ártatlanul és vélet¬le¬nül el nem szólta magát Rita előtt.
Ádám éppen egy, a munka- és kenyéradó hivatalának a különböző kulturális ese¬mé¬nyeknek is helyt adó, nagy dísztermében megrendezett kiállításának a gyümöl¬cse¬it készült beseperni, amikor az ünnepélyes hangulatot megszakította egy Orsóhelyről érkező „sürgős és halaszthatatlan” telefonhívás.
– Mit csináltál velünk? – Hallatszott Ritának a vádló hangja. Ádám nem értette, hogy miről beszél a lány, de valahol a lelke mélyén sejtette.
– Rita, te vagy az? Miket beszélsz, miért kiabálsz így? Mikor és mit csináltam velünk?
– Mit csináltál te egy Irén nevű hölggyel, vagy várj csak... Boglárkával? – Ez sem volt értelmesebb, de Ádám utána kérdezett a kétségbeesésében és jogosnak hitt harag¬jában teljesen félrebeszélő, amúgy is szenvedélyes Ritának és tisztázta, hogy az mit tudott meg.
– Rita, kérlek, hogy higgadj le és ne csinálj semmit, ne beszélj senkivel semmit. Két óra múlva találkozunk Kerekes Pistáéknál, és mindent elmagyarázok. A dolog nem úgy áll, ahogy te most gondolod. Meg fogod érteni. Kérlek, mielőtt valami végzeteset csinálnál, adj egy kis esélyt nekem, nekünk, hogy elmagyarázzam azt, hogy minden egészen pontosan hogy történt, hogy igazság szerint mennyi és miféle szerepem volt a Boróka születésében és, hogy most miféle viszonyban állok vele, illetve Irénnel. – Rita viszont azt felelte, hogy – Két óra múlva késő lesz Ádám. Milyen két óra múlva? Hiszen ha két hónappal korábban mondtad volna meg, már akkor is késő lett volna. Egyáltalán nem kellett volna megcsináld....”
– Mit?
– Itt ezt az egészet... – És Ádám hallotta, amint Rita ugyanazt mondja és ugyan¬olyan lemondó keserűséggel, mint ő, amikor azon a végzetes ünnepi rendezvényen azzal a kérdéssel szólította meg, hogy Rita hány éves: – „Ó, Istenem...” és a lány lassan letette a kagylót.
Ádám egyetlen „szabad” művészi sikerélményét, amikor nem kritikus, jó, vagy rossz¬hiszemű, szakemberek és művész kollégák, nem hivatalos elvtársak és hivatalos újságírók gratulálgattak neki, mikor őszinte elismeréssel, mikor kimérten, vagy egye¬nesen leereszkedően, hanem a képeit minden szakmai és osztályharcosi-világ¬nézeti elő¬ítélet nélkül szemlélő, a szép és jó munkák láthatásának őszintén örvendő, Ádá¬mot általában amúgy is kedvelő, szimpatizáló kollégái és munkatársai, a testvér-intéz¬mé¬nyekben dolgozó ismerősei, az egyszer képszemlélők és kép-élvezők képvise¬lői, ami¬kor tehát azok gratuláltak neki, akik számára valójában festette a képeit, szóval a szabad sikerélményét, amire vágyott, kettévágta és meg nem történtté tette a Rita telefonja. Másfelől viszont, ez a siker jól időzítve érkezett, mert az Ádám főnöke és igazgatója nagyvonalúan elengedték őt egy előtervezetlen három napos munkaköri kiküldetésbe, hogy lehetősége legyen orvosolni a helyzetet. Az Ádám édesanyja által valamikor huszonöt évvel korábban megálmodott és a Géza őrült ötleteként meg is szerzett mérnöki diplomájának egyetlen hasznát – de a sajátságos nemzeti szocialista társadalmi körülmények természete miatt, felmérhetetlen értékű hasznát! – igazából most látta meg. Azt, hogy e diploma segítségével sikerült az egyik elemista kori osztálytársának a jó időben történt értesítésének köszönhetően, egy olyan vállalathoz kerülnie, ahol az akkori Románia talán egyedüli demokrata igazgatója dolgozott. Ez az elképesztően nagyvonalú igazgató, akinek a szintén nagyvonalú gyermekkori barátja töltötte be a vállalat párttitkári funkcióját, nem tudni, hogy a csudába, de olyan baráti légkört tartott fenn a vállalatánál, amilyet még a szovjet uralom alól felszabadult demokratikus időkben sem képesek létrehozni a kelet-európai vállalat-vezetők. És mindezt úgy, hogy közben mindenki rendesen elvégezte a munkáját. Ezért Ádám nem is csinált titkot az eljegyzés után abból, hogy neki szerelmi érdekelt¬sége is van Orsóhelyen a környéken működő telepek szak-felügylete és szaktaná¬cso¬lása mellett. Így a végzetes telefonhívás után egy órával már egy, a város szélén leintett Dacia anyós-ülésén töprengve és reménykedve várta, hogy az autó minél hamarabb Orsóhelyre megérkezzen és ő Ritával beszélhessen.
Ádám csak hosszú évek múlva jött rá, hogy a sorsnak nevezett spirituális tör¬vények, amiket a vallások gyűjtő néven Úristennek neveznek, mennyire jó rendezők és, hogy a fekete pont hatására az Ember az, aki összezavarja saját magát és az életét, mindenféle, a személyi sors-karakterével nem egyező elképzelések erőltetésével, illetve a fekete pont által manipulált képzeletét szolgáló nagyokos eszével.
