ASZTROLOGOSZ, Kozma Szilárd - karma-asztrológus fóruma

Asztrológiai fórum: Kozma Szilárd és asztrológus-barátainak fóruma
Pontos idő: 2024.03.19. 09:23

Időzóna: UTC + 2 óra [ nyi ]


Fórum szabályok


Építő szándékú és segítő-jellegű, kreatív kritikát, kiegészítő értelmezéseket és őszintén kíváncsi kérdéseket is szívesen fogadók (szívesen megválaszolok), de rosszindulatból származó, romboló jellegű ítélkezést, nagyképűen fölényes, lekezelő, vagy akárcsak feleslegesen szellemeskedő "beköpéseket" sem. (Azokat szó nélkül kitörlöm)



Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 12 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2
Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2014.02.16. 12:14 
Offline
Adminisztrátor
Adminisztrátor
Avatar

Csatlakozott: 2008.03.11. 22:01
Hozzászólások: 4221
Tartózkodási hely: Csíkszereda
Kozma Szilárd:

A Táltos Bolond
(regény)


11
Az utolsó szekus tangó, demokrata csárdás és adieu.




Donga Kalamár a szekuritáte altisztjeként szerelt le 1990. március közepén és bevallása szerint minden kötelékét elvágta korábbi kenyéradó hivatalával, miután felmentési jóváhagyása is megérkezett a bukaresti belügyminisztériumtól a korábban benyújtott leszerelési kérésére. Jelenleg taxisofőr. A kocsijában, jelenlegi munkaeszközében történt előzetes beszélgetésen azt kérdezte tőlem, hogy tényleg mindent meg merek-e írni? Ő ugyanis megfigyelte, hogy a megjelenő cikkeimben, riportjaimban, nem körülményeskedek, de ezúttal olyasmiket is hallok tőle, amiktől lehet, hogy én is megijedek. Azt válaszoltam, hogy a szekus kollégáival való emlékezetes élményeim mindörökre esküdt ellenségévé tettek mindennemű titoknak és titkolózásnak, el egészen az isteni titkokig elmenően. Titkaink nemcsak megtudhatók, kideríthetők, hanem birtokba is vehetők. Ez által kiszolgáltatottakká válhatunk bármikor külön¬bö¬ző fizika és asztrális hatalmakkal, negatív erőkkel szemben. A legkisebb, legártat¬la¬nabb titkainkon keresztül is zsarolhatókká, manipulálhatókká és korrumpálhatókká válhatunk. E meggyőződésem ellenére, miután a Donga Kalmárral készített hang¬fel¬vé¬telt újrahallgattam több ízben, arra a következtetésre jutottam, hogy le kell töröl¬nöm az egész hanganyagot és hagynom kell, hogy az idő és mások tisztázzák helyettem e kérdéseket. Ugyanis Donga Kalmár titokvigyázó, titok-zsaroló kollégáinak a hetvenes évek második felében és a nyolcvanas évek folyamán személyem iránt tanúsított megkülönböztető és mód felett megtisztelő figyelme következményeként, amikor az újságírás gondolatát magamban felvetettem, azt is eldöntöttem, hogy amennyiben alkalmam lesz erre, mindent leleplezek, de ugyanakkor másoknak a sorsába és sza¬bad akarata által meghatározott lelkiismereti kérdésébe nem fogok beavatkozni. Mégis, háromheti töprengés, éjszakai plafonnézés és az akkori RMDSZ egyes, helyi és velem egyivású politikusával való tanácskozás után, épp az én szabad akaratom által diktált felelősségérzetem kényszerített rá a nem vágyott lépés megtételére: a hanganyag leírására és közzétételére. Íme, a magnószalagról lejátszott beszélgetés:
– Azért kerestél meg a tegnap, hogy nem lennék-e hajlandó veled egy beszélgetést készíteni azokról a dolgokról, amelyekről te, mint volt szekuritáte alkalmazott tudsz, és szükségét érzed annak, hogy ezek a dolgok nyilvánosságra kerüljenek. Mind¬kettőnknek számolni kell azzal, hogy a beszélgetés közzététele után olyan kérdések is felmerülhetnek majd, miszerint vajon nem diverziós megbízásnak, megbízatásnak teszel-e eleget régi gazdáidhoz még mindig láthatatlan szálakkal összekapcsolt szekus¬ként, hogy vajon nem zavart akarsz-e kelteni a nyilatkozatoddal a romániai magyar¬ság soraiban? Az a tény, hogy engem is vádolni fognak sajtó szenzáció-hajhászással, vagy esetleg bedőlt, naiv vagy éppenséggel kollaboráns újságírónak fognak nevezni, még mindig kevésbé veszélyes, mint a te vállalásod, aki taxisként akarsz megélni ezen túl, itt, Istenhidegében. Kérlek tehát, mondj el őszintén mindent arról, hogy miért akartad ezt a beszélgetést és miért vállalod annak a nyilvánosságra hozatalát?
– Az úgynevezett 89-es forradalom után, január első felében, mindannyiunkat felhívtak a régi államvédelmi szerv székházába és megkérdeztek mindenkit szemé¬lye¬sen, hogy akar-e maradni, nem akar-e tovább dolgozni a majdani, újjáalakuló állam¬biztonsági szolgálatnál.
– Már január első felében tudták, hogy a szekuritáte nem szűnik meg, csak újjá¬alakul? Én úgy tudtam, hogy akkoriban a szekuritáte már nem volt önálló szervezet és a hadsereg fennhatósága alá volt rendelve...
– Igen, a szekuritáte látszólag át volt irányítva két-három hétre a hadsereghez, aztán jött egy zavaros periódus, amikor senki nem tudta, hogy mi is történik tulaj¬don¬képpen. Akkoriban, tehát mindjárt az elején, szálldostak a kósza hírek a tévében, a rádióban, hogy mit csináltak a terroristák Bukarestben, Temesváron, itt a terroris¬ták, ott a terroristák... Amikor tőlem is megkérdezték tehát, akkor azt válaszoltam, hogy nem akarok maradni. A kérdéseikre, hogy miért, próbáltam elmagyarázni, hogy azért, mert szerintem hiába lesz egy új neve a szervezetnek, ugyanazokkal a mód¬szerekkel, és ami még rosszabb: ugyanazokért a célokért fog működni, mint azelőtt.
– Te ezt miből következtetted ki olyan rövid idő alatt?
– Jobban meg fogod érteni, ha egy kicsit korábbról kezdem. 1989. december 22-én délelőtt, a főnököm felhívott telefonon, hogy menjek be a székhelyre. Ez tizenegy óra tájban történt, amikor konkrétan csak annyit tudtam még az országban zajló dolgok¬ról, amennyit a tévében bemondtak, hogy Milea tábornok öngyilkos lett és kijárási tilalmat rendeltek el országszerte. Ide tartozik az is, hogy előzőleg a fegyvereinket kiosztották és ezeket magunknál kellett tartanunk még attól a naptól kezdve, amikor Temesváron elkezdődtek a zavargások. Amikor tehát tíz óra tájban én a városon keresztülhaladtam, még viszonylag csend volt, de a rendőrség és a szekuritáte épü¬letét már géppisztolyos milicisták őrizték. Bent mindenki meg volt ijedve, nagy volt a felfordulás, gyűlést hívtak össze. Neagoe ezredes, a szekuritáte helyi parancsnoka azt mondta, hogy Bukaresttel megszakadt a kapcsolat, nem lehet tudni, hogy mi van. Gyűlés után, fél óra leforgása alatt kollégáim nagy része elszivárgott az épületből. Amikor ezt észrevettem, a tömeg már összegyűlt az épület előtt, feltörte a bejárati ajtót és kezdett betódulni az épületbe. Mi elkezdtünk a lépcsőn felhúzódni emeletről-emeletre. A negyediknél fennebb nem mehettem, visszafordultam hát és szembe találtam magam valami tinédzserekkel. Nem ismertem őket. Azt mondták, ha mind¬annyian kimegyünk az udvarra békésen, nem esik bántódásunk. Az udvaron állt egy forgalmi járőrkocsi és engem felszólítottak, hogy annak a hangos-bemondóján ke¬resz¬tül szóljak a tömeghez. Néhány szót kipréseltem magamból, hogy az épületet és a berendezési tárgyakat ne törjék össze. Kérdezték, hogy hol van a besúgók listája? Úgy képzelték, hogy ott áll valahol a folyóson kifüggesztve, hogy például György János Hidegnyári lakos, utca, szám, besúgó. Mondtam, hogy csak a személyi doszárokból lehet megtudni, hogy valaki besúgó volt-e vagy sem? A személyi doszárok viszont ki vannak osztva azoknak a tiszteknek, akik vizsgálat alatt tartottak egy vagy több olyan Hargita megyei személyt, akik valamilyen kapcsolatba kerültek egy olyan üggyel, amelyet a szekuritáte vizsgált, vagy felügyelt. Aztán kiszálltam a kocsiból, odajött egy ismerős és azt mondta, hogy segít, ha valami baj lesz. Nagy volt a felfordulás, min¬denki megfogott valamit és vitt... idősebbek, fiatalok, kamasz gyermekek...
– ...Emlékszem erre. Én is oda sodródtam a tömeggel a megyei Milícia épülete közelébe, de csak akkor szántam rá magam, hogy bemenjek az épületbe, amikor láttam, hogy a berendezési tárgyakat, a faragott bútordarabokat kezdték kidobálni az ablakokon: féltem, hogy az ablakok alatt kószáló kamaszok közül valamelyiket agyon üti egy írógép, vagy egy életre megnyomorítják, ha ráesik egy kidobott szék, vagy egy televízió készülék...
– ...Mi a feleségemmel – ő is ott volt hivatalnok a szekuritáten – kimentünk a hátsó kapun az utcára és egyszerűen hazajöttünk. Másnap telefonált a feleségem kolléga¬nője, hogy a rendőrség és az államvédelem minden volt alkalmazottja fel kell menjen az erdőaljai katonai alakulathoz. Felmentünk. Ott betettek egy szobába, vártunk. Ott is nagy volt a felhajtás. Rémhírek, hogy jönnek a terroristák, nem jönnek a terro¬ris¬ták... Később tudtam meg, hogy mese volt az egész, de akkor még valóságnak hitte mindenki ezeket a szóbeszédeket.
– És mi volt szerinted?
– Pontosan erről akartam beszélni, hogy meg volt rendezve ez az egész, de olyan magas szinten történt a diverziós irányítás, hogy közülünk senkinek sem volt fogalma arról, hogy mi is történik tulajdonképpen.
– Szerinted volt egy diverziós forradalmi forgatókönyv?
– Természetesen.
– De a testőrség, vagy Iliescuék irányították ezt?
– Csakis a Frontosok (a későbbi Iliescu-párt) irányíthatták. A testőrség nem tudta volna ilyen hamar megszervezni ezt. A rémhírek már itt, Istenhidegében is el voltak hintve. Mi a Fehérház hátánál lakunk, és amikor kimentem a balkonra, hallottam, hogy a polgármesterség balkonjáról, ahol korábban Ceauşescu szokott prédikálni, azt kiabálják valakik – nem tudom, hogy kicsodák, mert az a balkon a Fehérháznak a mi lakásunkkal ellentétes oldalán áll –, hogy délről, a főváros felől jönnek a terroristák, aztán meg azt is kiabálták, hogy északról törnek felénk a terroristák. Hogy ezek hon¬nan vették a mesét, ki mondta nekik, ki mondatta velük...? Mondták, hogy járt egy kocsi azzal a hírrel, hogy a város ivóvizét megmérgezték, és mindenki elhitte ezt nagyjából.
– Igen, erre én is emlékszem...
– Nekem az volt a feltűnő, amikor a tévében néztem a bukaresti cirkuszelőadást Iliescuékkal, hogy egy adott pillanatban a civil lakosságot felszólították arra, hogy jöjjön a tévé épületét megvédeni, mert állítólag a katonáknak nincs lőszerük. Hát ez pofába mászó hazugság volt. Ebben az országban akkoriban élelmiszer csakugyan nem volt, ruha nem volt, sokszor még a csapon sem jött ivóvíz sok órán, sőt napokon át, de hogy a hadseregnek mérhetetlen mennyiségű lőszere volt, ez biztos! Ez az egy nem volt hiánycikk az országban. Akkor miért és kik hívnak civileket a hadsereg által már évekkel korábban is állandóan védett Tévé megvédésére? Nem mondom, hogy mindjárt rájöttem a dolog nyitjára, mert akkor hazudnék, de feltűnt és nagyon gyanús volt az a felhívás és az állítás, hogy a katonaságnak nincs lőszere.
– Mégis, nem gondolod, hogy volt kollégáid terjesztették ezeket a diverziós rémhíreket itt, Istenhidegében?
– Melyik Istenhidegében lakó szekus mert volna azokban a napokban, bár az utcára is kimenni? Nemcsak itt a városban, de az egész megyében ismerték őket. Új kollégákat, olyanokat, akiket az itteni lakosság nem ismert volna, az utóbbi időben nem helyeztek ki Istenhidegébe.
– Térjünk vissza ahhoz a mozzanathoz, amikor megkérdeztek, hogy akarsz-e működni a régi munkakörödben?
– Én akkor eldöntöttem, hogy nem fogok maradni, mert meg voltam győződve arról, hogy itt minden úgy fog működni, mint azelőtt és a szekuritáte majdani utóda, a mai SRI ugyanazokkal a mocskos ügyeket fogja keverni ugyanazokkal az alantas módszerekkel, mint korábban. De még el akartam mesélni egy fontos mozzanatot, ami ezzel összefügg. 1989. december 23-án, tehát amikor a katonai alakulat laktanyá¬já¬ban összegyűlve vártuk, hogy mit hoz a jövő, egyszer csak megérkezett a laktanyába Rus Teofán, az akkori Megyei Törvényszék elnöke, azzal a borzalmas hírrel, hogy a városban a magyarok tömbházról tömbházra járnak és gyilkolják a román családok otthonmaradt tagjait. Persze, az erőltetett betelepítések ellenére, a város lakosságá¬nak román része, nagyjából még mindig inkább csak a katonatisztekből és altisz¬tek¬ből, rendőrtisztekből és rendőrökből, szekus tisztekből, a pártvezetőkből és egyéb állami demnitáriusokból, hivatalnokokból, valamint azok népes családjainak tagjai¬ból állt. Így nagyon soknak a kaszárnyában összegyűltek közül otthon maradtak a szülei, a feleségei és a gyermekei, rokonai... Képzelheted, mit éreztek egy ilyen hír hallatán.
– Te tudtad, hogy ez a Rus Teofán jelenleg Románia Legfelső Törvényszékének a bírója?
– Igen, tudom...
– És ez a nagytiszteletű bíró állította ezt a szörnyű hazugságot ott a kaszárnyában?
– Igen. Erre ma is van tanú. Egyes kollégáim, a rendőrök és a rendőrtisztek bele¬sápadtak a hírbe. Persze, azután kitudódott, hogy mindebből semmi nem volt igaz. A Teofán úr hazugsága elég volt arra, hogy ezeket, a nem létező tragédiákról szóló meséket elültesse az emberek fejébe. E valótlan képzetek továbbgyűrűződése és nö¬ve¬kvése következtében, két nap múlva, már ment is a távirat, a levél, a telex, a tele¬fax Bukarestbe Iliescuékhoz, a Nemzeti tévé és rádió adóállomásokhoz és a fővárosi újságokhoz, az Istenhidegében és a székelyföldön élő románok ellen elkövetett atrocitásokról. Amit aztán mindenütt, minden rádió és tévéadóban beolvastak, min¬den gyűlésen felolvastak, kikiáltottak és színesen kibővítettek – megkommentáltak a tévé és a rádió bemondói, a lapok újságírói, éledező nacionalista politikusai. Ezeket a leveleket, táviratokat, nem akárkik írták alá, hanem a Későbbi Megyei Megmentési Front képviselő, Oancea Ioan, valamint a ma közismert újságíró és rádióriporter, a diktatúrabeli Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság igazgatója, Danila Stefan, Dusanschi Decebal, az Istenhidegei román líceum igazgatója és Croitor Ecaterina tanárnő.
Szóval minden arra mutatott, hogy ezek a dolgok folytatódnak. A kommunista nacionalisták helyébe, demokrata nacionalisták lépnek és hogy mindebből a nacio¬na¬lista buliból természetesen, a megújított szekuritáte sem fog kimaradni. Hát ezekből a tényekből kiindulva döntöttem úgy, hogy nem fogok az újramázolt állam¬véde¬lem¬nél dolgozni.
– De ki kérdezte meg tőled már 1990 januárjában, hogy akarsz-e maradni és milyen minőségben?
– A katonaságtól volt kinevezve egy őrnagy, aki jelenleg az itteni SRI-nek a főnö¬ke, Fulger őrnagy. Ő volt akkor, a nem lehetett tudni, hogy milyen szervnek a főnöke.
– És utólag visszatekintve, mi volt az, amit egyáltalán lehetett tudni?
– Akkor még semmit konkrétan, mert SRI még nem volt, Szekuritáte már nem volt... De maga az épület és az emberek meg voltak. Hát Fulger őrnagy volt megbízva, hogy mindezt valahogy tartsa rendben és álljon szóba az emberekkel, hogy el akar¬nak-e végleg menni a szervezettől, vagy csak a megyéből szeretnének elkerülni...
– Ezek szerint Fulger őrnagy már akkor tudta, hogy nem számolódik fel a szervezet?
– Ez természetes, mert minden országban létezik ilyen szervezet és tudnivaló volt, hogy valamilyen formában itt is lesz egy ilyesmi... Én kategorikusan kijelentettem, hogy nem akarok maradni, Fulger megpróbált meggyőzni arról, hogy nincs igazam, az újabb szervezet nem olyan alantas eszközökkel fog dolgozni, mint a régi. Most minden jel arra vall, hogy nekem volt igazam. Sőt: 1990 szeptemberében például talál¬koztam a Petőfi Sándor iskola udvarán egyik volt kollégámmal. Én első osztályos fiamat vittem az évnyitó ünnepélyre, neki viszont sem civil, sem hivatalos szempont¬ból nem volt indokolt a jelenléte, ugyanis a gyermekei nem oda, hanem a Geo Bogza líceumba járnak iskolába és köztisztviselői funkciót sem töltött be, még legalább lépcsőház-felelősi szinten sem... Szóval, akkor kellett írnom egy Indoklást, amelyben kifejtettem, hogy nem akarok maradni, és ennek kíséretében felküldték a papírjaimat Bukarestbe. Szerencsémre volt személyi gépkocsim és láttam, hogy jól megy a magántaxizás. Február 23-án bejelentkeztem a néptanácsnál, mint magántaxis.
– A többi taxis hogy fogadta ezt?
– Nem volt vitám senkivel sem. Hogy a hátam mögött mit mondtak, nem tudom, de szemtől szembe nem volt senkinek sem baja velem.
– Mondtad, hogy egyszer felmerült az a kérdés, hogy ki volt besúgó a taxisok között...
– Ez jóval később történt.
– Jó, de mi az, ami történt?
– Megmagyaráztam, hogy amennyiben hatvanötön vagyunk, abból hatvannégy lehetett besúgó. Én ott dolgoztam, tehát nekem nem kellett annak lennem.
– Ebből áll tehát az eljöveteled története?
– Később még megkeresett egy volt kollégám, hogy nem segítenék-e be, adnának ötszáz lejt.
– Havi ötszáz lejt, vagy heti ötszáz lejt?
– Ezt már nem tisztáztam. Nekem március végén megjött Bukarestből a fel¬men¬té¬sem.
– És ez azt jelentette, hogy téged többé már semmiféle szál nem fűz a szekuritáte régi, vagy az új szervezetéhez?
– Igen. Ez (a leszerelési igazolás) megjött Bukarestből papíron.
– Ha a volt alkalmazottak eljövetele ennyire tiszta ábra, honnan ered az a fel¬tevé¬sed, hogy aki egyszer besúgó volt a szekuritátenál, annak a kapcsolatai fennmarad¬nak az előbbi szervezet örökösével, a SRI-vel?
– Ez logikus szerintem. Ha a szekuritáte besúgóját ma valaki fel akarja használni – és miért ne akarná? – azt bármikor meg tudja tenni. Mert ha valaki egyszer aláírta azt a bizonyos ángazsámentet (fogadalmat) arról, hogy titkos módon fog együttműködni a szekuritáteval ezelőtt öt, tíz, tizenöt vagy akár huszonöt évvel is, ezt az aláírással szentesített nyilatkozatát bármikor elővehetik, és amennyiben az illető ellenállna a felszólításnak, azzal megzsarolhatják, hogy nyilvánosságra hozzák a saját kezével írt és aláírt fogadalmát. Márpedig egy ilyen papír egyértelműen azt jelenti, hogy 1989. december 22-éig ő igenis a szekuritáteval kollaborált.
Az elején volt egy pár ember aki előállt és azt mondta, nézzék uraim, elvtársak, ahogy akkor éppen merték szólítani egymást, én besúgó voltam. Akinek ennyi be¬csü¬lete még került és szembe mert nézni az emberekkel, annak gondolom megbocsá¬tot¬tak a többiek és annak már nem kell félnie attól, hogy nyilvánosságra kerül múlt¬já¬nak ez a vetülete. De ahogy telik az idő, látom, hogy olyan emberek, akikről én biztosan tudom, hogy besúgók voltak, most beálltak ilyen-olyan pártokba és még parlamenti képviselőnek is elmentek. Én tudom, hogy kik voltak ők igazából és mások is tudják.
– Azt mondod tehát, hogy vannak bizonyos vezető funkciókat betöltő személyek az RMDSZ-ben és más közéleti területeken tevékenykedő személyek, akik besúgók voltak és most állítólag a magyarság érdekeiért harcolnak, meg a demokráciáért és persze olyanok is, akik a románság érdekeiért harcolnak itt Istenhidegében, Orsóhelyen és Istenhágón is anélkül, hogy a múltjukat tisztázták volna?
– Igen.
– És ez miért zavar téged?
– Nem ez zavar, hanem az, hogy minden ugyanúgy folytatódik tovább. Mert ha az ember becsületes, legyen magyar vagy román, azt mondja, hogy nézzék, eddig ez volt és tudjuk jól, hogy mire mentünk vele, de most már demokráciát akarunk, nyitott¬ságot és becsületességet, hát akkor nyíltan ismerjük be a múltat, és ezután próbáljunk mindent becsületesen tenni. Nem?
– Ezek szerint téged személyes érdek nem késztet e nyilatkozat megtételére?
– Nem. Tudomásom szerint, nem létezik olyan személyes érdek, ami engem arra késztessen, hogy neked, vagy másnak hangszalagra mondjam mindazt, amit nyilvá¬nos¬ságra akarok hozni. Én most taxizok és taxizni akarok továbbra is.
– Akkor légy szíves mondd el, hogy miért hívtál fel telefonon és miért akartál velem, mint újságíróval közölni általad ismert tényeket?
– Előbb még el szeretnék mondani valamit, ami szintén nem tetszik itt nekem. Bunyhód megyében közzétettek egy listát, amely azon párttagok névsorát tartal¬maz¬ta, akik a szekuritáte informátorai voltak. A „Barbarii” című lapban közölték ezt a listát és száznegyven valahány nevet tartalmazott. Úgy hallottam, hogy Csebacsa me¬gyé¬ben is közzé tettek egy ilyet.
– Igen, onnan derült ki, hogy a magyarfaló nagy hazafi, Dumitratu szenátor is pártbesúgó volt.
– Nos, tudok arról, hogy itt Istenhidegében is volt a pártbizottságon egy ilyen lajstrom, azt hogy nem találta meg senki? Hová tűnt el, kinél lehet? Mit csináltak vele?
– Lehet, lenyelték az ártatlan magyar elvtársak, vagy gondolod, hogy Costea elvtárs az akkor Megyei Első Titkár magával vitte?
– Nem hiszem, hogy Costea ilyen papírok után kapkodott volna utolsó perceiben, mert a feleségét is itt hagyta nagy eltűnési igyekezetében.
– De ott volt még egy Pop, vagy Pap nevezetű elvtárs is...
– Ő is lóhalálában távozott, nem hiszem, hogy magával vitte volna a listát. Ezek az emberek, azokban a forró órákban halálra voltak rémülve, nem gondoltak ők a többiek becsületének megmentésére. Mindenki kussolt és a névtelenség mögé bujta¬tott, kisebb vagy nagyobb piszkát mentette.
– Szerinted tehát, itt kell lennie annak a lajstromnak, valahol Istenhidegében?
– Amennyiben valaki el nem égette.
– Ebben az esetben annak a személynek a birtokában kell lennie, aki a párt¬dokumentációt átvette?
– Tudod-e, hogy ki ez?
– Nem tudom.
– Ezt, mint újságírónak neked kellene kiderítened.
– Lehet, hogy kiderítem, de ami engem végső soron érdekel, az, hogy az isten¬hidegei RMDSZ aktivistái és más demnitáriusai közül ki volt informátor? Mert azt, hogy ilyenek vannak, Király Károlytól tudom, de mindezen felül nem találok más magyarázatot arra, hogy bizonyos nyugdíjas tüzér-ezredesek miért engedhetik meg maguknak, hogy különböző RMDSZ funkciókban még ma is, holmi utolsó golyókkal fenyegetőzzenek képletesen a nyilvánosság előtt anélkül, hogy kiebrudalják őket, – mintha az RMDSZ a román kommunista párt utódszervezeteihez hasonló módon, karrieristák, szélhámosok és terroristák szervezete lenne...
– Akiket én régi besúgóként ismerek, azok nem csak azért fontosak, mert a Merevdéesz-nek vagy más pártnak a tagjai.
– Hanem?
– A tegnap olvastam az Erdélyi Naplóban, hogy Fehér János, volt újságíró és grófi kastély-mentő, nem tudom, hogy milyen jótékonysági magánvállalatot hozott létre és ezért nagyon feldicsérték. Senki sem tudja, hogy az ő vállalkozásai a múltban is kétarcúak voltak és tulajdonképpen a köztisztségei mellett nagyon régóta közönséges besúgó volt.
– Te egészen biztos vagy ebben?
– Igen, egészen biztos.
– És vállalod azt, hogy elmondod bármikor bárkinek?
– Igen, vállalom.
– Mert a diktatúrában köztudottan ő mentette meg a teljes lepusztulástól a rác¬hegyi várat a kolostorral együtt és ezért ő, egyféle kisebbségi hősként szerepel a köz¬tudatban...
– Igen, most, amikor a Parlamentben azt vitatják, hogy elé kell venni a besúgók doszárjait mindenki hős, és közben keresi a mentő körülményeket, de senki sem áll elé azzal, hogy milyen előnyei származtak abból, amit tett. Az ember gyenge, mind¬egyik valami magyarázattal fog jönni. Én azért tettem, mert erőszakkal kényszerít¬tetek, én azért tettem, mert nem tudom mi... Senki sem fogja azt mondani, hogy azért tette, mert pénzt kapott, vagy lehetőséget egy egyéni, vagy családi vállalkozáshoz, ami felett a hatalom elé nézett, vagy amit aztán felhasználtak mások megfigyelésére. Vagy egyszerűen csak azért például, mert jutalomként gyakrabban jutott útlevélhez mint mások, akik csak kétévente mehettek külföldre. Legyen világos, hogy a szekuri¬tá¬te is emberekkel dolgozott. Egyik szekus tiszt sem szopta az ujjából az információ¬kat. De most nem ez a fontos.
– Szóval Fehér János az egyik köztiszteletnek örvendő, volt besúgónk.
– A nagy bomba, amiből, ha kitudódik, nem tudom, hogy mi lesz, mi fog kisülni, de előbb állítsd meg a magnót... előbb elmondom, és te meglátod, hogy mondjam-e tovább?
– Hát... (a magnót kikapcsoltam).
Azt szerettem volna, ha egyszer se kapcsoljuk ki a magnót a felvétel hitelessége érdekében, de hát így akarta Donga Kalmár, amin nem csodálkozom, hiszen annak ellenére, hogy előző napi megbeszélésünkön a taxijában figyelmeztetett arra, hogy ez ügyben „CSAK ÖNMAGADBAN LEHETSZ BIZTOS”, olyan neveket mondott, amelytől majdnem elállt a szívverésem. Többek között egy régi barátom nevét is, akit tizenöt éve ismerek. Egy olyanét, akinek személye szimbólumává vált „a romániai magyar¬ság sorsüldözöttségének.” Ez a férfi, amikor hetekkel később, az interjú gépiratának elolvasása után a lakásomba feljött és arról beszéltünk, hogy mik lehetnek rá nézve, meg rám nézve a közlés következményei, arra kért, hogy amennyiben közölném a Donga Kalmárral folytatott beszélgetés anyagának rá vonatkozó részét, azt a kifeje¬zést, hogy régi barát ne használjam a kettőnk viszonya meghatározására... Hogy Szabó Jenő (kérése szerint nem régi barátom), a hetvenes években a szekuritáte infor¬mátora lett volna, őszintén megvallva, ma sem jön, hogy elhiggyem. Azzal is tisztában voltam, hogy mit jelent valakit, akárcsak viccből is, meggyanúsítani alaptalanul ilyesmivel. A kérdés két vetületével kellett akkori és későbbi töprengéseim során szembenéznem: vagy igaz mindaz, amit Kalmár mond – és akkor a baráti érzelmek sem elegendők számomra ahhoz, hogy egy ilyen kérdést „elkezeljek”, miután tudo¬mást szereztem róla – vagy egy diverziós akció ostoba kerepelőjének szemeltek ki a nacionalista erőkkel játszadozó ördögi figurák. Ez utóbbiban is kételkednem kellett viszont, hiszen szabadúszó újságíróként nem volt semmiféle hatalmam egyetlen szerkesztőségben, vagy politikai körben sem.
Ráadásul az ilyen ambíciók már akkor is messze elkerültek. De akkoriban nem foszlott még szét a politikai vonatkozású morális idealizmusom annak ellenére, hogy nem csak Gézától tudtam már, hogy: „az erkölcs az elme gyengesége.” Még mindig meg voltam győződve a közéleti szerepeket vállaló személyek fedetlenségének szük¬ségességéről. Még mindig hittem egy kicsit abban, hogy a személyi életünk minősége a közéleti játszmák tisztaságának a függvénye, hittem a politikai morál bizonyos érvényességében. Ezért ahelyett, hogy hagyjam a fenébe az egészet, arra kértem Donga Kalmárt – és ezt ezután többször meg kellett ismételnem –, hogy beszéljen tovább is a bekapcsolt magnetofon előtt. Íme a folytatás:
– A másik személy, akiről én akárki előtt merném állítani, hogy bedolgozott a szekuritátenak, mielőtt azt bezárták volna, mint politikai foglyot, az Szabó Jenő RMDSZ parlamenti képviselő.
– Besúgó volt tehát még azelőtt mielőtt bezárták volna?
– Azelőtt.
– És milyen formában dolgozott be, hiszen tanár volt?
– Bedolgozott egyszerűen. Informátor volt.
– Melyik periódusban, amikor itt tanított a nagygimnáziumban?
– Igen.
– Ez nehéz ügy lesz.
– Ez nehéz ügy lesz, tudom. Azért mondtam, nem tudom, ha leírod, meg fog-e je¬len¬ni? És ha megjelenik, mekkora cécó lesz belőle. Mindenesetre én a felelősséget vállalom az állításomért. Merem vállalni.
– Van rá dokumentumod?
– Az a fogadalom, amit mindenki aláírt, aki nekünk bedolgozott, nincs a kezem¬ben, de mondom, hogy én biztosan tudom ezt.
– De a szekuritáte-dokumentumok között, a Jenő személyi dossziéjában kell len¬nie egy ilyennek, ha tényleg besúgó volt, nem?
– Természetesen, és most már úgyis szó van arról, hogy előveszik a besúgó múlttal rendelkező parlamenti tagok doszárjait.
– És te mivel foglalkoztál, hogy ezt olyan biztosan mered állítani?
– Én a technikai osztályon dolgoztam (később visszakérdezve Dongót megtudtam, hogy ez a telefonlehallgatások fedő megnevezése), de nem csak onnan tudom. A titkosszolgálatoknál, itt is és máshol is, mindenki végzi a maga dolgát, és nem sokat tudnak egymás munkájáról, de vannak olyan dolgok, amiket az ember csak úgy meg¬tud, például egy-két, véletlenül elkapott folyosói beszélgetés foszlányából anélkül, hogy akarná, vagy különösebben érdeklődne utána. Volt az a nagy felhajtás, amikor elítélték őket Csukás Jánossal... akkoriban került ide frissen Capilar ezredes szekuri¬táte-főnöknek és mindenáron bizonyítani akarta alkalmasságát az új kinevezésére. Arra, amit ők tettek, más esetben azt szokták mondani nálunk, hogy na elvtársak, ez is egy nagy marhaság volt. Ezek a fiatal értelmiségiek is járatták a szájukat, meg akar¬ták mutatni a világnak, hogy ők micsoda nagybikák, de most már lecsitultak, be¬ismer¬ték, hogy ezt és ezt tették, hogy itt és itt ezt és ezt mondták, amiről írattunk is velük nyilatkozatot, jó istenesen megijesztettük őket úgy, hogy még az utcán is rezeg a gatyájuk és kész. Mert ez volt az általános eljárás. Ám az ők esetében nagyra fújták az ügyet, mert ennek a Capilar tiszti karrierjének jól szolgált a Bukaresti parancsnok¬ság felé, hogy kinevezése után nyomban le is leplezett és letartóztatott egy magyar ellenforradalmi csoportot, akik nem tudom mit akartak. Mert Jenőék nem is tettek semmiféle olyan, jaj de nagyot, hogy az konkrétan valamiféle veszélyt jelentett volna. Kirakat-per volt az egész, még akkor is, ha alattomban vitték véghez a volt kollégáim. Velük példát kellett statuálni, de mondom, leginkább Capilar ezredes karrierjének volt a legnagyobb szüksége erre a perre. Meg is kapta rövidesen a tábornoki kinevezését.
– Ne haragudj, de itt felmerül a kérdés, hogy csakugyan elítéltette volna Capilár ezredes a saját besúgóját?
– Hát én ezt nem tudom. (Úgy néz ki, hogy Kalmár nem a finom árnyalatok nagy¬mestere.) Ott volt három szerencsétlen, Csukás János, Szabó Jenő és Jeges Éva, tár¬gya¬lássá fújták a főnökök az ügyet, de hogy ezt hogy hozták ki, nem tudok ilyen részleteket... Úgy is kihozhatták ezt Bukarest felé, hogy ezt ők (a helyi szekuritáte ve¬zé¬rei) akarják, hogy így történjen. Ezt én már nem tudtam meg. De most már nem ez a lényeg. A lényeg az, ami tény, hogy Szabó Jenő még a börtönbe zárása előtt besúgó volt.
– És ez szerepelhetett például a börtönből való kibocsátási irataiban?
– Abban nem szerepelhetett, természetesen nem. Ekkora hibát egyetlen titkos¬szolgálat sem követhet el.
– De mégis... azt a volt kollégádat sem tudod megnevezni, akit Jenő informált szerinted?
– Legutoljára Radu Ilarie kapitánynak dolgozott, aki most Árnyékújhelyen dolgo¬zik a SRI kötelékében.
– Hozzá járt be, vagy...
– Vele volt összeköttetésben.
– És ezt Radu Ilarie kapitánytól meg lehet kérdezni?
– Nem tudom, hogy ugyanabban a munkakörben, ő most tehet-e engedély nélkül ilyen jellegű nyilatkozatot?
– A besúgók tudhattak-e egymásról?
– Normális körülmények között, elvileg, nem szabadott volna tudniuk egymásról. Ha ez megtörtént, többé nem voltak igazából használhatók.
– De találkozhattak a folyósón...
– Azt nem. Ott nem lehetett nekik csak úgy, szabadon ki s bejárkálni.
– Na jó, ezt nem tudom még, hogy miként fogom közölni, gyere, folytassuk tovább.
– Én úgy gondolom, hogy nevekből egyelőre ennyi elég. Lássuk, mi lesz a reakció arra, ha megjelenik ez az anyag?
– Ezt ne kérd tőlem, mert akkor nyílván az lesz a reakció, hogy én valami egyéni szándéktól vagy érdektől indíttatva, egyedül a Szabó Jenő ellenében írtam meg az anyagot, holott én mostanig feltétel nélküli híve voltam. Én nem azért vállaltam ennek a beszélgetésnek az elkészítését, hogy botrányt vagy szenzációt keltsek vele egy-két közéleti személyiség múltjának a leleplezésével, hanem azért, mert érdekel, hogy kik azok, akik a romániai magyarság (és a románság), illetve a szabadság, a nyíltság és a demokrácia nevében beszélnek itt, a székelyföldön, miközben nem ké¬pesek arra, hogy beismerjék a múltjukat, amitől bármikor zsarolhatókká és manipulál¬hatókká válhatnak. Amitől eszközökké válhatnak azoknak a politika-csinálóknak a kezében, akiknek érdeke itt az ellenségeskedés, a nemzeti uszításra alapozott politikai légkör fenntartása. Kérlek tehát, hogy mondjad a többit is.
– Mondom, de csak olyanok nevét mondom, akikről biztosan tudom...
– Hát mondjad!
– Karrakási Nándor.
– Az a hájas ürge, a Múzeum volt igazgatója? Hát ez az információ nem sokat ér, közismert dolog, ezt mindenki tudta.
– Igen, ez tényleg így volt. Nem tudom én sem, hogy honnan tudták, de nem szabadott volna tudják...
– Lehet, annyira ostobán csinálta...
– Na igen, a lényeg, hogy most megint nagyon fut itthon.
– Ezt hogy értsem?
– Megvette a Páterfalvi tyúkfarmot, valami magyar-svéd vegyes vállalkozás társ¬tulajdonosaként.
– Itthon van Karrakási Nándor, csak úgy, mindenki tudtával és nem bántja őt senki? Ez a figura pedig rengeteg embernek a meghurcoltatását hordja a lelkén!
– Hogyan, hát te nem tudtad mostanáig, hogy itthon van? Nem találkoztál vele?
– Nem. Én semmiféle kapcsolatban nem voltam vele, de emlékszem, amikor elko¬boztatta Író Sándor barátom vagyont érő régiségeit... De mondom, ezzel még nem sokat csináltunk, így még mindig az a látszata az egésznek, mintha Szabó Jenő kép¬viselő lejáratása érdekében készülne ez a beszélgetés. Ezért így hiába is ültünk össze.
– Hát kit mondjak még neked?
– Aki ma közéleti szerepben tetszeleg, és közben te biztosan tudod, hogy besúgó volt...
– Mondjam Kedves Dánielt a Barika régi főszerkesztőjét?
– Az öreg Kedves Dániel, aki Sütő Andrással járt halászni és vadászni éveken át, az is informátor volt?
– Nem, ő nem volt egyszerű informátor, hanem kulturális államvédelmi ügynök.
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy valamikor, az ötvenes évek elején román kulturális propagandistaként kezdte a karrierjét és ennek megfelelő államvédelmis kiképzésben részesült, majd hadnagyi rangot kapott. A szekuritáte tartalékos tiszti minőségében, mint kulturális instruktor, igen fontos, a magyarok kulturális problémáit érintő, párt-funkciókat töl¬tött be az államapparátusban, mielőtt a Barika főszerkesztője lett.
– Tehát ő is bejárt rendszeresen hozzátok és referált?
– Az hogy besúgó, vagy fedő foglakozású, tiszti rangú szekus ügynök volt valaki, nem azt jelentette, hogy hozzánk bejárt volna rendszeresen referálni. Sőt, ezekhez a kollégáim jártak el a lakásukba, vagy a munkahelyükre, és ha ezt nem lehetett fel¬tűnésmentesen véghez vinni, akkor valami más, kevésbé feltűnő helyen találkoztak a városban, vagy a városon kívül.
– Az erdőben?
– Nem az erdőben. A közeli falvak milícia-őrsépületében például, vagy a Busány fürdői Milícián, Bengyoban, Szentszíven vagy Orsóhelyen.
– És azt meg tudnád mondani, hogy Kedves Dániel melyik kollégádnak volt az informátora?
– Ez nem így ment. Nem mindenki maradt ugyanazokkal az informátorokkal, akiket beszervezett. Ha valamelyik kolléga nyugdíjba ment, vagy áthelyezték egy másik városba, az átadta az ügycsomót a következő tisztnek, az ügyhöz tartozó adatokkal, kapcsolatokkal és emberekkel, vagyis a besúgókkal együtt.
– Kedves Dániel nem Bunkó Nyenye ezredesnek volt az embere?
– Nem, Bunkó ezredes anketátor (vizsgáló) volt. Hozzá csak akkor kerültél, ha már részt vettél egy társaságban, ahol konkrétan tettél, vagy mondtál valami olyat, ami a szekuritátenak nem tetszett. Ő kellett személyesen tisztázza veled részletesen azokat a dolgokat, amikkel gyanúsítottak, vagy amikről konkrét tudomásuk volt, és azokat papírra tetesse veled, miután beismerted előtte, hogy ezt és ezt csináltad. A Szabó Jenő ügyét is egyedül ő vizsgálta az Istenhidegei tisztek közül, a bukaresti szak¬embe¬rek mellett.
– Kedves Dánielről tehát meg mernél esküdni?
– Igen, persze.
– És még valakit a helyi újságtól tudsz-e?
– Onnan nem tudok mást mondani, nincs tudomásom arról, hogy a mostaniak közül valaki besúgó lett volna.
– Tehát onnan nem tudtak mást beszervezni, csak a központból átvették Kedves elvtárst?
– Én ezt nem mondtam. Azt mondtam, hogy nem tudok más újságíróról, akiről konkrétan merném állítani...
– A román nyelvű helyi újságtól, amelyik most éppen román nemzeti sovinizmust szítja az itteni románok körében, onnan egy sem volt informátor?
– Dehogy nem. De ezek Vártások... Nagy ügyet csinálnak majd belőle!
– Ha a dossziék úgyis megvannak a szekuritáte archívumban...
– Barzoi Rádu a főszerkesztő.
– A jelenlegi, vagy a volt főszerkesztő?
– A mostani Adevőrul Patriei főszerkesztője.
– Nem létezik! A jelenlegi főszerkesztő, az a velem egykorú, rendes szőke gyerek? Még az is besúgó volt?
– Igen, még az is. De azt jobb, ha nem teszed be a beszélgetés anyagába.
– Miért?
– A Vártának az alapembere.
– Jó, nem teszem be. (Később mégis úgy döntöttem, hogy be kell tennem és betet¬tem a Kalmárnak tett fogadalmam ellenére. Hiszen a Barzoi úr nevének a kihagyása tisztességtelen eljárás lett volna a többivel, illetve a magyar besúgóinkkal, és mint kiderült: fedőfoglalkozású ügynökünkkel szemben.)
– Az itt élő művészek közül tudsz-e valakit?
– A művészek közül...?
– Vagy legalábbis aki most közéleti személyiség, esetleg akkoriban volt az?
– Nem tudom, hogy kikre gondolsz?
– Kultúr-aktivistákra, kultúrház-igazgatókra, propagandistákra, vagy éppenséggel vállalatigazgatókra. Az akkori, vagy a mostani vállalatigazgatók közül nem ismersz egyet sem?
– Nem ismertem annyira őket. Egy dolgot tudni kell: itt azt szerették volna a szekuritáten és a pártnál is egyaránt, ha mindenki a besúgójuk lesz. Minden tisztnek, aki ezzel a kérdéssel foglalkozott, volt egy besorozási terve, hogy egy hónap alatt ennyit és ennyit be kell szervezzen. Ha nem tudta ezt a tervet teljesíteni, következtek a felelősségre vonások.
– És a besúgóság csak anyagi, vagy más előnyökkel járt-e, vagy megfélemlítésre, esetleg zsarolásra is alapozták a beszervezést?
– Nagyon kevés esetben történt az, hogy megfélemlítéssel vagy zsarolással szervez¬tek be valakit. Ez a módszer nem volt biztonságos, mert akit meg lehet félemlíteni, az gyenge idegzetű, és aki gyenge idegzetű, annak el is jár a szája. Ha nem a kocsmában, akkor otthon, amikor erősen berúg, az ideggyógyászaton, vagy álmában. A közhiede¬lemmel ellentétben a hírszerzés mindenütt a világon a kiegyensúlyozott, józan életű, kimért, jó idegzetű, jóindulatú, készséges és joviális besúgókra utazik, akik általában közkedvelt személyek a munkahelyükön és az ismerősi körükben. Ezek számára inkább bizonyos nem feltűnő előnyök, ritkábban pénzjutalom, vagy kisebb, de néha akár értékes tárgyi ajándékok formájában is kompenzálni lehetett az önként vállalt szolgálatokat. Erre külön pénzalap volt.
– És mekkora értékű juttatások voltak?
– Konkrétan, hogy ki mennyit kapott, nem tudom, de biztosan tudom, hogy voltak anyagi előnyei is, azonkívül, hogy az illető például soron kívül is, tehát nem csak két évenként kaphatott útlevelet, amennyiben ezt kérte, vagy akkor is, ha szekus megbízatással ment ki. Gyakran esett egybe a kettő és így egyesek „a hasznosat összekapcsolhatták a kellemessel”. Még volt egy olyan előnye is a besúgásnak, hogy, ha kérték, segítséget kaptak a karrieri előmenetelhez is.
– Ez hogyan történt?
– Minden gazdasági, kulturális vagy szociális-adminisztratív intézménynél, kisebb egységnél a magasabb beosztáshoz kellett a párt-vezetőség jóváhagyása, nem?
Ilyenkor a pártbizottság kikérte a mi nyilvántartóink véleményét...
– S ha a szekuritátenak jó volt a véleménye...
– Nem csak erről van szó! Egyetlen párt intézmény-intézet felettes szerve, vagy központi vezetősége sem szeretett, majd később nem is mert garanciát vállalni arra, hogy az úgynevezett hazafias erkölcs szempontjából az illető személy jelent-e garan¬ciát arra például, hogy megfelel igazgatónak. Na, ilyen esetben például a szekuritáte mindig igent mondott a saját emberére. Na, gondolom, ez bőven elég lesz. Ha meg¬jelenik, még mondok egy pár nevet és egy-két érdekességet.
– Még csak azt mondd el, légy szíves, hogy mi történt azokkal, akiket félre¬ismer¬tek, és amikor megpróbáltak beszervezni, kiderült, hogy az illető megmakacsolja magát, és nem adja be a derekát?
– Egy ideig még gyomrozták, de ha volt benne annyi karakánság, hogy nem ment bele a dologba, akkor automatikusan kinevezték a rendszer ellenségének és személyi doszárt készítettek a számára. Mert hát, amennyiben az illető nem akar bedolgozni, azt jelenti, hogy a Párt és a rendszer, na és a haza ellensége. Doszárt kell nyitni neki, és követni kell, hogy mit csinál, mivel foglalkozik, hiszen logikus, hogy a rendszer, a haza, a nép és a mindezt vezető párt ellensége, ha nem akar kollaborálni ezeknek a biztonsága érdekében. Nem mondható, hogy száz százalékban, de nagyjából így történt ez. Szobafestőtől főmérnökig, pártaktivistától ipari munkásig, mesterektől és mérnököktől a tanárokig, a művészekig, mindenkivel ez történt, ha egyszer bekerült az államvédelem érdeklődési körébe.
– Na, ez most már elég lesz. Remélem, hogy lesz majd szerkesztő, aki vállalja a közlést.
Az interjú végül is nem jelent meg, annak ellenére, hogy csak azután írtam le a beszélgetést, miután meghallgattattam a hangfelvételt egy olyan lapszerkesztővel, akinek becsületességében és politikai ítélőképességében maximálisan megbíztam, és aki egy évtized múlva a Bagolyvári egyetem egyik híres tanára lett. Ő föltétlenül szükségesnek találta a hangfelvétel leírását, elkészítését és a szentgyöki lapjában való közlését, csak arra kért, hogy szóról-szóra, a lehető leghűségesebben másoljam le a szöveget. Ez megtörtént. Az anyagot kiszedték a nyomdában teljes egészében, de a főszerkesztőt, egyik régi ismerősömet, akiről úgy tudtam, hogy kompromisszumokat nem ismer, utolsó percben lebeszélték olyan laptámogatók, akiknek a veszteséggel megjelenő, színvonalas politikai elméleti és kritikai lap szerkesztősége nagyon sokat köszönhetett anyagilag. Szerkesztő ismerősöm visszaadta a kéziratot a kefe¬lenyomat¬tal egyetemben, amit később eljuttattam az RMDSZ akkori alelnökének, Dobó István¬nak, hogy legalább ők szerezzenek tudomást róla és ítélje meg, hogy komolyan kell-e venni ezt az anyagot, vagy sem?
De ez csupán a történet gyakorlati oldala.
Az úgynevezett politikai-polgári moralitása az egész ügynek, mármint az anyag meg nem jelenésének, ennél sokkal összetettebb és kibogozhatatlanabb. Ma azt mon¬da¬nám, hogy szamárság az egész és csak újságírói szűklátókörűségemnek köszön¬hető, hogy belementem a beszélgetés elkészítésébe. Jellegzetes eset: Az újságíró azt képzeli és azt állítja, hogy feltárja a valóságot, miközben az, amit ő feltár, a spirituális igazságnak (a tényleges valóságnak) mindössze a zavarosan habzó, lényegtelen fel¬színe. Mert az igazság nem a felszíni eseményekben és nem a fizikai és pszichikai jelenségekben, de nem is a tárgyi bizonyítékokban van, hanem annál sokkal mélyeb¬ben: az ős-okok világában. Az okok világa viszont a teremtő imaginációban van és ezért objektív világ, amennyiben a szubjektív személyi imaginációk összhatása, de a teremtő imagináció mindenkinek a személyes lényege külön-külön. Ma, ha valaki azt mondja nekem, hogy ő a valóságról beszél, és nem hogy az általa látott valóság egy részéről számol be, illetve a valóságról alkotott előítéleteiről beszél, megkérdezem, hogy mikor született és ennek az asztrológiai információnak a birtokában kezdem visszaértelmezni azt, amiről beszámol.
Mert mi közöm van nekem, a mások által látott valóságához, ha azt nem tudom helyesen értelmezni és nem talál visszhangra, nem kerül összhangba, és nem épül be az én valóságomba? Ha egész személyiségemen, az egész-lényemen keresztül nem tudom működtetni, nem tudom éltetni azt a valóságot? Ma tudom, hogy kellett nekem még ez a lecke ahhoz, hogy végleg megértsem, és el is fogadjam a Géza által régen feladott leckét, miszerint az erkölcs az elme gyengesége.
Szóval morális okokból az interjú elkészítését és később a közlését nem mertem vállalni mindaddig, amíg olyan kívülállóktól meg nem kérdeztem, hogy mit tegyek, akik akkor éppenséggel nem voltak kívülállók és nyakig bele voltak vegyülve mind helyi, mind országos szinten az RMDSZ politikájába, de én feltétel nélkül bíztam ítélő¬képességükben és tisztességükben és az ők tanácsa, de legalább véleménye alapján akartam eldönteni, hogy kell-e közölnöm az anyagot vagy sem? Az igazság az, hogy nemcsak döntésképtelenségemet akartam ezáltal feloldani és a holtpontról valami¬lyen irányba elmozdulni, hanem az esetleges cinkostársi helyzetből is szabadulni szerettem volna arra az esetre, ha csak 0,0001 százaléknyi esély is létezne arra, hogy Szabó Jenőt csakugyan beszipkázták a szekusok ártatlan-fiatal korában és minden későbbi mártíromsága ellenére, múltjának van egy parányi tisztázatlan mozzanata, amely által ő bármikor zsarolhatóvá, illetve manipulálhatóvá válhat.
Logikai megfontolásom nagyon egyszerű volt: Vagy nem igaz az, hogy Szabó Jenőt fiatal korában gyenge lábon kapták a szekusok és az, amit Kalmár állított róla ha¬zugság és akkor Jenőnek nincsen semmilyen vesztenivalója, csak nekem. Ez vi¬szont nem számít, mert én sem akkor, sem később nem szándékoztam belépni a poli¬ti¬kába és a közéletbe. Vagy minden igaz, és ebben az esetben az akkori logikám szerint a játék nagyon veszélyessé válhatott volna, mert Jenő volt akkoriban egyik leg¬közkedveltebb politikusunk, a fiatalok platformjának egyik legmarkánsabb vezér¬egyénisége, akinek a jövőben kulcspozíciókat kellett volna betöltenie a nemzeti kisebbségi politika szintjén. A másik ok, amiért az anyag közlése mellett döntöttem a többi név volt, azaz a közéletben szereplő többi magyar személyiség besúgói múltjá¬nak a nyilvánosságra hozatala. Azok szennyes múltjának, akik a fiatal politikus bará¬taim és ismerőseim tudomása szerint is, nagy valószínűséggel rendelkezhettek ilyen múlttal, hiszen ez a feltárás a puszta tényfeltáráson túl sok múltbéli, de főként akkori közéleti mozzanatra, furcsa eseményre és viszonyra adott volna magyarázatot. Ezzel szemben a közkedvelt társadalmi, politikai, kritikai lapunk szerkesztőit anyagilag támogató személyek azzal az érvvel beszélték le a szerkesztőket a leírt hanganyag közléséről, hogy túl sok magyar név szerepel benne, az egyetlen román mellett. Még az sem számított, hogy a román nyelvű megyei lap főszerkesztőjének a szerepköre és e szerepkörében kifejtett hatása vetekedett a Szabó Jenőével, sőt bizonyos tekintetben azon túl is lépett.
Szóval nem kimondottan a Szabó Jenő esetleges sárral való fröcskölése volt az ok, amiért „A Helyzet” című közkedvelt országos politikai lapunk nem közölte a Donga Kalmár volt szekus őrmester által megnevezett informátorokról szóló interjúmat. Addig, amíg ezt nem tudtam, nem bántam, hogy nem közölték. Akkor viszont, amikor tudomást szereztem a visszavonás indokairól, nagyon felkaptam a vizet, mert addig is úgy véltem, sőt: meg voltam győződve róla, hogy ez a bundázó kisebbségi maga¬tar¬tás, ez a betyárbecsület-etika, a saját szemetünk takargatása-rejtegetése, sokkal ártal¬ma¬sabb ránk nézve, mint a román nacionalisták parlamenti és kormányszintű poli¬ti¬kai hadjárata és a románosítás vezérelvét mikor nyíltan, mikor rejtve életbe ültető, félhivatalos intézkedései. Azaz, a kettő valahol mindig felerősíti és kiegészíti egymást. Nincs külső korrupció belső korrumpáltság nélkül. Ezért, miután ez esetről említést tettem a Rita szobájában véletlenszerűen összegyűlt baráti körben és az ott jelenlevő orsóhelyi lap fiatal szerkesztője felkért, hogy nyilatkozzak nevek közreadása nélkül az esetről, a kérésnek eleget tettem. E nyilatkozatomnak viszont nem lett semmiféle következménye azon kívül, hogy nagy örömömre, Szabó Jenő felhívott telefonon és jelezte, hogy szeretne találkozni velem. Amikor közöltem vele, hogy senki nincs nálam, mindjárt fel is jött a lakásomba. Amennyire kerültem, hogy találkozzak vele abban az időszakban, amíg az anyag sorsa felől kellett döntenem és ameddig csak én voltam a Donga Kalmár által elmondottak birtokában, annyira vágytam a vele való találkozásra miután a hangszalagra rögzített beszélgetés titok-jellege megszűnt és rajtam kívül olyanok is tudomást szereztek róla, akiket emberi felelősségérzetük maximális állapotában éreztem akkoriban.
