ASZTROLOGOSZ, Kozma Szilárd - karma-asztrológus fóruma

Asztrológiai fórum: Kozma Szilárd és asztrológus-barátainak fóruma
Pontos idő: 2024.03.29. 08:03

Időzóna: UTC + 2 óra [ nyi ]


Fórum szabályok


Építő szándékú és segítő-jellegű, kreatív kritikát, kiegészítő értelmezéseket és őszintén kíváncsi kérdéseket is szívesen fogadók (szívesen megválaszolok), de rosszindulatból származó, romboló jellegű ítélkezést, nagyképűen fölényes, lekezelő, vagy akárcsak feleslegesen szellemeskedő "beköpéseket" sem. (Azokat szó nélkül kitörlöm)



Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 1 hozzászólás ] 
Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2014.06.18. 11:52 
Offline
Adminisztrátor
Adminisztrátor
Avatar

Csatlakozott: 2008.03.11. 22:01
Hozzászólások: 4221
Tartózkodási hely: Csíkszereda
Kozma Szilárd:

A Táltos Bolond
(regény)


11
Az utolsó szekus tangó, demokrata csárdás és adieu.




Donga Kalamár a szekuritáte altisztjeként szerelt le 1990. március közepén és bevallása szerint minden kötelékét elvágta korábbi kenyéradó hivatalával, miután felmentési jóváhagyása is megérkezett a bukaresti belügyminisztériumtól a korábban benyújtott leszerelési kérésére. Jelenleg taxisofőr. A kocsijában, jelenlegi munkaeszközében történt előzetes beszélgetésen azt kérdezte tőlem, hogy tényleg mindent meg merek-e írni? Ő ugyanis megfigyelte, hogy a megjelenő cikkeimben, riportjaimban, nem körülményeskedek, de ezúttal olyasmiket is hallok tőle, amiktől lehet, hogy én is megijedek. Azt válaszoltam, hogy a szekus kollégáival való emlékezetes élményeim mindörökre esküdt ellenségévé tettek mindennemű titoknak és titkolózásnak, el egészen az isteni titkokig elmenően. Titkaink nemcsak megtudhatók, kideríthetők, hanem birtokba is vehetők. Ez által kiszolgáltatottakká válhatunk bármikor külön¬bö¬ző fizika és asztrális hatalmakkal, negatív erőkkel szemben. A legkisebb, legártat¬la¬nabb titkainkon keresztül is zsarolhatókká, manipulálhatókká és korrumpálhatókká válhatunk. E meggyőződésem ellenére, miután a Donga Kalmárral készített hang¬fel¬vé¬telt újrahallgattam több ízben, arra a következtetésre jutottam, hogy le kell töröl¬nöm az egész hanganyagot és hagynom kell, hogy az idő és mások tisztázzák helyettem e kérdéseket. Ugyanis Donga Kalmár titokvigyázó, titok-zsaroló kollégáinak a hetvenes évek második felében és a nyolcvanas évek folyamán személyem iránt tanúsított megkülönböztető és mód felett megtisztelő figyelme következményeként, amikor az újságírás gondolatát magamban felvetettem, azt is eldöntöttem, hogy amennyiben alkalmam lesz erre, mindent leleplezek, de ugyanakkor másoknak a sorsába és sza¬bad akarata által meghatározott lelkiismereti kérdésébe nem fogok beavatkozni. Mégis, háromheti töprengés, éjszakai plafonnézés és az akkori RMDSZ egyes, helyi és velem egyivású politikusával való tanácskozás után, épp az én szabad akaratom által diktált felelősségérzetem kényszerített rá a nem vágyott lépés megtételére: a hanganyag leírására és közzétételére. Íme, a magnószalagról lejátszott beszélgetés:
– Azért kerestél meg a tegnap, hogy nem lennék-e hajlandó veled egy beszélgetést készíteni azokról a dolgokról, amelyekről te, mint volt szekuritáte alkalmazott tudsz, és szükségét érzed annak, hogy ezek a dolgok nyilvánosságra kerüljenek. Mind¬kettőnknek számolni kell azzal, hogy a beszélgetés közzététele után olyan kérdések is felmerülhetnek majd, miszerint vajon nem diverziós megbízásnak, megbízatásnak teszel-e eleget régi gazdáidhoz még mindig láthatatlan szálakkal összekapcsolt szekus¬ként, hogy vajon nem zavart akarsz-e kelteni a nyilatkozatoddal a romániai magyar¬ság soraiban? Az a tény, hogy engem is vádolni fognak sajtó szenzáció-hajhászással, vagy esetleg bedőlt, naiv vagy éppenséggel kollaboráns újságírónak fognak nevezni, még mindig kevésbé veszélyes, mint a te vállalásod, aki taxisként akarsz megélni ezen túl, itt, Istenhidegében. Kérlek tehát, mondj el őszintén mindent arról, hogy miért akartad ezt a beszélgetést és miért vállalod annak a nyilvánosságra hozatalát?
– Az úgynevezett 89-es forradalom után, január első felében, mindannyiunkat felhívtak a régi államvédelmi szerv székházába és megkérdeztek mindenkit szemé¬lye¬sen, hogy akar-e maradni, nem akar-e tovább dolgozni a majdani, újjáalakuló állam¬biztonsági szolgálatnál.
– Már január első felében tudták, hogy a szekuritáte nem szűnik meg, csak újjá¬alakul? Én úgy tudtam, hogy akkoriban a szekuritáte már nem volt önálló szervezet és a hadsereg fennhatósága alá volt rendelve...
– Igen, a szekuritáte látszólag át volt irányítva két-három hétre a hadsereghez, aztán jött egy zavaros periódus, amikor senki nem tudta, hogy mi is történik tulaj¬don¬képpen. Akkoriban, tehát mindjárt az elején, szálldostak a kósza hírek a tévében, a rádióban, hogy mit csináltak a terroristák Bukarestben, Temesváron, itt a terroris¬ták, ott a terroristák... Amikor tőlem is megkérdezték tehát, akkor azt válaszoltam, hogy nem akarok maradni. A kérdéseikre, hogy miért, próbáltam elmagyarázni, hogy azért, mert szerintem hiába lesz egy új neve a szervezetnek, ugyanazokkal a mód¬szerekkel, és ami még rosszabb: ugyanazokért a célokért fog működni, mint azelőtt.
– Te ezt miből következtetted ki olyan rövid idő alatt?
– Jobban meg fogod érteni, ha egy kicsit korábbról kezdem. 1989. december 22-én délelőtt, a főnököm felhívott telefonon, hogy menjek be a székhelyre. Ez tizenegy óra tájban történt, amikor konkrétan csak annyit tudtam még az országban zajló dolgok¬ról, amennyit a tévében bemondtak, hogy Milea tábornok öngyilkos lett és kijárási tilalmat rendeltek el országszerte. Ide tartozik az is, hogy előzőleg a fegyvereinket kiosztották és ezeket magunknál kellett tartanunk még attól a naptól kezdve, amikor Temesváron elkezdődtek a zavargások. Amikor tehát tíz óra tájban én a városon keresztülhaladtam, még viszonylag csend volt, de a rendőrség és a szekuritáte épü¬letét már géppisztolyos milicisták őrizték. Bent mindenki meg volt ijedve, nagy volt a felfordulás, gyűlést hívtak össze. Neagoe ezredes, a szekuritáte helyi parancsnoka azt mondta, hogy Bukaresttel megszakadt a kapcsolat, nem lehet tudni, hogy mi van. Gyűlés után, fél óra leforgása alatt kollégáim nagy része elszivárgott az épületből. Amikor ezt észrevettem, a tömeg már összegyűlt az épület előtt, feltörte a bejárati ajtót és kezdett betódulni az épületbe. Mi elkezdtünk a lépcsőn felhúzódni emeletről-emeletre. A negyediknél fennebb nem mehettem, visszafordultam hát és szembe találtam magam valami tinédzserekkel. Nem ismertem őket. Azt mondták, ha mind¬annyian kimegyünk az udvarra békésen, nem esik bántódásunk. Az udvaron állt egy forgalmi járőrkocsi és engem felszólítottak, hogy annak a hangos-bemondóján ke¬resz¬tül szóljak a tömeghez. Néhány szót kipréseltem magamból, hogy az épületet és a berendezési tárgyakat ne törjék össze. Kérdezték, hogy hol van a besúgók listája? Úgy képzelték, hogy ott áll valahol a folyóson kifüggesztve, hogy például György János Hidegnyári lakos, utca, szám, besúgó. Mondtam, hogy csak a személyi doszárokból lehet megtudni, hogy valaki besúgó volt-e vagy sem? A személyi doszárok viszont ki vannak osztva azoknak a tiszteknek, akik vizsgálat alatt tartottak egy vagy több olyan Hargita megyei személyt, akik valamilyen kapcsolatba kerültek egy olyan üggyel, amelyet a szekuritáte vizsgált, vagy felügyelt. Aztán kiszálltam a kocsiból, odajött egy ismerős és azt mondta, hogy segít, ha valami baj lesz. Nagy volt a felfordulás, min¬denki megfogott valamit és vitt... idősebbek, fiatalok, kamasz gyermekek...
– ...Emlékszem erre. Én is oda sodródtam a tömeggel a megyei Milícia épülete közelébe, de csak akkor szántam rá magam, hogy bemenjek az épületbe, amikor láttam, hogy a berendezési tárgyakat, a faragott bútordarabokat kezdték kidobálni az ablakokon: féltem, hogy az ablakok alatt kószáló kamaszok közül valamelyiket agyon üti egy írógép, vagy egy életre megnyomorítják, ha ráesik egy kidobott szék, vagy egy televízió készülék...
– ...Mi a feleségemmel – ő is ott volt hivatalnok a szekuritáten – kimentünk a hátsó kapun az utcára és egyszerűen hazajöttünk. Másnap telefonált a feleségem kolléga¬nője, hogy a rendőrség és az államvédelem minden volt alkalmazottja fel kell menjen az erdőaljai katonai alakulathoz. Felmentünk. Ott betettek egy szobába, vártunk. Ott is nagy volt a felhajtás. Rémhírek, hogy jönnek a terroristák, nem jönnek a terro¬ris¬ták... Később tudtam meg, hogy mese volt az egész, de akkor még valóságnak hitte mindenki ezeket a szóbeszédeket.
– És mi volt szerinted?
– Pontosan erről akartam beszélni, hogy meg volt rendezve ez az egész, de olyan magas szinten történt a diverziós irányítás, hogy közülünk senkinek sem volt fogalma arról, hogy mi is történik tulajdonképpen.
– Szerinted volt egy diverziós forradalmi forgatókönyv?
– Természetesen.
– De a testőrség, vagy Iliescuék irányították ezt?