Amint az autóból kiszállt, maga sem tudván, hogy miért, nem a barátja háza felé vette az útját, ahol Ritának találkát adott, de nem is a Ritáék lakása felé indult el, hanem egy olyan, a két irány közötti „köztes” utcába vetette be magát, amelynek csak a végén kellett eldöntenie, hogy előbb Ritáékhoz vagy Kerekesékhez veszi-e az irányt. A mesebelien görbe macskaköves utca végének a sarkán, akárcsak a filmek¬ben, egyenesen szembe találkoztak egymással. Rita ugyanis nem tudta, hogy Ádám stoppal érkezik és elindult az autóbusz-állomás irányába. Amikor meglátták egymást, annyira természetesnek tűnt a találkozás, hogy meg sem kérdezték, hogy a másik miért pont azon az utcán indult el. Ádámnak végül sikerült mindent töviről hegyire úgy elmagyarázni, ahogy éppen volt Irénnel és Borókával, amitől nemcsak Rita nyugodott meg, hanem két nap múltán a Rita szülei is, akiket ezután már Rita világosított fel elsőként. Ádám tehát, a következő terep-munkája közben zavartalanul Ritáéknál aludhatott és újra borozhatott a Rita apjával, de Rita külső viselkedése és intim mentalitása is módfelett megváltozott. A testi szerelem igénylése ezek után is fennmaradt, de elmaradtak a kiegyenlítődések utáni célozgatások arra vonatkozóan, hogy Ádámnak nem szabad elhinnie magát, mert a kettőjük jövőjével kapcsolatban, a szülőknek tett fogadalma szerint tulajdonképpen még semmi nincs eldöntve, és hogy Ádám ne képzelje azt, hogy amiért ennyit szeretkezhet vele és náluk is aludhat, ez azt is jelentené, hogy teljes mértékben birtokolja őt. Szóval ez a játék megszűnt. Ehelyett inkább az olvasmányélményeiről, illetve a lány által valósággal felzabált könyvek „szellemi mondanivalójáról és rejtett értelmeiről”, és általában a mítoszok és a konkrétan kevésbé megfogható-értelmezhető szellemi jelenségekről beszéltek, valamint a lány hivatásválasztási elképzeléseiről. Miután egyértelműen eldöntődött, hogy Rita az osztálytársaival megy nyári sátortáborba és Ádám az egy évvel korábban betervezett tengerparti karate-edzőtáborba, az Ilonka témát tabuként kezelve, meg sem említette egyikük sem. Így a nyári szabadságok szépen elteltek és a külön-tá¬bo¬rozást, illetve az azt megelőző és azt követő nehéz időszakot kivéve, a szerelmük szép időszaka köszöntött be végre, annak ellenére, hogy az Ádám feje fölött ott lebe¬gett Damoklész kardjaként a befejezetlen régi viszonyának gondja. Ádám soha nem tudta meg, hogy tényleg a szülők lelki nyugalma, vagy másvalami miatt kellett külön nya¬ralniuk, például azért, hogy a lány még egy esélyt akart hagyni magának arra, hogy saját reakcióit kipróbálja egy olyan szülők és más felügyelő felnőttek nél¬kül töltött, szabad táborozás folyamán, ahol és amikor más, vele egy ivású fiúkkal élhet és alhat közvetlen közelben. Ádám, a „szabadnyaralás” után, szerette volna megtudni, hogy Ritának voltak-e ilyen jellegű tapasztalatai, és erre nyíltan rá is kérdezett, de Rita igye¬kezett megnyugtatni, hogy kísérletek ugyan történtek két fiú részéről is, de azon kí¬vül, hogy néha átölelték és megpuszilgatták „baráti alapon”, Rita többet nem enge¬dett. Még akkor sem, amikor az egyik éjszaka arra ébredt, hogy a szemtelenebbik srác bebújt a paplanként használt hálózsákja alá, és őt „puszilgatva” megkísérelte lehúzni a nadrágját. Ádám sejtette, hogy mindez meg fog történni és sértve érezte magát férfiúi hiúságában, hogy az ő szerelmét csak úgy bárki letámadhatja éjszaka és megpróbál¬hatja magáévá tenni, és még abban sem volt biztos, hogy csakugyan ennyi történt-e és semmi több.
Abban viszont, hogy ő időközben „törvényes szeretőként” Ilonkával volt a tenger¬parton, abban semmi kivetni valót nem talált. Hiszen teljes mértékben elhitte magá¬nak azt a hazugságot, hogy az egész nem rajta múlott, hogy Rita volt az, aki így rendezte a nyaralást, ő legszívesebben Ritával ment volna a tengerre, annak ellenére, hogy Ilon¬kával kényelmesebb volt az egész, mivel önálló felnőtti státuszú személy lévén, nem kellett sem az ellátásáról, sem a személyi biztonságáról gondoskodni. Sőt: valójában az Ádám két gyermektartással megterhelt fizetéséből nem is futotta volna, hogy két személy teljes nyaralási és oda-vissza utazási költségeit állhassa, de hát ez fel sem merült, mert a szülők még mindig úgy tudták állítólag, hogy ők ketten még nem ismerték meg egymást a szó ószövetségi értelmében („És bemenne a sátrába és befe¬küve az asszony ágyába és megismeré azt”). Szóval, teljes modernizmus: kíméletes hazugságokból szőtt Gordiuszi csomó, gyűlölködő szülők nélküli Rómeó és Júliával megspékelve. Az emberek általában ma is úgy képzelik, hogy ha nem is húszár-vá¬gás¬sal, mint Nagy Sándor, de humanista türelemmel, rációval, valamint a tudomány (főként a pszichológia, az elmetan és a génkutatás!) segítségével egyszer csak kibogoz¬zák a kétezer éve vastagodó hazugságrendszereket, de nagyon tévednek!
Persze, hogy a bátor (azaz dehogy bátor, csak gyávából vakmerővé vált!) harcosi büszkeségétől elvakult Ádámnak sem sikerült ez, és három év múlva ott feküdt kétségbeesetten a szobájában nem csak Rita nélkül és a hazugságcsomóval a lelkén, hanem a „tőle elrabolt” gyermeke emlékével és a Rita elmenekülése után, önámító vigaszként megszeretett menyasszonyától is elhagyatva.
De térjünk vissza az időbe: nyaralás után, olyanképp akarván megtudni azt, hogy Rita ismert-e meg más férfit ószövetségi értelemben a nyári táborozás alatt, hogy ne kelljen frontális támadással Ritát színvallásra bírnia – hiszen az Ilonkával töltött ten¬ger¬parti napok miatt semmi erkölcsi alapja nem volt erre – a Dóra szépségéről, érett női bölcsességéről, nemes erkölcsi tartásáról kezdett egyre többet beszélni az éretlen lánykának. E taktikával a tábori kísértések esetleges beteljesülésére ugyan nem derí¬tett nagy fényt Ádám, de Ritában sikerült a féltékenység mérgező magját elültetnie. A féltékenységi mag éledése még nem jelzett nagy dolgokat – semmiképp sem a ké¬sőbbi hisztériás kitörésekig elmenő irracionális félelmeket, amelyek elől később Rita a boksz-zsák szereppel járó házasságába menekült – hanem egyelőre még híz¬lalták is Ádám hiúságát: ha bevallatlanul is, de büszke volt arra, hogy egy ilyen szép, csinos, ér¬telmes és fiatal lány fél attól, hogy elveszítheti őt és nem fordítva! – Ha tudta volna, hogy mivel játszik... Ha tudta volna, hogy szegény Ritát is, akárcsak őt is a rendkívüli intel¬ligenciája és szerető ragaszkodása ellenére is, tudattalanul a fekete pontja vezérli…
Ráadásul, az egyre növekvő szexuális étvágya ellenére, Rita nem akart enyhe hormontartalmú és rendszeresen szedhető fogamzásgátlót használni, holott az a lehetőség, hogy idejekorán teherbe esik, állandóan szorongatta mindkettőjük lelki világát. És átlagban három-négy hónaponként ez meg is történt. Ilyenkor Ádámnak kellett a föld fenekéből is egyszer használatos, erős hormontartalmú fogamzásgátló tablettákat szereznie, amelyeknek a hatása a biztos vérzésekhez és a lehetséges mag¬zatok elvetéléséhez vezetett. Így színeződött a gordiuszi csomó magzatellenes, illetve gyermek- és életellenes fizikai és mágikus (képzeleti) tevékenységgel. Csoda-e, hogy a nagy szerelem ellenére el kellett válniuk egymástól? Ádám tehát hiába vált el Ilonká¬tól, mert szexuális téren csak olyankor elégülhetett ki mindenen szinten a szerel¬mében, amikor Rita éppen menstruált, vagy legalábbis közvetlenül a menstruáció előtt állt, amikor arra is kell vigyázni, hogy valami össze ne vérződjön. Ez ugyebár még sem lehetett az az idill kiegyenlítődés, mint amilyen unio mystica-król álmodnak általában a romantikus képzeletű szerelmesek. Hogy a szexológusok által ilyenkor ajánlott coitus interruptus természet-ellenességéről (és isten-ellenességéről) ne is be¬széljünk. Szóval ennek a szerelemnek szexuális része nem olyan volt, mint ami¬lyen¬nek Ádám azt korábbi tapasztalataiból ismerte, és, amint kiderült, olyan sem, mint amilyennek a kamasz Rita megálmodta. Ennek ellenére Ritát egy egész éven át nem érdekelte az, hogy Ádám szerint minden más lenne, ha ráállna a folyamatos „védett¬séget biztosító” fogamzásgátló tabletták szedésére – Talán attól félt, hogy gondot okoz majd számára, nemcsak a rendszeres szedés, hanem a tablettáknak a szülők elől való rejtegetése is? – mindaddig, amíg az ötödik, ezúttal már veszélyesen komoly men¬struá¬ció-késés tényétől és az azt követő, nagyméretű hormonadaggal elkövetett magzat¬haj¬tástól összezavarodott menstruáció észlelésétől Rita meg nem ijedt. Ekkor hajlan¬dó¬vá vált megfogadni a mások tanácsa által megerősített Ádám tanácsát is, és szófogadóan beállni a magzatfoganás ellen rendszeresen védekező romániai nők sorába.