Abban az időszakban már komolyan elmélyedtem a metafizikai ismereteim gyarapításába és így már fölöslegesnek ítéltem, mások felől viszont természetesnek vettem azt a viselkedést, amit a sértett önérzet és becsvágy miatti neheztelés vált ki egyesekből, vagy épp a gazdasági érdekek veszélyezettsége miatti haragjukban gya¬korolnak egymás közt az emberek. Ezért, az enyhe meglepetésem után, mintegy sem¬le¬gesen, de nem közömbösen és nem is fölényesen figyelve, természetesnek vettem Jenő méltatlankodását, hűvösen ellenséges magatartását és gyanúsítgatásait. Nem vontam le olyan következtetéseket, hogy mindezt azért teszi, hogy leplezze magát. Az ő akkori támadott helyzetében ezt mind meg lehetett érteni. Ami bántott mindössze, az az ő személyéhez képest jelentéktelenül kicsi, sikervadászati indíttatásból szar¬keverés¬hez folyamodó firkészt ijesztgető, politikusi fölényeskedése volt. Az, hogy ő, akivel baráti beszélgetések formájában írt, számtalan jó interjút készítettem korábban, egyetlen szemrehányó mondatot vagy megjegyzést sem tett, amiért egy pillanatig is feltételezhettem volna, hogy ő egy besúgó múlttal rendelkező személy, hogy ő, akinek tragédiája és e tragédiák közepette tanúsított nemes gerincessége közismert. Nem. Egyetlen olyan mondat sem hangzott el a Jenő szájából, hogy Ádám, te hogy a fenébe dőlhettél be ilyesminek? Te tényleg el is hiszed rólam, hogy én közönséges be¬súgó voltam? Ha ilyeneket kérdezett volna akkor tőlem Jenő, nagyon zavarba jöt¬tem volna és lehet, még azt is megbánom, hogy Donga Kalmárt egyáltalán végig¬hallgat¬tam, miután az ő nevét kibökte. De nem.
Az, hogy nekem heteken keresztül kellett önmagammal kínlódnom a nyakamba szakadt veszélyes anyag birtokában és egyedül az ő személye miatt gyűlt meg annyira a bajom saját magammal, szóba se került, mert őt egyáltalán nem érdekelte a korábbi és a későbbi kapcsolatunk minősége, csak egyedül az, hogy rám ijesztve, annyira lebénítson, hogy ne próbálkozzak tovább a leírt anyag közlésével, mert veszélyben állt a karrierje. Szegény nem tudta, hogy én már ösztöndíjas metafizikus vagyok, és egyáltalán nem érdekel a közéleti hírnevem, de egyébként is, nem én vagyok az, akit a szekusoknak sikerült beszervezni és ha akkor nem tudott senki arra rávenni, hogy politikai-erkölcsi elveim ellenére tegyek valamit is, ezt most még amúgy sem tenném meg. És az újságírói hitelvesztés, illetve a gazdasági vagy karrieri veszteségek kilátásba helyezése következtében, még annyira sem. Nem sértődtem akkoriban én már meg ilyen kis dolgokért, az ilyen játszmákat, pár hónappal azelőtt teljesen átengedtem a tudatlanságukban magukat komolynak képzelő infantilis felnőtteknek. Jenőt is, mint a többieket, már csak nevetségesnek tudtam látni ahogy elmesélte, hogy milyen ká¬ros következményekkel járó ellenlépéseket képes foganatosítani velem szemben, mint parlamenti immunitással rendelkező személy. Hogy mennyire eltökélt ő, a végsőkig szembeszállni velem ebben a játszmában, még akkor is, ha tudja, hogy végül ő is veszíteni fog, mivel a SRI hálózatával szemben és a nacionalista pártok maffiá¬já¬val szemben (akikkel én feltételezhetően kollaborálok) neki csak veszíteni lehet. Ő nem tudja, hogy én kinek a megbízatásából tettem, amit tettem, de azt tudja, hogy amennyiben harcolnia kell, akkor „a megbízóimat(!)” is és engem is maga után tud rántani a bukásba. Szánalmas volt előttem ebben a karrier-féltésben, amely arra késztette, hogy megfeledkezzen arról, hogy a művészi autonómiának egyértelműen elkötelezett baráti körömmel, a saját festményeimmel és az addigi újságírói tevé¬keny¬ségemmel milyen alapállást képviselek. Nevetséges, hogy a veszteségtől való félel¬mé¬ben az sem jutott eszébe, az ún. széleskörű klasszikus műveltsége és sok élet¬tapasz¬ta¬lata ellenére, hogy a magamfajta „művészlelkeknek” egészen más az értékrendje és egyáltalán nem félnek attól, amitől a politikusok félnek. Annyira ostobává vált a karrier-vesztés félelmében, hogy nem vette észre: amennyiben tényleg csak az újságírói hírnevemet kívánnám az ő kárára öregbíteni, az anyagot közölhetném, nem csak a szomszéd város helyi lapjában, amelynek a fiatal főszerkesztője, akit még nem fontak be a magas politikába, valósággal könyörgött, hogy adjam el nekik az interjút. De közölhettem volna az anyagot Magyarországon is, és amennyiben igaz is lenne az, hogy rám nézve veszélyes jogi következményekkel jár, ha neki, mint képviselőnek a parlamenti immunitását megsértem az anyag közlésével, nekem, mint újságírónak csak hírnevet hozhatna.
Tőlem viszont akkor már távol álltak az efféle ambíciók, annak ellenére, hogy a Jenő épp fordítva látta ezt és bevallása szerint épp ez a mértéktelen ambícióm zavar¬ja, ami miatt az ügyet nem hagytam abba mindjárt a „A Helyzet”-nél tapasztalt kudar¬com után, és miért nyilatkoztam az interjú létezéséről szomszéd város helyi lapjának. Jenő nagyon jól tudta, hogy az újságírói ambíció általában nem ilyen langyos. Ha titkos ügynöki megbízatást teljesítek, vagy amennyiben az újságírói ambícióm vezérel, mind a két esetben az anyagot két nap alatt megszerkesztem és úgy indulok el a „bomba-árummal” a szerkesztőségek piacán. Nem töltök el négy hetet a hang¬felvétel birtokában azzal a kétséggel, hogy le kell-e egyáltalán írnom a beszélgetést és nem tökölődök a kész anyaggal hetekig, az általam megbízhatónak tartott, fiatal RMDSZ politikusoktól tanácsokat kéregetve.
Szóval Jenő nem sértett meg és nem bántott meg azzal, hogy azt játszotta, hogy ügynöknek tart, hiszen amennyiben Kalmár barátunk félrevezetett volna engem, teljesen jogosak lennének Jenő részéről az efféle feltételezések. Csupán az töltött el csendes szomorúsággal, hogy mennyire elveszítette a fejét és mekkora elszántságot tanúsított, amiért úgy érezte, hogy veszélyben van a karrierje. Mert lehet, hogy az én logikám rossz, de amennyiben Donga Kalmár be akarta őt ártatlanul mártani vala¬miért, akkor neki ezt a vádat vállalni és az ügyet mindenképpen tisztáznia kellene. Nekem viszont sem a sors eszköze szerepében tetszelegni, sem az ő lelkiismeretének szerepét magamra vállalni nem volt kedvem. A Titok, már nem volt titok, mivel már többen tudtunk róla és nekem már sokkal fontosabb dolgom akadt, minthogy ön¬szorgalomból kisebbségi politikai nyomozói vizsgálatokat végezzek. Így a beszélgetés iratának egyik másolatát és a beszélgetés hangfelvételét is odaajándékoztam Szabó Jenőnek, hogy tegyen vele lelkiismerete szerint.
Azóta, néhány ritka kivételtől eltekintve, számomra a romániai magyar politiku¬sok egytől-egyig nevetségesek. Nekik még a ballépéseikből is kitetszik a zavar, hogy soha nem politikai érdeket, hanem mikor a megfoghatatlan idealisztikus közösségi érdekeket, mikor a csaknem nyíltan érvényesített maffia érdekek képviseletét vállal¬ják fel. Ezért hajlandó vagyok mindent elnézni az idealistáknak. Az Erdélyi erdők kegyetlen kivágására szövetkezett magyar-román vegyes-vállalatok nyereségéből ré¬sze¬sedő román maffiák merevdeszkás képviselői és szenátorai viszont, vagyis éppen azok, akiket zseniálisan nagy játékosoknak képzelnek a tömegek, nem érdekelnek, mert tudom, hogy mennyire nem számítanak lényegileg. – Hogy nem látják be: épp azért, mert a civilizált társadalomban egyre inkább nem az egyetemes törvények érvényesülnek, tulajdonképpen semmit nem tehetnek azon kívül, hogy mentik és fenntartják a látszatokat és ezzel együtt a kétezer éves társadalmi hazugságot, az ontológiai félreértést, a tudományos tévelygéseket. Mert minden politikai megoldás csak elfedi azt a mindannyiunk lelkében lapuló alapkorrupciót, aminek a leleplezése és beismerése nélkül nem csak az ember, hanem az egész élővilág megmaradása és spirituális fejlődése ezen a bolygón egyre fenyegetettebb lesz. Az okok világa bent van, külön-külön minden ember képzeletében. Önmagunkon kívül feloldani benső korrupciónkat lehetetlen. Ennek a belátására viszont ma még kedvenc „áldozati politikusaim” sem serkentik az embereket.
Szabó Jenő politikai állapota, annak ellenére, hogy nem csak az orsóhelyi helyi lap¬nak nem adtam el az őt is vádló szekus-interjúmat, de korábbi szokásomtól eltérő¬en, külföldön sem közöltem azt, egy darabig mintha se előre, se hátra nem mozdult volna, majd egy irracionálisan elbizakodott helyhatósági választási kampány után lassan elindult a csőd irányába. Parlamenti képviselővé válása már nem sikerült másodszorra, sőt: harmadjára sem. Korábbi hívei közül egyre kevesebben sajnálják a közéletből való kimaradását, másokat viszont már egyáltalán nem érdekel a társa¬dalmi helyzete és egyre súlytalanabbá váló politikusi személyisége.
* * *
„Kedves Tiborc Barátom! Nehéz szívvel írom számodra e mondatokat. Nagyon szerettem volna neked mindent személyesen elmondani szóban, hiszen megértettem a Ceauşescu kilövéséhez vezető politikai fordulat előtti belső emigrációmban az általad igényelt személyesség fontosságát. A személyes, közvetlen beszéd hitelét, a személyhez szólás hitelességét, amelyet az írott szó megközelíthet ugyan, de nem tud helyettesíteni.
Jézusnak a szamáriai asszonnyal való párbeszéde nemcsak az élő vízről, az életadó és életfenntartó teremtői szelemről szóló példázat miatt kedves nekem, hanem a személyes párbeszéd jelentőségének a tudatosítása miatt is:
– Ki az én Uram (Ki vagy te Uram)?
– Az (vagyok), aki veled beszél.
De a személyesség fontosságán kívül, egy másik dolgot is megtanultam a köny¬veim¬től, Medárd fiamtól és mindattól a sok, látszólag tőlem, az akaratomtól és szán¬dékomtól függetlenül történő, de engemet közvetlenül érintő és érzéseimet, gondola¬taimat befolyásoló eseménytől, ami velem történt a diktatúra utolsó évtizedében. Utolsó nagyvásznú festményemen, amit 1987 októberétől 1988 májusáig vázoltam fel, azt akartam kifejezni, hogy mindannyiunkban ott lapul egy-egy kicsi Sztalin-Ceau¬şescu-Brezsnyev-Tito-Honecker-Castro-Hussein és még sorolhatnám a diktátorok neveit, és a hús-vér diktátorok, mindössze a mi lelkünkben lapuló kis diktátorok összességének a külső megjelenése. Azért jutottunk mi a nyolcvanas években az er¬kölcsi guanó, a borzalom, a hihetetlen embertelenség, a gyávaság, az árulás, a gerinc¬telenség, a lelki zavar, a szellemi sötétség, az abszurditásnak a természetesként való kezelésének és a spirituális rothadás emésztőgödrének a fenekére, mert ennek, a bennünk levő huncut kis nyavalyásnak, ennek a minden áron előnyt szerezni akaró, öncélúan élvezni és nyerni akaró, ambíciós, sóvárgó, gyáva, kéjvágyó, magát biztosí¬tani akaró, korrupt spekulánsnak engedtünk minden nap egy-egy keveset a felnőtt életünk folyamán. És ez még akkor is így van, ha Ceauşescu már magához ragadta a politikai teljhatalmat, amidőn mi pelyhes állú, érettségiző fiatalok lettünk. Az elemi létrontást próbáltam kifejezni az említett festménnyel. A képemmel. Ugyanis ez a kép egyben az én lelki önarcképem is, mert magamban ugyanazon a helyen ismertem fel a félelmet, a haragot, a becsvágyat, gyávaságot, az önhittséget, a hírvágyat és az érdem¬telen előnyszerzési késztetést, vagyis a meghasonlási és az árulási késztetést, a bőszült gyűlöletet, a konfliktus- és felelősség-elhárítási késztetést, mint a birtoklási késztetést, az uralkodási ösztönt és a sóvárgást, az öncélú kéjvágyat. Majdnem azonos lelki zónában találtam meg a szerelmi vágyat és a félelmet attól, hogy holnap mit fogok enni, és hogy hol fogok lakni? Az öncélú szexuális kéjekre való sóvárgást is a diktátorral és a fenéknyalóival szemben érzett gyűlöletem zónájában találtam meg.
Rájöttem, hogy az elemi létfenntartási félelem átváltozott azzá a félelemmé, hogy esetleg nem fogok olyan kényelmesen élni, amilyen kényelmesen kellene élnem igazából, azon körülmények között, amelyeket munkám és képességeim szerint meg¬érdemlek. Vagy az attól a lehetőségtől való félelemmé, hogy nem engedhetek meg magamnak valamit, amit abban az esetben, ha elárulnám a lelkiismeretemet, erkölcsi értéktudatomat, igazságtudatomat és emberi önérzetemet mindennapos apró kom¬pro¬misszumaimmal, akkor megengedhetnék magamnak. A félelmet attól, hogy árulás és meghasonlás nélkül, valamilyen fontos lehetőséget elveszítek, miközben szinte elve¬szí¬tettem a legfontosabbat: a személyes jelenlétemet.
Azt az egyetemes létrontást próbáltam megfesteni tehát ezen a képen, amit majdnem észrevétlenül mindegyikünk állandóan elkövet saját személyes létének a tudatos vagy öntudatlan megrontásával. Azt próbáltam tudatosítani, elsősorban ön¬magammal és utána azokban, akik megnézik majd a képet, hogy amennyiben nem számolja fel ki-ki önmagában, felelősségtudattal rendelkező személyekként a belső Ceauşescuinkat: az öncélú gazdasági érdekekben és a vallási dogmákban: a szellemi tabuinkban és lelki bálványainkban rejtőzködő diktátorainkat, hiába remény¬kedünk, hiába várjuk a politikusoktól, a pártvezérektől, az államhivatalnokok¬tól, a nagyvilági események szerencsés fordulatától, illetve az Istentől és Istenektől, az egészség- és boldogságbiztosító emberarcú társadalom megvalósítását, mert az kívülről nem való¬sulhat meg. A szakrális közösséget nem tudják megvalósítani sem a jót akaró, okos politikusok, sem a bölcs állam-jogászok, sem a mikor szigorúnak, mikor el¬né¬zően jó¬ságosnak képzelt, szuper-intelligens, objektív Atya-isten, vagy annak a jóságos angya¬lai. Legkevésbé nem tudják létrehozni a tudósok, a közgazdászok, a bankárok, a piac¬ku¬ta¬tók, a termelő-munkások, a kereskedők, a fejvadászok, a katonatisztek, a gyárasok, a művészek, a filmcsillagok és a reklámügynökök. A pozitivista tudósokról és más, technokrata-utópisztikus elméleteket és boldogság-doktrínákat gyártó, külön¬böző tömegpszichózis-gerjesztéssel kísérletezgető szakemberekről, az embertársaikat a bol¬dogságába való manipulálás receptjeivel beugratni igyekvő misztikusokról, ideo¬ló¬¬gusokról, társadalomtudósokról nem is beszélve.
Hiába várunk tehát bármit is kívülről, amíg önmagunkat nem szedjük belülről rendbe, mert mindig lesznek olyan gátlástalan hatalmi mániások (Megfigyeléseim alapján még a jóságos, a békesség és konfliktus mentes állapotok-helyzetek kedvéért akár az elvtelenséget is vállaló édesanyám és az ártatlan hat éves fiam is csordultig telítve vannak öncélú hatalomvággyal.), akik ráhangolódva és szövetségre lépve a bennünk is lakozó, az általunk is táplált, de el nem ismert – mert erkölcsi tükör nélkül fel nem ismert – Ceauşescukkal, megfosztanak a szabad akaratunktól. Meghamisítják érzelmeinket, személytelenné alakítják gondolatainkat.
Irodalmi, filozófiai és spirituális olvasmányaim és egyéni tapasztalatim következ¬tében változott világlátásom alapján azt láttam, hogy ezzel a felismerhetetlen Ceau¬şescuval jól a lelkünkbe vésetten éltünk mindannyian a még nyolcvanas években, miközben a „szabad világ” már ott állt egy új, külső Ceauşescuk nélkülinek képzelt világkorszak küszöbén. Egy olyan világkorszak küszöbén, amely korszakot Vízöntő¬nek hívnak, és amelyről én a Szabad-Európa Rádió egyes műsoraiból szereztem tu¬domást. Amely világkorszak, a rádióban hallottak szerint, a tömeges megvilágosodás, erkölcsi-szellemi letisztulás, a nagy kiegyenlítődések, a globális megbékélés és a megértés kora kellene legyen. Az én apokaliptikus festményem egyfajta többszólamú lereagálása ennek az országhatárokat és vasfüggönyöket áttörő rádióhullámok szár¬nyain a szobámba érkező vágy-eszmének, amelyben érezni lehet, hogy a dolgok, a dolgaink és az egyetemes emberiség dolgai csakugyan ebbe az irányba kellene vala¬mi¬képpen haladjanak. Másfelől viszont teljes kételkedésemet fejezi ki, azaz teljes lázadásomat e téveszmével szemben. Hihetetlennek látszott ugyanis egy világméretű kiegyenlítődés azon a perspektíván és életképzeleten keresztül, amelyben akkor több milliomod magammal éltem, ahonnan akkor a világot és önmagamat láttam. Lehe¬tetlennek tűnt akkoriban számomra mindannak a megvalósulása, amit például a Vízöntő korszakáról ismertettek a Szabad-Európa Rádió műsoraiban, valamint a Magyarországon kiadott szellemi-spirituális tanulmányokat tartalmazó könyvekben és folyóiratokban. Hiszen ehhez, mármint a kételkedéshez, elég volt önmagamban és környezetemben becsületesen, őszintén és figyelmesen körülnéznem.
És én alaposan körül is néztem.
Amit láttam, az csupa felelőtlen sóvárgás, rejtett gyűlölet, csendes neheztelés és rejtett ambíció, vagyis lelki szemét, félelmetes kegyetlenség és rothadó lapulás volt. Mindenen átütött a Diktátor gyűlöletes arcmása és személyének a kegyetlenül sze¬mélytelen ideája: mézesmadzaghoz jutási lehetőség reményéhez kötött a gyávasá¬ga¬ink, a megalkuvásaink és a magatehetetlenségünk globális formulája. Mit mondjak neked? – A látványba belebetegedtem előbb szellemileg, majd lelkileg és végül fizi¬kai¬lag is. És nem csak azért, mert a kiállítási lehetőségektől elkezdve a munkahelyemig, az emberközti kapcsolataimig és el egészen a szerelmi életemig, a szerelmemmel való viszonyom rendezetlenségéig és rendezhetetlenségéig, mindent megült „sötét guanó¬ként” a diktatúra jelenléte. – Jelenlét, amire azokban az években és hónapokban, a lelkeinkben élő diktátor-etető gyávaságok dicsőséges Ceauşescuként ránk mosolygó retusált arcképei, minden köztéren és közteremben emlékeztettek. Hanem azért is, mert sejtettem valahol, hogy amennyiben éppenséggel nem Ceauşescunak hívnák a külső diktátorunkat, akkor Popescunak, Ionescunak, Georgescunak, vagy Kelemen¬nek, Kibédinek hívnák. De mindenképpen léteznie kell egy külső diktátornak a belső húsz millió diktátorka tükörképeként. Tehát ugyanaz lenne a lényeg. És hiába szabadulnánk meg tőle valami csoda folytán, az életünk úgyis reménytelen maradna, mert képtelenek vagyunk önmagunkban felszámolni a kövérre hizlalt belső (sze¬mé¬lyes) zsarnokainkat, talán egész hátralevő életünkben. – Nem véletlenül ül még mindig Husszein az egész Iraki nép nyakán annyi év, annyi háború és annyi nyomo¬rú¬ság után: az irakiak lelkében, ha kívülről kicsit más is, de lényegében ugyanolyan Husseinek munkálkodnak a kegyetlenül pragmatikus iszlám vallás révén, mint ami¬lyen Husseinek munkálkodtak bennünk az ortodox, a katolikus, a református, a zsi¬dó, vagyis a külső Isten-formulákban és a boldogság-formulákban a nyereségi lehetősé¬gek logikája szerint gondolkodó ember által félreértelmezett belső ellenállások sugallataként.
De nem csak az önmagammal és világommal leszámoló festmény elkészítése utáni lelkiállapotom és az azt követő hosszas és komoly betegségem késztetett arra, hogy azokban az időkben ne merjek több képet festeni, hanem egy egészen más lényegű sorsfordulat, amely egyelőre egészen más jellegű dolgokat és töprengéseket hozott az életembe: A „tisztességből” vállalt házasságomból született fiam, Medárd iránt hirtelenül feltámadt felelősségérzetem és az ezzel együtt felismert és felvállalt elsőrendű anyagi, jogi és lelki problémák megoldása, valamint az ezzel járó gya¬korlati tapasztalatokból következő erkölcsi kérdések megfelelő eszmei értelmezése.
Miután a volt-feleségem kiszökött élettársával Magyarországra, ráébredtem, hogy az addig csak vasárnaponként látogatott fiam nem mehet oda az édesanyja után szellemi éretlenségével és torzult lelkivilágával, bocsánat: azzal a vad ösztöniséggel és gyermeki érzékenységnek látszó, de valójában a kényeztetés, a rossz nevelés miatt „műveletlenül” maradt szellemi állapotából eredő hisztéria- és indulatkeverékkel, amivel rendelkezett, amikor az édesanyja a szüleire hagyva, végül is közönségesen elhagyván őt. E szellemi-lelki torzultságok csak megerősödtek benne a nagyszülők minden erkölcsi igényt nélkülöző gondodása következtében. A nevelést és a probléma-kezelést az akkoriban a romániai üzletben vásárolhatatlan cukorára, csokoládéra és a hízelgésre alapozó, valamint az irracionálisan aggodalmaskodó és korrupttan hazudozó erkölcsi gondoskodás szellemében oldották meg. Az akkori meglátásom szerint, a hírhedt román árvaházak gondozottjai természetesebb és ezért egészsége¬sebb nevelést kaptak, mint Medárd hat éves koráig.
Tudtam, hogy a Magyarországra kiszökött Erdélyi személyeknek keservesen kell ott kaparniuk, reggeltől estig dolgozniuk ahhoz, hogy elvárásaiknak, igényeiknek és elképzeléseiknek megfelelő életkörülményeket teremthessenek. Márpedig én, a volt feleségemet, Kingát olyan embernek ismertem, akinek az anyagi létbiztonság, az anyagi javak, a kényelem, a luxus mindennél fontosabb az életben. Hiszen épp ezért a számomra kiábrándítóan groteszk mentalitásáért váltam el tőle, nemcsak azért tehát, mert a korábbi szerelmemet nem tudtam elfelejteni. És azt is tudtam, hogy ő épp emiatt, a belé nevelt merkantil mentalitás miatt, és egyáltalán nem politikai okok miatt szökött el Romániából, gyermekünket felelőtlenül a velem normálisan beszélni képtelen szüleire hagyva. Őt soha nem izgatták morális és politikai kérdések, a társa¬dalmi erkölcs és szabadság kérdései, őt soha nem idézték be a szekuritátera és nem hallgatták ki gátlástalanul kegyetlenkedő őrnagyok, szemtelenül hencegő had¬na¬gyocs¬¬kák és tekintélyes ezredes elvtársak a rácsos ablakok mögött. Neki nem voltak problémái magyar nemzetisége miatt az iskolában, a munkahelyén és az egyetemen. Számomra egyértelmű volt, hogy amiként addig sem foglalkozott a gyermek lelki és szellemi művelésével, úgy Magyarországon sem fogja magát ezzel gyötörni. Már csak azért sem, mert nem lesz erre ideje.
Amikor ebbeli fenntartásaimat a szüleinek fejtegettem, az apja azzal akart nyug¬tatni, hogy vannak ott olyan napközi iskolák, ahol jól képzett pedagógusok, vagyis vérbeli szakemberek fognak foglalkozni gyermekem nevelésével. Az akkor mindössze naivnak, vagy tájékozatlannak képzelt nagyapát, még csak szembe sem nevettem. Hogy is magyarázhattam volna meg az autóvezetésben kiváló „szakemberi” színvona¬lat elért székelynek, aki egész életében bányaipari mestereket, technikusokat és mér¬nököket szállítgatott, hogy miért nevetek?
Medárd fiam tehát, hat éves korára nagyon kemény dióvá: határozott egyéni¬ség¬gé, kikezdhetetlennek látszó világnézettel rendelkező öntudatos gyermekké fejlődött a kezükben, körülbelül ötven szóból álló fogalom- rendszerével, kiskirályi alapállá¬sá¬val, amely abszolút felsőbbrendűségi helyzetet biztosított számára a nagyszülei köré¬ben. A nagyszülők fölött gyakorolt uralkodói méltósága olyan kinyilatkoztatásszerű mondatokban jutott kifejezésekre, mint: „Ez az enyém.” „Én ezt akarom.” „Ha ezt és ezt nem kapom meg – vagy nem úgy csináljuk, ahogy Én akarom – akkor nem szeret¬lek.” „Ez nem kell.” „Nem akarom.” és így tovább. Ezekkel párosultak a hirtelenül történő és annál hatásosabb hanyatt-vágódási, szertedobált kézzel-lábbal történő kapá¬ló¬zási és nyáltúrási jelenetek, amelyek segítségével tökéletesen sikerült letörni a nagyszülők minden ellenkezését, valahányszor azok megpróbáltak kiskirályi szent akaratával szembeszegülni. Amennyiben hagyom tovább fejlődni ebbe az irányba, a zsarnoki magabiztosságával néha még engemet is elbizonytalanító, művészi tökélyre vitt, epilepsziásnak tűnő, hisztériás roham-produkcióival, kamasz- vagy felnőtt korá¬ban előreláthatóan rengeteg kárt okozott volna mind önmagának, mind környezeté¬nek. Mígnem valami kemény (esetleg tragikus) kudarctól magára nem ébred. Sokkal többet, mint amennyi fölösleges fájdalmat én okoztam magamnak és a velem kapcsolatba kerülő lányoknak és nőknek, mielőtt magamra ébredtem és az addig „természetesnek” képzelt magatartásomat gyökeresen át nem alakítottam.
Idegölő családi és törvényszéki cirkuszok után, egy évre rá, hogy Kinga élet¬társá¬val együtt kiszökött Magyarországra, végre egy födél alatt lakhattam fiammal és idő¬közben nagyon sokat tanultunk egymástól. Ő tőlem beszélni, számolni, olvasni, gon¬dolkodni, önállóan a saját lábán, vezetés nélkül, vagyis az autonóm személlyé válás útján elindulni, járdaszegélyeken, majd vasúti holtvágányok sínéin egyensúlyozni, versenyt szaladni, állatokkal és gyermekekkel barátkozni, természetet (nem autókat!), embereket, állatokat és növényeket szeretni, őszintének lenni, egyszóval normális gyermeknek lenni. Én viszont több és mélyebbről jövő, igazi – szülői – megértést, a gyermeki személyére való koncentrált figyelem-fenntartást, valamint saját lelki vilá¬gom finomabb rétegeibe való belátási készséget, a rejtett női oldalam létezésére való figyelési lehetőségét tanultam meg tőle. Korábbi baklövéseim következtében elron¬tott életem helyrehozási igyekezete közben valósággal megcsontosodott a férfias racio¬na¬li¬tásom, a meredeken célratörő – és ezért többnyire öncélúan következetes logikám, a gyengeséget elítélő, kegyetlenségig elmenő erkölcsi igényességem. Férfias-apai szi¬go¬rom mellé gyöngédséget, másokkal szembeni megértést, hajlékonyságot, rugal¬mas¬ságot, odafigyelési készséget és szeretettel való megismerési késztetést szereztem a vele való foglalkozások, az igényes ráfigyelés közben.
Mindemellett az ellenőrizetlen, szeszélyes érzelmek, a szellem ereje által átvilágí¬tat¬lan, szeretetnek tűnő egoista vágyak és az érzelgősség lélekrontó korrupciós mecha¬nizmusait ismertem fel általa, elsősorban önmagamban. Ehhez viszont olyan, a sorsomból addig hiányzó elemek szükségeltettek, amelyeket a korrupt „józan paraszti ésszel” gondolkodó volt apósom és anyósom bőséggel szállítottak.
Kedves barátom, bizonyára kíváncsi vagy, hogy miért írom le most neked mindezt?
Tudnod kell, hogy egész életemet meghatározóan fontosak voltak számomra az én diákéveim alatt történt rövid találkozásaink alkalmával folytatott beszélgetéseim veled. Ugyanakkor a román rendszerváltásban vállalt kulcsszereped és persze, amúgy is erős, társadalmi szerepvállalásra mintegy predesztinált személyiséged miatt egy¬más¬tól nem csak térben, hanem társadalmi hierarchiában is távol kerültünk. Most tehát, felhasználom a levél által biztosított szellemi monologizálási lehetőséget arra, hogy veled dialogizálva képzeletben tisztázhassam azt, hogy mitől változott meg ennyire az életszemléletem. Azt, hogy mi történt velem. Mi történt itt mind¬annyi¬unk¬kal, az általam már nem is remélt politikai fordulat után, miért nem változott át jobbá, szebbé, köröttünk és közöttünk mindaz, amit a diktatúra elején még bevált¬ható és megvalósítható értéknek tudtunk. Miért nem valósult meg mindaz, aminek a beváltására vártunk, és aminek beváltásához, tényleges értékké váltásához, akkor úgy tűnt, hogy csak egyedül a politikai szabadság, a választási lehetőség hiánya foszt meg bennünket? Örülnék, ha soraimmal nem untatnálak, hiszen ezek a töprengések, valamikor talán a te számodra is életfontosságúak lehetnek, az önmagad és a veled történő, az éppen általad előidézett politikai események mélyebb megértésében.
A Kinga szülei nem értették és nem is akarták megérteni a Medárd itthon-tartásá¬nak szándékára vonatkozó indokaimat, és nyíltan kétségbe vonták, előbb az épeszű¬ségemet, majd a szándékom tisztességét. Ők, a felvilágosult fogyasztói és birtokjogi nézeteikkel, értékvilágukkal egyszerűen felháborítónak találták, hogy csak úgy, po¬tyára, „készen kapjak” egy szerintük „felnevelt” gyermeket. Minthogyha egy autó¬hoz, vagy egy lakáshoz jutnék minden munka, érdem és erőfeszítés nélkül. Elfogadhatat¬lan¬nak találták azt, hogy anélkül „kapjam meg” a gyermeket, hogy a havi fizeté¬seim¬ből az édesanyjának korábban átutalt vékony gyermektartási díjakon kívül, „abba” előzetesen egy komolyabb összeget „befektettem volna”. Nem fért a fejükbe az, hogy miként jöhetek én ahhoz, hogy átvegyem a gyermek fölötti gyámságot, „csak azért”, mert az érvényben levő törvények lehetővé teszik ezt? És egyáltalán hogy is kép¬ze¬lem... – Érthető tehát, hogy támadásba lendültek. És nem akármilyenbe! Mivel a ter¬melt javak szükség szerinti elosztása című utópikus játszma leple alatt folyó rabló¬gazdálkodásban leszegényedett társadalmunkban a hátsó ajtós ügyintézéseknek vol¬tak a feltétlen hívei és ehhez a megfelelő pénzösszegekkel is rendelkeztek, az apai jogom érvényesítésének a megakadályozását célzó „hivatalos” játék közben kiügye¬sed¬tek, mígnem szenvedélyes és gátlástalan mesterekké váltak. Sok hosszú hónapon át nagyon nehéz volt a dolgom velük, mindaddig, amíg rá nem jöttem: számukra mindaz, amit én a fiammal kapcsolatosan érzek és gondolok, nem érdekes és nem is lehet érvényes. Rájöttem, hogy azt a másfajta, erkölcsi felelősséget, amit én érzek a fiammal szemben, egyáltalán meg se próbálják érteni. Arra tehát, hogy az én szülői törekvéseimnek az ők szemében nincs és nem is lehet soha, semmiféle értéke.
Nehezen jöttem rá, hogy nincs, amiért állandóan bizonyítanom és amiért magya¬ráznom számukra az eljárásaim indokait, mivel ezek az érvek az ők erkölcsi világ¬képükben, egyszerűen a nagy semmivel voltak egyenértékűek. Minden logikus érve¬lé¬semre, ésszerű magyarázatomra, egy-egy csúfondáros, hitetlenkedő megjegyzés, cinikus kétkedés, a legtöbbször „művészi züllöttségemre” való utalás volt a válasz. Kívülállóknak egyszerűen zsarolás útján történő meggazdagodási kísérletekről hazu¬doz¬tak, amelyeknek ők kénytelenek nap mint nap ellenállni az unokájuk jövője érdekében.
Az elején teljesen zavartan és megütközve, majd a nyárspolgári vallásos idiotizmus érdekes működése iránti kíváncsisággal figyeltem, ahogy a Kántorék józannak tetsző anyagelvűsége micsoda pozitív fogadtatásba részesül, és micsoda érzelmi hozzá¬állá¬so¬kat tud kiváltani a kisvárosi közös ismerősi körökben. Hogy majdnem mindenki elhiszi azt, hogy igazából nem is a fiam szellemi és erkölcsi fejlődése érdekében vet¬tem a gyermeket magamhoz, hanem különböző összegeket követelve tőlük, őket gazdaságilag zsarolom a háttérben. És, hogy ezen a tárgyalási alapon, a jellem¬telen¬ségemre és erkölcstelenségemre vonatkozó érveik egyre több ember számára tűnnek kézenfekvőbbnek, mint a hat évesen rendesen beszélni sem tudó, elkényeztetett, hisztériás és a kellő irányítás hiányában szellemileg visszamaradott fiam itthon-tartá¬sának az egyszerű emberi logikából és szülői felelősségérzetből következő indoklása. Adott pillanatban, kellő korrupciós ráhatással nem csak a Kántorék által megdumált és megpuhított hivatalnokok és azok ismerősi köre, hanem maga az erős karakterű Dóra is, a volt szerelmem – akitől hivatali funkciója révén függtek bizonyos gyám¬hatósági döntések, mivel az inger-szegény óvodából, ahova a nagyszülők járatták, átírattam a gyermeket – elhitték a Kántorék által keltett, az ők zsarolása árán történő meggazdagodási kísérleteimről szóló híreszteléseket.
Annak idején meséltem neked, hogy a szekuritáte már az első egyéni kiállításom óta foglalkozik személyemmel. Persze, nem csak az éppen akkoriban erősödni kezdő személyi diktatúrának a még nem teljes brutalitással csapkodó széljárásában kiállított képeim miatt, hanem amiatt is, hogy korábban az alkotó körben több résztvevő előtt kinyilatkoztam, hogy márpedig én soha nem fogok festeni piros-sárga-kék keretben bazsalygó hősi Ceauşescu-portrékat. Az elején egyszerű telefon-hívással, majd, amikor tudomást szereztem arról, hogy ez a módszer törvénytelen és megtagadtam a jelentkezést, különböző ürügyekkel, több alkalommal beidéztek „hazafias felnőtt-oktatási célzatú” személyi beszélgetésekre, amelyek lényege persze, a megfélemlí¬té¬sem volt. Annyi megalázást viszont és annyi rágalmazást, személy-becsmérlő rágal¬mat és mocskoló hírkeltést, konkrét hivatali gáncsot még a szekuritáte ügynökei sem követtek el velem szemben, nem nehezítették meg annyira az életemet, munkahelyi kellemetlenségek kézzelfogható formájáig elmenően (a rendőrségen keresztül is!), mint amennyit ezek a derék magyar emberek – akiknek a lányuk végül is illegálisan disszidált – polgárilag és „hivatalosan” is el tudtak követni velem. A Vérmes nevű, közismert székelyföldi szekus ezredesnek, akinek a székelyföldi magyar értelmiségiek, az írók és a művészek félelemben tartása és ellenőrzése, figyeltetése volt a fő munka¬feladata, és akinek atyai gondoskodásában első kiállításom megnyitója óta folya¬ma¬tosan részesedtem, a Medárd magamhoz vételének hivatalos elindítása óta, többé velem nem volt dolga. A volt apósom, lévén a játszmában személyesen érdeket, nála sokkal hatásosabban készített ki lelkileg és idegileg a diktatúra utolsó másfél évében.
Az elején nem győztem ámulni azon, hogy olyan hivatalnokok és gyámhatósági személyek, pedagógusok (Közeli ismerősök is!), akik egyfajta hősnek néztek még, amikor első ízben igényeltem tőlük, vagy az általuk vezetett hivataltól a gyermek átvételéhez szükséges okmányok kiállítását, és akik akkor még pozitívan mellém állva, jóindulatúan adtak meg minden útbaigazítást a Medárd fölötti szülői gyámság átvételének a lehetőségét és hivatalos formáit illetően, miként változtatják meg egyik napról a másikra velem szemben magatartásukat. És tették mindezt a Kántorék egy pár „ártatlan” ajándékával („ó mikö átencie”), megtámogatott, „igazi szándékaimnak” az általuk történt elmesélése és az állítólagos zsarolási műveleteimnek a „leleplezése” hatására. A magamhoz vett gyermek feletti gyámság magállapítását eldönteni hivatott bírósági ítélőbíró például, egyetlen nevetséges és zavaros, ellenem szóló tanúvallo¬más¬ra alapozta a gyámság megváltoztatására vonatkozó indítványom elutasítását. Ezt, a nagyapa által kemény pénzösszeggel megvásárolt tanúvallomást, a per elején, még éber vizsgálóbíróra valló visszakérdezéseivel, ugyanaz a bíró leplezte le, mint nevetségesen és naivan hamisat. – Magyarán: mint szemenszedett hazugsá¬got. – Aki később a gyámságot a nagyszülőknek ítélte oda. A pénzsóvárságáról közismert „tanúnak” az egyetlen érve amellett, hogy Medárdot miért nem kell az én gyám¬ságom alá helyezni az volt, hogy művészként különleges személynek számítok. Ezzel, a zsugoriságáról közismert személlyel, aki középiskolás diákkoromban szállítási díjat kért tőlem valahányszor a fiával együtt elvitt az üres autójában a Szentgyökön élő tanár rokonomhoz matematika órára, én tizenöt év óta nem találkoztam még csak az utcán sem. A bíró megkérdezte tőle, hogy miben áll az általa állított „művészi furcsaságom”? Talán pizsamában járok az utcán, vagy a háztetőkön mászkálok? A zsugori geológus ilyet nem mert állítani, csak azt, hogy az ő meglátása szerint művészi mivoltomból kifolyólag megbízhatatlan személy vagyok. Döbbenetemre, a bíró ezt a homályos célozgatást jelölte meg utólag „hiteles tanúvallomásként”, bizonyító erejű érvnek amellett, hogy a Medárd feletti gyámság átvételét célzó bírósági indítvá¬nyo¬mat elutasítsa és a gyámságot az erényes nagyapára ruházza. Ezt az egyetlen szamár¬ságot állította szembe a gyermek hozzám ítélésének a jogossága mellett szóló egész¬séges életvitelemmel (akkoriban már négy éve karatéztam) stabil magánéleti és társadalmi helyzetemmel, a romániai viszonyok között még ma is kitűnőnek számító lakás-körülményeimmel, számtalan más, logikus érvvel és tárgyi bizonyítékkal szemben.
Bárhogy is történt, az ítélet megszületett, és a hivatali munkaidőm után megma¬ra¬dó szabadidőmnek felét a gyermekkel való felhőtlen foglakozás helyett újabb tárgya¬lásokra való felkészüléssel, valamint a korrupciós üzérkedésekkel még a gyermekem erkölcsi érzékét is közvetlenül megrontani igyekvő, céljainak elérése érdekében sem¬mi¬től vissza nem riadó nagyapa sakkhúzásainak kivédésével és semlegesítésével kellett töltenem. Így hát, az alapfokú ítélet megfellebbezése után, újabb hivatalos ok¬mányokat kellett ismételten beszereznem, és újabb törvényszéki beadványokat kellett román nyelven megfogalmaznom, amelyekben az iskolában nem tanult, természet¬ellenes román jogi nyelven érvelve, ki kellett mutatnom a szarvas hibát és a logikát¬lan¬ságot a lepénzelt bíró ítélete indoklásában, ahelyett, hogy Medárddal verseket ta¬nul¬junk, vagy hogy egyszerűen csak békésen sétáljunk. Pedig a séták nagyon fontosak lettek volna mindkettőnknek, mivel a peres okmányok megszerzése és a beadványok elkészítése miatt csak ritkán gyakorolható, szabad levegős együttlétek hangulatát, amelyeknek során ő megkérdezhetett mindenről, amivel találkoztunk útközben, mindketten nagyon élveztük. E körülmények között nem csoda, ha nem maradt elég idő, vagyis elég csendes óra a rendelkezésemre ahhoz, hogy szellemileg feldolgozhassak minden eseményt és minden élményt, és hogy mindenből levon¬has¬sam a legmegfelelőbb következtetéseket. Ezért néha, a mélyebb és egyetemesebb értel¬mezések helyett csak az erkölcsi felháborodásig jutottam el. Hiszen ez a nagyapa, az udvaron végre szabadon játszó, vagy a járdán végre önállóan az óvodába igyekvő unokája nyiladozó értelmét igyekezett befertőzni azáltal, hogy utca- és tömbház-sarkok mögül leskelődve utána mint egy pedofil, képes volt a gyermek után osonni és az akkor Romániában ritkaságszámba és luxusszámba menő csokoládékkal etetni, miközben arról prédikált, hogy az apja milyen gonosz ember, mert nem akar neki csokoládét adni. És mindezt azzal a „gyakorlati” céllal, hogy a gyermeknek az egyébként törvény-ellenes, zártkörű bírósági kihallgatásán, aminek a véghezvitelét a fehérlelkű apósom szintén korrupció útján ért el, érthető módon, csokoládés szempontok alapján nyilatkozzon a hat éves gyermek.
Amikor csokoládéval a kezében a tömbház sarka mögött leskelődő, unokáját, mint egy kölyökkutyát beetetni készülő nagyapát megláttam, megértettem, hogy miért mondja Hamvas Béla Kierkegaardot idézve, hogy a második évezred végére a kereszténység eltűnt egészen. A nagyapai gyermekrontási akciók után fogadtam el csak, a román iskolás neveltetésem és taníttatásom által alakított életszemléletemet végre végleg levetve, azt, amit a „A Vízöntő küszöbén” című, másfélszer két méteres kompozícióm festése közben megsejtettem. Tudniillik azt, hogy számomra, mint egyetemes felelősségtudatba ágyazott értelemmel rendelkező személy számára, csak egyetlen magatartásnak maradt értelme: mindenféle termelői-fogyasztói morálra, a primitív birtoklási- és uralkodási (természet-ellenes ellenőrzési és beavatkozási) ösz¬tönre alapozott ideológiának az elutasítása és a materialista gondokodáson nyugvó életgyakorlatnak, valamint az ennek megfelelő tanulmányok által beidegződött életképzeletnek és személyi mentalitásnak a belső és külső felszámolása. Az, hogy mennyire fontos számomra, a létfenntartás ideológiájával nem kompromittálódni, min¬den külső körülmény között normálisnak és egészségesnek maradni és gyer¬me¬kemet, gyermekeimet megtanítani arra, hogy ne hagyják magukat a titkos¬szolgá¬la¬toknak, a globális húsiparnak és alkoholiparnak, a cigaretta, a gyógyszer- és a kábító¬szeriparnak és mindenféle más, korrupt intézménynek megfelelő magatartáshoz hozzászoktatni. Hogy soha ne hagyják magukat a különböző politikai rendszerek és szervezetek, az adószedő és családvédő hivatalnokoknak munkát adó, látszat-erkölcsi alapállása által megtéveszteni.
Amikor 1989. december 22-én délelőtt 11 óra körül, egy, a szomszéd lépcsőházban lakó, nálam jóval idősebb költő javaslatára én is lementem az Istenhidegei Vörös térre és onnan a tömeggel elsodródtam a Megyei Rendőrség és a Szekuritáte épülete elé, láthattam amint az évtizedek folyamán felgyűlt megalázottságukból kitörő emberek megrohanták azt az épületet amelyben azok a nyakunkra telepített, idegen románok „székeltek”, akiknek a dolga éppen az volt, hogy a szellemi zavart, az erkölcsi mocskot és a lelki szennyet terjesszék és fenntartsák az ország közepében élő székely-magyarok körében.
Azt tapasztaltam, hogy a gyűlölt székház által megtestesített román-nemzeti hata¬lom nevű ellenségképzetemmel szemben, a benne „dolgozó” és székely verítéken hízott buta milicistákkal és a családi titkok után szaglászó, családokat tönkretevő: a nem létező bűneinkért minket vallató, lélek-hóhérokkal szemben érzett régi gyűlöle¬tem ellenére, inkább kívülállóként, egyfajta tudósi semlegességgel ötvözött kíváncsi¬sággal szemlélem az eseményeket. És azt, hogy az épület rombolása látványától, semmiféle elégtételt, vagy bosszúvágyat nem érzek lelkemben azokkal a korábban mindannyiunk által gyűlölt személyekkel szemben, akik ebben az épületben annyi¬szor megaláztak, és meggyötörtek engem is. Sőt. A megvadult fiatal srácokkal együtt behatoló, felelőtlenül törő-zúzó, meglett férfiak rombolási dühének és bosszúállási lázának lehetséges következményeit gyorsan felmérve, egy pár, nálam néhány évvel fiatalabb sráccal, mintha korábban összebeszéltünk volna, spontánul behatoltam az épületbe és „irodáról-irodára” járva, kezdtük lecsillapítani az emberek kedélyét, a vad bosszúállási kábulatukból próbáltuk kijózanítani őket és az épületben rekedt, halálra rémült tisztekkel szembeni lehetséges megtorlásoknak elejét venni. Amikor a hatalmas épületben nagyjából abbamaradt a rombolás, kirohantam a hátsó udvarra, ahol közvetlenül a benzinkutak mellett égett két forgalmi járőrautó, miközben egy másik járőrautó kormánya mellé beült székely atyámfia, a terepjáró tetejére felszerelt hangszóró mikrofonját megragadva, éppen az ő roppantul színes, érdekes és szer¬fö¬lött tanulságos életrajzát mesélte, miközben a hóborított udvaron megbolydult méh¬kasként nyüzsgő tömeg szorgalmasan tört és zúzott mindent, amit csak elért. Gyorsan megragadtam a századvégi székely Andersent, kirántottam az autóból és magam ülve be a helyére, amennyire akkor tőlem csak telt, nyugodt hangon többször is el¬ismé¬tel¬tem, hogy ebben az épületben a szekusok engem is, mint annyi más székelyt sokszor meggyaláztak és meggyötörtek, de most nem akarok bosszút állni rajtuk, mert ez nem a bosszúállás órája, hanem az évek óta várva várt szabadságunk órája.
Felkértem minden jelenlevőt, hogy álljanak el a további rombolástól és a foglyul ejtett szekusoknak és rendőrtiszteknek a fizikai bántalmazásától, esetleges agyon¬veré¬sétől, mert a következményekért mindannyiunknak felelni kell majd később és az épületet, meg a technikai, vagy az irodai berendezést sincs, amiért jobban tönkre tenni, mert polgári rendfenntartó hivatalra a későbbiekben is szükség lesz. Első és halaszthatatlan feladatként a tüzek eloltását jelöltem meg, hiszen, ha a benzinkutak felrobbannak, nem csak mi szállunk azonnal a mennybe, hanem a Megyei Rendőrség Épületének a körzetében álló épületek is, a bennük lakó családokkal együtt. Meg¬lepődve tapasztaltam, hogy miután kiszálltam a járőrautóból és a kerekükkel az égnek fordított, lángokban égő két másik rendőrautó egyikéhez rohantam, az addig számomra ismeretlen emberek már hozták is a tűzoltó palackokat, miközben mások a vécé helyiségekből vezettek ki gumislagokat és neki¬fogtak a tűzoltásnak. Ugyanak¬kor azt is kellett tapasztalnom, hogy több hirtelenül kijózanodott, a gyűlöletes emlé¬keik ellenére velem azonos szándékkal az épületbe hatolt férfi tőlem kezd tanácsot és útbaigazítást kérni arra vonatkozóan, hogy mit csináljon?
Amint a tüzeket eloltották és az udvari rombolási tevékenység átváltozott mentési akciók kaotikus sorozatává, visszamentem az épületbe, a Szekuritáte „kapus¬szobá¬já¬ba”, ahol a hazafias kihallgatások előtt mindig elszedték tőlem a személyi igazol¬vá¬nyo¬mat. Tudtam, hogy ez a szekuritáte mindenkori szolgálatos tisztjének a fülkéje, ahová a legfontosabb szolgálati telefonvonalak is be vannak kötve. Jól számítottam, mert amíg ott maradtam, a telefonok több órán át csengtek, és az erélyes, vagy félelemtől elfulladó hangon megszólaló, többnyire az épületből korábban elmenekült milicisták és szekusok, valamint azoknak a hozzátartozói, folyamatosan hívták ezt a számot. De nem csak az épületben zajló események felől érdeklődtek, hanem az én kilétem felől is. Persze, miután én bemutatkoztam és visszakérdeztem az ők nevüket, a telefonálók inkább lemondtak a további információhoz jutási lehetőségtől és letették a kagylót, de a nevüket nem akarták megmondani. Ezt az őrhelyet csak akkor hagytam el, amikor a kivágott címerű román trikolorral megérkezett a város polgárvédelmi alakulatának a parancsnoka néhány géppisztolyos kiskatonával és átvették tőlünk az épületet. Innen a helyi újság szerkesztőségébe mentem, amelynek főszerkesztői székébe és posztjára, a szomszéd lépcsőházban lakó költő már „beik¬tat¬ta” az ő korábbi főnőkét, akiről a későbbi ölömbe hullt szekus interjúm „beszélőjétől” tudtam meg, hogy éppen az én művészi indulásom elején, az egyik legmagasabb rang¬gal rendelkező kulturális politikai (ideológiai) ügynők-veterán volt a városban. Akkor viszont még nem tudtam, hogy mielőtt a Barika főszerkesztőjének kinevezték volna, Dani bácsi kulturális államvédelmisként olyan magas funkciót töltött be a régi román államvédelem hálózatában, ahogy azt Dongó Kalmár volt szekus őrmester később felfedte. Nem vághattam tehát oda, hogy ez a vén gazember mi a fenét keres itt és nem penderíthettem ki azonnal a költő szomszédom segítségével visszafoglalt főszerkesztői székéből, csak kiábrándultan és dühösen elrohantam onnan. Hiszen akkor, amikor még a feje tetején állt minden, és úgy látszott, hogy semmi nem tisz¬tá¬zódott még a román politikában, Istenhidegében máris egy olyan személy ült vissza a megyei lap főszerkesztői székébe, aki éveken át minden kérésünk, „jogos” követe¬lé¬sünk és könyörgésünk ellenére sem közölte az általunk alapított fiatal képzőmű¬vé¬szek alkotókörének a munkáiról készült fotó-másolatokat és elutasított minden olyan írást, ami a mi körünkről és művészi tevékenységünkről, vagy a kiállításainkról szólt.
Utólag, a későbbi politikai fejlemények szemszögéből is megvizsgáltam az én december végi és január eleji, „mentsük, ami menthető” szerű, „forradalmi” maga¬tar¬tá¬somat. (Amely politikai események során a hatalomátvevő reform-kommunista puccsisták cinikus rendezésében, és „a nemzetmentési demokratikus frontba” bevá¬lasztott, majd egyenként kitessékelt magyar közéleti személyiségek tehetetlen asszisz¬tálásával köpték szembe Románia majd kétmillió magyar lakosságának a testvéri¬ségbe és a szabadságba vetett reményeit, és gyalázták meg újból a nemzetiségi önérzetét.), hogy esetleg nagyon a fenekemre vernek majd a túlvilágon, azért amiért az 1989. december 22-i, józanságra szólító közéleti szereplésemmel nem hagytam, hogy bizonyos események szabadon és természetesen megtörténjenek. Ma már másképp látom mindezt és örvendek, hogy éppen azt tettem, amit tettem. Azt viszont máig nem tudom eldönteni, hogy miért nem kellett akkor az eszembe jusson, hogy a Megyei Rendőrség épületénél összegyűlt fiatalok lendületét kihasználva és mintegy értelmes célt is adva azok buzgó forradalmi tettvágyának, miért nem vonultam ki velük az akkor még egyetlen városi nyomda mellett álló megyei lap szerkesztő¬sé¬gé¬hez, hogy foglaljam le azt a forradalmi ifjúság nevében, mint ahogy Petőfiék tették annak idején? Biztos vagyok benne, hogy a változáskori szűk információ-áramoltatási lehetőségek miatt, ha akkor egy ilyen tudatos és radikális tett következtében a jól bejáratott információ-terjesztési eszközt a fedés alatt működő szekus főszerkesztő kezéből akkor kiveszem, teljesen másképp (egészségesebben?) alakult volna a Fagyos¬szentek tartományában nagyon sok dolog a későbbiekben.
