ASZTROLOGOSZ, Kozma Szilárd - karma-asztrológus fóruma

Asztrológiai fórum: Kozma Szilárd és asztrológus-barátainak fóruma
Pontos idő: 2024.03.28. 11:19

Időzóna: UTC + 2 óra [ nyi ]


Fórum szabályok


Építő szándékú és segítő-jellegű, kreatív kritikát, kiegészítő értelmezéseket és őszintén kíváncsi kérdéseket is szívesen fogadók (szívesen megválaszolok), de rosszindulatból származó, romboló jellegű ítélkezést, nagyképűen fölényes, lekezelő, vagy akárcsak feleslegesen szellemeskedő "beköpéseket" sem. (Azokat szó nélkül kitörlöm)



Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 1 hozzászólás ] 
Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2014.06.18. 12:36 
Offline
Adminisztrátor
Adminisztrátor
Avatar

Csatlakozott: 2008.03.11. 22:01
Hozzászólások: 4221
Tartózkodási hely: Csíkszereda
A Táltos Bolond (Regény)

XV. fejezet

Balog Ádám éhségsztrájkja és Géza furcsa hazatérése


A második Iliescu kormányzás időszakában a román parlament által megszavazott nemzeti fasiszta tanügyi törvény elleni éhségsztrájk-hullámot a saját elgondolásom¬ból, a spirituális naplóírás által felszabadított igazság-szenvedélyem hatására, egyedül indítottam el. A kilencvenes évek közepén, egy jól sikerült metafizikai-asztrológiai előadásokkal egybekötött nyári táborozás után, amit én szerveztem és vezettem, számomra még ma is megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, vásárolni és olvasni kezdtem a romániai magyar sajtótermékeket. Akkor már szakítottam az újságírással és egyértelműen elköteleztem magam az asztrológia és a szellemtudományok gya¬kor¬lása-tanítása és a metafizikai igazságok kutatása mellett. A sajtóból viszont az derült ki, hogy nem csak a parlamenti nyári vakáció ideje járt le, hanem lassan lejár a romániai diákok vakációja is. És ez azt jelenti, hogy a román tanügy intézmény¬rend¬sze¬rében könyörtelenül bevezetik a nyár elején megszavazott, etnikailag diszkriminatív nyelvi törvényt, amely arra fogja késztetni a pragmatikusan gondolkozó nemzetiségi szülőket, hogy a gyermekeik jövője érdekében írassák azokat, ha lehet még első osztálytól román tannyelvű osztályokba. Mindezt azért, mert a középiskolák és a gimnáziumok felé ha¬ladva, egyre szűkül a keret, illetve egyre kevesebb az etnikai tannyelvű osztály, és az egyetemeken, főiskolákon már magyar évfolyamok is alig lesznek találhatók. Az ele¬jén csak bosszankodtam azon, hogy egyetlen okos „szak¬embernek” sem, aki a törvény „tisztességes szándékát” kifogásolja, és belebocsátkozik olyan vitákba, hogy végül is ez a törvény nem kényszerít senkit arra, hogy gyermekét már első osztályos korában ro¬mán tannyelvű osztályba adja, de lehetőséget ad arra, belé sulykolják a román nyel¬vet és a román kultúrát, még mielőtt a saját anya¬nyel¬vü¬ket és kultúrájukat rendesen megismernék – nem jut eszébe legalább keresztény-humanista szempontból érvelni, és megvizsgálni, hogy mi történik azoknak a gyermekeknek – és a későbbi felnőt¬teknek – a személyében: a szubjektív tudati és lelki világában, akik anyanyelven beszél¬nek a mindennapi életben, otthon, az utcán és az üzletben, vagyis szülőkkel, a rokonokkal, a barátaikkal való viszonyaikban és egy egészen más nyelvet kell használjanak, sőt: más nyelven kell gondolkozzanak, az általános emberi tudás birodalmában?

Úgy éreztem, hogy minden nemzeti és a jogállamiság eszméje mellett magát el¬köte¬lező politikus, minden pedagógus és minden „tekintélyes” tudós félrebeszél eb¬ben a témakörben. Mivel személyesen egyikük sem élte át gyermekkorában ennek a schizofrén állapotnak a nyomorúságát és kamasz, majd ifjú korában e schizofrén állapot identitás-tudati zavarokat okozó következményeit, nem a kellő komolysággal, nem az általam átélt igazság-szenvedéllyel és végül is személyi érintettség nélkül kezelik a problémát, még azok is, akik úgy érzik, hogy a törvény igazságtalansága felháborító. Magyarán: úgy éreztem és meg voltam győződve arról, hogy hibás ezt az egyetemes törvényeknek gyökerében ellentmondó, egyértelműen fasiszta szándékok által létrehozott törvényt, akár nemzeti oldalról, akár az érintett tanuló gyerme¬kek¬nek „a jövőbeni érvényesülési lehetőségek” szempontjából megtámadni. Úgy gondol¬tam, hogy ennek a politikai gaztettnek minősülő törvénynek, kimondottan az érintett gyermekek személyiségtudatára rombolóan ható vonatkozásait kell valakinek végre felmutatni. És úgy éreztem, hogy egyedül én vagyok az, aki románul és magyarul is egyaránt jól fogalmazni tudó, személyesen és nem nemzetien érintett alanyként, a törvénynek a valódi ártalmaira és veszélyességére rá tudok mutatni, minden politikai elfogultság nélkül. Másrészt bosszantott a merevdeszkás politikusok gyávasága és korrupt magatartása is, akik a jó parlamenti fizetéseiket féltve, egyetlen radikális politikai tett nélkül, sőt: egyetlen politikai gesztus nélkül, a szó szoros értelmében, cserbenhagyták az erdélyi városokban az utcákra kivonuló és ott órákig-napokig-hetekig tüntető, magyarul tanulni akaró diákokat és azok tanárait.
Az, hogy ezúttal magamtól indíttatva fogtam bele az esetleg a túlvilágon végződő, kilátás nélküli éhség-sztrájkba, egyedül, a személyi meggyőződésemtől idegen, esetleg csoportos gondolat, szándék, vagy akarat hatásától mentesen, nem történt meg egyik napról a másikra. Valójában már akkor, amikor az újságokban a kisdiák tüntetőket ábrázoló első képeket megláttam és a romániai magyar parlamenti képviselők közöm¬bösségét, illetve impotenciáját tapasztaltam, sejtettem, hogy ez, az esetleg végzetesen is végződhető lépés számomra kikerülhetetlen. Egész más volt négy évvel korábban a közismert és közkedvelt Nemes Mózes egyértelműen politikai jellegű éhségsztrájk¬já¬hoz csatlakozni. És egészen más egy olyan egyéni tiltakozásba bele¬vágni, amit nagyon sokan a környezetemből értelmetlennek és fölös¬legesnek, sőt: mivel ez a személyes tett, sok hipokrita magyar lelkiismeretét valójában érintette – hiszen a magyar nyelv és irodalomtanárok és a magyar tanári pályára készülő diákok közül csak két személy csatlakozott később az általam elindított éhségsztrájk-hullámhoz –, egyesek egyene¬sen „exhibicionista gusztustalanságnak” tartották a csen¬des elkesere¬dé¬sem¬ben akkor önmagammal: lelkiismeretemmel szemben egyedüli becsületes magatartási formá¬nak vélt kezdeményezést. Ráadásul, mivel sem rádió, sem televízió készülékem nem volt, tömegtájékoztatási hírforrás nélkül nem tudhattam meg azt sem, hogy több egyszerű magyar ember – nem tanár, nem művész és nem politikus! – vállalta ottho¬nában az éhségsztrájkot, miután az újságok közölték az általam nagyon megfontoltan és mind a két nyelven megfogalmazott indokaimat, és miután látták, hogy több mind tíz napig kitartottam ama elkeseredett elhatározásom mellett, hogy mindaddig nem hagyom abba a koplalást, amíg pozitív politikai szándékot és akaratot nem látok arra vonatkozóan, hogy a romániai magyar parlamenti kép¬viselők nem hajlandóak addig semmi másról tárgyalni a román politikusokkal, amíg azok legalább véleményben nem hajlanak arra, hogy a fasiszta tanügyi törvényt meg kell változtatni.
Az, hogy nekem, mindenkitől függetlenül ezt és csakis ezt lehet, és csak ezt kell tennem, teljesen egyértelmű volt számomra. És az, hogy nekem a lelkiismeretemmel szemben akkor nem volt más kiutam, annyira egyértelmű volt, hogy annak ellenére, hogy akkor semmi kézzel fogható eredményt nem értem el a tizennégy napos, majd az újból vállalt és tizenhat nap után abbahagyott éhségsztrájkommal, ma is ugyanúgy, ugyanazzal az elszántsággal belemennék. Belemennék annak ellenére, hogy ma tudom: nemcsak a román politikusok és a román emberjogi szervezetek „harcosai” olvasták fölényes cinizmussal a nyilatkozataimat. (Sőt: egyes visszajelzésekből az is kitetszett, hogy a „jó-románok” örömteli malíciával fogadták a gyermekkori és az ifjúkori zavaros lelkiállapotaimat és a nyelvi-tudati zavarból eredő természetellenes lelki állapotok miatti szenvedéseket feltáró passzusokat) és nem csak ők viseltettek közömbösen a fasiszta tanügyi törvény megváltoztatása gondolatával szemben, ha¬nem a romániai magyar politikai elit jó része is.
Igazából azt, hogy egy héttel a tizennégy napos éhségsztrájk abbahagyása után, második alkalommal is bele vágtam a tortúrába, nem csak annak köszönhető, hogy amikor a tizenhatodik napon az Istenhidegei kórházból haza, és ezzel együtt a társa¬dalomba visszatértem, azt kellett észlelnem, hogy hiába koplaltam tizennégy napon át, mert nem csak hogy a román, de a romániai magyar politikusok körében sem vetődött fel határozottan a tanügyi törvény azonnali megváltoztatásának a szándéka, még a sok utcai tűntetés és az általam elindított és többek által folytatott éhségsztrájk hullám ellenére sem. Sőt: a hozzám eljutott információk szerint a romá¬niai magyar politikusokban fel sem merült semmiféle, a törvény megváltoztatásának a napirendre tűzésének a kikényszerítését célzó politikai kezdeményezés. És ez annak ellenére, hogy az egyedüli és „egységes” romániai magyar politikai szervezet akkori elnöke, aki történetesen festőből vált politikus vezérré, tehát régi barátom volt, személyesen látogatott meg a kórházban és megígérte, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy az áldozatom ne legyen hiábavaló. Szóval nem csak azért fogtam belé másodszor az éhségsztrájkba, mert mindabból, amit célul kitűztem semmi nem lett. Hanem azért is, mert a Merevdeszka (ez az Egységes Romániai Magyar Szövetségnek a nem általam kitalált gúnyneve) egy velem egyidős, jól felhízott labanc szenátora, egy orsóhelyi művészt-találkozó alkalmával cinikus megjegyzések közepette elutasította éhségsztrájk ideáját, mint hatékony politikai eszközt „Romániában, ahol a lakosság fele amúgy is éhezik.”