De ekkorra már más, ezúttal végzetesnek bizonyuló gondok lendültek támadásba a szerelmespár érzelmei és egymásba vetett bizalma ellen, amit, egymástól hatvan kilo¬méternyire fekvő városban és más-más társadalmi státuszban, más-más magán¬életi háttérrel élve, nem tudtak kivédeni.
Történt, hogy a szerelmük szabad kibomlásától számított egy év múltán, az Ádám volt felesége bejelentetlenül kint maradt az élettársával Magyarországon. Ez a tény még egyáltalán nem érintette az Ádám–Rita kapcsolatot, sőt: az elején talán mindenki örvendett magában, hogy egy gyermekkel kevesebb marad az Ádám közvetlen életterében. Igen ám, csakhogy utólag kiderült, hogy a gyermek sorsát illetően Kinga igencsak felületesen és felelőtlenül intézkedett külföldről, ahová Ádám már három éve, hogy nem kapott útlevelet, mivel Medárdot, annak a hivatalos kiszállításáig a szü¬leire bízta. Kinga tehát, a saját apja és a volt férje egymással merőben ellenkező ter¬mészetét és életfelfogását ismerve, irtózatosan nagyot tévedett, amikor úgy kép¬zelte, hogy azok ketten egyet fognak érteni a gyermeknek az országhatáron való végleges áthelyezési módjában. Különösen, hogy akkor még minden arra mutatott, hogy Ádám „míg a világ” nem kap útlevelet. Az édesanyja hiányában, Medárdban felébredt az addig vasárnapi apaként létező Ádám iránti vonzódás, aki teljesen más¬képp (férfiasabban) viselkedett vele, mint az őt agyon kényeztető, agyon babusgató, minden vágyát parancsként teljesítő, nyugdíjas nagyszülők. És mivel most több időt tölthetett úgy a fiával, hogy nem kellett néhány órányi ünnepélyes együttlét után, az anya által megszabott határidőre a gyermeket hazavinni, hanem egész napokat, sőt hétvégén másfél napot is tölthettek együtt, Ádám kezdte észrevenni az ébredező apai ösztönökkel együtt járó felelősség-érzetét a gyermekkel szemben. Ez az elején csak olyan kérdésekben nyilvánult meg, hogy amennyiben a kölyök nem csak, hogy nagyon intelligens (Korábban, amikor Medárdot sokkal ostobábbnak találta, mint a bará¬tai¬nak a fiával egy idős gyermekeit, mindössze a mostohaapja vigaszát idézte vicces-keserűen: a gyermeket nem a fejével csinálta.) és ráadásul kitűnő memóriával is rendelkezik, akkor a gyermek miért selypít és miért nem tud beszélni öt éves korához méltóan, mint a többi, vele egyidős gyermek? És miért nem ismer több szót, és miért nem rendelkezik negyedannyi információval sem a környező világról, mint a vele egy¬korú gyermekek? Saját elfogulatlanságának a felülvizsgálata érdekében és skorpiói kíváncsiságától hajtva elvitte a gyermeket egy logopédiával is foglalkozó pszicho¬lógus ismerőséhez is, hogy „szakember” állapítsa meg: nincs-e a gyermek agyának valamilyen baja, és ha van, hogyan lehet orvosolni? Egy egész órás vizsgálat után csak annyit mondott a későbbi professzor nő, hogy „Ádám, ennek semmi baja nincs, mindössze többet kell vele foglalkozni. ”
Szóval, az öt és fél éves korában még selypítő-gügyögő, szemüveges gyermeke egy¬ál¬talán nem ostoba, mint ahogy az korábban látszott, hanem az Ádám mulasz¬tá¬sának is következtében – illetve a volt felesége és annak a családjával szemben a válóper után érzett utálata következtében, aminek okán csak kizárólag hivatalosan érint¬kezett a gyermekkel – annak egyszerűen nem volt, ahogy kifejlődjön a beszélő¬képessége és a megfigyelőképessége. És így gyűltek a felismerések, a gyermeknek az igénytelen és ingermentes neveltetésétől és taníttatástól elkezdve az Ádám számára hajmeresztően materiális beállítottságú erkölcsi neveltetésének a konstatálásáig. (A gyermek számára egyértelműen csak két érték létezett a világon: a luxusautók és a csokoládé.) Egészen odáig, hogy Ádám azon kapta magát: nem akarja, hogy a fiának a nevelése az addig követett, számára teljesen idegen és általa embertelennek: lelket¬lennek és szellemtelennek ítélt úton haladjon.
Amire tehát Ádám elérte azt, hogy Rita folyamatos fogamzás-gátlást biztosító tab¬let¬tákat szedjen és ezáltal a szerelmük biológiailag is nyugvópontra jusson, egyben ahhoz a döntéshez is eljutott, hogy nem engedi ki a fiát a volt felesége után Magyar¬országra, és elindította a hivatalos eljárást a gyermek fölötti gyámság visszaszerzése érdekében.