– Csakis a Frontosok (a későbbi Iliescu-párt) irányíthatták. A testőrség nem tudta volna ilyen hamar megszervezni ezt. A rémhírek már itt, Istenhidegében is el voltak hintve. Mi a Fehérház hátánál lakunk, és amikor kimentem a balkonra, hallottam, hogy a polgármesterség balkonjáról, ahol korábban Ceauşescu szokott prédikálni, azt kiabálják valakik – nem tudom, hogy kicsodák, mert az a balkon a Fehérháznak a mi lakásunkkal ellentétes oldalán áll –, hogy délről, a főváros felől jönnek a terroristák, aztán meg azt is kiabálták, hogy északról törnek felénk a terroristák. Hogy ezek hon¬nan vették a mesét, ki mondta nekik, ki mondatta velük...? Mondták, hogy járt egy kocsi azzal a hírrel, hogy a város ivóvizét megmérgezték, és mindenki elhitte ezt nagyjából.
– Igen, erre én is emlékszem...
– Nekem az volt a feltűnő, amikor a tévében néztem a bukaresti cirkuszelőadást Iliescuékkal, hogy egy adott pillanatban a civil lakosságot felszólították arra, hogy jöjjön a tévé épületét megvédeni, mert állítólag a katonáknak nincs lőszerük. Hát ez pofába mászó hazugság volt. Ebben az országban akkoriban élelmiszer csakugyan nem volt, ruha nem volt, sokszor még a csapon sem jött ivóvíz sok órán, sőt napokon át, de hogy a hadseregnek mérhetetlen mennyiségű lőszere volt, ez biztos! Ez az egy nem volt hiánycikk az országban. Akkor miért és kik hívnak civileket a hadsereg által már évekkel korábban is állandóan védett Tévé megvédésére? Nem mondom, hogy mindjárt rájöttem a dolog nyitjára, mert akkor hazudnék, de feltűnt és nagyon gyanús volt az a felhívás és az állítás, hogy a katonaságnak nincs lőszere.
– Mégis, nem gondolod, hogy volt kollégáid terjesztették ezeket a diverziós rémhíreket itt, Istenhidegében?
– Melyik Istenhidegében lakó szekus mert volna azokban a napokban, bár az utcára is kimenni? Nemcsak itt a városban, de az egész megyében ismerték őket. Új kollégákat, olyanokat, akiket az itteni lakosság nem ismert volna, az utóbbi időben nem helyeztek ki Istenhidegébe.
– Térjünk vissza ahhoz a mozzanathoz, amikor megkérdeztek, hogy akarsz-e működni a régi munkakörödben?
– Én akkor eldöntöttem, hogy nem fogok maradni, mert meg voltam győződve arról, hogy itt minden úgy fog működni, mint azelőtt és a szekuritáte majdani utóda, a mai SRI ugyanazokkal a mocskos ügyeket fogja keverni ugyanazokkal az alantas módszerekkel, mint korábban. De még el akartam mesélni egy fontos mozzanatot, ami ezzel összefügg. 1989. december 23-án, tehát amikor a katonai alakulat laktanyá¬já¬ban összegyűlve vártuk, hogy mit hoz a jövő, egyszer csak megérkezett a laktanyába Rus Teofán, az akkori Megyei Törvényszék elnöke, azzal a borzalmas hírrel, hogy a városban a magyarok tömbházról tömbházra járnak és gyilkolják a román családok otthonmaradt tagjait. Persze, az erőltetett betelepítések ellenére, a város lakosságá¬nak román része, nagyjából még mindig inkább csak a katonatisztekből és altisz¬tek¬ből, rendőrtisztekből és rendőrökből, szekus tisztekből, a pártvezetőkből és egyéb állami demnitáriusokból, hivatalnokokból, valamint azok népes családjainak tagjai¬ból állt. Így nagyon soknak a kaszárnyában összegyűltek közül otthon maradtak a szülei, a feleségei és a gyermekei, rokonai... Képzelheted, mit éreztek egy ilyen hír hallatán.
– Te tudtad, hogy ez a Rus Teofán jelenleg Románia Legfelső Törvényszékének a bírója?
– Igen, tudom...
– És ez a nagytiszteletű bíró állította ezt a szörnyű hazugságot ott a kaszárnyában?
– Igen. Erre ma is van tanú. Egyes kollégáim, a rendőrök és a rendőrtisztek bele¬sápadtak a hírbe. Persze, azután kitudódott, hogy mindebből semmi nem volt igaz. A Teofán úr hazugsága elég volt arra, hogy ezeket, a nem létező tragédiákról szóló meséket elültesse az emberek fejébe. E valótlan képzetek továbbgyűrűződése és nö¬ve¬kvése következtében, két nap múlva, már ment is a távirat, a levél, a telex, a tele¬fax Bukarestbe Iliescuékhoz, a Nemzeti tévé és rádió adóállomásokhoz és a fővárosi újságokhoz, az Istenhidegében és a székelyföldön élő románok ellen elkövetett atrocitásokról. Amit aztán mindenütt, minden rádió és tévéadóban beolvastak, min¬den gyűlésen felolvastak, kikiáltottak és színesen kibővítettek – megkommentáltak a tévé és a rádió bemondói, a lapok újságírói, éledező nacionalista politikusai. Ezeket a leveleket, táviratokat, nem akárkik írták alá, hanem a Későbbi Megyei Megmentési Front képviselő, Oancea Ioan, valamint a ma közismert újságíró és rádióriporter, a diktatúrabeli Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság igazgatója, Danila Stefan, Dusanschi Decebal, az Istenhidegei román líceum igazgatója és Croitor Ecaterina tanárnő.
Szóval minden arra mutatott, hogy ezek a dolgok folytatódnak. A kommunista nacionalisták helyébe, demokrata nacionalisták lépnek és hogy mindebből a nacio¬na¬lista buliból természetesen, a megújított szekuritáte sem fog kimaradni. Hát ezekből a tényekből kiindulva döntöttem úgy, hogy nem fogok az újramázolt állam¬véde¬lem¬nél dolgozni.
– De ki kérdezte meg tőled már 1990 januárjában, hogy akarsz-e maradni és milyen minőségben?
– A katonaságtól volt kinevezve egy őrnagy, aki jelenleg az itteni SRI-nek a főnö¬ke, Fulger őrnagy. Ő volt akkor, a nem lehetett tudni, hogy milyen szervnek a főnöke.
– És utólag visszatekintve, mi volt az, amit egyáltalán lehetett tudni?
– Akkor még semmit konkrétan, mert SRI még nem volt, Szekuritáte már nem volt... De maga az épület és az emberek meg voltak. Hát Fulger őrnagy volt megbízva, hogy mindezt valahogy tartsa rendben és álljon szóba az emberekkel, hogy el akar¬nak-e végleg menni a szervezettől, vagy csak a megyéből szeretnének elkerülni...
– Ezek szerint Fulger őrnagy már akkor tudta, hogy nem számolódik fel a szervezet?
– Ez természetes, mert minden országban létezik ilyen szervezet és tudnivaló volt, hogy valamilyen formában itt is lesz egy ilyesmi... Én kategorikusan kijelentettem, hogy nem akarok maradni, Fulger megpróbált meggyőzni arról, hogy nincs igazam, az újabb szervezet nem olyan alantas eszközökkel fog dolgozni, mint a régi. Most minden jel arra vall, hogy nekem volt igazam. Sőt: 1990 szeptemberében például talál¬koztam a Petőfi Sándor iskola udvarán egyik volt kollégámmal. Én első osztályos fiamat vittem az évnyitó ünnepélyre, neki viszont sem civil, sem hivatalos szempont¬ból nem volt indokolt a jelenléte, ugyanis a gyermekei nem oda, hanem a Geo Bogza líceumba járnak iskolába és köztisztviselői funkciót sem töltött be, még legalább lépcsőház-felelősi szinten sem... Szóval, akkor kellett írnom egy Indoklást, amelyben kifejtettem, hogy nem akarok maradni, és ennek kíséretében felküldték a papírjaimat Bukarestbe. Szerencsémre volt személyi gépkocsim és láttam, hogy jól megy a magántaxizás. Február 23-án bejelentkeztem a néptanácsnál, mint magántaxis.
– A többi taxis hogy fogadta ezt?
– Nem volt vitám senkivel sem. Hogy a hátam mögött mit mondtak, nem tudom, de szemtől szembe nem volt senkinek sem baja velem.
– Mondtad, hogy egyszer felmerült az a kérdés, hogy ki volt besúgó a taxisok között...
– Ez jóval később történt.
– Jó, de mi az, ami történt?
– Megmagyaráztam, hogy amennyiben hatvanötön vagyunk, abból hatvannégy lehetett besúgó. Én ott dolgoztam, tehát nekem nem kellett annak lennem.
– Ebből áll tehát az eljöveteled története?
– Később még megkeresett egy volt kollégám, hogy nem segítenék-e be, adnának ötszáz lejt.
– Havi ötszáz lejt, vagy heti ötszáz lejt?
– Ezt már nem tisztáztam. Nekem március végén megjött Bukarestből a fel¬men¬té¬sem.
– És ez azt jelentette, hogy téged többé már semmiféle szál nem fűz a szekuritáte régi, vagy az új szervezetéhez?
– Igen. Ez (a leszerelési igazolás) megjött Bukarestből papíron.
– Ha a volt alkalmazottak eljövetele ennyire tiszta ábra, honnan ered az a fel¬tevé¬sed, hogy aki egyszer besúgó volt a szekuritátenál, annak a kapcsolatai fennmarad¬nak az előbbi szervezet örökösével, a SRI-vel?
– Ez logikus szerintem. Ha a szekuritáte besúgóját ma valaki fel akarja használni – és miért ne akarná? – azt bármikor meg tudja tenni. Mert ha valaki egyszer aláírta azt a bizonyos ángazsámentet (fogadalmat) arról, hogy titkos módon fog együttműködni a szekuritáteval ezelőtt öt, tíz, tizenöt vagy akár huszonöt évvel is, ezt az aláírással szentesített nyilatkozatát bármikor elővehetik, és amennyiben az illető ellenállna a felszólításnak, azzal megzsarolhatják, hogy nyilvánosságra hozzák a saját kezével írt és aláírt fogadalmát. Márpedig egy ilyen papír egyértelműen azt jelenti, hogy 1989. december 22-éig ő igenis a szekuritáteval kollaborált.
Az elején volt egy pár ember aki előállt és azt mondta, nézzék uraim, elvtársak, ahogy akkor éppen merték szólítani egymást, én besúgó voltam. Akinek ennyi be¬csü¬lete még került és szembe mert nézni az emberekkel, annak gondolom megbocsá¬tot¬tak a többiek és annak már nem kell félnie attól, hogy nyilvánosságra kerül múlt¬já¬nak ez a vetülete. De ahogy telik az idő, látom, hogy olyan emberek, akikről én biztosan tudom, hogy besúgók voltak, most beálltak ilyen-olyan pártokba és még parlamenti képviselőnek is elmentek. Én tudom, hogy kik voltak ők igazából és mások is tudják.
– Azt mondod tehát, hogy vannak bizonyos vezető funkciókat betöltő személyek az RMDSZ-ben és más közéleti területeken tevékenykedő személyek, akik besúgók voltak és most állítólag a magyarság érdekeiért harcolnak, meg a demokráciáért és persze olyanok is, akik a románság érdekeiért harcolnak itt Istenhidegében, Orsóhelyen és Istenhágón is anélkül, hogy a múltjukat tisztázták volna?
– Igen.