Érdekes módon, az akkoriban külföldön tartózkodó Nemes Mózes személyi titkára – a későbbiekben merevdeszkás szenátor, aki tizenkét év múlva szembefordult Nemes Mózessel amikor az független jelöltként bejutott az európai parlamentbe – is ezt a majd¬nem szóról szóra azonos „magánvéleményét” közölte velem, mintegy soron kí¬vül és mellékesen, abban a levélben, amelyben a ugyanakkor a „főnöke” együtt¬érzéséről és nagyrabecsüléséről biztosított hivatalosan. A tényleges metafizikai tapasztalataim érdem¬ben csak ezzel, a teljes elhagyatottságban eltöltött tizenhat napos „egyéni” éhség¬sztrájkkal kezdődtek. Ekkor értettem meg, hogy mit ért Hamvas Béla azalatt, hogy „Az igazságtól teljesen elhagyatott állapotba kerülni.” A feladat fel¬vállalása következtében megnyugodott lelkiismeretem miatt létrejött derűs szellemi állapotomban az első 14 napos periódus alatt, nagy meglepetésemre egészségileg azt tapasztaltam, hogy a teljes koplalás következtében csak a hatodik napon éreztem egy enyhe fizikai elgyengülést. De ez is elmúlt, miután meglátogatott egy endokrinológus orvos ismerősöm, aki már a Nemes Mózes éhségsztrájkjával való szolidaritásból vál¬lalt éhségsztrájkom után is fel¬ügyelte „visszatérésemet”. Elmagyarázta, hogy ő mint orvos nem ért egyet ugyan a vállalásommal, de mivel ő is román tannyelvű osztályba járt negye¬di¬kes korától, most tökéletesen megérti azt, hogy miért vállaltam a lázadás¬nak és a figyelem-felhívásnak ezt a módozatát. De éppen ezért azt is tudja, hogy éppen az ügy sikere érdekében, vagyis annak érdekében, hogy mindazt, amiért éhség¬sztrájkba fogtam, értelmesen és meg¬győ¬zően el tudjam mondani, igen fontos, az is, hogy a gondol¬kozásom ép és a beszéd¬kész¬ségem zavartalan maradjon. Már¬pedig, amennyiben nem kap semmilyen úton cukrot a szervezetem, bármennyire is egészséges szervezetem lenne, öt nap múl¬va ment¬hetet¬lenül zavarossá válik a gondol¬kozás és nehézkessé, majd fokozato¬san egyre lehetet¬le¬nebbé válik a beszéd. – És igaza volt: a gondolkozási képesség lassuló szimptómáit már akkor érzékeltem. – Legyek nyugodt, ő tüzetesen utána nézett az éhségsztrájk etikai szabályainak és az, az enyhe gyümölcslé fogyasz¬tását nem zárja ki. Biztosított arról, hogy nem vezet félre, de én is könnyen utána nézhetek, hogy minden éhségsztrájkoló iszik gyümölcslevet és biztosít afelől, hogy Nemes Mózes is ivott annak idején.
Mivel jól ismertem az orvos komolyságát, szegény édesanyám és a környezetem megnyugvására is hallgattam rá, és másnap ittam az édesanyám által vásárolt, majd a húsdarálójával kipréselt szőlő gézzel szűrt levéből. És ekkor ért a nagy meglepetés: másnapra, az éhségsztrájk hetedik napjára pont olyan erősnek és egészségesnek éreztem magam, mind nyolc nappal azelőtt. A gyengeség csak a tízedik nap után állt be, amikor egyre inkább gyötörni kezdett a szomjúság és az ásványvízzel kevert szőlő¬létől gyomormenést kaptam. Mindez annál inkább fokozódott, minél több vizet és szőlőlevet ittam. Ezért a tizenegyedik nap estéjén telefonáltam a jó szándékú doki¬nak, aki másnap utánam küldte a mentőt, hogy vigyenek az ő felügyeletébe a kórház¬ba, ahol időnként perfúziót kaphattam. Különösebb elgyengülést viszont ekkor sem éreztem, és a kórház folyosóján sétálgattam az esti órákban, sőt az emeletek közötti lépcsőkön is képes voltam minden különösebb erőlködés nélkül le és feljárni. Igen ám, de ekkor még egyensúlyban állt a lelki világom, ekkor még nem sújtott le annak a tudata, hogy nem csak az egyszerű embereket nem érdekli az, hogy lényegében miért teszem mindezt. Vagyis az, hogy a magyar sorstársaim nem az újabb magyar anyanyelvű gyermekek-generációknak a fölösleges és természetellenes román iskolá¬ba járatásától megmenteni szándékozó szavaim és mondataim lényegi értelmére figyelnek, hanem arra kíváncsiak, hogy ennyi éhezés után mennyire szenvedhetek, és hogy vajon nem-e ment el a józan eszem, hogy mások érdekében ilyen önromboló marhaságokat csinálok. Hiszen nekem már nem kell szenvednem attól, hogy román iskolába jártam és átlagon felüli színvonalon beszélem mind a két nyelvet! Sőt: hogy nem-e valamilyen rejtett érdek húzódik meg az egész éhségsztrájkos játszma mögött? Sőt, az egyik, velem egyidős bölcsész-újságírónő annak a gyanújának is hangot adott, hogy esetleg közben ettem valamit dugiban.
Mégis, nem ez volt, amiért a második éhségsztrájkom második hetének a végén az igazságtól elhagyatott állapotba kerültem, miközben nap mint nap a szenvedélyes ordibálásig és a durva kifejezések használatáig elmenően kellett veszekednem nem csak szegény édesanyámmal, hanem a körorvosunkkal szemben is, akivel ő szoros rokoni kapcsolatban áll. A mély szomorúságot és így a szellemi-lelki lehangolódást okozó gondom az volt, hogy a szülőföldemen élő magyarok „politikai akaratát kép¬viselő” Fagyosszenteki Egységes Magyar Szövetség elnöke, egy nagyon régi barátom, akivel szemben viszont újságíró koromban, egy később úgy-ahogy tisztázottnak vélt, de a maga idejében roppant zavaros sajtó-incidensbe keveredtem, a barátja taná¬csára, megta¬gad¬ta az általa vezetett helyi szervezet nevében az éhségsztrájkommal való szolidaritást. És a¬nélkül, hogy erről értesített volna, több napig megtagadta, majd később csak fino¬man elhalasztotta az anyanyelvi tanulási jogért való har¬com másod¬szori elindításának az okait leíró politikai nyilatkozatom és a fiatal romá¬niai magyar szülőkhöz intézett figyelemfelhívásom szövegének az illetékes szerveze¬tek¬hez és sajtó¬orgánumokhoz való eljuttatását. Így több mind egy hétig koplaltam a laká¬somban egyedül, illetve ve¬szekedtem a lakásom alatt álló lakrészéből mindun¬talanul hozzám újabb és újabb negatív „híreket” szállító anyámmal (például, hogy a városban többek¬nek az a véle¬ménye, hogy schizofrén vagyok), aki a fia egészségéért aggódott. Nem csak hogy a „romániai magyarság”, az érdekelt román és a magyar politikusok, de még a köz¬vet¬len barátaim sem vehették hírét annak, hogy én, ahelyett, hogy vissza¬utaz¬tam volna Emeséhez, a bagolyvári élettársamhoz – ahogy mindenki a környeze¬temből azt tudta – egy újabb éhségsztrájkba fogtam. És viszont: én sem tudtam azt, hogy ők nem tud¬ják, hogy mi velem a helyzet és amikor megtudtam, hogy Jenő és titkárnője hírzár¬latba fojtották a harcomat, hiába próbál¬tam felvenni a kapcsolatot akár Nemes Mózessel, akár Makro Gézával a Merevdeszka elnökével, vagy a Szövet¬ség politikusai körökben befolyásos bagolyvári újságíró barátommal, hogy lépjenek közbe. Mert vagy az én telefonom mondott csődöt, vagy egy elavult számot hívtam, amelyen senki nem válaszolt, vagy az, akit kerestem épp nem tartózkodott Romániában.
Kilenc napja koplaltam már annak érdekében, hogy legalább a saját kamaszkori és ifjúkori lelki nyomoromnak a példámat és volt osztálytársaim helyzetét a bizony¬talankodó fiatal magyar szülők számára tudjam elmondani: gyermekeiknek semmi¬féle jövőbeni sikere és szélesebb körű társadalmi-gazdasági érvényesülési lehetősége nem éri meg azt, hogy mielőtt e román termelői-fogyasztói sikerekhez és érvényesü¬lési lehetőségekhez eljutnának, félszeg és bátortalan, vagy éppenséggel agresszív személyekké váljanak a csonka anyanyelvi tudat miatt kialakuló kisebbségi kom¬plexu¬saik következtében. Miután rájöttem, hogy a Fagyosszenteki Magyar Szövetségi titkárságról nem továbbították a nyilatkozataimat, én kezdtem az illető intézmények és szerkesztőségek telefonszámait a tudakozótól beszerezni és a személytelen üzenet¬rögzítőkre ráolvasni az éhségsztrájk újrakezdését hírül adó és azt megindokoló szöve¬gei¬met. Bizarr játszma: amint utólag kiderült, végre, a tízedik nap után a fagyos¬szenteki merevdeszkás titkárnőnek megesett a szíve rajtam, és mégiscsak el kezdte rendszer¬telenül küldözgetni ide-oda a nyilatkozataimat, és amikor az illető szer¬kesz¬tők azt észlelték, hogy ráadásként én még élőbe is betelefonálom nekik a szöveget, valami gyanús játszmát sejtettek és biztos-ami biztos alapon, „szerkesztői meg¬fontolás¬ból” még csak hírként sem közölték azok tartalmát.
Gondolom, kedves olvasóm, hogy nem csodálkozol azon, hogy e tapasztalatok után, abban a helyzetben és olyan körülmények között elvesztettem a belső fegyel¬me¬¬met. Felhívom a figyelmedet, hogy a Könyvnek Ezen a Helyén nagyon fontos számodra az, hogy én a belső fegyelem elvesztéséről írok, mert ez itt a lényeg. A belső fegyelem elvesztése annyit jelent, mind a teremtés pozitív értelemben, illetve az áldozat értel¬mé¬ben való hitnek az elvesztése. Ez pediglen egy ilyen, a táplálkozás több napos elhagyása következtében létrejövő mágikus szellemi állapotban, bárki számára veszélyes lehet.
Amilyen mértékben közelítesz Istenhez, olyan mértékben közeledik hozzád a Sátán. Ha eddig nem volt világos e metafizikai aforizma értelme, most aztán világos lett. Vi¬lá¬gossá vált előttem, hogy nem csak az istenhidegi politikusok bojkottálják azt, hogy a fiatal romániai magyar szülők számára elmondjam, hogy miféle boldog jövő elé állítják a gyermekeiket abban az esetben, ha hagyják magukat a fasiszta tanügyi tör¬vény által befolyásolni – és „bölcs megfontolásból” olyan magyar többségű váro¬sok¬ban is román tannyelvű osztályokba kezdik íratni, illetve átíratni csemetéiket, ahol ez, a még létező magyar nyelvű általános és középiskolák miatt nem csak hogy fölös¬leges, de az általuk előidézett létszámcsökkenés miatt ezzel a tettükkel egyene¬sen veszélyeztetik az ő gyermekeikkel egy korosztályba tartozó és az utánuk felnövő gyermekeknek az anyanyelven való tanulási lehetőségét is. De bojkottálták mindezt azoknak a magyar nyelvű lapoknak az arrogáns szerkesztői is, amelyeket még mindig – de már nem sokáig! – hűségesen vásároltak és amelyekre még hűségesen előfizet¬tek a kommu¬nista időkből velük maradt magyar olvasók. Külső fegyelmemet meg¬tartva, az éhségsztrájkot még nagyobb elszántsággal, illetve még elkeseredettebben folytattam. És anélkül, hogy ezt a tényt nyíltan bevallanám magamnak, magányos tehetetlen¬ségemben nagyon mélyen elkezdtem gyűlölni ezeket az általam mind egy szálig korrupt megalkuvóknak látott személyeket.