És ekkor elindult a pokol. Nem csak a volt-felesége, illetve annak a szülei tették félre az események előrehaladásával minden gátlásukat annak érdekében, hogy Ádá¬mot, akár a morális lejáratás és meghurcoltatás, sőt: akár a fizikai elveszejtése árán is, de mindenképp állítsák félre az útból, vagy tegyék el láb alól. Ezzel majdnem egy időben, a korábban roppant kedves és megértő Márta néni is, Ritának az édesanyja, érzékelhetetlenül finom, de hosszú távon annál hatásosabb aknamunkába kezdett. Mert azt, hogy a Ritánál kétszer idősebb és elvált Ádámba szerelmes lett a lánya meg¬értette, és a lánykérést is elfogadta, mint legerkölcsösebb, vagy legalábbis a látszatok megőrzésére legalkalmasabb megoldást. Sőt: később azt a galuskát is lenyelte vala¬hogy, hogy olyan idős vőlegénye van a Lányának, aki nem csak egy, hanem két, kü¬lön¬böző anyától született gyermeknek is az apja. De azt, hogy a tizennyolc évét betöltő lánya olyan férfihoz menjen feleségül, aki az akkori Romániá¬ban, amikor tejért, tojásért, húsért és cukorért reggel öt órától álltak sorba egyesek az üzletek bejárata előtt, a hat éves gyermekét törvényesen magához akarja venni – márpedig ez az idő¬pont egyre közeledett, hiszen a leánykérés óta másfél év telt el – nos, a lányának egy ilyen kilátású jövőjébe semmiképp nem tudott belenyugodni.
A lánya jövőjét féltő anya, az Ádám által korábban elejtett, néhány viccesen-panaszkodó szavából rájött, hogy az, ami a leginkább elidegenítheti egymástól a két szerelmest, az nem más, mint a Rita tapasztalat nélküli képzeletének a féltékenység vírusával való megfertőzése. És ez annál is könnyebben ment, hogy az Ádám élet- lehetőségei adottak voltak ahhoz, hogy amennyiben éppen úgy gondolja, megcsalja Ritát. Hiszen egyrészt külön-bejáratú, kényelmes lakásban lakott egyedül, egy nagyob¬bacska városban, ahol Ritának még ismerősei sem voltak. Másrészt a festő Ádámnak Orsóhelyen is rengeteg barátja és ismerőse – és mindezzel együtt ismerős nője is volt, nem csak a vállalata helyi kirendeltségénél és a vidéki telepeken, hanem azon kívül is. Éppen abban az időben, amikor Ádám öntudatában tetőfokára hágott a polgár¬erkölcs szerinti felelősségérzete mind Ritával, mind Medárddal szemben, akkor tehát, amikor a legjobban igyekezett korrekten élni, illetve a legtörvényesebben eljárni mind a Ritához, mind a fiához való viszonyában, a Rita fülébe különböző „biztos” hírek kezdtek érkezni, Ádámnak nem is az otthon, hanem egyenesen az Orsóhelyen elkövetett erkölcstelen tetteiről. Állítólag különböző bulikon vett részt, különböző „kirakatrendező kurvákkal”, sőt: az egyik jó barátjának az Orsóhelyen élő hölgy unokatestvérével is, akinek a lakásán Ádám tényleg járt is, egy alkalommal, amikor segített annak hazacipelni a bőröndjét a vonatállomásról. Nos, az anyai fáma szerint ezekkel Ádám már korábban is rendszeresen megcsalta Ritát. Nem is az bizonyult bajnak, hogy Ádámnak folytonosan kellett magyarázkodnia az abszurd vádak ellen, hiszen amennyiben tényleg lett volna ideje és kedve akkoriban Ritát megcsalni, azt a saját lakásában tette volna meg és nem Orsóhelyen, hanem az, hogy ennyire ered¬ményesnek bizonyult a Márta néni stratégiája. Magyarán: sikerült beleverni a lányába az eleven frászt. És ezzel együtt, az első és utolsó együtt töltött boldog szilveszteri buli¬juk után, miután Ádám gyakorlatilag is magához vette a gyermeket, Rita is folya¬ma¬tosan verte – a Kántor családdal együtt – Ádámba a frászt.
A féltékenység odáig fajult, hogy Rita a szeme sarkából kezdte figyelni Ádám tekintetét, amikor együtt mentek az utcán, és éppen, hogy nem rendezett minden két¬száz lépésnyire egy-egy nyílt színi jelenetet, ha észrevette, hogy Ádám szeme egy kicsit is elidőz valamely csinos nő alakján. A végén már Rita panaszkodott:
– Értsd meg, ez olyan, mint egy betegség. Tudom, hogy nincs igazam, és mégsem tehetek semmit ellene. Az éber tudatommal elhiszem és tudom, hogy édesanyámnak nincs igaza, hogy nem csalsz meg, és nyugodt is vagyok, amikor két napig mellettem vagy, de amint egy nap eltelik nélküled, máris megrohannak a kétségek, és nem tudok semmit se tenni ellenük.
Ráadásul a gyermek körüli problémák és a hivatalos ügyintézések miatt megrit¬kult orsóhelyi látogatások alkalmával Ádám már nem aludhatott sem a Rita szülei lakásában, sem a Rita nagymamájánál, mivel a Rita szülei és közötte, ha nem is rom¬lott nyílt haragvásig, de a szükséges udvariassági formák kínos betartásáig szűkült le a kapcsolat. Így Rita számára a fölösleges kétségek és féltékenységi rémképek el¬osz¬la¬tására egyetlen lehetőség maradt: A sűrű telefonálgatás és hosszas telefonbeszélgetés, akár a késő esti órákban is, amikor Ádám éppen Medárdot próbálta elaltatni, vagy ő maga próbált elaludni annak érdekében, hogy másnap a napi munka elvégzése mel¬lett és után, a gyermekért folyó magán- és hivatalos pereskedés folytatásához és fenn¬tartásához legyen elég fizikai és lelki ereje. Illetve arra, hogy a Kántor családnak a per megnyerése érdekében folytatott, alattomosan leleményes stratégiázásait kivédje és semlegesítse. Ilyen körülmények között – ilyen kevés találkozási és szeretkezési lehe¬tő¬ségek között – mindketten fölöslegesnek találták a Rita rendszeres fogamzásgátló-szedését és a felgyülemlett gondok és problémák gyökeres tisztázás útján történő meg¬oldása helyett, várták – legalábbis Ádám várta –, hogy ezeket az idő megoldja. Könyörögött Ritának, hogy legyen egy időre türelmes és ne zaklassa a félté¬kenysé¬gé¬vel és a saját gondjaival, mert neki most minden erejével a gyermekre kell kon¬cent¬rál¬ni. Amikor látta, hogy Rita nem hagy fel a késő esti telefonálásokkal, egyszerűen bejelentette, hogy nem bírja tovább, és szakítani akar, vagyis azt akarja, hogy többet Rita ne keresse. Arra számított, hogy Rita amellett, hogy nagyon szereti őt, még amúgy is igen fiatal és legalább időközben érettebbé válik és lehiggad. És arra, hogy, amíg ő a fia gyámságát véglegesen törvényes formába tudja önteni, a lány nem köte¬lezheti el magát egy életre más férfi mellett, és amennyiben nem megy férjhez, ő majd bárkitől vissza tudja hódítani. – Hiába na, a fekete pont ismerete hiányában, főként a művészek és a költők kalkulálnak hajmeresztően rosszul.
