Kozma Szilárd:
A Táltos Bolond (regény)
6. fejezet
________________________________________ Artemisz és Afrodité
-------------------------------------------------------------------------------------------------------- A hazafias kihallgatásomat Dóra és közöttem zajló veszekedések követték. Ezek csak az elmegyógyászat zárt osztályára történt beutaltatásom után múltak el. Dóra csak akkor hagyta abba a saját félelmei miatti zaklatásomat („Mit mondanak az ismerősök, milyen ember az, akit a szekuritátéra hívogatnak?”) és önmaga hisztérikus gyötrését, önsajnálatát, amikor az általa is elismert tekintélyű szakorvos kimutatta, hogy az én problémám nem képzelt, hanem konkrét és ezért én tényleg bajban vagyok. De hiába hagyta abba hisztizést és nyugodott belé, hogy neki „nem rendes” szeretője van, akit nem néznek jó szemmel a szekusok, mert ez még koránt sem jelen¬tette az aggodalmaskodásra alkalmat adó okok megszűnését. Alig, hogy a kórházból kijöttem, egy színházi előadás közben, előtérbe került a hazafias kihall¬ga¬tás¬nál is rosszabb nyavalyatörése. Én épp a torz színpadkép, az afunkcionális díszletek miatt méltatlankodtam magamban egy darabig, aztán finoman a füléhez hajolva oda¬súg¬tam neki is az észrevételeimet. Ő szomorúan nézett vissza rám, kissé mintha meg¬lepődve szemrehányón és ugyanakkor távolról csodálkozva: – Milyen jó lehet neked, hogy csak ez foglalkoztat. – Jaj Istenem, rándul görcsbe az egész testem, vajon mi baja van már megint? – Mi van veled? – Irigylek minden olyan nőt, aki most gondtalanul, felszabadultan nézheti az előadást. – Te miért nem nézheted gondtalanul? – Kérdem, amennyire a bennem levő feszültségtől csak tehetem, fegyelmezetten suttogva. – Mert ki vagyok általad szolgáltatva a természet vak erőinek. – Na, ez az, amitől a leginkább féltem. Torkom elszorult. Egyszerűen nem akartam közel engedni magam¬hoz a felismerést: a békének vége. Két éve, amióta először hajlandó volt végre szeret¬kezni velem, Dóra minden hónapban, rendszeresen képzelt „terhes maradt” pár nap¬pal a menstruáció kezdetének időpontja előtt és engem az őrületbe hajszolt kép¬zelt ter¬hes¬sége miatti aggodalmaival, félelmeivel. És mindezt annak ellenére, hogy olyan fogamzásgátló tablettákat szedett, amelyek hatására nem napi, hanem órai pontos¬sággal jelentkezett a menstruációja majdnem minden alkalommal. Mégis a képzelt terhesség miatti rémképei az első együttlétünk után másfél év múlva is pontosan úgy gyötörték, mint az első csodavárás alkalmával. A pár órás, vagy fél napos menst¬ruá¬ció-késés a teljes poklot jelentette: a világvégét jelentő kozmikus katasztrófa nem válthatott ki emberből akkora félelmet és iszonyatot, mint Dórából a teherben ma¬ra¬dás képzete. Tudomásul vettem a béke végét, de hogy mi fog a színházi előadás után következni, arra gondolni sem mertem. Próbáltam a színpadon játszódó cselek¬mény¬re koncentrál¬ni, de lényegében már semmit sem értettem belőle. Erősebbnek bizonyult az a dráma, amely ott zajlott az én lelkemben. Az első felvonás utáni szünetben arra a követ¬kez¬te¬tésre jutottam, hogy semmi értelme a terembe visszamenni és ezzel Dóra is egyet¬ér¬tett. Tulajdonképpen ezt is akarta elérni ő öntudatlanul, hogy irracionális fantazma¬góriáinak szörnyű rémképeit megoszthassa velem. Én viszont, pontosan – még min¬dig és hányadszor? – mindennek az elhárítási lehetőségében reménykedtem, azt akartam kierőszakolni. Ezért tekintetemmel most kerültem a Dóra tekintetét. Jó darabig így ballagtunk hazafelé, vihar előtti feszsültségben. Féltem Pandóra szelen¬céjét kinyitni, de valami azt sugallta bennem, hogy pontosan ezt kell tennem, nincs jobb lehetőségem. Annak ellenére, hogy két éve ismertem már, Dóráról még mindig nem tudtam semmi lényegeset azon kívül, hogy mérhetetlenül szeretem és azt, hogy ő, egyedül csak ő lehet az a nő, akivel le akarom élni az életemet. Ezért valahol a mélyen, még önmagam számára is bevallatlanul azt kívántam, hogy egyszer már igazából terhes legyen, és hogy szülessen egy közös kislányunk, akit szintén Dórának keresztelnénk és akkor a kis Dóra iránti szeretetem végre zavartalanul áradhatna ki a lelkemből, mert az ő fejében nem létezne annyi irracionális félelem, annyi tudományos babona és annyi világi körülményeskedés, mint a felnőtt Dóra fejében. Nagyon vágytam arra, hogy legyen végre egy lény az életemben, akit minden fenntartás nélkül, felhőtlenül szerethetek, vagyis akit úgy tudjak szeretni, mint ahogy Dóra soha nem hagyta nekem, hogy őt szeressem. Kavargó gondolataimat megérezte: – Szeretsz? – Azt akarom, hogy légy a feleségem. – Neked még nem lehet megnősülni, Ádám, neked ahhoz még érned kell és én sem akarom lepecsételni még az életemet. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy én máról-holnapra beálljak feleségnek, családanyának és azon túl már semmi új és érdekes ne következhessen az életemben. Azt hiszem még én sem értem meg a házas életre. Persze, a gyermekszülésre sem. Akkora nagy lennék terhesen, mint egy ház, amit most még nem fogadnék szívesen. Most nem szabad terhes legyek és iszonyúan félek, hogy ez nehogy megtörténjen. Neked most velem kell lenned. Nyugtat, ha bűntársammal lehetek, mert mással nem beszélhetek erről, csak veled. – Mindent megtanultam már lenyelni, ami Dóra sajátos gondolatrendszeréből ered, de azt, hogy a szeretkezés fogalmát a mi kettőnk esetében a bűnhöz, bűnösséghez, a bűnözéshez társította néha, azt még nem. Most is felcsattantam: – Bűntársad? Dóra te a zavaros képzeletedből eredő irracionális félelmeid hatása alatt ilyenkor hülye leszel egészen. Az apáca nagynénéidtől való félelmedben beszá¬míthatatlanul begerjedsz. Vedd tudomásul, hogy én nem és nem vagyok haj¬landó bűnösnek érezni magamat, amiért ennyire szeretlek, és ennek a szere¬lemnek meg¬felelően szeretkezek is veled. Érted? Én fenntartott fejjel akarok járni, amiért szeretlek téged és nem bűntudattal, lehajtott fővel. Ez, amit te mondasz nem keresztény dolog, akármit mondjanak is az aggszűz nagynénéid. Ez a felfogás és ez a mentalitás egyenesen az Isten által adott áldott élet megszentségtelenítése! – Kérlek, ne ordibálj Ádám, az utcán vagyunk, megint megszégyenítesz az ismerősök előtt. – Nem én ordibálok, hanem valaki más. Nem Balog Ádám az, aki most ordibál. Elvégre nem ordibálhat az utcán az, aki rokonaid, testvéreid, apáca nagynénéid, az ő befolyásuk alatt álló édesapád, ismerőseid, és barátaid méltónak kell, hogy találjanak hozzád. – Valamivel halkabban artikulálok, de érzem, hogy remeg a hangom a belső fájdalomtól. De Dóra most nem veszi a lapot, nem sértődik meg. Úgy látszik ő már számított erre a heves ellenkezésre. – Gyere, vegyünk egy liter bort. Menjünk el a műtermedbe és rúgjunk be, mint a felnőttek. – Ezt már mosolyogva, feszültségoldó hanglejtéssel mondja. – Rendben van, hölgyem. – Próbálok megenyhülni, de nálam az nem megy ilyen könnyen. Mindenesetre a közösen végrehajtandó borvásárlási akció egyelőre prag¬ma¬tikus eljáráshoz illő figyelmet, tehát figyelemelterelő cselekvési lehetőségeket he¬lye¬zett kilátásba. Ha cselekedni kell valamit a közös ügyek érdekében, az embernek nem kell belegondolnia élete szakadékokat rejtegető kérdéseibe. Ezért hajlandó el¬hin¬ni azt is például, hogy az olyan cselekvési láncolatokban amilyen a munka, eltemethető a személye válságaival, kudarcaival, lelki kríziseivel épp annyira, egész, mint a siker¬élményeivel kitöltött személyes jelenléte. Egyeseken páratlan cselekvési láz vesz erőt életük egy-egy kiemelkedően válságos időszakában. A nők ilyenkor mossák fel tized¬szer a lakásukat egy nap leforgása alatt. A baj csak az, hogy gondűző cselekvéseink közben, a válságok nem hogy oldódnának, hanem fokozódnak. A munkaterápia az emberi nem egyik legnagyobb kollektív hazugsága, amely csak fokozza a megoldat¬lan kérdések által létrehozott válságainkat. A nyüzsgő, termelő, fogyasztó emberiség ma világméretű válságban van. Egyeseket már csak a háborúzás és a kegyetlenkedés tud megnyugtatni. A lövöldözés, a stratégiák, a civilizációs zaj, az ellenségkép állandó újraalkotása elcsitítja, elnémítja ideig-óráig a megoldatlan lelki problémáinkat. A ré¬szegesek, a narkósok megéreznek ebből a lélekkábító, kínzó lelkiismeretet és köve¬telőző felelősségtudatot elhallgattató élvezetből valamit és nem tudnak mit kezdeni magukkal, ha már nem vehetnek részt a rafinált és szado-mazochista lélekajzások érdekében kitalált társadalmi vetélkedőkön és a társadalmi- vásári tülekedéseken. Mindennek a megértéséhez még éretlen voltam én akkoriban. Dóra olyan igazat mondott ki, amit ő sem értett: én valóban éretlen voltam még a házasságkötésre. A baj csak az, hogy ma az egész emberiség, amelynek minden egyes tagja a saját személyén kívül keresi egyéni boldogsága feltételeit, alkalmatlan mindenféle társas kapcsolatra, párban való élésre. Én a sok civódás közepette már sejtettem, de nem tudtam magamnak konkrétan megfogalmazni mindezt, aztán el is felejtettem, elfo¬gad¬tam azt a hazugságot, hogy az élet egy labirintus és az ebből adódó kilátás¬talan¬ságot csak fokozza a diktatúra minden normális élettörekvést gyökerében lehetet¬len¬né tevő korrupciója. Sőt, egy idő után még azt is elhittem, hogy mindazért a tragédiáért, ami velünk történik Romániában, csak kimondottan a diktatúra rendszere és annak a megszemélyesítője, Ceauşescu elvtárs okolható. Így jutottam el tíz éves kerülővel az ellenségkép lényegéhez. Azokban a percekben viszont úgy gondoltam, hogy elég, ha a bort megvásárolom, Dórával veszekedek, és esetleg megfestem színekben és for¬mák¬ban a vívódásaimat, és művészetet gyártok a megoldatlan létkérdéseimből, ha már a valóságban sem megoldani, sem feloldani nem tudom ezeket. Igen, elhittem azt a hazugságot is, hogy ez az igazi művészet. Az élet kínjainak és gyönyörűségre való áhítozásainak a megfestése. A bort megittuk a műteremben miközben Dóra macskapózban elnyúlt a heverőn és engem figyelt. Úgy tettem, mintha nagyon fontos lenne számomra a kiállításról nemrég hazahozott képek számbavétele, újracsoportosítása és elrendezése, annyira hogy ezt szinte én is elhittem, csakhogy ne kelljen igazán belemélyedni a beszélgetés¬be, és belegondolni a reménytelenül kilátástalan élethelyzetembe. Nem tudom, Dórát mennyire nyugtatta meg, hogy bűntársával együtt lehetett, én semmi enyhülést nem éreztem és a bor is elfogyott. Elmentem hozni még egy üveggel. Mire visszatértem, Dóra még kívánatosabb testtartásban feküdt az ágyon, aminek rám gyakorolt hatását nem tudta letompítani teljesen a lényéből áradó „terhes” szomorúsága. Gyönyörű, nőies idomait kiemelő pózának látványa növelte bennem a tehetetlenné tett hím-állapotom fölött érzett keserűséget. Nagyon kívántam, de ugyanakkor tudtam, hogy most hiába közelítenék szeretkezési szándékkal hozzá. Pedig csak szeretnünk kellene egymást szabadon és nem gondolni semmi sötétre. Mindketten felnőttek és anyagilag független emberek vagyunk már jó pár éve. És mégis… Jobban mondva mégsem! Egy¬más után két pohár bort ittam meg, hogy enyhítsek a felgyülemlett keserű¬sége¬men. Csókolni szerettem volna, elbódulni vénuszi ölelésében. – Miért iszol annyit egyszerre? – A tőled meg nem születendő gyermekeim egészségére – fintorogtam felé és e szel¬lemes replikámért egy pillanatig fölényes önteltség lett úrrá rajtam. Pont olyan¬nak éreztem magam, mint „a Fiú a filmekben”, ahogy Géza szokta mondani. Ha tudtam volna, hogy nem szabad játszani az ilyen jövendölésekkel! Akkor viszont még oda voltam a szerelmes replikámért, amellyel úgy képzeltem, ráébreszthetem Dórát valami lényegesre. Neki viszont máshol jártak a gondolatai, mint nekem: – Te nem is értheted, mert nem érezheted azt, hogy mit jelent az a biológiai kiszolgáltatottság, amiben én vagyok. Az a tudat, hogy nem rendelkezhetsz saját fizi¬kai testeddel. Hogy nem tudhatod, pontosan milyen biológiai folyamatok mennek vég¬be a méhedben. Esetleg két hét múlva, amikor a dolog kezd bizonyossá válni, akkor gondolhatod el, hogy ekkor és ekkor ez és ez zajlott le itt és itt, ezen a helyen ben¬nem. – Nevetséges volt, ahogy a méhét és a petefészkét, mint valami önállósult ellenséges személyeket leírta, de nekem akkor még csak mosolyogni sem volt kedvem. – De hiszen csak két nap múlva kell menstruálnod és biztos, hogy nem maradtál terhes, hiszen meggyőződhettél egy fél éve már, hogy tőlem nem maradsz terhes, mert vigyázok rád és a magömlés előtt, jó korán megszakítom a szeretkezést, hogy te teljesen nyugodt lehess. Minden hónapban majdnem órára pontosan jön meg a menstruációd. Most is úgy lesz, meglátod. – Nagyon jól tudod, hogy amiért te olyan ügyesen vigyázol, attól én még terhes maradhatok. De most nem erről van szó, hanem arról, hogy te nem értheted meg azt, hogy mit érzek én, mert azáltal, hogy férfinak születtél, soha nem kerülhetsz az én kiszolgáltatott helyzetembe. Nem tudhatod, hogy mit jelent az, hogy egy ember csak úgy kiszolgáltatottja legyen a vak biológiai természetnek. Ez egy nagy igazság¬talanság, amivel kivételesen, csak a nőket sújtja a bölcs természet. Ilyenkor utálom magamat, amiért nőnek születtem és utálom a férfiakat, amiért a természet a férfiak kiszolgáltatottjává tesz, és amiért ezt az igazságtalanságot ők természetesnek veszik, vagy egyszerűen nem értik meg. És csak azért, mert nekik természet-adta privilégiu¬muk az, hogy ők nem kell gyermeket szüljenek! – És én most mit csináljak? – engedékeny, ám provokatív csipkelődéssel, humo¬rizáló ugratással, de valójában kétségbeesett céltalansággal fordultam felé. Éreztem, hogy ennek az áthághatatlan falnak a ledöntéséhez nem vagyok elég erős. Annyira igaza van és mégsem. És mégsem és mégsem. Annyira nincs igaza, és mégis... És mégis és mégis… Talán egy másik nő,… a barátnője, az édesanyja, a lánytestvérei állást foglalhattak volna ebben a kérdésben. Én viszont tehetetlen voltam. Meg voltam verve. – Gyere mellém – nyújtotta felém a kezét Torkom elszorult megint. Zavaromban ittam egy kortyot a kezemben lévő pohár¬ból, miközben mélyen a szomorúan-szerető szemébe néztem. Aztán letettem a poharat és odafeküdtem mellé. Fejemre tette a kezét, hajamban kezdett turkálni, odafordítot¬tam az arcom és belecsókoltam a tenyerébe. Mélyen, mélyen. Kétségbe¬esetten mé¬lyen. Simogatni, csókolni kezdtük egymást. Torkomba, mellembe, zsige¬reimbe, egész lényembe más érzések költöztek az előbbi feszültség és szorongás he¬lyé¬be. Akara¬tom¬tól és a korábban Dóra által belém ültetett gátlástól függetlenül, amely szerint ilyen¬kor idegenkedik a szexuális kezdeményezésemtől, vágytam, na¬gyon vágytam egybe¬olvad¬ni, eggyé válni vele. Most és mindörökké. Dóra is nagyon szorosan ölelt, olvadtunk, folytunk el egymás csókjában, szoros érintésében. Ruháin¬kon át is éreztem öle forró¬ságát, amely finoman, majd egyre erőssebben kezdett vonaglani velem, az ölemmel egyszerre. Kigomboltam blúzát és csókoltam illatos, puhán nőies mellét, annak bim¬bó¬ját szájamba vettem, aztán újra a szájára tapadtam, csókolni, elmerülni az ő szerelmes csókjában egészen. Ahogy nadrágja cipzárját próbáltam lehúzni, lefogta a kezem: – Mondtam már, hogy ilyenkor a nőknél olyan gátlások jelentkeznek, amelyeket nem lehet leküzdeni. Ezt megértheted. – Jelentkeznek, ha bemagyarázod a gátlásokat magadnak. És ugyancsak a be¬magyarázások következtében nem vagy képes feloldani azokat, mert jobban szereted az elméleteidet, mint engem. – Leginkább sírni lett volna kedvem csalódott¬ságom¬ban, tehetetlenségemben, de gondoltam jobb, ha abszurd viselkedésének okait kiderítem józan, mérsékelt kérdésekkel. – Egyébként ezt melyik lélektani regényben olvastad? Az Iszonyban? Nem látod, hogy tönkre teszed magad a regényhőseid gon¬dol¬kodá¬sához való ragaszkodásaiddal, kamaszkori nagy beleéléseidből visszamaradt tudatlan szerepek játszásával, amelyeknek valódi énedhez nincsen köze, mert te élő¬lény vagy és nem egy író agyszüleménye? És nem látod, hogy ezzel tönkreteszel mindkettőn¬ket? Te nem vagy Kárász Nelli és én nem vagyok a Kárász Nelli vaddisznó férje. És nem vagy regényhősnő, és nem vagy a pszichológia tankönyvek által leírt női lélek sem, hanem egy élő ember, saját autonóm egyedi és egyéni lélekkel, szellemmel, felelősségtudattal és akaraterővel, aki állítólag szeret engem. Miért zavarod össze a saját személyedtől és a mi életünktől idegen képzetekkel az életedet, az életünket? Nem látod, hogy a bolondulásba viszel? Nézd meg, hogy remegek. Nézd meg, hogy remegsz. Egészséges a szervezeted, az ösztöneid, ép, egészséges a lelked, a velem való egyesülésért kiáltott az imént minden sejted, az egész lényed és akkor hirtelen eszedbe jutott, hogy ilyenkor neked a regények és a pszichológiai szak¬köny¬vek alap¬ján, gátlásaid kell, hogy legyenek. És ahelyett, hogy meghagynál mindent a maga természetes rendjében, inkább hűséges maradsz a Németh László regény¬hősé¬vel való azonosulásból eredő, a korai kamaszkorodban létrejött lélektani képzeteid¬hez, ahelyett, hogy engednéd magad boldognak lenni a szerelemben. – Ezalatt Dóra végig szorította nadrágja cipzárját lehúzni próbáló kezemet. Eressz már innen a francba! – téptem ki Dóra keze szorításából cipzárjára szorított kezemet és nagy lendülettel felálltam a heverőről. Megfogtam az üveget, és egy húzásra kiittam a ben¬ne maradt bort, majd visszaültem a heverőre anélkül, hogy Dórara nézzek. Tudtam, hogy rémülten figyel. – Azt mondod, hogy nem tudok azonosulni veled? Te vagy az, aki nem tudsz azonosulni valódi önmagaddal, mert összetéveszted magad az irodalmi-tudományos képzeteiddel. Hányszor könyörögtem még térden állva is, hogy légy a feleségem? Miért lenne olyan nagy tragédia, ha terhesen maradnál? – Ne! Ne mond ezt, mert megbolondulok! Nem azért jöttem hozzád, hogy ilyene¬ket mondjál nekem. Szó sem lehet arról, hogy nekem most gyermekem szülessen. Inkább a halál! Én azért jöttem most hozzád és azért akartam veled lenni, hogy mondd azt, hogy tőled nem vagyok terhes! Máskor olyan jól meg tudtál nyugtatni. Úgy szeretem, amikor azt mondod, hogy tőled biztosan nem maradtam terhes. Kér¬lek, mondd ezt most is. Gyere, mondd azt, hogy tőled biztosan nem maradtam terhes, úgy ahogy máskor szoktad mondani, olyan magabiztosan. Gyere, mondjad ezt, de csak ezt. Ne mondj most egyebet, jó-e? – Dóra, hát persze, hogy nem vagy terhes, de értsd meg, elegem van már ebből az idióta játékból. Egyszer ennek már vége kell legyen. Te bedumálsz magadnak egy csomó hülyeséget arról, hogy milyen lesajnáló képet alkotnának rólad