Azokban az órákban viszont nekem ilyesmi nem jutott eszembe és amint az időközben Ceauşescuval szembefordult Román Hadsereg valamelyik helybéli tisztje néhány katonával és egy címertelen piros-sárga-kék zászlóval megérkezett és átvette tőlünk a megyei rendőrség és szekuritate székházát, illetve az általunk az őrszobával szemben álló vasrácsos irodába gyűjtött fegyvereket, mindjárt hazarohantam az anyámhoz és a fiamhoz, hogy nem érte-e őket valami baj időközben? A város pere¬mén álló nyomda melletti szerkesztőséghez csak ezt követően, késő este kutyagoltam ki egyedül. Itt viszont a szomszédomban élő, nálam idősebb költő már „visszahelyezte főszerkesztői székébe” Dani bácsit, a Barika néhány éve kényszer-nyugdíjban élő volt főszerkesztőjét, aki éveken át tökéletes diplomáciával védte ki minden anyag-közlési kísérletemet. Dani bácsi nem is volt annyira öreg, csak miközben arra vigyázott árgus szemekkel, hogy az ő lapjában az olyan fickók mint én ne közölhessenek, egy központi lapnál dolgozó hazafias verseket író termelés-riporter, belekeseredvén abba, hogy Dani bácsiék teljesen rákaptak és minden kommunista ünnepen muszáj írjon számukra egy-egy Ceauşescu-köszöntő verset, egy olyan verset adott oda, amelyben a sorok első betűinek egybeolvasása a Véres Diktátor szavakat eredményezte. Érdekes módon, a merész versfaragót nem rúgták ki az akkor kényelmesnek számító újságírói állásából, de Dani bácsit azonnal kényszer-nyugdíjba küldték. Hát ez az úriember, mint egy téves rémálomban ült 1989. december 22-én késő este a Barika főszerkesztői székében és akárcsak régen, a szerkesztőségből a lekezelően diplomatikus régi modo¬rával engem újból kitessékelt. És mindezt akkor, amikor egy későbbi újságinterjúm kapcsán azt nyilatkozta nekem egy leszerelt szekus őrmester, hogy nyugdíjaztatásáig, Dani bácsi magas rangú kulturális államvédelmi ügynök volt. De akkor nem volt birtokomban ez az információ, és gondolván, hogy a tapasztalt költő ismerősöm jobban tudja, mint én, hogy ilyen sorsdöntő politikai helyzetben mit kell tenni, csaló¬dott kiábrándultsággal a szívemben haza mentem.
És ugyanúgy mint akkor este, bár nagyon szerettem volna valamilyen módon erősíteni a régóta sóvárgott szabadság hajnalát, nekem a következő napokban sem jutott semmi olyan közösségi tennivaló az eszembe, amit összhangba tudtam volna hozni az utóbbi évek és hónapok folyamán egyre szellemibbé váló nézeteimmel. Az általánostól egyre jobban eltérő (egyre kevésbé pragmatikus jellegű) világ- és élet¬szemlé¬letemmel. Idővel ez, a második párt-vonalbeli apparátus-szakemberek által mű¬ködetett társadalmi életből való kiábrándulásom, ez a romániai magyarság kedély¬világát mindegyre felkorbácsoló politikai eseményeket az én spirituális szem¬pontjaimmal összeegyeztetni képtelen kudarc-érzésem, egyre nagyobb erőt vett raj¬tam. Pedig az elején a különböző, új társadalmi és politikai szerveződések alakuló gyűléseire is eljártam. Ott viszont megütközve azt tapasztaltam, hogy néhány, addig számomra ismeretlen fiatalember és néhány, az utóbbi években belső emigrációba húzódott, általam becsületesnek ismert értelmiségiből lett népvezér mellett, olyan volt-elvtársaknak is lelkesen tapsol a terembe gyűlt hallgatóság, akik pár évvel koráb¬ban még a diktatúra lelkes és ügybuzgó kiszolgálóiként, közvetlenül és a nép által iri¬gyelt nagykanállal merítettek a hatalom húsosfazekából. Olyanoknak, akik a hatalom¬szolgáló állami hivatalokban élvezték a bukaresti központban csúcsosodó nemzeti korrupciónak a hatalmilag újra szétosztott csülkeit, de a diktatúra utolsó éveiben, vagy a magyar származásuk, vagy a magyar hangzású nevük miatt a hatalom peri¬fériájára szorultak, vagy egyszerűen visszakényszerültek az „egyszerű polgártársak” körébe.
És miért tapsolt ezeknek, a közéletiség formuláit rutinból szajkózó, a diktatúra teljes csődje előtt levitézlett elvtársaknak az összegyűlt közönség? Azért, mert ezek, a maguknak mindig jót és családjuknak is jót akaró, kancsukaleső elvtársak olyan fogalmakat pergettek a felszólalásaik alkalmával, mint: demokratikus szellem, hu¬má¬nus eljárás, gazdasági közérdek, magyar érdek, közös magyar gazdasági cél, sürgős tennivaló, keresztény magatartás, szorgalmas székely nép, demokratikus becsüle¬tes¬ség, keresztény tisztesség, kisebbségi haszon, keresztény kultúra, anyanyelvápolás, tisztességes gazdasági érdekképviselet, a magyar kultúra gazdasági fellendítése, euró¬pai piacgazdaság, gazdasági gyarapodás és emberi jogok érvényesítése, stb. Na, gon¬doltam magamban én ezeket a fogalmakat vagy nem ismerem eléggé, vagy az azokat komolyan vevő és a naiv tömegek erjesztésére és gerjesztésére használó politikai gondolkozást nem ismerem. Minden esetre képtelen vagyok a szavak általam ismert tartalmát és az ugyancsak ismert személyek moralitását összeegyeztetni. Minthogyha csak azért lettek volna oly borzalmasak és szörnyűek a nemzeti szocializmus ideoló¬giára épült diktatúra évei, mert a tudományos tervgazdálkodás akadályozta a gazda¬sági gyarapodást! Minthogyha csak a jövedelmi igazságtalanságokat és gazdasági károkat kellene helyrehozni és nem a több évtizedes lelki és szellemi rombolást. Hiszen én azt vártam, hogy országszerte meghirdetjük azt, hogy többé soha nem vesszük be a diktatúrához vezető gazdasági jólét-ígéreteknek a rózsaszínű maszlagát, és erre fel minden politikai gyűlésen csak ilyen ócska, maszlag-lebegtetést és erkölcsi problémaként maximum személyi sérelem-lobogtatást, és persze, indulatos gyűlöl¬kö¬dést láttam és hallottam.
Valahonnan a tudomásomra jutott, hogy a megváltozott rendszerben két hét leforgása alatt bárkinek, aki ezt igényli, kiállítják az útlevelét. Nosza rajta, próbáljam meg én is, amíg nem késő, hiszen nem kaptam útlevelet már öt éve. Nem engedtek ki még a tavaly meghalt, híres festő-mesterem temetésére se, pedig akkor a budapesti V.kerületi polgármesteri hivatal és a Magyar Művészek Társasága által lepecsételt meghívót is kaptam. Hadd beszéljem meg a furcsa forradalmi tapasztalataimat a magyarországi és a korábban oda kijutott és ott maradt itthoni barátaimmal. Ami az új körülmények között szabaddá vált közösségi életben az általam fontosnak talált területekre beáramló karrierista elvtársakkal szembeni morális fenntartásaim és a valamikori közösségi tettvágyam maradéka közötti ellentétnek a feloldását illeti, Magyarországon sem kaptam meg az újonnan kialakult szellem-erkölcsi igényeimet kielégítő válaszokat. Politikai téren – a demokrácia működési kérdéseiben – tájéko¬zott barátaim elmagyarázták, hogy a korábbi rendszer kiszolgálása közben politikai rutint szerzett, és most újra talpra ugró demagóg politikusok hatalmi törekvéseit, egy demokratikus rendszerben csak akkor lehet lefékezni, és a közéletből kiugrasztani, ha azok a kezüket bizonyítható módon valamivel nagyon bemocskolták. Vagy akkor, ha a múlt rendszerben valamilyen konkrét, a büntetőjog valamely törvénycikkelyében megnevezett bűncselekményt követtek el, vagy ilyen akcióban voltak bűnrészesek. Megfigyelhetem, hogy a Magyarországi politikai élet színpadán is ugyanaz a hatalom és gazdaság-átmentés történik végeredményben, mint Romániában, csak finomabb és rafináltabb módszerekkel és a kívülállók által követhetetlenebb és kevésbé feltűnő formában. És tényleg: ott is minden politikus a demokratikus ügykezeléssel össz¬hangban álló a keresztény magyar érdekekről, a „reális” társadalmi és a gazdasági érdekek által követelt szükségszerűségekről, a jól működő piacgazdaság segítségével kiépíthető szociális védőháló szükségéről beszélt.
Egyik, a témában kompetensnek számító, politológiai cikkeket és más jellegű esszéket író, Erdélyből emigrált barátomat kérdeztem meg, hogy szerinte mindezt az érdekversengést és az érdek nevében történő acsarkodást, gyűlölködést, hogyan egyeztessem a spirituális felelősségre alapuló szabadság és az emberi esszenciák szerinti alapállással, az ember igazi, egyetemes küldetését is figyelembe vevő olvas¬mányokból ismert értékrenddel?
– Meg se próbáld egyelőre. Tudom, hogy egy ideje Hamvas Béla befolyása alatt gondolkodol és ez helyes...
– Nemcsak Hamvas Béla befolyására gondolom így a dolgokat Csete, hanem Ceauşescu hatására, a hét és fél éves fiam megronthatóságának az észlelése hatására, a szekusokkal üzletelő apósom és anyósom tettei hatására és a Hamvas-könyvek segítsége által megismert szellemi értékrend ismerete hiányában még általam is elkövetett rengeteg hibából és bűnből levont tanulságok hatására…
– Rendben van, ne haragudj, hogy megsértettelek, de hidd el, hogy csak javadat akarom, és semmiképp nem szeretnélek félrevezetni. Ezeket az ideális életvezetési koncepciókat, amiket te fenntartasz, nem lehet a politikában alkalmazni. Még nem. Ezeket a dolgokat, ha nyilvánosan megpróbálod otthon elmondani, csak magadat kompromittálod vele és közben senkin sem segítesz. Ha aktívan segíteni akarsz, oda kell állnod valamelyik politikai érdekszervezet mellé, és azon belül kell megkísé¬rel¬ned érvényesíteni ezeket a szempontokat a gyakorlati valósággal való szembesítés közben.
Szegény Csete barátom! Ha tudta volna, hogy az általa realistának képzelt politikai és erkölcsi kompromisszum sokkal naivabb és veszélyesebb, mint az, az általa akkor idealistának látott alapállás amit én szerettem volna érvényesülni látni a politikai életben, illetve a társadalmi szférában. Hogyha tudta volna, hogy miféle, tizenöt év múlva kivédhetetlen és gyógyíthatatlan nemzeti pestisnek bizonyuló titkos politikai szerződést kötnek az éppen frissen megválasztott kormány-vezetők, nem traktált vol¬na engem ilyen farizeusi bölcsességekkel. Mivel metafizikai ismeretek nélkül, egé¬szen pontosan: a Spirituális ősrobbanás előtt is létező egyetemes fekete lyuk hatalmának ismerete nélkül, nem volt ahogy megértse azt, hogy akkor igazából mi is történt a magyar politika kulisszái mögött, később félig bele is őrült annak a tudomásul¬véte¬lé¬be, hogy az erkölcsi szempontok szerint választott új hazája élére: Magyarország élére egy olyan, korábban az állami tulajdont több ízben is megcsapoló gátlástalan üzlet¬em¬ber került, akit mindössze azért nem lehetett elítélni, mert gazdasági tranzakciók¬nak amelyek őt különösebb erőfeszítések nélkül több milliárdos vagyonához juttat¬ták, a felfedezés és a feljelentés időpontjában lejárt az elévülési határideje.
De én sem ismertem még akkor a Nagy Világi játszmák mozgatórugóit és csak később szereztem tudomást annak a teremtés előtti idők határán örvénylő fekete lyuk létezéséről, amely öncélú sóvárgással tölti el és így rángatja láthatatlan vágy-drótjai segítségével a sóvárgások élet-áramával töltekező lelkeket. Ráadásul a Csete barátommal folytatott párbeszéd idején sem tudtam, hogy alig tettem ki a lábam Romániából, már a harmadik nap reggelén, a fiamat közönségesen elrabolta az utcáról a volt apósom, miközben Medárd az iskolába igyekezett. (Egyik osztálytársa mesélte el a jelenetet, hogy a nagyapja még el is esett az istenhidegei főtéren a rémült Medárddal való viaskodás közepette.) Hogy a kiviteli okmányokat miként állíthatták elő olyan elképesztően gyorsan az öreg Kántor számára, homály fedi, de az ok, amiért ezt meg lehetett tenni, teljesen világos: ugyanazok a személyek dolgoztak a korábban a szekuritáte fennhatósága alá tartozó útlevélosztályon mint korábban, és amint a szekus interjú alanyom elmondta egy évvel később: a szekusokat teljesen fölöslegesen fegyvereztük le 1989. december 22-én, mivel az intézmény ugyanaz ma¬radt sokáig, csak a neve változott. Tény, hogy a város újonnan kinevezett rendőr¬parancsnoka, miután édesanyámat előszobáztatta két napig, végül közölte, hogy a gyermeket kivitte a nagyapja Magyarországra az édesanyjához. Amint megtudta ezt édesanyám, azonnal táviratozott nekem Budapestre, és én, miután visszahívtam telefonon, hogy a részleteket megtudjam, utaztam is azonnal abba a városba, ahol a volt feleségem az élettársával korábban letelepedett. Ezt viszont hiába tettem, mert az ottani hatóságok rejtve óvták előlem a gyermeket. Nem tudom, le voltak-e már kenyerezve azok is az apósom és a volt feleségem által, vagy csupán felelőtlen hülyének néztek, amiért „a rettenetes román körülmények közé” akarom visszavinni a gyermeket, miközben az édesanyja a bársonyos Magyarországon már letelepedett.
– Uram, maguk rákényszerítenek, hogy úgy tegyek, mint apósom és vissza¬rabol¬jam a gyermeket. – E mondatomért nagyon megfenyegettek. „Csak annyi kell, hogy ezt megkísérelje, mert többé nem teheti Magyarország területére a lábát, amíg él.” Még pár hetet bolyongtam budapesti ismerőseim által ajánlott különféle hivatalos tanácsadók, valamint Böndő gyámhivatala és bírósága között, de a legtöbb amit megtudhattam, az volt, hogy csak Romániában tudok hivatalosan intézkedni az ügyben. Amikor már beláttam, hogy ott tényleg nem tehetek semmit, megkerestem levélcímükön a volt feleségemet és élettársát, aki nem vált el az itthoni feleségétől. Nem voltak otthon, ezért reggeltől késő délutánig szobroztam a februári hidegben a garzonlakásuk előtt azért, hogy végül részese lehessek egy szívszorító jelenetnek. Az általam önállóságra és nyíltságra nevelt fiamat két oldalról kézen fogva vezette az édesanyja és annak az élettársa, mint valami fegyencet. Ráadásul, ahogy felém közeledtek, mindvégig amíg velem szembe nem kerültek, a gyermeknek mereven a tömbház irányába volt fordítva a feje, mintha kitekerték és így rögzítették volna. Még véletlenül sem nézett előre, ahol én álltam és vártam őket. Még akkor is csak félve, az arcán egy furcsa görccsel, szemeiben zavaros kifejezéssel merte fejét előre fordítani, amikor útjukba álltam és megszólítottam a lehető legnyugtatóbb lágy hangomon a látható módon görcsösen szorongó gyermeket. A lassan felém fordított arcának ellentmondó vonásain és a szemeiben is látható volt, hogy nagyon szeretne örven¬deni nekem, de valamiért nem mer:
– Szervusz, Medárd... miért nem nézel rám? – Noha arra kényszerült, hogy az arcát felém fordítsa, mivel az útjukat álltam és így vele egészen szembe kerültem, ő szót¬la¬nul várt és riadtan kerülte velem a szembenézést, miközben ellentmondásosan inga¬doznak az arcvonásai az örvendeni vágyó mosoly és ijedtség között. Amellett, hogy az édesanyja – nem számítván arra, hogy az útjukat merem állni – rászólhatott, hogy nézzen ellenkező irányba, mint ahol én álltam amikor megpillantottak, és ne beszél¬jen velem, a gyermek félelmét az is növelhette, hogy úgy képzelte: haragszom rá, mert azt hiszem, hogy elárult engem és elszökött a nagyapjával. – Nézz csak nyu¬godtan rám Medárd, mitől félsz? – Arcát lágyan megsimítottam a kezemmel, de a gyermek ekkor sem szólalt meg.
– Ne félj tőlem, kicsi fiam, miért félsz? Hát köszönni sem mersz?
– Nem fél ő, nincs, amitől féljen. – Szólal meg a Kinga élettársa.
– Nem félek. – Szólal meg halkan Medárd is végre.
Barátom, mondom neked, hogy látván és megértvén az általam életvidámnak, nyílt szívűnek, nyugodt és természetes viselkedésű gyermeknek nevelt gyermek zavarodott, félelemtől terhelt lelki állapotát, mindent megtettem volna, csak egy dolgot nem: valami erőszakos mozdulattal, vagy hangnemmel növelni az ijedségét és fokozni a lelkiállapota feszültségét. Megértvén, hogy valójában mi zajlik le benne, már csak azt szerettem volna tudomására hozni, azt akartam valahogyan megérez¬tet¬ni vele, hogy szó sem lehet arról, hogy esetleg én haragudnék őrá azokért, az általa bizonyára rémülettel átélt zavaros történetekért, amelyeken keresztül ment, amióta a nagyapja megragadta és erőszakosan elhurcolta az utcáról, miközben ment az isko¬lába, és amely eseményeknek ő mindössze az ártatlan áldozata volt. Tudnia kellett, hogy én tudom, hogy mi is történt valójában és egy percig sem gondolom azt, hogy ő megszökött egy hónappal korábban az édesanyámtól, és ezáltal tőlem. Arról a szán¬dékomról, hogy valamilyen erőszakos cselekedettel magamhoz vegyem őt, az akkor még érvényben levő törvényszéki ítéletre hivatkozva, e döbbenetes találkozás hatá¬sára, lemondtam. De nem a Magyarországi hatóságok fenyegetése következ¬té¬ben, hanem a gyermeknek a félelem-terhelt lelkiállapota miatt.
– Persze, hogy nem félsz! Csak vicceltem. Hiszen tudom, hogy te nem vagy félős gyermek. Te mindig is bátor fiú voltál. Na, szóval eljöttetek nagytatával édes¬anyádhoz? – Mosolyogtam rá bátorítóan.
– I-iiiiiigeeen... – Szólt a fiam halkan és tanácstalanul, amint felfedezte a mentő¬övként felé dobott kegyes hazugságot tartalmazó szavaim értelmét. Szegény Medárd! A két, emlékezetes apai verés közül az egyiket, éppen a hetekig tartó, már- már leszok¬hatatlannak látszó hazugságsorozataiért kapta, miután átvettem őt a nagy¬szülei¬től. És most íme, én vagyok az, aki hazudik előtte, én vagyok az, aki nem mond igazat! Aztán, hogy ne feszítsem tovább a húrt, elbúcsúztam tőle és az útjukból félre¬állva elindultam velük ellentétes irányba. A vonaton ki kellett mennem a fülkéből a folyósóra, mert majdnem Budapestig sírtam halkan. E fordulat után már nem érdekeltek a számomra átláthatatlan demokratikus politikai viszonyok és játszmák, hanem jogilag igyekeztem tájékozódni Magyarországon. Ismerőseim különböző neves család-szakértő jogászokhoz ajánlottak be és mindegyiknek az volt a véle¬ménye, hogy a jogorvoslást célzó hivatalos eljárást csakis otthonról indíthatom el. Hát haza utaztam, mielőtt megértettem volna azt, aminek a megértése céljából kiutaztam eredetileg.
Közben idehaza, a velem egykorú értelmiségiek, akik a határok megnyílása után nem vándoroltak el, és nem forgattak fejükben kivándorlási terveket, és akik (Nem riadva meg a politikai hatalmat átvevő és így a régi fertőt demokrácia név alatt fenntartani igyekvő második vonalbeli román kommunisták – puccsisták! – egyre fokozódó korrupt, maffia jellegű játszmáitól.) új munkahelyeken, a frissen induló, átszerveződő, vagy az újra induló szerkesztőségekben, a politikában, különböző mű¬vészi, szellemi műhelyek alapításában vagy másféle civil szervezetek, alapítványok létrehozásában és kialakításában találtak maguknak képességeikhez mért megélhe¬tési lehetőséget és tevékenységi területet. Én viszont még három hónapig ingáztam a régi munkahelyem, a törvényszék és a lakásom bermuda-háromszögében, amíg végre beláttam, hogy le vagyok győzve, semmit nem tudok tenni fiam hazahozásának érdekében. A volt apósom törvényes megbüntettetését sem tudtam elérni a szabály¬szerű gyermekrablásért. Ugyanaz a törvénybíró, aki a jogtalan első ítéletet hozta az első gyermek-elhelyezési per alkalmával ezelőtt két évvel – ítélet, amelyet a Megyei Törvényszék javamra másított annak idején –, ténynek és perdöntő érvnek, vagyis a gyermekrablás tényét, törvénytelen, de kölcsönös megállapodásra átfestő, és így apósomat a súlyos vád alól felmentő körülménynek fogadta el azt a hazugságot, hogy a gyermekrablást megelőző este, az apósom beszélt az édes¬anyám¬mal telefonon és megegyezett vele arról, hogy a gyermeket magához veheti és nyugodtan magával viheti Magyarországra. Holott az édesanyám nem is tárgyalt a Kántor család egyetlen tagjával sem a válóper óta, ahol teljesen fölöslegesen, nem csak engem, hanem őt is válogatott rágalmazásokban részesítették a szocialista és a demokratikus korrupció labirintusában is magukat egyaránt jól kiismerő keresztény személyek.
A bírósági fellebbezést követően, ezúttal már a Megyei Törvényszéken is elvesz¬tettem a gyermek-elhelyezési pert egyetlen magyar nemzetiségű bírónő – mellesleg a későbbi Megyei Törvényszék elnöke – pro szavazatával a Kántorék által lefizetett két román bíró ellenében. Ugyanazt a pert tehát, amit a diktatúrában jog szerint még megnyertem! Ideje volt felébrednem. Hiszen valamikor festőnek: művésznek készül¬tem, aki művészetével alakítja a világot és vesz részt a teremtésben! Akinek az a dolga, hogy művészetével kifejezze az emberi szenvedés és az egyetemes igazságok értelmét, és nem a polgári igazságszolgáltatás személytelen intézményeihez írott be¬ad¬ványaiban keresse és veszítse el az igazát. Mérnöki diplomám által korábban bizto¬sított társadalmi menedékhelyem: a műszaki hivatali munkahelyem langymelege, értelmetlenné és fölöslegessé vált az új körülmények között. Ideje volt, hogy én is megmozduljak valamilyen irányba. Dóra, akivel elválásunk után baráti viszonyt tartottam fenn, felhívta figyelmem egy apróhirdetésre, amelyben újságírókat kerestek egy frissen beiktatott magyar politikai szervezet induló lapjának a szerkesztéséhez.
A hirdetett állás tényleg meg volt és néhány fogalmazási készségi teszt után, hamar fel is vettek. Kiderült, hogy a másodállású népnevelő főszerkesztő és a Barika Pépe fél normával a Jó Gazdának bedolgozó tördelőszerkesztője mellett én, a lap egyetlen riportere képezem tulajdonképpen a törzsszemélyzetét az új szerkesztőségnek. A la¬pot viszont igen jól kezdték vásárolni a környékbeli székelyek, miután néhány maf¬fió¬¬zóvá vedlett régi téeszelnököt és főmérnököt lelepleztem, akik régi, szocialista relá¬cióik segítségével potom pénzért adogatták el azokat a teheneket, juhokat és lovakat, amelyek még a téeszek állományát képezték ugyan, de amely állatokat, az akkoriban választott parlament által meghozandó törvény alapján, a valamikor kifosztott gazdák tulajdonába kellett volna visszajuttatniuk. A székely gazdák pedig igényt tartottak a jószágukra: a valamikor erőszakkal közössé tett állatokra és a földjeikre és kétségbe¬esve látták, hogy a téesz elnökök és a főmérnökök suba alatt, vagy nyíltan adogatják el az orruk előtt a nyomorult gazdaságok állományát, vagyis azokat az állatokat és ingóságokat, amelyeket nekik néhány hónap múlva, amikor a törvény elkészül, vissza kellene kapniuk. Máig nem tudom, hogy a hat hónapos virágzása után, a sze¬mélyi becsvágyát igazából nem szolgáló leleplezések miatt szüntette-e meg a jól vásá¬rolt lapot a gazda szervezet újdonsült elnöke, vagy más, ennél mélyebb „köz-érdekek” is fűződtek a lap további meg nem jelenéséhez? Arra viszont jó volt, a kérész életű száguldó riporteri gyakorlatom, a vezércikk-írás és a lapkészítés, hogy engem a szel¬le¬mi dermedtségemből kimozdítson és az újságírás közben tett felfedezéseim, tapasz¬ta¬la¬taim kényszerhatására visszatérítsen régi töprengéseim újravételéhez, újjáértékelé¬sé¬hez. Ébredezni kezdett bennem a gyanú, hogy az a lelki szemét, amitől én a kom¬mu¬nista diktatúra alaphelyzetéből a szabadpiacnak nevezett korrupt versengés nyakát¬törő kábulatába kerülő kelet-európai szellemet féltettem, teljesen ellepte az életünket.
A pestis- és kolerajárványos középkor vallásos kábulatából a piacgazdaság hajó¬kötele segítségével kiszabadult piackutató és piacgazda kereszténység civilizációja, vagyis a keresztény-kapitalista, keresztény-kommunista és keresztény-liberális bankár civilizáció, vagyis a humánus szabadkőművesség civilizációja, a tizenkilencedik szá¬zadban Európa szerte kiköltötte azt a materialista életszemléletet, amely a XX. század¬ban szinte hetven évig a Szovietunióban, Európának a vallásosabb és gazdaságilag szegényebb keleti felében negyvenöt éven keresztül rothasztotta a lelkeket. Ez a nyugatinak nevezett civilizáció spirituális szempontból ugyanolyan infantilis maradt a XX század végére, mint amilyen a marxizmus és a kommunizmus megszületése előtt volt. Sőt: a földi paradicsom megvalósulását ígérő tudományos technikai felfedezések és gazdaság-technológiai vívmányok, a Nobeldíjas elméletek, boldogság-hozó gyógy¬szerek és mesterséges vitaminok, a nép-boldogító herkentyű- és kütyügyártás, vala¬mint a dohány-, alkohol- és kábítószeripar globális elterjedésének köszönhetően még annál is butább, komolytalanabb.
Ezért az élet-nyerő keresztény nyugat semmi mást nem tudott kínálni a kom¬mu¬nista diktatúrából kitámolygó kelet-európai nemzeteknek, mint például az Európai Unió régi tagállamainak a munkahelyein elérhető jó kereseti lehetőségeket és az export tőke hátán tutajozó liberális eszmék által hízlalt természet-ellenesen korrupt életrendet. Ezért nálunk mindössze a jelszavak és a sablonok változtak meg, valamint a gazdasági-politikai-kulturális előadások címei. Mármint az a mód, ahogy a nép¬vezé¬rek megint csak újabb anyagi boldogság, még több nyersanyag kitermelési, munka¬erő-hasznosítási, anyagi energia és haszonszerzési lehetőségeket villogtatva, különböző funkciókba választatták magukat a nyersanyagot szellemi rafinériával, és persze, némi pornográfiával spékelve és megmunkált anyagot minőségi borokkal és ún. ezotériával együtt habzsolni kívánó bölcs tömegek által. A „minden áron”, még a Kárpátok erdeinek letarolása árán is gazdagodni vágyó tömeg által, amelynek tagjai újra csak a személyükön és lelkiismeretükön: szellemi felelősségükön kívül keresték a boldogságot és így a személyi tragédiák okait, ahelyett hogy egy kicsit is a saját lelki zavarukkal szembe néztek volna azokon a híres vallásos búcsújárásokon. De honnan tudhatták volna szerencsétlenek, hogy a gazdagodás útján elérhető egészség és boldogság téveszméitől kellene elbúcsúzniuk végre kétezer évvel azután, hogy Jézus csaknem a szájukba rágta, hogy „Aki meg akarja nyerni életét, elveszti azt.”, és, hogy „Hamarabb átjut a teve a tű fokán, mint, hogy a gazdag bejusson a mennyek or¬szá¬gába”, amikor az egyházat a piacgazdaság hullámain kormányzó főpapok is meg¬feled¬keznek erről?
Helyzetem tehát – a szellemi-erkölcsi világhelyzetemre gondolok – csak annyiban változott a rendszerváltás után, hogy az elején még mulattattak is az ilyenképpen újjá született huncut naivitásukkal az emberek. Szembe mosolyoghattam hát őket, és már nyíltan ábrázolhattam ostoba, ha nem sehova, akkor legfennebb a kórházak intenzív osztályaira vezető mohóságukat, kapzsiságukat és hatalomvágyukat a képeimen. Idő¬vel azonban egyre komolyabban vettem a kérdést és a lényegből egyre többet meg¬értettem. És ez a megértés lett a vesztem! – Minél több arcát láttam a sehová, illet¬ve a civilizációs (élvező-védekező) elidegenedéshez és a pszichológia által vadá¬szott új és rafinált lelki betegségekhez vezető posztkommunista vergődésünknek, annál jobban kétségbe estem, mert nem láttam sem a magam, sem a közösségem számára semmi¬féle lehetőséget a menekülésre. Abbahagytam hát a festést és miután a gazda lapot, ahol a számomra is meglepetést okozó leleplező újságírói képességeim a felszínre kerülhettek, az új elnök önkényesen megszüntette, szabadúszó újságíróvá váltam és a cikkeimmel „beavatkoztam a politikába”, ahogy azt Arhur Rimbaud mondja. Erre a tevékenységemre te is jól emlékszel. Tudod, hogy néhány demagóg politikusunk tekin¬télyét eléggé megszaggattam – és a legnagyobb merevdeszka alapító tagnak el is indítottam a vezéri tisztségből való leköszönését –, amikor azt láttam, hogy a korábban bejáratott atyáskodó szólamaikkal és elvtársias trükkjeikkel megpróbáltak átverni több száz és több ezer, politikailag a vezéri és társadalmi gyámkodás tév¬eszméjénél megragadt székely magyart. De ez a „jogos harc” is csak addig bizonyult érdekesnek, amíg fel nem fedeztem a politika egyetemes paradoxonát, illetve az egyetemes fekete lyuk finom gravitációs terének az egyéni kábulatot keltő és az egyéneken keresztül a társadalmi-politikai gonoszságot termelő hatásmechaniz¬mu¬sait. Mindaddig élveztem a politikai csatározást tehát, amíg azt nem láthattam a saját szemmel, hogy azok a politikusaink, akik művészi vagy más jellegű értelmiségi pályájukat feláldozva igyekeztek egymást túllicitálni a rendszerváltás után számunkra is megnyílt „közjóra való törekedések” terén, végül mindig megelőzhetők és legyőz¬hetők a karrieristák által, nemcsak a politikai intrikák és választási csalások háttéri iszapbirkózásában, hanem a különböző közgyűléseken és a népgyűléseken is, a gazdasági vagy az érzelmi maszlagok lebegtetésével.
Amikor megláttam azt, hogy a politikában, a nyíltság és a szellemi cselekvés azért nem lehet eredményre vezető eszköz (nem lehet az igazság szolgálatába állított tiszta fegy¬ver), mert az ilyen tevékenységnek nincs gazdasági haszna és ráadásul, a töme¬gek számára sem okoz izgalmakat kétségbeestem. Hiszen miközben mindenki tisztes¬sé¬get és átlátszóságot követel a társadalmi életben, az emberek többsége számára az igazi tisztesség valójában nem is kell, egyrészt mert a tisztesség nem élvezetes, nem izgató, tehát nem vonzó. Az emberek többsége pedig módfelett szeret, nemcsak izgal¬mi állapotban lenni, hanem még inkább szereti azt, ha nyíltan és arcátlanul becsapják és átverik, miközben az igazság kiderítését követelheti és ártatlan áldozatnak vallhatja magát. Ráadásul az átlátszó és tisztességes magatartással nem lehet senkit izgalomba hozni, megfenyegetni, megijeszteni, vagy megzsarolni, de hazugsággal, vagy legaláb¬bis az igazság taktikus kendőzésével igen. Így a tisztességes magatartással és őszinte szavakkal nem lehet a tisztességes helyzet és az igazi szándék bemutatása útján politikai szavazásra buzdítani, ösztökélni a gazdasági érdek-képzeteik és a megfelelő hazugság-adagot tartalmazó élvezetképzeteiken keresztül rángatható polgárokat.
A politikai veszteség kockázata nélkül tehát, nyíltan csak a hamis boldogság-képzetek és gazdasági érdek-képzetek szerint szerveződő társadalmi csoportok objek¬tívnek vélt érdekeiről lehet beszélni. Ez viszont, végső soron nem más, mint egy hatalmas nagy légbuborék, egy kolosszális fikció, hiszen az életben és az egyetemes létezésben is, egyetlen érdek létezik: a megváltás megvalósulása. Mondhatni tehát, hogy mindenki számára az egyedüli érdek a megváltás megvalósítása, vagyis az, hogy egyedül az Isten érdeke a fontos és az emberi érdekek csak annyiban valóságosak, amennyiben ennek az egyetemes kiegyenlítődési érdeknek alárendeltek. Ezért telje¬sen logikus, hogy mindaz az egyéni érdek, ami ettől az egyetemes érdektől eltér, az ember betegségéhez, a természet pusztulásához és összezavarásához (szennyezéséhez) vezet. Ezért, az egyének vélt, gazdasági és élvezet-szerzési, élvezet-halmozási érdekei¬hez igazított politikai érdekek, a lehető legrombolóbb következményeket eredmé¬nye¬zik az Istennel, illetve a természettel és az egyes emberrel szemben. És az is termé¬szetes tehát, hogy ez a politikai mentalitás végső soron lelki és szellemi nyomort: ellenállhatatlan és tömeges kábítószer-szomjat, elképesztő és elképzelhetetlen ag¬resszi¬vitással járó, pszichés és mentális betegségeket gerjeszt.
Teljesen téves tehát az elképzelés, hogy az emberi individuumnak, vagy a politikai csoportoknak lehet bármiféle érdeke is a teremtés ős-okával: az ember által meg nem zavart természeti folyamatok és teremtői aktusok zavartalan megvalósulásával szem¬ben. A természetes harmónia megvalósításához kötött sors-beteljesítés és kiegyenlí¬tő¬dés megvalósulásaival szemben. Ehhez képest a politikában kis vagy nagy csoportok, országok és nemzetek tömegeinek az érdekéről, vagy az emberiség érdekeiről beszélnek. Ilyen érdek például szerintük a gazdasági növekedés és a betegségeknek a gazdaság által biztosított gyógyító eszközökkel történő legyőzése, holott, ha jól utána nézünk, kiderül, hogy az iparilag és gazdaságilag fejlett társadalomban élő személyek többsége csak látszatra egészségesebb a még szennyezetlen természeti körülmények között élő népek tagjainál. Az orvostudomány segítségével ugyanis, egyáltalán nem az egészséges élet lehetőségét, hanem mindössze az egészség látszatát hoztuk létre a rendszeres gyógyszer-szedések eredményeképpen. Lehet, hogy az iparilag civilizált társadalmakban magasabb az átlag életkorhatár, de ez mesterségesen van fenntartva a gyógyszerek és a folyamatos terápiák segítségével, amelyeket viszont azon az áron állítanak elő és működtetnek, hogy kiszipolyozzák, és tovább rombolják a természe¬tet.
Társadalmi és egyéni jövedelemhez, illetve a minél nagyobb értéktöbblet elő¬állításához és a termelékenység fokozásához kötött egészségi- és társadalombiztosítási függőségben, vagyis gyógyszer-doppingban és terápia-függőségben, magyarul: hamis megváltásban: az Istentelenség őrületében él ma minden civilizált ember. Ez azt jelenti, hogy olyan kiszolgáltatottságban él, amely a puszta létében fenyegeti, mihelyt valamilyen rendkívüli esemény következtében megszűnik a gyógyszer-fogyasztási és a gyógykezelési lehetősége. Ez lenne az ember érdeke?
Van azonban egy más terület is, ami azt bizonyítja, hogy a lehető legjobb tájé¬kozó¬dási lehetőségekkel és átlagon felüli értelmi képességgel rendelkező nyugati politi¬ku¬sok egytől egyig hazudnak. Jobb esetben ők csupán az agyműködésüknek (eszüknek) egy bizonyos tartományát kizáró agykárosodásban szenvedő, megszállott őrültek. Köztudott, hogy a múlt század második felétől például a magyar nép rohamosan fogy számbelileg. Az is köztudott, hogy a magyar néptől eltérő, konszolidált gazdasági színvonalon élő európai nemzetek körében is folyamatos nemzetsorvadást jeleznek a demográfiai statisztikák. Tény tehát, hogy a gazdasági növekedés, az anyagi jólét, a megtermelt fölösleges anyagi javaknak a jótékonysági akciók révén történő személy¬telen „átfolyósítása” mellett, növeli a polgárok rejtett egoizmusát, illetve gyermek¬elle¬nes mentalitását. Hiába tehát, hogy messzemenően jobbak nyugaton az anyagi körül¬mények, hogy kitűnő az egészségügyi közellátás és magasabbak a családvédő, a népszaporulat statisztikáit javítani hivatott társadalmi segélyek, az iparilag fejlett országokban csak az archaikus kultúra jegyeit megőrző (nem keresztény mentali¬tású!) bevándorlók első és második generációinak a tagjai vállalnak két gyermeknél többet családonként. Ennek ellenére a magyar politikusok és politikai tanácsadó tudós szakemberek, kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt, arról beszélnek, hogy a folyamatosan fenntartott, erőltetett gazdasági hajsza utáni gazdagodás fogja meg¬hozni a magyar polgárok gyermekvállalási (nemzet-szaporítási) kedvét. Az ellenzéki és a kormánypárti demográfiai tudományos és politikai nézetek és doktrínák csak abban különböznek, hogy a nemzeti jövedelemből (költségvetés¬ből) fordítsanak-e na¬gyobb összeget a nemzet-sorvadásnak a nagyobb gyermek-segélyekkel történő meg¬állítására (bocsánat: felerősítésére), vagy az általános egyéni gazdasági konszolidáció segítségével. És mindezt annak tudatában, hogy a társadalmi jólét a gyermekvállalási kedvnek az ellensége! Hát nem édesen működik a keresztény tudósok és politikusok esze? A liberális politikusok és politikus tudósok már azt is nyíltan kimondják, hogy amiképpen a nyugat-európai országok tudósai, úgy ők sem tudnak jobbat kitalálni a nemzeti sorvadás folyamatának megállítására, mint a bevándorlás-politika növelését.
De nem csak ezeket a huncutkodásokat észlelve veszítettem el a politikai jellegű közösségi élettel szembeni érdeklődésemet. És még csak azért sem, mert az öt jó barátom közül az a három, akikkel éveken át, egymást nap, mint nap erősítve éltük át a diktatúra borzalmait, külföldre távozott. Egyfajta irigységgel láthattam, hogy ők az új, közösségileg, nemzetileg elkötelezetlen emigráns helyzetükben, ha a személyes létbizonytalanság kockázatával is, de kötetlenül, szabadon élhettek művészetüknek, szakmájuknak, régi vagy újonnan választott hivatásuknak, szenvedélyeiknek. Ők csak, és csakis azért emigráltak innen, mert velem együtt megrendültek, amikor lát¬ták, hogy az azelőtt tisztességesnek és józan ítéletűnek ismert személyek, bedőlnek a demagógiának, valahányszor az ellenségre és a gazdasági csoport-érdekekre, a vallá¬sos-nemzeti értékekre hivatkozik egy-egy velünk egyivású népvezér, aki ugyanakkor összekeveri a nemzetiségi elnyomottságunkat a homoszexuálisok problémáival, és éppen úgy nyüzsögnek és úgy manipulálnak, mint azok, akikre a korábbi diktatúra épült. Barátaim kétségbeesetten távoztak, amikor azt észlelték, hogy az általunk józannak és értelmesnek ítélt székelyek nem törődnek azzal, hogy a köztudott tisz¬tes¬ségtelen személyek, az ők és a családjuk érdekeiről szónokolva, egymás ellen uszítják és lassan-lassan ostoba gyűlölködésbe, pitiáner, kancsukaleső szellemi állapotba zül¬lesz¬tik a környezetüket. Egészen biztos vagyok abba, hogy megérted, hogy e jó barátaimnak a távozása miért viselt meg annyira lelkileg.
De még csak, nem is azért veszítettem el az életkedvemet a rendszerváltás után, mert gyermekem után, a közeli barátaimat is elveszítettem. A teljes reményvesztés akkor fogott el, amikor látnom kellett, hogy a közösségi életet megszervezni hivatott nemzetiségi politikánk idomul mind a vastagon korrupt hazai politika, mind a rafinált nép- és nemzetárulásokkal telt Magyarországi politika széljárásához és ennek következtében, a bundázott megyei futballbajnokságok és a vásári illuzionista elő¬adá¬sok színvonalán mozog. Hogy tömegizgalmakat keltő, érdekessé szervezett jelene¬tei¬vel, lapos butaság- és hazugsággőzös előadásaival, részigazságokat szajkózó abszurdi¬tá¬sával, labilis logikájával, léhaságával, megdicsőülési és gyűlölködési lehetőségeivel mindennek nevezhető, csak éppen annak nem, ami eredetileg lennie kellene: a közösségi életrend legjobb lehetőségeit megkereső és véghez vivő, csapatmunkának. Megrémített, hogy sok régi ismerőseimmel mennyire nem lehet többé közvetlen, em¬beri nyelven beszélni, hogy mennyire nem tudok velük kommunikálni, miután azok, többé vagy kevésbé közvetlenül részt vettek a politikai játszmákban. Hogy mennyire nem lehetett már semmi másról beszélgetni velük az öncélú politikai hálószövéseken, esély-latolgatásokon, sakkhúzásokon és intrikákon kívül még a legnagyobb családi és lelki válságaik közepette sem. Bizonyos idő elteltével, olybá tűntek nekem, mintha valami ismeretlen vírussal fertőzött betegek lennének, vagy egy-egy súlyos közúti baleset következtében kótyagossá vált agysérültek. Olyanok, mint amilyen bolondok¬kal az elmegyógyászaton találkoztam, valamikor festő-zseni koromban. Hiszen a motor¬bicikli baleset következtében agysérült Ambrus Lacikával is egészen jól lehetett sakkozni, bizonyos köznapi dolgokról egészen értelmesen lehetett beszélgetni, és csak akkor kezdett félrebeszélni, amikor olyan szó, vagy téma merült fel, ami őt a szere¬lem¬re emlékeztette, mivel éppen a szerelméhez igyekezett, amikor a motorbiciklije a falnak nekirohant. Hát ezek az ismerősök is, az egyes témakörök esetében, ame¬lyek¬hez rendíthetetlen következetességgel és makacs kitartással visszatértek – mintha azt józan tudatossággal tették volna! – félrebeszéltek, akárcsak Ambrus Lacika, aki „A legjobb támadás a jó védekezés!” csatakiáltással, türelmetlenül levette a saját bás¬tyá¬ját a velem folytatott elmélyült sakkjátszma közben. Ő viszont nem állt le politikai érdekekről hadovázni senkinek a képviseletében. De azt sem hittem el, hogy ezek, a mindössze két-három év alatt holdkórossá vált emberek rendezik majd el az én sorsomat.
Hogy ezek az egészségtelen elméjű emberek fogják megteremteni az én egész¬sé¬gemhez és boldogságomhoz szükséges társadalmi körülményeket és feltételeket? Ezek, a politikai széljárás rulett-rabszolgái fogják kivívni az én szabadságomat? Ezek a fonák értékképzetekkel rendelkező személyek, akik mindent mennyiségben, statisz¬ti¬ká¬ban és leadott szavazatokban mérnek, és akik a családtagjaikkal napközben csak a marok-telefonjukon beszélgetnek, miközben a kódolt számzáras táskáikkal ide-oda sietnek? Ezek az autóból ki és liftbe beszálló, híreket reggeliző-vacsorázó, rádió és televízió készülékekkel fekvő és ébredő félbolondok hozzák meg az én boldog¬sá¬gomat, rendezik meg az én harmonikus életemet? Biztos, hogy nem! És a legfurcsább az, hogy egyesek közülük nem is igazán behódoltak, nem is karrieristák és – amennyi¬ben én látom és tudom, legalábbis –, még nem tisztességtelenek. És akikkel közülük még valamelyest normálisan is szót válthattam néhanapján, azok a nálam tizenöt-húsz évvel fiatalabb kisebbségi ellenzékiek. A politikai zsineghúzogatás élvezet-vágyát egyáltalán nem észleltem ezeknél az elején. Csak évek múlva észlelhettem rajtuk a politikus-szindrómát, amikor a gyermekvállalási kedv és a gazdasági növekedés fordított arányának a kérdésében ők is pont olyan következetesen belerohantak a korlátoltság betonfalába, mint annak idején a sakkozni tudó, de fizikailag mégis agykárosult Ambrus Lacika.
A politikai-közösségi élet tehát nem látszott számomra üdvös cselekvési terület¬nek. Nem látszott alkalmasnak azoknak a tudatomat egyre inkább feszegető élet¬kér¬désnek a megválaszolására és megoldására, de legalább azok pontos és helyes feltevésére, amelyek tisztázatlansága miatt már a diktatúra bukása előtt sem kaptam az életben a helyem, de amelyekről úgy képzeltem, hogy egyrészt a diktatúra meg¬szűnésével elveszítik a fontosságukat, illetve, hogy mindössze a diktatúrabeli termé¬szetellenes létállapotok rejtenek el előlem. De térjünk vissza az újságíráshoz. Ugyanis e szokatlan terjedelmű levelemet épp azért írom, hogy azáltal, hogy neked írok ezekről a személyi létkérdésekről, veled együtt gondolkodva megértsem valahogy, hogy most, amikor végre szabadon tehetnék valamit a közösségért úgy, ahogy még két évvel ezelőtt értelmeztem én a társadalmi tettet, most miért nem cselekszem? Csak¬ugyan miért nézem a köldökömet és miért nem lépek a lelki nyavalyáimon tovább?
Újságírás közben soha nem törekedtem az úgynevezett szakmai fogások elsajátí¬tására. Azt ugyanis már gyakorló mérnökként megtanultam, hogy ha nem akarom nevetségessé tenni magam önmagam előtt, akkor a szakmában öregnek számító, több¬évi tapasztalattal rendelkező szakemberek kézenfekvő tanácsait soha ne fogad¬jam meg, hanem én a létező szakismereteimmel magam keressem meg a jó meg¬oldást. És ha nem találom meg, akkor is, egyedül a tervezővel tanácskozzak. Az újságírásban meg pláne ezt tettem. Azok ugyanis, akik itt tapasztalattal is rendelkező profinak számítottak, a diktatúra idején is státuszban firkáztak. Ők viszont egytől egyig, a hajdani Bukaresti pártiskola és a pártegyetem növendékei voltak. Ezért a „profi” újságírókat, akik jó tanácsaikkal elláttak, messziről köszöntöttem, hogy messzi¬ről elkerülhessem. Nem érdekeltek a politikai és a közgazdászati műszavak, az újságírói zsánerek. Újságíró kifejezési eszközöket és sablonokat tudatosan nem használtam, effektus-vadászathoz nem értettem és nem is érdekelt az ilyesmi. És mégis, vagy talán éppen ezért, sikerem volt és egy időszakban, az igazán feltűnést keltő, a nemzetiségi politikai életet is megmozgató, új rendeződési viszonyok szükségességét felmutató és azokat néha ki is váltó rázós riportokat egyedül én készítettem országos szinten. Az interjúalanyaim attól, hogy nem szokványosan kérdeztem, nem a politikai pódiu¬mokra szánt szalonképes, „pragmatikus” beszédeiket, formuláikat mondták el nekem. Mint egy varázsütésre megnyíltak és hivatalos közéleti szerepükből kitérve, velem együtt gondolkozó emberként válaszoltak a kérdéseimre, a jobb megértés érdekében olyan részleteket és háttérinformációkat is közölve, amiket más újságíróknak nem mondtak el. Nyugaton élő nagybátyámtól ajándékba kapott magas teljesítményű diktafonommal minden részletet felvettem, és a beszélgetéseknek az írott szöveggé rögzítésekor, a más újságírónak mellékesnek tűnő árnyalatokat, globális értékű filo¬zófiai fejtegetések szintjére felerősítettem, amitől a közölt anyag nem, hogy unal¬mas¬sá vált volna, hanem kiemelten többlet- és mély értelmeket kapott.
Ezekkel e kérdéseimmel inkább a fővonaltól eltérő, valamiért az ellenzéken belül is ellenzéknek számító, fiatal radikálisokat és rutinos tájékozottságuk mellett radi¬kálisan értelmesnek és becsületesnek is bizonyuló idősebb politikusokat, vagy a dol¬gok nyílt kimondásáért és a kisebbségi kollektív jogokért, a szabadságjogokért nyíltan lándzsát törő, nem a közhiedelem sablonjai szerint gondolkodó személyiségeket ke¬restem meg általában. Mivel minden országos lap szívesen közölte küldeményeimet, a gazda lap megszűnése után nem estem kétségbe és nem maradtam tétlen, hanem tovább készítettem riportjaimat, abban reménykedve, hogy valamelyiknél kerül számomra egy stabil riporteri munkahely. De csalódnom kellett, mert teltek múltak a hónapok és állandó munkatársként alkalmazni egyik főszerkesztő sem merészelt. Újságírói hírnevem ellenére, illetve épp annak köszönhetően, így lettem végül mun¬ka¬nélküli igazolványával a kezemben az Istenhidegei munkanélküliek nyilvántartó hivatala előtt kéthetenkénti láttamozásért sorban álló polgár, mindaddig, amíg meg nem untam az erkölcsi dicsőséget és meg írtam egy évre szóló alkotói pályázatot. Ennek az elnyerése után, a kép-alkotó művészi munkám közben, nyugodtan el¬mélyül¬hettem a szellemi kalandjaim és újságírói tapasztalataim összegezésébe, az életemet érintő, igazi sorskérdések újravizsgálásába és újraválaszolásába. E töpren¬gé¬sek eredménye viszont – A fizikai ősrobbanás előtti spirituális ősrobbanást kiváltó-kiprovokáló egyetemes fekete lyuk felfedezése! – nem vezetett oda, hogy a közösségi életben való részvételemet továbbra is szükségesnek, vagy bármiért is fontosnak talál¬jam. Sőt: Azon metafizikai jellegű gondolataim mellőzésével, amelyek levélben törté¬nő közlésével, úgy érzem, hogy fölöslegesen fenntartanálak téged, felsorolok három érvet, amiért a legutóbbi éhségsztrájkom után úgy döntöttem, hogy a tizenkét évvel ezelőtti beszélgetéseink alkalmával előtted fennen hangoztatott közösségi elkötele¬zettségem ellenére nagyon sokáig és talán véglegesen távol akarok maradni a közélettől.
1) Teljesen elvesztettem bizalmamat mind a sajtó, mind a politika iránt és egyértel¬műen a fekete lyuk eszmei gravitációs tere hatása alatt álló tevékenységnek tartom mind a kettőt. De elvesztettem bizalmamat a vélt anyagi és egészségi érdekei és bol¬dog¬ságnak képzelt, ostoba élvezeti vágya által befolyásolható, bármilyen eszmei színezetű társadalmi közönség és közösség iránt, legyen az akár a hét próbát kiállt és itthon maradt romániai magyar kisebbség még bizakodó, polgári igazságra és emberi tisztességre kiéhezett része is.
2) Nem hiszem, hogy a reklám-bevételekre alapozó, századvégi és a jövő század eleji írott, vagy audió-vizuális sajtó útján terjeszthető, szeletekre szabdalt információ, legyen az akár a spirituális színezetű is, hasznára lehet a felelős léttudattal rendelkező, egészséges és kreatív életet folytatni akaró személyek számára. Nem hiszem tehát, hogy akár a napilapokban, akár a havi rendszerességgel megjelenő irodalmi és mű¬vészi kiadványokban terjesztett információ, amit ún. „mindenre nyitott” (értsd: min¬denre kapható), vagyis a létrontás elemeivel szemben is toleránsan viselkedő szer¬kesztők terjesztenek, a Hamvas Béla által felvázolt keresztény alapállás felvételé¬hez szükséges egyetemes tájékozódáshoz és az átlátszó életvitel megvalósítását szolgálhat¬ja.
3) Jelen álláspontom változásának a lehetőségét fenntartom. Amennyiben a te munkád és jó szándékú társaid munkája nyomán megváltozik a romániai magyar ér¬telmiség jelenlegi mentalitása, és ennek nyomán ezek a tudós személyek elsősorban önmagukon belül kezdik keresni azokat a hibákat és annak a moralitásnak a felté¬te¬leit, amit mindeddig magukon kívül kerestek, akkor mellétek állok, ha még úgy gon¬dol¬játok, hogy közírói tevékenységemmel hasznotokra lehetek. Amennyiben találtok az erdélyi magyarság körében száz olyan személyt, aki nyíltan meri vallani, hogy nem jó gyógyító aki beteg, nem nevelheti helyesen mások gyermekét az, akinek a kamasz, vagy felnőtt gyermekei csalnak, vagy züllött életet folyatatnak, nem taníthat hitre az, aki zavarodott és hitetlen, nem ítélkezhet és nem dönthet helyesen közügyekben aki tisztátalan kezű és gerinctelen, és hogy igazából nem lehet értékes az olyan művész¬nek az alkotása, akiben meghasonlott a szellem, akkor újra visszaállok a közéletbe. Addig viszont, amíg ez a száz erdélyi magyar nem vált még autonóm személyi tudat¬tal és egzisztenciával rendelkező felnőtté, én egy más, a politikánál és a gazdaságnál értékesebb, a tömegtájékoztatástól és minden hírközlő fórumtól független, a szellemi valósághoz és a természettel való harmóniába kerüléshez biztosabban elvezető utat keresek.
Ölel: Ádámod.”