Hogyan? Azt mondod, hogy jogosan gyűlöltem őket? Azt mondod, hogy meg¬értesz? Kedves ártatlan barátom! Látszik, hogy nem olvastad még el a következő feje¬zeteket. Nem másért, de ha elolvastad volna, tudnád, hogy ezzel a harag-joggal és ez¬zel a humánus együttérzésből jövő megértéssel egyikünk sem ér semmit. Sőt: ez a faj¬ta jogosságunk és ez a fajta együtt-érző megértésünk mindkettőnkre nézve veszé¬lyes. Nehéz Gordiuszi csomó ez: hiába, hogy a legjobb lelkiismeretem és a legtöbb értel¬mem szerint meg vagyok győződve arról, hogy igazam van, akkor is, ha a tör¬té¬né¬sek nem igazolják az igazamat, mert pontosan azáltal, hogy ezt az igazat eről¬te¬tet¬ten és mindenáron fenn kell tartanom, és erőszakosan keresztül akarom vinni, nincs iga¬zam. Egyszerűen csak azért, mert még nem jött el az igazamnak az ideje. Mondom, hogy nehéz dió. Mert ugyanakkor, amennyiben a körülmények és a helyzetek azt tükrözik számomra vissza, hogy valami más, számomra még egyelőre felfoghatatlan ok, vagy logika miatt (Isteni? Egyetemes?), valamely általam átláthatatlan ok-okozati összefüg¬gés miatt, a legjobb belátásom ellenére sincs igazam (a legegyszerűbb, esetleg meg¬nyug¬tató érv az, hogy mindez azért van így, mert általam beláthatatlan oknál fogva az én igazamnak még nem jött el az ideje), ez még nem jelenti, hogy szükség¬szerűen én le kell mondjak a vélt igazam szerinti erkölcsi magatartásról, vagy a néze¬te¬im, véleményem fenntartásáról és annak a helyzet és alkalom szerinti nyílt kimondásáról.
Mindezt akkoriban tudtam is meg nem is. Tudni tudtam, mert akkor már, elmé¬le¬ti¬leg legalábbis, ismertem az egyetemes törvényeket, de mivel az újságírás abbahagyása után egyre távolabb kerültem, nem csak a politikai élettől, hanem a társadalmi élet akkor még pozitívnak képzelt köreitől is, azt is tudtam, hogy amennyiben, abban a drámaivá alakult helyzetben, az önrombolás veszélyét is magában hordó elkeseredett elszántságommal a szavaimnak nagyobb nyomatékot is tudok adni, mind akkor ha mindössze elméleti cikkeket és tanulmányokat írnék a „témáról”, amennyiben nem tudom felemelni szavamat azokért a gyermekekért, akik talán pontosan ennek híján kell, kegyetlenül és ostoba módon, az én gyermekkorom, ifjúkorom és felnőtt korom kínos és zavaros és személyiségromboló állapotait végigélniük, amennyiben ebből a sötét alagútból kijutok még, pontosan annak következtében, hogy az a szellemi igaz¬ság, amire több éve már hogy rátettem az életemet, távol esik mindenféle társadalmi érdektől és társadalmi konfliktustól, soha többé nem fogom tudni hitelesen elmon¬dani. Ez az idő görcse. Ez a Görshwin görcse. Ez a harcosi és a brahmani magatartás ellentétének a görcse. Ez a „most és mindörökké” feloldhatat¬lan paradoxonának a görcse. Ez a luciferi bukást, a júdási sakk játszmát, a járdaszéli bolond nevetségességét és az üdv elnyerését is egyaránt magában hordó keresztényi tudatállapot görcse. Emiatt vesztette el a türelmét és nem várt Jézus még legalább harminc évet a saját akaratából beidézett és kiprovokált keresztre feszíttetésével. Pedig milyen jól tette volna! Mármint, ha vár még harminc évet a keresztre feszüléssel és részletesebben, esetleg a párkapcsolatra és a szexualitásra vonatkozóan is kifejti a korrupció-ellenes, egyetemes érvényességű tanait. Akkor ma nem lenne annyi részeg ragadozó, annyi vallásos hipokrita és annyi nagyokos seggfej! És én sem tettem volna azt, amit az akkori magányos kétségbeesésemben tettem.
Látván, hogy társadalmi szinten, azaz a nyilvánosság előtt a magyar nyelvű iskola-ügyben kibogozhatatlanul összezavarodik és elveszti fontosságát minden, ami szerintem fontos volt akkor, letettem arról, hogy értelmes beszéddel meggyőzzem a mi politikusainkat, és ezzel rávegyem a nyílt lándzsatörésre. És lemondtam arról is, hogy az anyámhoz hasonló, gyermekeik jövőjét szemelőtt tartó, „bölcs és megfontolt” fiatal magyar szülőket az írott nyilatkozataimmal és az emígy füstté vált televíziós beszédeimmel nyíltan lebeszéljem arról, hogy amennyiben a törvény több évig is módosítatlan maradna, akkor se adják gyermekeiket román iskolába. Ugyanakkor nem akartam legyőzve elhagyni a spirituális harcteret, és ebben az éhes állapotban erősen mágiázni kezdtem. Tudtam, hogy a több mind tíz napos böjt és az a tény, hogy több éve foglalkozom meditációval, felerősíti a spirituális befolyásolási képességemet. Mivel az éhség miatt éjszakánként amúgy sem tudtam aludni, magam megidéztem, illetve erősen a képzeletembe vettem azoknak az általam ismert romániai magyar poli¬tikusoknak a személyét, akikről tudtam, hogy a merevdeszkások mereveb¬bik, pecsenye¬féltőbb részéhez tartoztak. Azokat, akik a román politikusokkal az alamizsna¬szerű engedményeket eredményező „reális” kiegyezéseket keresték. Ahogy ők nevezték magukat: egységpártiak, illetve, ahogy a kevés fiatal radikálisok nevezték őket: laban¬cok. Akik az opportunista, korrupt és kommunista táborhoz tartoznak, és akihez valamiért mégis fűzött festő koromból valami ismerősi viszony, és az emígy magam elé idézett szellemüket szerre rábeszéltem arra, hogy radikálisabb – gerin¬ce¬sebb – maga¬tartást vegyenek fel, hogy álljanak ki a fasiszta tanügyi törvény meg¬változtatásának a parlamenti napirendre tűzése mellett.
Nem volt módomban lemérni, hogy ez, az akkor általam jogosnak képzelt naiv mágiázás (hiszen az ártatlannak képzelt magyar gyermekekért tettem, akik nem akar¬tam, hogy az enyémhez hasonló zavart szellemi és lelki állapotokat fölöslegesen átél¬je¬nek!), hatott-e valamiben a merevdeszkás gerinctelen mereveire, de nekem a leghátsó baloldali őrlőfogamnak („a bölcsesség”-fognak!) az olyan iszonya¬tos fájdal¬mak¬kal járó begyulladását eredményezte a következő éjszaka közepén, ami¬lyen fizi¬kai fájdalmat sem azelőtt sem azután soha nem éreztem. Ez, a felelősségtudat őserejét megtestesítő Szaturnuszi princípiumhoz és a jobb agyféltekéhez kapcsolódó fogam annyira fájt az éjszaka második felében és hajnalban és reggel..., hogy a tizenhárom napos koplalástól elgyötört testemmel reggel felöltöztem és a fogászati klinika sürgős¬ségi osztályán, minden teketória nélkül jelentkeztem foghúzásra. Az őrjítő fájdal¬mamban már nem érdekelt sem a két hetes éhségsztrájk értelme, sem ma¬gyar nyelvű iskolák, sem más nemes vagy piszkos politikai ügy, csak egy, csak egyet¬len egy: a fájdalmat okozó fogamtól minél hamarabb megszabadulni.
A foghúzás után sikerült néhány jótékony órát aludnom, amitől – bármennyire is fájt még a sürgősségi módszerrel kihúzott fogam helye, az a fájdalom már nem az agyamat közvetlenül hasogató fájdalom volt – erősebb fizikai kondícióval, könnyebb lélekkel és tisztultabb tudattal ébredtem fel. Az éhségsztrájkot folytatni szándékoztam ugyan, de az egyetlen ambíció, amit még ezzel kapcsolatban tápláltam, már nem kifelé, hanem befelé irányult: el akartam érni a teljes megnyugvás: a megtisztulás és a teljes elfogadással egybekötött elengedés-megbocsátás állapotát, mindazzal az emlék¬kel és érzéssel szemben, ami a keserű és sötét gyermekkoromhoz, a néhány művész-sikerekkel és annál több, társadalmi és magánéleti kudarcélménnyel tűzdelt ifjú koromhoz kötött. Szerencsémre ez meg is történhetett, részben azért mert hétvége következett, amikor tudtam, hogy még az általam felvállalt ügy iránt több jóindulattal és megértéssel viseltető sajtósok is inkább a mozgalmas, színes és optimista jókedvet árasztó kulturális eseményekre vadásznak és nem keresik fel az olyan idiótákat, akik közösségi érdekből folytatott éhségsztrájkkal a nézők, hallgatók és olvasók rossz lelki¬ismeretét feltupírozzák. És részben azért mert, a két nappal korábban Bagoly¬várról végre megérkezett Emese nem hergelt többé azzal, hogy az ő léthelyzete – egyetemi kurzusok látogatása – szempontjából teljesen indokolatlanul, pusztán az édesanyja parancsára még aznap este hazautazik, hanem az anyai paranccsal ellentétben, csak két nap múlva, vasárnap este, vállalván azt a kényelmetlenséget, hogy hétfőn délután fáradtabban fogja hallgatni a zeneelméleti és zeneesztétikai előadásokat.
Az éhségsztrájknak a minden zavar, anyai és rokoni zaklatás, elhagyatottság és sikertelenség elleni folytatásának, megérett számomra a belső és a külső gyümölcse. Ez az a szellemi belátás volt, hogy soha semmiféle körülmény között, és semmiféle cél érdekében nem szabad a mások személyi szabad akaratába beavatkozni. És az a belá¬tás, hogy minden metafizikai tudásom és asztrológiai önismeretem ellenére, erre a szentségtelen beavatkozásra én még igencsak hajlamos vagyok, mert még mélyen bennem lappang az anyai ági szüleimtől örökölt befolyásolási késztetésem és a minden áron való győzni akarásom, ami egy bizonyos határon túl, könnyen vak, mindenen átgázolni kész ambícióvá alakul.