az ismerőseid, amennyiben Balog Ádámhoz mennél férjhez. És inkább ezt az őrült játékot űzöd itt magaddal és velem, ahelyett, hogy lényegi kérdéseinket, az igazán életünkbe vágó kérdéseinket megoldanánk természetes módon. Ez a természetellenes állapot aztán elidegenít téged saját magadtól elsősorban és azután tőlem. Hiába szeretjük egymást bolondulásig, ha nincs meg mindkettőnkben a közös jövőépítés gondolata. Így előbb-utóbb összeomlik, összekuszálódik az egész. Összezavarodunk mindketten, e fél-megoldású, hazug és zavaros kapcsolatoktól kuszált szerelemben, ha nem táplálunk magunkban a jövő miatt egymással szemben felelősségtudatot. Lásd a Nargyák-féle epizódot, mi jót hozott az életünkbe? A huncut öreg etetett a nagyvilági dumájával té¬ged, hogy elszédítsen, persze jótékonykodó akciónak álcázva az egészet, vendéglőbe hordott, buliztatott, miközben engem az utcákon evett a fene az éjszakában, mert sehol nem találtalak. Jó, tudom, hogy nem csaltál meg vele, most nem is erről van szó, hanem a másik fél iránti felelőtlenségről, ami ebben az esetben elég volt, hogy mindkettőnk lelki világát hónapokig megmérgezze. És mindez miért? Mert állítólag nem jött el még az ideje az én nősülésemnek és a te férjhezmenetelednek. Ugyan¬akkor, állítólag szeretsz és tényleg, szeretkezünk is néha, amikor legyőzöd a belső félelmeidet és ilyenkor mindig boldogok is vagyunk egy rövid időre. Hogy aztán ilyen jelenetek és ilyen feldúlt lelkiállapotok következzenek. Mert rettegsz tőle, hogy neked ebben a korban már gyermeked legyen – Gyilkos ötletem támadt: – Vagy olyan nő lennél, az a Lilith-típus, amely mindig iszonyodik attól, hogy az ő szervezetében megfoganjon és emberi alakot öltsön egy másik lélek? Ez mindent megmagyaráz, mert összefüggésben van a fizikai fájdalomtól való állati félelmeddel... – Kíváncsi vagyok, hogy meddig mész el ezekben a szörnyűségekben? Nem is te vagy az, aki most beszél, hanem a sok elfogyasztott bor beszél belőled. – In vino veritas. Tudod, hogy mi az igazság? Meg mondjam neked? Az, hogy bizonytalanságod és határozatlanságod miatt én is inogni kezdtem. Az ilyen ál¬terhességi időszakokban, amikor rendszerint az elkeseredésbe kergetsz indokolatlan félelmeiddel, arra gondolok, hogy jó, hogy nem lettél a feleségem, mert minden kis biológiai rendellenességed miatt pokollá tennéd az életemet, miközben nem lehet ismerni nálad egészségesebb embert. Az érzésem az, hogy vagy nagyon sok ember fog még szenvedni melletted, vagy a halál torkába kergetsz néhányat, amíg végre te is egyszer igazán beteg leszel. – Ne igyál többet, kérlek. – De legalább iszom, ha már nem akarsz szeretkezni velem. – Haza megyek. – Menj. A novemberi éjszakában robbanásig sűrűsödött sötétségen keresztül hallottam, amint a számomra a legkedvesebb lény a világon, elmegy tőlem, és végleg rálép az éjszakánál is áthatolhatatlanabb lelki kapuk és örvénylések felé vezető kilátástalanság ösvényére. Nem mintha életem nagy szerelmének ez az elrohanása a végleges elválá¬sunkat jelentette volna. Nem. Két olyan egymással szemben álló, egymást ilyen vissza¬vonhatatlanul kiegészítő lélek mint mi, nem is válhat el egymástól soha. Nagyon sok szerelmes napot és éjszakát éltünk meg még Dórával ezután és a kilenc évvel később történt, általa számomra meglepően tragikusan megélt szeretői elválásunk ellenére ba¬rá¬tok maradtunk egész életünkre. De az a spirituális kapu, amelynek a meg¬nyitá¬sá¬hoz nem voltam még akkor eléggé érett, és aminek a bezáródása miatt mind¬kettőnk¬nek nagyon sokat kellett még szenvedni, akkor este záródott be igazából és lehet, hogy véglegesen. Nem tudtam és nem is akartam érezni semmit azokban a másod¬percek¬ben. Az sem volt fontos, hogy másnap, vagy harmadnap „terhes” gondjaitól szabadul¬tan, enyhültebb légkörben újra találkozhatok vele. A fogamzásgátló tabletták szedését még mindig nem döntötte el magában, a gyermekszülés gondolatától iszo¬nyodik egyelőre és így huszonnyolc nap múlva, elölről kezdhetjük az egészet. Akkori nyers szenvedélységemmel ezt így semmiképp sem nevezhettem normális életnek. A nor¬má¬lis és a harmonikus élet kulcsát viszont még nem tudtam felfedezni sehol és sehogy sem. Én is, csakúgy, mint Dóra, kívülről, valahonnan tőlem egészen független helyről vártam a tőlem elvonatkoztatott megoldást: az absztrakt segítséget. Ültem a festő¬állvány előtti széken. Az üveg után nyúltam, de inkább a rajztömböt fogta meg a kezem. Rajzolni, vázlatozni, később festeni kezdem. A borról és Dóráról megfeledkez¬hettem, mert másnap reggel ruhásan ébredtem a heverőn anélkül, hogy a lefekvés körülményeire (a heverőre ledőlés aktusára) emlékeztem volna. * * * „Ma kerestelek, kedves. Nem tudtalak nem keresni, bár nagyon reméltem, hogy nem leszel otthon. Nagyon kívántalak látni. Kívántam látni a szemed, az arcod, kí¬vántam hallani meleg hangod, de ugyanakkor féltem, hogy a nem létező terhességed miatt elölről kezdjük a veszekedést. Szörnyű képet festettem az éjszaka. Artemisz, a szüzesség istennője, csakúgy, mint Kronosz azon a Chagall festményen, a torkán tömködi le megrémült lány gyermekét. Arca ketté van osztva az orrsövény vonalán, jobb oldali része egy gyönyörű női arc, a bal oldali kegyetlen és mégis szomorú arc, amely összhangban van a másik oldal szépségével, mert nem vonal mentén és egyértelműen van elválasztva a két női arc egymástól, hanem mintegy kiegészítik egymást. Az egész kép majdnem egészében vörösben és feketében van megfestve. Nem akarlak bántani, de szomorú vagyok, hogy ilyen képek festésére ihlető múzsám van. Persze, ez nem azt jelenti, hogy így, ilyennek látlak én téged, ez inkább egy bizonyos női lélektípus megjelenítése, amely¬ről nem írtak még regényt és ilyet nem fedeztek még fel a pszichológusok sem. Ez a típus, tökéletesnek, lelkileg érintetlennek akarja tudni magát és ezért a szüzes¬sé¬get, a biológiai érintetlenség állapotát érzi biztonságosabbnak a termékenységnél, a termé¬ke¬nyülésnél. Ezért minden ürügyet és konvenciót felhasznál arra, hogy tudatlanul bár, de ellene szegüljön a teremtés aktusának. Mondom, hogy nem te vagy ez a típus, és lehet, hogy ilyen egyértelműen a teremtés ellen szegülő nő a valóságban nem is létezik. Ez egyfajta lelki vonás bizonyos nőknél a többi lelki vonás mellett, mint ahogy a görög istenek és istennők is, csak bizonyos szellemi és lelki őstulajdonságokat teste¬sítenek meg, amelyeket kedvenc pszichológus tudósaid írnak le minket vezérlő, kényszerítő szellemi idea-erőnek, bennünk és általunk is megnyilvánuló létprincípiu¬mok¬nak, archetípusoknak, ősi teremtő hatalomnak. Szóval, látni akartam szép arcodat, meleg szemedet, de az elidegenítő, abszurdi¬tá¬sig vitt félelmeidből adódó helyzet miatt féltem találkozni, nem is veled, hanem ma¬gával a helyzettel. Ezért reméltem, hogy mégsem vagy otthon, habár lakásod – vagyis lé¬nyed úgy vonzott, mint egy a személyi akaraterőmet legyőző, ellenállhatatlan erőtér. És mégis... rosszul esett, amikor nővéred megmondta, hogy haza mentél Csűr¬tetőbe anélkül, hogy szóltál volna nekem. Tudom, a tegnapelőtti viselkedésem után nem érdemeltem egyebet. Amennyiben lehet még érdem kérdése bármi is a kettőnk között történtekből és amennyiben az egymás értesítése, nem lenne a legelemibb létszükséglete a szerelemnek! Gondolom, nagyon megijedtél, és most félsz tőlem. Pedig nincs, amitől félned. Én nem akarok rosszat neked, de azelől, hogy az igazságot kertelés nélkül kimondjam, nem térhetek ki, mivel tudatában vagyok annak, hogy amit furcsa gondolkodásoddal művelsz, önmagaddal és velem, az élet ellen van, akkor is, ha minden érvemet megcáfolod, mert a legelemibb és a legtermészetesebb törvények ellen szegül. Ha nőnek születtél, gyermeket kell szülnöd előbb-utóbb, és nem látom be, hogy miért nem attól az embertől, akit szeretsz és akkor, amikor éppen szeretitek egymást, tehát amikor ott van annak az ideje? Hiszen huszonkét éves vagy már. És ez még akkor is természetes, tehát elemi és megkerülhetetlen, letagad¬hatatlan igazság, ha kiszolgáltatottnak érzed magad emiatt. Nevetséges abszurditás ezt személyes sértésnek, a természet személyed ellen irányuló merényletének venni. Tudom, azt mondod, hogy bezzeg én könnyen beszélek, mert nem lévén nő, nem vagyok a te helyzetedben. De rengeteg nő van a te helyzetedben, és én nem tehetek arról, hogy nem úgy beszélhetek hozzád, mint egy nő, bár nagyon szeretném ezt a nehézségedet is átvenni tőled, csak azért, hogy ez által megmentsem a szerelmünket. Tudom, szerinted ez már aljasság, így beszélni férfiként, annak a biztonság-érzésnek a tudatában, hogy én férfi nemem következtében, születésemtől fogva, ettől a gondtól fel vagyok „mentve”, ahogy te szoktad mondani. Istenem, ez egy kilátástalan ördögi kör, amelyből már-már nem látok ki én sem. Ha nem leszel képes tudatodban véghez vinni azt az áttörést, vagy feloldódást, felszabadítást, vagy mit tudom én mit..., akkor tragikus helyzetbe fogsz sodorni mindkettőnket. Ritka egészséges, gyönyörű érett nő vagy. Az Isten is arra teremtett, hogy édesanya légy. Hiszen tudom, hogy mennyire szereted a gyermekeket! Miért ne szülhetnél gyermeket attól a férfitől, akit igazán szeretsz? – Mert még nem jött el az ideje a gyermekszülésnek? Hát mikor jön el nálad a gyermekszülés ideje? Akkor, amikor a sok veszekedés miatt idegbajosak leszünk mindketten? Vagy amikor a sok lehetetlen helyzet miatt elidegenedünk egymástól, vagy amikor engem teljesen impotenssé teszel? Megértem, hogy nem akarsz fogamzásgátló tablettákat szedni, mert az rombolja a szervezetedet. De hát akkor mi legyen? Tudom, erre azt mondanád, melegen moso¬lyogva, hogy ne legyen semmi. És ettől én rendszerint még jobban összezavarodok természetesen. Ennek az abszurd játéknak egyszer vége kell legyen. Ó, be szörnyű mindez Dóra! Annyi szép és értelmes dolgot tudnánk csinálni együtt, „mi ketten”. * * * – Hát eljöttél, Balog Ádám? – Amint látod. „Itt állok, másképp nem tehetek”. – Miért jöttél, Balog Ádám? – Mert szeretlek, Dóra. – Igen? – Dóra hangja csodálkozó, kedvesen megjátszott, mintha gyermekkel be¬szél¬ne. – Hát akkor gyere be. Édesanyám, vendégünk van. Emlékszik-e Balog Ádámra? – Hogyne emlékeznék! Isten hozta, Ádám! Mivel jött ide? – Ejnye Mama, hát nem azt mondta, hogy Isten hozta? Hát a Jóisten autójával jött ide. – Nincs semmi sértő Dóra pajkos megjegyzésében. – Nem tudom, mi lelte ezt a lányt. Ma egész nap így bolondozott velem. – Biztosan örvend, hogy itthon lehet Annus nénivel. – Velem olyan sokat nem tud lenni, mert egész nap kint kell lennem a mezőben. Most is csak ebédelni jöttem haza. – Édesanyám kollektíves! – Pajkoskodik tovább Dóra, jól megnyomván a kollektívet. – Hagyd el lányom, mert jól fog az a pityóka, amit adnak majd a télen. Na, már megyek is. Egyenek, igyanak, érezzék jól magukat. Én is haza jövök estére. Érezze magát jól minálunk Ádám, Isten magukkal. Ahogy Annus néni becsukta maga mögött az ajtót, Dórával hosszan néztünk egymás szemébe, majd én lassan Dórához léptem és jobb tenyeremet finoman az arcához érintettem. Ő továbbra sem engedte el a tekintetemet, majd lágyan átölelt, miközben én is átfogtam a derekát bal kezemmel. Jobb tenyerem már hűvös tarkóját párnázta, amikor szorosan átölelve, szelíden, lágyan csókolni kezdtük egymást. Máris forró volt mindkettőnknek a bőre, a lehelete. Mélyen rátapadtunk egymás szájára, úgy éreztem, elolvadok ebben a csókban, ebben az ölelésben. Annyi keserűség, tehe¬tetlenség, fájdalom, feszültség, kétségbeesés oldódott fel most egyszerre... Bal kezem¬mel már az átlagosnál egy kicsit nagyobb, nőies mellét szorítottam puhán, aztán megint a derekát. Jobb kezemmel arcát, homlokát, szemét és halántékát simogattam, aztán átkulcsoltam azzal is a derekát és szorítottam, szorítottam magamhoz a szeretett lény testét, mint egy megszállott. Hiszen az is voltam: igazi megszállottja a szerel¬mem¬nek. Simogattam, szorítottam, csókoltam eszeveszetten, mire észbe kaptunk volna, már az ingét kigomboltam, a szoknyáját levetettem. – Nem lehet. – Mondta, de már nem meggyőződéssel. – Ma reggel beteg lettem. – Na és? A múltkor nem beszéltük meg, hogy két ember, aki nagyon szereti egymást, nem akadhat fenn ilyen mellékjelenségeken? – Jó, de itt nincs fürdőszoba, és a szomszéd kútjából kell áthozni a vizet. – Ezt már pajkosan mosolyogva mondja Dóra, inkább a látszat-játék kedvéért, mintha a víz¬hordás akkora problémát jelentene ebben az esetben. – Az egész kutat kimerítem és áthordom ide a benne található vizet mind egy cseppig, csak éppen soha ne mondd többet azt, hogy nem lehet. – Pedig nem lehet még akkor sem. – Bár arcán még bujkál a mosoly egy halvány árnyalata, érzem, hogy fut ki a lábam alól a talaj, de még visszafogom, inkább vissza¬szorítom, hősiesen tömködöm tudatom aljára a sötét gondolatokat. – Miért nem? – Mert az ajtó nyitva van, és akárki bejöhet, te szamár. – Megkönnyebbülten léleg¬zek fel, az ajtó egy lépés távolságra van csupán, a kulcsot ráfordítom a zárra, de köz¬ben a másik kezemmel fogom Dóra kezét. Újra csókolni kezdem. Egészen lágy, megadó – befogadó már minden sejtjében. A nagyszobába, az ágyhoz megyünk. A vetkőzést, egymás vetkőztetését nem sietjük el. Dóra többször mondta, hogy szereti a testemet, de én nem találok semmi rendkívüli szeretni valót rajta, ám ahogy ilyenkor simo¬gat¬ja, nemcsak kezével, hanem szemével is, egyfajta magabiztosságot adó, hálás büszke¬ség¬gel tölt el. Az én gyönyöröm viszont az ő vénuszi testének kibontásakor, nem hason¬lít¬ható össze semmivel. Átlagnál leheletnyivel szélesebb csípője csak fokozza rend¬kí¬vü¬li nőiességét. Hosszú, tömött combjait külön lényekként szoktam ölelgetni, bensőséges együttléteink közben, de most csak végigsimítok rajtuk, lágyan és tenyeremet rá¬hajtom gyengéd-merészen kiugró szeméremdombjára, az elején csak annyira, hogy selymes trópusi szőrzete fenntartsa kezemet, amíg öle meg nem mozdul hívón, amitől középső ujjam becsúszik forró, termékeny nedvekkel elöntött szakadékába és Dóra egész medencéjének lágy hullámzása hatására egyre mélyebben siklik az izgalmas mélységek örvényébe. Dóra erősen megfogja egyik kezével a csípőmet, másikkal a vállamat és erőteljesen maga fölé vonja egész testemet. Lassan, már-már erőltetetten lassan, minden milliméternyi behatolást ezerszer fokozottan átérezve, ám ugyanak¬kor tudatosan nyugtatva, mérsékelve magam, valósággal visszafojtva a lényem mé¬lyé¬ről feltörni vágyó dinamikus mozgás kényszerét, szorítom rá medencémet az ő forró ölére. Fejem búbjától a gerincemen a lábujjakig, minden sejtemmel átélem az eggyé-válás, az eggyé-olvadásnak a magasfeszültségű állapotát. Minden erőmből rá¬szorulok, miközben Dóra jobb lábával, combhajlatomnál körbefonva, alig érzékel¬he¬tően, hullámzani kezd velem lehelet-finoman, mint augusztus reggeli verőfényben a szélcsendes tenger. Csókolom őt és elveszek benne. Aztán könyökömre emelkedek enyhén és kissé oldalra emelt fejjel, nézem gyönyörű arcát, amin hajszálerek lüktetéseként jelennek meg az alsó testi hullámzások, és amelyet egy nagyon mélyről jövő, belső nap ragyo¬gása világít át, minden külső fénynél erősebben. Soha nem hittem, hogy ennyire le¬het valakit szeretni. Dóra kinyitja szemét és most még erősebben áramlik belőle felém a napfény. Lassan, egészen széles mosolyba húzódnak, amúgy is már-már örök¬mosolygósra sikerült, széles ívű ajkai. Most a legmagabiztosabb, mert most a legin¬kább nő. Azt hiszem, ezt hívják Szophia-mosolynak. Ez a nők, a nőiesség min¬den¬tudásának ritka-csodás mosolya. Csak nézünk így egymás ragyogó mélységébe, tágult pupilláin¬kon keresztül, miközben ölünk ütemes hullámzása, mintegy tőlünk függetlenül foly¬ta¬tódik szelíden, de egyre több ismeretlen erőt felkeltve, kiszabadítva, egymást mélyeb¬ben és még mélyebben látva, érezve, egymással azonosulva, valami érzékfölötti közös érzé¬ke¬lő szervvel, amelynek létezéséről csak ilyenkor vagyunk képesek tudomást szerezni. – Érzed? – Suttogja Dóra csillogón engem-néző, ám bennem messze-messze ellátó szemekkel. – Érzem. – Olvadok a szájammal a suttogásába, majd tejút-csókjaiba. Csókolom homlokát, szemét, arcát, nyakát, vállát, finom nőies fülét és újra a Szofia-mosolyú száját. Tarkója alá csúsztatom jobb kezem, és úgy csókolom fejemet egészen hozzá¬szorít¬va fejéhez. Aztán megint a nyakát, a vállát, a mellét szorítom, és ő rászorítja kezemet a mellére, aztán a derekát szorítva simítom, simítom a csípőjét, a combját, a térdét, a combjának belső, finoman pelyhezett bőrét, majd ujjaim odacsúsznak, ahol egybe vagyunk ékelve. Végig simítok csiklóján, amitől hatalmas sóhaj fakad ki Dórából, megkeresem a csiklója csúcsát, és azt simogatom, Dóra szeme becsukódik, és egészen elmerül belső mélységeiben. Miután már csak sóhajok törnek fel ajkai közül lélegzet helyett, elveszem kezemet az öröknek tűnő összekapcsolódásunk fe¬szült erőteréből és mélyen a tompora alá helyezem. Másik kezemmel is beékelődőm az ágy és Dóra egyre hevesebben hullámzó teste közé. Dóra is a derekam aljára csúsztatja puha tenyereit, majd egy erős szorítással magába igyekszik ékelni testemet örökre, és én is egész lényemmel igyekszem benyomulni a forrón szorító-beszívó-megadó hüvelyébe. Szeretném, ha elnyelne egészen. Bódultan kinyitom szemem az ő szemével szemben, amely most úgy csillog, mint egy igen lázas beteggé, de inkább valami meghatározhatatlanul távoli álomképre réved, amit az én szememben lát ugyan, de az nem én vagyok. Nem a vele egybeolvadt élő személyemre figyel. Sóhajjá vált lélegzete fokozódik miközben bennem is egyre szédítőbb vihart kavar valami rendkívüli belső erő, amelyet egyszerre a fejemben, a mellkasomban és a me¬dencémben érzek. Szenvedélyesen tapadok Dóra szájára, és ő szenvedélyesen csókol vissza, amíg ki nem fulladunk mindketten, aztán nyaka és válla közé, a vállgödrébe fúrom arcomat. Korábbi csendes hullámzásaink viharos hullámzássá, majd őrült tem¬pójú kavalkáddá alakul át, aztán úgy érzem, megsemmisülök kettőnk örvényeiben és a kettőnk hatalmas tektonikus lökéseitől elgyengülve, egészen belezuhanok Dóra tes¬té¬be. Valahonnan az örvény aljáról hallom, Dóra nyöszörgő, kétségbeesett sóhaj¬tozás¬hoz hasonló hangját, érzem, hogy ő is ugyanazokat a mélységeket járja velem együtt, aztán minden nagyon csendes és nagyon nyugodt lesz hirtelen, mint a Szent Anna tó kristálytiszta vize a Nap átható sugarainak fényétől a meleg júliusi reggele¬ken. A tóban Dóra mosolyog napfényesen: – Mit tettél velem, Balog Ádám? – Szerettelek, Dóra. – Csak