Tisztelt Uram!

Biográfiai elemekkel átszőtt erkölcs-filozófiai töprengéseinek a regény-terjedelmű kéziratát nem áll módomban elolvasni, mivel nagyon lekötnek a fontos gyakorlati teendők. Igazán nem is értem, hogy miért küldte ezt a vaskos köteget hozzám, ahe¬¬lyett, hogy valamelyik honi, vagy külföldi kiadó szerkesztőségébe küldte volna? Remélve, hogy amennyiben a megfelelő helyre küldi, siker koronázza majd az esszé¬írói munkásságát, a könyv formában történő hasznosítása céljából, csatoltan vissza¬küldöm a kéziratot.

Erdős Tiborc,
Az Erdélyi Közgondolkozók Ima-rendjének az Elnöke,
Pecsét, Aláírás.

Talán sem a Medárd elrablása, sem a Rita elvesztése, a négy külföldre távozott barátomnak a hiánya, a korábban ugyancsak barátomnak tudott Szabó Jenő kép¬viselőnek - akiről akkor még nem tudtam biztosan, hogy tényleg besúgó volt - az alantas vádai nem fájtak annyira, mint az egyetemista éveim alatt meg¬ismert és titokban erkölcsi-lelki vezetőmnek tartott Tiborc barátomnak ez a személytelen, urazva magázó, távolról - tisztelő levele. Később megtudtam, hogy nem kell a durván elutasító gesztusát személyesnek vennem, mert az erdélyi magyarság ellenzéki vezérré való előlépését követő időszakban, más régi barátját is, aki nem vett részt tevőlegesen az ellenállók mozgalmában, Tiborc éppen így „kifogadta”.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/


Vissza a tetejére
  Profil  
 
HozzászólásElküldve: 2014.02.16. 12:27 
Offline
Adminisztrátor
Adminisztrátor
Avatar

Csatlakozott: 2008.03.11. 22:01
Hozzászólások: 4221
Tartózkodási hely: Csíkszereda
Kozma Szilárd:

A Táltos Bolond
(regény)


12 fejezet (A táltos Bolond)
________________________________________
Cherhez la femme
„De sokat sírtam. Testemet a hajnal gyötörte.”
(Arthur Rimbaud: A részeg hajó)