A külső eredménye a kitartásomnak és a böjtté változtatott koplalásban való meg¬nyugvásomnak az volt, hogy minden, a hétvégi programjukról és szándékaikról szóló elképzelésem és elgondolásom ellenére, egy-egy újságíró, rádiós és televíziós ismerős jelentkezett vagy személyesen, vagy telefonon vasárnap, az éhségsztrájk tizenötödik napján. Volt, aki még aznap este meglátogatott és azon kívül, hogy jegyzettömbjébe sűrűn jegyezgetett, magával vitte az anyanyelvi ismerettől és az anyanyelvi kultúrától való fosztottság következtében beálló szellemi zavartságról és annak veszélyes követ¬kez¬ményeiről szóló nyilatkozataim másolatait. Például azt, ami arról szólt, hogy az anyanyelvet erőszakosan kiszorító hivatalos nyelv által megjelenített, és azáltal köz¬vetített kultúrának és nem¬zetnek a mély és agresszív elutasítása, a gyűlöletig menő utálata, amit én is éreztem kamasz koromban és ifjú koromban a román kultúrával és általában a románokkal szemben. És volt olyan, aki másnapra jelentkezett be interjú¬készítés céljából. Ezért, ha politikailag nem is értem el semmiféle célt, azáltal, hogy a Fagyosszentek környéki és a bagolyvári magyar tévénézők számára kifejt¬hettem a magyar és a más nemzeti¬ségű gyermekeknek az erőszakos román tannyelvű iskolába való irattatásának a pszichológiai hátteréről szóló, személyes élményekkel alátámasz¬tott, véleményemet, a saját lelkiismeretemmel szemben megnyugodhattam. És a meg¬felelő metafizikai következtetések levonása és végiggondolása után: azoknak a naplómba történő rög¬zí¬tése, megvizsgálása és továbbfejtése után, a tizenhatodik nap estéjén, há¬la a tizen¬hat napos koplalás végét jelentő könnyű vacsorának, végre pi¬hen¬ten aludtam és a tizen¬hetedik napon elmentem az Egységes Romániai Magyarság Ligája Fagyos¬szenteki központjába és ott hivatalosan is bejelentettem az éhségsztrájk abbahagyását.
Amint később ez kiderült, erre szükségem is volt, mert annak ellenére, hogy két napon belül fizikailag annyira felépültem, hogy karate edzésre is mehettem, néhány nap múlva Bagolyváron a mellkasom jobb oldalán rettenetesen viszkető bőrkiütés jelent meg. Már túl voltam rajta, amikor a Bagolyvári karate-edző tanácsára orvoshoz mentem a nyomával, vagyis „a panasz” emlékével. Az utólagos diagnózis: övsömör, ami utólagos jelzés volt arra, hogy a hatás-visszahatás törvénye miatt, a törvénytelen mágiázásomnak – vagyis a túltengő és túlfűtött Skorpiói-Oroszláni ambíciók miszti¬kus kiélésének – az lett a következménye, hogy hirtelen legyengült az immun¬rend¬szerem. Ennek tudatától, valamint a kihúzott fog emlékétől, teljesen másképp kezd¬tem látni magamat és mindent. – A Mindent. Másként: megértő gyanú¬val, vagyis ébe¬ren figyeltem és szemléltem a vágyaimat és ambícióimat, a meg¬szokott, és az újon¬nan felmerülő érzéseimet és gondolataimat. Akkoriban olvastam éppen a Hamvas Béla Tarot-értelmezését és kommentárját, amelyben az Ördög ikonja magyarázatának a végén azt írja, hogy aki nem fél az ördögtől, attól fél az ördög. Azt viszont Hamvas elfelejtette, vagy nem akarta hozzá tenni, hogy: amennyiben az „aki” több rend¬ben is meggyőződhetett már arról, hogy „az ördög én vagyok”, nem fél az ördögtől, mivel képessé vált szembenézni önmagával és ezt leleplezni.
* * *
Gézával, mindössze öt, vagy hat év múlva találkoztam újra az erdőszentmihályi vonatállomáson, de ellentétes irányba utaztunk. Így csak annyit tudtam meg sorsáról, hogy még nem jutott el Brazíliába, mivel, ő sem tudja egészen pontosan, hogy miért tette – talán mert a családja távolléte miatt, egy gyenge időszakában elviselhetetlenül egyedül érezte magát – , de időközben feleségül vette a szomszéd tömbházban lakó gyermekkori ismerősét. Az édesanyja viszont, valami homályos okból kifolyólag – Állítólag azért, mert a lánnyal szemben erkölcsi kifogásai vannak, de a korábban tett vicces elszólásait visszapergetve, Géza arra gyanakszik, hogy a testvéreivel és sógo¬rá¬val együtt, kinéztek Braziliában neki feleségül egy harmadik generációs, magyar szár¬ma¬zá¬sú gazdag lányt. – halogatja a két személy útiköltségéhez szükséges összegnek az elkül¬dé¬sét. De ők a következő hetekben Berlinbe utaznak repülővel, majd onnan tovább jutnak Braziliába valamiképpen. Hát elbúcsúztam Gézától – Akkor úgy képzelve, hogy örökre – álmai beteljesedését kívánva neki, Berlinben és Délamerikában.
Ezt követően viszont, újra itthon, de csak nyolc év múlva talál¬koz¬tunk, ezúttal Istenhidegében. A harmadik kislányunk születésnapja tájékán kaptam tőle azt a hosszú levelet, amiben arról értesített, hogy visszajött, de nem Dél-Ameri¬ká¬ból, hanem Németországból, mert nem lehetett, de nem is kellett tovább utaznia, mivel gyökeresen megváltozott az ő családi helyzete, valamint a régi – a szülei által alapított – családjának az anyagi helyzete, amiben ő elsőrendűen érdekelt. Német¬honban, az őszintének indult, és végig annak látszó, kilenc hónapos barátságuk után, a szálloda- és vendéglőtulajdonos munkaadójuk elcsábította a feleségét – akit ezek szerint, hiába részesített Géza a szerelem magas izzásában –. A kétszeres csalódásnak és a nála ritka-madárszámba menő veszteség-érzetnek, a Géza-féle módszerrel vetett véget. „Bármilyen veszteség érjen is barátom, azonnal el kell kapni az első futókurvát és istenesen megtömni, majd még egyet és még egyet, annak érdekében, hogy sem¬mi¬képpen ne csorbuljon a mélytudattalanban lappangó férfi-önértékelésed.” A kiheve¬rést követően, találkozott az élete igazi párjával. Azzal a nővel, akit a levelében közölt konfessziója szerint, soha nem vert meg – Még csak fel sem pofozott! – és soha nem csalt meg, annak ellenére, hogy négy éve együtt élnek és három éve, hogy házasok. És akivel, néhány hónapja, végleg haza települtek a hölgy szülőfalujába, a légvonal¬ban Istenhidegéhez elég közel eső Árkosbakra. Dél Amerika már nem fontos, mivel, kiderült, hogy az öccse és az anyja által szerzett ültetvény-telkeknél ugyan kisebb, de morálian és anyagiakban mérve is, sokkal értékesebb ingat¬lanok, termőföl¬dek, érté¬ke¬sít¬hető telkek, erdők és gazdasági épületek kell, hogy hamarosan vissza kerüljenek a család tulajdonába Észak-Erdélyben. Az örökség vissza¬szerzésében mindössze annyi ne¬héz¬ség merült fel, hogy a Géza édesanyja, nem tudni milyen indíttatásból, milyen titkos nyomásra, vagy milyen személyi előnyöknek a fejében, az erőszakos kollektivi¬zá¬lásnak egy évtizeden át, még az ideológiai fejlődését elősegíteni hivatott szekus-verések és a többéves börtön után is makacsul ellenálló édesapja (Géza legendás nagyapja) hirtelen halála után, akkor tehát, amikor úgy nézett ki, hogy az öregnek sikerült a családi vagyont az élete árán megmenteni, és amikor rég lejárt már az erő¬szakos kollekti¬vizálás ideje is, lemondott az egész örökségről egy állami gazdaság javára. Vagyis, az örökség, aminek a megmentéséért a Géza nagyapja az egészségével és végül az éle¬tével fizetett, nem hogy közös szövetkezeti tulajdonba, de egyenesen a román állam birtokába került.
Persze, a lehetséges közös akciókról szóló jövő-lehetősége és tervek leírása sem hiány¬zott a levélből, amely lehetőségek és tervek közül a legfontosabb az lett volna, hogy mihelyt az örökség az eredeti tulajdonos örököseinek, illetve az örökösök itthoni képviselőinek: Gézának a nevére kerül, adjunk ki néhány közös baráttal és ismerőssel „egy becsületes erdélyi magyar polgári napilapot”. Ő ugyanis éppen a felesége szülő¬falu¬jához közel eső Csekejáráshelyi lapnál tevékenykedik több hónapja, és úgy érzi, hogy a sikert garantáló széles körű tájékozottsága mellett a lapcsinálás, illetve a lap¬kiadás csínját-bínját is kiismerte és megtanulta már. Válaszoltam, hogy a jelen valóság¬ismeretemmel nem látom értelmét a napilapkiadásnak, sőt: a hetilap kiadás¬nak sem, polgári színvonalú tájékoztatással és szórakoztatással meg igazán nem szeretném agyon csapni a drága időmet, de a nyugaton szerzett tapasztalataira, azok¬nak megfelelő valóság-látására, és nem utolsósorban magánéleti állapotainak alaku¬lá¬sára is kíváncsi lennék. Amennyiben tehát, pragmatikus tervkovácsolás helyett, baráti beszélgetésre ülnénk össze, annak jobban örvendenék, de figyelembe véve azt, hogy több gyerme¬kes családapa lettem és autónk nincs, ajánlatosabb lenne, ha fele¬sé¬gével ők keresnének fel Istenhidegében. A találkozást annál is inkább szerettem volna meg¬ejteni, mert a két szememmel és szemtől szembe akartam látni azt a nőt, aki annyira meghatotta Gézát, hogy soha nem verte és még csak nem is csalta meg. Másrészt azért, mert a több éves asztrológusi gyakorlatom alatt rájöttem, hogy a legjobb bará¬ta¬ink, szüleink és testvé¬re¬ink sem azok, akiket látunk és érzékelünk mi a fizikai és a pszichi¬kai valóságban, vagy amit ők szeretnének felénk közvetíteni, sőt: mégcsak nem is azok, akinek ők képzelik a saját személyüket, hanem, a legtöbbszőr teljesen más – nem jobb és nem rosszabb, hanem más – személyek, mint ahogyan asztrológusi szemmel én is teljesen más személy voltam tizenöt évvel korábban, mint amiket „teljes őszinte¬séggel” próbáltam „a felszínre hozni és felmutatni” az akkori önarcképeimen.