szerettél, és már nem szeretsz? – Csak ő tud ilyen pajkosan kérdezni, mint¬ha kópé gyermekhez beszélne. – Akkor hát..., nem tudom, hogy mit tettem... – Te megütöttél egy hatalmasan nagy villanyárammal engem. – Megütöttelek? Hm, érdekes... Én nem vettem észre semmit sem. – Disznó gazember, megérdemelnéd, hogy kiheréljelek. Na, gyere csak ide... – Csókolni kezdte finoman a mellkasomat, a hasamat, a derekamat és minden test¬részemet... Aztán lett este és lett reggel újra. De az már egy következő fejezete a Dóra-szerelmemnek. Mert sajnos e feszültségoldó szeretkezéssel, amelyhez hasonlókat, még nagyon sokszor éltünk át Dórával, csak néhány napra oldódtak fel közöttünk a feszültségek. És így teltek el közben a szerelmes hónapok és évek. Dórának a teherbe eséstől való beteges félelme, annak ellenére sem múlt el, hogy rendszeresen szedte a fogamzásgátló tablettákat. Ezt az irracionális iszonyatát csak részben haladta meg három év múlva, amikor viszont már végzetesen felhalmozódtak, és elviselhetetlenül megerősödtek a köztünk levő feszültségek. Ráadásul ezt a kivédhetetlen és fel¬old¬hatatlan iszonyát, aminek következtében engem hónapról, hónapra agyongyötört, jóval később, egy újabb, a józan észjárás átvilágító képességét meghaladó pszichés betegséggel cserélte fel, a pánikbetegségnek az előszelével: a menekülési kényszerrel, ami csak zárt helyen összesereglett tömegben gyötörte. Színház, vagy mozi-termek¬ben fogta el az irracionális menekülési kényszer, amiről csak később tudtam meg, hogy a Sors-elárulásnak a következménye. Emiatt aztán még a színház és a mozi élvezetében sem részesülhettünk – a diktatúra utolsó alkohol és Ceauşescu-mentes kikapcsolódási lehetőségeiben – mert mindig az ajtóhoz legközelebb eső székekre kellett ülni az utolsó széksorban és még ezzel a stratégiával is, több élvezetes előadást és filmet ott kellett hagynunk. Tudom, hogy nekem is voltak olyan szokásaim és tulaj¬donságaim, amelyekről hamarabb lemondhattam volna a kettőnk érdekében – így például a türelmetlenség, a kapkodás, a rendetlenség, az elém álló nehézségekkel és gátakkal – akadályokkal és akadályozó személyekkel szembeni nyílt gyűlölködés és deklarált ellenséges szenvedélyesség, párkapcsolat terén a legcsekélyebb kompro¬misszumra való képtelenség. Ezek viszont mind normális emberi és úgymond „mű¬vészi” gyengeségek voltak, amelyek meghaladhatóak az időben. És tényleg, már a Dórával együtt töltött évek során is rengeteget oldottam ez ellenséges magatartáso¬mon, majd később: hét év múlva, a sorozatosan felbukkanó betegségeim és kudar¬caim hatására már majdnem teljesen meghaladtam és feloldottam e vadóc tulajdonságai¬mat. A Dórának az egymást váltó finom és „természetes” őrültségei viszont sokkal erősebben gyökereztek a tudattalanja mélyrétegeiben ahhoz, hogy a végső soron kilenc évig tartó együttlétünk alatt legalább egy hónapot zavar és veszekedés nélkül, kettesben eltölthessünk. Csak tizenöt-húsz év múlva tudtam meg azt, hogy a pánikbetegség tüneteknek az igazi oka az volt, hogy megátalkodottan támadta a saját lehetséges anyai mivoltát. Hogy valójában ő soha nem akart gyermeket szülni és családot alapítani, miközben messziről sugárzott belőle, hogy „még az isten is több gyermekes anyának terem¬tette”. Dóra ellenállt a női sors-programja beteljesítésének akkor, amikor annak, a természetes ideje lett volna. Nem akart anya lenni és nem akart gyermeket tőlem, és nem akart családot alapítani velem, akibe – amint ez is csak akkor derült ki, amikor már a kettőnk számára minden el volt vesztve: hogy mennyire végzetesen szerelmes volt. Az irracionális félelmekkel járó pánikbetegség az egyéni sors-kikerülésnek, a sors-beteljesítési lehetőségekkel való szembeszegülésnek a következménye. A pánik¬betegség a mély lelkiismeretben és a spirituális felelősségtudatban rejlő Felettes Énünkkel való huzamos szembeszegülésnek az eredménye. Ugyancsak a végső elvá¬lá¬sunk után jöttem rá arra is, hogy a Dóra gyermekszüléstől való irracionális iszonya an¬nak volt köszönhető, hogy Dóra hetedik gyermeknek született egy olyan szegény¬paraszti családban, amelyben az egyszerű észjárású és vallásos édesanyát szüntelenül gyötörték a kommunista rendszer által leszerelt, de ex-apácaként is a szüzességi fogadalmukhoz rendíthetetlenül ragaszkodó, nála idősebb és a nagyvilágot megjárt sógornői. Szerintük Annus néninek nem kellett volna „mocskoskodnia” a férjével – az ex-apácák fivérével –, mivel szegénységet hoz a családba a háromnál több gyer¬mek. A paraszt-pátriárka férjének – Dóra apjának – magát teljes személyével aláren¬de¬lő sze¬gény Annus néni számára, a „mocskoskodás” abból állt, hogy, amennyiben a föld¬mun¬kától elgyötört férje nagy ritkán és minden érzelmi bevezetés nélkül „ráfordult”, ő az orgazmus nélküli közösülést pisszenés nélkül tűrte. Az ex-apácák e tudomá¬nyo¬san helyt álló tanácsai ellenére sem mert a férje akaratával szembeszállni. Kiszolgáltatott helyzetében csak annyit tehetett, hogy folyton szorongott az újabb magzat megfoga¬ná¬sának a gondolatától és azért fohászkodott az Istenhez, hogy több ilyen „szégyenletes csapás” őt ne érje. Nem is annyira a negatív gazdasági következmények miatt, hanem inkább azért, hogy ne kerüljön a családban félelmetes hatalommal bíró, négy vénlány sértő megjegyzéseinek a kereszttüzébe. A férjével nem mert ellenkezni, de vallásos¬sá¬ga és a szemérmessége miatt, az apácákkal sem mert perelni. Rejtett gondjait és bánatát mélyen a szívébe zárta. Dóra ebből az ellentmondásos családi érzésekkel kevert, több évvel korábban kezdődő, már állandósult megtermékenyülés elleni szorongásnak, kiszolgáltatottsági és tehetetlenségi érzésnek a szellemében fogant hetedik gyermek¬nek. Mondhatni, hogy Dóra az anyai szellemében megsebzett édesanyjának a gyermek-ellenes vágyaiból született. Nem csoda hát, hogy Dóra irracionálisan rettegett a „teherben maradástól”, illetve az anyává válástól. De nem véletlenül lettünk mi egy¬másba szerelmesek. A rezonancia törvénye alapján, hasonló hasonlóval találkozik, és hasonlót vonz magához, még akkor is, ha a hasonlók, a polaritás törvénye szelle¬mé¬ben, lehetnek egymásnak akár az ellentétei is. Mi azok voltunk. Nem csak azért mert az én egykét szülő szegény édesanyám is, észlelvén: az ő édesanyja által hatalmasra felfújt család-anyai boldogtalanságát, rettegett a magzatfoganástól már tizenöt éves korától, harminc éves koráig. És nem csak azért, mert Dóra az Oroszlán jegyében született és nekem, amint jóval később tudtam meg ezt: Oroszlán az Ascendensem, hanem azért is, mert miközben én Skorpiónak születtem, Dórának a Skorpió ellen¬té¬tes jegyében: a Bikában áll az Ascendense. Emiatt az egymás lelki és szellemi személyi¬sé¬gét majdnem teljesen átfedő sors-meghatározottságaink miatt, lehettünk volna mi boldogok is, ha rendelkeztünk volna sorsunknak egy másik kulcsával: a személyisé¬günk legzavarosabb és irracionális természetét eláruló tudattalan meghatározó¬dá¬saink jellegének az ismeretével. Ebben a negatív és irracionális késztetésekben álló, tudattalan szellemi meghatározódásban volt Dóra erősebb nálam, előbb a kettőnk, majd végül csak a saját szerencsétlenségére. Az én Sárkányfarkam a Rákban áll, ami az érzelgősségig menő, zavaróan erős lelki érzékenységre és ezért rák-betegségre tesz hajlamossá. A Dóra Sárkányfarka viszont az Ikrekben áll, ami őt öncélúan racio¬ná¬lissá, a természetesnél pragmatikusabbá tette, annyira, hogy szélsőséges helyzetekben irracionálissá kellett váljon egész gondolkozása és magatartása. Amikor kifogyott az érvényben levő közfelfogással egyező logikus és racionális érveiből, kifordult magá¬ból és olyan szavakat és viselkedési formákat engedett meg magának velem szemben, amelyek homlokegyenest ellentmondtak nem csak az ő általános nézeteinek és erkölcsi szokásainak, hanem a közerkölccsel és a közízléssel is. A nyolc év múlva be¬következő, végső elválásunkat megelőző időszakban lezajló vitáink közben példá¬ul, kétszer is elküldött az anyám örömébe, miközben korábban mindig rám szólt, ha csak egy enyhén csúnya szó is kijött a számon. Kapcsolatlezáró veszekedéseink ide¬jén, néha az volt az érzésem, hogy Dóra valójában nem is ép elméjű, miközben a ma¬te¬riális közfelfogás rációja szerinti érvei, mind logikai, mind közerkölcsi szempontból cáfolhatatlanok voltak. Hogy minden látszat és minden felszínen látható rossz tulajdonságom ellenére, valahol a mélyben és valami, akkor még számomra is egészen rendkívülinek tetsző szemszög alapján, mégis nekem kell, hogy igazam legyen az ő tökéletes észérveivel és érvrendszereivel szemben, onnan tudhattam, hogy az élettapasztalat, illetve a szexuális élmények terén némi előnnyel rendelkeztem. De ez a tapasztalat akkoriban csak annyiban vált hasznomra, hogy a megismerkedésünk és a szerelembe esésünk után eltelt több hónap múlva, valahogy mégis csak meg tudtam törni az ellenállását, és rá tudtam venni, hogy szeretkezzen velem. E priuszi győzelmem ellenére, szinte hiába volt már Dóra előtt hat szeretőm, kamasz lányok és érett nők, akikbe, két esetben, én is jelentősen szerelmes voltam. Hiába hogy a Hajnival és a Rékával megélt gyönyörű szerelmi románcaim között, egy olyan bölcsészhallgatóval is szeretkeztem rendszeresen, aki attól vált jelentős személlyé az én sorsomban, hogy ő volt az első nő, aki terhes maradt tőlem. És hiába, hogy e férfi-érlelő tapasztalatok mellett, mielőtt a magyarországi Rékához fűződő, romantikus álmaim valósággá váltak volna, egy nálam tíz évvel idősebb, ám temperamentumban a velem egy idős és a nálam fiatalabb lányokat és hölgyeket messze meghaladó, „hercig kicsi édes”, művelt és értel¬mes, három gyermekesen elvált nőnek is voltam a szeretője. Még ez a sok tapasz¬talat sem volt képes megadni számomra azt a bölcsességre alapuló erélyességet, amivel a Dóra erős Oroszlán személyiségét és a látszat-tudományos logikáját fel¬puhít¬hattam, feloldhattam és legyőzhettem volna. Hiába voltam hozzá gyengéd és meg¬értő, ha a gyakori nézeteltéréseink alkalmával erélyes és következetes magatartás helyett csak türelmetlenkedni és szenvedélyeskedni, máskor meg ironikusan gorom¬bás¬kodni voltam képes. És hiába voltam tapasztaltabb mint ő, ha személyiségem ösztöni világában az érzelgősségig elmenően, olyan érzékenyen viselkedtem, mint a Rák, miközben ő, a személyiségének ugyanabban a rejtett sors-pontjában a kilátás¬talan és labirintus-gyártásig elmenően racionális volt, mint az Ikrek. De mivel erről a rejtett személyiségünkről egyikünk sem tudott, a szenvedélyes szerelmünk következ¬tében csak végzetesen szenvedtünk mind a ketten. * * * „Kedvesem! Ma este nagyon sötét és súlyos minden körülöttem. Belül..., – azt nem is tudom elmondani, hogy belül mennyire végzetesnek hat mindaz, amit kettőnkről gondolok. Hogy mennyi sötét kép ijeszt és, hogy mennyi fájó érzés szaggat. Erre szokták azt mondani, hogy elviselhetetlen. Ez viszont nem igaz, mert íme: viselem, mint ahogy viseli itt mostanában értelmetlen és érthetetlen lelki fájdalmait minden olyan ember, akinek nem közömbös, hogy milyen a világ körülötte és milyen a saját élete ebben a világban. Szóval nem tudsz egyelőre vállalni ezzel a viselkedésemmel, lázadozásaimmal, gondolkodásmódommal, etikátlanságommal, szerinted elfogadhatatlan, mindent élére állító, az őrületig kiélezett, követelőző értékvilágommal, nem tudsz úgy vállalni, mint egy egész életre szóló társat magad mellett, mint férjet. Ugyanakkor azt is tudod, hogy nem változhatok már meg, hiába remélted három éven át. Gondolom sejted, mit jelent egy olyan embernek, aki fenemód érzékeny, ezt elfogadni. Pedig az is tény, hogy én is reméltem: végre elkezdesz a magad fejével és a magad lelki szükségletei szerint gondolkozni felőlem, a kettőnk, nem éppen könnyűnek mondható viszonyá¬ról és mindarról a számodra látszólag idegen világról, amit én testesítek meg a sze¬medben. Tény, hogy még mindig az ismerősök, a testvéreid, az apáca-nagynénéid, esetenként barátnőid által képviselt, vélt vagy tényleges vélemények szemszögéből ítélsz meg engem és nem annak a lénynek a szemszögéből, aki annyira odaadó tud lenni velem a szerelemben, amikor csak ketten vagyunk nagyritkán, egymás között és egymással szemben. Pedig ezt a valódi kettőt, az igazi énünket nem szabadna sen¬kiért és semmiért szembeállítani, kijátszani egymással szemben. Tény tehát az a válto¬zatlan állapot, amelyben megmaradtunk a kezdetek óta. Tény az, hogy nem változott egyikünk sem a másik elvárásai és boldogsági előfeltételei szerint. Ennek következ¬tében te nem vállalhatsz engem és emiatt nekem is, bizonyos következtetésekig kell elmennem. Meg kell kérdeznem magamtól, hogy van-e jogom további melletted-maradá¬som¬mal, téged a környezeteddel szembeni zavartságodban megtartani, a nyugodt, stabil, látszatra jót hordozó életformádból, a hit – azaz hitetetlen világodból, a külső szem¬pontok életvilágából, az én állandóan örvénylő értékvilágomba csak néhány órára-pillanatra is időnként átkényszeríteni? Feljogosít-e erre engem a szerelem? Miért kellett ennyire megszeretnem téged? Miért kellett az, hogy tovább remény¬kedjek abban, hogy hátha mégis-mégis jó leszek számodra így, amilyen én vagyok, ahogy én látom a világot, és ahogy én viselkedek, miért kellett az akarás, hogy minden áron és minden ellenében fogadtassam el magam veled, és amiért ez nem megy, hát szenvedjek, szenvedjél te is és szenvedjünk mindketten? Miért nem tudok, az előbb felsorolt tényeket elfogadva, örvendeni annak, hogy létezik ilyen ember, mint te, aki boldog lehet erősebb, „szélsőséges” érzések nélkül? Aki mindig nyugodt, mosolygós, megnyerő modorú, mindenki számára kedves? De aki mindezt azért teheti, mert nem hajlandó igazából belenézni abba a világba, vagyis a világnak abba a részébe, amelybe nekem gyermekkoromtól kezdve bele kellett néznem? Aki nem érti, hogy miért tudja sokszor az egész napomat elrontva, megkeseríteni minden hatalom¬mal, vagy hivatallal való visszaélés, a vad mostohaapám fasiszta basáskodása, a kultúrát és a szellemi életet irányító fő elvtársak tiszteletlensége, erőszakoskodása és korrupciós üzérkedéseiket leplező, pofátlan hivatalosodása? De jó lenne belenyugodni ebbe az egész helyzetbe! Belátni, megérteni, annak a változtathatatlan jellegét, csendes körülmények között elválni, és ezen túl csak azon munkálkodni, hogy a jövőben, egy majdani számomra elérhetetlen jövőben, mind csak ilyen emberek éljenek, vagy legalábbis sokan legyenek olyanok, mint te, akik nyugodtak, mosolygósak, szelídek és kedvesek mindenkivel. Mert abban, hogy min¬denki olyan kellene, hogy legyen, amilyen te vagy, vagy amilyenné te bűvölöd ma¬gad körül az embereket, neked van igazad, minden téged igazol. Még a szépséged is. Nekem még csak jó festményeim sem születnek mostanában, hogy legalább azokkal igazolhassam magam előtt a létjogosultságomat, hogy azokkal igazoljam az érték¬világom, az értéktudatom érvényességét. Kedvesem, én nem tudok már kiigazodni ebben a kusza, fenséges együttléteinkkel és kétségbeesett, veszekedésekbe fúló vitatkozásainkkal átláthatatlanná tett szerelmes kapcsolatban és úgy érzem, hogy nem csak téged, de lassan magamat is elveszítem. Ha tudnám biztosan, hogy tényleg szükségem van reád... (– de persze nem így, és azt sem tudom már, hogy hogyan...), vagy hogy szükségem lenne még arra az énemre, aki¬nek valaha gondoltam magam, amennyiben az a megveszekedett, folyton az iga¬zat kereső énem meggátol abban, hogy veled összhangba kerüljek... Nem csak az a baj, hogy ezt egyre inkább unom, hogy úgy érzem, egyre kevesebbet kapok, egyre keve¬sebbhez jutok mindkettőből. Ha már nem vagyok vállalható egy olyan, általam rendkívülien megszeretett lény által, amilyen te vagy, akkor ki szeretném tombolni magam, vagy legalább újra megtalálni a kamaszkori tiszta, nyers és vad állapotomat. Szeretnék újra szabad látomásoktól elragadtatva tervezgetni, álmodozni, ábrándozni, lelkesedni, monologi¬zálni magamban a világról, az életről és nem csűrni-csavarni egy meddő szerelmet, egy bukásra ítélt kísérletet: az összhang megvalósítását kettőnk között. Köztem és egy olyan valaki között, aki annak ellenére, hogy egy, az enyémtől egészen távol eső értékszemléletet képvisel, nekem a legdrágább a világon, akit talán magamnál is jobban szeretek, mert amikor kettesben vagyunk, nálam sokkal szeretőbb és fensége¬sebb tud lenni, és akiért félredobnék mindent, kivéve önmagamat. Hiszen pontosan ezért az önmagamért szeretett Ő meg engem! Ha nem ez az önmagam szólította volna meg az ő önmagát, elváltunk volna kétheti, vagy két hónapi ismeretség után és nem gyötörnénk egymást a megvalósíthatatlan összhang sziszifuszi kísérletezgeté¬seivel három már több, mint éve. Annyi ellentmondó gondolat gyötör, hogy képtelen vagyok számodra szavakba önteni az egészet. Inkább képet festenék, de azt te nem értékelnéd, és az nem változtathatna meg benned semmit, még a legelemibb szinteken sem. Mert nagy dolog egy jó kép, de nem segíthet hozzá két embert egymás megértéséhez, miközben a szavakba írt gondolatoknak maradhat még egy kis esélyük erre... Nem mondhatok le magamról, mert pontosan ez az ön-mag, amit te szeretsz és az a te-mag, amit én szeretek, ezek a magok nem engedtek mostanig egymástól elválni minket. Viszont a magjainkat körülvevő burok annyi idegen elemet tartalmaz, annyi egymás számára idegen dologból, az életről, emberekről, a világ és az élet rendjéről alkotott elkép¬zelésből, előítéletekből, fantazmagóriákból tevődik össze, hogy ez a két burok ádáz harcot folytat a másik megsemmisítése érdekében. Ha őszinte vagyok, be kell valla¬nom, hogy nem csak téged idegenít az én létformám, hanem engem is a tiéd, sőt: én még le is nézem a te létformádat, az autonóm gondolatoktól félő, mindig a kon¬ven¬ciókba kapaszkodó és a mások által szolgáltatott szempontok szerinti értékítéletedet, a látszatoknak és a külső szempontoknak eleget tevő viselkedésedet. De tudom, hogy te is lenézed valahol az én konvenciók ellen tanúsított, néha túlméretezetten agresszív mentalitásomat. De ha nem érezném úton-útfélen, hogy elvárod tőlem ezeknek a konvencióknak az elfogadását, és nem érezném azt a nagy elvárást a részedről, hogy ezeknek én tegyek eleget, nem viselkednék olyan látható ingerülten az általad kedvelt konvenciókkal szemben. De most már mindegy, azt hiszem, erről is beszélgettünk ezeregyszer. Hát lehet itt közös nevező? Nem. Miért? Mert szerintem csakis a külső szempontok, tehát azon