Az egészségi károsodás nélkül elviselhetetlen, életcsőd-szerű veszteségérzet, ami akkor ért, hogy katonaként elolvastam az ifjúkori nagy szerelmem, Hajni búcsúleve¬lét, mi¬közben a Déli-Kárpátok erdélyi részének egyik lankás völgyébe szorított hegyivadász kaszárnya lőszerraktára mellett álltam őrségben, mindössze kezdete volt egy húsz éven át tartó szerelmi kudarcsorozatnak, amelynek a végén a negyedik menny¬asszo¬nyom váratlan férjhezmenetele következtében átélt teljes csőd-élmény már az élete¬met is veszélyeztette. Ezt követően babonás félelmek kezdtek a hatalmukba keríteni. Úgy gondoltam, hogy valami végzetes átok, valami sötét fátum nehezedik a sorsom¬ra. Hogy valami igazságtalan rejtély van a sorsomban, amit nem tudok megérteni, és ami megfoszt attól a lehetőségtől, hogy végre boldogan élhessek azzal a nővel, akit szeretek. Hiszen érthetetlen és irracionális, hogy mindig azok a nők ódzkodnak össze¬kapcsolni velem az életüket, hogy mindig azoknak a lányoknak az anyjuk, nagy¬nénjük, vagy nővérük gátol meg abban, hogy elvegyem a lányt feleségül, illetve azok a nők hagynak el, akiket én a leginkább szeretek. Amikor a negyedik „mennyasszo¬nyom”, Andrea is elhagyott, úgy képzeltem, hogy nincs tovább, itt a vége mindennek, nincs ahova továbblépni az életben, hiszen minden abszurd, semminek nincs célja vagy értelme a sorsomban. Nem csak lelkileg, de egészségileg is teljesen össze¬omlot¬tam. Fájó, begyulladt veséimben, húgyvezetékeimben, húgyhólyagomban és prosztatám¬ban, és a magatehetetlenségi állapotig leromlott energiarendszeremben hetekig érez¬tem a halál közeli fuvallatát. Hát kénytelen-kelletlen, egyelőre elfogadtam, de lega¬lábbis úgy tettem, mintha elfogadtam volna az irracionális helyzetemet. Végül, az önelemző naplóírás segítségével, lassan-lassan, az Andrea „árulásának” következté¬ben beálló erkölcsi és fizikai halál-közeli állapotomból kilábaltam, de azt is tudtam, hogy egy újabb érzelmeken alapuló szerelmi kapcsolatot követő esetleges csőd már a túlvilági küszöb végleges átlépését is jelentheti. Ezért nagyon kell vigyáznom, hogy olyan párkapcsolatba, amely érzelmileg is implikálna és amelyben közös jövőképek jelenhetnének meg, ne menjek bele. Ezt a döntésemet egy fél évig sikerült tartani. Hiába: ember tervez és Isten végez…
Karácsonyi betegágyas töprengéseim olyanféle felismerésekhez vezettek, hogy az engem elhagyó szerelmeim férjeivel szemben érzett legyűrhetetlen démonként tom¬bo¬ló féltékenység hajszálere a teljesíthetetlen szerelmi idealizmusommal ellentétes, szexuális sóvárgásaimmal keveredő szentimentalizmusban, illetve a kamaszkorban látott szerelmes filmek jelenetei és hangulatai által „belőtt” életképzeletem által ger¬jesz¬tett, csillapíthatatlan szerelmi boldogság-szomjamban gyökerezik. Kudarcaim miatt kiengesztelhetetlen gyűlöletetéreztem a volt szerelmi partnereimmel szemben, ugyanakkor szorosan ellenőrizni is szerettem volna minden új partnerem vágyát, manipulálni az akaratát az újabb kudarcoktól való félelmemben. Andreával szemben ezért, sokáig elengedési és megbocsátási képtelenségből eredő dühödt gyűlöletet érez¬tem, illetve, azt, hogy meg tudnám ölni őt is és azt a férfit is, aki „elvette őt tőlem”. Neki köszönhetem, hogy megsejtettem azt, hogy az egész szervezetemet lemérgezi és az energiarendszeremet szétbontja az ellenséges érzés, amit a más nemű személlyel: a potenciális másik felemmel, az ideálisnak várt kiegészítőmmel szemben érzek, amiért boldogtalanná tesz azzal, hogy elhagy, vagy amiért nem hajlandó valóra váltani az önkéntelen hatalmi ambíciókkal és birtoklási vágyakkal elegyített boldogságról szóló sláger-álmaimat.
Azt is tudtam viszont, hogy amennyiben sokáig nincs szexuális kapcsolatom, és amennyiben huzamosabb ideig szexuális kielégülés nélkül maradok, hiába gyógyulok ki gyógyszerek szedése által az elfogadhatatlan kudarcérzés által okozott betegségből: az elengedési képtelenségemből és bosszúvágyamból eredő vese-, húgyhólyag- és prosz¬tatagyulladásból, mert „szárazon” a lelki egyensúlyom a korábbinál jobban is kibillen és akkor egy végzetes, belső önmérgezés áldozata lehetek. Valami ilyesmit tanítottak azokon a misztikus kurzusokon is, amelyeken a kapott információ egybevágott az én korábbi isten- és igazságkereséseim közben kialakult lét-képzeteimmel. Mindössze csak az zavart, hogy azokon a kurzusokon igen sok hangsúlyt fektettek a táplálkozás megváltoztatásának a szükségességére és az asztrológia elemeinek az ismertetésére. Nem tudtam elfogadni annak a gondolatát, hogy az állatok húsában található kevés mennyiségű hullaméreg árthat nem csak a szervezetnek, hanem a léleknek is. És azt sem, hogy megvilágosodott, értelmes személyek hihetnek az olyan primitív babo¬nák¬ban, mint az asztrológia? Amit viszont az érzelgősség és szenvedélyesség-mentes és az önámítástól megtisztított szeretetről az ők megfogalmazásukban: a „kozmikus” szeretet erejéről – az én elképzeléseim szerint: a személytelen szeretetről – tanítottak, tetszett. És amit az oldott, egoizmus-mentes szexuális kapcsolatról, a szexuális aktus¬nak a mentális önkontroll és spirituális tudatosság segítségével történő meghosszabbítá¬sá¬nak a szükségességéről, illetve, amit arról a szeretkezési technikáról tanítottak, amely az időben többszörösen meg¬hosszab¬bított szexuális aktust lehetővé teszi, még inkább tetszett. Hiszen korábban magamban is éreztem hajlamot és késztetést ilyen fajta, tudatosan hosszabbított szerelmeskedési gyakorlat folytatására, de nem rendelkeztem a megvalósítást lehetővé tevő lelki-szellemi és biológiai ismeretekkel. Szóval az ide vágó „Metafizikai Tanítások” nem csak, hogy megtetszettek, hanem egyenesen szí¬vem¬hez szóltak. És ezt olyannyira, hogy azonnal megszakítottam a korábban meg¬kezdett teológiai szabad¬egyetem előadásainak látogatását és teljes szellemi bevetéssel a misztikus tanok irányába fordítottam minden szellemi érdeklődésemet.
Az előadások közben elhangzott olyan kijelentés is, miszerint „Minden betegség az ember természetellenes és törvénytelen életformájából, vagyis a normális élet meg¬tagadásából ered. És mivel az ember a metafizikai ősideája, az eredeti ősállapota szerint nemcsak férfi és nemcsak nő, hanem a kettő együtt, a szexuális kiegyenlítődés és a folytonos párkapcsolat nélküli életforma minden esetben törvénytelen. Az em¬bernek e törvénytelen állapotban való csökönyös kitartásából: a közömbösségből ered minden nyomorúsága, szerencsétlensége és az összes betegsége.” Mindez egybe¬vágott pillanatnyi alaphelyzetemmel, ezért nem sokat mérlegeltem az elhangzottak igazságtartalmát és azonnal körülforgattam Skorpiói szemeimet a hallgatótársaim körében, és mérlegelni kezdtem, hogy melyik nő felelne meg esztétikai elvárásaim¬nak, amennyiben kiderülne, hogy hajlandó lenne szeretkezni velem. Ma tudom, hogy semmi sem véletlen és nem csodálkozom azon, hogy pontosan Jutkán akadt meg a szemem, akivel a következő hét folyamán az utcán máris szembementem „véletle¬nül”. Mindig különös szexuális vonzást gyakoroltak rám a világot velem azonos magas¬ság¬ból látni képes, de nálam nem magasabb hölgyek (a férfi átlagnál tehát nem, de a női átlagnál magasabb nők) és Jutka is ekkora darab volt. Miután köszönés után el¬ha¬lad¬tunk egymás mellett hosszan utána néztem és a látvánnyal meg voltam elégedve.
A következő heti előadás szünetében már mellé ügyeskedtem magam és az akkori színvonalamnak és ismereteimnek megfelelő metafizikai témát kezdeményeztem, utalván rá, hogy mindezeket én a saját könyveimből tudom, és ha szükségét érzi, szívesen kölcsönadom neki a könyveimet. A kapcsolat folytatása már az ismert for¬ga¬tó¬könyv szerint zajlott, de nem azért, mert Jutka „olyan” nő lett volna, hanem azért, mert a zsák még a külső szempontú feltételek között is megtalálta a foltját. Vagyis azért, mert – amint az később, amikor belső felismerések folytán, kénytelen voltam elfogadni az asztrológia igazságtartalmait – kiderült, hogy igen hasonló spirituális struktúrával rendelkezünk. Ő is, és én is a Kígyó évében születtünk, és ráadásul Skor¬pió jegyében születtünk mind a ketten. De volt még valami, aminek a jelentőségét csak évek múlva fedeztem fel: a szenvedélyes természetet adó Oroszlán Ascendensem által jelzett, értelmi tüzességem miatt, ő tudattalanul jobban vonzódott hozzám a Nyilas Sárkányfarka által jelzett, lefojtott tüzességével, mint én hozzá, annak ellenére, hogy a Rákban és Halak gyakorlati életkörét jelző XII. házban álló a Sárkányfarkam által jelzett érzelmes természetemet ő is provokálta, mivel neki a Halakban áll az Ascendense.
De ilyen szempontjaim nekem akkoriban nem voltak, és még ha tudtam volna is, hogy milyen újabb veszély-lehetőséget jelenthet ez a karmikus jellegű kapcsolat mind¬kettőnkre nézve, még akkor sem vettem volna figyelembe. Hiszen amióta Andrea elhagyott már több mint két hónap telt el és én valósággal fuldokoltam szexuális kielégületlenségem tengerében. Ezért, amint kiderült, hogy ő is egy olyan kapcsolat végénél tart, amely kilátástalan, hiszen az a férfi, akivel szerelmi viszonyt folytat, több éve már, nős és családapa, és esze ágában sincs elválni, az eredeti tervem szerint felajánlottam Jutkának, hogy legyünk egymás szexuális partnerei, de anélkül, hogy érzelmeket hazudnánk egymásnak. Jutkának az egyetlen kifogásával, miszerint nem tud és nem is akar egyszerre két férfi szeretője lenni, egyetértettem. Rávettem hát, hogy hagyja ott a családapát, hiszen ezáltal három embert szabadít meg a szenvedés¬től. Ez nem ment egyből, mert meg kellett várni, hogy a férfi hívja telefonon és csak akkor beszélgethettek. E helyzet miatt akkoriban még csak fel sem merült nála az, a férfiak által általában fölösleges és értelmetlen női bonyodalomként kezelt lelki igény, miszerint ők érző lelkek, és nekik érzelmek nélkül a szeretkezés nem megy. Ezért a családapától való elválása után máris a tettek mezejére léptünk és én végre-valahára újra egy nő személyébe hatolhattam és megfürödhettem a szexuális élveze¬tek gyö¬nyöreiben.
A mennyei gyönyör-fürdőm azonban igen rövid ideig tartott, mivel a Ritával és az Andreával való szakítások következtében teljesen leromlottam szexuálisan és a korai magömlés nyomorának krónikussá válása fenyegetett. Szerencsére Jutka megértő és türelmes partnernek bizonyult és kivárta amíg a hímvesszőm lassan újra megnövek¬szik annyira, hogy némi ügyességgel a hüvelyébe újra be tudom vezetni. Ott bent aztán nagy fegyelemmel és nagy figyelemmel, kitartóan addig mozgattam óvatosan, ameddig valamennyire neki is jó lett. Kicsit restelltem magam a gyenge férfiasságom miatt, de ő nem mutatta, hogy elégedetlen vagy bosszús lenne és másodszor és har¬mad¬szor is eljött. Keserves lelki-önértékelési gyötrődések, de roppan nagy önfegye¬lem árán szereztem vissza Jutka segítségével a valamikor rendkívülinek és kikezdhetetlen¬nek képzelt férfiasságomat. Ha nem találkozom vele és a bukarestiekkel, talán nyo¬mo¬rék és komplexált férfi maradtam volna egész életemre. Végül is a szexualitás metafizikai értelmének, vagyis a szexuális aktus akkor lényeginek képzelt jelentősé¬gé¬nek a megértése segítségével és az ennek megfelelő technikai szabályok figyelmes alkalmazásával, a táplálkozási szokásaim megváltoztatásával és természetesen Jutka finom, nőies lénye és nem utolsó sorban hosszú, de formás combjaival koronázott, izgatóan kívánatos teste segítségével, sikerült a fiatalkori szexuális képességeimet teljes mértékben visszanyernem. A szokásos nyári karate-edzőtáborban, már a Fekete Tenger parti hullámverése ritmikus hangjaira szeretkeztünk a part közelében felhú¬zott sátramban.
Ez így mind jó is lett volna, ha Jutkáról idő teltével ki nem derül az, hogy mind a tradicionális polgári gondolkodásában, mind az alaptermészetében: kényelem-szere¬te¬té¬ben, nehézség- és konfliktus kerülésében, nagy kompromisszumokra való hajlamá¬ban, erősen hasonlít szegény édesanyámra és ezen az alapbeállítódásán a metafizika tanulmányozása – legalábbis akkoriban még… – majdhogynem semmit nem változ¬ta¬tott. Őt ugyanis, az erős Víz-jellegű felszíni töltetének megfelelően, a metafizikai információnak csak a misztikusan érdekes, álomszerű, feminin oldala érdekelte és semmi kedve nem volt az általam részletesen és több alkalommal is elmagyarázott fogyasztói létrontás tudomásulvételéhez és az ennek meghaladását lehetővé tevő metafizikai, kritikai alapállás felvételéhez, az „úgy is mindegy”-jellegű polgári gondol¬kozásnak megfelelő életvitel felszámolásához. Ráadásul idővel azt kellett észlelnem, hogy egyre jobban ragaszkodni kezdett hozzám, mígnem rádöbben¬tem, hogy akara¬tán kívül megszegi a kezdeti egyezségünket és megengedi magának azt a luxust, hogy szerelmes legyen belém. Pedig akkoriban engem semmi más, csak és csakis az új, üdvözítő tudás-rendszer minél tökéletesebb megismerésének és elsajátításának a vágya érdekelt, sőt: az újonnan megismert szeretkezési módnak a más személyekkel való kipróbálása is, hiszen mint mindannyian akkor, én is meg akartam nyerni e tudás se¬gítségével a személyi implikációtól mentes, de élvezhető életet. Hiszen annyi csaló¬dás és kudarc, sőt négy lelki és szellemi traumaként megélt csőd után, nem is akartam gondolni a szerelemre.
Ráadásul már csak a kapcsolatunk baráti jellege miatt is, Jutkával nem is lettem volna szenvedélyes szerelmi érzésekre képes. Így történt, hogy egy másik lányt, aki néhány hét múlva a misztikus metafizikai előadásokra kezdett rendszeresen járni, és aki az Oroszlán jegyében született, aminek a következtében az Oroszlán Ascenden¬sem által jelzett, ébredező új személyi tudatomat izgatta a lénye, szóval a csinos tanárnő diszkrét filigrán személyét annyira megkedveltem és annyira megkívántam, hogy a felfogadott óvatosság helyett máris örvendeni kezdem annak, hogy körünkben meg¬jelent. Hiszen tényleg úgy éreztem, hogy igazából szerelmes lettem újra és egy adott időszakban feltett szándékomban is állt feleségül venni őt mindenképpen. Igen ám, de Jutka képtelen volt elválni tőlem és majdnem olyan tragikusan élte meg az elvá¬lást, mint öt évvel korábban szegény Dóra. Jutkának az elválásunk gondolatával szem¬ben tanúsított, és őt teljesen irracionális cselekedetek elkövetéséig hajtó ellenállása igen mélyen megrendített, hiszen ő ebbe a szerelmi kelepcébe teljesen ártatlanul, mond¬hatni az én figyelmetlenségem következtében esett bele. Ráadásul visszatért az éle¬te¬met megnyomorító régi sláger, miszerint, akiktől én szeretnék gyermeket, menekülni kezd előlem, azok a szeretőim viszont, akikkel nem kívánok szoros rokoni kapcso¬lat¬ba kerülni, mindenáron gyermeket akarnak szülni tőlem. Jutka égre-földre esküdö¬zött, hogy ez nem úgy lesz mint a Boróka és a Medárd esetében, nem kell majd elismernem a gyermeket a törvényszéken, senki nem fogja megtudni, hogy tőlem van és így tovább.
Egy pár hétre rá, hogy hazajöttünk a tengerpartról – ahová már úgy mentünk el, hogy miután hazajövünk, menthetetlenül el fogunk válni – bejelentette, hogy a tab¬let¬ták szedése ellenére, nem jött meg a havi vérzése. A hír tudomásulvételekor telje¬sen megrémültem. Később viszont eszembe ötlött mindaz, amit a szabad akaratról, a szabad egyéni elhatározás mágikus erejéről és a minden emberben, de főként a nők¬ben szunnyadó mágikus képességekről tanítottak a bukarestiek. Kezdett kitisztulni a kép, és egyre határozottabb körvonalakat öltött az a gondolat, hogy Jutka nem tuda¬to¬san, hanem önkéntelenül idézte be magának ezt az állapotot, a többszörösen víz-jegyű má¬gikus képességeivel. Már a pszichológusok is ismerik az álterhesség nevű – szerin¬tük pszichológiai – jelenséget. Amit viszont a pszichológusok nem akarnak tudomásul venni az az, hogy az álterhesség nem a női pszichének a női szervezetre gyakorolt befolyása hatásának a következtében jön létre, hanem az asztrális test (a vágy test) mágikus erejének a hatására. De ez csak az álterhesség esetében van így. Mert abban az esetben, amikor nem álterhesség jön létre, hanem tényleges teherbeesés történik fogamzásgátló tabletták szedése ellenére, nem beszélhetünk egyszerű pszichikus hatások következményéről. A pszichikai foganás előtt, sokkal korábban, és sokkal finomabb létszférák szintjén, az ősteremtés abszolút erőtere közvetlen közelében álló ideavilágban történik a spirituális magzatfoganás.
A pszichikainál sokkal finomabb létszférák morfogenetikus erőtereiben döntődik el tehát, hogy épül-e egy új lélek az isteni programok alapján az anyai tudattalan képzelet önkényesen – természetszerűen – működő mágikus erejének a hatására és, hogy az itt létrejött kauzális és spirituális lélek-program elindítja-e az alacsonyabb létdimenziók szintjén létező mágikus erőket, amelyek egy lélek-embriónak a fizikai dimenzióban történő megtestesülését eredményezi. E foganási folyamat véghez¬vitelé¬hez az asztráltestnek kevés az ereje, ehhez a spirituális-képzeleti testnek a tudati szfé¬rákban történő, finom – és teljesen mindegy, hogy negatív, vagy pozitív, befogadó, vagy elhárító, de – intenzív feltöltődése szüksége. A lényeg az, hogy a kauzális lét¬dimenzió: az abszolútum és az egyetemes világörvény közelében, a pszichikai (durva!) átélések és célzott akarati vágyak teljesen hatás nélkül maradnak és kimondottan csak a tudat és az akarat által nehezen követhető és befolyásolható képzeleti élmé¬nyek azok, amelyek a teremtés mechanizmusát beindítják. Ezért van az, hogy nagyon sok nő, aki mindent meg tesz azért, hogy gyermeke szülessen, nem képes áldott álla¬potba kerülni és ugyanakkor azok a nők, akik leszorítják a tudatalattijuk legmélyebb rétegeibe a teherbeeséstől való félelmeik élénk gondolatképeit, menthetetlenül teher¬be esnek ez első szexuális aktus után. A kauzális dimenzió ugyanis nem ismeri sem az erőszakot, sem a lét megtagadását, vagyis a teremtéssel szembeni ellenkezést és ki¬mondottan csak a szellemi formát öltő gondolatképekre az ősideákkal azonos szel¬lemi vágyképekre, lelki töltetű idea-képzetekre érzékeny.
Mindezt nem tudtam még akkor és mai megítéléseim szerint a bukarestiek sem tudták és lehet, hogy még máig sem tuják, hiszen ők a férfiaknak a magömlés teljes ellenőrzése fölötti uralom szükségességét, vagyis a teljes visszafojtásának az elvét tanították, amit én akkor sem, és a későbbiekben sem voltam hajlandó elfogadni. Kez¬detben persze, csak azért, mert nem éreztem magam képesnek a magömlésem tel¬jes ellenőrzésére és teljes visszafolyására, később viszont azért, mert valahol metafizikát¬lan¬nak éreztem mindenféle mesterséges módszert, ami nem a természet rendjével összhangban álló tudatos együttműködés útján teszi lehetővé az ember számára a teremtésben való tudatos részvétet. Megsejtettem, hogy amennyiben léteznek analo¬gi¬kus kapcsolatok a lét különböző szférái között, és amennyiben én ténylegesen szabad akarattal rendelkezek, az a katasztrófa, hogy akaratomon kívül újból apa legyek egy olyan nő által, akit igazából nem szeretek, nem történhet meg újból ve¬lem. Nem szülhet nekem még egy nő egy olyan gyermeket, amelynek a fogadására én nem vagyok felkészülve, és akinek az édesanyját én szívvel-lélekkel nem szeretem.
Mentálisan koncentrálni kezdtem arra, hogy ez a lét-igazságtalanság újból ne történjen meg velem és fogadalmat tettem, hogy amennyiben ettől a materiális teher¬től megszabadulok, teljes mértékben a metafizikai tudás rendje szerint fogom vezetni a hátra levő életemet, sőt: elkötelezem magam teljes életemmel ennek a tudásnak a terjesztése mellett, habár semmiféle elképzelésem nem volt arra nézve, hogy ezt hogyan valósíthatnám meg. És láss világ csodát: Jó néhány napra – egy egész hétre? – rá, hogy ezeket így végiggondoltam és ezekre a gondolatokra erősen koncentráltam- megtörtént a csoda: Jutka közölte velem a megnyugtató hírt: igen fájdalmas görcsök közepette egy fél napon keresztül, alvadt vérrögök jöttek ki belőle, majd beállt a rendes menstruáció. Ez a hír nem csak egy nyomasztó tehertől való megszabadulását és a Jutkától való végleges elválást jelentette számomra, hanem egy olyan jelenség felkutatásának és tisztázásának a fontosságára is felhívta a figyelmemet, ami életem központi kérdése lett: a szellemi dimenziónak az anyagi dimenzióval szembeni elsődlegességének a kérdése. Akkoriban persze ez csak annyit jelentett, hogy miként lehet úgy szeretkezni „szabadon és tisztán”, tehát mesterséges módszerekkel nem, és mágikusan még annál inkább nem védekezve, hogy sem a férfinak, sem a nőnek ne kelljen attól félnie, hogy a szexuális aktus útján történő természeti harmóniába kerülést, vagyis a természeti kiegyenlítődést jelentő biológiai-pszichikai közösülést úgy tudják megélni, hogy annak ne legyen magzatfoganás a következménye?
Egy Rózsakeresztes ismereteket terjesztő könyvben olvastam akkoriban, hogy miután a férfi ivarsejt bejut a női petesejtbe, körülbelül még három hét inkubációs időszakra van szükség ahhoz, hogy a sejtosztódás elkezdődjön, vagyis a magzati állapot előálljon. Persze, a szerző azzal magyarázza, hogy az inkarnálódó lélek el kell határozza, hogy marad-e a kiválasztott szülőknél – megragad-e a kiválasztott anya¬méhben – vagy nem. Abban az időszakban, mint általában Európában mindenki, aki sokat szenvedett a vallásos és a tudományos neveltetése során belésulykolt tévkép¬ze¬tek következményétől és hirtelen találkozik a misztikus filozófiával, én is hittem a reinkarnációban. Ezért a fogamzás eme értelmezéséből annyit vezettem le a magam számára, hogy ezek szerint, azalatt a három hét alatt, az inkarnálódni akaró, de a szülők által „nem kívánt” lélek szabadon elküldhető, elhessegethető az anyaméhből.
Több év multával, ami közben több olyan horoszkópot is értelmeztem, ahol az asztrológiai motívumok több generáción át, az ősszülőktől a mai unokákig, déd¬uno¬kákig követhetőek, rájöttem, hogy igaz a Hamvas Béla tétele, miszerint reinkarnáció nincs. Így, ezt a magzatfoganási – és nem foganási határozatlansági elvet egészen át¬értelmeztem és átértékeltem. Ahogy gyarapodtak a metafizikai ismereteim, a reinkar¬nációt és a keleti miszticizmus híveit kezdem egyre inkább naivaknak és mentálisan a fanatikus keresztényekhez hasonlóan zavarodottaknak találni. Sőt: ahogy az ős¬korrupció – a bűnbeesés – metafizikai értelmének keresése közben a teremtés logikus értelmét is kezdtem felfedezni, kezdtem mind mélyebb és logikusabb megfeleléseket és összefüggéseket találni az örök egyetemes világteremtési folyamatok és az ember-foganás metafizikai folyamata között. Ám azelőtt viszont, mielőtt e felismerésekig el¬jutottam volna, még szükségem volt egy sereg személyes tapasztalatra, el kellett még követnem egy-két szarvashibát, az Andrea-csőd utáni „bölcs” elhatározásom elle¬nére meg kellett élnem még egy-két párkapcsolati kudarcot és csalódást, el egészen a Emesével való drámai élmények és az általam kezdeményezett és nagy lelki meg¬ráz¬kód¬tatások között véghezvitt hazaköltözésemig.
De vegyük sorba az eseményeket. A Jutkával való szakítás után, részben azért, mert úgy képzeltem, hogy immár rendelkezek egy szellemi világossággal áthatott szeretet-készségen alapuló (Ajaj, szeretet: akkor még én is ugyanazt a boldogság- sóvárgó ragaszkodást értettem alatta, mint a feketelyuk gravitációs terében élő többi ember. Hiába fantáziálgattam az emésztetlen misztikus képzeteim hatására egyebet.) „beava¬tott¬sággal”, részben azért, mert vonzott a rendkívülien nőies arcával és finom gesz¬tu¬sai¬val a metafizikai előadásokon újonnan megjelent csinos kis tanítónő, hát szabadjára engedtem feléje előbb a képzeletemet, majd a vágyaimat és érzelmeimet. Sőt, akkori¬ban a bukarestiek által tanított metafizikai alapigazságok mellett, az általuk hangoz¬tatott reinkarnációs tanokat is elhittem, és ezek hatására teljesen meg voltam győződ¬ve arról, hogy Líviával már találkoztam korábbi inkarnációk folyamán és most sorsbeli kötelességünk ezt a korábban megkezdett spirituális feladatot együtt folytatni. Nem tudom, én mennyire vonzottam őt és hogy ő mennyire lett szerelmes belém, de ahhoz képest, hogy szűz volt, aránylag vele is elég hamar szeretkezni kezdtünk, annak ellenére, hogy elmúlt már huszonhárom éves és ebben a korban már igen sok gátlással, lelki igénynek képzelt komplexussal és előítélettel telik meg a nők lelke a szexualitással szemben.
Szándéktalanul szerzett korábbi tapasztalataimnak köszönhetően viszont, ez is összejött, boldognak éreztem magam és azt hittem, hogy nyertem, mivel az ideális párkapcsolathoz, íme – és ráadásul komoly metafizikai tudással is felvértezve! – elérkeztem. Azt hittem, hogy végre tényleg megnyertem a boldogságomat s az életemet. Pedig nem nyertem meg semmit és a boldogság is egyre távolabb került az életemből, annak ellenére, hogy teljes talajvesztésbe torkolló tragédiák már nem történtek. Mintha egy őrült ördögi körben élnék, visszatértek életembe a régi sors-motívumok. Ahogy megkezdődött az iskolaév, Líviának egyre kevesebb ideje volt rám, vagyis a magánéletére, akárcsak Dórának a vele töltött gyötrelmes kilenc év alatt. Az iskolaév beindulásával egyidőben rengeteg otthoni megbízatásból eredő jóté¬konykodni valója és önként vállalt társadalmi kötelezettsége került, aminek következtében a magánélet folyatásához szükséges szabadidővel egyáltalán nem rendelkezett. Rafinált stratégiákat kellett kidolgozzak annak érdekében, hogy tőrbe csaljam, és néhány órára együtt lehessünk intim körülmények között. Hogy csak egymásra figyelve tölthessünk el legalább néhány órát egy héten, annak ellenére, hogy ezeket az órákat – legalábbis a Lívia bevallása szerint – ő is igencsak kedvelte, mint annak idején Dóra. Csupán csak utána semmit nem tett annak érdekében, hogy ez a pár gyönyörű óra összejöjjön számunkra.
Engem soha nem keresett fel a lakásomon, csak akkor, ha ezt előzetesen nagyon megígértettem vele – és még akkor sem lehettem biztos, hogy nem jön-e közbe valami nagyon fontos és halaszthatatlan jótékonykodási akció, amire őt, mint jó embert megkérik a lépcsőházi szomszédai. Vagy nem akad-e valami fontos és súlyos és halaszthatatlan társadalmi elintéznivaló, amit az igazgatónője helyett elvállal, mert annak szegénynek családja van és Líviának mégis csak több az ideje... A nyári idillikus egymásra találásunk után két-három hónapra már csak arról tudtam beszélgetni szeretkezés után az ágyban, hogy ő miért nem tud saját maga lenni és miért nem tud¬ja úgy rendezni az életét, hogy az intim együttlétekre, vagyis reám jusson több ideje. Arról nem is beszélve, hogy közös társadalmi-közösségi életünk egyáltalán nem is volt, akárcsak Dórával annak idején. Nem tudtam rávezetni, hogy neki, mint az Oroszlán jegyében született személynek elsősorban az a dolga és kötelezettsége, hogy időnként határozott Nem-eket mondva, megtanuljon saját személye és sorsa (ideje) fölött rendelkezni, vagyis a saját maga ura lenni. És csak ez által és ilyen módon tud igazából segíteni másokon. Úgy tehát, hogy az olyan szívességkérések elhárítása által, amelyek mindössze azt szolgálják, hogy a szívességkérők a saját nyers tapasztalni valójukat ráhárítják, lehetővé teszi, hogy azok, az ők személyi és spirituális fejlődése szempontjából életbevágóan fontos élettapasztalatokhoz hozzá juthassanak. Úgy, hogy a szívességkérőket megtanítsa a saját értékítéletük, stabil személyiségtudatuk kiépítésére és ezáltal a személyi sorsfeladataik felvállalására. Hogy megtanítsa őket élni anélkül, hogy másoknak a jóindulatával, jóérzésével, segítőkészségével, bizalmá¬val és idejével visszaéljenek.
Lívia viszont mindig arról igyekezett meggyőzni engem, hogy humanista beállí¬tott¬ságának köszönhetően, miért nem tudja a különböző társadalmi és jóté¬kony¬ko¬dási felkéréseket elhárítani, és miért nem képes semmit véghezvinni mindabból, amit én, az ő szerelme, talán jogosan elvárhatok tőle? Vagyis arról szólt a magyarázkodása, hogy mennyire normális és racionális az ő helyzetében az, hogy mi, a szabad és családilag még el nem kötelezett emberek, alig tölthetünk el egymással három-négy órát hetente, azért hogy az otthon-ülésbe beleunt szomszéd családanyák napi három órát tölthessenek egymás társaságában, kávézgatva, cigarettázva, sörözve és persze pletykázva a fölöslegesen bekapcsolt tévé készülékek előtt. És ami csodálatosan dü¬hítő volt az egészben az, hogy akárcsak Dóra esetében, a végén mindig kiderült, hogy neki igaza van. Mert ha ekkor és ekkor ő nem intézi el ezzel és azzal ezt és ezt, akkor bizonyos szomszédok, unokatestvérek, feleségek, férjek, tanító- és tanár kollégák, igazgatók, gyermekek és testvérek igencsak rossz következményekkel számoltak vol¬na: Lekésték volna a vonatot, az autóbuszt, a határidős személyi okmányok beadását, a beiratkozást, a beíratást, a vizsgát, az adófizetést, az ebédfőzést, a tankolást, a kaszálást vagy a takarást, az ünnepet, az ünnepi ebédet, vagy az ünnepi beszédet, a szülinapot, a fényképezést, elmaradtak volna a mosással, a vasalással, az ebédkészí¬tés¬sel, stb. Mindent meg lehetett tehát Líviával beszélni, csak éppen azt nem tudta megérteni ez az értelmes tanító, hogy azokból a személyi tapasztalatokból és negatív következményekből, amelyektől a végeérhetetlen áldozatos ügyködésével megmen¬tet¬te a rászoruló, vagyis a személyi tapasztalataikat az ő szívélyessége, jótékony¬ko¬dá¬sa és önkéntes ügyintézései által az illető személynek: barátnak, rokonnak, ismerősnek és idegen embernek, esetleg szellemi-lelki tanulni valója, vagyis fejlődési lehetősége lett volna.
A helyzet kezdett egyre fárasztóbbá, együgyűvé és végül unalmassá, sőt: már laposan abszurddá is válni és én belefáradtam mind a magyarázgatásokba és a mél¬tatlankodásokba, mind a közös együttlétek érdekében történő taktikázásokba, köve¬te¬lőzésekbe, új és új idillbe-csalogatást célzó stratégiák kitalálásába. Ezen közben, a Líviával való kapcsolatom kudarcát a finom intuíciójával talán megsejtve, majd ké¬sőbb, amikor a dolgot neki tényleg elpanaszoltam, egyre inkább felbátorodva, Jutka kezdett látogatóba járni hozzám egy-egy üveg finom itallal a táskájában, úgymond baráti beszélgetésekre. Persze, amire az italnak a végére jártunk, többnyire az ágyban találtam magam vele, – helyzet, amely ellen így, lelkileg és testileg is kielégületlenül és a Lívia labirintus-járásával szembeni tehetetlenségemben, ha volt is kifogásom, csak annyi ellenállást tanúsítottam néha, hogy gyáva egérként lapulva, nem nyitot¬tam ajtót Jutkának. Mindenképpen újból olyan tehetetlennek és tanácstalannak éreztem magam, akárcsak tíz évvel korábban, amikor Tercsivel és Kingával felelőtlenül le¬fe¬küd¬tem, miközben Dórába voltam nyakig szerelmes. Vagy amikor Ilonkával és Dórával szeretkeztem, miközben Ritába voltam nagyon szerelmes. És a végzetes eredmény is majdhogynem megismétlődött, mert január végén Jutka megint bejelentette, hogy terhes és ezt a gyermeket meg fogja tartani, de ne izguljak, senki nem fogja megtudni, hogy én vagyok az apja, és a többi és a többi, lálálálá, lálálálá.
Mintha ezt a lemezt már hallottam volna! Iszonyúan megrémültem. Nem, ez már nem lehet. Ennyire nem lehet gonosz az Isten! Vagy igen?
Mit beszélsz, te hülye Balog Ádám, ennek az Istenhez így semmi köze nincsen! Szedd össze magadat és nézz szembe a tetteid, és a nem-tetteid következményével. Korábbi tapasztalataidból meg tanulhattad volna, hogy határozottnak kell lenni, nem lehetsz most gyenge. Vagy akarsz még egy zabi-gyereket? Add már a tudtára annak a szerencsétlen nőnek, hogy számára a részedről nincs irgalom, hogy megutáltad és részedről semmiféle megértésre nem számíthat, vagyis semmiféle kapcsolatban nem reménykedhet, ha nem akarod, hogy még egy Borókád legyen. És tényleg iszonyúan elbántam Jutkával: becsomagoltam egy dobozba és mivel nem találtam otthon, átadtam az anyjának azokat a meleg pulóvereket, amelyeket időközben kötögetett számomra „szeretete” jeléül. Egyszerűen becsengettem a lakásukra és az édesany¬já¬nak a kezébe nyomtam az egészet egy végleges és visszavonhatatlan szakításról szóló levéllel együtt. De kétségbeesésemben akkor a legsötétebb fekete mágiázási prakti¬ká¬kat is elkövettem, amelyek esetleges veszélyére – negatív következményeire – később Jutkát figyelmeztettem. Hogy ez utóbbi tette-e meg a hatását, vagy az én vissza¬von¬ha¬tat¬lannak látszó, határozott lépésem, nem tudom. Lehet, hogy mind a kettő. Minden¬esetre, az eredmény akkor az volt, hogy három nap múlva Jutka felhívott telefonon: vaklárma volt az egész, ő reám nem haragszik és a pulóvereket fogadjam vissza, főképp azt a hófehéret, amit legutoljára kötött arra a hírre, hogy a Bukarestiekkel megegyeztünk, hogy február közepétől én is metafizika előadásokat fogok tartani magyar nyelven és a META teljes jogú, magyar nyelvű előadója leszek.
Szóval ez a vihar elmúlt és én hálálkodtam az Istennek, hogy még akkor is szabadon lélegezhettem újra, ha Líviával kapcsolatban semmi nem jött helyre, de én kezdtem igen erősen gondolkodni azon, hogy mi is lehet ezeknek a nem kívánt teherbeeséseknek a metafizikai rejtélye? És ezt annál is inkább, mert számoltam azzal is, hogy amikor előadó leszek és különböző városokban alszok különböző családok¬nál és személyeknél, előbb-utóbb olyan nőnemű lényekkel is fogom majd lélek és testközelben találni magam, akikkel szívesen harmóniába kerülnék a lét összes érzé¬kel¬hető szintjén néhány napra, vagy akárcsak néhány órára is. Márpedig ha én gumi¬óvszerrel, hormonális fogamzás gátlókkal vagy bármilyen más módszerrel kezdek védekezni a testi harmóniába-kerülés következményeként megfoganó vándor lélek¬nek a gyermektartási kötelezettségben is megérezhető jelentkezésével szemben, ezzel ellentmondok annak a metafizikai tételnek, hogy minden, ami velem történik, az én szabad akaratomnak és mágikus képzeletemnek a függvénye. Annak az egyetemes igazságnak tehát, hogy „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet”, aminek a metafizikai értelmezése nagyon megfogott, és amit el is fogadtam azon nyomban a Bukarestiektől teljes mértékben.
Így töprengve rájöttem, hogy a probléma gyökere sokkal mélyebben van elásva. A megoldás nem a vándor lelkeknek a szex-partnereim méhétől való mágikus távol¬tartá¬sában és mágikus elhessegetésében áll, hanem annak a megelőzésében, hogy egy nem kívánt foganási folyamat, kauzális szinten az én személyemmel kapcsolat¬ban létrejöjjön és elinduljon. Hogy szükséges lesz egy olyan határozott mentális alap¬állás felvétele, hogy mindaddig, amíg az igazi élettársamat meg nem találom, azok a nők, akikkel közben szeretkezek, ne kerülhessenek tőlem várandós állapotba! Miszti¬kus egyszerűen: a tudattalanom mély zónájába és a mágikus képzeletem központjába „elhelyezni” azt a tényt, hogy nem kerülhet váratlanul és hívatlanul az én életterembe semmiféle inkarnálódni vágyó vándor lélek. Felsejlett tehát a nagy sugallat, ami egyre inkább meggyőződésemmé is vált, hogy nem a foganás ellen kell védekezni és nem a foganás ideája ellen kell hadakozni, hanem belső erőfeszítések útján elért képzeleti letisztulás segítségével, az ősi teremtő erőkkel harmonikus kapcsoltba kerülve kell kollaborálni. De nem volt, akivel a részleteket megbeszéljem. Ugyanis a META nálam fiatalabb előadói akkoriban még isteni dogmaként kezelték a Vezér Máté tanításait, és vagy az ejakuláció teljes visszaszorítására, úgymond szublimálására esküdtek, vagy misztikus hallgatásba bújva, elzárkóztak a kérdés nyílt és őszinte megbeszélése elől. Márpedig én azt már akkor is sejtettem, hogy tökéletes megegye¬zés van a fizikai-biológiai folyamatok és a metafizikai teremtési folyamatok, vagyis a nyers természet, az emberi képzelet és az Abszolútum között. Ezért, ha az elemi és normális vágy (ösztöni irányultság) bennünk az, hogy a férfi milliárdnyi ondó¬sejtjé¬nek a női hüvelybe kell kiömölnie a szexuális aktus befejeztével, akkor annak az a törvényes helye és ez a rendje, és így is kell megtörténjen. A foganás, illetve a meg nem-foganás tehát, elsősorban nem azon múlik, hogy a testi kiegyenlítődés termé¬sze¬tes következménye természetesen zajlik-e le vagy sem.
Mivel ennek a megvitatásától elzárkóztak, a kérdésnek a METÁsokkal való meta¬fizi¬kai felülvizsgálásának és részletes megvitatásának a gondolatáról letettem egyelő¬re, bízván abban, hogy vagy sikerül megbeszélnem azt egyszer Mátéval, a csoport vezetőjével, ha bebizonyosodik, hogy jó előadó leszek, jók a metafizikai meglátásaim, megbízhatók az alapismereteim és érdemes komolyan odafigyelnie arra, amit mon¬dok. Vagy a Rezonancia törvénye alapján, majd esetleg Magyarországon találkozok egy olyan beavatott mesterrel, akivel ezt megbeszélhetem elvben és részletesen. Egyelőre a dolgot elhalasztottam és nagy hévvel vetettem bele magam az előadói hi¬va¬tásom betöltésébe. A dolog csak ott hibázott, hogy a kezdők klasszikus bizony¬talan¬sá¬ga miatt annyira ügyeltem az előadói és „beavatotti” tekintélyemre, hogy új szexuá¬lis kapcsolat létesítést nem mertem kezdeményezni a női hallgatók körében, az itt¬honi kisvárosi környezetemben viszont Boróka és Medárd születése miatt olyan szexuális kalandor hírében álltam, aki a kamaszkori álmaimban szerettem volna lenni, miköz¬ben a valóságban majdnem állandóan nyomorogtam az igazi szerelmi partner hiá¬nyá¬tól. Így történt ez a korábbi években és így történt ez most Líviával is, akit így, hogy hetente két napra elutaztam hazulról, még nehezebben és még nagyobb erőfeszítések árán tudtam utolérni a jótékonykodási útjainak labirintusában, és ügyes taktikázások árán a kényelmes lakásomra felvinni.
Ebben a reménytelenül reménykedő alaphelyzetemben jelent meg a bukarestiek otthoni előadásain Réka, a kék szemű, szőke és göndör hajú, svéd-típusú lány, aki a puszta látványával elkápráztatott. Észrevettem, hogy már az is idegesít, hogy szünet¬ben a bukaresti előadótól érdeklődik az előadásokon elsajátítható ismeretek értelme és haszna felől ahelyett, hogy engem kérdezne meg, holott ő új volt a társaságban és nem tudhatta, hogy a többi hallgató között ül egy olyan előadó is, aki magyarul rész¬letesen és akár mindennap is elmondhatja neki azt, amire kíváncsi a misztikus isme¬retekkel kapcsolatban. Tudtam, hogy amit iránta érzek, nem a régi szerelmeim iránt érzett nehéz és bonyolult vonzalom, hanem a legegyszerűbb, de erős szexuális sóvár¬gás, és ezért ha lesz is valami közöttünk, azt nem lehet majd szerelemnek nevezni. De azt is tudtam, hogy mindent, vagyis majdnem mindent elkövetnék annak érdekében, hogy életemben bár egyszer szeretkezhessek vele. Mint kiderült, nem is kellett olyan sok dolgot elkövetnem, mert nem csak vonzó nő volt, de szexuális téren tapasztalt is, mint minden szép nő, aki nehéz gyermekkorral, zavaros családi háttérrel rendelkezik, és misztikus megoldásokat keres az életére. Nem csak az én vonzódásom bizonyult eleminek, hanem az övé is. Második-harmadik szexuális együttlét után kiderült, hogy majdhogynem „fentről működtetett”, tökéletesen egybehangolt orgazmus-időzítéssel rendelkezünk és mihelyt egybeékelődünk, a szexuális kéjérzet olyan elemi erővel tör fel belőlünk teljes szinkronban, hogy azt a META által tanított tantra-jógás módsze¬rekkel és taoista technikákkal visszafogni, és a kisüléseket misztikusan késleltetni lehetetlen. De fölöslegesnek bizonyultak a mesterséges orgazmus-kinyújtási kísérletek azért is, mert az egész lényünket a gyökér-sejtekben is megrengető kisülések után tíz-tizenöt percre ugyanolyan elemi erővel kívántuk egymást és én is, mintha meg¬táltosodtam volna, többszörösen eleget tudtam tenni az újabb kihívásoknak.
Így hát Rékával az ágyamban végre megnyugodhattam és kipihenhettem magam valamennyire, miután Líviának, nem egyenesen, vagyis az ő humánusan kábult, ár¬tat¬lan személyiségéhez szabottan: nem egészen egyértelműen a tudomására hoztam, hogy régóta elégedetlen vagyok a kettőnk kapcsolatával, és ezért útjaink elválnak egymástól egyelőre. Utólag visszagondolva úgy tűnik, hogy ő gyakorlatilag nem is egészen érthette meg, hogy voltaképpen mit is mondok neki, mert a következő metafizikai előadások alkalmával, amelyekre eljárt, mintha várt volna tőlem valamit, talán azt, hogy meghívom, hogy menjünk el együtt valamerre, esetleg éppen a lakásomra. De akkor, amikor én udvarias-kíméletesen, „az Istenért, csak meg ne bántsam” módon közöltem vele a válási szándékomat, Lívia nem adta tudomásomra, hogy nem érti a dolgot és, hogy szeretné egyértelműen tisztázni az elhangzottakat. Újabb érzelmes elválási jelenetektől tartva én sem erőltettem, és soha nem is kér¬deztem meg, hogy ő voltaképpen mikor is értette meg egészen pontosan, hogy a szerelmi kapcsolatunk véget ért.
Rékával jól voltam egyelőre tehát, annak ellenére, hogy tudtam, ez még nem az ideális metafizikai alapállásból átélt szerelmi idill, amire vágytam, és ezért ennek is vége kell szakadjon egyszer, de hát mit tehettem volna: jól esett, hogy végre megint olyan, „mindent bele” módon élvezettel szeretkezhetek, mint Dórával néha-néha, vala¬mi¬kor nagyon régen. Sőt: még annál is felszabadítóbban hatott, hogy e szeretkezések gyönyörének nem volt utólagos lelki gyötrelem az ára. Réka tehát épp oly kényel¬mes, különösebb igények és elvárások nélküli, egyszerű, jóravaló és csendes útitársnak bizonyult, mint nyolc évvel korábban Ilonka, aki mellett nagyon kényelmes lett volna az életem. De az ördög sosem alszik. Miután ebben a probléma-mentes kapcsolatban kipihentem magam, lassan-lassan, egy „teljes értékű” spirituális partner után kezdtem újfent sóvárogni, olyanra aki előadó-társam is lehet, akivel minden szinten meg tudom valósítani a nagy unió misztikát, aki engem a fejlődésemben velem azonos mértékben serkent és nemcsak nekem kell a metafizikai értelmeket megvilágítani számára, azokra felhívnom a figyelmét a mindennapi élete vonatkozásában. Réka saj¬nos nem lehetett ez. Ő ugyanis részben a diktatórikus hivatali főnökének, részben a nővére családjának volt a rabja és távol állt tőle, hogy rejtett szellemi igazság-kutatói, vagy előadói ambíciókat tápláljon magában.
A normatív családi életet élő hivatali főnőkével, aki az ő igen idős apja, sőt: talán a nagyapja is lehetett volna, valami nagyon bonyolult pszichikai áttételeken keresztül érvényesülő és kéthetenkénti fizikai megvalósulásokban is jelentkező szerelmi vi¬szony¬ba keveredett, jóval azelőtt, hogy velem találkozott volna. De nem tudta, hogyan szá¬mol¬hatja fel ezt a nyomasztó kapcsolatot anélkül, hogy a szakítási kísérlet a munka¬viszonya felbontását is maga után vonja. Ennek nagyon hamar a végére jártunk, hiszen a szakítást ő ténylegesen akarta is. Mint META-előadóknak, kötelező volt a klasszikus asztrológia és a saját horoszkópomnak az ismerete. Mivel a tanult isme¬re¬tek alapján a Szaturnuszt láttam a legveszélyesebbnek a saját horoszkópomban, hát az általa megtestesített őserővel: az egyetemes felelősséget leképező személyi felelősség¬tudat mágikus erejével ismerkedtem meg legelőbb.