És ugyancsak a fekete pont hatására, Ádám arra is vigyázott, hogy ne maradjon egyedül, és egy nemrég elvált, fiatal ismerős hölggyel, aki a szomszéd vállalatnál dol¬go¬zott, és akivel minden szempontból kényelmesnek látszott egy fél baráti, fél szeretői viszony folytatása, sebtében összemelegedett. Ez a nyugalmasnak ígérkező kapcsolat viszont nem lehetett tartós, hiszen Ádám a Bunko Nyenye elvtársék által félig kiherélt forradalmári világszemléletével homlokegyenest ellenkezett az új sze¬re¬tő konzervatív és szemforgató politikai felfogása, amely hatására a hölgy, a főnöke noszogatásának engedve, kérte a Román Kommunista Pártba való felvételét a hiva¬tali előléptetése érdekében. Ádám, miután a hölgy lakásán felhajtott két-három po¬hár konyakot, kezdte azt gúnyolni. Az viszont, ekkora szemtelenségtől felhábo¬rod¬va egyszerűen kirakta a szűrét. Ádám ettől egyáltalán nem esett kétségbe, hiszen épp ideje volt, hogy szakítsanak, mert a szerelmes lelkét nem hagyta nyugodni a Rita kép¬zete, és úgy gondolta, hogy a lány is, kénytelen-kelletlen, kigyógyúlt a féltékeny¬ség¬ből három hónapi elvonókúra után, ami alatt őt telefonon sem ellenőrizhette.
Hónapokkal később se tudták tisztázni Ritával, hogy a szenvedélyek által fel¬kor¬bá¬csolt indulatos telefonbeszélgetések valamelyikén, mikor is hangzott el a Rita szájá¬ból, állítólag azért suttogva, hogy a közelben levő szülei meg ne hallják, az, hogy ő megint terhes. Ádám viszont ennek a végzetesen komoly ténynek a közlésre, illetve tu¬domásul vételére nem emlékezett, és amikor megtudta, hogy Rita, az édesanyja segítségével elhajtotta a két és fél hónapos magzatot, csak az tartotta vissza az ön¬gyilkosság gondolatának fontolgatásától, hogy tudta: a Medárddal elkezdett lelki épít¬kezés és szellemi tisztítás munkáját folytatni kell, vagyis, nem hagyhatja, hogy a létező fiára, a korrupt volt-após rátegye a kezét. Ezért mindössze csak kétségbeesetten zo¬kog¬ni volt képes, amikor Zitától meghallotta, hogy a tehetetlen Rita a felelősségtől való megfutamodás gesztusaként értékelve az Ádám szakítását és hallgatását, az anyja segítségével, házilag elhajtotta a két és fél hónapos magzatot. Márta néni állítólag kegyetlen iróniával mutatta meg a Rita értetlenül rá meredő apjának a nájlon tálban kifogott ép embriót, amelynek állítólag a férfi ivarszerve is jól kivehető volt: „Nézd meg jól: az unokád!”

Lassan-lassan Medárd is hozzá szokott az új állapothoz: az új otthonhoz, az új életrendhez, az új neveléshez és az új óvodához, ahova Ádám átíratta. De főképp az önállósághoz szokott hozza nagyon hamar, amire Ádám igyekezett őt rávezetni, hogy egyedül menjen el és jöjjön haza a napközi otthonból, és ott egyedül vetkőzzön és öltözzön. És hozzá szokott ahhoz is, amit egyértelművé tett Ádám min¬denki számára, hogy Ádám az, aki a gyermek sorsa és nevelése fölött rendelkezik, még akkor is, ha a gyermek elhelyezési pere még nincs megnyerve. Ádám is újra többet utazott Orsóhelyre – néha Medárddal együtt is. Ezt viszont, a volt anyósa érv¬ként próbálta felhozni az apa erkölcstelensége bizonyítására: „Elvitte a gyermeket udva¬rolni” – De Rita is, elérvén a nagykorúságot, már átrándulhatott időnként Ádámék¬hoz Istenhidegébe. Mindazonáltal, talán annak is köszönhetően, hogy a dolgok nem bizo¬nyultak olyan egyszerűnek, mivel Ádám nem nyerte meg a gyermek elhelyezési pert városi bírósági szinten, a kapcsolatuk egyre lazult. És amint az természetes is volt, az orsóhelyi szórakozó helyeket és baráti társaságokat látogató, Rita, a sógora bukaresti barátja által vele szemben elkövetett nemi erőszakos közösülési élménye mellett egyre több, finomabb és ártatlanabb vagy durvább és veszélyesebb szexuális „megkí¬sér¬tésnek” lett a szereplője, többek között egy olyan, Orsóhelyen élő fiatal festő által is, akit Ádám korábban a barátjának képzelt.
Rita egy jól ismert magyarországi írónak a fiával állítólag nemi aktus nélkül, de meztelenül megesett éjszakai együtt alvásáról is beszámolt. Ádám, úgy érezte, hogy Rita mindezt az ő bosszantására teszi, illetve annak érdekében, hogy ő lemondjon Medárd¬ról, úgy képzelvén, hogy a gyermeknek a külföldre engedése után Ádám újra több időt tölthet majd vele. Ritának ugyanis mindössze egy féléve volt még hátra az érett¬ségiig, amely esemény határidejéhez kötötték eredetileg a házasodást. Ádám viszont úgy érezte, hogy ezt, a minden oldalról támadott, és ezt, az önmagában is megromlott kapcsolatot fel kell bontani, még mielőtt idegileg véglegesen kimerülne. Felháboro¬dá¬sát tudatosan fel srófolta és nagyon is tudva, hogy ezzel első sorban a maga számára zárja le a lehetőséget a visszatáncolásra, lekurvázta a zsenge szerelmét és ráordított, hogy: „Ne kerülj többet a szemem elé.” Persze, ettől még sokszor kerültek később egymás szeme elé, és úgy tízévnyi távlatból mindketten szánakozva az akkori éretlen¬ségükön, végül is, az egymás iránti táplált baráti érzésekkel folytatták külön-külön az életüket. De a Rita nevű szerelmi kapcsolat ezeknél a kegyetlen szavaknál, Ádám számára megszakadt.
Ádámnak már volt része szenvedélyből elkövetett veszedelmes gaztettek áldozatá¬nak, vagy ilyennek szemlélőjének lenni. Volt alkalma a fasiszta mostohaapjának, a kommunista román hadseregnek, valamint a szekusok huncut tőrvetéseinek áldozata lenni és a Géza-féle elméleti életiskolát is kijárta. De olyan fanatikus romlottsággal, mint amit a keresztény Kántorék esetében tapasztalt meg, soha nem volt alkalma találkozni. Tudván azt, hogy Kántorék templomba járó unitáriusok, de nem tudván semmit az unitárius vallásról, úgy képzelte, hogy az unitárius vallásban kell legyen valami, egészen pontosan: abból kell hiányozzon valami, ami a híveinek a minimális erkölcsi érzékét is teljesen kikapcsolja és azoknak a szektáknak a fanatikus híveihez teszi hasonlóvá, akik a kíméletlenségüket és fanatikus tetteiket a külön-bejáratú iste¬nük akaratával igazolják. Másrészt nem is akart elmélyedni az unitárius hit rejtel¬mei¬ben, gondolván, hogy vallásból egy bőven elég. És hogy azt, amit a katolikusok rendszerében meg lehet tudni a kereszténységről, ő és az anyja el tudják majd ma¬gyarázni Medárdnak. Az ugyanis, karácsonyi ajándék-csomagot kapott az unitárius közösségtől, de amikor a gyermek az általa ismert autómárkák felől kérdezte, Ádám azt mondta neki, hogy a nagyapjától eltérően, ő az autókat nem szereti, mivel az autók¬nak nincs lelke, Medárd csodálkozva nézett rá: – Mi az, hogy lélek? – Szóval így állunk, gondolta Ádám, miközben igyekezett a két és fél éves értelmi és információs szinten álló, hat éves fiát felvilágosítani, és úgy döntött, hogy az apósék által az ő meg¬kérde¬zé¬se nélkül unitáriusnak keresztelt Medárdot újra keresztelteti a katolikusoknál, ha lehet.