szempontok, amelyek nem iga¬zán a tiedek és nem igazán az enyémek, teljes kiszorításával kerülhetnénk közös ne¬ve¬zőre. Neked erről más a véleményed és azt tartod, hogy közös nevezőre akkor juthatnánk, ha én letennék az egyéni szempontjaimról és én is külső, mások által vallott, úgynevezett objektív szempontokat vennék figyelembe. Csak éppen azt felej¬ted el, hogy a külső, konvencionális szempontok, egy sorsfordulattal nagyon könnyen kerülhetnének a te szempontjaiddal szöges ellentétben. Mert nem csak egy hagyo¬mány létezik a konvenciók lélektelen rendszerében. De mondom, hogy már mind¬egy. Szerinted úgyis velem van baj, hát legyen. Mert nekem nem szabad semmiféle konvenciókhoz alakítanom az életemet. Nem lehet. Nem is tudom elmondani, hogy miért, de nem lehet. Gondolom, még jobban összezavarodna bennem minden, nevetségessé válnék egy idő után és nem csak a magam vagy a barátaim előtt, hanem előtted is, és az végképp kétségbe ejtene. Ha te nem vállalhatsz így, abban a for¬mában, amely nekem nem sajátom, amúgy sem vállalnál, bár látszatra rendben lenne minden. Tudom, hogy így van ez. Nem tudom megmagyarázni, de biztos vagyok benne. Így hát megoldhatatlan helyzetbe állítottál, amelyet én képtelen vagyok feloldani, bárhogyan szeretném. Végzetesen keserű ez, de ki kell mondanom, hogy elvesztettelek. Jön, hogy kiáltsak, hogy ordítsak, annyira hiányzol, de le kell gyűrnöm magamban az érzést, éppen miattad, hogy te békében tovább mehess, és ne rontsd el mellettem az életed. Jól van, megteszem. Úrrá leszek magamon, és többet nem megyek fel hozzád. De elégtételt fogok venni miattad az élettől, meg akarom magam bosszulni miattad az életen, ezen a kurva életen, amely ilyen kegyetlenül elbánt velem gyermek¬korom¬ban és a keserű gyermekkoromat betetőzte most, érett ifjúságomban ezzel a betel¬je¬sít¬hetetlen szerelemmel. Miért hozott a sors az utamba téged? Én igazán nem ezt akar¬tam, én nem akartam más kárára semmit, csak mindig, világosan és egyér¬tel¬műen: természetesen élni. Természetesen, világosságban és napfényben, vállalva mindig azt, akit szeretek. De látom, hogy hiába próbálom, nem megy, nem lehet. Félreállok utadból, de mindhalálig szeretlek. Ádám.” * * * Nos, kedves olvasó, mit szólsz a szerelmi fejezethez, a „klasszikusan megcsavart csinos” kis fejezetcímmel? Mit szólsz Balog Ádám hősünkhöz, az ő csökönyös identitásmániájával, boldogsága oly furcsa feltételekhez kötésével, miszerint ő akkor lehetne boldog szerelmében, amennyiben Dóra elfogadná őt a csinos identitás¬őrüle¬té¬vel? Mit szólsz ehhez a szerencsétlen emberhez, aki képes elhinni magáról, hogy ő azért kell, hogy olyan legyen épp amilyen, mert ilyen emberré kellett váljon a zavaros és zaklatott gyermekkorának következtében? Nem szűklátókörű, obskurus feltétele¬zés-e a részéről, hogy felnőttként mindössze egyszerű termékei lennénk az ostoba, szellemtelen sorsnak és a még ostobább, különböző lélektelen- lélektani módszereket rajtunk kipróbáló tudományos, esetenként primitív nevelésnek? Mintha nem lenne mindezeknél szívósabb tartalmakkal telített az a bennünk levő szellemi eszencia, amit isteni szikrának és léleknek neveznek a keresztény szentkönyvek? Pedig ez az eszen¬cia minden nevelésnél és minden ostoba történésnél erősebb bennünk és nem hagyja befolyásolni magát a saját öntörvényűségében. De ne vágjunk jobban a dolgok, illetve az események elejébe, mert már amúgy is igen elébe vágtunk a korábbi fejezetben. Hiszen itt van még Balog Ádám életében ez a mennyekből alászállt csillag, a gyönyörű és nőiesen finom Dóra, aki minden nőisége ellenére irracionálisan fél a szüléstől, mivel az a véres aktus túl földies az ő számára. Persze, ugyanakkor Ő lehetőleg minden földi örömben részesülni szeretne, a távoli jövőbe eltolt szülés gondolatával és dühös a természetre, a férfiakra, amiért nem ők szülnek gyermeket helyette, és így hiába tesz eleget minden társadalmi látszatnak, társadalmi-földi konvencióknak, mégsem tudja békében élvezni a földi és mennyei örömöket. Mert fogamzásgátló tablettákkal, vagy a nélkül, számára a teherbeesés diszkreditáló és sze¬rinte állati sorsba taszító veszélye, ott lebeg a harmonikus lénye és szerelmi érzéseivel homlokegyenest szemben álló gondolkozása fölött. Miért kell diszharmonikus legyen a gondolkozása ennek a családanyának teremtett félistennőnek? Csak azért, mert nem akarja alávetni magát a természet törvényének mindjárt attól a perctől, ahogy a mély és elkötelezett szerelmi életbe beavatást nyert miközben a legtermészet¬elle¬nesebb konvencióknak is kész magát alávetni a lelki békéje, jobban mondva a sznob polgári környezete ítélkezésének az elhárítása érdekében? Nem. Kevés árnyalatnyi különbséggel, a Dóra és az Ádám gondolkozásával azonos a gondolkozása ma is a nők és a férfiak elsöprő többségének. Nem csak neked és nekem volt ilyen a gondolkodásunk mielőtt a KÖNYVVEL találkoztunk volna és nem csak a Dórához és az Ádámhoz hasonló fiatal szerelmeseknek a materialista eszmék által teremtett kelet-európai diktatúrák legdicsőségesebb éveiben. Persze, hogy Dóra és Ádám nem értik egymást, hiszen önmagukat sem értik, és mindketten azt hiszik, hogy a másik vétkes azért, amiért boldogtalanok mind a ketten, és ezért nem is ké¬pesek boldogok lenni, a nagy egymásra-találási állapotoknak a szavak és gondolatok nélküli pillanatait, perceit kivéve. A másik persze, mindig a másik. Ő a vétkes min¬denben, mivel ő az én boldogságomnak az egyedüli feltétele. De mindez, még nem elég. Mármint az, hogy már startból, már a gyermekkorunkban, már a születésünktől fogva, sőt, talán még azelőttről, talán a nagyszüleinknél, vagy valahol a korábbi idő-helyeken, valami korábbi élettörténetekben van elrontva számunkra minden. – Sze¬ren¬csétlen főhőseink, ahelyett, hogy önmaguk finomításán, a szeretett társuk teljes befogadásának a képessége megszerzésén fáradoznának a közös boldogság érdeké¬ben, akár a szocialista és a kommunista átnevelő intézetekben, meg szeretnék változ¬tatni egymást. Mintha az erőszakos felnőtt nevelés lehetséges lenne! Nem tudják, hogy szentségtörést, egymás lelkének a megerőszakolását kísérelik meg, minden, a másik megváltoztatását célzó, „harmonizáló” törekvésükben, hiszen mindketten ugyan¬annyira érvényes és létjogosult, különböző életfeladatokkal születtek. Ez azt jelenti, hogy a különböző, kiegyenlítődésre váró őserők összetett megtestesítői mindketten. Ezeket, az egyéni karaktereket alkotó és meghatározó ősprincípium-vegyületeket nem¬csak, hogy megerőszakolni veszedelmes (amit a világ különböző humanista politikai rendszerében, internáló és átnevelő táborában elkövettek a huszadik század pszichológiai és felnőtt-oktatási tudományok segítségével), de azokat még csak mo¬dellálni sem szabad kívülről jött, a személyi tudatra idegenül ható, bármiféle (akárha jóindulattal és szeretettel is alkalmazott) módszerekkel. Ezeknek a felnőtt szemé¬lyeknek a megváltoztatására irányuló törekvéseknek a következménye katasztrofális is lehet, és itt nem az a baj, hogy a modern pedagógia teljesen csődöt mond, hanem az, hogy a szerelem nem hogy nem erősödik, hanem ellenkezőleg: elsorvad a sze¬mélyi tulajdonságoknak a külső szempontú és önkényes nyesegetésével. A személyt alkotó és a szerelmi és szexuális vonzást eredményező spirituális őserőket – a lelki eszenciákat – semmiféle módszerrel és ráhatással nem lehet, és nem is kell hatástalanítani és hatálytalanítani. De azok egyéni összetételét megismerve és egyenként átvilágítva, belülről és szabadon egy erősödő: táguló, gazdagodó és finomodó, új személyiségtudatot képes bárki a saját „alapanyagából” kialakítani a saját lelki békéje és szellemi szabadsága érdekében. De ezt csak és csakis a tudatosítás és a belső akarat segítségével. Ezt a szemléletmódot viszont a diktatúrákat termő negyvenes-ötvenes-hatvanas évek Kelet-Európájának a magasan képzett pedagógusai és pszichológusai nem volt, ahogy elsajátítsák. Nem is értették, hogy C. G. Jung mi a fenét keres az olyan gyanús és misztikus területeken, mint a keleti vallások és az alkímia. Dóra és Ádám hiába tanultak pszichológiát a középiskolában és hiába olvas¬tak ilyen jellegű könyveket, mert ők csak annyit értettek meg a tragikus helyze¬tükből, hogy ellenállhatatlanul („betegesen”) vonzzák egymást anélkül, hogy észrevehetnék azt, hogy ők egy kis szellemi öntudat és lelki fegyelem birtokában valójában jó part¬ne¬rei lehetnének egymásnak, és olyan boldogok is lehetnének, mind amilyen boldogok szerettek volna lenni ténylegesen. Nem tudhatták, mert a hetvenes évek Romániájában nem volt, ahonnan tudják, hogy a környezetüktől és az emberiségtől örökbe kapott zavaros és szellemtelen boldogság-képzeteik, amelyek a vallásos miszticizmust felváltó gazdasági érdekek szerinti erkölcsi normákra alapozódtak, lehetetlenné teszik azt, hogy lelkük az egy¬más¬sal való egyesülési vágyát beteljesítse. És ha megértették is ezt valahol egy másik dimenzióban, mondjuk a hetedik érzékükkel, ha sejtésszerűen tudták is azt, hogy ez az egyesülés mindennél fontosabb lenne, nem tudhatták, nem ismerhették a lét¬korrupcióba zuhant, világi boldogság képzetek mágikus mozgásmechanizmusát. Az örökölt és a divatos boldogság-képzetek elhibázott voltát, amely látszólag elválasz¬totta őket egymástól, és amit Ádám az „önmagok(!)” burkának nevezett. Nem lehettek képesek átvilágítani a születésüktől, a környezetüktől és az emberiségtől öröklött – tehát az eleve adott – korrupt helyzetüket, a szellemi tudatosságot nélkülöző, korrupt nézetekre alapozott boldogság-képzeteikkel. Részben azért, mert nem juthattak hozzá a megfelelő szellemi-értelmi eszközökhöz a hermetikusan zárt szocialista diktatúrá¬ban, részben, mert, ha meg is volt Ádámnak ehhez az átvilágításhoz szükséges intuí¬ciója, hiányzott az, amit az apától kellett volna megtanulnia: a saját gyengeségeit is bátran felvállaló férfinak az önleleplezések harcában megedződött, értelmi követ¬ke¬ze¬tességgel párosuló szeretete. Ezért, külön-külön, mindkettőnek meg kell a későb¬biek során szereznie a belátáshoz szükséges képességet. Ez a szerelem tehát, az anyai és a társadalmi örökségükből fakadó tehetetlenségük miatt (védekezési képtelenségük miatt), illetve a korrupt léthelyzetük miatt, halálra volt ítélve, bár – amint látni fogod – a helyreállítási törekvések remény-fűtött agóniája eltart még sok-sok évet. Nemcsak a bátorságot kell szenvedések árán megtanulniuk és a gyávaságra: védekezésre és biztosításra épült társadalom istentelen működési mechanizmusát kell átlátniuk és ezt a büdös erkölcsöt maguktól eldobniuk, hanem azt is meg kell még tanulniuk, hogy a társadalmi hazugságok kritikátlan elfogadása személytelen¬ségek¬hez vezet és pont olyan veszélyes, mint a kauzális önismeretet és a metafizikai rendel¬te¬tés-ismeretet nélkülöző, önazonossághoz való ragaszkodás. Nem tudták, mint ahogy több mint valószínű, hogy te sem tudod még, hogy mind a köztudatban és a közízlésben elfogadott normarendszer, mind annak az ellentéte: a közízlést sértő, azt mindig támadó, individualista és egocentrikus mentalitás egyformán zárt, a termékeny kom¬munikációra alkalmatlan. Mind a közérdek szerinti morál, mind a konvenció-ellenes individualista mentalitás képtelen a személyközti harmonizációhoz szükséges lényegi kommunikációt: a spirituális információáramoltatást megvalósítani. A két ellenté¬te¬sen, de spirituálisan felületesen „nyitott” mentalitás, valójában külső és belső kommu¬ni¬kációs hígulást vagy zártságot, merevséget és rugalmatlanságot eredményez közös¬ségi vonalon, egyénileg viszont önimádatot követő önutálathoz és kiábránduláshoz vezet. Mindkettő egyformán üres, szellemi tartalom nélküli, következetlenül szétszórt, lényegi és tartós kapcsolatteremtésre alkalmatlan. Zavaros vagy mereven hiteltelen, megfoghatatlan, absztrakt és személytelen. Egyszóval szentségtelen. Valódi lényünk nem csak társadalmi és nem csak természeti-individuális. Valódi lényünk a társadalmi létnél sokkal magasabb szellemi hierarchiákhoz kötött, és a természetnél sokkal mélyebb lét-rétegekbe ágyazott. A mögött a más nemű lény mögött, akibe mi, a szerelem hatására, a külső (iskolai-, egyetemi-, tudományos-, pszichológiai) ismereteink segítségével próbálunk behatolni, sokkal erősebb és finomabb lény és ugyanakkor sokkal szenvedélyesebb és káprázatosabb erő lakozik, mint amilyet érzékelésünkkel és értelmünkkel képesek vagyunk felismerni. Ezért a konvencionális „nyitott” magatartás, legyen az obligát-megnyerően kedves, hivata¬lo¬san udvarias, közvetlenen művészies, vagy bizalmaskodóan természetes magatartás akkor is szellemidegen és ezért lélekidegen marad, ha a másik személyében nem lá¬tom állandóan a teremtői képességekkel rendelkező egyetemes lényt, és ez a látásom nem alapozódik szellemi ismeretekre. A humanista-racionális emberlátás, mind a ter¬mészetességet a vadsággal, illetve a felelőtlenséggel összetévesztő etológus koncepció szellemidegen látásmódra épít és végül természet-romboláshoz vezető, cselekvés¬formákat eredményez. Ezért nemsokára a tehetséges Ádám és a csillogó, kedves Dóra egymástól és ezáltal a spirituális énjüktől még inkább elidegenednek. Oly szellem és lélekidegen gondolatformákat erősítettek meg magukban ők a másikkal történt erő¬szakos harmónia-törekvéseik közepette, amelyek felelőtlen kijelentésekig rángatták mindkettőjüket, és amely sértő és bántó kijelentések visszavonhatatlanokká váltak és természetesen minden későbbi konfliktusuk során menthetetlenül egymás fejéhez vág¬tak. A személytelenség a másik iránti felelőtlenséget vonta maga után és olyan tet¬tek és cselekvések garmadáját eredményezte, amely nem oldott fel semmit az addigi konfliktusaikból – amint az várható is volt – hanem mindkettő idegenségérzetét mélyítette el egymással, a világgal és az élettel szemben. * * * Tudom, kedves olvasóm, most megint méltatlankodsz a sok elméletért, a lelki dumáért, a morálprédikációért, a hideg, fölényes okoskodásért. Pedig a felsoroltak közül egyet sem volt szándékomban elkövetni. Hidd el, hogy az a tény, hogy kará¬csony másnapján is, ahelyett, hogy barátaimmal vagy pláne családommal tölte¬ném karácsonyian az időmet, e sorokat írom számodra, az irántad való szeretetemből fakad, még akkor is, ha egyelőre látszólag nem ismerjük egymást. Én most kará¬csony¬kor is veled, melletted vagyok és, amennyiben elfogadod ezt tőlem, segíteni szeretnék neked. Ezért kérem a további bizalmadat, de leginkább azt, hogy miután e sorokat elolvastad, tedd le a könyvet és gondolkozz el az Ádám és Dóra meghatóan szerencsétlen alap-helyzetén. Alaphelyzet, amiért ők a szerelem és a féltékenység minden poklát meg fogják járni, már-már fanatizmusba hajló elválási képtelensé¬gük¬ben, a nyolcvanas évek első felében, hogy utána mégis kegyetlenül el kelljen válniuk egymástól a nyolcvanas évek második felében. Ezek tükrében próbálj körül nézni az életedben és önmagadban a lehető legmélyebben. Hátha téged is egy ilyen pár¬kap¬cso¬lati kudarc, vagy családi zátony fenyeget, minden jóakaratod ellenére és csak azért, mert önkéntelenül te is e két értelmes és jóindulatú szerelmes hibáit követed el, minden jóakaratod, minden tudós tájékozottságod és minden misztikus tudásod elle¬nére. Vigyázz nagyon! Miután ezt a könyvet háromszor teljesen elolvasod, többet sen¬ki számodra fontos személyt nem szabad az életben végleg elvesztened. De azután már elutasítanod sem szabad senkit, aki nem tolakodással, hanem tanácskérő őszinte bizalmával, meg akarja nyitni az életét előtted. Ha igen, teljesen hiába olvasod tovább ezt a könyvet, pedig Istenemre mondom, nem akármilyen fejezetek következnek! Hiszen igazi kufferolások és a szerelmi drámákkal elegyített társadalmi és egyéni sors¬tragédiák következnek. Sőt: a mefisztói realizmust és a tisztánlátó intuíciót az irracio¬nális képzelgésekkel, valamint a nőkkel szemben érzett elemi agresszivitását a giccses és infantilis érzelgősséggel ötvöző Géza barátunknak és az erkölcsi fanatizmusából az események hatására lassan-lassan kigyógyulva megvilágosodó főhősnek: Ádámnak az országos kalandjai és a kalandok szünetében elhangzó világrengető nagyvitái még hátra vannak! Ráadásul a viták megértéséhez szükséges szellemi kulcs, a misztikus kód immár a kezedben van. Ezért hát lazítsunk egy kicsit, kedves olvasóm: mielőtt e megható szerelmi fejezet misztikus értelmét is kifejteném, ahol az igazi szerelem és a szerelmeskedésben, pontosabban a szexuális szeretkezésben való tökéletes kozmikus feloldódás problémakörére és a szexualitásnak a lehető legkimerítőbb, minden meta¬fizikai vonatkozást átvilágító lényegére visszatérek, álljon itt bájos mementóul a szere¬lem krízisében szenvelgő Balog Ádám egy meghatóan szép és a tárgyalt témát költői lágysággal árnyaló levele: „Kedvesem, éjszaka van megint és én... (nagyon szeretlek), én nem tudom, mi is van, hogy mit is jelent az én. Fáj a kezem, ahogy írok, nézem, és idegennek találom ezzel a baleset utáni sebhellyel, valahogy semmi köze nincs ennek a kéz-formának az én kezemhez és a történetnek sem, amely a balesethez fűződik, nincs semmi köze hozzám és egyáltalán a mostanában velem történteknek. És furcsa, de ennek az egész huszadik század végi történelemnek és ezeknek a természetellenes állapotoknak sincsen semmi köze énhozzám – idegen vagyok itt, ebben az időben. Idegen vagyok itt magamtól nélküled, de idegen leszek bárhol az életben nélküled, bármit is tegyek, nélküled valahogy mindig csak önmagam hiánya jöhet létre már énbennem, a hangod, az arcod, a mozdulatod hiányától, mintha csak te tudnád megadni a dolgok valóság-fedezékét nekem, mintha csak a te személyed tudná hitelesíteni a létezést, a többieket, az életet, a tárgyakat és a történéseket. Csak személyed tudja hitelesíteni a történéseket, a gondolataimat, érzéseimet, mintha ezek önmagukban vagy mások által, mások függvényében nem lennének valóságosak, érthetőek, csak valami értelmetlen massza, mint ez az egész nélküled való élet. Mintha csak valami érthetetlen massza lenne nélküled az egész létem, nem tudok elképzelni még valakit, akinek ilyen személyesen írhatnék magamról azzal a tudattal, hogy tökéletesen azt érti a szavakon, amit értek még akkor is, ha nem ért velem egyet, és ugyanazt gondolja magában, mégis, amit én gondoltam, amikor ezeket ír¬tam teljes lélekkel megnyílva feléje, ahogy ő nyílt meg számomra minden szeretkezés közben. Aludj kedvesem, én megcsókollak és megáldalak most az éjszakában téged.