Azt tanácsoltam hát Rékának is, hogy mielőtt bármit is tenne, vállalja magára a felelősséget, amiért ebbe a zavaros és tisztátalan viszonyba – hiszen nem volt szerel¬mes abba a férfiba! – bele keveredett, térképezze fel a lelkiismeretében azokat a bi¬zony¬talan és önfeladó magatartásokat, amelyek ehhez a korrupt szexuális viszonyához vezettek. Fogalmazza meg pontosan és őszintén magának és nevezze néven azokat a rejtett sóvárgásait és gyengeségeit, meghasonlási hajlamait, amiért ebbe a viszonyba önmagát és a másikat beszédítette és a lelke mélyéig élje át azt a gondolatot, hogy megbánja, amit tett (vagy nem tett), tudatosan, vagy csak félig tudatosan, amikor a másik „férfias” udvarlását és végül a főnöki ajándékait elfogadta. Ezt követően őszin¬tén határozza el, hogy többet ilyen alacsonyrendűen nem korrumpálja magát. A tör¬ténet konkrét mozzanatait is megbeszéltük részletesen és segítettem neki felismerni azokat előnyszerzési szándékból eredő hibás – korrupt – gondolkodási mintákat, amelyek közrejátszottak abban, hogy ő ebbe a megalázó és végső soron már-már tragikus helyzetbe bele kerülhetett. Három hét múlva, miután tanácsomra, külön¬bö¬ző stratégiákkal kijátszotta a gazdasági igazgatója találka-aján¬latait és miután a „szak¬értői” érveim hatására annyira megerősödött, hogy nyíl¬tan ki is merje mondani azt, hogy nem akarja folytatni a viszonyt vele, az öregfiú a veszteségérzet miatti kétségbe¬esést eléggé jól viselte. A közhelyszerű könyör¬gésekben és anyagi kompenzációk ígé¬re¬tében kifejeződő megalázkodáson kívül semmilyen más magatartást – mint mondjuk a bosszúállással való fenyegetőzés, amitől Réka nagyon félt korábban – nem tanúsított.
A nővérével és annak iszákos férjével folytatott rabszolga viszonyától viszont, már nem akart ennyire határozottan megszabadulni és ezért végül vele is kellett szakí¬ta¬nom kilenc hónap múlva, annak ellenére, hogy vele gyakrabban találkozhattam és szeretkezhettem, mint az áldozatos Líviával. A szerelmi együttléteink létrehozása érdekében már nem kellett kopogtatnom fölöslegesen az üres lakása ajtaján, nem kellett Rékát különböző hivatalokban vagy az állítólag nehéz helyzetű szomszédoknál keresnem, mint a Líviát. Itt nem a humanista jótékonykodás nehezítette a folytonos és zavarmentes párkapcsolati viszony folytatását, hanem a nővérének a Réka fölötti gyámkodásban jelentkező hatalmi ambíciója, a nővér az alkoholista férjének, vagyis Réka iszákos sógorának a rejtett féltékenysége, valamint Rékának a tizenhárom éves unokahúgához való misztikus ragaszkodása és annak az apa negatív szellemi be¬folyá¬sától való féltése. Ezek a rokoni érzések, félelmek, vonzások és taszítások, így össze¬tet¬ten odahatottak a Réka életében, hogy a heves szeretkezéseink után leg¬később két óra multával rendíthetetlenül öltözött és indult is haza és arról hallani sem akart, hogy egyetlen éjszakát is nálam töltsön. Így, ami az egyébként rendkívülien kényelmes és a rendkívüli szexuális kéjektől duzzadó viszonyunk felbontásának a szükségességét végül is elindította és előidézte, nem csak az én újból feléledt régi vágyam volt, hogy egy minden szempont szerint, vagyis a lét összes dimenziói szintjén átélt, teljesen ki¬egyenlített szerelmi-élettársi viszonyban élhessek végre valakivel. Hanem az a tény is, hogy a negyedik hónap után, már unalmassá kezdtek válni a szeretkezések utáni beszélgetéseink, amelyek azzal indultak általában, hogy Réka panaszkodni kezdett a családjára, én türelmesen meghallgattam és megpróbáltuk együtt értelmezni a hely¬zetet metafizikailag. De én ezzel nem elégedtem meg, hanem rámutattam arra, hogy ezt akármeddig vitassuk mi ketten, az alaphelyzet mindig is így fog maradni, ha Réka nem hagyja ott a rokonait, és nem költözik el egy albérletbe. És akkor következett az unalomig ismert sors-motívum akárcsak egy szürrealista filmben: a magyarázkodások arra vonatkozóan, hogy az, amiről nagyon jól tudja, hogy meg kellene tennie, azt ő miért nem tudja mégsem elkövetni? Hogy az adott, objektív nehézségek és körül¬mények, valamint a lelki tényezők miatt, miért nem lehet, értsd alatta: miért nem akarja végre a saját sorsát a saját kezébe venni?
Két hete sem múlt annak, hogy a Rékával való szakításom után ízlelgettem a nyárvégi egyedüllétem filozofikusan epés zamatait, amikor egy fullasztóan meleg va¬sár¬nap este, a szokásomtól eltérően, hirtelen befordultam a kisvárosunk fiatal értel¬mi¬ségiek, művészek, informatikusok, téli napozók és nyári hóhányók által egyaránt ked¬velten látogatott bárjába. Itt egy régi META-s kolléganőmet találtam az egyik asztal¬nál három számomra ismeretlen, de elragadóan bájos arcú lány társaságában. Természetesen, azonnal leültem az asztalukhoz, miután egy sört vásároltam magam számára a pultnál. Kiderült, az ismerősömet kivéve, csak egyik lány csíkszeredai, de ő is csak most végzett valami gépész-egyetemet egy távoli nagyvárosban és éppen haza¬telepedő félben volt. A másik kettő Magyarországról jött egyet kirándulni Erdélybe és másnap már utazott is tovább Bagolyvár irányába. Nem csak ezért mondtam le ha¬mar a velük való társalgás gyönyöréről, hanem azért is, mert éppen az a fajta, mindenben tájékozott kis okos értelmiségi emberkéknek bizonyultak, akik azzal szoktak fárasztani, hogy amikor megtudják, hogy mivel foglalkozom, mindenféle misztikus dolgokról és persze mágikusan ható gyógyító praktikák és módszerek felől tájékoztatnak és rendszerint felidegesítenek azzal, hogy miután valamit megkérdez¬nek, amire én komolyan akarok válaszolni, minduntalanúl beleszólnak az okfejté¬sem¬be és rákérdeznek és visszakérdeznek, hogy végül még egy ép mondatot sem tudok elmondani. Pedig számomra fontos, hogy logikusan ki tudjam fejten, hogy mit miért állítók és miért gondolom másként, vagyis az általánosan elterjedt misztikus elképzelésektől eltérően és ezoterikus tévképzetekkel homlokegyenest ellenkezően. Hát inkább nem merülök bele az ilyen személyekkel való beszélgetésekbe.
A halk szavú Edda viszont, a diszkréten bájos nőiességével, sokkal figyelmesebb, ezért figyelemreméltóbb volt, mint az anyaországbeliek és, amint halkabb de annál személyesebb csevegésünk közben kiderült, rettenetesen intelligens. Látszott, hogy ő is szívesen zárja ki magát, velem együtt az asztali körből, de ezt is éppen annyira tapintatosan teszi, ahogy én is igyekeztem nem zavaró módon, de egyedül csak rá¬figyelni. Egy darabig csak bájos profilját láttam oldalról, de egyszer csak teljes bizal¬mat sugallva, egészen szembe fordul velem mosolyogva, és a következő, első hallásra nagyképűen mellbevágó kérdést szegezte nekem: – És mond, mit lehet egész nap csinálni ebben a vidéki kisvárosban? Nem csak azért hökkentem meg, mert korábban kivételes intelligenciával bíró személy benyomását keltette, vagy azért, mert régóta nem fordult elő velem, hogy ilyen sznob kérdéssel találjam szembe magam. Hanem azért is, mert a kérdés ostobaságával ellentétben állt a lány intelligensen csillogó sze¬me, a kedvesen mosolygó arca, amit varázslatosan széppé tettek arcát a párhuza¬mostól enyhén eltérő tengely szerint mozgó, mandula-szemei. Talán épp a zavaromat leplezendő vettem teljesen komolyan a válaszadást, aminek a kimerítő voltával, én leptem meg őt. Egészen részletesen felsoroltam azokat az általánosan ismert, alkalmi, vagy folytonos kulturális rendezvényeket, amelyekre én régóta nem jártam, azokat a szórakozó helyeket, amelyeket ő is ismert bizonyára, és amelyeket én szintén nem látogattam, és a végén mesélni kezdtem a nemsokára megindítandó metafizika-asztro¬lógia előadássorozatomról. Ez utóbbi rendkívüli módon érdekelte Eddát, de időköz¬ben záróra lett, a lányok együtt készültek elmenni valami közös szálláshelyre. Én odaadtam Eddának a telefonszámomat és a kellemes beszélgetés emlékével elmen¬tem lefeküdni.
Igen jól ismerve, azt a nagyon rossz természetemet, amivel rendszerint tönkre szoktam tenni az éjszakai alvásaimat a jövőről, de főként az ideális szerelmekről való ábrándozással, határozottan és kegyetlenül megtiltottam magamnak az Eddáról való további álmodozást. Ennek, a rossz természetemmel szembeni, ellentmondást nem tűrő védekező-eljárásomnak köszönhetően, már majdnem el is felejtettem a talál¬kozást, amikor három hét elmúltával, valami tigrisekkel álmodtam egy meleg őszi reggelen. Álmomból a telefon csengetése zavart fel, amelybe egy álomian kedves női hang búgott bele és közölte velem, hogy ígéretéhez híven jelentkezett. Szeren¬csé¬re megkérdeztem, hogy honnan telefonál, és amikor közölte, hogy a város köz¬pontjá¬ban álló postáról, azonnal felébredtem. Hiszen, ha így áll a dolog, most is találkozhatunk, villant fel bennem a felismerés és a megismerési vágy is egyszerre. Rákérdeztem, hogy találkozhatunk-e? Hát persze, azért telefonál! Megkértem, maradjon ott tíz percet és várjon. Attól féltem ugyanis, hogy amennyiben onnan elmozdul valamerre, elveszítem. Ott maradt és megvárt. Elmeséltem neki, hogy miről álmodtam, amikor telefonált, tehát csak most keltem fel és ezért még nem reggeliztem. Feljönne hoz¬zám, hogy evés közben beszélgessünk? Persze. Fel jött és beszélgettünk és éreztem, hogy ott menten irgalmatlanul szerelmes leszek belé, mint Ritába valamikor. Sőt még annál is inkább. Elkértem a születési adatait és megrajzoltam az asztrogrammját. Persze, Oroszlán volt az Ascendense mint nekem, de mindezen felül, döbbenten kel¬lett tapasztalnom, hogy majdnem mindegyik bolygója szemben áll az én boly¬góim¬mal, vagy kvadrátban, vagy más formában „provokálja” az enyémeket – és fordítva! Elmagyaráztam neki, hogy magyarul mit is jelent mindez, ami láthatóan nagyon szórakoztatta Eddát.
A dolgozó asztalomnál, szorosan mellettem ülve figyelte, hogy mit mondok és közben befúrta a bűbájos meleg szemeit az én szemeimbe. Hát ellenállhatatlan vágy¬tam arra, hogy megcsókoljam. És megtettem. A nagyapámtól örökölt hatalmas író¬asztalomhoz, nagyon közel volt az ágyam, ahova, a csókolózást folytatva, nagyon hamar átkerültünk és ruhásan elkezdtük szorongatni, simogatni, falni egymást. Ami¬kor ezt a fázist rendesen kimerítettük, vetkőztetni kezdtem. Csupa gyöngéd, kedves odaadás volt az egész lénye. Valósággal rettegtem valahol a tudattalanom alján, hogy egyszer csak megelégeli a játékot, és nem enged tovább lépni, felöltözik és elmegy, elpárolog, szétfoszlik, mint egy álom, amibe úgy kerültem, hogy ténylegesen fel se ébredtem. De félelmem fölöslegesnek bizonyult, mert Edda tovább engedett egészen a végsőkig. Úgy csókoltam, mint egy reményét veszített szerelmes a hozzá messzi kontinensről mégis hozzá visszatérő kedvesét, és tényleg azt is hittem, hogy ő az a lány, aki kárpótolni jött engem mindazért, amit elvesztettem az utóbbi tíz évben. Hiszen Ritával is épp egyidős volt.
Mivel akkoriban szellemi tudásom még mindig inkább misztikus volt, mint spiri¬tuális, egyértelműen a sors küldöttjét, vagyis női duálomat láttam benne, akit íme, nem én találtam meg, hanem ő érkezett meg hozzám végre annyi szerelmi kudarc, csalódás és szenvedés után. Annak ellenére, hogy rendkívüli misztikus intuícióval ren¬delkezett, mint minden nő az ők évjáratából, aki a nyári és az őszi időszakban született, az első hetek szerelmi mámorát csak az zavarta egy keveset, hogy a talál¬ko¬zá¬sunk idején még nem lévén eléggé tájékozott metafizikai kérdésekben, nem fogadta el a magzatok ősidea szintű és biológiai fogamzásának a különbözőségére, illetve az idea-fogamzás elsődlegességére és annak az irányíthatóságára vonatkozó felismeré¬sei¬met. Kérésére, a lelki nyugalma érdekében coitus interruptusszal voltam kénytelen védekezni az esetleges gyermek-fogamzás ellen, ameddig fogamzásgátló tablettákat nem kezdett szedni. Ez még nem lett volna baj, de sajnos Edda is azoknak a hajdani tiniknek a csoportjához tartozott, akik a magas és jóképű Bromfeld András könyv¬táros poéta áldozatául estek tizenöt és tizenhét éves koruk idején. A szűzhártya-va¬dász könyvtárossal én is barátkoztam kénytelen-kelletlen a diktatúra idején, mivel a hiva¬talánál fogva, a Kecze elvtárs által irányított kulturális felügyelőség köreibe bejáratos volt, ahol viszont nem csak a műtermek és a kiállítótermek, kiállítások ügyeit intézték és hagyták jóvá, hanem a zsűrizések eredményeit is.
Bromfeld S. András a diktatúra legsötétebb éveiben élte legjobb világát és azzal foglalkozott, hogy a Ritával egyidős és még annál is fiatalabb: a gyermekkorukból alig kinőtt kamaszlányokat szédítgetett az Istenhidegében extrának számító beat-költészet¬ben való jártasságával, a beat költők műveiből vett „meredek” idézeteket szajkózva és értelmezve a könyvtárba járó tiniknek, mondván, hogy amennyiben megértik a csibék, hogy mi is a nagy dürgés a beat-költészetben, rendkívülien menők lesznek. Mikor a beat-költészet rendkívülien izgalmas rejtelmeibe való beavatás, mikor az iskolai, városi, vagy megyei szavaló és színjátszó versenyekre való felkészítésük ürügyén, szem¬telen bátorsággal felvitte a lányokat családi lakásukba, ahonnan a felesége hét¬végeken gyermekestől a falusi szüleihez utazott. E családias légkörben, a kis pipéknek – miközben a Franco Neroi bajusza fölött tündöklő acélkék szemeivel folyamatosan bűvölte őket – halál-komolyan előadta, hogy azok milyen rendkívüli személyi karak¬ter¬re tehetnek szert, ha megtanulnak abszolút lazák és gátlástalanul nagyvonalúak lenni, azáltal például, ha az ostoba szüzességi komplexusaiktól megszabadulnak álta¬la, és éppen annak ellenére, hogy neki felesége és gyermeke van. E módszerével két-három hetente szűztelenített egy-egy diáklányt, amiből volt Istenhidegében éppen elég. A „baráti” kapcsolatot viszont, a szűztelenítési aktus után rendszerint már meg is szakította, lévén, hogy a perverz trófeagyűjtő S. Bandika igazából gyenge szexuális potenciával rendelkező vadász-legény volt, aki nemhogy a szűz lányokat, de a mások által egészségesen „belőtt” felnőtt szeretőit is, akik nem tudtak ellenállni a Franco Nero svádájának, ritkán tudta kielégíteni. A lányok persze, többnyire szerelmesek lettek belé még mielőtt a porhanyós combjaikat, a hosszú, vagy a rövid lábacskáikat szétvetették, és testüket emígy megnyitották volna az ígéretes férfi-test buzogánynak képzelt, de puha tömlőnek bizonyuló szerszáma befogadása érdekében. A jóképű S. András éppen ezekre, az infantilis gyermek-szeretőkbe gerjeszthető férfi-álomképekre alapozta szomorú vadászkalandjainak sikerét – és miután a lányok által nagy él¬mény¬nek képzelt rövid, de véres esemény megtörtént, az így kihasznált lánykák hiába várták a romantikus álom folytatását. Nem csak keserves kiábrándulást, hanem sok évre kiható pszichikai megrázkódtatást jelentett számukra annak a tudomásul vétele, hogy András szemében az ők érzelmi világa, és a számukra különös jelentőséggel bíró szerelmi áldozat, semmilyen jelentéssel nem bír, és, hogy a rendszerint utolsónak is bizonyuló első „nagy” szexuális élmény után a szeretőnek képzelt jóképű hóhérjuk figyelmét már az új áldozat becserkészésének és elejtésének a taktikai kérdései foglalkoztatják.
Edda Barikának azon keményebb idegzetű és szerencsésebb természetű áldozatai közé tartozott, aki nem annyira szerelemből, mint kíváncsiságból feküdt le a perverz skalpvadásszal. Állítása szerint, nem zuhant depresszióba az eset után és nem jelentett lelki traumát számára az a felismerés, hogy szűz-kurvának használták, a szerelem és a mindenfajta érzelem halvány árnyalata nélkül, annak ellenére sem, hogy a tizenöt éves korában megesett szűztelenítése következtében az orgazmus-készsége nem jelentkezett még huszonhárom éves korában sem. Márpedig az aktusnak az ejakuáció előtti megszakításával, vagyis a teljes lelki-szellemi beleélés nélküli közösüléssel, nehéz a kamaszkorban elrontott orgazmus-készséget felébreszteni, még akkor is, ha órákig ügyeskedik ennek érdekében a férfi.
És még ez sem lett volna akkora baj, hiszen, legalábbis a részemről, mindent kom¬penzált a szerelem. Ahhoz, hogy a viszonyunk teljesen elromoljon, még valami kellett és ez nem volt más, mint a viszonyaimba ugyancsak mentetrendszerűen visszatérő anyós probléma, ami rendíthetetlenül megjelent, valahányszor a teljes elköteleződés szintjén szerelmes lettem. Edda édesanyja egy igen egyszerű, de vaskezű és kőszívű székely parasztasszony volt, aki valamikor valamiért a fejébe vette, hogy egyértel¬mű¬en és visszavonhatatlanul szélhámos és megbízhatatlan jellemű kell, hogy legyen min¬den férfi, akinek szakálla van, és aki ráadásul „elvált ember”. Edda szülei falun laktak, de valamilyen gazdasági célból kifolyólag, még a diktatúra idején, lakást vásároltak a városban és Edda ebben a lakásban lakott teljesen egyedül és önállóan már közép¬isko¬lás korában is, de annak még a gondolata is kizárt volt, hogy fiúkkal, vagy fér¬fiak¬kal kísértesse fel magát a lakására, mert az édesanyja kiszámíthatatlan időközökben, sokszor az éjszaka kellős közepén is megjelent a lakásban, hogy őt ellenőrizze. Ez a szokása és a józan paraszti hajthatatlansága, valamint az egyetlen lányával szembeni ellenséges bizalmatlansága soha nem lankadt, aminek az lett a pszichológiai követ¬kez¬ménye, hogy Edda bevallása szerint már Bandikával is inkább csak az anyjával szembeni bosszúállási szándékból vetette el tizenöt évesen a szüzességét. Sőt: még olyat is tett korábban, hogy mindössze az anyja által fölötte gyakorolt terrorral szem¬beni belső bosszúvágyának a kielégítése érdekében, otthon a szülői ház konyhájában folytatott szexuális aktust egy normál házastársi viszonyban élő szomszéd férfival, aki valami kölcsön miatt kereste a szüleit, nem tudván, hogy azok a mezőn dolgoznak éppen. Sajnos ez kőszívű anyával szemben gyakorolt ellenállása, kimerült ezekben az irracionális és csak számomra felfedett bosszúkban. Nem csak hogy az édesanyja soha nem szerzett ezekről tudomást, de Edda semmiféle más szembenállási vagy szem¬beszegülési formát nem merészelt megkísérelni és úgy képzelte, hogy az anyja őt azonnal kirakja a lakásból, ha megtudja, hogy én a szeretője vagyok. Amint mondta, már így is eléggé forróvá vált a dolog, mert egyik délelőtt, bejelentetlenül, azaz anél¬kül, hogy ezt megbeszéltük volna, valamiért felléptem Eddához, és helyette az édes¬anyjá¬val találkoztam. Annak ellenére, hogy igyekeztem a legudvariasabb, de leg¬közöm¬bösebb baráti Balog Ádám szerepét előadni, a józan mama gyanút fogott, és három hétig gyötörte Eddát, amíg az meg nem nyugtatta afelől, hogy tényleg csak egy távoli ismerőse vagyok és nem a szeretője.
Ezt megtudva viszont, már én kezdtem gyötörni Eddát, hogy miért nem mondta meg az igazat és, hogy miért nem mer felvállalni „engem”, hiszen ez nemhogy metafizikai szempontból helytelen, de egyszerű normális polgári szempontból is, és egy huszonhárom éves, felnőtt mérnöknő számára egyenesen megalázó. De falra hányt borsónak bizonyult minden morálprédikáció és én ismételten szerelmi patt helyzetbe kerültem és ezúttal még kegyetlenebbe, mint a Dórával való szerelmi viszonyom idején, kiváltképp, hogy ő is, mint Dóra, Ilonka és Andrea, annak idején, hétvégeken rendszerint hazautazott a szüleihez. A régiektől alig eltérő újabb abszurd állapottól kétségbeestem tehát, és abbéli félelmemben, hogy megint ugyanolyan kilátástalan helyzetbe ragadok, mind a korábbi esetekben, Eddával szemben egyre követelőzőbb lettem. Mind türelmetlenebb és szenvedélyesebb módon követeltem, hogy vállalja a konfliktust és inkább költözzön albérletbe, de ne alázkodjon meg az anyja előtt. Mondtam neki, hogy ha fél az erkölcscsősz anyja kegyetlenségétől, és ha fél, hogy az kirakja a lakásból, tehát ha csak erről van szó, nincsen semmi baj, ott az én lakásom, házasodjunk össze és éljünk önállóan, hiszen átlagos keresettel rendelkező felnőttek vagyunk mind a ketten. Nem, erről szó sem lehet, ő nem akar itt maradni ebben a városban, ebben a koszos Romániában, ő itt hagyja az egész koszfészket, és elmegy Magyarországra. Már fel is vette a kapcsolatot egy ottani textilgyár igazgatójával, akinek szüksége van jól képzett és művészi ambíciókkal rendelkező tervező¬mérnök¬re. És a kettőnk viszonyával mi lesz? Ő nem tudja, csak azt tudja, hogy minden áron el akar menni innen, lehetőleg minél messzibbre, mert ez a város és ez az ország számára nem megfelelő hely. Ez nem történik meg azonnal, de úgy érzi, hogy amennyi¬ben férjhez megy, és családot alapít, a fiatalkori és az egyetemista korában szőtt sza¬ba¬dulási álmai és a normális életet ígérő külföldi jövője szertefoszlanak, és ő beragad az itthoni sivár és kietlen, normális emberi perspektívák nélküli életbe. Amikor az érzelmei felől kezdtem kérdezni, végül sírni kezdett és azt mondta, hogy erős lelki¬isme¬ret-furdalása van miattam, mert érzi, hogy én jobban szeretem őt, mint ő engem, és amiért nem tud nekem annyit nyújtani, mint amennyit én megérdemelnék. Ezzel tel¬je¬sen le voltam szerelve, semmiféle racionális megoldáshoz vezető érvem nem lehetett.
Minden frissen felhalmozott misztikus tudásom ellenére, ennek az újabb, de a régiekkel teljesen egybevágó ördögi körnek az ugyancsak legyőzhetetlennek látszó újabb jelentkezése, az újabb kilátástalansági és a tehetetlenségi érzet, lecsüggesztett és kétségbe ejtett. Bármennyire meghatódtam, amikor könnyek között elmondta, nem hittem el neki, hogy a mi különböző érzelmi fokon megélt szerelmünk az igazi oka annak, hogy nem találkozhatunk, és nem lehetünk együtt annyit, mint amennyit én szerettem volna, hanem az egész együttlétünk alá van rendelve az édesanyjától való vak félelmének. Dühített a szüleivel szemben fenntartott erkölcsi-gazdasági korrup¬ciója, hiszen mérnöki fizetéséből egy albérleti szobát is kivehetett volna, mindaddig, amíg a szülei megpuhulnak, vagy eldönti, hogy el megy-e külföldre, vagy marad. Különben is, annyit már megtanultam a korábbi nehézségekből, hogy a legkemé¬nyebb szívű szülők is rendszerint fel szokták adni a hipokrita erkölcsből eredő engesz¬telhetetlen magatartásukat, amikor azzal a felnőtté vált gyermeküktől való végleges elszakadást kockáztatják.
Végül, az anyjáéhoz hasonló csökönyösségét tapasztalva, mind kegyetlenebbül vádoltam Eddát a gyávasága miatt és az elengedni, elválni képtelen skorpiói természetemhez méltóan háromszor elváltam tőle örökre és újból visszatértem hozzá, mindaddig, amíg meg nem unta hőbörgéseimet és nem közölte velem, hogy nem akar többet látni. És különben is, szerelmes lett egy másik férfiba, de nem mondhatja meg, hogy kiről van szó. Nem hittem el neki és az egészet ürügynek képzeltem. De a meglepő hirtelenséggel kialakult új kapcsolat valóság volt, még akkor is, ha én se¬hogy nem tudtam elfogadni komoly szerelemnek, és nemcsak azért mert ismét a féltékenység poklába kerültem. Az Edda új szerelmi partnere ugyanis egy rendezett családi életet élő, több gyermekes munkatársa lett. Azért nem hittem, hogy valós szere¬lmen alapul a kapcsolatuk, mert meg voltam győződve arról, hogy a hirtelen történő felváltásom nem egy erősebb szerelmi vonzódásnak tudható be, hanem a kon¬fliktuskerülő Edda kényelem-szeretetének és szellemi gyávaságának az eredmé¬nye. Egy több gyermekes családapa, szerető ugyanis semmiféle elvárást nem támaszthat a fiatal és magánéleti viszonyai szintjén szabad nővel szemben, és így a férfi semmiféle szemrehányást nem is tehet neki azért, hogy megalázó viszonyban él a szüleivel és nem hántogathatja fel neki az anyjától való félelméből eredő megalázkodást, személyi-tudatát romboló szorongásait. Így, félig féltékenyen, magamon és Eddán is szánakozva-tehetetlenül néztem, hogy az a nő, akit én három hónappal korábban még az ég által küldött, megváltó angyalnak néztem, akiért én minden szexuális kalandvágyamat egész életemre feladtam volna, és akitől végre nagyon szerettem volna, ha gyerme¬ke¬im születnének, egy steril kapcsolatban őrli fel fiatalságát és lakásában gubbasztva várja, hogy a szeretője mikor talál megfelelő ürügyet arra, hogy a családjától elszökhessen és vele lehessen néhány órára.
Sebzett méltóságomból eredő féltékenységem egyre több területet adott át lel¬kem¬ben a megértő szánakozásnak és ezáltal, talán a szeretetnek is. Biztos, hogy még mindig volt ebben az érzésemben rengeteg egoizmus is, de tény az, hogy már a zsön¬ge metafizikai tudatosságom és szellemi fegyelmem kezdte legyőzni a nehéz Skorpió természetemet, és már nem haragudtam Eddára úgy mint Ritára, vagy Andreára, hanem valamiképpen meg akartam menteni attól, hogy az életét tönkretegye. Ezért leveleket tettem be a postaládájába, amelyekben leírtam számára, hogy ebben, a til¬tott jellege miatt bizonyára rendkívülien romantikus és izgató kapcsolatban, milyen kilátástalan jövő várja, amikor éveken át, nemcsak a családtól lopott egy-két órára szeretne a szeretett férfival lenni, hanem szeretné azt maga mellett tudni ünnep¬napo¬kon és a hosszú hétvégeken is, amikor nem találkozhat vele a közös munkahelyen. Akkor, amikor kuksol egyedül a megbízható gyermek szerepéért járó kényelmes szülői-lakásban, és arra gondol, hogy szeretője épp önfeledten játszik a gyermekeivel, vagy szeretkezik-e a feleségével, miközben évek óta ígéri neki a feleségtől való válást, és esze ágában sincs elválni, hiszen a gyermekek és a család egysége és a gyermekek lelki zavartalansága fontosabb számára és sokkal többet nyom a latban, mint az Eddához fűződő esetleges szerelme.
Új tudásomnak köszönhetően tehát, ez a szakítás már nem viselt meg annyira, mint a korábbiak, de a végső szakítás után négy héttel máris igen kietlen lelki-tudati állapotba kergetett a szexuális kielégületlenség. Éreztem, hogy itt azonnal kell valamit cselekedni, már csak azért is, mert tapasztalatból tudtam, hogy a több hetes szexuális kapcsolat nélküli időszakok számomra pszichózisszerűen az élet teljes hiábavalóság¬nak állapotát és a sivár kietlenség nyomasztó érzetét szokták a lelkembe idézni. Metafizika-asztrológia oktatói minőségemben viszont, már csak saját magammal szemben sem akartam semmiféle korrupciós, érzelmeket hazudó, lányszédítő szél¬hámos¬kodásba belemenni. Ezért fogtam magam és eldöntöttem, hogy ugyanolyan nyíltan játszva, mint Jutkával, de a jövendő partnerrel szembeni felelősséget éberen gyakorolva, a friss hallgatóim közül választok partnerül olyan nőket, akik érdeklő¬dőb¬bek, nyitottabbak és intelligensebbek. És amennyiben nincs más partnerük, néhány baráti beszélgetés után, aminek során értésükre adom, hogy nem csak elméleti szinten hiszem azt, hogy mennyire fontos az életben az, hogy hazugság és korrupció nélkül élhessen az ember, felajánlom, hogy minden érzelmi ámítgatás és önámítás nélkül legyünk szexuális partnerek. Három közül az egyik szabadkozott, mert volt valami távoli és zavaros szerelmi ügye, kettő viszont örömmel vette ajánlatomat s így a folytonosan égő szerelmi poklom fiziológiai részét részben sikerült felszámolni. Így, ha helyzetem nem is volt rózsás, de lelkileg legalább egyensúlyban és biológiailag a felszínen maradhattam.
Ez a semleges, a testi szintű kielégülést biztosító helyzet, sok fiatalembert és érett férfit megelégedéssel töltene el. De nem elégített ki engem, akiben a Skorpió kegyet¬len becsvágya és nyughatatlan, szerelmi tragédiákra éhes természete égett. Mihelyt magamra maradtam és nem volt valami fontos elvégzendő dolgom, vagy megfejteni való metafizikai-asztrológiai kérdésem, állandóan csak az Edda visszatérésére, jobb esetben az idő kútjába rekedt élettársamra és jövendő, „csakis ideális” feleségemre gondoltam. Azt idéztem meg lelkemben, nemcsak az önkéntelen fantáziálásaimmal, hanem a mágia eszközeivel is, amelyekről még nem tudtam, hogy nem csak eredmé¬nyes, de sikeres eredményeivel, éppen olyan terhes is lehet. Nem tudtam, hogy az általa elért eredmények és könnyű sikerek újabb terheket, megoldandó életfeladato¬kat és nem kevés szenvedésbe, fáradságba kerülő lelki próbatételt is hoznak be az ember életébe.
A sok intenzív képzelgés és reménykedés tehát, karácsonyra meghozta végre a sóvár szerelmi szomjamnak, a fene-nagy boldogságról szőtt magányos álmaimnak és tudatos imádságaimnak materializálódását. Emesével nem csak hogy majdnem min¬den bolygónk kötődött valamilyen fényszöggel a másik születési képletében álló boly¬gókhoz, hanem az Ascendenseink is szemben álltak egymással, ami azt jelenti, hogy személyiségünk hosszú távú életstratégiákban gondolkozó és felelősségvállaló részé¬vel, egymásnak a mindenki és minden előtt (Isten, ember és közösség előtt), nyíltan vállalt potenciális élettársi-házastársi életkörébe estünk a sors-struktúrák szintjén. Ez azt jelenti, hogy ellenállhatatlanul, mondhatni elemien vonzódtunk egymáshoz, de nem¬csak ösztönök szintjén, hanem felnőtt, tudatos lényünkkel is. Az asztrológia elmé¬lete szerint ideális házasság és sírig tartó boldog szerelmi viszony kellett volna legyen ebből a kapcsolatból, amennyiben a veres kókis meséje nem jelenik meg újra és Emese a személyét és szabad akaratát nem rendeli alá végig a vele öntudatlanul házastársi viszonyban élni igyekvő művész édesanyja akaratának. Pontosabban, amennyi¬ben a szerelmeit maga mellől mind elmaró édesanyja hagyja, hogy Emese ön¬álló emberként éljen és tudatosan, vagy öntudatlanul, nem követ el mindent annak érdekében, hogy manipulálja egyetlen lánya személyiségét és burkoltan, vagy nyíltan irányítgassa azt az általa elképzelt boldogság irányába. Márpedig Mária meg¬ítélése szerint, ez a nagy boldogság, az operaénekesi sikerek és az előadóművészi kar¬rier fényességes színpadán várt kitárt kapukkal Emesére. Mária a Vízöntő jegyében szü¬le¬tett személyek tipikus bélyegét viselte magán. Színpompás, nyughatatlan, ener¬gi¬kus, zseniális ötletekkel teli, egzotikus, álhatatlan, sors-helyét és szerelmét soha meg nem találó, sikeres, de boldogtalan, közkedvelt és magasra értékelt, szomorúan ma¬gá¬nyos opera énekesnő volt, akinek a színpadon kívüli döbbenetesen sivár és kietlen. Szerinte a magány és az egyedüllét elhanyagolható mellékkörülmény volt a színpadi sikerek „felemelő” és varázslatos élményeihez képest. Az Eddával egyidős Emese viszont, aki mellette élt huszonhárom éven át, soha nem hitte el ezt neki és egyáltalán nem énekelt szívesen, habár soha nem mondta meg ezt nyíltan az anyjának. Éjszakán¬ként nyöszörögve, panaszosan énekelt álom közben, mintha kegyetlen álomördögök kényszerítenék őt arra, hogy énekeljen. Soha nem tudtam meg, hogy Mária azért énekeltette-e Emesét, hogy ez által uralkodhasson rajta, vagy azért tett meg mindent és azért nyúlt még a fekete mágia eszközéhez is annak érdekében, hogy a lánya személyét teljes mértékben uralhassa, hogy azt a rivaldafényeknek a számára mindennél többet érő, varázslatos fókuszába emelhesse?
Megismerkedésünk idején Emese, épp egy Mária által ismerősi alapon elintézett ösztöndíjjal tanult nyugaton és, amint később nekem elmesélte, ott jeget szopott és tu¬datosan öltözött nyáriasan télvízi idején és mindent egyebet elkövetett annak érde¬kében, hogy torka gyulladásban legyen, és lehetőleg minél kevesebbet kelljen énekel¬jen. A Mária által kiügyeskedett ösztöndíjas énekes-képzési lehetőséget csak azért fogadta el, hogy külföldön távol lehessen az anyjától. Mert Oroszlán szülöttként, a jegyének a másik véglete: a félénk és bátortalan megtestesítője lévén, nyíltan csak ritkán és alkalomszerűen mert az anyja akaratával szembe szegülni, aki ilyenkor böl¬csen elnézte lányának ezeket a „múló szeszélyeit” és a vihar multával, szép lassan, elkezdte az aknamunkát, aminek végén Emese egyszer csak azon kapta magát, hogy újra énekel.
Mivel Emese Nyugat-Európában tanult, nem őt ismertem meg előbb, hanem Máriát. Bár megszoktam, hogy más városokban előadások után mindig akad egy-két lelkes ember, aki föltétlenül és ott azonnal meg akarja velem megbeszélni élete misz¬ti¬kus élményeit, mégis, szinte ledöbbentett, ahogy kedvesen, de ellentmondást nem tűrően Mária valósággal „felrendelt” másnapra a Bagolyvári lakására, azon meta¬fizi¬ka-előadásom után, amelyen életemben először az egyetemes törvényekről beszéltem egy számomra egészen idegen, többnyire román anyanyelvű hallgatóság előtt. Rész¬letesen és félreérthetetlenül elmagyarázta, hogy hol lakik, megadta a telefonszámát és meghagyta, hogy föltétlenül menjek el hozzá másnap délután háromra, mert halaszthatatlanul fontos dolgokat kell velem megbeszéljen. Annak érdekében, hogy ezek az előadások ne színpadi produkcióként maradjanak meg a hallgatóság emléké¬ben, a META-nál, az volt a szokás, hogy előadás után, a kíváncsibb és a lelkesebb hallgatókkal elmegyünk sörözni, és ott nyugodtan válaszolgatunk akár a személyes jellegű kérdésekre is. Mondtam is Máriának, hogy tartson velünk, és ott megbeszé¬lünk mindent. Persze, hogy ő velünk jön, de attól függetlenül ragaszkodik a másnapi négyszemközti beszélgetéshez. Így hát már csak kíváncsiságból is igyekeztem úgy rendezni a másnapi programomat, hogy tényleg elmehessek hozzá. Szexuális ka¬land¬ról szó sem lehetett, hiszen annak ellenére, hogy bizonyos üdeséget és rengeteg fiata¬los energiát őrzött még a lényében, Mária akkoriban már a hatvanon messze túl volt. Ez a meghívás azért jelentős, mert tudom, hogy haláláig tartóan megbánta később ezt a tettét, hiszen akkor és éppen őáltala szereztünk Emesével egymásról tudomást. Majd¬hogynem abszurd módon, végül is Emeséről volt szó mindvégig. Bármiről is kezdtünk el beszélgetni, ő végül másról sem beszélt nekem csak Emeséről. Mintha egy ellenállhatatlan erőtől lett volna kényszerítve, önkéntelenül, mint egy profi kerítőnő, Mária valósággal betuszkolta kíváncsiságom látókörébe a lányát. De hiába mutogatta nekem fényképeken a szép termetű lánya baba-arcát, mert az számomra akkor úgyis csak egy külföldön tanuló, jövendő operaénekesnőt jelentett, aki messze távol állt az én jövendőbeli élettársammal kapcsolatos elképzelésektől.
Azt, hogy éppen ez a fonák eset szolgál arra, hogy a sors kikerülhetetlenné és visszavonhatatlanná tegye a lánnyal való találkozást, egyáltalán nem volt, amiből kikövetkeztessem. És mégis, mintha valamit megsejtettem volna. Mária megrendelte mindkettőjük horoszkópját, de a Emese születési óráját illetően bizonytalan volt, mivel ő az életében mindent érzelmi és indulati alapon működött és ezért a lánya szü¬letése is arról maradt számára emlékezetes, hogy a születést követően milyen későre érkezett meg a kórházba az ő igazgató-férje és így a születési időpontot sokkal korábbra tette, mint ahogy azt két év múlva, az igazság-vizslató skorpiói szenve¬dé¬lyemtől hajtottan, asztrológiailag visszakerestem. Észlelve a „szürke homályt”, elfo¬gad¬tam a rendelést, de úgy gondoltam, hogy a Emese számára nem készíthetem el a személyi horoszkópját mindaddig, amíg személyesen vele nem beszélek, ami az csak két hónap múlva, a téli szünidő alatt lesz lehetséges. Ennek ellenére, Istenhidegébe visszatérve, azonnal elfogott a kíváncsiság és különböző születési időpontokkal kísér¬le¬tezgetve, telefonon kértem Máriától újabb információkat a lány természetére vonat¬kozóan. Persze mindezzel semmire sem mentem, mert annyira korai időpontot adott, hogy az szerint Emesének Skorpió, vagy maximum Nyilas Ascendenssel kellett volna születnie, holott látható módon egyik sem volt jellemző sem Emesére, sem a sors-történetére. Sok éves asztrológusi tapasztalataim és tudásom gyarapodása alapján utó¬lag rájöttem, hogy Vízöntő volt Emesének az Ascendense és ez fokozta a kettőnk közti találkozás szükségességét. Megsejthettem tehát valamit, mert célirányos tudatos¬ság nélkül, de elküldtem Máriának egy Katalógust a legutolsó képkiállításomról, amelynek metafizikai hangvételű bemutatkozói fülszövege mellett (és amelynek a metafizikai kicsengését csak akkor fedeztem fel, amikor ténylegesen megtudtam, hogy mit is jelent a metafizika) egy jól sikerült profil-fényképem állt. Utólag tudtam meg, hogy a Katalógus-prospektust Mária elküldte a lányának a nyugati egyetemre. Emese utólag mesélte el, hogy amikor a fénykép melletti szöveget elolvasta, azt mond¬ta magának félhangosan, hogy „Ez az én élettársam”. – Így. Ennyire határozottan.
Emese, akit Eddánál is szebb és „tündöklőbb” szellemű nőként ismertem meg, homlokegyenest fordítva volt betéve Oroszlán csillagkép szellemi erőterébe. Néha meglepően egyértelmű és határozott tudott lenni, de az anyjával való kapcsolatában az infantilis viselkedés és a gyávaságig menő konfliktuskerülés volt rá jellemző. Ez az anya jelenlétében történő személyiség-vesztés, a teljes talajvesztésig terjedt, és olyan¬ná vált, minthogyha kokainnal lőtték volna be, amikor az anyja hangját meghallotta a telefonban, vagy ha a Mária közelébe került. Amennyire méltóságteljes sugárzást biztosított számára a szépségét megemelő „királynői termete”, annál fonákabban ha¬tott az automatikus infantilizmusa és bizonytalansága, amikor az édesanyja közelébe került. Az anya jelenléte egy szempillantás alatt „gyermekké tette”, de ezt a később egyre idegesítőbbé való jellemvonását, a kezdetben vettem észre. Végül is karácsony előtt találkoztam vele, amikor újból előadást tartani mentem Bagolyvárra és otthon¬ról egyetlen szervezőt sem értem el telefonon, akihez az éjszaka közepén, amikor a vonat érkezett, elszállásolásra jelentkezhettem volna. Eszembe jutott Mária, hát megcsengettem hogy megkérdezzem, tud-e fogadni, mert különben a bagolyvári állomáson kell töltenem a fél éjszakát, ha az itthonról való indulásig nem kerül telefonközelbe valamelyik ottani META-s kolléga. Mária habozás nélkül fogadott, ha¬bár akkor csak egy szobával rendelkezett, amelynek az egyik ágyában a hűlése miatt idejekorán hazaérkezett Emese aludt éppen, de szükség rendet bont..., ő amúgy is a konyhában álló paraszt-ágyban szokott aludni. A Emesével való első találkozásom majdnem semmit nem jelentett számomra. Nem tudhattam, hogy ő más személy, mint amit a „külföldi-ösztöndíjas” státuszából és a bizonytalanul megrajzolt horosz¬kóp¬jából kikövetkeztethettem. Mindössze az a misztikus vonzódás motoszkált bennem, amit a racionális tudatommal igyekeztem csitítani és elaltatni.
Azt észleltem mindössze, hogy magas termetű mosolygós lány és, hogy az arca csak¬ugyan bájos, amint az anyja által mutogatott fényképeken, ráadásul csillogó, jó¬hiszeműséget és jóindulatot sugárzó halvány kék szemekkel. Érkezésem után, vala¬mennyit aludtunk a nagyszoba különböző ágyain és másnap délelőtt megbeszéltük a Mária horoszkópját és a Emese horoszkópjának feltételezett változatait. Később tud¬tam meg, hogy Emese, jeget evett annak érdekében, hogy ne kelljen énekelnie a zene-fakultás karácsonyi ünnepségén és ezért tényleg lázas volt, úgy, hogy amint később elmondta, csak annyit értett az egyetemes törvényekről szóló, délutáni előadásom¬ból, hogy ő egyre szerelmesebb. Én viszont akkor nem vettem észre ezt és nem akar¬ván a vendégjoggal visszaélni, a késő esti vonattal hazautaztam, de miután haza¬érkez¬tem, annál inkább begerjedtem. Ugyanis az előadás után, mielőtt az éjféli vonatom¬hoz elindultam volna, kettesben maradtam Emesével a konyhában, miközben Mária aludt a szobában és akkor döbbentem rá, hogy Emese egyáltalán nem az a személy, akire én következtettem abból, hogy külföldön tanul és rivalda-fények elé készül áll¬ni. Egy irracionális érzés fogott el, hogy nem szabad elválnom tőle, de hát fegyel¬mez¬tem magam, nem árultam el neki a helytelennek érzett vágyamat és kimentem annak rendje szerint az éjféli vonathoz. Másnap visszahívtam őket telefonon és felajánlottam mindkettőjüknek, hogy vegyenek részt a META által a városunkban rendezett, szil¬vesz¬terrel egybekötött téli táboron, úgy, hogy közben aludhatnak nálam.
Az ötletben nem volt semmi kivetnivaló, sőt: a legnormálisabb dolog volt, amit tehettem, miután ilyen körülmények között ők is befogadtak engem „idegenként” éjszakára. Igen ám, de mielőtt ez, a meghívási lehetőség eszembe jutott volna, miután a Bagolyvári állomáson az éjszakai vonatra felszálltam, hirtelen az a kényszer¬képze¬tem támadt, hogy Emese ott van velem a fülkében, és arra kér, hogy a horoszkópját elemezzem és minél hamarabb derítsem ki az Ascendensét és ezáltal tárjam fel a sors-rendeltetését. Elővettem, hát a születési adatait is tartalmazó rajzokat és miközben játszadoztam a különböző születési időpontokkal, amelyeket akkor még nem mertem három órával felkerekíteni, arra lettem figyelmes, hogy már nem is a Emese Aszcen¬densét keresem, hanem önkéntelenül hasonlítgatni kezdem az ő bolygóhelyzeteit az én horoszkópom bolygóállásaival. Hmm, ez érdekes. Igen…, nagyon érdekes... Sőt…, nézzük csak, hát még az is? Nos, ez egészen furcsa… Azt a mindenségét neki! Hát persze..., hát ezért érzem úgy, hogy…, nézzük csak meg jobban... Azt, a rézangyalát! Mit ad Isten, Emese horoszkópjának minden bolygója fényszög kapcsolatban állt vala¬milyen módon az én horoszkópom bolygóinak valamelyikével. Ha nem pozitív fény¬szöggel kapcsolódnak egymáshoz, akkor vagy szemben állnak, vagy durván kvadráttal provokálják, vagy együtt állnak az én horoszkópom bolygóival és persze fordítva: az én bolygóim, szintén provokálva fényszögelik a Emese horoszkópja majdnem min¬den bolygóját. Főként a Napok és a Holdak fényszögelték kihívóan egymást, ráadásul az Oroszlán Aszcendensem együttáll az ő Napjával. Márpedig az én születési órám hétszeresen és minden szempontból ellenőrzött, de az ő születési napja is biztos. Hát persze... Emese és Edda születésnapja között mindössze két hét a különbség és ezért ismétlődik a lassabban haladó bolygók közötti provokáció. Edda viszont a Szűz jegyében született, nem az Oroszlánban és így a nyers egyéni természetének a spiri¬tuá¬lis jellege egészen eltért az én Ascendensem által jelölt felnőtti természetem színétől, ezért nem volt szükség arra, hogy tovább őrlődjünk az egymás sors-malmában.
Hirtelen mindent megértettem. Megértettem a halvány sors-sejtelmeket, a véde¬ke¬ző eszem által a tudattalanom legmélyére nyomott, irracionális fantazmaként felvillanó, szerelmi reményt és a Mária konyhájában hirtelen rám törő elhárítani vágyását az elválásunknak. A tudattalan ellenkezést és a félelmet, amiért el kell válnunk. És másnap, teljesen kipihenten, nagy rajzlapokra és egészen pontosan felrajzoltam mind¬kettőnk asztrogramját és még több bolygó kapcsolatot fedeztem fel, és még jobban kezdtem félni. Mármint attól a gondolattól, hogy esetleg nem jönnek el szilveszterre, és én többé soha nem találkozom Emesével. Újból és újból összehasonlítottam a két horoszkópot és mértani pontossággal, az összes szabályok figyelembevételével raj¬zol¬tam egy harmadikat is, amelyen az ő horoszkóp elemeit az enyémre helyeztem. Nem tévedtem: azon kívül, hogy a főbolygók egyértelműen „provokálták” egymást, mind több és több fényszög-kapcsolatot és együttállást fedeztem fel a két horoszkóp között, olyannyira, hogy a végén már abszurdnak tűnt az egész, hiszen egyetlen asztrológiai kézikönyv sem tesz ilyen egymásba szegezett horoszkópokról említést.
A karácsony úgy telt el, ahogy akkor eltelhetett: a polgári kereszténység barbár hagyományai által az eredeti jelentéstartalmából kiforgatva, eredeti értelmével ellen¬té¬tessé téve és édesanyám érzelgős ünnepélyességével támogatott pragmatikus (hasz¬nos!) ajándékával nevetségessé koronázva. Éjfélkor elmentem a templomi misére, de nagyon silánynak, csaknem giccsesnek találtam a fiatal pap hit-gerjesztő szózatnak szánt, fűtött szónoklatát, amelyből egyetlen következtetést vonhattam le csupán: a jámbor lelki vezérnek halvány gőze nincs, hogy miről beszél, és ő is, mint idősebb társai, a valóságos hit hiányában, be kell gerjessze magát annak érdekében, hogy önmagával és híveivel elhitesse azt, hogy neki nagy a hite. Mivel amúgy is jó hátul álltam, nem vártam meg az ünnepi mise végét és kiléptem a fagy-csillagos éjszakába. Mivel azokon kívül, akik nem maradtak otthon, a város és a városhoz csatolt falvak lakossága a különböző templomokban áhítatoskodott, meghitt, bensőséges csendben gyalogolhattam hazafelé a csillagokat nézve, és a csendnyugalomban úszó határtalan csillagvilág egyértelműen jelezte számomra, hogy mit is kellene tennie az embernek karácsonykor. Biztos voltam abban, hogy ez, a megsejtett boldog karácsony, jövőre lehetővé válik számomra, és a szeretet melege beköltözik az életembe. Egyedül megittam a vacsorától maradt bort és lefeküdtem. Másnap telefonált Emese, hogy az édesanyja nem tud jönni táborba, csak szilveszterre, ő viszont eljön, és ha minden jól megy, megérkezik már másnap este. Akkora izgalom fogott el, hogy nem tudtam, mit kezdjek magammal. Neki fogtam takarítani, mosni és mosogatni, hogy a remény¬ke¬désen és az álmodozáson kívül valami értelmeset is tegyek.