Azt, hogy milyen az igazi Géza, és főként, hogy miket tud és miket nem tud magá¬ról a frissiben várandóssá lett felesége, ugyancsak két okból kifolyólag szerettem volna megtudni. Egyrészt azért, mert azok a barátaink, szerelmeink, szeretőink és ismerő¬se¬ink, munka- vagy üzlettársaik, más partnereink, akikkel felnőtt korunkban szorosabb kapcsolatba, vagy jelentősebb konfliktusba kerülünk, az akkor még bennünk feltárat¬lan sorsprogramoknak a megtestesítői. És akartam tudni, hogy a hangoltság – rezonancia – és a többi, egyetemes törvény alapján, miért is kellett nekem Gézával a hosszúra nyúlt fiatalkorom végén, és a küszöbön álló férfi korom beköszöntével találkozni? Hiszen ő egy olyan városban született és nőtt fel, amelyről korábban csak földrajz¬órá¬kon hallottam, és az enyémtől teljesen idegen élettapasztalatával, műveltségével és látásmódjával, egy olyan magatartást jelenített meg, amilyennel esetleg regények¬ben, vagy filmeken találkozhattam. Másrészt azért, mert úgy képzeltem, hogy amennyi¬¬ben valami adni valóm – törleszteni, visszafizetni valóm – lenne vele szem¬ben azért, hogy végül is egy, az általam ismert erkölcsi szempontoktól teljesen eltérő, sőt: azokkal több pontban ellenkező, más fajta valóságlátásra, az akkor kínzó prob¬lémáimnak egy más fajta értelmezési lehetőségére igyekezett felhívni a figyelmemet, amitől azokat aránylag könnyebben dolgozhattam fel, és nem kellett teljesen meg¬bolonduljak, vagy öngyilkos legyek, szóval, ha valami igazán értékeset és hasznosat adhatok neki – mint bárki másnak az övéhez hasonló helyzetben – nem lehet más, mint az, hogy a személyi horoszkópja alapján, mélyen elbeszélgetek a szülés és a gyermekgondozás életfejezetei előtt álló asszonyával.
Az csak a későbbi levelezésünkből derült ki, hogy két évvel korábban elveszítettek egy gyermeket szülés közbeni szövődmények miatt, és azt követően is egyszer még elvetélt a felesége. Többek között, azért is jöttek haza és azért telepedtek le falun, mert a németországi feszült életvitelükkel magyarázták a történteket. Én, és a szintén asztrológusnak tanuló feleségem, túl voltunk akkor az Edua halálán, az azt követő vetélésen, majd a következő két, egészséges gyermekünknek az otthoni, nyugodt és meghitt körülmények közötti születésén. Következésképpen, annál is inkább vártam a találkozást, mert tudtam, hogy ilyen előzmények által jelzett gyermek-, család- és élet¬ellenes spirituális programmal az anya aurájában, szinte lehetetlen, szövődmények nélkül, illetve egészséges gyermeket szülni, még a szülésre való felkészülésre leg¬alkalmasabb, falusi körülmények között is.
A találkozásra csak nyár végén került sor, amikor Gyöngyinek már csak két hó¬nap¬ja, vagy még annyi sem lehetett hátra a szülésig, és amikor ők eljöttek végül hozzánk. Időközben Géza is beszereltette az internetet és a találkozóig néhány bővebb levél¬váltás is megtörténhetett közöttünk. Igaz, részemről ez már csak a korábban megírt tanulmányaim valamelyikének, esetleg több tanulmánynak, az elküldésére szorítko¬zott, mivel kiderült, hogy a gyermek- és a magzatvesztés hatására, és egyéb¬ként is…, hiszen Géza nem győzött afelől biztosítani, hogy mennyire csodálja a fejlődésemet és mennyire büszke arra, hogy a barátomnak tudhatja magát, el egészen addig, hogy amennyiben valamilyen abszurd sorsfordulat folytán ellenséges táborba kerülnénk, ő akkor is a barátom lenne... – őt is erősen kezdte foglalkoztatni a meta¬fizika. Az asztrológiának a lényegét viszont, nem találja (Hogy ne sértsen meg, udva¬riasan fo¬gal¬mazott…), illetve az interneten fellelhető magyar, angol, német és román anyagokat mind elolvasva és figyelmesen megrágva sem képes felfogni azt, hogy mitől lehet fontos az asztrológia? Márpedig, ő bízván bízik abban, hogy amennyi¬ben én nem csak, hogy fontosnak találom, de a festészetet is félretettem az asztroló¬giá¬ért és évek óta mással nem foglalkozom, hát kell abban lényegnek és értelemnek lennie.
Tudtam, hogy ezzel minden, racionálisan gondolkozó, okos ember így van, mind¬addig, amíg elméletileg szeretne a dolgok végére járni, és amíg egy metafizikai¬lag is jól felkészült, asztrológus nem fedi fel egy-két lényeges sorsvonásának az igazi értel¬mét és nem fedi fel azokat a „kézenfekvő” feloldási lehetőségeket, amelyek az¬előtt végig az orra előtt lebegtek, de számára láthatatlanul. Azt is tudtam viszont, hogy a leg¬több esetben rosszul sül el az, ha kéretlenül horoszkópot készítek valakinek, mivel soha nem fogja hasznát venni, amennyiben 1) nem érzi azt, hogy már egyedül csak ez se¬gít¬het rajta, hogy csak innen tudhatja meg a sok éve keresett sorskérdéseire a vá¬laszt, 2) Ha nem hoz bármiféle, és bármennyire is csekély áldozatot érte, ami a leg¬több esetben persze, nem más mint a közönséges honorárium. Semmiképpen nem ajánl¬hat¬tam fel tehát Gézának, hogy ennyi és ennyi összeg ellenében, rendelje meg a horoszkópját nálam és akkor majd mindazt a lényegi információt meg fogja kapni, amit eddig nem talált. Nemcsak azért mert „barátok között” ez nyomorultan hangzott volna, hanem azért sem, mert annál inkább nem hitte volna el, hogy csak ennyin múlik a megértés – vagyis a személyes érintettségen –, mivel ő még az irracionális kérdéseket is a ráció és a pragmatika, esetleg az intellektuális érdekesség szemszögé¬ből volt képes megközelíteni. Azt is tudtam viszont, hogy akárcsak az egyetlen erdélyi magyar filozófus, Bretter György, Géza is gyémánt aggyal rendelkezik, következés¬képpen, azokból az általánostól gyökeresen eltérő tanulmányokból, amelyeket én írtam – vagyis az a személy, akivel szemben ő valamiért „visszatérő” baráti érzéseket érez – meg kell értenie az asztrológia lényegét is.
És csakugyan: a harmadik digitális levélben, többek között elküldtem az Egyete¬mes Feketepont és az asztrológiai feketepont közötti összefüggésekről szóló tanulmányt, amire már másnap megérkezett a lelkes és hálás válasz: Heuréka!, megnyíltak az egek, nincs több sötétség, mindent megértett. Este, napi teendői után nyitotta meg a leve¬let, és ahogy a Lilithet olvasta, a fáradság teljesen elhagyta, egyre több kapcsolat jött létre az agyában, és ez egész éjjel így folytatódott, hiszen nem bírt elaludni – És ez nála olyan ritka mint az égen a tökéletes napfogyatkozás! –, és az ágyból is többször felugrott és a számítógépet újból és újból bekapcsolta, hogy egy- egy fontosabb mon¬datot szó szerint elolvashasson, úgy, hogy a szegény felesége, akit még soha nem vert meg, jól megijedt, azt képzelvén, hogy valami agybaj érte. Csak harmad, és negyed, és ötödnapon sikerült valamelyest megértetnie Gyöngyivel, hogy mitől gyulladt be, hogy mindaz, aminek a jelentését kezdi érteni, az ők esetükben, vagyis az ők horosz¬kópjában, mit jelenthet és mit nem, és a balsejtelmek semlegesítése, a té¬nyek iga¬zo¬lá¬sa, a kétségek és az esetleges tévképzetek eloszlatása, valamint a félre¬értések elkerülése érdekében, a legjobb, ha minél hamarabb engem, illetve minket felkeresnek.
Ilyen körülmények között, a Gézával való új találkozásom kellemesnek ígérkezett, hiszen éppen kéznél is volt egy olyan helyzet, aminek a segítségével, a viszontlátási örömök és a Gyöngyivel, számára Júliával és lánykáinkkal való ismerkedés után, máris kettesben maradhattunk: éppen két nappal korábban voltam kénytelen a váro¬sunk határában fekvő, Istennyaka nevű, hegy tövében felhúzott sátramat, amelyben a nyárvégi napjaimat töltöttem, néhány, kevésbé jelentős cuccal együtt kint hagyni, mivel az eső a harmadik napon sem szándékozott elállni. Gézáék kisautóval jöttek, megkértem tehát, hogy szaladjunk ki a sátorért s a cuccokért, de ez akkor másod¬la¬gos szempont volt számomra, mert igazából részesülni akartam újra a Géza, borotva-értelmét kísérő, szabad szellemi légkörből. A gyalogosi város-ismeretemmel, mindjárt be is irányítottam az egyetlen egyirányú forgalommal üzemelő utcába. Géza erre hamarabb rájött mint én, de amikor kezdtem forgatni a fejem, hogy most melyik kö¬zelebbi oldalutcán léphetnénk ki, ő egyáltalán nem zavartatta magát. Nem is nekem mondta, hanem elsősorban magának, majd a ránk dudáló autósoknak, az Úristen¬nek, és úgy általában mindenkinek, hogy:
– Legyünk komolyak, apám drága, ha egyszer én ide befordultam, végig is cam¬mo¬gok rajta. – Jó érzés volt a régi Gézát a vészterhesen „komoly” forgalomban is viszontlátni. Örömmel tört fel belőlem a kacagás, hiszen hiába, hogy filmeken gyak¬ran látunk ilyet, a valóságban igen ritka az olyan ember, aki veleszületetten bízik a nyugodt lelki állapotok egészséges mágiájában.
Legényes kiruccanásunkat viszont azért is szükségesnek találtam, mert az ismer¬kedő beszélgetés perceiben, azt észleltem, hogy a sem nem csúnya, sem nem film¬sztár kinézetű Gyöngyi, a nehezen megnyíló, „vallásosnak látszó önérzetes értelmiségi” módon viselkedő típus. Márpedig nem akartam őket úgy elengedni, hogy, ha a Géza horoszkópjába nem is, de a néhány hét múlva szülő Gyöngyiébe bele ne nézzek, és annak alapján bizonyos dolgok felől őt ki ne kérdezzem, és néhány, életbevágóan fon¬tos szellemi tanáccsal, „élő szóban” ne lássam el. Mondtam is Gézának, amint a tömbházból kiléptünk, hogy azért is jó, hogy a nőket (Kicsi lányainkat is bele érte.) magukra hagytuk, mert valószínű, hogy Gyöngyi így hamarabb feloldódik és Laurá¬val elkezd beszélgetni a kétszer padlót fogott kismamai gondjairól, jelen lelki álla¬po¬tá¬ról. Utóbb kiderült, hogy ez a Gézát is meglepő, váratlan nyitás, végül is Verácskának volt köszönhető, aki már az első „intim” percekben, se szó, se beszéd, odament Gyöngyi¬hez, megölelte és puszilgatni kezdte a hasát, értsd alatta a hasában levő kisbabát.