Ádámod”
Ugye milyen szívdöglesztően megható? Megható, megható... – és az, hogy megható még semmi, ahhoz képest, hogy mennyire veszélyes! Mennyi gyötrelem, mennyi öngyötrés és más-gyötrés csak azért, mert szeretik egymást? Hát csak gyötrelemért van az igazi szerelem? Hát ezért van a nemes vágy, az eggyé-válási kényszer, szeretet leggyönyörűbb kifejeződése? A Dórához fűződő, több véglegesnek látszó megszakítással kilenc évig kihordott szerelmi viszonyát Ádám csak formálisan tudta lezárni kilenc év után, de a Dóra iránti fizikai és lelki vágyakozása, valamint a kapcsolat újraindításának a képzete ott kísér¬tett benne még éveken át. Annak ellenére, hogy már a kezdeti nehézségek időszaká¬ban is ezzel kísérleteztek, és a több rendbéli válási kísérletek alkalmával Ádám nem csak, hogy több nővel lefeküdt, de házasságon kívüli és álházasságon belüli gyermeke is született, kilenc évig nem tudtak elválni egymástól. Ez csak akkor következhetett be, amikor Ádám, részben az elszenvedett megrázó élményei hatására, részben a ku¬tató szelleme által felfedezett spirituális olvasmányainak a hatására, olyan, a köztu¬dat¬ban elfogadott életszemlélettől eltérő mély és valóságos szellemi ismeretekre és ezál¬tal önismeretre is szert tett, amely megváltoztatta jellemét és az önmagával, az életével és sorsával szembeni elvárásait. Ennek a belső szellemi változásnak köszönhetően Ádám erősebbé vált Dóránál, annak ellenére, hogy az elválásuk idején, mind gazda¬sági, mind a közerkölcsi ítélet – vagyis a „szocialista lehetőségek” szempontjából – Ádám sokkal rosszabb helyzetben volt, mint Dóra. És annak ellenére, hogy Dórát Ádám elsősorban az emberi kvalitásai miatt és nem csak amiatt szerette, mert Dórához hasonló gyönyörű szeretővel a későbbiek folyamán is ritkán jött össze, képes volt az érzelmein erőt venni és a válás ténye mellett, legalábbis az el nem kötelezett állapot fenntartásával mindaddig kitartani, amíg mindkettőt egy-egy olyan partnerrel nem sodorta össze a sorsuk, akikkel a nyíltan felvállalt szeretői viszony megpecsételte a válásukat. És az inkább Dóra által elszenvedett nagy válási traumák és a több alka¬lom¬mal jelentkező visszatáncolási vágyak ellenére végül csak azért kellett véglegesen elváljanak, mivel Dóra csak jóval később élhette meg a nagyobb belátásokhoz és a belső változásokhoz vezető tragédiáit és lelki válságot, és sokkal később és sokkal lassabban vált képessé a belé nevelt, reálisnak tetsző materialista szemléletmód rész¬leges feladására. És még akkor is: hiába győzte le tizenöt év múlva a gyermekszüléstől és a házasság szűkítő kereteitől való félelmét, mert nem csak hogy a házasságában nem született gyermeke, hanem az Ádám által is nagyon szimpatizált, elismert és köz¬kedvelt művész férje korai halálának a traumáját is át kellett élnie. Dóra egyetlen gyermeke is csak az elválásuk után tíz évvel, egy olyan, huszonöt év óta kanadai emigrációban élő férfitől született, aki az ötvenhatos forradalom idején szökött ki nyugatra és semmiképp nem lett hajlandó visszaköltözni Magyarországra, ahol a héttagú családból származó, feltűnően szép Dóra tölti a gyermekével magá¬nyos napjait a férjétől örökölt tágas lakásban. Ádám viszont csak azalatt a két hónap alatt maradt egyedül, amíg az utolsó, végleges válásuk tartott. Annak ellenére, hogy racionális öntudata szerint nem azért vált el Dórától, hogy Don Juan féle szerelmi-szexuális élmények sorozatában bocsátkozzon, „az igazi nő” keresése közben – és természetesen a rendkívüli Skorpiói természetétől hajtva –, rengeteg nővel és fiatal lánnyal szeretkezett a harmincharmadik életéve betöltése után, mivel nem tudta, hogy az igazi élettársát elsősorban nem kívül, hanem önmagában kellene keresnie. Ennek következtében és annak következtében, hogy nehéz természetű Skorpióként képtelen volt a lemondásra, az eleresztésre, nem kéjes kalandok formájában élte meg az egyik nőtől a másikig való támolygásait, hanem a legtöbb esetben majdnem olyan megrázó veszteségként és a gyötrelmes veszteség- élményeket követő újabb remény¬kedésként, mint korábban a Hajnitól, vagy a Dórától való elválás utáni időszakokat. Ádámnak még az is gyötrelmet okozott, amit egyesek irigyeltek tőle és ami más kö¬rülmények között, vagy mások számára talán dicsőséges lovagi tettnek számíthatott volna. Az tudniillik, hogy egy adott időszakban egyszerre két olyan, különböző város¬ban élő, bűbájosan szép lánnyal tartott fenn mély szerelmi és szexuális viszonyt, aki¬ket, akárcsak Dórát korábban, sok férfi irigyelt tőle. Többnyire ő is hihetetlennek ítélte, hogy ebben, a kívülállók szemében irigylésre méltónak, de az erkölcs-csősz ismerő¬sök többség szerint szélhámosnak látott, nő-csábászi és „nőfalói” szerepében, nemcsak hogy egyáltalán nem érezte jól magát, hanem a szó szoros értelmében szenvedett tőle. Hiszen az egészbe véletlenül és akaratán kívül cseppent bele, amikor valósággal szíven ütötte és minden erkölcsi józanságát, a felelős felnőtt férfi-akaratával együtt, teljesen gúzsba kötötte egy szomszéd városi gyönyörű tizenhat éves lánynak a személyiségéből áradó mágikus sugárzás (és csak évekkel később derül ki, hogy ez az erkölcsi érzék és személyi akarat bénító kisugárzás a később démoni szeretővé és si¬keres színésznővé váló lánynak a hat bolygós Skorpiói személyiségéből eredt.), ami¬kor az a saját versét olvasta fel egy rendezvényen, és aki később Ádám menyasszonya lesz, miközben Ádám egy szintén a szokásostól merőben eltérő, érdekes személyi¬ség¬gel rendelkező, szép és igen kedves lány mellett töltötte elégedett napjait, akit melles¬leg a sors ajándékának is képzelt a Dórával való cirkuszok után, és akiről eszébe nem jutott volna, hogy valaha is megcsalná, vagy el kellene hagynia. És ez még mindig csak a felszín. Mert Ádámnak az elválási-eleresztési képtelen¬sége, az érzelgős nosztalgiára való hajlama és a kamaszkorában többször megnézett, cenzúrázott külföldi filmek során a képzeletébe vésődött ideális nő eszményképe és a hús-vér nők közötti eltérés miatt lelki zavartsága következtében ezt a két szerelmes lányt is meg kellett csalnia és nem mással, mint magával Dórával. Dóra ugyanis, annak ellenére, hogy ő is nagy buzgalommal kereste az Ádámnál kevésbé problémás élettársat, akinek az oldalán nyugodtan és kényelmesen élhetne, még évekig szerel¬mes volt Ádámba és valahányszor – természetesen még önmaga számára is csak barát¬kozási szándéknak képzelt, az Ádám józan öntudata elől is rejtett, sóvárgásai által indíttatva – Ádám csengetett a Dóra lakás-ajtaján, őt beengedte. És tette ezt annak ellenére, hogy majdnem minden ilyen, az elején egyszerű és „ártatlan” baráti beszélgetésnek induló, de végül, az eget verő orgazmusokat követő „reális” helyzetre való ráeszmélés miatt sírással végződő szeretkezés után, ha nem is veszekedtek, de he¬vesen vádolták egymást amiatt, hogy el kellett válniuk. Talán soha nem szakad vége ennek az áldatlan állapotnak, ha Ádámnak, ugyanolyan végzet szerűen átélt, megrázó lelki élmények közepette nem kell időközben elválnia Ritától, az akkoriban még csak érettségiző, későbbi sikeres színésznőtől is. Ritát végül a szülei választottak el Ádámtól, miután megtudták, hogy Ádám, nevelés és gondozás céljából, törvénye¬sen is magához akarja venni a házasságából származó, neveletlen fiát, akit az Ádám volt-felesége felelőtlenül a nagyszülők gondjaira bízott, miközben az, az élettársával együtt kint maradt Magyarországon. Az elválasztást nem csak azáltal vitte sikerre a Rita bölcs édesanyja, hogy „egy másik nő” gyermeke nevelésének a nehézségeit és a hátrányait ecsetelte a tizennyolc éves lány előtt, hanem azáltal is, hogy a lánya szívét megtöltötte a féltékenység keserű mérgével. Olyan képtelen mesékkel zavarva meg a fiatal lány képzeletvilágát, hogy Ádám Ritát egyenesen az ők városában, Orsóhelyen csalja meg, különböző kékharisnyás tanárnőkkel, könnyelmű festő- és költőnőkkel, valamint a közismert „kirakatrendező kurvákkal”. Az alig tizenkilenc éves Rita, kétségbeesésében férjhez ment egy olyan, „korban hozzá illő”, csöves legényhez, aki végre elkövette vele mindazt, amit Rita korábban Ádámtól igényelt: a szokásos házi pofozkodás mellett, a hajától fogva vonszolta végig az Aknavári albérleti lakásuk szobáin és konyháján, majd kétségbeesetten rugódta, annak reményében, hogy így kiverheti Ádámot a hirtelenül elvett gyönyörű mátkája fejéből és lelkéből. A Skorpió Rita viszont egy olyan anya második gyermekeként jött a világra, aki második házasságában nem épp szerelemből ment férjhez, hanem in¬kább azért, mert nem csak hogy jóképű és fiatal volt a Rita apja, hanem bárány lelkű férfiként, kezelhető is. Talán a szenvedélyes érzelmek (tűz) nélküli házasodás, talán a férj kezelhetősége miatt, talán mindkettő miatt együttvéve, Róza néninek soha nem volt rendes orgazmusa, de annál több, a tudattalan lelki világa mélységes fenekére rejtett bűntudata és még több, ugyancsak rejtett, férfi-ellenes neheztelése. Ezeknek, az anya által a tudattan alvilágba fojtott, rejtett negatív érzéseknek a következtében szüle¬tett Rita második gyermekként hat bolygóval a Skorpióban és ezért volt tele a mazo¬chizmus határait is súroló önbüntető hajlamokkal. Mindez persze magas fokú fizikai, pszichikai és szellemi szívóssággal ruházta fel őt, és a vele majdnem egykorú kamasz férjétől kapott, a szent realitásra való ébresztést szolgáló férfias kezeléseket, ha utó¬la¬gos szanatóriumi ápolás segítségével is, de különösebb következmények nél¬kül túl¬él¬te. Önbüntető és önromboló Skorpióként, Rita Ádámtól is azt kérte szerel¬mük végnapjai idején, ráadásul az Ádám kisfia jelenlétében szembefordulva vele egy Istenhidegei lépcsőházban, hogy amilyen jól csak tudja, Ádám üsse meg őt, „Mert ha most nem teszed meg, egyszer örökre el fogsz veszíteni”. Ádám akkor elég férfiatlanul állt hozzá a kérdéshez, aminek következtében a Rita phütyiai jövendőlése meg is valósult: – Nagyon kérlek, ne csinálj ilyen jeleneteket Medárd előtt. – Szegény Rita nem csak ott, abban a szerelmi verekedés színhelyének tökéletes háttérül szolgáló félsötét lépcsőházban maradt önbüntetési sóvárgásában kielégítetlenül, hanem a későbbiek folyamán is. Ádám higgadtan elmagyarázta, hogy ő, nem tudja kiszámítani azt, hogy a hatévi karatézás következtében felkeményedett csontos kezével pontosan mekkorát is kellene ütnie az előtte álló törékeny és gyenge lányra ahhoz, hogy Ritának ne essen semmi baja, de ugyanakkor Rita elégedett is legyen. – És különben is, nekem nem kell az olyan nő, aki oda süllyed, hogy én egyszer is azt meg kelljen üssem. Ádámtól tehát nem kapta meg, az egyébként rendkívülien intelligens és tehetséges Rita megrázó benyomások hatására megújhodni és spirituálisan újjá születni vágyó skorpiói természete a személyi tudatát az erkölcsi megsemmisülés határhelyzetébe hozni képes férfias bánásmódot. Ezért a későbbiekben akkor sem volt hajlandó Ádámhoz visszatérni, amikor a csöves férjétől elvált és a romantikus újra egymásra-találásaik során Ádámmal együtt csalták meg az épp aktuális szeretőjüket. Hiába ol¬vastak már mindketten Hamvas Béla műveket és hiába gyűlt össze az Ádám rengeteg élettapasztalata, még ez sem volt elég a boldogsághoz. Skorpiók lévén, külön-külön kellett eljussanak a Keresztes Szent János által a lélek sötét éjszakája néven leírt lelkiállapotig, a teljes személyi fagyhalálig, ahonnan visszafordulhattak a Jézus által Atyának nevezett egyetemes egység-tudathoz. Ezt az erkölcsi megsemmisüléssel járó teljes reményvesztettséget és elhagyatottság-tudatot nem tudták az egymás számára biztosítani, ezért mindketten tovább kellett lépjenek olyan, nem egyértelműen Skor¬piói szellemi struktúrákat megtestesítő partnerek irányába, akikkel ezeket a megrázó élményeket átélhették. Hiába, hogy már Ádám számottevően érett korú férfi volt a szerelmük időszakában, mert spirituálisan mindketten éretlenek voltak még ahhoz, hogy a köves egoizmusukat feltörni hivatott, rájuk váró, drámai és tragikus élmé¬nyek¬ről képesek lettek volna lemondani az egymással való boldog együttélés érdekében. De jócskán elébe vágtam a történteknek és ez a sűrített információ-közlés azzal a veszéllyel jár, hogy mindaz, ami az író számára, majdhogynem kézzelfogható szellemi tény és spirituális igazság, az olvasó számára legfennebb egy abszurd próza-szöveg benyomását keltse. Vegyük tehát az eseményeket szép sorjában: Amikor a harminc¬harmadik évét taposó, elvált Balog Ádám festőművész egy, „a hegyen túli” szomszéd városi kulturális rendezvény alkalmával verset olvasni hallotta az akkor még alig tizenhat éves Ritát, szinte elakadt a lélegzete a lány szavaiból rá ellenállhatatlan erő¬vel ható mágikus vonzástól. Mintha kábítószer hatása alá került volna, Ádámnak jött, hogy mindjárt ott helyben, mindenki szeme láttára magához ölelje a lányt, és örökre egybeolvadjon annak a számára egészen ismerősnek, sőt: az ő lényegi énjével azo¬nosnak tűnő lényével. Nagy önfegyelemre volt szüksége, hogy megtartsa az éberségét és e kényszerítő erejű vonzásnak ellenállva, ne tegyen valami, ha nem is botrányos dolgot, de olyan feltűnő gesztust, amely az egybegyűlt társaság tudomására juttatta volna, hogy meglett férfi és ismert személyiség létére, nyílt színen egy, a kamaszkor elején álló, még csaknem gyermeklánnyal akar kikezdeni. Amikor a későbbi intim együttléteik során visszapergették az emlékeiket, Rita egészen világosan vissza¬emlé¬ke¬zett arra, hogy amikor az Ádám kérdésére válaszolva megmondta, hogy tizenhat éves, számára nem is egészen meglepő módon, az Ádám szájából egy lemondóan-szomorú sóhajként, csak annyi tört fel, hogy: „Istenem!” Még később, amikor a számára is váratlan féltékenységi rohamaitól és az édesanyja ijesztgetéseitől kétségbeesett Rita feleségül ment az akkor Ádámhoz viszonyítva partiképes angyalarcú fiatalemberhez, Ádám azon töprengett, hogy vajon a tizenhat éves Rita mire gondolhatott az első találkozásuk után, valahányszor Ádámnak erre a fájdalmas „Istenem”-jére gondolt. És mindig bánta, hogy abban az időben, amikor Rita még egészen őszinte volt hozzá, nem kérdezte ezt meg. Minden esetre ő akkor úgy képzelte, hogy a lány nem is sejti, hogy ő éjjel-nappal rágondolva mindent elkövet, hogy a Rita városát elkerülje, mert attól fél, hogy amennyiben több órán át Orsóhelyen kellene tartózkodnia, egyszerűen nem fogja tudni megállni, hogy ne keresse meg a lányt. Így, a sötét Ceauşescu dik¬ta¬túra ellenére is, Ádám számára különösebb zavaroktól mentesen, boldog szerelmi eseménytelenségben telt el a kedves és csinos otthoni szeretője mellett több mint egy fél év, miközben ő a lelke mélyén kétségbeesett erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy felejtse el valamiképp a hanglejtésével Ádámot önkéntelenül is, számára addig valamilyen ismeretlen misztikus mélységek felé emelő tizenhat éves lány emlékét. De hiába. A fél éves fölösleges forró-kása kerülés után, amikor az első hó lehullott a két várost egymástól elválasztó nagy hegyre, Ádám már azzal a tudattal utazott az orsó¬helyi vállalati kiküldetésére, hogy számára nincs további kiút: Ilyen hamar véget ért a szerelmi civakodásoktól mentes, békésen idillikus élete, amit az otthoni szőke szépség mellett eltöltött, és amiről Dóra mellett hét éven át álmodozott. És amit alig egy éve, hogy elért, amikor a gazdag szerelmi és szexuális tapasztalattal is rendelkező bájos Ilonkája közölte vele, hogy egészen szerelmes lett belé és, hogy mennyire boldogító számára az a felismerés, hogy Ádámon kívül többé már nem érdekli egyetlen férfi sem a világon. Ádám, amikor végre elismerte magának, hogy tulajdonképpen már a Rita első vers-mondatainak meghallása után véget ért az ő idillikus szőke-boldogsága, egészen elszántan utazott Orsóhelyre és az sem zavarta már, hogy a Rita édesanyja sehogy nem akarja megérteni azt, hogy egy harmincvalahány éves művészt, mi a bánatért érdekli az ő szemében még egészen gyermeknek számító kisebbik lánya. Még akkor is, ha Ádám egy egészen jól felépített, gyanú-elterelő mesét talált ki arról, hogy nem is a saját nevében beszél, hanem egy, még kevéssé ismert, de garantáltan hivatalos kul¬tu¬rális csoportosulás nevében. És, hogy ebben az esetben nem is annyira a lány személye a fontos, hanem annak a rendkívüli tehetsége és a versei, amit egy, a fiatal tehetségeket felkutatni és művelni szándékozó, megyei szintű kulturális program-terv keretén belül szeretnének kiművelni, és közlési lehetőséghez juttatni. Sőt, Ádám még akkor sem jött zavarba, amikor kiderült, hogy az anya még arról sem tud, hogy a lá¬nya verseket ír egyáltalán, nem hogy azt, hogy Rita a saját verseivel (Később kiderült, hogy a találkozásukig igazából mindössze csak két verset írt, amelyeknek az egyike felolvasásával bombázta meg önkéntelenül az Ádám viharvert szívét.) már nyilvános rendezvényeken is részt vesz. És, miután tisztázódott, hogy nem a nagyobbik lányáról van szó, akiről ugyancsak nincs, amiért tárgyalni, mert „sajnos már” menyasszony és miután kiderült az is, hogy a gyermekszámba menő kisebbik lány viszont, akiről el¬képzelhető ugyan, hogy verseket is ír az egyéb furcsaságai mellett, pillanatnyilag nincs otthon, udvariasan elnézést kérve a zavarásért, azzal búcsúzott el, hogy még fog tele¬fo¬nálni. Másnap délelőtt újra felhívta a családot és ekkor már Rita vette fel a telefont, aki úgyszintén nem értette a dolgot, de nem volt semmi ellenvetése az ellen, hogy Ádám az otthonában felkeresse és elolvassa a verseit és vele úgymond irodalmi-művészeti témákról beszélgessen, annak érdekében, hogy Ádám megismerkedhessen a lánynak, mint a felnövekvő generáció egyik tehetséges képviselőjének az élet¬szem¬lé¬letével és világnézetével. Ádám tehát elérte végül a célját és beszélhetett a gyermekes ambíciókkal és naiv elképzelésekkel vegyített eredeti és néha meghökkentő érett¬ség¬ről tanúskodó meglátásokkal rendelkező félig gyermek, félig kamaszlány Ritával, „szóközelben” annak a saját szobájában. Ha a pillanatnyi benyomása az is volt, hogy megszabadult a tehertől, mert szó sem lehet arról, hogy neki bármilyen szinten is partnere egy ilyen, a gyermekkorból még egészen ki sem lépett és ezért még teljes¬ség¬gel a szülők felügyelete alatt álló, végeredményben tájékozatlan és műveletlen kamasz lány¬ka, mélyen csalódnia kellett, amikor napok múlva le kellett mondania e racio¬ná¬lis és józan gondolatairól, amibe utolsó szalmaszálként bele kapaszkodott. Mert e személyes találkozást követő látszólagos megnyugvás után néhány héttel, azon kapta magát, hogy valósággal ujjong a lelke mélyén, amikor meghallotta, hogy