– És ez miért zavar téged?
– Nem ez zavar, hanem az, hogy minden ugyanúgy folytatódik tovább. Mert ha az ember becsületes, legyen magyar vagy román, azt mondja, hogy nézzék, eddig ez volt és tudjuk jól, hogy mire mentünk vele, de most már demokráciát akarunk, nyitott¬ságot és becsületességet, hát akkor nyíltan ismerjük be a múltat, és ezután próbáljunk mindent becsületesen tenni. Nem?
– Ezek szerint téged személyes érdek nem késztet e nyilatkozat megtételére?
– Nem. Tudomásom szerint, nem létezik olyan személyes érdek, ami engem arra késztessen, hogy neked, vagy másnak hangszalagra mondjam mindazt, amit nyilvá¬nos¬ságra akarok hozni. Én most taxizok és taxizni akarok továbbra is.
– Akkor légy szíves mondd el, hogy miért hívtál fel telefonon és miért akartál velem, mint újságíróval közölni általad ismert tényeket?
– Előbb még el szeretnék mondani valamit, ami szintén nem tetszik itt nekem. Bunyhód megyében közzétettek egy listát, amely azon párttagok névsorát tartal¬maz¬ta, akik a szekuritáte informátorai voltak. A „Barbarii” című lapban közölték ezt a listát és száznegyven valahány nevet tartalmazott. Úgy hallottam, hogy Csebacsa me¬gyé¬ben is közzé tettek egy ilyet.
– Igen, onnan derült ki, hogy a magyarfaló nagy hazafi, Dumitratu szenátor is pártbesúgó volt.
– Nos, tudok arról, hogy itt Istenhidegében is volt a pártbizottságon egy ilyen lajstrom, azt hogy nem találta meg senki? Hová tűnt el, kinél lehet? Mit csináltak vele?
– Lehet, lenyelték az ártatlan magyar elvtársak, vagy gondolod, hogy Costea elvtárs az akkor Megyei Első Titkár magával vitte?
– Nem hiszem, hogy Costea ilyen papírok után kapkodott volna utolsó perceiben, mert a feleségét is itt hagyta nagy eltűnési igyekezetében.
– De ott volt még egy Pop, vagy Pap nevezetű elvtárs is...
– Ő is lóhalálában távozott, nem hiszem, hogy magával vitte volna a listát. Ezek az emberek, azokban a forró órákban halálra voltak rémülve, nem gondoltak ők a többiek becsületének megmentésére. Mindenki kussolt és a névtelenség mögé bujta¬tott, kisebb vagy nagyobb piszkát mentette.
– Szerinted tehát, itt kell lennie annak a lajstromnak, valahol Istenhidegében?
– Amennyiben valaki el nem égette.
– Ebben az esetben annak a személynek a birtokában kell lennie, aki a párt¬dokumentációt átvette?
– Tudod-e, hogy ki ez?
– Nem tudom.
– Ezt, mint újságírónak neked kellene kiderítened.
– Lehet, hogy kiderítem, de ami engem végső soron érdekel, az, hogy az isten¬hidegei RMDSZ aktivistái és más demnitáriusai közül ki volt informátor? Mert azt, hogy ilyenek vannak, Király Károlytól tudom, de mindezen felül nem találok más magyarázatot arra, hogy bizonyos nyugdíjas tüzér-ezredesek miért engedhetik meg maguknak, hogy különböző RMDSZ funkciókban még ma is, holmi utolsó golyókkal fenyegetőzzenek képletesen a nyilvánosság előtt anélkül, hogy kiebrudalják őket, – mintha az RMDSZ a román kommunista párt utódszervezeteihez hasonló módon, karrieristák, szélhámosok és terroristák szervezete lenne...
– Akiket én régi besúgóként ismerek, azok nem csak azért fontosak, mert a Merevdéesz-nek vagy más pártnak a tagjai.
– Hanem?
– A tegnap olvastam az Erdélyi Naplóban, hogy Fehér János, volt újságíró és grófi kastély-mentő, nem tudom, hogy milyen jótékonysági magánvállalatot hozott létre és ezért nagyon feldicsérték. Senki sem tudja, hogy az ő vállalkozásai a múltban is kétarcúak voltak és tulajdonképpen a köztisztségei mellett nagyon régóta közönséges besúgó volt.
– Te egészen biztos vagy ebben?
– Igen, egészen biztos.
– És vállalod azt, hogy elmondod bármikor bárkinek?
– Igen, vállalom.
– Mert a diktatúrában köztudottan ő mentette meg a teljes lepusztulástól a rác¬hegyi várat a kolostorral együtt és ezért ő, egyféle kisebbségi hősként szerepel a köz¬tudatban...
– Igen, most, amikor a Parlamentben azt vitatják, hogy elé kell venni a besúgók doszárjait mindenki hős, és közben keresi a mentő körülményeket, de senki sem áll elé azzal, hogy milyen előnyei származtak abból, amit tett. Az ember gyenge, mind¬egyik valami magyarázattal fog jönni. Én azért tettem, mert erőszakkal kényszerít¬tetek, én azért tettem, mert nem tudom mi... Senki sem fogja azt mondani, hogy azért tette, mert pénzt kapott, vagy lehetőséget egy egyéni, vagy családi vállalkozáshoz, ami felett a hatalom elé nézett, vagy amit aztán felhasználtak mások megfigyelésére. Vagy egyszerűen csak azért például, mert jutalomként gyakrabban jutott útlevélhez mint mások, akik csak kétévente mehettek külföldre. Legyen világos, hogy a szekuri¬tá¬te is emberekkel dolgozott. Egyik szekus tiszt sem szopta az ujjából az információ¬kat. De most nem ez a fontos.
– Szóval Fehér János az egyik köztiszteletnek örvendő, volt besúgónk.
– A nagy bomba, amiből, ha kitudódik, nem tudom, hogy mi lesz, mi fog kisülni, de előbb állítsd meg a magnót... előbb elmondom, és te meglátod, hogy mondjam-e tovább?
– Hát... (a magnót kikapcsoltam).
Azt szerettem volna, ha egyszer se kapcsoljuk ki a magnót a felvétel hitelessége érdekében, de hát így akarta Donga Kalmár, amin nem csodálkozom, hiszen annak ellenére, hogy előző napi megbeszélésünkön a taxijában figyelmeztetett arra, hogy ez ügyben „CSAK ÖNMAGADBAN LEHETSZ BIZTOS”, olyan neveket mondott, amelytől majdnem elállt a szívverésem. Többek között egy régi barátom nevét is, akit tizenöt éve ismerek. Egy olyanét, akinek személye szimbólumává vált „a romániai magyar¬ság sorsüldözöttségének.” Ez a férfi, amikor hetekkel később, az interjú gépiratának elolvasása után a lakásomba feljött és arról beszéltünk, hogy mik lehetnek rá nézve, meg rám nézve a közlés következményei, arra kért, hogy amennyiben közölném a Donga Kalmárral folytatott beszélgetés anyagának rá vonatkozó részét, azt a kifeje¬zést, hogy régi barát ne használjam a kettőnk viszonya meghatározására... Hogy Szabó Jenő (kérése szerint nem régi barátom), a hetvenes években a szekuritáte infor¬mátora lett volna, őszintén megvallva, ma sem jön, hogy elhiggyem. Azzal is tisztában voltam, hogy mit jelent valakit, akárcsak viccből is, meggyanúsítani alaptalanul ilyesmivel. A kérdés két vetületével kellett akkori és későbbi töprengéseim során szembenéznem: vagy igaz mindaz, amit Kalmár mond – és akkor a baráti érzelmek sem elegendők számomra ahhoz, hogy egy ilyen kérdést „elkezeljek”, miután tudo¬mást szereztem róla – vagy egy diverziós akció ostoba kerepelőjének szemeltek ki a nacionalista erőkkel játszadozó ördögi figurák. Ez utóbbiban is kételkednem kellett viszont, hiszen szabadúszó újságíróként nem volt semmiféle hatalmam egyetlen szerkesztőségben, vagy politikai körben sem.
Ráadásul az ilyen ambíciók már akkor is messze elkerültek. De akkoriban nem foszlott még szét a politikai vonatkozású morális idealizmusom annak ellenére, hogy nem csak Gézától tudtam már, hogy: „az erkölcs az elme gyengesége.” Még mindig meg voltam győződve a közéleti szerepeket vállaló személyek fedetlenségének szük¬ségességéről. Még mindig hittem egy kicsit abban, hogy a személyi életünk minősége a közéleti játszmák tisztaságának a függvénye, hittem a politikai morál bizonyos érvényességében. Ezért ahelyett, hogy hagyjam a fenébe az egészet, arra kértem Donga Kalmárt – és ezt ezután többször meg kellett ismételnem –, hogy beszéljen tovább is a bekapcsolt magnetofon előtt. Íme a folytatás:
– A másik személy, akiről én akárki előtt merném állítani, hogy bedolgozott a szekuritátenak, mielőtt azt bezárták volna, mint politikai foglyot, az Szabó Jenő RMDSZ parlamenti képviselő.
– Besúgó volt tehát még azelőtt mielőtt bezárták volna?
– Azelőtt.
– És milyen formában dolgozott be, hiszen tanár volt?
– Bedolgozott egyszerűen. Informátor volt.
– Melyik periódusban, amikor itt tanított a nagygimnáziumban?
– Igen.
– Ez nehéz ügy lesz.
– Ez nehéz ügy lesz, tudom. Azért mondtam, nem tudom, ha leírod, meg fog-e je¬len¬ni? És ha megjelenik, mekkora cécó lesz belőle. Mindenesetre én a felelősséget vállalom az állításomért. Merem vállalni.
– Van rá dokumentumod?
– Az a fogadalom, amit mindenki aláírt, aki nekünk bedolgozott, nincs a kezem¬ben, de mondom, hogy én biztosan tudom ezt.
– De a szekuritáte-dokumentumok között, a Jenő személyi dossziéjában kell len¬nie egy ilyennek, ha tényleg besúgó volt, nem?
– Természetesen, és most már úgyis szó van arról, hogy előveszik a besúgó múlttal rendelkező parlamenti tagok doszárjait.
– És te mivel foglalkoztál, hogy ezt olyan biztosan mered állítani?