Kiderült, hogy lehet. Miközben az ügynek utána járt, összebarátkozott a városhoz tartozó faluban szolgálatot tevő, vele egyívású pappal, akinek a hittan órákkal egybe¬kötött miséire számos fiatal zarándokolt a városból minden vasárnap délután. Ezekre jó hangulatú, de tanulságos szellemi élményeket is nyújtó vasárnapi találkozókra Medárddal többször is eljárt, azt követően, hogy azt, az uránuszi szellemű pap meg¬keresztelte. A többnyire kamaszokból és friss házasokból álló fiatalokkal együtt Ádám, aki jóval idősebb volt azoknál és Medárd, aki jóval fiatalabb, úgy járt vasárnaponként az istállóból alakított kápolnaszerű mise- és tanterembe, mint egy oázisba. Ezek a négy kilométeres gyalogos séták voltak egyúttal a legmeghittebb együtt töltött óráik is. Egy alkalommal, amikor már nagyon közel értek az otthonukhoz, ahol a szok¬vá¬nyos programok folytatódtak, Medárd azt javasolta az apjának, hogy „Gyere, men¬jünk a hosszabbító úton.”, gondolván, hogy amennyiben létezik rövidítő út, hát kell lennie egy hosszabbító útnak is.
Természetes tehát, hogy a kaotikus lövöldözésekkel járó rendszerváltás után, miután Ritát is és Medárdot is: szerelmét és fiát is elvesztette, Ádám folytatta a kis lelki oázishoz való vasárnaponkénti zarándoklatot annak ellenére, hogy a szellemi való¬ság¬nak azt a leírását, amit a vallás végzett, immár belülről is megismerve, kezdte szűknek érezni. Mégis, valami babonás hittel remélte azt, hogy a csődbe jutott magánéletére a megoldást itt fogja majd megtalálni. És ha önkéntelenül is, de életében másodjára, akkor és ott végzett szerelmi mágiát. Amikor karácsony táján meghallotta az oltár mellett felállított pulpitusnál, a Ritánál jóval érettebbnek látszó Andreát beszámolni egy külföldi zarándokút élményeiről és tanulságairól, majdnem olyan hatást tett rá az Andrea egyénisége, illetve az Andreából kisugárzó szellem, mint valamikor a Ritáé, azzal a különbséggel, hogy az akkori hatást pogánynak, ezt meg átszellemültebbnek és ezért „tisztábbnak” érezte utólag. A mise teremben egész végig arra gondolt tehát és azért is fohászkodott, hogy ez így legyen, hogy ezt az érett, de „tiszta” lányt maga Szűz Mária küldte, és továbbra is küldje ide, hogy ez legyen az ő jövendő felesége. Mindazonáltal Andrea, akivel néhány szót sikerült is a kijáratnál váltani, hónapokig eltűnt a közösségből és csak egy fél év múlva jött el újra a kápolnába és Ádám egész végig hiába kereste szemeivel nem csak a kápolnában, hanem a város utcáin, üzle¬tei¬ben is. De május végén végre eljött, és Ádám az egész beszélgetés alatt érte imádko¬zott, illetve Szűz Máriához fohászkodott, hogy adja neki a lányt. A kijáratnál megszólította, haza kísérte és másnapra találkozót beszélt meg vele. A lány, aki laboránsnőként dolgozott egy nagyipari vállalatnál és közben esti egyetemre is járt, egyedül lakott egy albérletben.
Harmadnap, amikor annak ellenére szeretkeztek, hogy a lány szűz volt, Ádám határozottan és egész lényében meg volt győződve arról, hogy a lányt maga Szűz Mária küldte az ő megváltására. És már a szenvedélyek elcsitulását követő meghitt beszélgetés során, saját erkölcsi elképzelése szerint akarta megnyugtatni azt, hogy ne búsuljon azért, hogy mindez ilyen hamar történt, mivel neki nagyon komoly szándé¬kai vannak, és ha Andrea is úgy akarja, mihelyt megszokják egymást, elveszi feleségül. Nem kis meglepetéssel vette tudomásul Andrea józan válaszát: „Korai még házas¬ság¬ról beszélni Ádám, hiszen annak ellenére, hogy te nagyon kedves vagy számomra, és hogy néhány órával korábban még szűz voltam, az tehát, hogy ennek ellenére sze¬ret¬kez¬tem veled, még csak azt sem jelentheti, hogy ettől a perctől az elkötelezett menny¬asszonyod, vagy a komoly szeretőd vagyok. Hiszen már csak a szüleim miatt sem lehetséges ez. A keresetemből ugyanis nem tudom fedezni az albérletet és az egye¬te¬mi költségeket is, tehát rájuk szorulok. Márpedig én be akarom fejezni ezt az egyete¬met és a szüleim a világ legkonzervatívabb emberei. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem egyeznének bele sem a veled való eljegyzésembe, nemhogy házasságba, vagy az általuk vadházasságnak nevezett élettársi viszonyba. Ne ellenkezz, én nagyon is jól tudom, hogy mit beszélek. De azért nem válunk el.”
Ami ezt a józan beszédet követte, és ami Ádámot a karácsonyi lelki, és végül a teljes fizikai összeomlásáig elkísérte, már majdhogynem egy fél évbe sűrített, egy kívülálló számára bizonyára karikatúraszerűnek tetsző, de Ádám számára tragikus megismétlése volt mindannak, ami kilenc év alatt Dóra és közte történt. A huszonkét éves Andreának még nem jött el a családalapítás ideje, annak ellenére, hogy stabil munkahelye van és a szüleitől különváltan él, de nem egészen, és annyira nem, hogy – akárcsak Dóra annak idején, hosszú hónapokon és éveken át – ő is, kötelezően hazalátogat hétvégeken a még annál is távolabb lakó szüleihez. És ugyanaz a pánik¬szerű rettegés az Andrea által nem kívánt teherbeesésektől, mint Dóránál, mindaddig, amíg a nemi szerve be nem gombásodik, és Ádám el nem viszi a nőgyógyász roko¬nához, aki Andreát kikezeli, majd felírja számára a fogamzásgátló tablettákat. Miután Andrea elkezdi a tabletták szedését, minden megnyugodni látszik, mivel a kapcsolat ellen mindaddig hadakozó és a Rita édesanyjához hasonlóan a háttérből intrikáló Andrea édesanyja, ennek hallatára megnyugszik. De hiába, mert Andrea hirtelenül szerelmes lesz, és hetek alatt férjhez is megy egy a székelyföldi plébániákra érkező segély-rakományokat kísérő és a világi szerzetesrendjéből a lány iránt lángra gyúló szerelmi érzései miatt kiugró férfihez.