lehetőség nyílik egy több napos olyan vállalati kiküldetésre a környékre, amely közben az orsó¬helyi szállodában kell laknia. A fenébe is: ha már lúd, legyen kövér. Ádám tudta azt, hogy a vidéki terepmunkát délutánig el lehet végezni és rengeteg szabadideje marad majd Orsóhelyen, ami alatt semmiképp nem fog kikerülni egy újabb Ritával való találkozási lehetőséget. És biztos lévén abban is, hogy bármi történjen is közötte és a lány között a jövőben, őt az ellenállhatatlan szerelmi érzései és nem a szexuális vá¬gyai vezetik ebben az élet-játszmában (és hogy ennek következtében az ő szándékai egy¬értel¬műen tiszták még önmaga előtt is, és bármilyen irányba forduljanak is a dolgok, neki semmiképp nem szabad gyermeklányokat szédítgető szerepkörben megjelenni, még önmaga szemében sem.) hát előre telefonált Ritáéknak és udvarias módon jelez¬te, hogy újabb baráti látogatást szándékozik tenni. A lány szülei, a székely hagyományok szerint, ugyancsak udvariasan beleegyeztek a dologba, és amikor sor került a látoga¬tásra, egy félórás hivatalos bájcsevegés után, talán semmit nem sejtve az Ádámnak a lány iránt érzett irracionális vonzalma felől, nyitott ajtó mellett, de egymásra hagyták kettőjüket a Rita szobájában. És ezzel elkezdődött a macska-egér sorsjáték. Amint Ádám azt a versolvasás alatt megsejtette, Rita nem csak kivételesen szép, hanem misz¬tikus lény is volt, akinek egyet mondtak a többnyire még mindig gyermeki gon¬dolkozásról árulkodó szavai és teljesen mást a majdhogynem szemérmetlenül bátran és mélyen az Ádám tekintetébe fúródó, a fél évvel korábbi vers-felolvasás másod¬percei alatt is a lényéből felszínre törő hangja és a mély szenvedélyekről árulkodó barna szemei. Mivel Ádám a látogatást követő napon még nem kellett haza utazzon, a következő látogatást már nem harangozta be az egész családnak, hanem a korábbi beszélgetések folyamán megszerzett információval, hogy a lány délután jár iskolába, a látogatást követő második napon, egy Orsóhelytől mindössze néhány kilométerre fekvő faluban nagyon hamar elvégzett terep-szemle után, autóstoppal visszasietett a városba, ahonnan felhívta Ritát telefonon azzal a hírrel, hogy újból felmegy hozza. És itt álljunk meg egy nagyobb lélegzetre, mert mielőtt tovább pergetnénk a fel¬színi eseményeket, vétek lenne kihagyni, nem csak a láthatatlan dimenziókban: az Ádám tudatában és tudattalanjában folyó belső, lelki történések és szellemi folyama¬tok le¬írá¬sát, amely történések és folyamatok létezése nélkül, voltaképpen nem is lennének lehetségesek ezek általunk látott, érzékelt és észlelt, események. Ezután, a sorrendben a harmadik – és a második otthoni – találkozás után, Ádám számára, minden felnőt¬tesen józan és felelősen racionális ellenérv ellenére, egészen világossá vált, hogy általa is¬meretlen és egyelőre megfejthetetlen okokból, ha irracionálisan és a gyakorlati meg¬élhetés szempontjából teljesen kilátástalanul is, de belezúgott a gyer¬meklányba. A gyakorlati kivitelezhetőség, illetve kivitelezhetetlenség mellett viszont fenn maradt még egy annál is fontosabb kérdés: vajon a lány érez-e valamit abból, amit Ádám érez iránta, és ha igen, egészen pontosan mi az, amit érez, illetve mi az, amit a lehetséges érzelmeiről tud és egyáltalán fel meri-e, fel tudja-e azokat legalább önmaga előtt vál¬lalni? Magyarán: ő tudta, hogy elfojthatatlanul szereti a lányt, talán máris ugyanak¬ko¬ra szenvedéllyel, mint Dórát az első találkozásukat követő harmadik hónapban, de nem tudta, hogy a lány érez-e iránta valamit és azt sem tudta, jobban mondva, félt attól, hogy a lány nem-e ijed meg és zárkózik el előle minden vonatko¬zásban, ha megtudja, hogy ő, aki majdhogynem az apja lehetne, ilyen szenvedélyes vonzalmat érez iránta? Másfelől ott volt a Ritának az Ádám szemeibe fúródó bátran-hosszas és sokatmondó, érzelmi és gondolati gazdagságról árulkodó tekintetének az emléke, amit Ádám sem¬miképp nem tudott másképp értelmezni, mint a lány nőisége mélységeiből jövő, sze¬rel¬mi provokációt, vagy legalábbis, misztikus szerelmi kérdést, szerelmi kíváncsiságot, amit végső soron a lány az ő személyével szemben él meg. Mintha azt mondaná Rita az Ádám kutatóan-simogató tekintetébe kapaszkodó sze¬meivel: „Tudnod kell, meg kell, hogy értsd, sőt: tudom, hogy tudod, hogy nem csak az a lány vagyok, aki itt most beszél veled, hanem egy egészen más lény, akiben sokkal több az érzés és a gondolat, mint amit ki tudok a gyermekeszemmel és a jelenlegi élet-ismeretem segítségével fejezni. De ki vagy te nekem és voltaképpen mit akarsz velem?” Ráadásul Rita ezt az Ádám által fenségesnek érzett – hiszen semmiféle gyermekes, vagy kamaszos riadtság, félelem nem volt benne – mágikusan sokat¬mon¬dó bűvös tekintetét, kimondottan csak olyankor „kapcsolta be”, amikor sem a testvére, sem a szülei nem voltak a szobában. Ádám nem tudta, tehát, hogy Ritának ez a né¬zése egyáltalán hozzá, neki szól-e, vagy általában a férfi nemnek. Hogy ő ébresztette-e fel benne, vagy az általa megtestesített férfi nem? Eldöntötte tehát, hogy amennyire lehet veszélyes, finoman puhatolózik a lánynál, miközben ártatlan gesztus gyanánt, mint jóakaró kulturális védnök, nála hagy¬ja a legkedvesebb regényét, amit az addigi élete során olvasott: az akkoriban épp Nobel díjjal kitüntetett Garcia Marquez Száz év magányát. És épp azért kellett az imént meg¬álljt parancsolni a sors szálait, mintha minden felső értelem nélkül és automatikusan bonyolító, pergő események leírásába beleszédült írói lendületnek, mert Ádámnak ebben az ártatlannak látszó könyv¬kölcsönzési – szívesen nevezte volna akár könyv-adásnak is – mozzanatban, ott sűrű¬sö¬dik az egész élet tudatos, vagy nem tudatos, de mindenképpen mágikus jellegű ter¬mészete. Ádám ugyanis olyan szándékkal adta Rita kezébe a könyvet, amit egyszerű polgár-erkölcsi ítélkezéssel joggal nevezhetnék alat¬to¬mos és önző lépre csalásnak. Hiszen ha nem is gondolta át racionálisan, de érezte, hogy a regény esztétikai eré¬nyein túl, egy olyan mágikus erővel is rendelkezik, amely egészen biztosan felébreszti a nemi szempontból érett kamasz lánynak nem csak a még esetleg szunnyadó szexuális fantáziáját, de ahogy a Rita nyers természetét meg¬érez¬te, csillapíthatatlan szexuális vágyakat fog ébreszteni benne. És Ádám majd min¬den erejével azon lesz, hogy időben ott álljon, a Rita ily módon kinyíló szexuális vágyai¬nak a beteljesítő ké¬pes¬ségeivel bíró, érett férfiként. A másik mágikus mozzanata a könyvkölcsönzésnek az volt természetesen, hogy ily módon Ádám nem csak közös képzelet-alapot teremt¬hetett, de ezzel egyidőben láthatatlan, de annál erősebb kap¬cso¬latot is teremthetett a Rita gondolat- és képzeletvilágával. Hiszen legalább háromszor olvasta már a regényt és valamikor a regény egy-egy fontosabb mozzanatát ábrázoló vázlat készítésével is szórakoztatta magát, különös hangsúlyt fektetve a regényben sze¬replő Buendia család sarjainak a mindent elsöprő rendkívüli élet- és szexuális erejé¬nek a kifejezésére. Balog Ádám tehát a váratlanul és minden tudatos szándéka ellenére hirtelenül rátörő tehe¬tet¬len szerelmi kiszolgáltatottsága megszüntetése, illetve a siker és a helyzet-biztosítása érdekében, önkéntelenül, vagy féltudatosan, de a Száz év ma¬gány kölcsönadásával egyértelműen szexuális mágiát gyakorolt a kamasz Ritával szemben. Nem csak az ál¬tal, hogy a könyvben szereplő rengeteg falat rengető szerelmi és szexu¬ális élmény leírását olvasva, biztos lehetett abban, hogy a zsönge lelkű Rita képzelet¬világa a nemileg érett női szexuális ösztöneivel együtt felébred és megtelik a könyv¬ben leírt szexuális orgaz¬musokra való vágyakozással, aminek a kielégítési készségét Ádámnak mindössze egyértelműen a tudtára kell adni a megfelelő időben, hanem azáltal is, hogy való¬színűnek tűnt az is, hogy a lány környezetében rajta kívül senki nem lesz, akivel „a regény mondanivalójáról”, illetve a regényben szereplő események¬ről, illetve azok mitológiai és metafizikai jelentéstartalmáról „esztétikai” szinten elbeszél¬ges¬sen. Ádám tehát fülig szerelmes volt egy, a szerelem és a szexualitás démonai által még meg nem zavart gyermeklányba. Aki feltehetően szűz és szexuális kérdésekbe járat¬lan volt ugyan, de aki az éretten csillogó mély-barna szemeivel nyugodtan állta Ádámnak a más nők és lányok által mikor szúrósnak, mikor félelmetesen szenvedélyesnek ítélt tekintetét. Sőt: ő maga volt az, aki, mint egy hollywoodi filmben, hosszas szem¬kapcsolatuk fenntartásával úgy ment ki a szobája ajtaján, hogy egy pillanatig sem eresztette el Ádám tekintetét, és csak az ajtófélfa közbeesése szakította meg ezeket a nyílt színi lelki-érintkezéseket. Természetes tehát, hogy azzal az önnyugtató tudattal, hogy ő „semmi rosszat nem akar” a lánynak és azzal, hogy bárhogyan is alakulnának a dolgok, ő inkább visszavonul, de semmiképp nem fogja hagyni, hogy miatta Ritá¬nak bármiféle baja is essen, ha már beleesett a szerelem csapdájába, meg akarta kísér¬teni a lehetetlent. És el akarta érni nem csak azt, hogy a lány is épp annyira szerelmes legyen belé, mint ő Ritába, hanem azt is, hogy ez egyértelműen világossá váljon mindkettőjük számára. Ezek után vethette volna-e a szemére azt, hogy önkén¬telenül, vagy fél-tudatosan mágiát gyakorolt, amikor a Száz év magányt a lány kezébe adta, valaki, aki képes teljesen tisztán belátni az Ádám lelkébe? Hiszen ő mindössze azt szerette volna elérni bármi áron, hogy a közöttük levő, akkoriban – és elsősorban a lány szempontjából – ijesztően nagynak tűnő korkülönbség ellenére, a lány is vi¬szont szeresse őt épp oly ellenállhatatlan vonzalommal, mint amilyen tompíthatatlan vonzalmat érzet ő a lány iránt! Ebben a helyzetben ugyanakkor, talán a szerelmes Rita részéről is természetes volt az a hosszú hónapokig fenntartott lelki törekvés, amivel elsősorban nem is Ádámot, hanem saját magát és talán a barátait, barátnőit szerette volna meggyőzni arról, hogy nem adta be teljesen a derekát, nem hódította meg őt teljesen a férfi. Holott Ádám már a harmadik találkozásuk alkalmával, aminek a leírását jónak láttam az imént megszakítani, és amikor először tárta fel nyíltan lelkét a lány előtt, elmondta, hogy bár¬mit is érezne a lány ő iránta, bárhogyan alakulna a kapcsolatuk a jövőben, ő sem¬mi¬képp nem akar sem a győzedelmes szívtipró, sem „a fiatal csirke fejét elcsavaró” vén róka szerepében tetszelegni sem mások, sem önmaga előtt. Sajnos, annyira összetett játéka volt mind a sorsnak, mind ennek a furcsa, életkor szerint egymáshoz semmi¬képp nem illő szerelmeseknek az egymás iránt érzett intenzív vonzási és két¬sé¬gek, önféltések miatti taszítási játéka, hogy a legőszintébb megnyilatkozások is csor¬dul¬tig telítődtek hátsó gondolatokkal, számításokkal és viszont: A létrontás logikája szerint ítélkező polgári erkölcsi kódexek alapján a legtisztátalanabbnak számító mági¬kus, vagy számítóan furfangos trükk is, amit puszta önvédelemből a másik legyőzé¬sére eszeltek ki, végső soron a teremtés legelső funkcióját: a szerelmi kiegyenlítődést, a nagy unio mystica megvalósulását szolgáló egyetemes szerelmi beteljesülés jegyében fogant. Tény, hogy bármit is tett, vagy nem tett Ádám az általa sors-támadásként érzékelt szerelmi vágyainak a beteljesülése érdekében, hogy bármennyire is ama fogyasztói morál szerinti tiszta szándék vezérelte tetteiben, amely alapján a tizenkilenc, a hu¬sza¬dik és a huszonegyedik század keresztény civilizációjának család-tagjai egymást is elfogyasztandó objektumként kezelik, inkább a sikertelenségtől való félelmében, mint bátor céltudatossággal, öntudatlanul, vagy fél-tudatosan, de szerelmi mágiát gyako¬rolt. Aminek a negatív visszahatásait természetesen neki kellett elszenvednie mind a Ritával való szerelmi kapcsolata jellegében, mind a későbbi kapcsolatainak a termé¬szetében. Sőt! Amint nagyon sok évvel később számára ez kiderült, szerelmi mágiát gyakorolt akkor is, amikor a hegyek között, ahol Ádám a terep-munkáját végezte, az erős sodrású hegyi patakként alázúduló, de néhány kilométer után csendesülő folyó sziklás partján, amely tíz kilométerrel alább kettészelte azt a várost, ahol Rita lakott, a hangos vízmorajlásba tiszta szívű betörőként egy órán át „belemondta” a Rita iránt érzett szenvedélyes szerelmét. Amelyet éppoly erősen sodró erejűnek és tisztának képzelt, mind a felső szakaszán hegyi patakként alázúduló folyó vizét. Ádám, ha nem is tudta racionálisan, de misztikus intuíciójával, amiről akkoriban szintén semmit nem tudott, egészen pontosan érezte, hogy milyen súlya van és, hogy milyen követ¬kez¬ménye lesz annak, amit csinál. Ezért „biztosra ment”, amikor látszólag közömbösen a Ritának az általa biztosított irodalmi felfedezéseiről: új olvasmány-élményeiről érdek¬lődve felhívta a lányt, és biztosra ment, amikor egy hónap múlva újabb több napos vállalati kiküldetést vállalva és a Rita családjánál előzetesen bejelentve magát, egy-egy Dylan Thomas, Rimbaud és Rilke verseskötettel, valamint a Bulgakovnak A Mester és Margaritájával a hóna alatt megjelent a lánynál. Biztos volt tehát abban, hogy a lány, ha nem is viszonozza az ő szerelmét akkora erővel, mint ahogy ő vonzó¬dik iránta (hiszen ő is úgy gondolta, hogy igaz az, amit az egyik pszichológus barátja fogalmazott meg, t.i., hogy egy ilyen süldő lánykának, még nincsenek is kifejlődve a szerelmi érzések egészséges átéléséhez szükséges lelki szervei.), azonban egyre inkább vonzódik iránta, legalább úgy, mint idős és tapasztalt (de remélte ő: valahol mégis¬csak „partiképes”) férfira, akinek az általános látásmódja merőben elüt a Rita Ádám¬mal egyidős tanárai látásmódjától, vagy legalábbis attól a hivatalos életfelfogástól, amit a tanárok az iskolában kénytelenek voltak képviselni. És akinek az univerzálisan liberális ízlése – amit ugyanakkor Ádám nem próbált Ritára erőltetni, hanem inkább megcsillogtatta előtte, mint a tömeg kultúrában és a középiskolás tankönyvekben használt közhelyektől, esztétikai-filozófiai dogmáktól és babonáktól megtisztított, szabad gondolkozásban való gyönyörködés lehetőségét – természetesen jobb hatást gyakorolt egy „verseket is író, furcsa kamasz” lányra, mint a polgári ízlés, ami szerint a Rita környezete élt és gondolkodott. Ezért még az sem bántotta, amikor az egyre nyíl¬tabb célzásaira és kérdéseire, a lány azt mondta neki, hogy őt nem érdekli az Ádám személye, hogy nem zavarja ugyan, ha Ádám őt meglátogatja, de érzelmileg nem érez semmiféle vonzódást iránta, és emiatt úgysem lesz soha az övé. Hogy maxi¬mum barátok, ha lehetnek, de nem látja be, hogy egy olyan komoly és „befutott” férfinak mi szüksége lenne egy X. osztályos diáklány barátságára és ezt a környezetük nem értené-e félre? Arra, hogy Ádám arra gyanakodjon, hogy a lány nem egészen őszinte, nem csak a Rita folytatódó, férfi-bűvölő mély szemezései adtak okot. Hanem az is, hogy a „mindent, ami Ritával kapcsolatos tiszta lappal csinálni” jellegű törek¬vé¬sei közben és annak illusztrálása képpen is, hogy ő nem a fiatal csirke fogás reményében vállal el mostanában minden Orsóhelyre szóló – egyébként fáradságos és költséges – vállalati kiküldetést, amelyek közben ráadásul lemarad az otthoni karate-edzésekről, azt is elmondta, amikor a lány iránt érzett „tiszta szerelmi” érzelméről beszélt (talán azért, hogy az őt tehetetlenül a lány felé taszító-lökdöső, sodró szerelem erejének csak a felét vallotta be, egyrészt, hogy nehogy megijessze a lányt, másrészt érett férfiúi önérzetből), hogy neki otthon van egy szexisen szép, Ádámhoz képest ugyancsak fiatal és ugyancsak érdekes, furcsa egyéniséggel ren¬del¬kező Ilonkája, akivel nagyon harmonikus a kapcsolata, de akiről mindezek ellenére Ádám kész lemondani, ha Rita netalán osztja vele és viszonozza az ő iránta érzett érzelmeit, vonzódását. Rita persze, hallani sem akart ilyesmiről. Mármint arról, hogy Ádám őmiatta lemondjon az Ilon¬ká¬val való kényelmes és Ádám számára nem utolsó¬sorban szexuális nyugalmat is bizto¬sító viszonyáról. De nem azért, mert ismeretlenül is sajnálná Ilonkát, mint olyan női társát, aki teljesen ártatlanul fog szenvedni akkor is, ha Ádám és Rita között nem történik semmi, a baráti viszonyon kívül, és ezt a szenvedést akkor sem érdemli meg, ha Rita, az Ádám magyarázatai, vagy női intuí¬ció¬ja segítségével, hamar megértette az Ádám felől érkező – Ádám által érzett – kétféle szerelmi érzés közötti különbséget. Szegény Rita. Ha tudta volna, hogy az ő melegedő szívében is kezdett kitekeredni az egyéni és az egyetemes sors-erők által irányított szerelem kígyója, bizonyára nem lett volna ilyen magabiztos és mindenben a szívére, Ádámra és nem a gyermeki félel¬meit szolgáló eszére hallgatott volna. De nem hallgathatott a szívére, hanem elő¬ször a férfitől, illetve a szerelmi sodródástól, alárendelődéstől való félelmét, majd az óvatos¬sá¬gát, illetve az elköteleződéstől való félelmét szolgáló eszére, mert hat bolygós Skorpióként épp az volt a sorsa, hogy élete első szakaszában valamikor végérvénye¬sen csalódjon a félelmei által mozgatott eszének a józan ítélőképességében. De nem, ahelyett, hogy már kezdettől az Ádám által felajánlott nyílt szerelmi kapcsolatot lega¬lább önmaga előtt felvállalja, egy furcsa, gyermekes kettős játékot alakított ki, amely az élet által felvetülő új és új problémák és a pergő események sodrában mikor tel¬jesen eltűnt, mikor teljes intenzitásban visszatért. És aminek az volt a lényege, hogy miközben az általános viselkedése azt bizonyította, hogy nagyon is szerelmes Ádám¬ba, szavaival ennek az ellenkezőjét bizonygatta. Így még az első csókjukat is, sőt – né¬hány hónap múlva – szüzessége elvesztését is sikerült Ádám felé úgy meg¬élnie, mint¬ha abban, ő ártatlanul venne részt, mindössze csak a kényszerítő körülmények¬nek engedve. Az első, Ádám számára felejthetetlen csókolózásuk úgy esett meg, hogy miután Ádámnak egy sokadik ostromát a szavaival visszaverte, miközben a szemei egyáltalán nem azt jelezték, hogy a lelke ellenkezne, azt mondta Ádámnak, hogy meg¬engedi, hogy „megpuszilja”, ha az megígéri, hogy soha többé nem tér hozza vissza és végleg elfeledi. Ádám, később nem tudta egészen biztosan, hogy akkor ő mindössze kockáztatott-e, vagy egészen biztos volt abban, hogy semmi baj nem történik – már¬mint hogy Rita a következő alkalommal, nem fog egy újabb találkozás elől elzár¬kózni, illetve nem fogja kidobni – ha nem tartja be a szavát. Tény, hogy egy pillanatig sem habozva és annak ellenére, hogy a szülők is otthon voltak, azonnal bele¬egyezett az alkuba. És azt nem csak azért nem bánta meg, mert Rita, mintha annyira ártatlan lenne, hogy