– Én a technikai osztályon dolgoztam (később visszakérdezve Dongót megtudtam, hogy ez a telefonlehallgatások fedő megnevezése), de nem csak onnan tudom. A titkosszolgálatoknál, itt is és máshol is, mindenki végzi a maga dolgát, és nem sokat tudnak egymás munkájáról, de vannak olyan dolgok, amiket az ember csak úgy meg¬tud, például egy-két, véletlenül elkapott folyosói beszélgetés foszlányából anélkül, hogy akarná, vagy különösebben érdeklődne utána. Volt az a nagy felhajtás, amikor elítélték őket Csukás Jánossal... akkoriban került ide frissen Capilar ezredes szekuri¬táte-főnöknek és mindenáron bizonyítani akarta alkalmasságát az új kinevezésére. Arra, amit ők tettek, más esetben azt szokták mondani nálunk, hogy na elvtársak, ez is egy nagy marhaság volt. Ezek a fiatal értelmiségiek is járatták a szájukat, meg akar¬ták mutatni a világnak, hogy ők micsoda nagybikák, de most már lecsitultak, be¬ismer¬ték, hogy ezt és ezt tették, hogy itt és itt ezt és ezt mondták, amiről írattunk is velük nyilatkozatot, jó istenesen megijesztettük őket úgy, hogy még az utcán is rezeg a gatyájuk és kész. Mert ez volt az általános eljárás. Ám az ők esetében nagyra fújták az ügyet, mert ennek a Capilar tiszti karrierjének jól szolgált a Bukaresti parancsnok¬ság felé, hogy kinevezése után nyomban le is leplezett és letartóztatott egy magyar ellenforradalmi csoportot, akik nem tudom mit akartak. Mert Jenőék nem is tettek semmiféle olyan, jaj de nagyot, hogy az konkrétan valamiféle veszélyt jelentett volna. Kirakat-per volt az egész, még akkor is, ha alattomban vitték véghez a volt kollégáim. Velük példát kellett statuálni, de mondom, leginkább Capilar ezredes karrierjének volt a legnagyobb szüksége erre a perre. Meg is kapta rövidesen a tábornoki kinevezését.
– Ne haragudj, de itt felmerül a kérdés, hogy csakugyan elítéltette volna Capilár ezredes a saját besúgóját?
– Hát én ezt nem tudom. (Úgy néz ki, hogy Kalmár nem a finom árnyalatok nagy¬mestere.) Ott volt három szerencsétlen, Csukás János, Szabó Jenő és Jeges Éva, tár¬gya¬lássá fújták a főnökök az ügyet, de hogy ezt hogy hozták ki, nem tudok ilyen részleteket... Úgy is kihozhatták ezt Bukarest felé, hogy ezt ők (a helyi szekuritáte ve¬zé¬rei) akarják, hogy így történjen. Ezt én már nem tudtam meg. De most már nem ez a lényeg. A lényeg az, ami tény, hogy Szabó Jenő még a börtönbe zárása előtt besúgó volt.
– És ez szerepelhetett például a börtönből való kibocsátási irataiban?
– Abban nem szerepelhetett, természetesen nem. Ekkora hibát egyetlen titkos¬szolgálat sem követhet el.
– De mégis... azt a volt kollégádat sem tudod megnevezni, akit Jenő informált szerinted?
– Legutoljára Radu Ilarie kapitánynak dolgozott, aki most Árnyékújhelyen dolgo¬zik a SRI kötelékében.
– Hozzá járt be, vagy...
– Vele volt összeköttetésben.
– És ezt Radu Ilarie kapitánytól meg lehet kérdezni?
– Nem tudom, hogy ugyanabban a munkakörben, ő most tehet-e engedély nélkül ilyen jellegű nyilatkozatot?
– A besúgók tudhattak-e egymásról?
– Normális körülmények között, elvileg, nem szabadott volna tudniuk egymásról. Ha ez megtörtént, többé nem voltak igazából használhatók.
– De találkozhattak a folyósón...
– Azt nem. Ott nem lehetett nekik csak úgy, szabadon ki s bejárkálni.
– Na jó, ezt nem tudom még, hogy miként fogom közölni, gyere, folytassuk tovább.
– Én úgy gondolom, hogy nevekből egyelőre ennyi elég. Lássuk, mi lesz a reakció arra, ha megjelenik ez az anyag?
– Ezt ne kérd tőlem, mert akkor nyílván az lesz a reakció, hogy én valami egyéni szándéktól vagy érdektől indíttatva, egyedül a Szabó Jenő ellenében írtam meg az anyagot, holott én mostanig feltétel nélküli híve voltam. Én nem azért vállaltam ennek a beszélgetésnek az elkészítését, hogy botrányt vagy szenzációt keltsek vele egy-két közéleti személyiség múltjának a leleplezésével, hanem azért, mert érdekel, hogy kik azok, akik a romániai magyarság (és a románság), illetve a szabadság, a nyíltság és a demokrácia nevében beszélnek itt, a székelyföldön, miközben nem ké¬pesek arra, hogy beismerjék a múltjukat, amitől bármikor zsarolhatókká és manipulál¬hatókká válhatnak. Amitől eszközökké válhatnak azoknak a politika-csinálóknak a kezében, akiknek érdeke itt az ellenségeskedés, a nemzeti uszításra alapozott politikai légkör fenntartása. Kérlek tehát, hogy mondjad a többit is.
– Mondom, de csak olyanok nevét mondom, akikről biztosan tudom...
– Hát mondjad!
– Karrakási Nándor.
– Az a hájas ürge, a Múzeum volt igazgatója? Hát ez az információ nem sokat ér, közismert dolog, ezt mindenki tudta.
– Igen, ez tényleg így volt. Nem tudom én sem, hogy honnan tudták, de nem szabadott volna tudják...
– Lehet, annyira ostobán csinálta...
– Na igen, a lényeg, hogy most megint nagyon fut itthon.
– Ezt hogy értsem?
– Megvette a Páterfalvi tyúkfarmot, valami magyar-svéd vegyes vállalkozás társ¬tulajdonosaként.
– Itthon van Karrakási Nándor, csak úgy, mindenki tudtával és nem bántja őt senki? Ez a figura pedig rengeteg embernek a meghurcoltatását hordja a lelkén!
– Hogyan, hát te nem tudtad mostanáig, hogy itthon van? Nem találkoztál vele?
– Nem. Én semmiféle kapcsolatban nem voltam vele, de emlékszem, amikor elko¬boztatta Író Sándor barátom vagyont érő régiségeit... De mondom, ezzel még nem sokat csináltunk, így még mindig az a látszata az egésznek, mintha Szabó Jenő kép¬viselő lejáratása érdekében készülne ez a beszélgetés. Ezért így hiába is ültünk össze.
– Hát kit mondjak még neked?
– Aki ma közéleti szerepben tetszeleg, és közben te biztosan tudod, hogy besúgó volt...
– Mondjam Kedves Dánielt a Barika régi főszerkesztőjét?
– Az öreg Kedves Dániel, aki Sütő Andrással járt halászni és vadászni éveken át, az is informátor volt?
– Nem, ő nem volt egyszerű informátor, hanem kulturális államvédelmi ügynök.
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy valamikor, az ötvenes évek elején román kulturális propagandistaként kezdte a karrierjét és ennek megfelelő államvédelmis kiképzésben részesült, majd hadnagyi rangot kapott. A szekuritáte tartalékos tiszti minőségében, mint kulturális instruktor, igen fontos, a magyarok kulturális problémáit érintő, párt-funkciókat töl¬tött be az államapparátusban, mielőtt a Barika főszerkesztője lett.
– Tehát ő is bejárt rendszeresen hozzátok és referált?
– Az hogy besúgó, vagy fedő foglakozású, tiszti rangú szekus ügynök volt valaki, nem azt jelentette, hogy hozzánk bejárt volna rendszeresen referálni. Sőt, ezekhez a kollégáim jártak el a lakásukba, vagy a munkahelyükre, és ha ezt nem lehetett fel¬tűnésmentesen véghez vinni, akkor valami más, kevésbé feltűnő helyen találkoztak a városban, vagy a városon kívül.
– Az erdőben?
– Nem az erdőben. A közeli falvak milícia-őrsépületében például, vagy a Busány fürdői Milícián, Bengyoban, Szentszíven vagy Orsóhelyen.
– És azt meg tudnád mondani, hogy Kedves Dániel melyik kollégádnak volt az informátora?
– Ez nem így ment. Nem mindenki maradt ugyanazokkal az informátorokkal, akiket beszervezett. Ha valamelyik kolléga nyugdíjba ment, vagy áthelyezték egy másik városba, az átadta az ügycsomót a következő tisztnek, az ügyhöz tartozó adatokkal, kapcsolatokkal és emberekkel, vagyis a besúgókkal együtt.
– Kedves Dániel nem Bunkó Nyenye ezredesnek volt az embere?
– Nem, Bunkó ezredes anketátor (vizsgáló) volt. Hozzá csak akkor kerültél, ha már részt vettél egy társaságban, ahol konkrétan tettél, vagy mondtál valami olyat, ami a szekuritátenak nem tetszett. Ő kellett személyesen tisztázza veled részletesen azokat a dolgokat, amikkel gyanúsítottak, vagy amikről konkrét tudomásuk volt, és azokat papírra tetesse veled, miután beismerted előtte, hogy ezt és ezt csináltad. A Szabó Jenő ügyét is egyedül ő vizsgálta az Istenhidegei tisztek közül, a bukaresti szak¬embe¬rek mellett.
– Kedves Dánielről tehát meg mernél esküdni?
– Igen, persze.
– És még valakit a helyi újságtól tudsz-e?
– Onnan nem tudok mást mondani, nincs tudomásom arról, hogy a mostaniak közül valaki besúgó lett volna.
– Tehát onnan nem tudtak mást beszervezni, csak a központból átvették Kedves elvtárst?
– Én ezt nem mondtam. Azt mondtam, hogy nem tudok más újságíróról, akiről konkrétan merném állítani...
– A román nyelvű helyi újságtól, amelyik most éppen román nemzeti sovinizmust szítja az itteni románok körében, onnan egy sem volt informátor?
– Dehogy nem. De ezek Vártások... Nagy ügyet csinálnak majd belőle!
– Ha a dossziék úgyis megvannak a szekuritáte archívumban...
– Barzoi Rádu a főszerkesztő.
– A jelenlegi, vagy a volt főszerkesztő?
– A mostani Adevőrul Patriei főszerkesztője.
– Nem létezik! A jelenlegi főszerkesztő, az a velem egykorú, rendes szőke gyerek? Még az is besúgó volt?
– Igen, még az is. De azt jobb, ha nem teszed be a beszélgetés anyagába.
– Miért?
– A Vártának az alapembere.
– Jó, nem teszem be. (Később mégis úgy döntöttem, hogy be kell tennem és betet¬tem a Kalmárnak tett fogadalmam ellenére. Hiszen a Barzoi úr nevének a kihagyása tisztességtelen eljárás lett volna a többivel, illetve a magyar besúgóinkkal, és mint kiderült: fedőfoglalkozású ügynökünkkel szemben.)
– Az itt élő művészek közül tudsz-e valakit?
– A művészek közül...?
– Vagy legalábbis aki most közéleti személyiség, esetleg akkoriban volt az?
– Nem tudom, hogy kikre gondolsz?
– Kultúr-aktivistákra, kultúrház-igazgatókra, propagandistákra, vagy éppenséggel vállalatigazgatókra. Az akkori, vagy a mostani vállalatigazgatók közül nem ismersz egyet sem?
– Nem ismertem annyira őket. Egy dolgot tudni kell: itt azt szerették volna a szekuritáten és a pártnál is egyaránt, ha mindenki a besúgójuk lesz. Minden tisztnek, aki ezzel a kérdéssel foglalkozott, volt egy besorozási terve, hogy egy hónap alatt ennyit és ennyit be kell szervezzen. Ha nem tudta ezt a tervet teljesíteni, következtek a felelősségre vonások.