Sátorbontás és cuccpakolás közben viszont, az is kiderült, hogy Gézának is van, amit kideríteni a horoszkópjában, mivel bizonyos előjelek után egyre gyakrabban jelent¬kező, korábban teljességgel szokatlan rosszulléti állapotok és visszatérő fájdal¬mak hatására, kénytelen volt orvossal, sőt: orvosokkal(!) megvizsgáltatni magát. Kiderült, hogy a hasnyálmirigy zavarai miatt, első stádiumú cukorbetegsége van és, az orvosok szerint ezzel összefüggésben, illetve, ezek következményeként, szívritmus¬zavara, enyhe szívelégtelensége. A legutóbbi találkozásunkkor még az asztrológusi engedélyemet sem váltottam, ki, nem hogy több éves asztrológusi gyakorlattal és számító¬géppel rendelkeztem volna, de a Géza ascendensét, táblázatok segítségével kiszámítottam és Ráknak jött ki. Hitetlenkedve csóváltam akkor a fejemet, hiszen én is annyit és úgy tudtam akkor, mint amennyit még ma is minden asztrológiai kurzu¬so¬kon tanítanak. Tudniillik, hogy az Ascendens a személyiségünknek egy adott, a nap¬jegy¬nél valamivel szellemibb része, és arc- és fejformákat is rendelnek a 12 napjegy¬hez. (Nem elég, hogy a vak tyúk is talál szemet elven és a Placebó-effektus alapján működő jóslás, amúgy is szélhámosság, vagy szabadakaratot bénító fekete mágia, a metafizikailag tájékozatlan asztrológusok, még jósolni is merészelnek az Ascendens jegyére!) Ez tévedés, mivel az Ascendens napjegyének megfelelő pszichi¬kai és mentá¬lis tulajdonságokat, csak akkor hordozzuk veleszületetten magunkban, ha az illető nap¬jegyben több bolygó is található, és akkor is, a bolygók ottléte miatt és nem az Acendens miatt. Az Ascendens napjegyére jellemző pozitív tulajdonságokra és értel¬mi-szellemi képességekre, csak azt követőn teszünk szert (Persze, könnyebben mint bármely más tulajdonságra és képességre!), hogy évekig törekszünk erre. Mindezt viszont én akkoriban nem tudtam, és úgy képzeltem, hogy Géza bizonyára tévesen tudja a születési óráját, mert az elméletben tanultak szerint, sehogyan nem illettek rá a Rák Ascendens jellemzői. Arra is később jöttem rá, hogy amennyiben nem érzünk rá valamiképpen és tudatosan, vagy öntudatlanul, de nem szerezzük meg 35-42 éves korunkig az üdvösségünk elérésének az előfeltételeit képező tulaj¬don¬ságoknak legalább egy részét, illetve teljességgel kihagyjuk, kikerüljük, vagy elhá¬rít¬juk (Esetleg ellenségesen, vagy ellentmondásos-zavarosan, viseljük) azokat a gyakorlati életkörö¬ket és életfeladatokat, amelyek az illető konstellációval kapcsola¬to¬sak, sorjában megjelennek és egyre erősebbé válnak szervezetünkben az illető napjegy szülötteire jellemző betegségek. Ezért, ismervén Gézának a család szellem¬köreihez, a szüleihez és a testvéreihez való, mikor érzelgős, mikor agresszív viszo¬nyulását, illetve a lehetséges családapai szerepével szembeni fiatalkori ellenkezését, most egyáltalán nem csodál¬koztam a hasnyálmirigye működési rendellenességén, hiszen, ez jelenthette, hogy lehetséges a Rákban álló Ascendens, tehát az édesanyja jó születési órát adott meg. A szívritmuszavar eredete viszont számomra egyértelmű volt, asztrológiai képlet nélkül is, hiszen Géza az Oroszlán jegyűek azon részét kép¬viselte, akiknek a Napjegy jellem¬zői, három utcával előttük halad.
Tudtam én, hogy senkinek nem szabad a személyiség két legsötétebb pontját megtestesítő Lilith és a Sárkányfarok által jelzett tulajdonságait értelmezni mások hallatára, de, mivel olyan hétpróbás fickónak ismertem Gézát, aki képes mosolyogni azon, hogy milyen ostoba lehet az, aki energiát pazarol arra, hogy őt szidja és gyaláz¬za, most a szabályt figyelmen kívül hagyhatónak találtam. Másrészt, mivel azt tapasz¬tal¬tam, hogy a felesége szenvtelenül hallgat, amíg a magzattal és saját család¬anyai szerep¬körével, várandós állapotával való spirituális relációját értelmezem, a káros és veszé¬lyes, de önkéntelen és öntudatlan (spontán) viszonyulásait és ezek feloldási lehe¬tő¬¬sé¬geit ecseteltem a horoszkópja alapján, a Géza horoszkópja rák-jellegű súly¬pontjainak az értelmezé¬sén keresztül szerettem volna jelezni, és üzenni a feleségének, hogy ne izgassa magát, a férjének is vannak olyan rejtett negatív késztései és men¬tális, vagy pszichés állapotai, amelyeknek a vele történő események és betegségek köszönhetők. Illetve azt, hogy ezeket néven nevezve fel lehet térképezni és ez által feloldani-megha¬lad¬ni. Amiről nem tudtam viszont még akkor, az, az Ikrek napjegy által megtestesített szellemi erőtér jellegéből következő, rejtett Ikrek-mentalitás. Hiszen a legmenőbb magyar és román asztrológusok könyveiben, kurzusain és isko¬lái¬ban, de az eddig magyar nyelvre lefordított külföldi szerzők, legalaposabb könyvei¬ben, tanulmányai¬ban is, mindössze az Ikrek „érdekesen-jellegzetes” kettősségének a vég nélküli pszi¬chés és mentális variációinak a leírásával találkozunk, sőt: az árnyék-én jelentésével és jelen¬tőségének a tárgyalásával is. De sehol nem esik egyetlen szó sem arról, hogy a rejtetten, de annál veszélyesebben spirituális jellegű, negatív Ikrek-tulajdonságokkal rendelkező személyeknek a legnagyobb baja és a legnagyobb hibája, éppen az, hogy nem képesek elfogadni az árnyék-énjüket, következésképpen az árnyék-énjükkel kapcsolatos bármely, másik személytől kapott információt. Sőt: amennyiben ilyen jellegű, még hogyha a legjóindulatúbb kauzális és spirituális – és ezért igaz, tehát őket mélyen érintő – leleplezést is kísérel meg valaki a személyüket illetően. Az Ikrek karmájával született személyek öntudatlan, vagy tudatos, de sem¬miképpen nem deklarált, gyűlöletet kezd¬nek érezni iránta. És Gézának Ikrekben áll a Sárkányfarka.
Mit sem sejtve tehát, éppen a Géza által oly természetesen gyakorolt lazasággal folytattam a számomra is meglepő betegségek önkéntelen mentalitásbeli (igazi!) okait felfedő, horoszkóp negatív sor-elemeinek az egyre mélyebb értelmezését, amelyek¬kel akkor, látszólag Géza is egyetértett. Sőt: mivel sürgetett az idő – hiszen kb. 100 kilo¬mé¬tert kellett még autózzanak hazáig, a gyors előrehaladás, illetve a hosszas boga¬rá¬szás megspórolása érdekében, megkértem, hogy azonnal jelezze, ha valamit nem ért, illetve, ha valamit, valamiket nem úgy élt meg a tudattalanja mély rétegei szintjén, mint ahogy azt én ecsetelem, de a „találataimat” is konfirmálja, hogy a feloldáshoz vezető lehetséges megoldásokat annál hamarabb tudjam vázolni. Akkor tehát még úgy ment minden, mint a karikacsapás, vagyis úgy, ahogy arra, a korábbi „Géza-isme¬retim” alapján számítottam is előzetesen. Miután a Géza horoszkópja Rák jegyében álló negatív Uránusza és a gyökeres személyi átvalósulások – és azok el¬mara¬dása esetén: a megrázó anyagi, vagy tragikus személyi veszteségek. – élet¬köré¬ben: a VIII. horoszkóp¬házában álló, valamint az Oroszlán-napja mellett álló bolygói (Merkur, Mars és Jupiter) által szembetámadott Holdja által jelzett, családalapítási és családapai szerepkör-vál¬lalási nehézségekben gyökerező betegségeit, (hasnyálmirigy, esetleges gyomor¬fekély), és az Ikrek-Sárkányfarkát, valamint a Nyilas-Feketepontját támadó Oroszlán-napjá¬nak a negatív fényszögei által jelzett, „maradék” személyiségi-gondjaiból eredő szívpana¬szok¬nak a téves sors-viszonyulásokig visszanyúló gyökerét, a cukorbajnak a Nyilas-Feketepont által jelzett, erős önámítási és másoknak a reflexszerű félrevezetési kész¬tetéséből eredő cukorszint ingadozásokat, közösen ki¬szálaz¬tuk és a betegségek-meghaladási lehetőségeit is megbeszéltük, visszatértünk egy kevés időre a Gyöngyi horoszkópjára, illetve a kétszer vesztes, de a most győzelemre készülő kismamai álla¬potára. Miután néhány, hasonló személyi tapasztalatból – nem csak asztrológiai elméletből – következő gyakorlati tanácsot Júliával a szívére kötöt¬tünk, én a megtett kötelesség érzésével és a „megvilágosodott” Gézával való, bizo¬nyá¬ra termékeny és szellem-dús jövőképpel, Júlia viszont, kellemes érzésekkel búcsúzott el tőlük.
Nem tudom, hogy mit érthetett meg Géza a Lilith-tanulmányomból, amitől egész éjszaka nem bírt aludni annak idején, de egészen biztos, hogy nem azt, amit kellett. Álmomban sem gondoltam volna, hogy az fog történni, ami történt, és hogy a ked¬vesen toprongyos Topolinója alacsony ülésébe mosolyogva behuppanó Géza olyan erős és oly nagy adag mérget visz haza az oroszlánszívében, hogy a semlegesítésére, a korábban sokat hangoztatott barátsága sem lesz elegendő. És végképp nem gondol¬tam arra, amikor, a méreg létezésére vonatkozó finom sejtelmeim beigazolódtak, hogy ez a méreg: az Ikrek, a Nyilas és az Oroszlán mérgek kvintesszenciája, annyira erős tud lenni, hogy a lehetséges, valamikori kauzális semlegesítődése érdekében, végül egy¬ér¬telműen el kell utasítanom a Géza barátságát. Amennyiben ugyanis, csak egy gyű¬szűnyi reményt is hagytam volna a Géza lelkében arra, hogy a velem szemben felvett, kezdetben alig érzékelhetően fölényes, aztán finoman lekezelővé, majd ellenségesen irritálttá és végül egyenesen gonosszá vált magatartása elnézhető, hogy ez az önámí¬tás¬sal keveredő ellenséges mentalitás nem befolyásolja őt a betegállapota súlyos¬bodá¬sá¬ban, illetve, hogy ez a mentalitás elvezetheti kettőjüket a harmonikus családi élethez, valamint arra vonatkozóan, hogy az így lelepleződött gonoszságra való hajlamát, esetleg valami másnak is lehet nevezni, és betudni valamilyen pillanat¬nyi, vagy idő¬szakos éberség-vesztésnek, Géza soha nem ébredne fel, nem menthetné meg a lelkét, és anélkül, hogy ezért olyan világméretű tetteket kellene végrehajtania, mint például Adolf Hitler és bandája, a poklok poklára kerülne.