Olvassuk hát el Ádámnak a sámán-betegsége (Kaukázusi hagyományok szerint, mielőtt a gyógyító erőt és a szellemi hatalmakkal való együttműködési képességet elnyerik, a sámánok betegek lesznek) közben folytatott misztikus töprengéseit, majd kövessük az Ádám új személyét, ezúttal fordított helyzetben: ő lesz az egyik hazafias kihallgató, azaz lehallgató és meghallgató, mint ahogy ő lesz ezután a külföldről visszatérő Gézával folytatott vitákban is a hitelesebb és meggyőzőbb fél is. De kedves olvasó, Ádámmal együtt neked is újjá kell születned! Ennek érdekében nem árt a következő monológ végigcsemegézése után újból elolvasni a könyv kapukulcsának szerepét betöltő, a felettes-én munkálkodásairól szóló, ötödik fejezetet.
* * *
„Akar-e megváltást a világ?
S ha igen, milyet? Ahány ember annyi félét?
Összkomfortos megváltást? Villamosított megváltást?
Légkondicionált megváltást? Sugárhajtású megváltást?
Vajaskenyér megváltást? Primőr zöldség megváltást?
Tengeralattjáró megváltást? Zsebrádió megváltást?
Házastársi puszi megváltást? Zenés megváltást?
Első osztályú megváltást? Turista osztályú megváltást?”
(Szilágyi Domokos: A Próféta)

Ötödik napja betegen fekszem ablakra szegezett szemekkel. Karácsony van, a Krisztus születésének és a lélek megújhodásának: a szellemi újjászületésének az ünnepe. – A misztikusok szerint a karácsony nem csak a keresztény vallásnak, hanem egy ciklikus kozmikus esemény évfordulójának az ünnepe is. Látszatra egy egyszerű megfázásból eredő, de elmúlni nem akaró hűléssel kezdődött e magas lázat okozó betegségem három héttel korábban, ami végül általános legyengüléssé, majd reuma¬szerű, izom és izületfájdalommá és végül oly élesen nyilalló derék és medence tájéki fájdalom-hullámzássá alakult, hogy kénytelen lettem elfogadni a beteg állapotot, és ágyban maradni. Sejtem, hogy e betegségemnek lelki okai vannak, de még nem tu¬dom egészen pontosan, hogy melyek ezek az okok. A misztikusok szerint lelki és szel¬le¬mi oka van minden betegségünknek. Ezek szerint lelki és szellemi oka van, nem csak minden egyes ember betegségének, de az egész emberiség betegségének is? Egyesek odáig is elmerészkednek, hogy az ostobaságból és tájékozatlanságból eredő zavart¬ság¬nak, illetve a rejtett ambíciókból és gyűlölködésből (rejtett neheztelésből) eredő gonoszságnak tulajdonítják a betegségeket. Az ostobaság és az öncsalás következ¬mé¬nyében létrejövő lelki harmónia-bomlásnak, az egészséges, egységes életérzékelés meg¬csonkulása, megzavarodása következményének tekintenek minden sokáig gyó¬gyu¬ló sérülést, balesetet és krónikus, vagy végzetes betegséget. A misztikus bölcsek¬nek valószínű, hogy igaza van, de én nem emlékszem, hogy mikor létezett, azaz mikor volt egyáltalán jelen bennem az egységes harmónia, ami az ostobaságom és az ön¬ámí¬tásom, a sorsommal és másokkal, az élettel szembeni gyűlölködésem: a gonosz¬ságom következtében megbomlott bennem, hogy mikor is voltam én egyáltalán egész¬séges? Hiszen már csecsemőkoromtól majdnem szakadatlanul követtek a betegségek a szegény édesanyám féltő gondoskodása és aggodalmaskodása ellenére. Vagy épp emiatt az aggodalmaskodó féltés és szorongó gondoskodás miatt voltam beteges? Szeretném valamikor megérteni ezt az egészet...
Karácsony van, és én betegen fekszem az ágyban a harmadik emeleti lakásom ablakára szegezett szemekkel. Kint ünnepélyes havazás folyik, vastag, maréknyi puha hópelyhekkel, méltóságosan nyugodtnak és rendíthetetlennek látszik ez a harmadik emeleti ágyamból kozmikusnak érzékelt természeti jelenség, aminek mágikusan el¬bűvöl a látványa és nem fáj már az a tudat, hogy megint egyedül: magamban fogom tölteni a karácsonyi ünnepet. Isteni logikája anyanyelvemnek: hát lehet ezt szebben kimondani: nem egyedül, hanem magamban: önmagamon belül kell töltenem az ünnepet?! Ilyen kifejezően nem lehet ezt elmondani sem románul, sem francia nyelven. Több nyelvet az anyám jövő-féltő, aggodalmaskodása miatt, illetve a kom¬munista rendszernek megfelelő, szakosított oktatásom következtében nem ismerek olyan behatóan, hogy általánosabb megállapításokat tehessek. Nálam még az is nyereségnek számít, hogy az iskolaprogramon kívül, a román és a francia után mégiscsak megtanultam, ha nehezen is, írni anyanyelvemen.
Az utóbbi gondolattal már benne is vagyok a magamban töltendő karácsonyi ünnep ok-okozati összefüggéseinek és szellemi-lelki vetületeinek a mélyrétegeiben. Ebből a gondolatból számtalan kérdés és válasz, az utóbbi évek lánc-töprengései bom¬lanak ki újra, értelmét és magyarázatát kutatni annak, hogy miért szükséges most nekem újra magamban tölteni a karácsonyt? Most, amikor megtudtam, hogy a karácsony nem csak a hivatalos kereszténység ünnepe, nem csak egy olyan ünnepi esemény során végzett vallásos gyakorlat, amely alapján a híveknek illik templom¬ban ájtatoskodni a népi hagyomány és szokásrend szerint. A népi-vallásos ünnep ma egy, a gyökerétől elszakadt, kultikus funkcióját vesztett, asztrológiai állapotra emlé¬kez¬tető, eredeti funkcióját betölteni képtelen szertartás. A karácsony egybeköt egy asztronómiai mozzanatot egy olyan, a kereszténység történeti megszületését és el¬ter¬je¬dését megelőző kultikus eseménnyel, amely az isteni és az emberi géniusz egylényegi¬ségére emlékeztette a mitologikus világképpel rendelkező archaikus és ókori embert.