– És a besúgóság csak anyagi, vagy más előnyökkel járt-e, vagy megfélemlítésre, esetleg zsarolásra is alapozták a beszervezést?
– Nagyon kevés esetben történt az, hogy megfélemlítéssel vagy zsarolással szervez¬tek be valakit. Ez a módszer nem volt biztonságos, mert akit meg lehet félemlíteni, az gyenge idegzetű, és aki gyenge idegzetű, annak el is jár a szája. Ha nem a kocsmában, akkor otthon, amikor erősen berúg, az ideggyógyászaton, vagy álmában. A közhiede¬lemmel ellentétben a hírszerzés mindenütt a világon a kiegyensúlyozott, józan életű, kimért, jó idegzetű, jóindulatú, készséges és joviális besúgókra utazik, akik általában közkedvelt személyek a munkahelyükön és az ismerősi körükben. Ezek számára inkább bizonyos nem feltűnő előnyök, ritkábban pénzjutalom, vagy kisebb, de néha akár értékes tárgyi ajándékok formájában is kompenzálni lehetett az önként vállalt szolgálatokat. Erre külön pénzalap volt.
– És mekkora értékű juttatások voltak?
– Konkrétan, hogy ki mennyit kapott, nem tudom, de biztosan tudom, hogy voltak anyagi előnyei is, azonkívül, hogy az illető például soron kívül is, tehát nem csak két évenként kaphatott útlevelet, amennyiben ezt kérte, vagy akkor is, ha szekus megbízatással ment ki. Gyakran esett egybe a kettő és így egyesek „a hasznosat összekapcsolhatták a kellemessel”. Még volt egy olyan előnye is a besúgásnak, hogy, ha kérték, segítséget kaptak a karrieri előmenetelhez is.
– Ez hogyan történt?
– Minden gazdasági, kulturális vagy szociális-adminisztratív intézménynél, kisebb egységnél a magasabb beosztáshoz kellett a párt-vezetőség jóváhagyása, nem?
Ilyenkor a pártbizottság kikérte a mi nyilvántartóink véleményét...
– S ha a szekuritátenak jó volt a véleménye...
– Nem csak erről van szó! Egyetlen párt intézmény-intézet felettes szerve, vagy központi vezetősége sem szeretett, majd később nem is mert garanciát vállalni arra, hogy az úgynevezett hazafias erkölcs szempontjából az illető személy jelent-e garan¬ciát arra például, hogy megfelel igazgatónak. Na, ilyen esetben például a szekuritáte mindig igent mondott a saját emberére. Na, gondolom, ez bőven elég lesz. Ha meg¬jelenik, még mondok egy pár nevet és egy-két érdekességet.
– Még csak azt mondd el, légy szíves, hogy mi történt azokkal, akiket félre¬ismer¬tek, és amikor megpróbáltak beszervezni, kiderült, hogy az illető megmakacsolja magát, és nem adja be a derekát?
– Egy ideig még gyomrozták, de ha volt benne annyi karakánság, hogy nem ment bele a dologba, akkor automatikusan kinevezték a rendszer ellenségének és személyi doszárt készítettek a számára. Mert hát, amennyiben az illető nem akar bedolgozni, azt jelenti, hogy a Párt és a rendszer, na és a haza ellensége. Doszárt kell nyitni neki, és követni kell, hogy mit csinál, mivel foglalkozik, hiszen logikus, hogy a rendszer, a haza, a nép és a mindezt vezető párt ellensége, ha nem akar kollaborálni ezeknek a biztonsága érdekében. Nem mondható, hogy száz százalékban, de nagyjából így történt ez. Szobafestőtől főmérnökig, pártaktivistától ipari munkásig, mesterektől és mérnököktől a tanárokig, a művészekig, mindenkivel ez történt, ha egyszer bekerült az államvédelem érdeklődési körébe.
– Na, ez most már elég lesz. Remélem, hogy lesz majd szerkesztő, aki vállalja a közlést.
Az interjú végül is nem jelent meg, annak ellenére, hogy csak azután írtam le a beszélgetést, miután meghallgattattam a hangfelvételt egy olyan lapszerkesztővel, akinek becsületességében és politikai ítélőképességében maximálisan megbíztam, és aki egy évtized múlva a Bagolyvári egyetem egyik híres tanára lett. Ő föltétlenül szükségesnek találta a hangfelvétel leírását, elkészítését és a szentgyöki lapjában való közlését, csak arra kért, hogy szóról-szóra, a lehető leghűségesebben másoljam le a szöveget. Ez megtörtént. Az anyagot kiszedték a nyomdában teljes egészében, de a főszerkesztőt, egyik régi ismerősömet, akiről úgy tudtam, hogy kompromisszumokat nem ismer, utolsó percben lebeszélték olyan laptámogatók, akiknek a veszteséggel megjelenő, színvonalas politikai elméleti és kritikai lap szerkesztősége nagyon sokat köszönhetett anyagilag. Szerkesztő ismerősöm visszaadta a kéziratot a kefe¬lenyomat¬tal egyetemben, amit később eljuttattam az RMDSZ akkori alelnökének, Dobó István¬nak, hogy legalább ők szerezzenek tudomást róla és ítélje meg, hogy komolyan kell-e venni ezt az anyagot, vagy sem?
De ez csupán a történet gyakorlati oldala.
Az úgynevezett politikai-polgári moralitása az egész ügynek, mármint az anyag meg nem jelenésének, ennél sokkal összetettebb és kibogozhatatlanabb. Ma azt mon¬da¬nám, hogy szamárság az egész és csak újságírói szűklátókörűségemnek köszön¬hető, hogy belementem a beszélgetés elkészítésébe. Jellegzetes eset: Az újságíró azt képzeli és azt állítja, hogy feltárja a valóságot, miközben az, amit ő feltár, a spirituális igazságnak (a tényleges valóságnak) mindössze a zavarosan habzó, lényegtelen fel¬színe. Mert az igazság nem a felszíni eseményekben és nem a fizikai és pszichikai jelenségekben, de nem is a tárgyi bizonyítékokban van, hanem annál sokkal mélyeb¬ben: az ős-okok világában. Az okok világa viszont a teremtő imaginációban van és ezért objektív világ, amennyiben a szubjektív személyi imaginációk összhatása, de a teremtő imagináció mindenkinek a személyes lényege külön-külön. Ma, ha valaki azt mondja nekem, hogy ő a valóságról beszél, és nem hogy az általa látott valóság egy részéről számol be, illetve a valóságról alkotott előítéleteiről beszél, megkérdezem, hogy mikor született és ennek az asztrológiai információnak a birtokában kezdem visszaértelmezni azt, amiről beszámol.
Mert mi közöm van nekem, a mások által látott valóságához, ha azt nem tudom helyesen értelmezni és nem talál visszhangra, nem kerül összhangba, és nem épül be az én valóságomba? Ha egész személyiségemen, az egész-lényemen keresztül nem tudom működtetni, nem tudom éltetni azt a valóságot? Ma tudom, hogy kellett nekem még ez a lecke ahhoz, hogy végleg megértsem, és el is fogadjam a Géza által régen feladott leckét, miszerint az erkölcs az elme gyengesége.
Szóval morális okokból az interjú elkészítését és később a közlését nem mertem vállalni mindaddig, amíg olyan kívülállóktól meg nem kérdeztem, hogy mit tegyek, akik akkor éppenséggel nem voltak kívülállók és nyakig bele voltak vegyülve mind helyi, mind országos szinten az RMDSZ politikájába, de én feltétel nélkül bíztam ítélő¬képességükben és tisztességükben és az ők tanácsa, de legalább véleménye alapján akartam eldönteni, hogy kell-e közölnöm az anyagot vagy sem? Az igazság az, hogy nemcsak döntésképtelenségemet akartam ezáltal feloldani és a holtpontról valami¬lyen irányba elmozdulni, hanem az esetleges cinkostársi helyzetből is szabadulni szerettem volna arra az esetre, ha csak 0,0001 százaléknyi esély is létezne arra, hogy Szabó Jenőt csakugyan beszipkázták a szekusok ártatlan-fiatal korában és minden későbbi mártíromsága ellenére, múltjának van egy parányi tisztázatlan mozzanata, amely által ő bármikor zsarolhatóvá, illetve manipulálhatóvá válhat.
Logikai megfontolásom nagyon egyszerű volt: Vagy nem igaz az, hogy Szabó Jenőt fiatal korában gyenge lábon kapták a szekusok és az, amit Kalmár állított róla ha¬zugság és akkor Jenőnek nincsen semmilyen vesztenivalója, csak nekem. Ez vi¬szont nem számít, mert én sem akkor, sem később nem szándékoztam belépni a poli¬ti¬kába és a közéletbe. Vagy minden igaz, és ebben az esetben az akkori logikám szerint a játék nagyon veszélyessé válhatott volna, mert Jenő volt akkoriban egyik leg¬közkedveltebb politikusunk, a fiatalok platformjának egyik legmarkánsabb vezér¬egyénisége, akinek a jövőben kulcspozíciókat kellett volna betöltenie a nemzeti kisebbségi politika szintjén. A másik ok, amiért az anyag közlése mellett döntöttem a többi név volt, azaz a közéletben szereplő többi magyar személyiség besúgói múltjá¬nak a nyilvánosságra hozatala. Azok szennyes múltjának, akik a fiatal politikus bará¬taim és ismerőseim tudomása szerint is, nagy valószínűséggel rendelkezhettek ilyen múlttal, hiszen ez a feltárás a puszta tényfeltáráson túl sok múltbéli, de főként akkori közéleti mozzanatra, furcsa eseményre és viszonyra adott volna magyarázatot. Ezzel szemben a közkedvelt társadalmi, politikai, kritikai lapunk szerkesztőit anyagilag támogató személyek azzal az érvvel beszélték le a szerkesztőket a leírt hanganyag közléséről, hogy túl sok magyar név szerepel benne, az egyetlen román mellett. Még az sem számított, hogy a román nyelvű megyei lap főszerkesztőjének a szerepköre és e szerepkörében kifejtett hatása vetekedett a Szabó Jenőével, sőt bizonyos tekintetben azon túl is lépett.
Szóval nem kimondottan a Szabó Jenő esetleges sárral való fröcskölése volt az ok, amiért „A Helyzet” című közkedvelt országos politikai lapunk nem közölte a Donga Kalmár volt szekus őrmester által megnevezett informátorokról szóló interjúmat. Addig, amíg ezt nem tudtam, nem bántam, hogy nem közölték. Akkor viszont, amikor tudomást szereztem a visszavonás indokairól, nagyon felkaptam a vizet, mert addig is úgy véltem, sőt: meg voltam győződve róla, hogy ez a bundázó kisebbségi maga¬tar¬tás, ez a betyárbecsület-etika, a saját szemetünk takargatása-rejtegetése, sokkal ártal¬ma¬sabb ránk nézve, mint a román nacionalisták parlamenti és kormányszintű poli¬ti¬kai hadjárata és a románosítás vezérelvét mikor nyíltan, mikor rejtve életbe ültető, félhivatalos intézkedései. Azaz, a kettő valahol mindig felerősíti és kiegészíti egymást. Nincs külső korrupció belső korrumpáltság nélkül. Ezért, miután ez esetről említést tettem a Rita szobájában véletlenszerűen összegyűlt baráti körben és az ott jelenlevő orsóhelyi lap fiatal szerkesztője felkért, hogy nyilatkozzak nevek közreadása nélkül az esetről, a kérésnek eleget tettem. E nyilatkozatomnak viszont nem lett semmiféle következménye azon kívül, hogy nagy örömömre, Szabó Jenő felhívott telefonon és jelezte, hogy szeretne találkozni velem. Amikor közöltem vele, hogy senki nincs nálam, mindjárt fel is jött a lakásomba. Amennyire kerültem, hogy találkozzak vele abban az időszakban, amíg az anyag sorsa felől kellett döntenem és ameddig csak én voltam a Donga Kalmár által elmondottak birtokában, annyira vágytam a vele való találkozásra miután a hangszalagra rögzített beszélgetés titok-jellege megszűnt és rajtam kívül olyanok is tudomást szereztek róla, akiket emberi felelősségérzetük maximális állapotában éreztem akkoriban.