Amikor a szöveges horoszkópok elküldését – és azoknak a részükről történő állítólagos elolvasását – követően, újból levelezni kezdünk, az tűnt fel, hogy Géza har¬madszorra is mesternek szólít, holott a cím- és rangkórság bármely megnyilvánulásán már „tudatlan” fiatalkorunkban is jókat nevettünk, nem hogy mostanában ennek bár¬melyikünk személyében is helye lett volna. Sőt: viccnek is infantilis volt, és a szel¬lem¬te¬lenség soha nem volt jellemző Gézára. Mivel a dolog kezdett számomra bűzleni és Skorpiói rafinériáért én sem kell a szomszédba menjek ha rejtett gondolatok kiszi¬ma¬to¬lásáról van szó, a suta mesterezést nem sepertem le az asztalról olcsó mél¬tatlan¬ko¬dás¬sal, hanem megírtam Gézának, hogy engem fel sem emel és le sem süllyeszt a mestere¬zése. Hiszen valójában mester vagyok: karate-mester, és ha kedve tartja, nyugodtan foly¬tathatja, ha a mesterezés alatt nem rejteget semmiféle ellen¬sé¬ges gondolatot. Lehet, szegény Géza erre várt már korábban is, mert a „tisztázó” válasz már másnap érkezett. Ti., hogy a tiszteletteljes megszólítással mindössze fel akarta hívni a figyelmemet arra a tényre, hogy „Apuka én már b.-m (szexuálisan közösültem) is, illetve, hogy ne mint oktatgassam ki őt tovább a betegségei felől, mivel ő jobban ismer engem, mint aho¬gyan azt én képzelem és jól tudja, hogy én való¬jában hipochonder és ráadásul hipokrita vagyok. Lám most is ott volt a számító¬gépem mellett az asztalon egy szelvény gyógyszer (négy darab Paracetamol-tabletta), miközben őket egészséges mentalitásra okítottam. Szó, ami szó, az érkezésük előtti nap vásároltam hat darab paracetamol tablettát, mivel előzőleg vizes fejjel aludtam el a sátorban, éppen amikor hirtelen lehűlt éjszaka a levegő és elejét akartam venni a magát karcos torkommal jelző hűlésnek, mivel az edző-barátom, telefonált, hogy két nap múlva „teljes gőzzel” kezdjük a nyár közepén abba maradt edzéseket. De én soha nem állítottam azt, hogy megvalósítottam volna a gyógyászok khiméráját, vagyis azt, hogy makk-egészséges lennék, illetve azt, hogy amennyiben elkapja az embert egy-egy szellemi pályamódo¬sí¬tás szükségére intő betegség, tilos lenne klasszikus gyógyá¬sza¬ti eszközökhöz nyúlni. Sőt: a „folyó”, vagy az újonnan felmerülő betegségeim létéről és szellemi – téves mentalitásbeli – eredetéről majd minden tanulmányomban írok és senkit nem buz¬dítok arra, hogy orvosi rendelő és patika helyett, népi kuruzs¬lók és divatos keleti-nyugati ördöngősök imaszobáit látogassa. Egészen biztos, hogy nekik sem adtam egyetlen ilyen jellegű tanácsot.
Az új minőségűnek ígérkező, de végül csak a régi reflexeit hozó, férj- és jövendő családapa Gézával való tanulságos találkozásom idején, már túl voltam, nem csak számtalan megtárgyalt, vagyis a hozzám sorsprogram-feltárás érdekében forduló személyekkel élőben értelmezett horoszkópon, de több éve már az Edua derült égből villámcsapásként ránk törő halálán is. Illetve a halált követő egy éven át folytatott ön¬vizsgálaton, a szó szoros értelmében vett, kegyetlen önvizsgálatokon alapuló, meta¬fizikai mentalitás-értelmezéseken. És azon az iszonyaton is túl voltam, amikor Júlia elmondta, hogy a nappali éber tudata és akarata által irányíthatatlannak és fegyel¬mez¬hetetlenek bizonyuló szexuális fantáziája, minden közös barátunkkal és minden velünk kapcsolatba kerülő férfival szerelmeskedik, nem csak álmában, hanem nap közben is és mindezek tetejében, különösen azokat a férfiakat kívánja meg, akiknél valamilyen testi, vagy lelki rendellenesség észlelhető. Semmi nem tudott már meg¬lepni tehát, ami az emberi természet mélyrétegeiben bujkálhatott még számomra is isme¬retlenül – Esetleg meglepni! – és elsajátítottam már azt az asztroló¬gusi reflexet, hogy minden, számomra ismeretlen, rendkívüli esemény, vagy jelenség esetében az esetleg zavaró felszíni megjelenési forma alatt is a mélyben rejlő, kauzális indító okokat keressem és próbáljam azokat maradéktalanul a felszínre hozva, értelmezni. Tudtam ugyanis, hogy nem a felszínen megnyilvánuló, általában rossznak ítélt – kellemetlen, fárasztó, figyelem- és energia-igényes, vagy egyenesen romboló – lelki és szellemi jelenségek a veszélyesek valójában, hanem a feltáratlanok, illetve a spirituálisan és kauzálisan meg nem értettek. Ezért, bármely úgynevezett bajnak és gondnak az egyetlen feloldási – meghaladási lehetősége, nem lehet csak az elhárítás. Nem elégséges tehát egy fizikailag, pszichikailag, vagy mentálisan rombolni is képes jelenséget elhárítani, kivédeni, vagy elkerülni, hanem elsősorban a legmélyebb gyö¬ke¬rekig menően felismer¬ni, feltárni és megérteni, majd minél pontosabban meg kell nevezni, meg kell határozni.
A kérdés tehát nem csak az volt, hogy miként került a csizma az asztalra? Hogy a korábbi – látszólagos? – egyetértés szellemével ellenkezően, miért vádaskodik hirte¬le¬nül, ennyire arcátlanul átlátszó módon Géza? Jól ismertem én másfél évtizedről korábban a saját mulattatására űzött, személyi-hengerlős játékait. Velem is elkövette néha az elején, majd később éppen az én felvidításom érdekében adta elő a „Nézd mekkora nagydarab vaj áll a fejed tetején” nevű inszinuációs játékot. De úgy gondol¬tam, hogy ennek már viccként sem lehet helye kettőnk között. Egyfelől, mert jól is¬merem a játékot, nemcsak tőle, hanem Bunko Nyenye ezredeséktől is, másfelől azért, mert nem rólam, hanem róla: az ő egészségéről, és nem utolsó sorban a család¬ja épségéről volt szó éppen. Amikor az én egészségi gondjaimról és család-alkotási, családőrzési vegy családbomlási gondjaimról van, vagy lesz szó, akkor arról tár¬gya¬lunk. És egyébként is: az éppen adott élethelyzetek szerint, hozzá képest, nekem akkor egy kevés vaj sem volt a fejemen. A fő kérdés az volt, hogy milyen, a betegségei kialakulásával is kapcsolatos szellemi és spirituális mentalitásbeli mozgató rugók ve¬zették oda Gézát, hogy irántam annyira ellenséges érzéseket – amint később kide¬rült: szenvedélyes indulatokat – és gondolatokat kezdjen táplálni, hogy még az általa annyira fontosnak tartott rációt és helyzetismeretet is félredobja és a hamis vádas¬kodás és az inszinuáció infantilis eszközéhez nyúljon? És ugyanez a kérdés meg fog ismétlődni Júlia és az édesanyja esetében is, amikor egy ősi, a matriarchális korben rögzült ösztön által vezetve szétdúlják a négygyermekes családunkat, azért, hogy a gyermekeit gondozni és nevelni képtelen Júlia átadhassa azokat az anyjának.
A Géza asztrogrammjának az utólagos – és tüzetesebb! – vizsgá¬lata után tehát, ami¬kor az is feltűnt, hogy nemcsak hogy az Oroszlán napját és a mellette álló bolygó¬kat fényszögeli kizárólag negatívan a többi bolygó, hanem a szin¬tén hamis önértékelési (Erős önámítási!) késztetéseket, illetve a saját személyével szem¬beni kritikátlan mentalitást, erős becsvágyat, hamis öntudatot és csaknem határtalan hiúságot, jelző Nyilas-Lilithje is szemben áll az Ikrek-Sárkányfarkával és, hogy mindaz, ami ebből ki¬olvasható, egyszerűen úgy írható le, hogy mindössze a saját személye is egy kiismer¬hetetlen labirintus a számára, világossá vált, hogy a korábbi tapasztalataimnak a jó cél érdekében történő mellőzése miatt, akaratom elle¬nére tehát, mélyen megsér¬tet¬tem őt a felesége előtt az önérzetében. Hogy a meg¬ingat¬hatatlan öntudatáról és személyi erejéről szóló korábbi ismereteim félrevezettek. Neki viszont nem kellene emiatt kétségbe esnie és engem támadnia, mert ezzel nem nekem fog ártani – nem rajtam fog bosszút állni – hanem saját magának és ezáltal a feleségének és a jövendő gyermekének, mivel az ellenséges és gyűlölködő szellemi állapotát, akarva-akarat¬la¬nul átveszik ők is. Mindezt így leírtam a válaszomban.