Talán most lett fontos számomra megérteni, hogy az erkölcsi és kulturális hagyomány, valamint a hivatalos oktatás útján az elődöktől örökül kapott és belém sulykolt életképzeletemből: a belém nevelt téves értéktudatomból, hogyan követke¬zik az, hogy nem lehet mellettem most család, hogy miért kell egy más országban, egy nevelő-apa mellett (talán ő is szorongva, mint én az ő korában) előadja a hamis szeretet kötelező színjátékát a kilencéves gyermekem? Gyakran elhangzik az, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Milyen szereteté? Az érzelgős misztikába rejtett sze¬re¬teté, az egoista, vagy a színészkedő szereteté, amely a birtok¬tárgyának, vagy az erkölcsi világnézet hivatkozási alapjának tekinti a gyermeket? A régiek szerint, a szeretet böl¬csesség és a bölcsesség szeretet. Philo-Sophia. A filozófiának valamikor a bölcsesség-szeretete, illetve a szeretet bölcsessége volt az igazi jelentése. A kettő lényegileg egy. A kettő együtt igaz, egymás nélkül veszedelmes őrület, vagy rothadás¬hoz vezető kor¬rupt élet-vurstli. Hogy a mai filozófusok ezt nem így értik? – Láthatjuk a következ¬ménye¬ket! A filozófusok és a tudósok, ha rejtetten is, de mindig az észre, illetve az ész hatalmára – az emberi ész belátó, átvilágító képességére – esküsznek, miközben a gondolkodásra rest személyek az érzelmekre, a lelkiségre. Öt évvel ez¬előtti, döb¬be¬ne¬tes felismeréseim jutnak eszemben, miszerint önmagában még nem elég, és a tudatos felelősségvállalást nem pótolhatja az érzelgős magatartás és az érzelmi ömlengés, amiről egyesek úgy képzelik, hogy az a szeretet természetes megnyilvánulása. Sőt: az, hogy a hosszú távú következményeket előrelátó felelősség¬tudat és éber figyelem nél¬kül: az életutat előre világító értelem fénye nélkül, nagyon veszélyes, sokszor fel¬ismer¬he¬tetlen ördögi okozatokat kiváltó okok eredője lehet egy-egy aggódó szeretetből jövő magatartás, ambíció és cselekedet. És erre minket a Názáreti Jézus a két ezer éve figyelmeztetett.
Elvált, vallásos édesanyám a legféltőbb anyai szeretetével íratott engem az első osztály első napjától román iskolába. Tudom, hogy ő ezt nem elég megfontoltan, de maximális jó szándékkal és jóakarattal, a jövőm, a boldogságom és a boldogulásom érdekében tette. És eközben sokat imádkozott értem, illetve a boldog jövőmért. Most, miután az öngyilkos romániai magyar művészek életkorát (harmincnyolc) sikerült túlélnem, tudom, hogy ezzel, az általa tisztának és előrelátónak képzelt, aggódó anyai szeretetéből fakadó cselekedetével, egész gyermekkoromat, fiatalságomat – életem talán legfontosabb, meghatározó részét – egy, a lelkem számára idegen, tragikusan nyo¬masztó vakvágányra helyezte. Az anyám aggódásból eredő pragmatikus tette tra¬gi¬kus következményeinél is szomorúbb az a tény, hogy ebből senki számára nem következik az égvilágon semmi, csak bennem motoszkál az a homályos érzés, hogy az anyámnak nem szabadott volna ezt tennie. Jobban meg kellett volna figyelnie, vagy előre kellett volna gondolnia, hogy mi történik, mi történhet, és mi történhetett a magyar kisebbségi helyzetben, az anyanyelvi kultúra igazodási pontjaitól elszakított gyermekekkel. Mivel a jövőmért aggódó szívű, és pragmatikusan gondolkodó anyám, ezt tette, nekem letelt a fél életem és még mindig itt állok a sorsommal, az általa előidézett vakvágányon való haladásból eredő lelki és szellemi zavarodottságom összes következményeivel.
Nem mintha a túlélés lett volna az egyetlen célja a fény nélküli szeretetből általa vakvágányra állított életemnek. A veszély viszont, vagyis a halál fuvallata, jó néhány¬szor nagyon megközelített. Különösen akkor, amikor Kingát elvettem feleségül és úgy képzeltem, hogy emiatt elvesztettem Dórát, a nagy szerelmemet. Akkor, amikor leszaladtam a töltésről, mert alólam elfogytak a sínek és egyszer csak ott találtam magam egy számomra ismeretlen és addig elképzelhetetlenül kietlen helyen, sárban és hínáros mocsokban, bűnökben és bűntudatban, szorongásban, kilátástalanságban és tehetetlenségben és félelemben és félelemben és megint csak félelemben. És vár¬tam a véget. Vártam, hogy az egésznek egy csapásra valamiképp vége legyen. Vár¬tam, hogy meghaljak, hogy megőrüljek, vártam a lehetőséget, hogy olyasmit te¬hes¬sek, amitől meghalhatok vagy megőrülhetek, hogy történjen velem valami végze¬tes dolog, hogy valami külső befolyás következtében valami olyan, a halálhoz vagy az őrülethez hasonló állapotba kerüljek, ami véget vet az egésznek.
Mostanában tudtam meg, hogy a nagy fekete pont, a kereszt középpontja volt az a hely, ahova akkor kerültem. És az állapotom és a helyzetem annak a pontnak a töké¬letes megfelelője, ahol a természeti élet és a természeti értelem találkozik a ter¬mé¬sze¬ten túli hatalmakkal, a transzcendentálisnak nevezett, negatív és pozitív Isteni erőkkel és a pont meghaladását és feloldását kierőszakolni hívatott egyetemes lét-törvények¬kel. De akkor még nem tudtam az ilyen helyekről és állapotokról semmit és csak vártam a véget. Később, e végső hely határáig érkezett mellém még valaki, ahol a sínek elfogynak. Ő viszont félig tudatosan haladt arra, mellékvágány¬nak képzelve a holt-vágányt. Amint mondta, nem volt kedve a főpályákon haladni, és ahogy ő mond¬ta, együtt a nagyokos zavarodottak csődületével. Rám szólt, hogy hagyjam abba a kétségbeesett szorongást a halál- és a csodavárást, nincs még itt a világvége, mindössze az történt, hogy valakik felszedték a síneket ezen a vonalon előzetes figyelmeztetés nélkül. Szedjem össze magam, húzzam fel magam a töltésre, ő majd segít a sínekre visszaállni, barátom lesz, visszamegyünk és megkeressük együtt a kényelmes mellékvágányokat, mert értelmes embernek elviselhetetlen sokáig együtt élni a fővonalakon haladók kábult tömegével. Elfogadtam ajánlatát, mert tetszett a rendkívüli fölényessége, az okfejtései arról, hogy nem én vagyok a felelős a velem és a mellettem élő személyekkel történtekért, hanem csak az a szerencsétlen véletlen, hogy az út-vezérlők és az utazók is teljesen meghibbantak és véletlenszerűen éppen itt szüntették meg a pályát, ahol fiatalos lendülettel éppen mi haladtunk előre. Vagyis az a tény, hogy a zavarodott vezetők humánus filozófiával palástolt agresszivitása és az érzelgős pragmatikusok győzelme és e történelmi győzelemből eredő kegyetlen kényszerhelyzete folytán, az olyan igényes lélekkel és ép szellemmel rendelkező sze¬mélyeknek, mint amilyenek mi vagyunk, képtelenség a fővonalon haladni és persze azok miatt, akik tévedésből, vagy személyi ambícióból a mellékvágányokról (most épp alólam éppen!) figyelmeztetés nélkül felszedik a sínek