Abban az időszakban már komolyan elmélyedtem a metafizikai ismereteim gyarapításába és így már fölöslegesnek ítéltem, mások felől viszont természetesnek vettem azt a viselkedést, amit a sértett önérzet és becsvágy miatti neheztelés vált ki egyesekből, vagy épp a gazdasági érdekek veszélyezettsége miatti haragjukban gya¬korolnak egymás közt az emberek. Ezért, az enyhe meglepetésem után, mintegy sem¬le¬gesen, de nem közömbösen és nem is fölényesen figyelve, természetesnek vettem Jenő méltatlankodását, hűvösen ellenséges magatartását és gyanúsítgatásait. Nem vontam le olyan következtetéseket, hogy mindezt azért teszi, hogy leplezze magát. Az ő akkori támadott helyzetében ezt mind meg lehetett érteni. Ami bántott mindössze, az az ő személyéhez képest jelentéktelenül kicsi, sikervadászati indíttatásból szar¬keverés¬hez folyamodó firkészt ijesztgető, politikusi fölényeskedése volt. Az, hogy ő, akivel baráti beszélgetések formájában írt, számtalan jó interjút készítettem korábban, egyetlen szemrehányó mondatot vagy megjegyzést sem tett, amiért egy pillanatig is feltételezhettem volna, hogy ő egy besúgó múlttal rendelkező személy, hogy ő, akinek tragédiája és e tragédiák közepette tanúsított nemes gerincessége közismert. Nem. Egyetlen olyan mondat sem hangzott el a Jenő szájából, hogy Ádám, te hogy a fenébe dőlhettél be ilyesminek? Te tényleg el is hiszed rólam, hogy én közönséges be¬súgó voltam? Ha ilyeneket kérdezett volna akkor tőlem Jenő, nagyon zavarba jöt¬tem volna és lehet, még azt is megbánom, hogy Donga Kalmárt egyáltalán végig¬hallgat¬tam, miután az ő nevét kibökte. De nem.
Az, hogy nekem heteken keresztül kellett önmagammal kínlódnom a nyakamba szakadt veszélyes anyag birtokában és egyedül az ő személye miatt gyűlt meg annyira a bajom saját magammal, szóba se került, mert őt egyáltalán nem érdekelte a korábbi és a későbbi kapcsolatunk minősége, csak egyedül az, hogy rám ijesztve, annyira lebénítson, hogy ne próbálkozzak tovább a leírt anyag közlésével, mert veszélyben állt a karrierje. Szegény nem tudta, hogy én már ösztöndíjas metafizikus vagyok, és egyáltalán nem érdekel a közéleti hírnevem, de egyébként is, nem én vagyok az, akit a szekusoknak sikerült beszervezni és ha akkor nem tudott senki arra rávenni, hogy politikai-erkölcsi elveim ellenére tegyek valamit is, ezt most még amúgy sem tenném meg. És az újságírói hitelvesztés, illetve a gazdasági vagy karrieri veszteségek kilátásba helyezése következtében, még annyira sem. Nem sértődtem akkoriban én már meg ilyen kis dolgokért, az ilyen játszmákat, pár hónappal azelőtt teljesen átengedtem a tudatlanságukban magukat komolynak képzelő infantilis felnőtteknek. Jenőt is, mint a többieket, már csak nevetségesnek tudtam látni ahogy elmesélte, hogy milyen ká¬ros következményekkel járó ellenlépéseket képes foganatosítani velem szemben, mint parlamenti immunitással rendelkező személy. Hogy mennyire eltökélt ő, a végsőkig szembeszállni velem ebben a játszmában, még akkor is, ha tudja, hogy végül ő is veszíteni fog, mivel a SRI hálózatával szemben és a nacionalista pártok maffiá¬já¬val szemben (akikkel én feltételezhetően kollaborálok) neki csak veszíteni lehet. Ő nem tudja, hogy én kinek a megbízatásából tettem, amit tettem, de azt tudja, hogy amennyiben harcolnia kell, akkor „a megbízóimat(!)” is és engem is maga után tud rántani a bukásba. Szánalmas volt előttem ebben a karrier-féltésben, amely arra késztette, hogy megfeledkezzen arról, hogy a művészi autonómiának egyértelműen elkötelezett baráti körömmel, a saját festményeimmel és az addigi újságírói tevé¬keny¬ségemmel milyen alapállást képviselek. Nevetséges, hogy a veszteségtől való félel¬mé¬ben az sem jutott eszébe, az ún. széleskörű klasszikus műveltsége és sok élet¬tapasz¬ta¬lata ellenére, hogy a magamfajta „művészlelkeknek” egészen más az értékrendje és egyáltalán nem félnek attól, amitől a politikusok félnek. Annyira ostobává vált a karrier-vesztés félelmében, hogy nem vette észre: amennyiben tényleg csak az újságírói hírnevemet kívánnám az ő kárára öregbíteni, az anyagot közölhetném, nem csak a szomszéd város helyi lapjában, amelynek a fiatal főszerkesztője, akit még nem fontak be a magas politikába, valósággal könyörgött, hogy adjam el nekik az interjút. De közölhettem volna az anyagot Magyarországon is, és amennyiben igaz is lenne az, hogy rám nézve veszélyes jogi következményekkel jár, ha neki, mint képviselőnek a parlamenti immunitását megsértem az anyag közlésével, nekem, mint újságírónak csak hírnevet hozhatna.
Tőlem viszont akkor már távol álltak az efféle ambíciók, annak ellenére, hogy a Jenő épp fordítva látta ezt és bevallása szerint épp ez a mértéktelen ambícióm zavar¬ja, ami miatt az ügyet nem hagytam abba mindjárt a „A Helyzet”-nél tapasztalt kudar¬com után, és miért nyilatkoztam az interjú létezéséről szomszéd város helyi lapjának. Jenő nagyon jól tudta, hogy az újságírói ambíció általában nem ilyen langyos. Ha titkos ügynöki megbízatást teljesítek, vagy amennyiben az újságírói ambícióm vezérel, mind a két esetben az anyagot két nap alatt megszerkesztem és úgy indulok el a „bomba-árummal” a szerkesztőségek piacán. Nem töltök el négy hetet a hang¬felvétel birtokában azzal a kétséggel, hogy le kell-e egyáltalán írnom a beszélgetést és nem tökölődök a kész anyaggal hetekig, az általam megbízhatónak tartott, fiatal RMDSZ politikusoktól tanácsokat kéregetve.
Szóval Jenő nem sértett meg és nem bántott meg azzal, hogy azt játszotta, hogy ügynöknek tart, hiszen amennyiben Kalmár barátunk félrevezetett volna engem, teljesen jogosak lennének Jenő részéről az efféle feltételezések. Csupán az töltött el csendes szomorúsággal, hogy mennyire elveszítette a fejét és mekkora elszántságot tanúsított, amiért úgy érezte, hogy veszélyben van a karrierje. Mert lehet, hogy az én logikám rossz, de amennyiben Donga Kalmár be akarta őt ártatlanul mártani vala¬miért, akkor neki ezt a vádat vállalni és az ügyet mindenképpen tisztáznia kellene. Nekem viszont sem a sors eszköze szerepében tetszelegni, sem az ő lelkiismeretének szerepét magamra vállalni nem volt kedvem. A Titok, már nem volt titok, mivel már többen tudtunk róla és nekem már sokkal fontosabb dolgom akadt, minthogy ön¬szorgalomból kisebbségi politikai nyomozói vizsgálatokat végezzek. Így a beszélgetés iratának egyik másolatát és a beszélgetés hangfelvételét is odaajándékoztam Szabó Jenőnek, hogy tegyen vele lelkiismerete szerint.
Azóta, néhány ritka kivételtől eltekintve, számomra a romániai magyar politiku¬sok egytől-egyig nevetségesek. Nekik még a ballépéseikből is kitetszik a zavar, hogy soha nem politikai érdeket, hanem mikor a megfoghatatlan idealisztikus közösségi érdekeket, mikor a csaknem nyíltan érvényesített maffia érdekek képviseletét vállal¬ják fel. Ezért hajlandó vagyok mindent elnézni az idealistáknak. Az Erdélyi erdők kegyetlen kivágására szövetkezett magyar-román vegyes-vállalatok nyereségéből ré¬sze¬sedő román maffiák merevdeszkás képviselői és szenátorai viszont, vagyis éppen azok, akiket zseniálisan nagy játékosoknak képzelnek a tömegek, nem érdekelnek, mert tudom, hogy mennyire nem számítanak lényegileg. – Hogy nem látják be: épp azért, mert a civilizált társadalomban egyre inkább nem az egyetemes törvények érvényesülnek, tulajdonképpen semmit nem tehetnek azon kívül, hogy mentik és fenntartják a látszatokat és ezzel együtt a kétezer éves társadalmi hazugságot, az ontológiai félreértést, a tudományos tévelygéseket. Mert minden politikai megoldás csak elfedi azt a mindannyiunk lelkében lapuló alapkorrupciót, aminek a leleplezése és beismerése nélkül nem csak az ember, hanem az egész élővilág megmaradása és spirituális fejlődése ezen a bolygón egyre fenyegetettebb lesz. Az okok világa bent van, külön-külön minden ember képzeletében. Önmagunkon kívül feloldani benső korrupciónkat lehetetlen. Ennek a belátására viszont ma még kedvenc „áldozati politikusaim” sem serkentik az embereket.
Szabó Jenő politikai állapota, annak ellenére, hogy nem csak az orsóhelyi helyi lap¬nak nem adtam el az őt is vádló szekus-interjúmat, de korábbi szokásomtól eltérő¬en, külföldön sem közöltem azt, egy darabig mintha se előre, se hátra nem mozdult volna, majd egy irracionálisan elbizakodott helyhatósági választási kampány után lassan elindult a csőd irányába. Parlamenti képviselővé válása már nem sikerült másodszorra, sőt: harmadjára sem. Korábbi hívei közül egyre kevesebben sajnálják a közéletből való kimaradását, másokat viszont már egyáltalán nem érdekel a társa¬dalmi helyzete és egyre súlytalanabbá váló politikusi személyisége.