nem tudna különbséget tenni a puszi és a csók között, nemcsak hogy hagyta, hogy Ádám teljesen ráfordulva és őt átölelve, hosszan szájon csókolja, hanem a nyelvét is bátran oda tartotta Ádám nyelve elé. Ez után persze, hogy nem volt meg¬rémülve a lépcsőházban sem, amikor az őt a lakásajtón kikísérő Rita, mint egy romantikus drámai jelenetben, a félig rácsukott ajtó résén át, halkan, de nagyon hatá¬rozottan utána suttogta, hogy soha. Persze, ez a soha, soha nem jött el, mert az elválásuk után is – a Rita hirtelen berobbanó, de egy évig sem tartó házasságát kivéve – jó barátok maradtak. És Ádám, ezután az első szószegés után, néhányszor még egészen komolyan megfogadott né¬hány végleges távozást az egyre mélyebb és hosszabb csók váltási lehetőségek érde¬kében, mielőtt pajkosan vicces rituálévá változtatta azt a szokást, hogy végleges távo¬zásokról szóló fogadkozással vezesse be az egyre hosszabbá és hevesebbé váló csókos szerelmi ölelkezéseiket. De amikor idáig eljutottak, már tavaszodott és a tavaszi nap¬sugarakkal és a fák első rügyeivel együtt a Rita félelme is felengedett, a lelke kinyílt és a tekintete egyre melegebben fúródott az Ádám szemeibe, mígnem egy délután azon kapták magukat, hogy az egyik közös barátjuk házában, amelyben, nem tudni, hogy miként, egyszer csak magukra maradtak, a szabadon-heves csókolózás közben kezd¬ték vetkőztetni egymást. Igen, nem csak Ádám kezdte kigombolni az ártatlan Rita ingét, hanem az is az Ádámét, mert ahogy telt az idő, illetve, ahogy növekedett a talál¬ko¬zásaik száma, Rita egyre inkább bizalmasabbá és bátrabbá vált. És miután a férfi arcát és a fedetlen nyakát is kezdte simogatni csókolózás közben (Ádám nem sze¬re¬tett ma¬gas nyakú pulóvereket hordani és télen is szeretett petőfisándorosan kigom¬bolt gallérú, nyitott nyakú ingben járni) egy idő múlva többször megtörtént, hogy a gyermeki, de erős kezeivel felhúzva az Ádám ingét, egész karját bedugta az ing alá, majd ráfonva kezeit a férfi csupasz derekára, teljes erejéből ráhúzta a törékeny meden¬céjét, annak a nadrágja börtönéből szabadulni vágyó, a nadrág anyagát is átforrósító hímvessző¬jére. Szerencsére Ádámnak sok ilyen, első aktus-előtti tapasz¬ta¬lata volt szűz lányokkal fiatal bulizó korában, ezért azt sem gondolta, hogy ez azt jelenti, hogy Rita átveri őt és valójában több férfival volt már dolga és azt sem, hogy Ritának ezek a máskori visel¬kedéseihez képest meglepően felszabadult szexuális gesz¬tusai azt jelentenék, hogy ott azonnal szeretkezni is lehet. Sőt: ő, aki nem csak jóval idősebb volt Ritánál, hanem anélkül, hogy ilyen vágyak, vagy szándékok vezették volna valaha is őt a nőkkel, lányokkal való viszonyaiban, több esetben került olyan helyzetbe, hogy úgymond ő volt az első férfi, akivel az adott – szűz – partnere lefeküdt (többnyire az a néhány lány, aki egyben az ifjúkori szerelmi drámáinak is a hőse volt, de nemcsak azok), nagyon jól tudta, hogy a nők későbbi szexuális életére – pontosabban az orgazmus készségére – nézve fatálisan sülhet el egy ilyen előkészítet¬len, mindössze a felkorbá¬csolt nyers ösztönök és a pillanatnyi bódulat hatására elvégzett defloráció. Ezért a hirtelenül-véletlenül üresen maradt lakásban sem gondolta egy pillanatig sem az, hogy most aztán végre a magáévá teszi a lányt, de az egymást vetkőztető játékot nem akarta megszakítani, mert nagyon akarta, nem¬csak Ritán látni azt, hogy Rita meddig hajlandó elmenni, és nem csak azért, mert a lányt magát akarta látni teljesen mez¬tele¬nül és a szó szoros értelmében gyönyörködni akart a Rita gyönyörűnek képzelt szemérem-teste látványában. Hanem azért is, mert azt akarta, hogy Ritának legyen része a meztelen ölelés élményben, és a vele szem¬beni meztelenségi élményben. És Rita tényleg nem állt meg útközben és végre ott állhattak-feküdhettek egymással szem¬ben teljesen meztelenül, és meg is kísérelték a szeretkezést, de Ádám akkor már annyira biztos volt mindenben, ami a lánynak a hozzá fűződő érzelmeit és szándékait illeti, hogy egyáltalán nem ijedt meg és nem is erőltette tovább, amikor abban a bizonytalan helyzetben és azon a keskeny ágyon, nem sikerült a behatolás az első nekifutásra. Öltözködés közben Ádám majdhogynem úgy nyugtatta Ritát afelől, hogy nincs semmi baj, mint ahogy őt nyugtatta valamikor tizenöt évvel korábban egy nála mindössze egyetlen évvel idősebb, de sokszorosan tapasztaltabb, érettebb és olvasot¬tabb-tájékozottabb lány, amikor sehogy nem tudott belenyugodni, hogy életerős bika létére „csütörtököt mondott” pontosan akkor, amikor a reménytelen álma valóra vált. Holott a nő, akit korábban egy egész éven át ostromolt szerelmével, mielőtt csüggedten végleg lemondott volna róla, és aki akkor váratlanul felkereste őt a mun¬kahelyén épp a munkaidő lejártával, majd felment hozzá az albérletébe és lefeküdt vele, nem hogy szép, hanem gyönyörű volt. A két helyzet közötti különbség az volt, hogy Rita nem volt egyáltalán kétségbeesett, hanem jó tanítványként csupán kíváncsi arra, hogy Ádám miket mond, illetve, hogy miként értelmezi a történteket – és, amint az később kiderült, arra, hogy mikor próbálhatják meg a dolgot megint. A hasonlóság viszont az, hogy a csütörtököt mondott szexuális kapcsolat-felvételi kísérlettel együtt Ádám már akkoriban is párhuzamos szerelmi kapcsolatba került. Lehetetlen maradt eldönteni, hogy az életében hirtelenül újból és meghökkentő – sőt: viruló férfiasságát lefagyasztó módon – valóság-közelben felbukkanó kamasz álmainak a megtestesítője volt-e az élete első szerelme, vagy az a teljes szerelmi élmény, amit a két éven át tartó Hajnival való romantikus viszonya jelentett? Voltaképpen akkor fogadta el, akkor fogadta el a váratlan-hirtelenül rátörő Ritáért érzett ellenállhatatlan vágyait, amikor arra gondolt, hogy lehetséges, hogy ez tulajdonképpen az élet ajándéka kell, hogy legyen. Vagyis egy nagy és egyedülálló lehetőség, hogy mindazt, amitől megfosztotta őt korábban az élet a Hajninak az egyre inkább visszavonhatatlannak bizonyuló eltű¬nése, visszakaphassa és megélhesse. Lehetséges, hogy hajlandó lett volna Évával is viszonyt folytatni, ha nagy meglepetésében és az Éváról egy éven át táplált szerelmi-szexuális álmai által keltett izgalmában szexuális aktus előtt nem mond csődöt azon a szép júliusi délutánon. Ádám szerencséjére akkor annyira megijedt és annyira szégyenkezett az első szexuá¬lis csődje miatt, hogy a másfél év múlva átélt eltűnési tragédiáig, tiszta és nyugodt lé¬lek¬kel folytathatta a szerelmi viszonyát Hajnival. (Aki viszont nem mondott csütörtököt, amikor őt csábították el egy buli alkalmával egy évvel később miközben Ádám ka¬to¬na volt, mivel a természet szent bölcsessége szerint, a nők nem szoktak begörcsölni a vágyott, vagy a hirtelenül lehetővé váló szexuális aktus előtt, hanem csak azután, miután a potenciális utód létrehozásához szükséges férfi ondó már bejutott a hü¬velyükbe.) Amiként Évát nem zavarta, hogy ő időközben szerelmes Hajniba, látszólag Ritát sem zavarta különösebben, hogy Ádámra vár otthon a csinos Ilonkája. Az idő¬közben a tizenhetedik évébe jól behatolt, nemileg ugyan érett, de tízedikes diák-státu¬sában még a szülei fennhatósága alatt álló Ritának: A szüzességétől megszabadulva, az olvasmányok, a filmek és a diáklány kollégáitól hallott beszámolók által felizgatott képzeletét és a rejtett vágyakozástól egyre sűrűbben és hevesebben átforrósodó testét a megálmodott valóságos szexuális élményben és gyönyörben részesíteni, vagy ne¬talán az Ádám odaadó szeretőjévé válni, úgyszintén nagy kérdése volt Ádámnak a testileg ugyan valamelyest lecsitult, éber családapai visszaemlékezései folyamán. De akkorra szert tett már annyi bölcsességre, hogy egyáltalán ne hagyja zavartatni magát a lét legrejtettebb titkait kutató-kereső megismerő kíváncsiságát ezek, a pszichológus-író kollégái által a női lélek izgalmas rejtelmei című fejezeteként bemutatott talá¬nyok, és amelyekről tudta, hogy legfeljebb a hiúságát érinthetik, amiért viszont még a füle botját sem érdemes mozdítani a lelki szegények mennyországába bejutni akaró személynek. Tény, hogy egyikük sem bánta meg azt, hogy az első aktust nem akkor élhették át, amikor az élmény elérési vágya oly nagy hévvel rájuk tört a barátaik üresen maradt otthonában, mert annál jobban sikerült másnap délelőtt, teljes bizton¬ság¬ban és intimitásban, otthon, a Rita ágyában. De az is igaz, hogy amennyire álomszerűen szépre: a szertartásosságig menően misztikusra és romantikusra sikerült az első, mindkettőnek a teljes szexuális behatolási-befogadási élményt biztosító egybeolvadás, később Ádám számára épp annyira a fölöslegesség érzetét is keltette pontosan az, hogy ez ennyire jól sikerült. És Ádámba nemcsak a végleges elválás miatt merült fel ez a fölöslegesség-érzete, hanem nagyon sok esemény miatt. Ilyen volt például Ritának az aktus utáni hetekben tanúsított, an¬nak fényében már egyszerűen csak vagy ostobának, vagy igen furcsán esze-mentnek (hülyének), esetleg a férfinek a későbbi kézben tartás érdekében történő megbolondí¬tá¬sát célzó, egyenesen ördögi rafináltságra gyanakodni engedő magatartása miatt, amivel megint valami olyasmit akart sugallni az Ádám számára, hogy hiába vette el a szüzességét, mert úgysem lett egészen az övé. (Amire, Ádám szerint legalábbis, akkor¬ra már nem volt semmi szükség) És ilyen, az első, Ádám számára is gyönyörű egysége¬sü¬lés misztikáját fölöslegessé tevő ténynek bizonyult az a Rita tényleges el nem kötele¬ződésére következtetni engedő esemény-sor is, amikor Rita egy, a nővérénél és a sógoránál töltött buli után, éjszakai sétára indult a sógora kaszkadőr barátjával, aki állítólag Ritát megerőszakolta egy mezőn, anélkül, hogy a bugyiját letépte volna. (Ádám el tudta képzelni, hogy bulizás közben, Rita a kaszkadőrre is olyan sokat sej¬te¬tő szemekkel nézett, mint rá annak idején, amit a kaszkadőr táncra való felkérésként, de legalábbis táncolásra való kedvként értelmezett.) Sőt: Amikor mélyebben vissza¬gondolt a történésekre, az is feltűnt, hogy Rita az Ádám által misztikusnak érzékelt, első romantikus aktust is igazából úgy élte meg, az egész játszmát úgy rendezte meg, hogy az a szó és hang nélküli csendes és finom intimitás, amit Ádám misztikusnak vélt, mintha inkább azt hivatott sugallni, hogy az egész aktus a Rita józan jelenlét¬tudata nélkül történik. Mintha arról lenne szó, hogy őt az aktusért semmiféle kezde¬ményezői, józan résztvevői felelősség nem terhelne. Ádám úgy döntött, hogy a közös barátnak a házában történt szenvedélyes vet¬kő¬zés és szeretkezési kísérletet követő másnapon reggel nem megy terepre – hiszen azt soha nem kérdezte tőle senki, hogy a nap milyen időpontjában végezte a jelentések¬hez szükséges adatgyűjtéseit és megfigyeléseit – hanem reggel miután felkel, beszól Ritának telefonon, hogy felmegy hozzá. Rita ezen egyáltalán nem csodálkozott, ha¬nem csak annyit mondott, hogy rendben, az ajtó nyitva van. Ádám, ahogy belépett a csendes lakásba, már tudta, hogy annak ellenére, hogy erről nem beszéltek, Rita min¬dent tud a szándékáról és most és így akarja ő is, hogy a nagy esemény megtörténjen. Csendben benyitott a Rita szobájába, és csakugyan: Rita az ágyban volt és úgy tett mintha aludna, holott kilenc óra már rég elmúlt és Ádám tudta, hogy Ritát az édes¬anyja minden reggel nyolc után fel szokta hívni a munkahelyéről és megbeszélik a Rita teendőit (reggelizés, délelőtti takarítás, mosás, ebédhez való vásárlás, telefon- vagy villanyszámlafizetés, nagymama látogatás, stb. Mikor hogy.). Ádám visszament tehát és bezárta a bejárati ajtót, majd a Rita szobájában teljesen levetkőzött a feje búbjáig paplan alá bújt Rita háta mögött és a paplant félrehúzva, bebújt mögéje, finoman átölelve azt. Nem kapkodott. Sokáig időzött ebben a puha ölelésben egyrészt élvezve-átélve a hely¬zet nagyszerűségét és időt adva a szűz Rita testének, hogy az idegvégződései indítsák el a rendeltetésük szerinti finom bizsergéseket és a megfelelő nedvek kivá¬lasz¬tását, a szerelemcsatornák zsilip és szeleprendszerének felvonását-megnyitását és a nedvkamrák elárasztását, majd simogatni és csókolgatni kezdte. Az átlátszó selyem¬hálóing levétele elég bonyolultnak bizonyult, mivel Rita ragaszkodott ahhoz, hogy alvónak tetesse magát, de miután a sors-hálával eltelt Ádám a jobb keze hosszú és gyűrűs ujjával a lány csiklóját, majd a finomabbnál finomabb nedvekkel elárasztott hü¬velye belső falát is több ideje simogatta, hevesen magára húzta a férfit, és szenve¬délyesen csókolni kezdte. Ez már biztos jelzés volt arra, hogy semmi nincs elsietve, elkezdődhet a behatolás. Igen ám, de Ádám hiába tudta, hogy egymással párhuza¬mo¬san tartott női lábakkal, illetve combokkal, legyenek azok a legellazultabb állapotban is – de mindenkép az átlagot, ha csak néhány centivel is, de meghaladó péniszével – lehetetlen a szűz lányokba való behatolás. Ezért, hogy a Rita által kezdeményezett misztikus hallgatást és ezzel a pillanat varázsát se törje meg, a lábaival addig ügyes¬kedett, amíg valahogy széttárta, kétoldalt felemelte és a saját dereka köré helyezte annak a lábait. Ez a művelet arra is jónak bizonyult, hogy a heves férfiasságát vala¬melyest lecsitítsa és a hímvesszőjét valamelyest megpuhítsa. Ennek azért örvendett, mert korábbi tapasztalataiból tudta, hogy a közhiedelemmel ellentétben, nem a Botond-féle konstantinápolyi várkaput betörő buzogány a legalkalmasabb a deflorá¬ció misztikus-alkímiai művelet végrehajtásához, hanem a lehetőleg csak félig kemény, rugalmas, de nem teljesen lekonyuló hímtag. Szegény Dóra, bár majdnem kétszer akkora medencével és szemérem-tájékkal rendelkezett, mint Rita, az első kapu-roham után sírva fakadt. Majd miután több órás meggyőző munka után erőt vett magán és megígérte Ádámnak, hogy többet nem sír és nem kiabál, egyszerűen megfogta Ádám csípőjét és attól fogva kétszer is ledobta magáról a belé nevelt őrültségek és az anyai ágon örökölt férfi-, gyermek- és élet¬elle¬nes szellemi programjai erejéhez képest igen éretlen és gyenge, ráadásul mindössze a negyedik deflorációjánál tartó Ádámot. Ádám igazából a Dóra szüzességi állapota – bes¬tiális állapot, ahogy ő azt akkoriban nevezte – megszüntetésekor jött rá a fen¬tiek¬re. És amikor a későbbiek folyamán még beavatandó szüzekkel találkozott az ágyban, azt a taktikát választotta, hogy addig dörzsölte a hímvesszőjét az illető hölgy pucájához, amíg elélvezett, majd mikor észrevette, hogy a barlangüregei újra kezdenek feltöl¬tőd¬ni vérrel, nem várta meg, hogy tovább merevedjen, hanem „félkeményen”, sőt: Negyed-keményen becsúsztatta-begyömöszölte a szűzhártya fölötti résen a lányok hüvelyébe, és miután egészen bent érezte magát, csak azután kezdte el nagyon finoman a be-ki- lökődő mozdulatokat végezni. Az ily módon, odabent a helyén fokozatosan meg¬keményedő és lassan megmeredő pénisz viszont nem szétszakította, hanem finoman félrenyomva, úgy morzsolta szét a szűzhártyákat, hogy a lányok semmiféle fájdalmat nem éreztek, mert a szexuális érzet, ha nem is volt még orgazmus-kiváltó, elnyomta a szűzhártya lassú és megosztott szétmorzsolódá¬sának az érzetét. (Jóval a Rita-szerelem és az Andrea-szerelem után is, amikor már az időközben szerzett misztikus tudása révén, az ők elvesztése által okozott lelki traumát követő korai magömlés poklán is túljutott, Ádám két hihetetlen sikerélményben is részesült, amely abból származott, hogy a deflorációt követő aktus közben a lányoknak nem csak hogy jól érzékelhető, hanem egyenesen heves orgazmusa volt.) Ádám tehát, izmos dereka körül a lány puha lábaival, bal kezével a Rita hóna alatti ágyrészen támaszkodva, jobb kezével a saját félpuha hímtagját irányítva, a lány gyönyörű arcának minden rezzenésére figyelve, lassan-lassan behatolt annak a be¬fogadásra az aktust megelőző több napi és több órás vágyakozás által teljesen fel¬ké¬szített hüvelyébe. Majd, amikor a hímtagja minden sejtjével érezte, hogy az teljesen bekerül a világ legjobb helyére, miután a felszabadult jobb kezével egészen félresimí¬totta jobbra és balra a lány fanszőrzetét, finoman becsúsztatta a lány bal tompora alá, miközben a bal karját a könyökétől fellazítva, felcsúsztatta a nádszálvékony lány bordái fölött és lapockái között annak a nyakához. És így, már csak a bal könyökén tartva magát – nehogy a törékeny testet szétnyomja huszonöt kilós többletével – óva¬tosan ráfeküdt, miközben a két test és a két lélek egyre jobban egymásba illesz¬ke¬dett és egy mély csókkal mintegy megpecsételve a visszavonhatatlan eseményt, egybe¬ol¬vadt. Természetesen, az együttlét és – legalábbis a fizikai – eggyéolvadás érzetén kívül, különösebb élvezet-élményt nem nyújtott egyikük számára sem ez, a deflorációt követő első szeretkezés és annak ellenére, hogy Rita semmiféle csalódás¬nak a jelét nem mutatta, Ádámnak mégis volt egy olyan érzése, hogy még vár valamit, ami a szeretkezésről szóló korábbi képzelgéseinek inkább megfelel. Ezért szükségesnek érez¬te majdhogynem tudományos okfejtéssel elmagyarázni, hogy Ritá¬nak egyelőre meg kell elégednie azzal a tapasztalattal és élménnyel, hogy teljes mértékben nővé vált és magába fogadott egy férfit, mert a szexuális gyönyör-érzet csak később, a vala¬hánya¬dik szeretkezés után fog megérkezni. Bármennyire is volt azonban Ádám jártasabb Ritánál ezekben a kérdésekben, egy olyan fontos dolgot nem tudott még akkor, amit, amennyiben például az Ádám lakásában történik meg a nagy esemény és nem a Rita szüleinek a lakásán, ahol Ádám – amint hónapokkal később kiderült: teljesen fölös¬legesen – szorongott attól, hogy a lány szülei közül valamelyik véletlenül hazajön, és őt rajta kapja a tizenhét éves Rita is joggal elvárt tőle. Ezért a hónapokon át egyre intenzívebb reményként a szívében melengetett és végre beteljesült szerelmi boldog¬sá¬gában megbocsáthatatlanul tévedett, mert Rita nem magyarázkodást – és semmi¬képp nem mentegetőzést – és nem is elméleti ok¬fejté¬seket várt tőle. Hanem egyszerű¬en azt szerette volna, ha Ádám nem elégszik meg a kétszeri „látogatással” és a második szeretkezés után nem kezd öltözködni és készül¬ni arra, hogy a soron következő falu¬ba kimenjen, hogy a vállalati terepmunkáját is elvégezze, hanem azt, hogy maradjon mellette az ágyban és nyugodtan ölelgessék-simogassák egymást és így, ebben az idil¬li¬kus intimitásban beszélgessenek órákon át. Hiába, hogy Ádám Dórával megtapasz¬tal¬ta a szeretkezések utáni órákig tartó intim együttlétek varázslatos hangulatát és bármennyire is volt tapasztalt ilyen téren, gya¬korlatilag nem tudta, hogy az egész¬séges nőknek – és a