Erre viszont megérkezett Gézának, az „az írott tette”, amit nem lehet másnak, csak egyértelmű gonoszságnak nevezni. Ebben ugyanis felvilágosított arról, hogy nem bujkálhatok többet sem előtte, sem a „tájékozatlan magyar kulturális körök” előtt, mivel a kilenc évvel korábbi huzamos erdőszentmihályi tartózkodása idején, össze¬barát¬kozott, „az általad gúnyosan Orszonként fitymált, de nálad százszor tehetsé¬ge¬sebb, pályatársaddal, aki nem tehet arról, hogy tragikus halála – tényleg tragikus az, ami¬kor a több rendbeli, színházrendezői ügyességgel megszervezett és komoly szí¬nészi produkciónak is számot tevő öngyilkossági kísérlete után, amelyek közül egy¬hez nekem is volt szerencsém a diktatúra idején, megfullad részegen a saját hánya¬dé¬kában. – megakadályozta abban, hogy téged leleplezzen. Nekem viszont, megmutatta Gerzson azokat a képtári reprodukciókat, amelyek a Hitlerék által a harmincas évek végén hirtelenül kivégzett, Német Apokaliptikus Alkotóműhely nevű fiatal festőkből álló csoportnak a képeit ábrázolják, ahonnan te, a „merész” stílusodat loptad. Jól tud¬juk mind a ketten, hogy az első kiállításod előtt, a hetvenes évek végén és a nyolc¬va¬nas évek elején, többször is végiglátogattad az akkor Kelet-Németországnak nevezett német tartományok képtárait, köztük azt a Berlin külvárosában található galériát is, ahol „az apokaliptikusok” képei voltak néhány alkalommal kiállítva. Akkor nem írtak és nem beszéltek hivatalos körökben az „Apokaliptikusokról”, mert túl fiatalon meg¬haltak és a képeik is mind Kelet-Berlinben maradtak, tehát Nyugat-Németországban nem tudott róluk senki. A keleti kultúr-propaganda számára viszont, nem jelentettek akkoriban különösebb értéket, mivel az Apokaliptikusok tagjai közül egy sem volt kommunista, sőt: inkább „nemzeti érzelműség” volt jellemző az általános magatartá¬sukra és a dekadens jelzővel illették őket azok is, akik éppen tudtak róluk. Hitlerék is valami, nyomorúságos félreértésből származó bosszúállási akció során lövették ha¬lom¬ba, „a züllött zsidó lelkeket”, mivel olyan információ jutott a fülükbe, hogy valamelyik náci vezetőnek a felesége az egyik apokalip¬ti¬kusnak a szeretője. Ma viszont egy központi képtárban találhatók ezek, a közös stílus¬jegyeik által is azonos látásmódról tanúskodó, fantasztikus művek, ame¬lyek¬ről viszont az is leolvasható, hogy nem az apokaliptikusok másolták le, majd¬hogynem egy az egyben az Erdélyi Balog Ádám képeit, hanem Balog Ádám másolta le szemtelen gátlástalansággal az Apokaliptikusokat. És én ezt most a világ elé fogom tárni! Hiába pucoltál el tehát a festészet mezejéről, félvén a leleplezéstől, illetve azért mert a tehet¬ségedből mindössze a másolásra futotta és nem vagy képes újabb „ere¬deti” Balog-képet festeni, mert a plagizálás, utólag is plagizálás marad, és nemcsak erkölcsileg, hanem anyagilag is keményen büntetik mostanában. Ráadásul az is meggondol¬koz¬tató, hogy mennyire lehet hiteles az olyan tehetségtelen festőből lett asztrológus, aki mások műveit arcátlan kegyetlenséggel, ellopta.” Első olvasatra azt gondoltam, hogy mindez csak egy hatalmas Géza-féle vicc, de a levélhez egy újság¬cikk szerű írott anyag is volt csatolva, jelezvén azt, hogy Géza tényleg határozottan elszánta magát a „leleplezésemre”. Ez, az újságcikk-anyag nemcsak a plagizáló festő mivoltomról szólt, hanem a hiteltelen asztrológusi mivoltomról is. De nemcsak az „aki hazudik, az lop is” logika szellemében, hanem olyan formában, hogy az asztroló¬gia tudományával semmi baj nincs tulajdonképpen, hanem csak azzal, ahogyan az olyan zavaros fejű, hamisan képzett és tévesen beavatott asztrológusok, mint a dilet¬táns és plagizáló festőből asztrológussá avanzsált Balog Ádám például, azt elő¬adják és eladják.
Hogy milyen jó szekus, illetve milyen erőskezű és eredetien igazságtalan diktátor lehetett volna ebből az emberből, akárcsak Júliából, a feleségemből is! Vajon örvendetes, vagy sajnálatos, hogy az adott politikai körülmények, a családi hagyományok, illetve a túl laza neveltetése, amely inkább a bohém életre és a kalandorozásra predesztinálta, nem „nyitott ilyen politikai karrier befutására lehetőséget” neki? Tegyük fel, hogy akad egy olyan felületes szerkesztő, aki közli ezt az őrületet vala¬me¬lyik régiófölötti, magyar nyelvű Erdélyi napi- vagy hetilapban. Semmi lehetőségem, de még csak időm sem lenne arra, hogy ezeket a hajmeresztő állításokat cáfoljam. És főként akkor, ha csakugyan léteztek is azok a „Hitlerék által legéppuskáztatott” fiatal festők, amit viszont nem hiszek, nemcsak azért, mert én nem tudok róluk, hanem azért is, mert az interneten sem találom nyomát sem a Német Apokaliptikusok képei¬nek, vagy a csoport létezésének, és bármiféle berlini fiatal festőcsoport agyon¬löveté¬sé¬nek sem. De él az Istenhidegéhez tartozó falvak egyikében egy, az előttem járó generációhoz tartozó, és a diktatúra idején külföldre disszidált, „rendkívüli” festő-egyéniség is, akinek nem csak, hogy az összes nyugati fővárosban és nagy¬város¬ban volt már különböző jellegű (Festészet, grafika, performance, stb.) kiállítása és „akciója”, hanem még a Nyugatnémet Zöldek Pártja grafikusa, illetve akció-szer¬vezője is volt. Nos, ő sem hallott a Berlini Apokaliptikusok Alkotó¬műhelyé¬ről soha. De mindegy. Mindennek csak azt követően járhattam utána, hogy Géza a leleplezé¬semmel meg¬fenyegetett. De akkor sem a félelmemben, vagy a hirtelen felgerjedt haragos-gyűlö¬le¬tem¬ben fenyegettem meg azzal, hogy amennyiben a gyaláz¬kodást nem hagyja azonnal abba, a lehetséges börtönbüntetéssel sem törődve, le¬utazom Árkosbakára és a váran¬dós felesége előtt, erős lelki kéjérzetek között fogom tönkrezúzni az izomzatát és össze¬törni a csontjait, hanem azért, hogy kapjon észbe és állítsa le magát. Azért, hogy felfogja végre: ez a bulija immár visszavonhatatlan marad örökre, és ha esetleg má¬sok meg is bocsátanak neki, azokért amiket ellenük elköve¬tett, én, aki azon kevesek közül való vagyok, akihez állítása szerint ragaszkodott, sötét lelkű gonosz gazemberként gondolok rá, vala¬hányszor a személye bármiről is eszembe jut. Hogy az, amit elkövetni készül ellenem, de ami, ha elköveti, elsősorban nem is engem, hanem a családom egzisztenciáját fenyegette volna – hiszen, ki mert volna még rendelni horoszkópot tőlem egy ilyen lejárató kampány után? –, már nem nevezhető semmilyen körülményben, jó vicc¬nek. Vagy a határokat kissé túllépő, esetleg a szokásostól eltérően „meredekebb” viccnek. Nem szabad egy percig sem felmentenie velem szemben magát a gonoszság tudata alól, mindaddig, amíg „hamut szórva a fejére”, mélyen be nem ismeri önmagának, hogy a gonoszság gyökere letagadhatatlanul ott lapul a lelke mélyén, hiszen hetekig képes volt a szívében és a gondolataiban ezekkel a, tönkretevésemre irányuló sötét érzésekkel és képzetekkel élni. Amennyiben ugyanis hagyom, hogy felmentse és tovább áltassa magát és lelki¬ismeret furdalás és felelősség nélkül éljen tovább, a látása egyre gyengébb lesz, a cukor¬baja végzetessé válik, és amennyiben hagyom, hogy békében éljenek a tudatá¬ban és a tudattalanjában, a felsőbbrendűségi képzetei, amellett, hogy az infarktus végez vele úgy, mint az Oroszlán jegyében született Matyi bácsival és az Oroszlán Sárkány¬farok¬kal rendelkezett Robi barátom¬mal, a képzelete tovább szédíti a lelkét azokon a valóság¬nélküli pszichikus (asztrális) képzeteken, amelyek végén, nemcsak a fizikai, hanem a teljes megsemmisülés várja.
Hát végül is ezért kellett neki velem találkoznia. Nekem meg azért, hogy a leg¬félreismertebb és legveszélyesebb napjegy rejtett zugait is átvilágíthassam és ne ma¬rad¬¬jon semmi homályban a megváltás lehetőségeit kutató-fürkésző szellemi szemeim előtt. Nem véletlenül írta meg Géza éppen akkor „a nagy leleplezését” előkészítő találkozó-kérő levelét, amikor a harmadik kislányunk, a rendkívüli értelmével máris jeleskedő Főnix, a világra érkezett. Az ő horoszkópjában ugyanis, a Lilith éppen az Ikrekben ékes¬kedik, jelezvén Júlia kettős viszonyulását hozzám és a családjához, illetve az anyjához. Hiszen ős is a Gézával egyidős Ikrek sárkányfarokkal rendelkező anyjának a lánya!
Történt, hogy éppen a Gézával való, az üdítőből groteszkké változó találkozásom előtt három héttel, egy felső hegyvidéki üdülőtelepen szervezett „Életmód-táborban”, amelyen előadóként vettem részt, összebarátkoztam azzal az erdőszentmihályi fotó¬művésszel, aki a következő iskolai év folyamán, néhány általam tartott asztrológiai- meta¬fizi¬kai kurzust szervezett. Akkoriban még nem tudtam, és csak a késő tavasz – kora nyár küszöbe táján derült ki, hogy éppen Árkosbaka végében, a falu széli tó partján van neki is, egy régi házból éppen átalakítási félben levő pihenő-otthona. Rögtön rá csaptam, hogy akkor azt kitakarítjuk, a lakhatáshoz feltétlenül szükséges munkákat elvégezzük és a Székelyföldön élő, régi hallgatókból lett asztrológus-barátaimmal nyári tábort tartunk. Ennek okáért a fél nyarat Árkosbakán töltöttem és a központ¬ban levő vegyes-üzlet felé, valamint onnan jövet gyakran haladtam el kerékpáromon a Gézáék otthona előtt. Az autóját, illetve a két autóját láttam az udvaron, és egyszer talán őt is, amint éppen belépett a tornácról a házba. De sem az utcán, sem az üzlet¬ben nem találkoztunk Júlia, vagy én, sem vele sem a feleségével, pedig a való¬színű¬ségi elmélet alapján kötelező lett volna. A következő év nyárvégén ugyanott töltöt¬tem két és fél hetet, a reinkarnációról és a spirituális tisztánlátásról szóló tanul¬má¬nyaimat írva a fotóművész hétvégi-házában, de két-három naponként az üzletbe eljárva. Ekkor már világos volt számomra, hogy egyáltalán nem véletlen az, hogy nem találkozom sem az utcán, sem az üzletben velük – hiszen mikor a piros, mikor a zöld, mikor mind a két autó parkolt az udvaron, jelezve, hogy élet lakik a házban – hanem így rendezik ezt az egyetemes törvények. Különösképpen a rezonancia törvé¬nye. Hiszen az ördöggel sokkal könnyebb szembenézni, mint az Istennel, mondja Hamvas Béla a Magia Sutraban és Géza még a gyémánt-esze alól, az ocsmány nyelvét ki-ki öltögető kisördöggel sem mert soha szembe nézni, nem, hogy az önáltató és önigazoló elméletekkel, ügyesen eltakart lelkiismeretében lakozó Istennel!
Azt viszont mindenképen szerettem volna megtudni, hogy sikerült-e a várandós Gyöngyinek a babát egészségben megszülnie, mivel semmi arra utaló jelt nem láttam a házuk körül és az udvarban, hogy gyermekes család lakna a házban. Hát az utolsó táplálékvásárlás alkalmával, megkérdeztem a boltos asszonyt, hogy lakik-e a faluban egy Bodor Géza nevű úr? Igen – jött a válasz és a hölgy készségesen elmondta, amit én is tudtam, hogy a falu mely részében laknak. És van-e gyermekük? „Igen, van egy, két éves kislányuk.” – Igyekeztem, nem adni külső jelét annak, hogy ezt mennyire megkönnyebbülten vettem tudomásul, de visszafelé egészen vidáman karikáztam el a számomra személyes életjelek nélkül maradó házuk előtt.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/


Vissza a tetejére
  Profil  
 
Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 1 hozzászólás ] 

Időzóna: UTC + 2 óra [ nyi ]


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 0 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
Powered by phpBB® Forum Software © phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség
phpBB SEO