* * *
„Kedves Tiborc Barátom! Nehéz szívvel írom számodra e mondatokat. Nagyon szerettem volna neked mindent személyesen elmondani szóban, hiszen megértettem a Ceauşescu kilövéséhez vezető politikai fordulat előtti belső emigrációmban az általad igényelt személyesség fontosságát. A személyes, közvetlen beszéd hitelét, a személyhez szólás hitelességét, amelyet az írott szó megközelíthet ugyan, de nem tud helyettesíteni.
Jézusnak a szamáriai asszonnyal való párbeszéde nemcsak az élő vízről, az életadó és életfenntartó teremtői szelemről szóló példázat miatt kedves nekem, hanem a személyes párbeszéd jelentőségének a tudatosítása miatt is:
– Ki az én Uram (Ki vagy te Uram)?
– Az (vagyok), aki veled beszél.
De a személyesség fontosságán kívül, egy másik dolgot is megtanultam a köny¬veim¬től, Medárd fiamtól és mindattól a sok, látszólag tőlem, az akaratomtól és szán¬dékomtól függetlenül történő, de engemet közvetlenül érintő és érzéseimet, gondola¬taimat befolyásoló eseménytől, ami velem történt a diktatúra utolsó évtizedében. Utolsó nagyvásznú festményemen, amit 1987 októberétől 1988 májusáig vázoltam fel, azt akartam kifejezni, hogy mindannyiunkban ott lapul egy-egy kicsi Sztalin-Ceau¬şescu-Brezsnyev-Tito-Honecker-Castro-Hussein és még sorolhatnám a diktátorok neveit, és a hús-vér diktátorok, mindössze a mi lelkünkben lapuló kis diktátorok összességének a külső megjelenése. Azért jutottunk mi a nyolcvanas években az er¬kölcsi guanó, a borzalom, a hihetetlen embertelenség, a gyávaság, az árulás, a gerinc¬telenség, a lelki zavar, a szellemi sötétség, az abszurditásnak a természetesként való kezelésének és a spirituális rothadás emésztőgödrének a fenekére, mert ennek, a bennünk levő huncut kis nyavalyásnak, ennek a minden áron előnyt szerezni akaró, öncélúan élvezni és nyerni akaró, ambíciós, sóvárgó, gyáva, kéjvágyó, magát biztosí¬tani akaró, korrupt spekulánsnak engedtünk minden nap egy-egy keveset a felnőtt életünk folyamán. És ez még akkor is így van, ha Ceauşescu már magához ragadta a politikai teljhatalmat, amidőn mi pelyhes állú, érettségiző fiatalok lettünk. Az elemi létrontást próbáltam kifejezni az említett festménnyel. A képemmel. Ugyanis ez a kép egyben az én lelki önarcképem is, mert magamban ugyanazon a helyen ismertem fel a félelmet, a haragot, a becsvágyat, gyávaságot, az önhittséget, a hírvágyat és az érdem¬telen előnyszerzési késztetést, vagyis a meghasonlási és az árulási késztetést, a bőszült gyűlöletet, a konfliktus- és felelősség-elhárítási késztetést, mint a birtoklási késztetést, az uralkodási ösztönt és a sóvárgást, az öncélú kéjvágyat. Majdnem azonos lelki zónában találtam meg a szerelmi vágyat és a félelmet attól, hogy holnap mit fogok enni, és hogy hol fogok lakni? Az öncélú szexuális kéjekre való sóvárgást is a diktátorral és a fenéknyalóival szemben érzett gyűlöletem zónájában találtam meg.
Rájöttem, hogy az elemi létfenntartási félelem átváltozott azzá a félelemmé, hogy esetleg nem fogok olyan kényelmesen élni, amilyen kényelmesen kellene élnem igazából, azon körülmények között, amelyeket munkám és képességeim szerint meg¬érdemlek. Vagy az attól a lehetőségtől való félelemmé, hogy nem engedhetek meg magamnak valamit, amit abban az esetben, ha elárulnám a lelkiismeretemet, erkölcsi értéktudatomat, igazságtudatomat és emberi önérzetemet mindennapos apró kom¬pro¬misszumaimmal, akkor megengedhetnék magamnak. A félelmet attól, hogy árulás és meghasonlás nélkül, valamilyen fontos lehetőséget elveszítek, miközben szinte elve¬szí¬tettem a legfontosabbat: a személyes jelenlétemet.
Azt az egyetemes létrontást próbáltam megfesteni tehát ezen a képen, amit majdnem észrevétlenül mindegyikünk állandóan elkövet saját személyes létének a tudatos vagy öntudatlan megrontásával. Azt próbáltam tudatosítani, elsősorban ön¬magammal és utána azokban, akik megnézik majd a képet, hogy amennyiben nem számolja fel ki-ki önmagában, felelősségtudattal rendelkező személyekként a belső Ceauşescuinkat: az öncélú gazdasági érdekekben és a vallási dogmákban: a szellemi tabuinkban és lelki bálványainkban rejtőzködő diktátorainkat, hiába remény¬kedünk, hiába várjuk a politikusoktól, a pártvezérektől, az államhivatalnokok¬tól, a nagyvilági események szerencsés fordulatától, illetve az Istentől és Istenektől, az egészség- és boldogságbiztosító emberarcú társadalom megvalósítását, mert az kívülről nem való¬sulhat meg. A szakrális közösséget nem tudják megvalósítani sem a jót akaró, okos politikusok, sem a bölcs állam-jogászok, sem a mikor szigorúnak, mikor el¬né¬zően jó¬ságosnak képzelt, szuper-intelligens, objektív Atya-isten, vagy annak a jóságos angya¬lai. Legkevésbé nem tudják létrehozni a tudósok, a közgazdászok, a bankárok, a piac¬ku¬ta¬tók, a termelő-munkások, a kereskedők, a fejvadászok, a katonatisztek, a gyárasok, a művészek, a filmcsillagok és a reklámügynökök. A pozitivista tudósokról és más, technokrata-utópisztikus elméleteket és boldogság-doktrínákat gyártó, külön¬böző tömegpszichózis-gerjesztéssel kísérletezgető szakemberekről, az embertársaikat a bol¬dogságába való manipulálás receptjeivel beugratni igyekvő misztikusokról, ideo¬ló¬¬gusokról, társadalomtudósokról nem is beszélve.
Hiába várunk tehát bármit is kívülről, amíg önmagunkat nem szedjük belülről rendbe, mert mindig lesznek olyan gátlástalan hatalmi mániások (Megfigyeléseim alapján még a jóságos, a békesség és konfliktus mentes állapotok-helyzetek kedvéért akár az elvtelenséget is vállaló édesanyám és az ártatlan hat éves fiam is csordultig telítve vannak öncélú hatalomvággyal.), akik ráhangolódva és szövetségre lépve a bennünk is lakozó, az általunk is táplált, de el nem ismert – mert erkölcsi tükör nélkül fel nem ismert – Ceauşescukkal, megfosztanak a szabad akaratunktól. Meghamisítják érzelmeinket, személytelenné alakítják gondolatainkat.
Irodalmi, filozófiai és spirituális olvasmányaim és egyéni tapasztalatim következ¬tében változott világlátásom alapján azt láttam, hogy ezzel a felismerhetetlen Ceau¬şescuval jól a lelkünkbe vésetten éltünk mindannyian a még nyolcvanas években, miközben a „szabad világ” már ott állt egy új, külső Ceauşescuk nélkülinek képzelt világkorszak küszöbén. Egy olyan világkorszak küszöbén, amely korszakot Vízöntő¬nek hívnak, és amelyről én a Szabad-Európa Rádió egyes műsoraiból szereztem tu¬domást. Amely világkorszak, a rádióban hallottak szerint, a tömeges megvilágosodás, erkölcsi-szellemi letisztulás, a nagy kiegyenlítődések, a globális megbékélés és a megértés kora kellene legyen. Az én apokaliptikus festményem egyfajta többszólamú lereagálása ennek az országhatárokat és vasfüggönyöket áttörő rádióhullámok szár¬nyain a szobámba érkező vágy-eszmének, amelyben érezni lehet, hogy a dolgok, a dolgaink és az egyetemes emberiség dolgai csakugyan ebbe az irányba kellene vala¬mi¬képpen haladjanak. Másfelől viszont teljes kételkedésemet fejezi ki, azaz teljes lázadásomat e téveszmével szemben. Hihetetlennek látszott ugyanis egy világméretű kiegyenlítődés azon a perspektíván és életképzeleten keresztül, amelyben akkor több milliomod magammal éltem, ahonnan akkor a világot és önmagamat láttam. Lehe¬tetlennek tűnt akkoriban számomra mindannak a megvalósulása, amit például a Vízöntő korszakáról ismertettek a Szabad-Európa Rádió műsoraiban, valamint a Magyarországon kiadott szellemi-spirituális tanulmányokat tartalmazó könyvekben és folyóiratokban. Hiszen ehhez, mármint a kételkedéshez, elég volt önmagamban és környezetemben becsületesen, őszintén és figyelmesen körülnéznem.
És én alaposan körül is néztem.
Amit láttam, az csupa felelőtlen sóvárgás, rejtett gyűlölet, csendes neheztelés és rejtett ambíció, vagyis lelki szemét, félelmetes kegyetlenség és rothadó lapulás volt. Mindenen átütött a Diktátor gyűlöletes arcmása és személyének a kegyetlenül sze¬mélytelen ideája: mézesmadzaghoz jutási lehetőség reményéhez kötött a gyávasá¬ga¬ink, a megalkuvásaink és a magatehetetlenségünk globális formulája. Mit mondjak neked? – A látványba belebetegedtem előbb szellemileg, majd lelkileg és végül fizi¬kai¬lag is. És nem csak azért, mert a kiállítási lehetőségektől elkezdve a munkahelyemig, az emberközti kapcsolataimig és el egészen a szerelmi életemig, a szerelmemmel való viszonyom rendezetlenségéig és rendezhetetlenségéig, mindent megült „sötét guanó¬ként” a diktatúra jelenléte. – Jelenlét, amire azokban az években és hónapokban, a lelkeinkben élő diktátor-etető gyávaságok dicsőséges Ceauşescuként ránk mosolygó retusált arcképei, minden köztéren és közteremben emlékeztettek. Hanem azért is, mert sejtettem valahol, hogy amennyiben éppenséggel nem Ceauşescunak hívnák a külső diktátorunkat, akkor Popescunak, Ionescunak, Georgescunak, vagy Kelemen¬nek, Kibédinek hívnák. De mindenképpen léteznie kell egy külső diktátornak a belső húsz millió diktátorka tükörképeként. Tehát ugyanaz lenne a lényeg. És hiába szabadulnánk meg tőle valami csoda folytán, az életünk úgyis reménytelen maradna, mert képtelenek vagyunk önmagunkban felszámolni a kövérre hizlalt belső (sze¬mé¬lyes) zsarnokainkat, talán egész hátralevő életünkben. – Nem véletlenül ül még mindig Husszein az egész Iraki nép nyakán annyi év, annyi háború és annyi nyomo¬rú¬ság után: az irakiak lelkében, ha kívülről kicsit más is, de lényegében ugyanolyan Husseinek munkálkodnak a kegyetlenül pragmatikus iszlám vallás révén, mint ami¬lyen Husseinek munkálkodtak bennünk az ortodox, a katolikus, a református, a zsi¬dó, vagyis a külső Isten-formulákban és a boldogság-formulákban a nyereségi lehetősé¬gek logikája szerint gondolkodó ember által félreértelmezett belső ellenállások sugallataként.