lányoknak – a szeretke¬zések utáni hosszas együttlét a szeretett férfival majdhogynem magánál az aktusnál is fonto¬sabb. Ezért nem csak akkor: a Rita életében talán a legfontosabb aktus után, hanem a későbbiek folyamán sem volt, ahogy Ritának ezt a, konkrétan és pontosan csak egy év múlva megfogalmazott elemi vágyát, elvárását kielégítse. Talán ha tudta volna, sőt: ha spirituálisan is megértette volna azt, hogy a szeretkezések utáni hosszas intim együttlét mennyire fontos általá¬ban a nőknek – de kiemelten Ritának – mindent megtett volna annak érdekében, hogy ne a Rita otthonának számító, de mégiscsak a szülei lakásában szeretkezzenek. De Ádám nem csak, hogy nem tudott a Rita részéről egyre intenzívebb, hangtalan kö¬vetelőzésig elmenő mohó vágyakozással induló szeretkezéseiknek erről a hiányos¬ságáról, hanem a későbbiek során sem érzett rá ennek a fontosságára. És amikor a szülők tiltása miatt egy Ádám által bérelt sport¬szállói szobában voltak együtt, ahol nap közben annyit tölthettek volna egymás mel¬lett zavartalanul, amennyit akartak, Ádám nem hallgatván a lánynak erre a kérésére, addig erősködött, amíg a két-három szeretkezést követő szabad órában, amit még együtt tölthettek volna, mindig elcibálta a lányt egy-egy közös barátjukhoz, vagy egy színházi előadásra, máskor moziba. De nem csak azért végződött rosszul az első nagy találkozás, mert a kielégült Ádám, mind a vállalati kötelezettségeinek az elintézési kényszere, mind a Szülők általi rajtakapástól való szorongása miatt, a második aktus után, ha nem is azonnal, de ott akarta hagyni a további szerelmes enyelgésre vágyó Ritát. Hanem azért is, mert Rita, (talán épp ennek a negatív élménynek a hatására. ) amikor Ádám az esti „hivatalos” látogatását tette, és amikor magukra maradtak a Rita szobájában, azt mondta, hogy a dél óta megfontolta és megbánta a dolgot, és azt kéri Ádámtól, hogy többet ne keres¬se meg, ha Orsóhelyre jön, mert ő mindenképp véget akar vetni ennek a mindenki számára terhes és előbb-utóbb kellemetlenül végződhető viszonynak. Ádám biztos volt benne és azonnal ki is fejtette Ritának, hogy szerinte ez az elzárkózás és elhárítás is pont olyan, mint a korábbiak, de amikor néhány ellenvetése után azt kellett tapasz¬talnia, hogy a lány, ott és abban az órában legalábbis, mennyire elszánt, jobbnak látta, ha tovább nem erőlteti a dolgot. A váratlan fordulat mindenesetre hideg zuhanyként érte és annak ellenére, hogy a délután még el volt szánva arra, hogy mihelyt másnap haza ér, most már mindent elmond Ritáról Ilonkának ezen az egy idillikus élményen kívül és befejezi vele a viszonyt, ez a nyers őszinteség és Ilonkának bizonyára sok szen¬vedést okozó gesztus most, ebben a helyzetben fölös¬legesnek és elhamarkodott¬nak tűnt. Így kénytelen volt tovább élni lelkében ezzel a nyugtalanító szerelmi két¬lakisággal, aminek, romantikus szívű személy lévén, egyál¬talán nem örvendett. De még mindig jobban szerette így, két szeretővel, mind azokat a hosszú és keserű múlt¬béli állapotokat, amikor frissen leszerelt katonaként egyedül a fájdalmasan hiányzó Hajni emlékével tudott mindössze lefeküdni, vagy amikor egyedül kóborolt az utcá¬kon, mint egy gazdátlan eb, mert Dóra minden hivatalos, vagy keresztény ünnep és majdnem minden szombat-vasárnap hazautazott vidékre. Tudván azt, hogy a dolog épp fordítva kellene legyen, és a lányok az első szeret¬kezés után inkább jobban beleszeretnek abba a férfiba és még jobban kívánnak együtt lenni azzal, aki a szüzességüket elvette, minthogy hátat fordítsanak, el is határozta, hogy úgy szoktatja le Ritát ezekről a szamár húzd meg - eresztd meg játékról, hogy úgy tesz mintha komolyan venné annak az elhatározását és sokáig nem keresi meg és még csak telefonon sem hívja fel. De ezt az elhatározását azért ő sem tudta olyan sokáig betartani, mint ahogy eredetileg szerette volna. Amikor, nem bírva magával, két hét múlva végre felhívta Ritát, az egyáltalán nem azt ismételte meg neki, amit a szeretkezésük utáni látogatásakor mondott neki, hanem azt kérdezte tőle, hogy Ádám mikor jön Orsóhelyre legközelebb, mert tartogat számára egy meglepetést. „ – Miféle meglepetést? / – Hát meglepetést, nem érted? Ha megmondom, akkor nem lesz meglepetés. Mindenesetre, amikor jössz, azonnal telefonálj, amint megérkeztél.” Ádám tovább próbálta faggatni a lányt, de az nem árulta el, hogy miről van szó. Hir¬te¬len arra gondolt, hogy a teherbe esett, de ezt a gondolatot hamar elhessegtette, mert ha rosszul is sikerült volna az interruptus, az ilyesmit két héttel az aktus után nem lehet még tudni és a lány hangjában sem volt semmi izgalomra, vagy szorongásra utaló feszültség. Szakítási szándékával ellentétben, felfedte volna a korban Ádámhoz közelebb álló és ezért mindvégig gyanútlannak látszó szüleinek a szerelmi kapcsola¬tu¬kat, és azok beleegyeztek a viszonyba? Bármennyire is lehetetlennek látszott, Ádám erre gondolt, miközben egyszerre félt a szülőkkel való szembesüléstől – hiszen, ha elsőként nem ő közli velük a dolgot, az lehet a látszat, hogy rafináltan visszaélt a bi¬zal¬mukkal és miközben azok gyanútlanul elnézték, hogy baráti látogatásokat tegyen a gyermek-lányuknál, elcsavarta annak a fejét. És reménykedett, hogy valamilyen csoda folytán mindez nélküle, az ő lelkierejét egyelőre meghaladó bátorságot igénylő erőfeszítése nélkül megoldódott. Mindenesetre, a kérdésével és az ígéretével együtt, a lány tulajdonképpen hívta, tehát, amint azt korábban képzelte és remélte, számítani lehet rá, hogy a jövőben is fogja hívni, és ezért legalább a vállalati szinten egyenesbe akarta hozni a dolgot. Szólt a főnökének és annak a kollégájának, akihez az orsóhelyi zóna tartozott tulajdonképpen, hogy beszélni szeretne velük. Elmagya¬ráz¬ta, hogy mi történt az ottani kiküldetései közben és arra kérte őket, egyezzenek bele egy munka¬kör, illetve felügyeleti terep-kör cserébe, hogy ezentúl ő tudja beosz¬tani magának, hogy mikor menjen abba a zónába és ne akkor, amikor a beteges és családos kollé¬gája nem tud kimenni, vagy amikor más feladattal bízzák meg. A csere mindenkinek előnyős volt, mert az Ádám felügyeleti körzete Istenhidegéhez sokkal közelebb és elérhetőbb zónában feküdt, mint az orsóhelyi és az Orsóhelyen túli zóna, ahova a megye legmesszebb falvai és tájai tartóztak. A csere és az átadás megtörtént hivatalos munkaköri kinevezéssel is és Ádám a következő hét második felében máris hívhatta Ritát az orsóhelyi buszmegállóból, aki miután megtudta, hogy Ádám három napig marad a zónában, és így a városban azt mondta neki, hogy ne vegyen ki szobát a szállodában, hanem jöjjön el hozzuk, miután az aznapi munkájával végez. Ez még nagyobb talánynak bizonyult számára az eddigieknél is és alig várta, hogy a mun¬kával végezve, Orsóhelyre visszaérjen. Rita persze semmit nem mondott el szü¬leinek a kapcsolatuk lényegéről, de ennek ellenére, vagy épp azért, mert a Rita édesanyja annyira szimpatikusnak és megbízhatónak találta Ádámot, felajánlotta neki, hogy valahányszor Orsóhelyre jön, aludjon az ő, egyedül élő és a Ritáékhoz közel álló, két szobás lakásban lakó édesanyjánál. Ádám természetesen elfogadta az ajánlatot, hisz ezzel együtt nem csak az ő kiadásai és vállalati pénzügyi kellemetlenségei is csökken¬tek, mivel sokszor hetekig nem volt a cégnek pénze a szállodai számlák által magasra emelt kiszállási költségek kifizetésére. És nemcsak azért, mert a lakás valamivel csen¬de¬sebb helyen feküdt, mint a szálloda. Hanem azért is, mert ezzel, a nagymamánál való ingyenes vendégeskedéssel, hivatalosan is családi baráttá lépett elő, ami több talál¬kozási és együttléti lehetőséget biztosított Ritával. Sőt: amint később kiderült, több szeretkezési lehetőséget is. Mert amint még azokban a kora tavaszi napokban kiderült, a második-harmadik szeretkezés után, annak ellenére, hogy Ádám amiatt, hogy finoman, de végig szorongott a rajtakapás, illetve az erkölcsi felsülés lehetősége miatt, és úgy érezte, hogy emiatt nem tud az ő igazi teljesítőképessége szerint szeret¬kez¬ni, Ritának rohamosan erősödtek az egyre kevésbé eltitkolt szerelmi vágyai. És ezzel együtt a szexuális étvágya, aminek hatására, akár a nyílt utcán is azonnal rá¬fonódott Ádámra és szenvedélyes odaadással kezdte őt csókolni, ha Ádám engedve a saját vágyainak, feléje hajolt, hogy megpuszilja. Ádám teljes ellentmondásban élt így a saját szerelmével. Nem merte azt megcsókolni csak akkor, ha biztos lehetett az inti¬mitás zavartalanságában, mert Rita gátlástalan és nyílt odaadással reagálta le minden érzéki közeledését, ha csak nem voltak a szülők a közelben. Kihasználva azt, hogy a nagyi majdnem süket – amiről Ádám nem volt hozzá hasonlóan meggyőződve – és láthatóan lassan mozog, a következő orsóhelyi kiszállás egyik nyugodt reggelén, ami¬kor nem kellett korán felkelnie, mert csak tizenegykor indult a busz a zóna leg¬távo¬libb falujába, Ádám arra ébredt, hogy az egyenruhás kislány ott térdel az ágya előtt, és nagy meleg szemeivel őt bűvöli. Ahogy észrevette, hogy Ádám kinyitotta a szemét, föléje hajolt és elkezdte csókolni szenvedélyesen. Ahogy magához tért, megkérdezte a lányt, hogy mit keres ott és, hol van a nagymamája? – Kiderült, hogy tévedés történt és teljesen fölöslegesen rendeltek be ma ilyen korán az iskolába, hát eljöttem, hogy fel¬ébresszelek. Nagymama az imént elment a piacra. Megnyugodtál? – És azzal már kapta is le magáról az egyenruhát, a cipőt és a zoknit már az előszobában lehúzta. És nem csak hogy bebújt Ádám mellé, mielőtt Ádám valamit is mondhatott volna, ha¬nem látván azt, hogy a férfi nem érti jól az ő szándékát, mert kevés hajlandóságot mutat a szexuális együttlétet bevezető szenvedélyes csókolózásra, bebúvározott a pap¬lan alá és az Ádám medence-tájékát, majd egyenesen a hímvesszőjét kezdte csókolni. Ádám hiába volt megijedve, hogy bármikor megjöhet a nagymama és arra számítván, hogy neki már fel kellett volna öltözni, benyithat a szobába, az égre, jobban mondva a Rita orra és homloka felé meredező hímveszője által jelölt utat kellett követnie és nem a polgári tisztesség és erkölcs útját. Magára húzván a lány félmeztelen csikó-testét, kiszabadította azt a diák-blúzából, miközben a lány a bugyijától szabadult meg és máris akkora szenvedéllyel estek egymásnak, mintha azon múlna az életük, hogy milyen hévvel csinálják. Hogy mennyire volt jó Ritának a végén, azt nem érezte, de neki nagyon-nagyon jó volt. De sajnos nem is gondolhatta át, hogy hol is van és, hogy is történt ez az egész, mert a bejárati ajtón karcolás hallatszott: a nagymama kezdte keresni a kulcslyukat. Gyorsan öltözni kezdtek és az utolsó pillanatban sikerült Ritának átillanni a nagyi hálószobájába és ott befejezni az öltözködést, miközben a kedves nagymama Ádámmal meggyőző munkát végzett annak érdekében, hogy az fogadja el tőle a reggeli kakaós kávét, ami akkoriban kivételes csemegének számított. Ádám látszólag nehezen engedett a rábeszélésének, miközben komótosan húzta a zok¬niját, hogy Ritának legyen ideje felöltözni és a belső szobából a konyhán és az elő¬szobán át kimenni a lakásból. A lány viszont nem így képzelte el a rendet és miután felöltözött, teljesen ártatlan képpel, de egyenesen a nagymama szobájából lépett be az ajtón. – Hát te még itt vagy? / – Igen, gondoltam, hogy visszavárlak, és részletesen megbeszéljük a holnapi mosási-vasalási akciót. Nos, én ötkor szabadulok a suliból és egyenesen ide jövök... – És ettől a naptól kezdődve, addig, amíg egy, a közgondol¬kodásban véletlennek nevezett esemény következtében ki nem tudódott az, hogy Ádámnak nem csak egy a házasságából származó fia van, hanem egy, a fiú előtt hat hónappal korábban fogant lánya is, Ádám, valahányszor Orsóhelyre és Ritához ment, két ellentétes erővel és helyzettel kellett megküzdenie. Egyrészt ott volt a saját vágya, hogy Ritával lehetőleg egyenesen és egyértelműen, tisztán és világosan élje meg a szerelmét, másrészt, mivel ez épp a lánynak ebben az esetben kellemetlenül fiatalnak számító kora és a kettőjük egymástól merőben eltérő és Ádám szerint etikailag össze¬férhetetlen társadalmi státusza ezt az egyértelműséget egyelőre lehetetlenné tette (ak¬kori számításai szerint minimum két évig, amíg a lány tizenkettedikes lesz), állandó harcot vívott az érzelmeit, illetve szexuális-szerelmi vonzalmát kimondottan csak a szü¬lők fizikai jelenlétében visszafogó Ritával. És nem csak azért, mert a leleplező¬dés¬től ő sokkal jobban tartott, mint a lány – és egyébként is, ezt a problémájukat is meg¬oldották mindössze két hónap alatt úgy, hogy miután egyértelművé vált mindkettő¬jük számára, hogy nincs kiút, mihelyt Rita eléri a nagykorúságot, összeházasodnak, egy szombati napon, miután elvégezte munkáját, Ádám nem utazott haza, hanem vá¬sá¬rolt két csokor virágot és állandóan hangsúlyozva a lány élete és jövője iránt érzett felelősségét és azt, hogy mennyire nem akar senkit félrevezetni és Ritát sem akarja a szülőkkel szemben őszintétlen viszonyban tartani, a szülők nagy meglepetésére feltárta a kapcsolatuk igazi természetét és két éves megfontolási idővel előre, meg¬kérte a lány kezét – hanem azért is, mert valójában felelősséget érzett vele szemben és egyszerűen még azt sem akarta, hogy az kompromittálja magát vele a tanárai és a diáktársai előtt. Ez a felelősségérzete odáig fajult, hogy a leánykérést követő szaba¬dabb együttlétek után (a Rita édesanyja az első döbbenet után azzal az Ádám számára emlékezetes mondattal reagálta le a helyzetet, hogy „Hát akkor van még egy fiúnk. Megyek, sütök valami finomat az ünnepi ebédre.”), ami azt is jelentette, hogy azon túl Ádám már egyenesen a Rita szobájában aludhatott valahányszor Orsóhelyre ment. De persze nem a lánnyal, aki ezeket az éjszakákat az elején az édesanyja szobájában, majd a nagy nappaliban töltötte, de ahonnan úgyszintén be-besurrant Ádámhoz éjszakánként, mert még ahhoz sem volt türelme, hogy megvárja a reggelt, amikor a szülők munkába mentek. Ádám már-már apaként és nem szeretőként kezdett visel¬kedni a lánnyal szemben, és például egy mennydörgéses-villámlásos májusi esti ziva¬tar folyamán nem volt hajlandó a felszabaduló természeti erők hatására kitörő élet¬kedvében sikoltozó lánnyal együtt felszabadultan ugrálni az esőtől csepegő fák alatt, hanem azt visszafogva azon iparkodott, hogy minél hamarabb épségben haza vigye a lányt, akiért – legalábbis úgy képzelte, hogy – a szülei aggódnak. Így Ádám, pontosan amiatt, hogy tényleges felelősséget vállalt és érzett magában nem csak a lány szüleivel szemben, hanem, abban a meggyőződésében, hogy a jövendő feleségéről van szó, ma¬gá¬val szemben és az akkori létlátásán alapuló erkölcsi képzetei szerint, az Úristen¬nel szemben is, egyszerűen nem tudott a lánynak megfelelően felszabadult – fiatal! – partnere lenni pontosan akkor, amikor a lány számára épp az a kamaszok által sokat ígérően romantikusnak képzelt nagybetűs élet bontakozott ki, amivel szemben Ádámnak igen sok fenntartása volt. Arról nem is beszélve, hogy spirituálisan ő is épp olyan tájékozatlan szamár lévén, mint akkoriban a többi vele egykorú művész, író, mér¬nök, tudós, pap, párttitkár és egyszerű állampolgár, nem csak egyensúlyozni pró¬bált a sok valós és képzelt ellentétes erő és hatás között, hanem még úgy is képzelte, hogy ő képes pozitívan befolyásolni Ritát és ezáltal a kettőjük sorsát. Ennek a rejtett atyáskodásnak és boldogságba-manipulálásnak természetesen az lett a következ¬mé¬nye, hogy Ádám kezdett jel-elhárító antennaként, majd valóságos védőpajzsként mű¬ködni a lány és annak a szülei között, mivel elsősorban ő fogta vissza Ritát és ő beszél¬te le azokról a szembeszegülésekről és lázadásokról, amelyekre minden Ritával egyidős, vagy csak néhány évvel idősebb srác, inkább bíztatta és felbujtatta volna a lányt. Így egyszerűen nem adott lehetőséget Ritának a generációs harcra, amire szüksége lett volna a saját személyiségének a megtapasztalása és meghatározódása érdekében, és végül a lány sem tudta, hogy hányadán áll Ádámmal, hogy kell-e neki egy ilyen férfi, aki őt minden, számára jogosnak látszó, személyi igazság-érvényesítési törekvésében, vélemény érvényesítésében, sőt: néha még a spontán életöröm-kifeje¬zésében is vissza¬fogja. Ezért, valahányszor Ádám szóba hozta azt, hogy most, „ha már idáig el¬ju¬tot¬tunk” mindent bevall Ilonkának és felszámolja a vele való kapcsolatát, Ádám nagy értetlenkedésére Rita hevesen ellenkezett, mondván, hogy ő még nem szok¬ta meg azt a gondolatot, hogy Ádám annyira idősebb, mint, ő és ezért nem annyi¬ra biztos és elszánt a kettőjük jövőjében illetve házasságukban, mint Ádám. Másfelől Ádám sem tartózkodhatott folyamatosan Orsóhelyen, hiszen a munkakörének csak egy negye¬dét képezte a terepjárás-ellenőrzés és olyan időszakok is voltak, amikor három hétig, sőt: egy hónapig sem sikerült otthonról elutaznia. Egyrészt, mert nem volt annyi pénze, másrészt azért, mert otthon más családi elintézni valói dolgai is vol¬tak, azon kívül, hogy amatőri státusza miatt (a hivatalban töltött napi nyolc órák miatt), igazá¬ból csak szombat délutánonként és vasárnap tudott úgy belemerülni a festői munká¬jába. Márpedig ő ilyen hosszú időszakokat nem bírt elviselni szexuális kapcsolat nélkül, ezért bizony tovább csalta Ilonkát Ritával, sőt, mivel Ilonka is néha épp olyan¬kor hazautazott vidékre, amikor neki épp szüksége volt a női gyengédség közvetlen megtapasztalására, ha már amúgy sem élhette meg egyértelműen és nyíl¬tan a Rita iránt érzett szerelmét és csupa rejtőzködés, kétség és hazugság volt a magán¬élete, Ádám Dórához is ellátogatott néha. Hiszen hol talált volna fiatal lányt és olyan szülő¬ket, akik elfogadták volna olyan elvált férfiként, akinek mindezek mellett házas¬sá¬gon kívül született gyermeke is van? Tizenöt év múlva értette meg, hogy mi is történt vele akkor és, hogy voltaképpen azért kellett annyi, számára akkoriban ártat¬lannak tűnő nőt és azok szüleit megcsalnia, becsapnia, mert elsősorban ő saját magát csapta be és csalta állandóan, és a zsák megtalálja foltját – törvény alapján, a többiek is önmaguk¬nak hazudtak a leginkább. Megértette, hogy a csalások, az elhallgatások és a két¬értelműségek mákonyos köréből, azáltal még nem lehet kilépni, hogy az ember elha¬tá¬rozza: soha, semmilyen kényszer hatására, nem csal meg és nem csap be többé senkit – Habár ez is elengedhetetlen feltétel! – hanem csak és csakis azáltal tud meg¬szaba¬dulni, hogy elsősorban önmagát semmiben nem vezeti félre.
_________________ Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük.. Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/
|