Eldöntöttem, hogy ha megérkezik Emese, nem köntörfalazok, és nem udvarolok neki, hanem becsületes módon tájékoztatom, arról, amit az Ascendense keresése közben, a két horoszkóp „objektív” összehasonlítása alapján felfedeztem. Hogy a lehető legnagyobb tárgyszerűséggel, minden manipulációs lehetőséget kizáróan, azonnal mindent elmondok és feltárok számára abból, amit az akkori tudásommal a két horoszkóp összehasonlításából kikövetkeztethető. Nem ravaszkodok tehát, és nem ámítom sem őt, sem magam. Vagy megmondja, hogy ez az elmélet nagyon szép, fantáziadús és igen kedves, de azért mégsem kellene ennyire komolyan venni, és vannak még gyakorlati kérdések is és így tovább..., vagy..., vagy, igazából fogalmam sem volt arról, hogy mit is jelenthetne ez a vagy, hogy mit is mondhatna Emese mást, hiszen mindkettőnk helyzetében és állapotában, csakis a legésszerűtlenebb, minden gyakorlati józanságot és megfontolást félresöprő, „dupla, vagy semmi"-t jelenthette. Vagyis egy olyan ésszerűtlen életfordulatot mindkettőnk, de főként az ő életében, amely maximális anyagi és társadalmi kockázattal, valamint az ő környezete részéről az azonnali félkegyelművé nyílvánítás következményével járna.
Javaslatára úgy egyeztünk meg, hogy nem kell kimennem elébe az állomásra, mivel külföldi városokban, különböző, Romániából és Magyarországról emigrált isme¬rősöket és albérleteket keresve, erős tájékozódási képességre tett szert és egyébként is járt már Istenhidegében. Ezért már azokat az edényeket mosogattam kínomban, amelyeket nyolc éve, a régi családi házunk lebontása után, egyáltalán nem használtam és ott porosodtak a kamrában. Persze, késett a vonat vagy két órát, de szerencsére nem tudtam, hogy mikor kellene érkezzen és végre csak felhangzott a bejárati ajtón a kopogtatása. Emese bejött és kedves ismerősként üdvözöltük egy¬mást. Ez volt az állapot, amikor mindkettő tudja, hogy szíve szerint mi kellene követ¬kezzen, de még egyik sem biztos a másik hozzáállásában és annak ellenére, hogy mindkettő hisz a vágyainak beteljesedésében, a megvalósulásban, legalábbis annak valamilyen módozatában, mindkettő feszült önfegyelemmel várja, hogy tisztázódjon a helyzet, illetve, hogy derüljenek ki a másik érzelmei és viszonyulása. Igyekeztem természetesen viselkedni, miközben éreztem magamban a feszültség egyre sürgetőbb megszüntetésének a vágyát, de ez oly erős volt, hogy nem tudtam felmérni: Emese ugyanúgy érez-e, mint én? Amint korábban eldöntöttem, mielőtt még kedveskedő és természetellenesen semleges udvariaskodássá, vagy ostoba udvarlássá romlott volna a beszélgetés, megkértem, hogy üljünk a dolgozó asztalomhoz. És ezután minden bevezető nélkül kezdtem értelmezni, magyarázni előbb az ő horoszkópját, majd előrebocsátva azt is, hogy ezzel a tudással – mármint azzal, hogy a horoszkópja által belelátok az érzelmei világába, a problémáiba és a szenvedéseibe – nekem nem sza¬bad visszaélnem, amennyire higgadtan csak lehet, elmagyaráztam az ő horosz¬kópja és az én horoszkópom közötti összefüggéseket. Amikor az asztrológusi értelmezé¬sek¬nek végére értem és megkérdeztem, hogy szerinte igaz-e mindez, vagyis, hogy ő érezi-e mindezt, farmerbe bujtatott hosszú lábaira mutatott és szelíden mosolyogva mind¬össze ennyit mondott:
– Nézd meg, hogy remegnek. És nézd a kezemet is, hogy remeg. – Persze, hogy azonnal megfogtam a kezét és azonnal magamhoz öleltem amennyire különböző székeken ülve lehetett, negyvenöt fokos szögben és a közbeeső asztalsarkat, ahogy lehet kikerülve. A csókolózáshoz ez a pozíció, és ez a sarok fölötti ölelkezés az első percek elteltével alkalmatlannak bizonyult, ezért felálltunk, de nem sokáig. Igaz, hogy Dórát is sokszor zavaróan nagy nőnek találtam termete szerint az én közép-magas¬sá¬gomhoz képest, de Emese enyhén nála is magasabbnak bizonyult és ez új volt még számomra: mintha ágaskodnom kellene ahhoz, hogy a száját jól elérjem. Ez viszont, csak a szokatlanság miatt zavart és nem csak e zavarom miatt dőltünk hamarosan az ágyra. Boldognak boldog voltam, de nem bódult, amikor a Emese farmerét és az én nadrágomat is rendesen lehúztuk, és teljesen belé hatolhattam végre. Számomra ez, a spirituális éberségben fogant egyesülés volt az igazi karácsony és nem a két nappal korábbi tömeg-bódulat.
A META téli táborai akkoriban abból álltak, hogy a gazdasági titkár kibérelte az egyik iskolaközpont kollégium épületeit és a hozzá tartozó nagy étkezdét, és azok kantintermében szilveszter előtt és szilveszter után négy nappal, minden este, vacsora előtt és vacsora után Máté, a META elnöke, két-három órás előadást tartott az átlag¬ban négyszáz főt számláló, teljesen nyugodt és csendes, különböző korú, nemű és nemzetiségű személyekből álló és megvilágosodni vágyó seregnek. Az, hogy négyszáz ember, egymással természetes-halkan beszélgetve, tökéletes nyugalomban tudott akár órákig is várni, azért is volt fantasztikus élmény, mert őket arra, hogy csendben le¬gye¬nek soha, senki nem kérte. A tábor a gyakorlati és adminisztrációs megszervezésében általában mi, helybeli METÁ-sok oroszlánrészt vállaltunk, ami alól nem is akartam kibújni, de megkértem a kollégáimat, hogy most nézzék el nekem, ha egész nap nem a kantinnál, vagy a kollégiumok körül sürgölődök, és csak az előre eldöntött fontos és elengedhetetlen tennivalókat és hivatalos ügyintézéseket látom el és hajtom végre. Így táborszervező is voltam, de ugyanúgy boldog szerelmes is, külön -külön, de mégis egyszerre. Ő ugyanis csak annyira kapcsolódott be a tábor életébe, hogy az esti előadásokat velem együtt meghallgatta és persze a közös vacsorákon is részt vett. Nem kis futkosásomba került ez a két helyen levés majdnem egy időben. Ezért, ami¬kor együtt voltunk és nem aludtunk, többnyire szeretkeztünk, mintsem beszélgettünk. Így majdnem semmi konkrétat nem beszéltünk meg a jövőre vonatkozó elképze¬lé¬seinkkel és szándékainkkal kapcsolatosan és nem is vetettük fel a kérdést a „mi ket¬ten hogyan lépünk tovább, ha már így vannak a dolgok?” című, közös jövőnk kilátá¬saival kapcsolatban. És a tisztázás még inkább elmaradt, miután megérkezett Mária és már az is nagy vívmánynak számított, hogy nem tanúsított semmiféle ellenvetést, amikor Emese megmondta neki, hogy mi együtt fogunk aludni a nagyszobában és ő külön a kicsi szobában. Kívülről semmi észlelhető változást nem mutatott a hozzám való viszonyulásában, mintha szerinte is ez lenne a dolgok természetes rendje, holott mind az intuíciója, mind a gyakorlati esze szerint nagyon is kellett tudnia azt, amit mi Emesével még remélni sem mertünk akkor, mivel nem beszéltünk erről egymás között nyíltan. Ti., hogy a mi kapcsolatunk nem egy szimpla szexuális viszony, hanem egy olyan végzetes sors-provokáció által okozott egységesülési vágy következménye, ami komolyan veszélyezteti a Emesének még el sem indult operaénekesnői karrierjét. Talán úgy képzelte, hogy úgy van ez, mint az operákban és mi rengeteg hónapon keresztül kibírjuk egymás nélkül és szexuális kapcsolat nélkül az életet, amíg Emese befejezi külföldi és belföldi tanulmányait? Nem, Mária egyáltalán nem volt ennyire naiv, de valamilyen kecske is jóllakik, káposzta is megmarad megoldásba mégis reménykedett, mert semmiféle ellenállást nem tanúsított és egy kétkedő, bizony¬talan¬kodó megjegyzést sem tett a közös jövőnkre és a szerelmi kapcsolatunkra vonatkozó¬an. Vagy mindössze nem akarta elrontani az ünnepi-szerelmes hangulatunk meghitt varázslatát?
Sem én, sem Emese nem tüntettünk azzal, hogy különösebben kimutassuk a kül¬világ előtt az egymás iránt érzett elemi vonzódást. Pedig az igenis létezett és áramlott minden irányból és nem csak a horoszkópjainkból kiolvasható karmikus meghatáro¬zódás következtében. A lelki, szellemi és ösztönös vonzódások mellett, a hibás neveltetésünk is, aminek úgy tűnt, hogy mindketten jól látjuk a fonákját, vagyis az a humor, amivel a szokványos polgári élet-koncepciókat, törekvéseket és játszmákat kívülről: semleges alapról szemléltük mindketten, a maximális szellemi testvériség lehetőségével bíztattak. Amint mesélte, főképp azért örült nekem, mert általam nem egy érdekes, de magánemberként megbízhatatlan művésszel, nem egy zene szak¬értő¬vel, és végképp nem egy sznobbal és nem egy zene fanatikussal, nem egy szeszélyes zsenivel, tüdő- vagy májbajos virtuózzal találkozott. Ilyen férfiak vették körül külön-külön az egymástól elvált apját és anyját és az ilyenektől már borsózott a háta. Egy egészséges férfira talált, aki művész ugyan, de egyáltalán nincs meghatódva sem a tehetségétől, sem a művészettől. Én viszont, egy olyan művelt, de nem sznob, és minden irányba nyitott, egészséges humorérzékkel, finom szellemmel és diszkrét jóindulattal rendelkező, komoly személyt találtam benne, akiről mindig is álmodtam. Olyan, akinek magától érthetően létezik, de nem fojtogató információhalmaz a mű¬veltsége, amely műveltségtől, előbb-utóbb álszerényen okoskodó idiótává válik min¬den bölcsész, de nem is káprázatban élő, érzelgős galamb, aki a misztikus legendákat és a saját káprázat-világának képzeteit összetéveszti a metafizikai valósággal.
Az egymásra találás szellemi és szerelmi bűvöletben telt a szilveszter és elteltek az azt követő szerelmes tábori napok is, és én azon kaptam magam, hogy hangomban palástol feszültséggel, kikísérem Emesét és Máriát az állomásra, mert utaznak vissza Bagolyvárra. Emese másnap utazott Nyugat-Európába. Rettenetesen fájt a válás és közben semmit nem beszéltünk meg, még csak az egymás iránt érzett érzelmek mély¬sé¬gé¬ről és minőségéről: megbízhatóságáról sem, nemhogy a közös jövőre vonatkozó elképzeléseinkről. Annyiban maradtunk, hogy Emese ír majd nekem és felhív tele¬fo¬non, és az első félévi vizsgák utáni vakációban még eljön hozzám. Közben mind a ketten éreztük, hogy itt sokkal többről van szó, de ezt a sokat mindkettőnknek meg kell emésztenie, és a helyére kell tennie külön-külön a saját őszinteségében. Hiszen a hétköznapi ráció szintjén nem tudhattuk, hogy tényleg azok vagyunk-e egymás szá¬mára, amiről a spirituális valónkkal tudtuk, hogy vagyunk. A felettes énünk tudását viszont elnyomja a bűnbeesett, gyakorlati eszünk éppen úgy, hogy a fekete lyukból eredő, öncélú élvezet-vágyak bomlasztó hatásáról ne is beszéljünk. Ezért, a hétköz¬napok és a mindennapi teendőink során a legtöbbször nincs lényegi tudomásunk arról, hogy számunkra a párunk, tényleg az, akinek érezzük és nem téveszthető össze senki mással. Ez a kapcsolat pontosan a rendkívüliségével mutatott rá számomra arra, hogy mennyire valóságosak azok az egyetemes törvények, amelyekről elő¬adá¬so¬kat hallgattunk és tartottunk a META-ban és, hogy az asztrológia igazsága mennyiben érvényesebb minden más tudomány igazánál.
A következő két hónap alatt Emese és közöttem olyan metakommunikációs csa¬torna jött létre, amelynek következtében az egymásnak ki nem mondott gondola¬ta¬ink inkább valósnak bizonyultak, mint a kimondottak és így a világ legtermészetesebb dolga volt számunkra, hogy Emese hozzám jön előbb és nem az édesanyjához vaká¬ciózni. És annak ellenére, hogy ezt szintén nem beszéltük meg konkrétan egymással, itt marad velem, és egyelőre nem megy vissza Nyugat-Európába. Furcsa állapot: minden, ami történt velem akkor, egyszerre nagyon logikus volt és mintha szilárd szükségszerűségek és törvényszerűségek határozott következménye lenne mindez, és ugyanakkor mintha hihetetlen: hozzám jön, nálam fog lakni, és velem fog élni végre egy nő, akit szeretek. És mindez azon az áron történik, hogy értem hátat fordít a nagyon sokak által irigyelt nyugati ösztöndíjának. És mindez azonközben, hogy én, néha engedve a kísértésnek, megengedem magamnak azt a luxust, hogy hirtelen felindulásomban megkérdőjelezzem az Isteni Logosz létezését, vagyis azt, hogy mindannak, ami velünk történik, létezik egy szilárd, de a pragmatikus rációnk által iszonyú nehezen követhető logikája. A Szentléleknek: a logosznak a sorozatos meg¬sértéséért, a kételkedésért, vagyis a hitetlenkedésért, éppen a Emese érkezése előtt egy héttel kellett fizetnem a jobb kezem kisujjának eltörésével és későbbi egybe¬csontosodásával: lebénulásával. Bekötött kézzel utaztam hát Emese elé a Harcsói állomásra, szembemenni a bizonytalan bizonyossággal: a végre beteljesült boldog¬sá¬gom¬mal, kiteljesedett és kiegyenlítődni vágyó családapai sorsommal, bekötözött kezem jelezvén, hogy végzetesen rosszul kezelek még valamit.
Amikor hozzám megérkezett végre, a polgári haszonban és művész-karrierben való gondolkozást látványosan félresöprő Emesében nemcsak egyszerű élettársat láttam, hanem egy jövendő asztrológust és metafizika-előadót is látni véltem, tehát a tökéletes partneremet az élet minden síkján. De, ahogy nem beszéltük meg mi elő¬zőleg és egyértelműen azt, hogy itthon fog maradni nálam, ugyanúgy nem beszél¬tük meg azt sem konkrétan, hogy csakugyan akar-e, nem csak az élettársam és később a feleségem, hanem előadótársam is lenni? Hiszen minden annyira egyértelmű volt akkor közöttünk. És csakugyan: az első mézeshetek boldog együttléte után, amikor a kettőnk és a szüleink horoszkópjainak, valamint az akkori horoszkóp-rendeléseknek a részletes értelmezése után, több barátja és barátnője horoszkópját is értelmeztünk, és miután már több előadásomat és a METÁ-s társaim román nyelvű előadásait is meghallgatta, megkértem arra, hogy helyettem tartsa meg ő az egyik Fenyőszent¬mihályi előadásom harmadik óráját, éspedig a bolygók jelentéstartalma és a betegség¬hajlamok közötti összefüggésről szóló előadást. Ezt már csak azért is, mert a konzer¬va¬tórium előtt, Emese letekert két évet az orvosi egyetemen is, és így jobban ismerte mint én a bolygókkal analogikus kapcsolatban álló szervek és betegségek román nyelvű elnevezéseit. Meglepő könnyedséggel és ugyanakkor érthetően, de nem tudá¬lé¬kosan beszélt, ami ritka erény a kezdő, „misztikus” előadók esetében. Természetes tehát, hogy egészen belelkesedtem a Emese előadásának a sikerén és két napra múlva, amikor Mária felhívott minket telefonon, elmondtam neki, hogy micsoda nagy¬szerű lánya van. Hiába, még távol álltam akkor én a szellemi éberségtől: a leg¬csekélyebb jelét sem vettem észre annak, hogy Mária egyáltalán nem osztozik lelke¬sültségemben. Sőt: miután én átadtam a telefonkagylót Emesének, ők egyáltalán nem beszéltek erről, pedig a Mária nálunk történő vendégeskedései során, az tűnt fel, hogy Mária, mintha gyermek-pedagógiát gyakorolna, felnagyítja Emesének minden közös¬ségi szereplése értékét, aminek mindig az volt a következménye, hogy Emese, igen finoman bár, de az anyai dicsérgetéseket vastagítva, gyerekesen csúfolkodni kezdett vele. Később jöttem rá, hogy anya és lánya tulajdonképpen féltek egymástól, mivel egy soha nem tudatosított, láthatatlan, de kegyetlen pszichológiai háború folyt közöt¬tük. Mária arra törekedett, hogy Emesét, valahányszor az kisiklott a kezéből, vissza¬édesgesse az énekesi pályára, Emese viszont abban sportolt, hogy ezt valamiképp úgy kerülje ki, hogy elkerülje a nyílt konfrontációt.
Csak egy évvel később, nagyon sok gyötrődés után, az események láthatatlan szá¬lait egybebogozva, azok logikus összefüggéseit vizsgálgatva, mérlegelve és a külön¬bö¬ző, jelentéktelennek tűnő mozzanatokat a későbbi események és szempontjából újra átvilágítva, fejtettem meg ennek a telefon-beszélgetésnek az igazi értelmét. Szegény Mária a haláláig nem mondott le arról, hogy lányából operaénekesnőt faragjon. A lánya irántam kigyúlt szerelme következményét „bölcsen” lenyelte valahogy, de azt a hírt, hogy Emese olyasmibe fogott belé, ami őt ettől a céltól eltérítheti, egyáltalán nem fogadta örömmel.
Nyíltan viszont nem ellenkezett. Olyan okos és tapasztalt életnyerő művész volt ő, aki nem csak a riválist megtörő intrikákhoz értett, hanem a régóta felnőtt lánya szándéka megtöréséhez és az általa megálmodott helyes útra való vissza térítéséhez is. Most is tehát, úgy, mind húsz évvel korábban, az akkoriban vele még nyíltan és nyersen szembeszegülni képes, konok kislány dacos-szelleme leszerelése érdekében, ördögi stratégiájához folyamodott: látszatra mindenbe beleegyezett Emesével, nem veszekedett sem azért, hogy Emese otthagyja az általa kiügyeskedett, értékes Nyugat-Európai ösztöndíját, és azért sem, hogy hozzám költözik, és nem megy haza Bagoly¬várra. Közben türelmesen és figyelmesen kivárt, annak érdekében, hogy minél több információt beszerezzen rólam, és, hogy „a cél szentesíti az eszközt” elv szerint, minél észrevehetetlenebb módon, elkezdhesse a lányának a jó útra térítését és a gyámkodó anyai szárnyai alá való visszaterelését célzó aknamunkáját. Amint egy év múlva rájöttem, a Emese számára lidércnyomásos állapotot idézett elő ez a kamasz kora óta folyó burkolt szülői törekvés, amivel a Emese szándéka ellenére, az édesanyja, akitől amiatt, hogy a szüntelen énekesi karrierre készülés közben semmi mást nem tanul¬ha¬tott, gazdaságilag is függött, mindenáron operaénekesnőt akart faragni. Mivel Mária mindenféle misztikus, ráolvasásos és mágikus mantrákat tartalmazó könyveket olvasgatott és korán kelő lévén, hajnalonként meditálgatott, egészen biztos, hogy – ha nem is akaratlagosan és tudatosan – de képzeleti és mentális szinteken is folytató¬dott kettőjük között ez a küzdelem.
Bár a Bagolyvárra költözésünk után, Emese már nem szopott jeget és nem szegült ellen szándékosan az éneklési programoknak, minden olyan alkalommal, amikor énekesnői és egyetemi oktatói ismeretségei segítségével Mária egy-egy újabb éneklési -fellépési lehetőséget szerzett számára, Emese, közvetlenül a fellépés előtt, vagy az azt követő időszakban rendszeresen megbetegedett, vagy, az orvosok számára is értehe¬tet¬lenül, huzamosan belázasodott. És eközben, néha engem is fájdalmasan felriasztva, keserves, panaszosan, szomorúan nyöszörögve énekelt álmában. Ördögi volt Máriá¬nak ez a fanatikus erőszakoskodása azért is, mert itt nem csak egy fanatikus anyának a lánya lelke ellen történő, szemellenzős ambíció érvényesítésről volt szó, nem. A Emese énekeltetése, tudatosan, vagy öntudatlanul, de Máriának a Emese fölötti, rej¬tett hatalmi ambícióinak a kiélési lehetőségét is biztosította. A fellépések előtti idő¬szakban Emese teljesen alárendelődött az anyjának. Hetekkel a fellépés előtt, az egész napi programja alá volt rendelve az éneklésével aratandó sikernek, aminek a bizto¬sí¬tása érdekében Mária szervezte meg a zongorakíséretes próbáit, ahol Emesének, az anyjával együtt, vagy másokkal, de az anyja jelenlétében kellett gyakorolnia, éne¬kel¬nie, zenét hallgatnia, korrepetálnia és ruhákat próbálnia. Ráadásul, állítólag a Emese fizikai erőnléte, valamint a Emese hangszálai rugalmasságának fokozása és megőr¬zé¬se érdekében, napközben a Mária által készített ételekből kellett együtt táplálkozniuk. Mivel Mária rendszeresen hajnalban kelt és kora reggel kiment a piacra vásárolni, reggelenként telefonon felhívta Emesét és legtöbbször azt is ő mondta meg, hogy aznap milyen ruhába öltözzön fel Emese, az anya által észlelt időjárásnak megfelelő¬en. Pszichológiát soha nem tanultam, s így későn, végzetesen későn étékeltem én igazi súlya szerint ezt, az egészségtelen viszonyt és arra végzetesen későn jöttem reá, hogy miféle misztikus módszerrel, illetve miféle rítusokkal éri el azt Mária, hogy amikor Emese a közvetlen hatósugarába kerül, azonnal átváltozik az intelligens, művelt és egész¬sé¬ges humorérzékkel megáldott nagydarab nő, személyi-akarat nélküli, infantilis gyermekké.
A kapcsolatunk elején, amikor még baráti volt a viszony köztem és Mária között, és amikor még nem vettem észre, hogy a Máriának a Emeséhez fűződő érzelmei meghaladják a túlfűtött lelkű szülőknek az egyke gyermekük iránt táplált érzelmek legmagasabb fokát is, bizalmasan elmesélte nekem, hogy Emese, már egészen kicsi korától, mindennel ellenkezett, amire az édesanyja őt rá szerette volna venni. Egy mesebeli gonosz kicsi lélek megátalkodottságával, makacsul ellenállt mindennek, megtagadott mindent és szembefordult mindazzal, amit az anyja kért tőle, vagy amire próbálta a kislányt rávezetni. Ezért Mária kitalálta azt a módszert, hogy amennyiben valamit el akart érni Emesénél, mindig annak az ellenkezőjét kérte tőle. A módszer bevált. Ugyancsak később jöttem rá, hogy e módszerével, a Emesét sikerült végül annyira összezavarnia, hogy az már csak a nyilvánvaló karrier-receptekkel szemben ellen¬ke¬zett. Így például a középiskolában már nem hagyta magát zeneiskolába íratni és az anyja ingyenes opera jegyeit is, csak azért fogadta el, hogy barátnőivel együtt neves¬senek a hős szerelmesek karikatúrájává hízott potrohos énekeseken. Mária tehát egy olyan pedagógiai módszert dolgozott ki, amely alapján ő soha nem ellenkezett nyíltan a lánya akaratával, hanem annak biztosítva a látszólagos függetlenségét, addig ügyeskedett a háttérben, amíg Emese előbb-utóbb, látszatra mintegy a Máriától függetlenül működő körülmények kényszerítő hatására vissza nem kényszerült arra a pályára, amelyet Mária elkészített a számára már csecsemő korában.
Erről a fekete özvegyi játszmáról, a szerelemes együttlétünk elején még semmit sem tudtam, mivel a misztikus tisztánlátói képességek kialakítása helyett, akkor is, mint később, kimondottan az asztrológiai és metafizikai ismereteim elmélyítésére és a látott és észlelt jelenségek és történések közötti rejtett összefüggéseknek a felfedezé¬sére törekedtem. Későn ébredtem tehát rá arra, hogy kivédhetetlen veszély fenyegeti a húsz éve sóvárgott boldogságomat. Ma tudom már, hogy mindennek így kellett történnie, hiszen minden látszat és minden heves szerelmi vonzódás ellenére, az anyja ellenpontos irányításától összezavart huszonnégy éves Emese igazából még nem fogott hozzá, hogy a személyét az anyjáétól elválasztva, magát szabaddá tegye és önmagát megtalálja. Alkímiai törvény az, hogy csak egymástól jól különválasztott és egyéni sajátságukban jól megismert és meghatározott elemek egyesíthetők. Az olyan egyesülés, amely nem az egyetemes szabadság-elvnek az alapján történik, igazából nem törvényes egyesülés és előbb-utóbb kiváltja az elemek egymás elleni lázadását, vagy önfelszámolását. A következő években sok alkalommal jutott eszembe az újabb tévedéseim felismerése után, Lao-Ce-nek azok a sorai, amelyek azon a vonaton vé¬sődtek az eszembe, amelyen a Emese nevű szerelmi kudarcom színhelyéről utaztam haza Istenhidegébe: „A régi korok mesterei óvatosak voltak, mint akik jégen járnak.”
A végzetes telefonhívás idején viszont, látszatra még minden aranykori rendben folyt Emese és közöttem. Olyannyira, hogy a két hét múlva, amikor a kisujjamat másodszor műtötték, és én még mindig nem fogtam fel, hogy hiába kínoztatom az orvosokkal magam, hiszen: „...ha valaki a fiút és az Atyát bántja, megbocsáttatik, de amennyiben a Lelket bántja, nem bocsáttatik meg.” (Jézus), nem kértem Bukarestből magam helyett más előadót sem Fenyőszentmiklósra, sem Orsóhelyre, hanem meg¬kértem Emesét, hogy menjen el és tartson helyettem egy-egy előadást. Egy héttel ezután, amikor egyedül utaztam a szokásos előadásaimat megtartani e városokba, mert Emesének valamiért hirtelenül és halasztást nem tűrően Máriához kellett utaznia Bagolyvárra, megkérdeztem a hallgatóktól, hogy jók voltak-e a Emese előadásai. Örö¬mömre, mind a román, mind a magyar hallgatók teljesen meg voltak a Emese előadásaival elégedve. A visszaérkezését követő hetekben viszont, azt észleltem, hogy az esetleges újabb előadások tartására vonatkozó ajánlataimat finoman figyelmen kívül hagyja, majd a határozottabb kéréseimet is elhárítja azzal, hogy még nem érzi úgy, hogy ezeket a metafizikai ismereteket, amelyeket mi tanítunk, ő a teljesen magáévá tudta volna tenni, és így nem érzi lelkileg elég felkészültnek magát ahhoz, hogy másoknak olyasmiket tanítson, amiket ő még nem élt át igazából. Ez kifogás¬talanul hangzott az elején és én teljes mértékben egyet is értettem vele, de ahogy telt az idő egyre inkább ellentmondás keletkezett Emesének a hárító érvelése, valamint a beszélgetéseink közben felszínre kerülő rendkívüli misztikus intuíciójáról és a vele született analogikus logikai látásmódról tanúskodó veleszületett szellemi képességek között. Sőt: több alkalommal ő ébresztett rá az egyetemes törvényeknek egy-egy olyan vetületére, amelyet én nem vettem észre és ő magyarázott el számomra olyan összefüggéseket, amelyeket magamtól nem voltam képes megérteni. Szerettem vol¬na, ha ezeket a részleteket és ezeket az összefüggéseket, amelyeket ő fedezett fel és ő értett meg a maguk teljességében, ő fejti ki, és ő magyarázza el a hallgatók számára, és persze az sem volt mindegy számomra, hogy a három órából én három órán át beszélek-e, vagy csak kettőt.
Már nyár eleji melegek jártak, amikor egy orsóhelyi előadás előtt, ahogy közeled¬tünk az előadások színhelyéül szolgáló épülethez, ismét panaszkodni kezdett az újabb elbizonytalanodásáról, és annak ellenére, hogy otthon még megegyeztünk abban, hogy a második órát ő fogja tartani, tudomásomra hozta, hogy ő úgy érzi, hogy ezt ő most nem vállalhatja, annak ellenére, hogy egy könnyű és semleges témáról, a fény¬szögek természetéről kellett volna beszélnie. A téma klasszikusan rögzített és teljesen didaktikai jellegű volt, amit igen jól ismert, és amely nem jelenthetett számára sem¬mi¬féle „misztikus” tévedési lehetőséget. Én nem tudhattam, hogy legutóbbi együttlétük alkalmával, Mária csaknem feleskette őt, és valami nagyon sötét dologgal megfenye¬getve határozottan megtiltotta neki azt, hogy metafizikai előadásokat tartson. Naivan, még egy év múlva sem jöttem rá, hogy innen fúj a szél, amikor annak köszönhetően, hogy én a META-tól teljesen elváltam és magánvállalkozásban tartottam Bagolyváron a kizárólag magyar nyelvű előadásaimat, és olyan nevetséges helyzetek alakultak ki, hogy az egyik hallagtót kellett felkérjem arra, hogy a titkárnői feladatokat ellássa, mert Emese már az előadásaimra sem jött el, miközben Máriával egy moldovai misz¬ti¬kusnak a vallásos motívumokkal átszőtt obskúrus előadásait hallgatták hétvégeken.
Azt, hogy honnan fúj a szél, nem tudtam tehát Orsóhelyen, de az értelmetlen ellenállás felbőszített, és ha előadás előtt nem is, de utána a szálláshelyünkön, amikor a kérdés újból felmerült, már kíméletlenül rákiabáltam és – amint az ilyen jellegű irracionális kitöréseim után, a későbbiek során felfedeztem: a horoszkópom Nep¬tu¬nusz-Uránusz kvadrátom által, és a Sárkányfarkamon álló Uránuszom által is jelezett, spirituális meghasonlásra való hajlamomnak köszönhetően – elválással kezdtem fenye¬getőzni. Ez a meghaladhatatlannak és feloldhatatlannak látszó nehézségek elől való menekülési vágyból eredő fenyegetőzés, akárcsak a későbbi hasonló eseteken, egyáltalán nem fedte a tényleges vágyaimat. Ugyanis annak ellenére, hogy még két év múlva is, még a rengeteg mentális és kauzális tisztulást előidéző szenvedések után is, a ritkán előforduló végletes lelkiállapotaimban én teljesen meg voltam győződve arról, hogy másnap, vagy harmadnap teljesen elválok Emesétől, és később még Laurától, a feleségemtől is, néhány hét elteltével mindig rájöttem, hogy ez az elválási szándék valójában felületi és mindössze a pillanatnyi kétségbeesésem által sugallt. Orsóhelyen Emese a fél éjszakát végigsírta miközben én az elválás utáni lehető¬sé¬ge¬ket latolgattam. Furcsa, hogy ilyenkor az elválás nagyon is reálisnak és keresztül¬vihetőnek tűnt és valahányszor ezekig a kétségbeesett határozatokig eljutottam, amikor a dolgok tényleges és gyakorlati kivitelezésére került a sor, ugyancsak a ho¬roszkópom diszharmonikus Neptunusz-Uránusz fényszögéből kiolvasható, egységes sorslátási nehézségeim miatt, rendszerint rettenetesen kétségbeestem.
Persze, nem váltunk el másnap, hanem békésen hazautaztunk Istenhidegébe és látszólag, minden folytatódott a régi rendben. Én továbbra is megtartottam az orsóhelyi előadásaimat, de Emese nem volt, amiért ezekre a kiszállásokra elkísérjen. Mivel Nyugat-európai diáksága alatt bébiszitterként dolgozott, a megtakarított nyugat-német márkája nem csak hogy biztosította számára a megélhetést, de egy kiskapaci¬tású számítógépet is vásároltunk annak érdekében, hogy azzal írjuk meg a megren¬delt horoszkópok szövegrészeit, amely szövegrészeket ugyanakkor elraktároztuk a gép memóriájába. Amennyiben egy-egy következő horoszkópban az előbbiben is fel¬bukkanó, azonos fényszöget, vagy bolygóállást találtunk, nem kellett újraírni, hanem csak a megfelelő helyre beidézni a memóriában már létező szövegrészeket. Ez, a technologizálás, nem eredményezte az életünk víkenddé való változtatását, de ezzel a munkával kezdtem el önállóan gondolkozó asztrológussá válni, olyanná, aki, a saját szakmai tapasztalatai alapján, saját meglátásai és meggyőződése szerint, kezdi értel¬mezni az asztrológiai tételeket. Ettől kezdve, az asztrológia nem csak új valóság-látást és tényfeltárási lehetőséget jelentett számomra, mint korábban a filozófia, a mate¬matika és a fizika, és nagy szerencsémre, nemcsak egy pénzkeresést biztosító munkát, mint például a gépészet, hanem a lét és az élet eredeti értelmének a felfedezéséig és az egyetemes létezés működési mechanizmusának a felfedezéséig vezető tudományt. Az emberiséget szenvedésben tartó ősi fekete lyuk természetét és annak az alatto¬mosan végzetes hatásainak a meghaladási lehetőségét felfedő tudományt.
Az tehát, hogy a Emese által vásárolt számítógép segítségével, a különböző egyéni horoszkópokban ismétlődő fényszögek és bolygóhelyzetek, valamint a napjegyek és az Azcendensek jelentéstartalmát nem kellett ismételten leírnom minden egyes ho¬rosz¬kópnál, azt eredményezte, hogy annál több időt és több megírt oldalt szentel¬het¬tem minden egyes horoszkóp szintetikus kifejtésére. Így az általam készített horosz¬kó¬pok, META-soktól tanult tizenkét oldalnyi általános asztrológiai tételekből és olyan misztikus tanácsokból álló szöveggyűjteményből, mint például az, hogy a napjegye és az Ascendense alapján, milyen színű ruhákat és milyen ékköveket alkalmas viselnie a horoszkóp-rendelő személynek, olyan, egyre több oldalas, a személyre koncentráló, rejtett tulajdonság- és reális sors-programokat leíró, szintetikus értelmezésekké alakult át, amelyektől ténylegesen érintve érezték magukat a rendelőim. És, mivel ily módon lehetőségem adatott egyre jobban beleélni magam minden egyes horoszkóp személyének a belső világa által felvetett mindennapi problémákba, a saját horosz¬kópom rejtett mélységeit is egyre jobban megértettem. És viszont: minél jobban meg¬értettem, mert személyesen láthattam és megtapasztalhattam: átélhettem a saját horoszkópomnak az egyetemes lét-logika szerinti vetületeit, annál inkább beláthat¬tam a horoszkóprendelők személye által képviselt kauzális mélységek értelmébe.
Furcsa módon tehát, nem azáltal indult el az én önálló spirituális fejlődésem, hogy megtaláltam az igazi partneremet, akivel kölcsönösen segíthetünk ebben egymásnak. Hanem, mindössze azáltal, hogy jött az életembe valaki, akiről én az akkori tudásom alapján azt képzelhettem, hogy az igazi élettársam lesz, és aki idejében behozta az életembe annak a gyors információ-tárolási és információ megjelenítési eszköznek a képzetét, amelynek a segítségével függetleníthettem magamat a METÁ-tól. Azoknak a személyes ismereteknek, amelyeket a számítógép segítségével rögzíthettem és ame¬lyeket azon dolgozva felfedeztem, nagyobb volt a spirituális értéke, mint amiket a METÁ-s kollégáktól, vagy magától Mátétól korábban megtudhattam egy-egy előadás, vagy baráti beszélgetés során. Ráadásul a számítógéppel nem csak horoszkópokat le¬he¬tett készíteni, hanem másféle szövegeket is lehetett írni és tárolni. Bagolyváron el kezdtem hát írni, előbb csak a közvetlen hallgatóim számára magyarul az egyetemes törvényekről szóló első összefoglaló tanulmányomat, miután előzőleg már megírtam az első metafizikai esszémet, egy ismertető szövegnek induló kiállítási képanyagról. Egészen pontosan annak az összegező jellegű kiállításomnak a képanyagáról, amely kiállítás megrendezésének és egyhavi fenntartásának az anyagi alapjához időközben megnyertem egy nemzetközi alapítványi pályázatot.
A lázas munka, amibe bevetettem magam annak hírére, hogy végre együtt kiállít¬ha¬tom a diktatúra utolsó öt évében festett összes, korábban a nyilvános megméret¬te¬tés lehetőségétől elzárt képeimet, valamint az ambícióm, hogy ezt egyúttal felhasz¬nálom konkrét metafizikai információterjesztésre is, a képek bemutatását szolgáló metafizikai esszé megírása által, elvonta a figyelmemet a magánéletemről. Pon¬to¬sabban: a Mária által alattomban elindított, Emese és az én viszonyom szétbom¬lasz¬tását célzó intrikákról. Az is igaz viszont, hogy nem tudván még semmit a spirituális evolúció törvényéről, nagyon bíztam a Emesével való találkozásunk fatális és fel¬bont¬hatatlan, úgymond isteni eredetű alapjaiban, lévén, hogy akkor még a METÁ-sok misztikus koncepcióinak a hatása alatt voltam és ezért például, ha halványan is, de még hittem a reinkarnációban. Hittem tehát abban, hogy mi Emesével egy igen hosszú reinkarnációs láncolat együttélési kísérleteinek a végállomásához érkeztünk, amit külső sors-tényezők, pszichikai és fizikai erők, hatásmechanizmusok, külső aka¬ra¬tok és körülmények nem bonthatnak meg, hiszen egyértelmű volt számomra, hogy mi ketten abszolút módon együvé tartozunk. Ezért, ha érzékeltem is valami prob¬lémát, úgy képzelem, hogy kár a kedélyeket felpiszkálni, idő kérdése csupán, hogy maguktól megoldódjanak. A mágikusan ambíciós Mária, viszont, minden ellenkező égi jelzés ellenére (Emesétől hallottam, hogy havonta teszteltette spirituális elhivatott¬ságomat mikor a Tarot kártya, mikor valamilyen keleti rúnák, mikor ismeretlen „tisztánlátók” segítségével, amelyek mindig a lehető legpozitívabb válaszokat adták.), nem volt erről ennyire meggyőződve és mind a gyakorlati, mind az asztrális háttér¬ben, folytatta a lánya „megmentését” célzó aknamunkát.
Ráadásul én is, szintén a METÁ-sok felülvizsgálatlan misztikus elméleteinek, vala¬mint az akkoriban olvasott Rudolf Steiner könyvek hatására, még mindig egy jóságos kozmikus irányítás mindenható erejében bíztam, amely szerint elég a jót állandóan megidézni meditációkkal, jóindulattal, állandó jóságra és békére való törekedéssel. Hiába hogy karatéztam, mert Mars istennek a metafizikai jelentését és a teremtésben elfoglalt helyének a fontosságát igazából még nem értettem. Ezért az orsóhelyi irra¬cio¬nális kirobbanásom után semmiféle harci magatartás felvételét nem engedtem meg magamnak Máriával szembe valahányszor megsejtettem, hogy újból a hálójába kerítve Emesét, ártatlan megjegyzéseivel a kapcsolatunk végső aláásásán munkál¬ko¬dik, céltudatosan igyekszik aláásni a Emese szerelmét és belém vetett bizalmát, meg¬mérgezni a lánya képzeletét, akárcsak néhány évvel korábban a Rita édesanyja. De még én is bedőltem a Mária stratégiájának, és miután többször meghallgattam nála egy olyan hangkazettát, amelyen Emese énekelt, egyetértettem vele abban, hogy kár lenne ha „ez a csodálatos hang elveszne”. Vagyis akaratom és tudomásom ellenére, humánus naivitásomnak köszönhetően, éppen én voltam az, aki besegítettem neki a Emese újabb kézhez kerítésébe. Így, bár még semmi nem volt, semmilyen tekintetben konkrétan megbeszélve, látván azt is, hogy Emese nem akar egyelőre előadótársam lenni, az én kezdeményezésemre elkezdtünk arról beszélgetni, hogy Emesének ősztől folytatnia kellene az egyetemi tanulmányait. Azt, hogy ez mit is jelentene volta¬kép¬pen, konkrétan nem beszéltük meg. De nem is kellett, mert amint elkönyvelte azt, hogy a Emese továbbképzése kérdésében egyetértek, Mária máris lázas tevékeny¬ség¬be kezdett, annak érdekében, hogy a Emese apját rávegye, hogy adják el a régi közös lakásukat, amelyet annak ellenére, hogy rég elválltak, nem osztottak el, és amelyet Emese apja időközben bérbe adott, állítólag anélkül, hogy Máriával megosztozott volna a bérleti nyereségen. Az, hogy ez tényleg így volt-e, mármint hogy a Emese apja, megfosztotta-e Máriát a közös lakásuk bérbeadásából behajtott összegek rá eső részétől csak a Mária jellemrajza miatt fontos. Mária ugyanis folyton mocskolta előt¬tem ezt, az utólag nyugodt és kellemes úriembernek megismert férfit, akitől Emese inkább örökölhette a pozitív tulajdonságait, az elemi jóérzését és jóindulatát, vala¬mint a fizikai szépségét, mint tőle. Benedek úrral, a későbbi beszélgetéseink egyikén meg¬egyeztünk abban, hogy még akkor is, ha nem mutatja is ki minden esetben ezt lát¬hatóan, Mária szemében engesztelhetetlen ellenségként jelenik meg minden sze¬mély, aki közel kerül a lánya lelkivilágához, és aki számíthat Emese szeretetére. Mivel ő a Emese apja volt, én meg a Emese élettársa, két éves Bagolyvári tartózkodásom idő¬szaká¬ban Benedek úrral együtt osztoztunk a Mária legnagyobb ellenségeinek szerep¬körén.
De egyelőre még kellemes nyár van Istenhidegében, a szülővárosomban is. És miközben azon sajnálkozom, hogy részben pénzkereső elfoglaltság, részben a kiállí¬tás¬ra való felkészülést feltételező lázas intézkedések és olyan pórias munkák, mint például a képek keretezése miatt, nem tudunk a strandra, vagy kirándulni járni, és emiatt Emese is egész nap a tömbház lakás egészségtelen létterében való vegetálásra kárhoztatja magát, majdnem mindent összezavart bennem azzal a hírrel, hogy hetek óta nem jött meg a menstruációja. Gyorsan elmentünk a nőgyógyász rokonunkhoz látogatóba, ahol kiderült, hogy terhes. Nem volt ismert számomra még, hogy azon óriási merészsége ellenére, amellyel otthagyta az egyetemet és a külföldi ösztöndíját, valójában milyen erős lelki függőségi viszonyban áll Máriával szemben. Lényegében csak ezt követően, a velünk történő események kauzális értelmezési kényszeréből kezdtem el ténylegesen metafizikailag gondolkozni. Különben tudtam volna már akkor, hogy mit jelez a Emese horoszkópjában a négyes házcsúcson és a többi bolygóval szemben álló Hold, amely diszharmonikus fényszöget kap az Oroszlán- Napjától és az Oroszlánban álló Marsától. Ha én már akkor ismerem az asztrológiai jelek kauzális jelentéstartalmát is és nem csak azt, amit a METÁ-sok megtanítottak, és ha e tudás birtokában, vagy például egy egészséges neveltetés normális következ¬mé¬nyeként, köpni merészelek a Mária által fanatikusan erőltetett Emese operaénekesi jövőjére és felvállalom azt, hogy közös a gyermekünk szülessen, már akkor meg¬alapít¬hattam volna a családomat és rengeteg szenvedést megelőztem volna. Ha akkor vállalni merem, hogy keresztül húzom a Mária terveit és Emesének a Máriával fenn¬tartott beteges viszonyát elvágom, illetve ha egy merész házasságkötéssel e viszony beteges minőségének lelepleződésére lehetőséget adok, akkor megtudhattam volna, hogy a Emese terhessége mekkora lehetőség mindkettőnk azonnali megváltására. De nem. Mivel az a kárhozatos mondat lebegett a tudatomban, hogy „kár lenne, ha a Emese csodálatos hangját hagynánk elveszni”, elbizonytalanodtam, és utoljára éle¬tem¬ben semleges maradtam. Pontosabban: éppen olyan korruptan viselkedtem egy, a sorsomat és a Emese sorsát közvetlenül érintő életkérdésben, mint bárki, akinek gőze nincs az asztrológiáról, és nem foglaltam határozott állást. Gyáva, és az egyéni döntés felelősségét magától elhárító „nagylelkű” férfiként átpasszoltam a döntés felelősségét a fiatal Emesének, mondván, hogy tegyen úgy, ahogy a saját jövője szempontjából helyesnek látja. Azt mondtam, hogy én feltétel nélkül vállalom ugyan az apaságot, de, neki kell a magzat sorsa felől határoznia, nemcsak azért, mert neki kell majd a gyermeket megszülje, vagy a kaparáson átesnie, hanem azért is, mert amennyiben nem akar asztrológus és metafizikus-előadó lenni, akkor legalább a konzervatóriumot kell befejeznie.
Gyáva és nagyfokú felelőtlen magatartásomat látva, szegény Emese az abortusz mellett döntött, pedig ennek az áldott állapotnak az elfogadása és az új, anyai, a fele¬ségi szerepkörnek a felvállalása jelenthette volna számára, nemcsak a horoszkópja szerinti fejlődési lehetőséget (Hold az V. ház csúcsán), hanem a Mária akaratától függetlenített, személyisége megerősítési és kiteljesítési lehetőségét is. Úgy, ahogy később, a nála nyolc évvel fiatalabb, szintén támadott Oroszlán Nappal és Oroszlán Holddal született Júlia számára, előre nem is sejtett fejlődési lehetőséget jelentett a gyermekeink megszülése és gondozása. E gyalázatosan gerinctelen magatartásom után, közvetlenül a kaparás után harmadnap, megint durváskodtam Emesével, ami¬kor azt kezdte bizonygatni, hogy mit miért nem tud megcsinálni, (Miközben tudtam, hiszen már számtalanszor kiderült, hogy képes valamire, amiről korábban azt állítot¬ta, hogy nem képes és azt is a fejéhez vágtam, hogy nem igaz, hogy valamit nem tudunk megcsinálni, csupán az igaz, hogy valamit nem akarunk megcsinálni.). Szóval e rossz emlékű incidens utáni második, vagy harmadik napon befejeztem a kiállítási anyag rendbetételét, az anyag helyszínre szállítását, és az ismertető szövegnek indult esszém anyagát is leadtam a nyomdába. Ezt követően, bepakoltunk a hátizsákokba és leutaztunk a tengerpartra. Annak ellenére, hogy egy éjszakai fürdőmedencében történt szeretkezésünk következtében jól meghűltem, ez volt életem legszebb tenger¬parti nyaralása. Emese lefogyott, lebarnult és teljes nőiségében kinyílt a víznek és a napnak. Hétszeresen szerelmes lettem belé. Ma sem felejtem el gyönyörű sellő-alak¬ját, ahogy a délelőtti verőfényben meztelenül úszik befelé a teljesen átlátszó tengerbe.
A tengerparti sátrunkat nem a kemping-táborban húztuk fel, hanem a tengerpart melletti sűrű bozótban általam becserkészett tisztások egyikén, ahol nem hallatszott csak a partnak csapódó hullámok ritmikus morajlása, és ahol nem csak este, hanem napközben is nagyokat szeretkezhettünk. Igazából karate-edzőtáborba mentünk, de mivel a télen megműtött kisujjam egészen nem gyógyult meg és én még mindig reménykedtem abban, hogy majd csak behajlik egyszer, nem éltem belé magamat különösebben az edzésekbe. Inkább az foglalkoztatott, hogy miképpen indokoljam meg Máténak azt, hogy nem fogok elmenni a META másfél hónapos nyári táborába, amely számomra, aki akkor még META előadóként voltam számon tartva, kötelező lett volna, és amennyiben nem megyek el, az a META-val való szakításomnak számí¬tott. Mivel eközben önkéntelenül bár, de gondolatban viaskodva, támadtam azt a két román előadó kolléganőimet, akiknek a magyarnyelv-ellenes, metafizikushoz méltat¬lan megjegyzései miatt is szakítani akartam a METÁ-val ahelyett, hogy akkor és ott helyben, amikor a probléma felmerült, nyíltan megmondtam volna a magamét, be¬csületesen meghűltem a karate-edzést követő, tengerparti fürdőmedencében történt éjszakai szeretkezésünk után. Mint egész korábbi életemben, most is elfoglalt a humá¬nus magatartásom által elkendőzött gyávaságomból eredő külső konfliktusaim men¬tális feldolgozása és nem vettem észre azt, hogy Emese teljesen másképp éli meg a tengerparti nyaralást, mint én. Utólag kiderült, hogy ő nem tudta megbocsátani ne¬kem azt, hogy az abortusz utáni második nap, amikor általában minden nő össze¬om¬lik a feltörő lelkiismeret-furdalása miatt, durváskodtam vele. Váratlanul, a nyaralá¬sunk utolsó napján rám támadt azért, mert ő úgy ítélte meg, hogy nagyképűen és lekezelően válaszolok az egyik metafizika iránt érdeklődő Harsói karatés barátom kérdéseire. Annak ellenére tette ezt, hogy a fiúval már igen sokat beszélgettünk elő¬ző¬leg, a reggeli edzéseket követő tengerparti sétáink alkalmával, amikor Emese még aludt, a fiút érdeklő kérdésekről, tehát kerülgetés nélkül, direktbe fejthettem ki szá¬má¬ra azt, ami egy idegen ember számára és első hallásra elfogadhatatlan és talán meghök¬kentő is lett volna. A srác majdnem kétszer akkora volt, mint én, elektrotechnikus mérnök, és szintén barna öves, ezért nem szorult arra, hogy velem szemben bárki is megvédje őt. Hiába magyaráztam akkor ezt el Emesének. Két nap múlva a vonaton, útban hazafelé, valami hasonló jelenetet rendezett, számomra ugyanolyan meglepő módon és ugyanolyan váratlanul. Ekkor derengeni kezdett számomra, hogy valami mélyebb dologról szól Emesének a másokat velem szemben védelmezni igyekvő magatartása, mind a felcsattanások ürügyéül szolgáló állítólagos tévedéseimről. De, mint korábban is, nem voltam képes eljutni addig a felismerésig, hogy ezt a mélyebb okot kellene egy őszinte és megértő beszélgetéssel feloldani, mivel mélyen megsértve éreztem magam azért, hogy miközben én olvadtam el az iránta érzett szerelemtől, ő semmi jelét nem mutatta annak, hogy ez az érzés kölcsönös, sőt: titkon neheztel rám valamiért. Még mindig csak egy önérzeteskedő szerelmes ember voltam és nem egy felelősségtudattal rendelkező éber férfi, aminek akkor képzelni merészeltem magam.
Hazaérkezve, édesanyám kamrájában kokolyza pálinkát találtam, amit a has¬mené¬sem és a hűlésem gyógyításának céljával is jól megszívtam és lefeküdtem. Ezzel sikerült mindenféle konfliktus nélkül megúszni a paprikás hazaérkezés robbanás¬veszé¬lyét, de másnap reggel azzal a gondolattal utaztam Orsóhelyre, két, oda szárma¬zott képemet áthozni a kiállításra, hogy amire én visszaérkezek, Emese ott hagy en¬gem és elutazik Bagolyvárra. Nem így történt. Várt reám és a mosolygós kérdésemre, hogy nem káprázik-e véletlenül a szemem, szintén mosolyogva válaszolta, hogy nem.
– Nem árt, ha az ember a bölcsességére is hallgat néha. Igazán kár lett volna elrontani mindazt, amiért annyit kockáztattál, és amit, ha ügyetlenkedve is, de mégis felépítettünk itt ketten.
– Persze, hogy nem árt. Sőt: talán használ. – És e barátságos szavak szintjén kötött békeszerződést követő szeretkezés után végre nyíltan és meghitten beszélgettünk arról, ami bántotta őt: még mindig nem sikerült megbocsátania nekem, hogy az abortuszt követő érzékeny és szomorú lelkiállapota közben nem figyeltem eléggé reá, nem voltam gyöngéd hozzá, sőt durváskodtam is vele amiért kuksolt a másik szobá¬ban, és nem ment ki a levegőre, miközben én írtam az esszémet. Persze, beismertem, hogy igaza van, de csak felszínesen: akkoriban még nem alakult ki az önleleplező, önvizsgálódási és hibabelátási képességem, amit csak a Emese végleges elvesztése után fejlesztettem ki magamban a Spirituális Napló segítségével.
Annak ellenére, hogy egész nyáron senki nem jelentkezett hivatalosan a nyár ele¬jén meghirdetett önálló metafizika-táboromra, az orsóhelyi hallgatók, és két más város béli érdeklődő, fogta magát és kiment a tábor színhelyéül megjelölt, Istenhidege mel¬letti falucskába és sátraikban ücsörögve békésen várták, hogy én megjelenjek. Sze¬ren¬csére egyikük bejött a városba élelmet vásárolni és közben becsengetett telefonon, megtudakolni, hogy, mi a helyzet? Azonnal felpakoltunk és kimentünk Borasszóba, megtartani az első általam meghirdetett önálló tábort, ami mindössze egy nyolctagú hallgatóságból állt, de az esti tábortűznél így is sikerült jó előadásokat rögtönözni az összes résztvevőnek a horoszkópját az akkori képességeim és tudásom szerint részle¬te¬sen kielemezni. Amit viszont ennél is fontosabbnak éreztem akkor, sikerült a hall¬gatókkal való viszonyt barátivá tenni és a Emesével való szerelmünket, az addigiaknál meghittebbé és bensőségesebbé tenni. Szelíd, augusztus végi tábor volt ez hegyvidéki nappal, amely nem perzsel oly hevesen, mint a tengerparton: ez volt az első igazi idill az életemben. Emese táborzárás előtt utazott el Bagolyvárra, hogy az édesanyjával is tölthessen egy pár nyárvégi napot annak a Nyugati érchegységben álló falusi házá¬ban. Én otthon maradtam részben a három hét múlva megnyíló kiállításom utolsó szervezési kérdéseit elintézni és részben azért, mert tíz nap múlva egy, az általam szer¬vezett Borassszói tábornál nagyobb és szervezettebb, nemzetközi természet¬gyó¬gyász táborba hívtak meg előadni, ahol kimondottan csak asztrológiát kellett tanítanom rendszeresen. Arról volt szó, hogy Emese is eljön hozzám a Borfüredi táborba, öt nappal annak megkezdése után. Vártam és nem jött. A velük töltött három év alatt a META-soktól sok olyan „metafizikusi” magatartást átvettem, ami nem támaszkodott belső meggyőződésen. Így például nem izgattam magam, amiért Emese nem jött el sem a hatodik, sem a hetedik napon. Máriának sikerült tökéletesen megtévesztenie a természete felől. Nem tételeztem fel részéről, még csak finom ellenérzést sem az én személyemmel, vagy a Emeséhez fűződő szerelmemmel szemben. Hát meg kellett történjen az esemény, amely felnyitotta a szememet.
A tábor közelében nem volt telefon és ahhoz, hogy telefonálhassak el kellett hagy¬nom a tábort és lemenjek a fürdővároska postahivatalába. Ezért én csak a kilen¬ce¬dik nap estéjén kíséreltem meg a telefonálást, amikor éppen nem voltak otthon. A tábor tíz napos volt, ezért a következő telefonhívást már otthonról intéztem. Ekkor hallot¬tam először fagyosnak a Mária hangját. Nem értettem, hogy miért és nem is kérdez¬hettem rá, mert az addigi szokásától eltérően nem csevegett velem, hanem mindjárt átadta a kagylót Emesének. Emese annyit mondott, hogy valamilyen női betegség ütött ki rajta, és jó lenne, ha minél hamarabb odautaznék. Az első Bagolyvár felé induló vonatra felültem. Skorpió édesanyám gyermekeként jól megtanultam, hogy mekkora súlya van annak, amikor az egykés anyák hangjából kicseng a neheztelés. Az ember minimum rablógyilkosnak kell éreznie magát, aki jobban tenné, ha fel¬akasz¬taná magát az első fára, mielőtt egy szót is szólna. Nehézzé, tömötté, fullasztóvá és vészterhessé válik a levegő az egyke gyermeküket felnőttként is nevelő anyák kö¬rül, amikor irányításuk alól kibújt gyermekükkel történik valami, ami felhasználható ürügyként arra, hogy felébreszthessék a féltett egykéjük szívében a lelkiismeret-fur¬da¬lást. Ahogy beléptem a Mária lakásába és Emese a nyakamba ugrott, hevesen ma¬gam¬hoz öleltem. Ekkor hirtelen megéreztem a Mária lelkéből felém áramló görényszagot, ami jelezte, hogy barátinak képzelt viszonyunkban gyökeres pálfordulás állt be.
A nyílt színvallásra csak másnap került sor, amikor célozni kezdett arra, hogy vala¬milyen bonyolult áttételeken keresztül, valamilyen megfoghatatlanul misztikus mó¬don, a Emese betegségét én okoztam. Hogy, közismert nagy kurvásként, én fertőztem be Emesét valamivel, ami azért nem ütött ki rajtam, mert a férfiak csupán olyan hordozók, akiken nem fog a kór, de a nők befertőződnek. Bár belül háborogtam, de fegyelmeztem magam és figyeltem, hogy mi akar ez lenni, hiszen már Dóra mellett rászoktam arra, hogy maximálisan tisztítsam a nemi szerveim tájékát és, ha a szelle¬mi¬ség esetleg nem is, de a húsmentes étrend, valamint az életvitel, amit folytattam, nem adhatott lehetőségeket ilyen véletlenszerű fertőződésekre. Mária ekkor valami misztikus perverzitásokra célzott, amiket Emesével elkövettem, és aminek köszön¬he¬tően én, a nagy kurvapecér, befertőztem az ő ártatlan kislányát. Meglepő módon, Emese ezúttal nem gúnyolta finoman az anyját, mint ahogy korábban szokta, amikor az, az ő énekesnői erényeit és sikereit fújta nagyra, hanem csak erőtlenül próbált vala¬mit közbeszólni. De amikor látta, hogy Mária folytatja az ellenségeskedést, csen¬de¬sen átment egy másik szobába.
Spirituális meggyőződésen alapuló alapállásból, ma nem tolerálom egy percig sem az arrogáns és cinikus nagyképűséget, csakúgy, mint a szekusok által ellenem is használt mocskos inszinuációt. Célozni valamire, ami gyakorlatilag egyáltalán nem igaz, de a célzó elképzelése szerint mégis igaz lehet. Csak úgy szórakozásból, vagy mocs¬kos taktikából vajat rakni a másiknak a fejére és aztán az ő baja, nézze meg, hogy mit tesz. Néhány évvel ezelőtt, egy igen sok fáradsággal és sok erkölcsi töprengés, vívódás után elkészített, nem csak értékes, hanem politikailag is igen fontos interjúnak a közléséről mondtam le, mindössze amiatt, hogy fennállt a lehetősége annak, hogy valakit esetleg az igazság ellenére besározzon az, amit róla állított az interjúm alanya. Már egyáltalán nem érdekelt Emese magatartása, hanem az, hogy meddig nyúlik Máriá¬nak a meglepő aljassága? Biztatni kezdtem Máriát, hogy fejtse ezt ki az elkép¬ze¬lését rész¬letesen: egészen pontosan hogy képzeli a lányával általam elkövetett fertőző per¬ver¬zitásokat: kétszázas szegeket, autószerelő feszítővasakat vagy netalán előre be¬fertőzött pálcikákat dugdostam a lánya hüvelyébe becsületes szeretkezés helyett? Rá¬adásul miután Nyugatról haza jött, én is éreztem néha egy kellemetlen illatot a Emese nemi szerve körül, de úgy gondoltam, hogy egyszerűen higiéniai kérdés az egész és udva¬rias¬ságból nem szóltam semmit. És eszembe se jutott Emesét hűtlenkedéssel meg¬vádolni, amikor arra gondoltam, hogy ezt a kellemetlen illatot csak azután kez¬dem érezni, miután két hónapot külön voltunk egymástól. Nem hibás embereket kell keresni, ha¬nem a betegség lelki okát felderíteni, hogy minél hamarabb elinduljon a gyógyulás. Ezzel lezártam Máriának az inkább Emesére, mint rám nézve kényelmetlen vádaskodását.
A következő összecsapásra már a jövendő otthonunkban: a Emese szüleinek közös tulajdonát képező tömbház-lakásban történt, miután Emesével beszéltünk a kezelését végző nőgyógyásszal, akinél hajlandó lettem volna mindenféle vizsgálatnak alávetni magam. Az orvos viszont, annak ellenére, hogy Máriának a barátja volt, ezt az aján¬latomat, mint céltalant, elhárította, és megerősítette azt a feltevésemet, hogy a Emese betegsége jóval a mi találkozásunk előttről származik, és az abortusz miatt újult ki és ráadásul nem feltétlenül nemi érintkezés útján terjed. Közölte, hogy minimum két hó¬napig tartózkodnunk kell a nemi kapcsolattól azért, hogy Emese teljesen meg¬gyó¬gyuljon és annak érdekében, hogy újabb abortuszra ne kerüljön sor, egy spirált fog helyezni Emesének a méhszájába. Tekintettel arra, hogy a Mária elmondása szerint, Emese nagy fájdalmakkal járó traumákon ment át a betegség felszínre törésének idő¬szakában, mindenbe beleegyeztem. Hazafelé megkérdeztem Emesét, miért nincs neki irrigátora, mert szerintem ez a betegsége nem a korábbi nemi kapcsolataiból, hanem a szükséges higiéniai szabályok mellőzése miatt következett be. Hallott-e az irrigá¬tor¬ról és, hogy gyermekkorában Mária hívta-e fel a figyelmét arra, hogy egy nőnek miként kell tisztálkodni? – Nem, ők Máriával ilyen dolgokról soha nem beszéltek, mert az ők kapcsolatuk nem volt annyira őszinte soha. Inkább szemérmeskedő érzel¬meskedés jellemezte azt, mivel ő nem mert az anyjával szemben soha őszinte leni, at¬tól tartván, hogy háttér-irányításra használja mindazt, amit róla, illetve a problémáiról megtud. Mária természetének a kíméletlen oldalát is megismerve, ezt teljes mér¬ték¬ben meg tudtam már akkor érteni. Ráadásul ekkor derült ki, hogy nem csak a Emese apját gyűlöli szenvedélyesen Mária, hanem annak az élettársát is, akit ugyancsak egy nagyon kellemes, barátságos, jóravaló embernek ismertem meg egy nappal koráb¬ban, amikor Emesével meglátogattuk őket.
Mindezt észlelve, arra a következtetésre jutottam, hogy felelőtlenség lesz otthagyni az Istenhidegei nyugodt életünket, és azt felcserélni egy ilyen irracionális, zavaros és rejtett utálattal és gyűlölettel teli féltékeny „anyai” légkörrel, ami összekuszálja és tisztátalanná teszi a Emesével való együttélést. Meglátásom helyesnek bizonyult, sőt: igenis helyesnek, ám az a mód, ahogyan ezt a vészes csapda-helyzetet – amibe hagytam magunkat belesodródni –, el akartam hárítani, helytelennek, pontosabban: fantazmagóriának. Azt mondtam ugyanis, hogy amennyiben Mária nem békül ki a volt férjével és annak az élettársával, nem költözök Emeséhez a szülők berendezett, három szobás lakásába, amely költözésbe korábban már megegyeztünk. Hiába, hogy olyan lelki magatartást kértem Máriától, ami a két és fél év múlva bekövetkező hirtelen-halálától megszabadította volna, mert ez egyet jelentett számára azzal, hogy változzon zsiráffá, szekrénnyé, vagy tengerré.
Akkor viszont még én is csak egy naiv misztikus voltam és úgy képzeltem, hogy amennyiben metafizikailag igazam van, győznöm kell. Másrészt nem ismertem még Máriának a Emese apjával és annak a rendkívülien kedves élettársával szemben táp¬lált gyűlöletének az igazi okát, amit csak egy év elteltével világított meg számomra Benedek úr, hogy Mária, ab ovo, úgymond hivatalból, mint konkurenciát gyűlöl min¬den¬kit, akit az ő szerelmetes lánya szeret. De nem ismertem a Mária Emese személyi tudata fölött gyakorolt mágikus hatalma erejét sem. Nem túlzok, amikor mágikus hatalomgyakorlásról beszélek. Máig nem értem, csak látván, kellett elhinnem, hogy az érzelmi zsarolásnak és különböző, az anyai ösztön által sugallt pszichológiai eszkö¬zöknek lehet akkora hatása, mint amekkorát változtatni tudott a Emese magatartásán és öntudatán a Máriával való egyetlen telefonbeszélgetés is.
Amikor szívem parancsára mégiscsak átköltöztem Bagolyvárra, annak ellenére, hogy Mária engem is gyűlölni kezdett, amiért azt kértem tőle, hogy mondjon le a lá¬nya apjával szembeni gyűlöletéről, döbbenten kellett tapasztalnom, hogy Mária telefon¬hívására, a korábbi normális, szerelmes és vidám Emese, a szemem előtt átalakul öt éves infantilis idiótává, és nyávogva és selypítve kezd válaszolgatni a telefonkagylóba. És, hogy miután azt leteszi, mint akit kábítószerrel belőttek, megszólíthatatlanul, hold¬kórosként felöltözik és rohan az anyjához, ott hagyva engem a lakásban egyedül ahe¬lyett, hogy tovább élvezné a bensőséges együttlétet a telefoncsöngés miatt félbe¬ha¬gyott vasárnap délelőtti szeretkezés hangulatában. Anyának és lányának az ilyen morbid, misztikus kapcsolatáról nem hallottam azelőtt. És azzal a tévképzettel, hogy az élet¬társamnak és jövendő feleségemnek az anyjával, vagyis a korábban velem barát¬nő¬ként viselkedő személlyel beszélek, még mindig, arról próbáltam Máriát meggyőzni, hogy annak, amit ő csinál, semmi köze nincs a metafizikához. És, hogy semmit nem ér a horoszkópjával és azzal a rengeteg információval, amit rengeteg misztikus köny¬vet elolvasva az agyában felhalmozott a témában, amíg olyan hevesen és kiengesztel¬hetetlenül gyűlöli Emesének az apját és annak az élettársát. És ha már a saját lelki üdvössége nem érdekli, legalább a Emesére való tekintettel, akit állítólag rajongva szeret...(– és ez tényleg így volt, sőt nagyon így volt, és pontosan ez volt a mérhetetlen gyűlöletének az oka: a féltékenység), kellene felhagyjon a gyűlöletével és ki kellene békülnie azokkal, bármit is követtek volna el a múltban ellene. Két órás meddő vita után, ami csak arra volt jó, hogy újabb fölösleges részleteket megtudjak a szóban forgó, általam azután is egyre jobban kedvelt emberek vélt bűneiről, és miután ezeket hallgatva, kínomban majdnem egyedül kiittam az összes sört, ami előttem volt, azzal a naiv ötletemmel találtam előhozakodni, hogy nekem most úgy is haza kell utaznom a kiállításom megnyitójára. – Persze, a betegség miatt arról szó sem lehetett, hogy, Emese is velem jön – és addig nem jövök vissza Bagolyvárra, amíg Mária legalább a köszönési viszony felvételéig, – amit ő szakított meg és tartott fenn tüntetően, annak ellenére, hogy bizonyos értelemben munkatársak is voltak – ki nem békül a Emese apjával és „nevelőanyjával”. Minthogyha kígyó marta volna meg erre a kifejezésre, hirtelen felszökött az ülő helyéből és olyan vadul szikrázó szemekkel nézett rám, hogy szinte félni kezdtem a sötét luciferi fények villogásától. Ilyen pokoli fényt még szegény édesanyám Skorpió szemeiben sem észleltem. Semmi kétséget nem hagyott számomra e zavarodott léleknek az őrült életcélját tükröző anyai tekintete: én is kiengesztelhetetlenül és örökre az ellensége lettem.
Miután Mária magunkra hagyott, végre kettesben maradhattam Emesével és így, nyugodtan beszélgetve, betegségének az igazi, lelki okát is kideríthettük. Több évvel korábban, nagyon sokáig hibáztatta önmagát, amiért az ő elképzelései szerint, miatta halt meg hirtelenül az a férfi, akivel platonikus szerelmi viszonyban állt, és akivel nem remélhette szerelme beteljesülését, mert az felszentelt katolikus pap lévén, a hivatása lehetetlené tette azt. Emese ártatlan kamaszként, több hónapos gyötrődése után intenzíven imádkozni kezdett, hogy történjen bármi velük, csak ez a lehetetlen álla¬pot szűnjön meg végre, és amikor meghallotta, hogy a férfi meghalt egy autóbaleset¬ben, úgy képzelte, hogy ő okozta a halálát az imádságaival. Ekkor gyűlölni kezdte nőiségét, szerelmi és szexuális vágyait, amelyek arra késztették, hogy azok beteljese¬désről kezdjen álmodozni, majd ennek érdekében imádkozni. Amikor érett fejjel meg¬értette, hogy a mágikus erők mégsem működnek ilyen egyszerűen, a méhszáj mel¬letti kis heg már létrejöhetett, mert akkortól észlelte ő is a néha megjelenő kelle¬metlen illatot, de mivel akkoriban történt meg élete első szeretkezése, úgy képzelte, hogy a defloráció után ez „a női szag” jelenléte természetes jelenség.
– Miért nem kérdezted meg édesanyádtól, hogy szerinte mi lehet, hiszen ő nem csak sokat megélt tapasztalt nő, hanem iskolázott és a világi dolgokban igen tájékozott.
– Azért, mert féltem, hogy faggatózni kezd, és az egészet arra használja fel, hogy még jobban bele másszon a lelki világomba. Ilyen dolgokban én nem lehettem vele soha őszinte, mert egész kamasz koromban ilyesmiről kérdezett és nem volt képes diszkrét maradni miután beszéltem neki a szerelmi érzéseimről. Tudtam, hogy most sem fog kérdéseivel megállni egy illendőségi határon, és igazából nem is szerettem azt a fiút, akivel legelőször és azután néhány alkalommal lefeküdtem.
– Akkor miért támadt rám olyan dühödten, hogy én befertőztelek téged, ha nem volt képes kiérdemelni a te őszinteségedet?
– Azért, mert úgy képzelte, hogy én szűz voltam és soha nem volt dolgom rajtad kívül senkivel.
– De hát miért nem mondtad meg neki mindezt, mielőtt én megérkeztem? Vagy, amikor láttad, hogy áttételesen azzal vádol, hogy olyan perverz játékokra vettelek rá, amelyekkel befertőztelek?
– Azért mert számomra nagyon kényelmetlen ilyesmiről tárgyalni vele.
– És amikor közölted vele azt, hogy mi szeretők lettünk és velem akarsz aludni és miután külföldről hazajöttél és elmondtad, hogy nem akarsz visszamenni és velem akarsz élni Istenhidegében...?
– Akkor ő megértő volt és azt mondta, hogy ez előbb utóbb be kellett következzen és a részleteket nem firtatta.
– Ez azt jelenti, hogy te semmiben nem vagy vele őszinte és magadról soha semmi lényegeset nem mondasz el neki?
– Intim dolgaimról, ha tudom, semmit. Te nem ismered őt. Édesanyám egy nagyon nehéz ember…
– Akkor abba sem fog belemenni, hogy béküljön ki Szonjával?
– Szó sincs róla, ilyesmibe ne is reménykedj. Tudom, hogy nem érted meg, mert iga¬zából tényleg értehetetlen. Csak azt tudom mondani, hogy ő egy nagyon nehéz ember.
Mária gyűlölködését tehát nem tudom megszűntetni. De a csapdából ki akartam szabadítani mindkettőnket és abban reménykedtem, hogy Emese, hogyha már ott hagyta miattam a nyugati ösztöndíját, utánam fog jönni Istenhidegébe. Annak ellené¬re, hogy harmadnap is bőven ráértem volna, már másnap hazautaztam, és azt mond¬tam Emesének, hogy otthon haza várom, de én nem költözök ilyen körülmények között Bagolyvárra. Meg voltam győződve arról, hogy egy pár nap múlva utánam utazik Emese is, és folytatjuk elölről azt, amit a tél végén elkezdtünk Mária nélkül, édes kettesben. Amiatt, hogy otthagyta „miattam” nyugatot és a karrierjét, Emesét éppen annyira erős akaratú személyiségnek képzeltem, mint magamat, holott ő mindössze az anyjától való távollét lehetősége miatt ment bele abba, hogy az évfolyamtársai által irigyelt ösztöndíjat az anyja megszerezze számára, és ugyanakkor azáltal, hogy miattam ott hagyta a „nagy lehetőséget”, igazából az anyja által kiszabott pályát kísé¬relte meg úgy elhagyni, hogy az a maga számára is logikus és természetes legyen. Akkor viszont, amikor azt észlelte, hogy én nem örvendek annak, hogy szerelmünk nor¬mális következményeként áldott állapotba került és ahelyett, hogy a jövendő gyermekünknek és a családalapítási lehetőségnek örvendenék, hagyom magam befolyásolni és hagyom visszasiklani az életét az anyja által kiszabott irányába életét, „ha lúd, legyen kövér” alapon, inkább ő maga somfordált vissza az anyja óvó szoknyája mögé.
Nagyot tévedtem hát. Ráadásul, amikor az ember lánya a méhével beteg, igen veszélyben érzi magát, és a gyógyulása érdekében akár az ördöggel is gyógyítatja ma¬gát. Az anyukák hetedik érzékéről, amivel megérzik azt, hogy visszahódítani kívánt egykéjük éppen mit kíván reggelire, ebédre és vacsorára, ugyancsak sokat regélnek. Anyuka kényeztető gondoskodása, kivételesen diszkrét és engedékeny, sőt: nagy¬vonalú és megértő gondoskodása, biztonságot adó otthona… – Hát mi egyéb kell egy beteg, és egzisztenciájában újból bizonytalanná vált huszonnégy éves nőnek? Hát, persze, hogy hiába vártam otthon Emesére egy darabig és később hiába telefonáltam azzal a céllal, hogy haza hívjam, mert csak akkor jött el, a nálam levő holmijáért és a számítógépért, amikor Mária elég erősnek képzelte őt a szakítás véghezvitelére. Per¬sze, ez is úgy volt kiötölve, hogy Emese minden problémázás nélkül összepakolja a leg¬fontosabb dolgait, és mivel Máriának, aki az egyetemen még cantót tanított, egy didaktikai jellegű körút alkalmával a közeli Orsóhelyen volt dolga, megkéri az intézet sofőrét, hogy ugorjanak át Istenhidegébe és vigyék el a Emese cuccait. De mivel a helyszínen kiderült, hogy Emese még sem tud csak úgy, anyai parancsszóra azonnal elválni tőlem, egy hármasban folytatott, mérsékeltebb veszekedés után, Máriának engednie kellett, és úgy távozott a Emese cuccaival együtt, hogy az intézet egy másik, a környékünkön éppen valami fejeseket szállító autójával, mi két nap múlva utazunk Bagolyvárra a számítógéppel. Tudtam, hogy én már nem szerepelek az ő jövőbeni tervei között és mindez csak látszat magabiztosságból eredő, kényszerű engedékeny¬ség a részéről, és alig várja, hogy mihelyt az ő házában leszünk, kíméletlenül elűzzön a lánya mellől. „A szekusokkal és az utódjaikkal foglak kivitetni Bagolyvárról” kia¬bál¬ta nekem egy korábbi telefonbeszélgetés alkalmával, amikor a hívásomra ő jelent¬ke¬zett Emese helyett. De nyílt harcot kimondottan csak velem vívott, és Emesének zokszó nélkül tűrte például, hogy az orra előtt szerelmes szavakat mondjon nekem a telefonba. Sőt: velem is csak akkor durváskodott, ha Emese nem volt a közelben.
Bagolyváron nem vártam meg, hogy Mária nevetséges ígéretét beváltsa és a szekusokkal elvitessen, hanem egy ott élő jó barátom üres legénylakásának a kulcsát kértem el annak érdekében, hogy Máriával az első csatánkat ne „az ő házában” vívjuk meg, mivel a Emese füle hallatára akartam a közös dolgainkról beszélni vele. Ekkor ugyanis letettem már a Mária lelki üdvének a megmentéséről, de mivel időközben rájöttem, hogy annál sokkal jobban szeretem Emesét, mintsem, hogy ilyen könnyen lemondjak róla, inkább az anyja Bagolyvári környezetében való életet is felvállaltam, ami nem is nézett ki oly vészesnek, hiszen a két lakás négy kilométerre állt egymástól, és ha nem akartunk, hát nem kellett személyesen találkoznunk egymással. Minden arra utalt számomra, hogy a sorsom azt sugallja, hogy amennyiben korábban ezt el¬döntöttem, akkor költözzek át én is Bagolyvárra. A Máriával folytatott taktikai játszma fölött, olyasmi történt, amire egyikünk sem számított: Emesével rendkívülien meg¬kívántuk egymást a barátomnak a külvilágtól majdnem hermetikusan elzárt, csendes lakásában és a hátsó szobában szeretkezni kezdünk. Emese viszont szeretkezés után sem mutatta jelét annak, hogy el akarna menni, és nekem eszembe sem jutott el¬küldeni az anyjához és még csak célzásokat sem tettem arra vonatkozóan, hogy haza¬kísérem. Sőt: újra és újra megkívántam egy-egy félórás órás beszélgetés után és ez így ment egész éjjel. Reggel, néhány óra alvás után, amikor mégiscsak felöltözött, már nem volt, amiért hazakísérjem, és mint aki a végzetes veszteségére alszik legalább egy nagyot, addig aludtam, amíg az ajtón bekopogott Emese:
– Gyere, mert édesanyám meghívott vacsorára. Be akar mutatni neked egy érde¬kes embert. – Elég hülye képet vághattam, de Emese nem hagyta, hogy az értetlen¬kedő kérdésemet feltegyem. – Ne izgasd magad, mert szent a béke.
A béke tényleg szent volt egyelőre és ennek következtében aránylag boldog és számomra termékeny napokat töltöttünk karácsonyig Emesével. Igazából is boldogok lehettünk volna, ha Mária, aki két évvel ezt követően, váratlanul meghalt a rákot okozó általános gyűlöletében, nem akarta volna énekeltetni Emesét már költözést követő negyedik hét után, és vasárnaponként ne rángatta volna ki mellőlem az ágy¬ból az anyai gondoskodásával. Ez volt az időszak, amikor még nem fogtam fel, hogy annyira erős lehet a Mária befolyása Emesére, hogy az anyja közelében a Emese tu¬da¬ta és személye ketté oszlik, és az egyik felét teljesen elfoglalja Mária és én nem tud¬ha¬tom, hogy egy probléma megvitatásakor, az ő személyével, vagy a Mária személyével beszélgetek-e? Rettenetesen áldatlan állapot az, amikor valaki az élettársával be¬szél¬getve, két különböző személyre kell figyeljen. Később, asztrológusként gyakran tapasz¬taltam, hogy a legtöbb házasságban és élettársi viszonyban ez „rendesen” is így van, anélkül hogy a két ember, vagyis a három személy közül valaki, ténylegesen érzékel¬né a probléma súlyát és lényegét. Anyós szindrómának neveztem el, holott nem az anyós viszonyon van a hangsúly, hanem a felnőtté vált gyermekek anyjának a gyer¬mekeik fölött gyakorolt érzelmi befolyáson. A szent, azaz a korrupt családi béke játék¬szabályai szerint, nem közöltem észleléseimet Máriával közvetlenül, csak Emesével viaskodtam hónapokig, majd egy évig és mindaddig, amíg másfél év múlva, Emesé¬nek az alig észlelhető, de éppen mérhető láza, két hónap múlva sem akart megszűnni az összes klasszikus gyógyászati technikák és a Mária misztikus gyógyász ismerősei által alkalmazott kuruzslási eljárások ellenére. Amikor Emesével őszintén elbeszél¬get¬ve arról, hogy mit is érez ő tulajdonképpen az éneklésekkel szemben, rájöttem, hogy a nyílt szembesülés, a konfrontáció helyett, a lelke azt a megoldást találta, hogy be¬teg¬ség okozással védje ki, a Emese személyi tudata összezavarásán és infantilizálásán keresztül történő anyai elnyomását. Megértvén a helyzet súlyosságát, eldöntöttem a Máriával való konfrontációt vagyis azt, hogy az első alkalommal, nagyon kipakolok neki. Ez az alkalom hamar el is érkezett és végre, szembesítettem Máriát azzal, hogy a rögeszmés ambíciója miatt Emese akár kórházba is kerülhet és egy életre beteges emberré válhat. Ő persze hülyeségnek nevezte az érveimet és a magyarázataimat. Szerencsére Emese, aki időközben éppen injekciózatáson volt, hazaérve, még elkapta a veszekedésünk végét és a szelleme megnyugodott: nem kellett a problémája miatt konfrontálódnia az anyjával, de az igazság is kimondatott végre. Miután másnap konkrétan is megbeszélték az anyjával, hogy nem kell többet énekeljen, a láza hir¬te¬len és véglegesen elmúlt. Ez viszont koránt sem azt jelentette, hogy Mária elbocsátotta volna a lelki karmaiból lányát és átengedte volna nekem, vagy bárkinek is. Nem: Azonnal felfedezett egy Magyarországról hetente átjáró misztikus guru által tartott „rendkívülien jó” mágia-tanfolyamot, amelyre persze, Emesének feltétlenül el kellett járnia vele, miközben Emese már el se jött az én előadásaimra „a béke kedvéért”.
Nem tudom egyértelműen azt mondani, hogy végül is Máriának hálás üzeneteket kellene küldenem a túlvilágra, amiért addig énekeltette Emesét – és amikor a Emese misztikus megbetegedései miatt erről le kellett tennie, addig ügyeskedett – amíg sikerült lelkileg annyira kifárasztania és az érzelmeimet annyira összezavarnia, hogy mielőtt észbe kaptam volna, Emese mellett szerelmes lettem Gyopárba, akivel meg¬csaltam Emesét. Amikor felébredtem a lejtőn, véget akarván vetni a spiritualitás-elle¬nes szerelmi kettősségnek, még egyszer megkérdeztem Emesét, hogy akar-e ren¬des csalá¬dot alapítani gyermekekkel? Mivel a válasz nem volt, összepakoltam és haza jöttem Istenhidegébe. Máriának már egy éve alig kellet dolgoznia a kapcsolatunk meg¬bon¬tásán. Amit elkezdett ugyanis, azáltal, hogy Emesét megingatta belső hitében és meg¬gátolta abban, hogy az előadótársam – vagyis minden szempontból az én partnerem – lehessen, a bomlasztó erjedés, ha lassan is de folytatta a dolgát. A szemet szúró távol¬maradásával, Emese előbb bojkottálni kezdte az én előadásaimat, amelyek így, félig hiteltelenekké váltak a Bagolyváriak szemében, majd ő is „beavatást nyert” annál, az elvált élettársával máig egy lakásban élő Pécsi kuruzslóknál, aki mágikus mesterkedéseivel visszanyomta a Mária betegségtüneteit az aurája finomabb szintjére, és ezáltal hozzásegítette az egyébként hihetetlenül életerős Máriát a túlvilágra való korai átkeléséhez. Ráadásul arról, hogy ezzel a kuruzsló-kurzussal rossz irányban haladnak, maga Mária kapott jelzést.
A jó pénzért egzotikus keleti fényű diplomákat osztogató Rejki mester, álomfejtő tudományt is okított és ennek céljából a Bagolyvári kábultjai el kellett meséljék a napi álmaikat. Mária akkor éppen azt álmodta, hogy Emesével kettesben utaznak egy autóban, amit ő vezet és minden nagyon jó, nagyon kellemes, csak annyi volt a baj, hogy rossz irányba haladtak. A misztikus mestersége által biztosított karizmatikus aurája ellenére is siralmasan primitív „Mesternő”, aki a horoszkópjából kiolvasható legfőbb karmikus életfeladatát máig nem volt képes megoldani – négy, vagy öt bolygója állt a VII. házában a Sárkányfarokkal együtt és szemben az első házakban található három bolygóval – nem fogta fel, hogy a Mária álmában megjelenő téves irány épp az általa tanított misztikus út követése, amelyen Mária a túlvilágra távozott nyolc hónap elteltével, a guru által árult diplomákon szereplő megvilágosodás és egyesülés hegycsúcsra való feljutás helyett.
Sajnos, túl későre és csak hatvan-hetven százalékban sikerült a Emese önérzetét felébresztenem és rávezetnem őt arra, hogy nem csak azért fontos, hogy megtanuljon nemet mondania Mária minden vele kapcsolatos ötletére és szeszélyére, mert ezt egyszerűen az ő Oroszláni természetéből adódó, szellemi egészsége is megkívánja. Későn sikerült őt ráébresztenem arra, hogy mindez azért is kell, mert nevetséges, hogy egy huszonöt éves nő, teljesen elveszítse nem csak az önállóságát, hanem a jó¬zan eszét is az anyja közelében. Persze, az ő egyéni – és Oroszláni! – akarata nap¬fény¬re jutása érdekében folytatott harcom közben sokszor megsebeztem őt. És meg¬sebeztem magamat is azáltal például, hogy a sok cirkusztól kifáradva, a tél folyamán két és fél hónapra haza költöztem és közben Gyopárral és egy másik, velük egy idős lánnyal is szeretkeztem. Ezek után, már egy szavam se lehetett arra az érvére, hogy azért nem házasodunk össze, és azért nem akar még gyermeket tőlem, mert nem csak bennem nem bízik meg, hanem elsősorban azért, mert nem bízik az irántam táplált érzelmei¬ben sem. Ebben a kilátástalan jövőjű partneri állapotban, harmadszor is magamra vállaltam a teljes elválás és a haza költözés drámáját. És még ezt is, csak annak kö¬szönhetően sikerült ténylegesen véghez vinni, hogy Emese határozottabb lett, miután én eldöntöttem, hogy semmit nem szabad elhallgatnom előle és bevallottam, hogy nem csak hogy lefeküdtem azzal a lánnyal, aki az előadásaimon a titkárnői felada¬to¬kat ellátta helyette, de érzelmi szempontból is, egyre fontosabb lett számomra a Gyopár személye.
Örülhettem is volna, amikor a válást nálam sokkal jobban bíró Emese, egy szoros öleléssel nyugtázta, hogy megértette, amit mondtam neki: szívemben nagyon tiszta szeretettel válok el tőle, vagyis azzal a máig boldogító tudattal, hogy létezik valaki a világon, akit annyira önzetlenül tudok szeretni, mint őt. Szóval, akár örülhettem is volna ennek a csakugyan erős és metafizikai intenzitást érintő szeretet-tudatnak, ha az utolsó csomagjaimat és engem a vonatállomás felé szállító taxiba való beszállásom után, nem csorogtak volna annyira a könnyeim, mint a szerelmi szappanoperákban. Emesét ma is azzal a tiszta szeretettel övezem szívemben, mint amit akkor éreztem, amikor a tömbház előtt szorítottam magamhoz utoljára, amelynek a harmadik emeletén annyit szenvedtem rá várva esténként, a sivár Bagolyvári lakótelepen töltött két éves száműzetésem során.
Amikor nyolc hónap után, egy baráti érdeklődésnek szánt telefonbeszélgetés alkal¬mával Emesétől megtudtam, hogy az elköltözésem után közvetlenül, Mária meg¬betegedett és három hónapos szenvedés után hasnyálmirigy-rákban meghalt, az egyik barátommal voltam átutazóban Bagolyváron. A hír annyira felizgatott és meg¬zavart, hogy a barátom, aki éppen Magyarországról hozott haza autójában, ezt észre¬véve, kelekótya öregekkel való társalgási formulákkal próbált ugratni annak érdekében, hogy térjek már magamhoz, de ez sem használt. A barátom nem értette ugyanis, hogy, amiért megtudtam, hogy meghalt a volt élettársam anyja, attól miért nem tudok vele normálisan beszélgetni. Végül is, nekem kellett belátnom, hogy a barátom személygépkocsijának az utastere nem alkalmas hely egy ilyen fontos halottól való búcsúvételre. Kijózanítva hát magam, igyekeztem normálisan társalogni hazáig, de otthon, egyedül minden, a lánya általa vélt érdekei miatt ellenem elkövetett vétkéért megbocsátva, végleg elengedtem Máriát. És közben arra bíztattam a túlvilágon bolyongó szellemét, hogy mostmár aztán tényleg békét kell hagynia Emesének, és a lánya életében való kísértetként történő újabb beavatkozások helyett, legalább odaát forduljon a tényleges Szeretőfény irányába, és a lányával szembeni ambíciók további fenntartása helyett, inkább próbáljon meg azzal véglegesen egybeolvadni.
A Mária elengedése nem volt számomra olyan egyszerű, mint ahogy én akkor gondoltam. Nem minthogyha később nálam jelent volna meg kísértetként, de csak később tanultam meg, hogy hiábavalók a misztikus szelleműzési praktikák, mert iga¬zá¬ból csak akkor lehet valamit, vagy valakit elengedni (valakit, vagy valakihez nem vissza¬vágyni, vagy valakinek tényleg megbocsátani), amikor teljes mértékben megértettük, hogy a sorsprogramunk külső megjelenítőiként, bizonyos személyek miért jelentek meg, olyan jelentős szerepet betöltve, valamikor az életünkben, a jelentés pozitív, vagy negatív jellegétől függetlenül. Tíz évnek kellett eltelnie a Emesétől való lelki elválásom és majdnem tizenegy a Máriától való spirituális búcsú vétel óta, és egy olyan konstellációnak kellett beállnia, amely az addig bennem fájdalom-jelzések nél¬kül lapuló vesekövek létét és a köveknél mélyebben lappangó vese- és húgy¬hólyag¬problémáimat felfedte, ahhoz, hogy végre felfedezzem, hogy igazából miféle rejtett zavar is volt akkor bennem, hogy mi rejlett a tudattalanom mély zugaiban, misztikus kifejezéssel: az aurám legfinomabb rétegeibe vésve miféle spirituális zavar lapult oldo¬zatlanul, ahhoz, hogy egy ilyen, már a foganástól kudarcra ítélt szerelemi három¬szögben kellett két éven át részt vennem? És méghozzá úgy, hogy nem is a lány, hanem annak, a később megveszekedett ellenségemmé változott anyja vitt be a sors-keringőbe? Márpedig, ha tudtam volna, hogy az életünk fontos szereplői, ennyire egyértelműen az auránkba vésett, feloldásra váró negatív sors-programunknak meg¬jelenítői, mint ahogy arról ma meg vagyok győződve, legkésőbb a Emese misztikus láza okának a felfedezésekor észbe kaptam volna. Hiszen a majdhogynem azonos motívumok, Dóra óta egy az egyben ismétlődtek szerelmeim személyében: Akikkel kölcsönös szerelembe estem, látszatra, vagy erős karakterű autonóm nők voltak, vagy fordítva: az éppen nyíló személyi öntudatukat még csak csirájában érzékelő nagy-lányok. De az előbbiekről is, mind kiderült végül, hogy a látszat autonómiájuk ellenére, egytől egyig a családjuk női tagjai (Nagynénék, nagyobb nővérek a Dóra esetében), vagy az édesanyjuk áldatlan befolyása alatt álltak, sőt azok lelki fogsá¬gá¬ban vergődtek, egyrészt. Másrészt, ugyanolyan makacs módon visszatér a magzat¬foga¬nástól és a családanyai szerepkörtől való irracionális félelem (Dóra és Júlia). Illetve, a futó kalandoknak vélt szexuális kapcsolatok esetében az akaratom ellenére történő, nem kívánt magzatfoganás. Vagy, a nagy szerelmek esetében, az anyák által végül megzavart állapotban történő magzat-foganásnak és a létező, vagy vélt (Jutka?) mag¬za¬toknak a tudomásommal, vagy tudomásomon kívül (Rita) történő misztikus el¬haj¬tá¬sának, közönséges elkapartatásának: meggyilkolásának a motívuma is. Mind¬ebből viszont csak a felszíni történést és az óvatosságra intő, megrázó tapasztalatokat szűr¬tem le akkor, illetve megelégedtem a magzatfoganásnak a metafizikai mechanizmusa megértésével. Eszembe nem jutott volna, hogy ugyanúgy mint ők, én sem ren¬del¬ke¬zek autonóm spirituális öntudattal, mert az erkölcsi gondolkozásom, még mindig egy felettem álló, tőlem objektíven létező vallásos jellegű Isten-képzetnek, máskor az édes¬anyám által belém nevelt erkölcsi normarendszernek rendelődik alá a tudat¬tala¬nom legmélyebb rétegeiben. Hogy a lelkemnek a tudatom számára hozzáférhetetlen mélységeiben, az én szabad cselekvési és választási-döntési akaratomat is lebénítják, illetve manipulálják még a háttérből az olyanféle gondolatok, hogy vajon mit fog ehhez és ehhez, az Isten, vagy a szegény édesanyám szólni, és az utóbbi vajon mennyire esik kétségbe ennek és ennek, a velem és sorsommal kapcsolatos hírnek a hallatán? Minden fontos döntésemben ott élt az a vágy is, hogy a szegény édesanyámat ne érje általam, vagy miattam bántalom.
Másrészt, a Dóra esetében végig és a Emese esetében, a Bagolyváron töltött máso¬dik évet kivéve, azzal az elfogadhatónak képzelt, de végül is, hamis gondolattal ámí¬tottam magam, hogy még nem vagyok eléggé felkészülve a családapai szerepre, még nem tudnék teljes odaadással és maradéktalanul családapa lenni, mivel művészként még nem valósítottam meg magam. Majd, miután ennek a jelentősége csökkent, akkor azzal ámítottam magam, hogy asztrológusként nem vagyok még elég erős és köz¬ismert, ahhoz, hogy erre a pénzkeresési lehetőségre családot lehessen alapítani és, hogy a szellememet nem ez a hivatás-megvalósítás kösse le maradéktalanul. – Persze, hogy ugyanezeket az ostoba, fekete lyukból eredő koncepció szerinti két¬sége¬ket élték át a szerelmeim is, és éppen emiatt, a bizonytalanságuk miatt menekültek vissza a velem való családalapítás gondolata elől az édesanyjuk fennhatósága alá, attól füg¬getlenül, hogy a velem való szakítást követően, más férfiakhoz feleségül men¬tek. És ezt, a többé-kevésbé érezhető, észlehető, érzékelhető és látható anyai és család¬anyai szerepkörtől való elhárítási-kikerülési vágyon és félelmen függő erős anya-kötődést és a személytelen régi családnak (Dóra), vagy egyenesen az anyának való személyes alárendelődést nem bírtam bennük elviselni, vagyis azt, ami bennem is ugyanúgy jelen volt, csak sokkal rejtettebb módon, mint az ők személyében. És emiatt, a szerel¬meimre, élettársaimra való huzamos és intenzív neheztelések miatt, a folytonos mér¬gelődés: a lelki alapú biológiai önmérgezések miatt gyengültek le a szerelmi átélé¬sek¬hez analogikusan kapcsolódó, szervezet-tisztító szerveim: a veséim és emiatt, az anya képzettel szembeni oldódási képtelenség miatt, illetve e problémámnak a szerelmi partnereimre való folyamatos áthárítása miatt fejlődtek ki alattomban a veseköveim.
És végül azért kellett hat hónapon át, intenzíven meditálva, elhajtanom mentális- mágikus úton a veseköveimet és azért kellett meggyógyítanom, vagyis újra műkö¬dés¬re serkentenem a vérem tisztítását rosszul végző veséimet, hogy e meditációk közben az engem a föld felszínéről eltüntetni kívánó, „ex-anyósaimnak” és később, a felesé¬gemet a házasságkötésünket követő első hét évben folyamatosan bolondító édes¬anyja: a hivatalos anyósom által is megtestesített negatív és zavaros anya-képzeteimet végre felfedezzem és megértsem. Hogy mindezt felfogjam és feloldjam, elengedjem immár ténylegesen is, a teljes gyógyulásom és az erőnlétem visszaszerzése érdekében. Asztrológusként ugyan, már korábban is felfedeztem, hogy az anyai hivatásukat három-négy gyermek gondozásával és nevelésével, a maga idejében be nem teljesítő – anyai ösztöneiket megfelelő számú gyermekeken és az anyai állapotot a maga spi¬ri¬tuális idejében ki nem élő – nőkkel nincsenek, mert nem is lehetnek rendben a dol¬gok. Sőt: azt is észrevettem, hogy minél inkább „gyenge” egy anya, illetve, minél inkább csak a felszínen, a gyermekért való túlzó aggodalmaskodás által és érzelmeskedés fo¬ko¬zásával akarja megjátszani önmaga előtt is egy nő azt, hogy ő „nem is olyan rossz anya, mint ahogy azt képzeli, a gyermeke annál inkább igényli azt, annál inkább igyek¬szik őt birtokába venni. És, hogy ez a természetellenesen túlfűtött ragaszkodás a gyermekben megmarad a tudattalan szintjén, annak felnőtt korában is, ezért nem merik az egykék határozottan és becsületes nyíltsággal lerázni magukról az anyát, még akkor is, ha ez a kapcsolat kimondottan zavarja őket, és terhesnek érzik. Ahhoz viszont még több személyi tapasztalat kellett, hogy rájöhessek: mindazt, amit annyira zokon vettem a szerelmeim részéről, az mind ott található az öntörvényű személyiségem alatt mélyen, hozzáférhetetlenül mélyen bevésve.
Sőt: a szerelmeim történetén eltöprengve, felvillan olyan szerelmi és szexuális élményeknek az emléke is, amelyeket más lányokkal és nőkkel éltem át, és amelyek, legalább is a számomra, mindig érthetetlenül gyors befejeződés előtti indulásuk idő¬szakában éppen olyan erős és az örökkévalóságig tartó egységesülési lehetőség ígé¬re¬tével indultak, mint azok, amelyek végül is ténylegesen megráztak. Csak a vesekövek fényében történt megvilágosodás után értettem meg, hogy ezek a szerelmek azért nem valósulhattak, meg és azért nem foglalhatták el életemben az áhított végleges szerepüket, mert az illető lányok és nők spirituális struktúrája nem tartalmazta oly¬annyira negatívan a szülői minőség és a személyiség finomításának a sorsprogramját, mint az enyém. Misztikusan fogalmazva: az ők karmikus feketelyuka nem az anyaság-apaság, és nem a személyiségtudat, illetve nem a gyökeres átvalósulás gócpontjai körül örvénylett.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/


Vissza a tetejére
  Profil  
 
Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 12 hozzászólás ]  Oldal Előző  1, 2

Időzóna: UTC + 2 óra [ nyi ]


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Powered by phpBB® Forum Software © phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség
phpBB SEO