De nem csak az önmagammal és világommal leszámoló festmény elkészítése utáni lelkiállapotom és az azt követő hosszas és komoly betegségem késztetett arra, hogy azokban az időkben ne merjek több képet festeni, hanem egy egészen más lényegű sorsfordulat, amely egyelőre egészen más jellegű dolgokat és töprengéseket hozott az életembe: A „tisztességből” vállalt házasságomból született fiam, Medárd iránt hirtelenül feltámadt felelősségérzetem és az ezzel együtt felismert és felvállalt elsőrendű anyagi, jogi és lelki problémák megoldása, valamint az ezzel járó gya¬korlati tapasztalatokból következő erkölcsi kérdések megfelelő eszmei értelmezése.
Miután a volt-feleségem kiszökött élettársával Magyarországra, ráébredtem, hogy az addig csak vasárnaponként látogatott fiam nem mehet oda az édesanyja után szellemi éretlenségével és torzult lelkivilágával, bocsánat: azzal a vad ösztöniséggel és gyermeki érzékenységnek látszó, de valójában a kényeztetés, a rossz nevelés miatt „műveletlenül” maradt szellemi állapotából eredő hisztéria- és indulatkeverékkel, amivel rendelkezett, amikor az édesanyja a szüleire hagyva, végül is közönségesen elhagyván őt. E szellemi-lelki torzultságok csak megerősödtek benne a nagyszülők minden erkölcsi igényt nélkülöző gondodása következtében. A nevelést és a probléma-kezelést az akkoriban a romániai üzletben vásárolhatatlan cukorára, csokoládéra és a hízelgésre alapozó, valamint az irracionálisan aggodalmaskodó és korrupttan hazudozó erkölcsi gondoskodás szellemében oldották meg. Az akkori meglátásom szerint, a hírhedt román árvaházak gondozottjai természetesebb és ezért egészsége¬sebb nevelést kaptak, mint Medárd hat éves koráig.
Tudtam, hogy a Magyarországra kiszökött Erdélyi személyeknek keservesen kell ott kaparniuk, reggeltől estig dolgozniuk ahhoz, hogy elvárásaiknak, igényeiknek és elképzeléseiknek megfelelő életkörülményeket teremthessenek. Márpedig én, a volt feleségemet, Kingát olyan embernek ismertem, akinek az anyagi létbiztonság, az anyagi javak, a kényelem, a luxus mindennél fontosabb az életben. Hiszen épp ezért a számomra kiábrándítóan groteszk mentalitásáért váltam el tőle, nemcsak azért tehát, mert a korábbi szerelmemet nem tudtam elfelejteni. És azt is tudtam, hogy ő épp emiatt, a belé nevelt merkantil mentalitás miatt, és egyáltalán nem politikai okok miatt szökött el Romániából, gyermekünket felelőtlenül a velem normálisan beszélni képtelen szüleire hagyva. Őt soha nem izgatták morális és politikai kérdések, a társa¬dalmi erkölcs és szabadság kérdései, őt soha nem idézték be a szekuritátera és nem hallgatták ki gátlástalanul kegyetlenkedő őrnagyok, szemtelenül hencegő had¬na¬gyocs¬¬kák és tekintélyes ezredes elvtársak a rácsos ablakok mögött. Neki nem voltak problémái magyar nemzetisége miatt az iskolában, a munkahelyén és az egyetemen. Számomra egyértelmű volt, hogy amiként addig sem foglalkozott a gyermek lelki és szellemi művelésével, úgy Magyarországon sem fogja magát ezzel gyötörni. Már csak azért sem, mert nem lesz erre ideje.
Amikor ebbeli fenntartásaimat a szüleinek fejtegettem, az apja azzal akart nyug¬tatni, hogy vannak ott olyan napközi iskolák, ahol jól képzett pedagógusok, vagyis vérbeli szakemberek fognak foglalkozni gyermekem nevelésével. Az akkor mindössze naivnak, vagy tájékozatlannak képzelt nagyapát, még csak szembe sem nevettem. Hogy is magyarázhattam volna meg az autóvezetésben kiváló „szakemberi” színvona¬lat elért székelynek, aki egész életében bányaipari mestereket, technikusokat és mér¬nököket szállítgatott, hogy miért nevetek?
Medárd fiam tehát, hat éves korára nagyon kemény dióvá: határozott egyéni¬ség¬gé, kikezdhetetlennek látszó világnézettel rendelkező öntudatos gyermekké fejlődött a kezükben, körülbelül ötven szóból álló fogalom- rendszerével, kiskirályi alapállá¬sá¬val, amely abszolút felsőbbrendűségi helyzetet biztosított számára a nagyszülei köré¬ben. A nagyszülők fölött gyakorolt uralkodói méltósága olyan kinyilatkoztatásszerű mondatokban jutott kifejezésekre, mint: „Ez az enyém.” „Én ezt akarom.” „Ha ezt és ezt nem kapom meg – vagy nem úgy csináljuk, ahogy Én akarom – akkor nem szeret¬lek.” „Ez nem kell.” „Nem akarom.” és így tovább. Ezekkel párosultak a hirtelenül történő és annál hatásosabb hanyatt-vágódási, szertedobált kézzel-lábbal történő kapá¬ló¬zási és nyáltúrási jelenetek, amelyek segítségével tökéletesen sikerült letörni a nagyszülők minden ellenkezését, valahányszor azok megpróbáltak kiskirályi szent akaratával szembeszegülni. Amennyiben hagyom tovább fejlődni ebbe az irányba, a zsarnoki magabiztosságával néha még engemet is elbizonytalanító, művészi tökélyre vitt, epilepsziásnak tűnő, hisztériás roham-produkcióival, kamasz- vagy felnőtt korá¬ban előreláthatóan rengeteg kárt okozott volna mind önmagának, mind környezeté¬nek. Mígnem valami kemény (esetleg tragikus) kudarctól magára nem ébred. Sokkal többet, mint amennyi fölösleges fájdalmat én okoztam magamnak és a velem kapcsolatba kerülő lányoknak és nőknek, mielőtt magamra ébredtem és az addig „természetesnek” képzelt magatartásomat gyökeresen át nem alakítottam.
Idegölő családi és törvényszéki cirkuszok után, egy évre rá, hogy Kinga élet¬társá¬val együtt kiszökött Magyarországra, végre egy födél alatt lakhattam fiammal és idő¬közben nagyon sokat tanultunk egymástól. Ő tőlem beszélni, számolni, olvasni, gon¬dolkodni, önállóan a saját lábán, vezetés nélkül, vagyis az autonóm személlyé válás útján elindulni, járdaszegélyeken, majd vasúti holtvágányok sínéin egyensúlyozni, versenyt szaladni, állatokkal és gyermekekkel barátkozni, természetet (nem autókat!), embereket, állatokat és növényeket szeretni, őszintének lenni, egyszóval normális gyermeknek lenni. Én viszont több és mélyebbről jövő, igazi – szülői – megértést, a gyermeki személyére való koncentrált figyelem-fenntartást, valamint saját lelki vilá¬gom finomabb rétegeibe való belátási készséget, a rejtett női oldalam létezésére való figyelési lehetőségét tanultam meg tőle. Korábbi baklövéseim következtében elron¬tott életem helyrehozási igyekezete közben valósággal megcsontosodott a férfias racio¬na¬li¬tásom, a meredeken célratörő – és ezért többnyire öncélúan következetes logikám, a gyengeséget elítélő, kegyetlenségig elmenő erkölcsi igényességem. Férfias-apai szi¬go¬rom mellé gyöngédséget, másokkal szembeni megértést, hajlékonyságot, rugal¬mas¬ságot, odafigyelési készséget és szeretettel való megismerési késztetést szereztem a vele való foglalkozások, az igényes ráfigyelés közben.
Mindemellett az ellenőrizetlen, szeszélyes érzelmek, a szellem ereje által átvilágí¬tat¬lan, szeretetnek tűnő egoista vágyak és az érzelgősség lélekrontó korrupciós mecha¬nizmusait ismertem fel általa, elsősorban önmagamban. Ehhez viszont olyan, a sorsomból addig hiányzó elemek szükségeltettek, amelyeket a korrupt „józan paraszti ésszel” gondolkodó volt apósom és anyósom bőséggel szállítottak.
Kedves barátom, bizonyára kíváncsi vagy, hogy miért írom le most neked mindezt?
Tudnod kell, hogy egész életemet meghatározóan fontosak voltak számomra az én diákéveim alatt történt rövid találkozásaink alkalmával folytatott beszélgetéseim veled. Ugyanakkor a román rendszerváltásban vállalt kulcsszereped és persze, amúgy is erős, társadalmi szerepvállalásra mintegy predesztinált személyiséged miatt egy¬más¬tól nem csak térben, hanem társadalmi hierarchiában is távol kerültünk. Most tehát, felhasználom a levél által biztosított szellemi monologizálási lehetőséget arra, hogy veled dialogizálva képzeletben tisztázhassam azt, hogy mitől változott meg ennyire az életszemléletem. Azt, hogy mi történt velem. Mi történt itt mind¬annyi¬unk¬kal, az általam már nem is remélt politikai fordulat után, miért nem változott át jobbá, szebbé, köröttünk és közöttünk mindaz, amit a diktatúra elején még bevált¬ható és megvalósítható értéknek tudtunk. Miért nem valósult meg mindaz, aminek a beváltására vártunk, és aminek beváltásához, tényleges értékké váltásához, akkor úgy tűnt, hogy csak egyedül a politikai szabadság, a választási lehetőség hiánya foszt meg bennünket? Örülnék, ha soraimmal nem untatnálak, hiszen ezek a töprengések, valamikor talán a te számodra is életfontosságúak lehetnek, az önmagad és a veled történő, az éppen általad előidézett politikai események mélyebb megértésében.
A Kinga szülei nem értették és nem is akarták megérteni a Medárd itthon-tartásá¬nak szándékára vonatkozó indokaimat, és nyíltan kétségbe vonták, előbb az épeszű¬ségemet, majd a szándékom tisztességét. Ők, a felvilágosult fogyasztói és birtokjogi nézeteikkel, értékvilágukkal egyszerűen felháborítónak találták, hogy csak úgy, po¬tyára, „készen kapjak” egy szerintük „felnevelt” gyermeket. Minthogyha egy autó¬hoz, vagy egy lakáshoz jutnék minden munka, érdem és erőfeszítés nélkül. Elfogadhatat¬lan¬nak találták azt, hogy anélkül „kapjam meg” a gyermeket, hogy a havi fizeté¬seim¬ből az édesanyjának korábban átutalt vékony gyermektartási díjakon kívül, „abba” előzetesen egy komolyabb összeget „befektettem volna”. Nem fért a fejükbe az, hogy miként jöhetek én ahhoz, hogy átvegyem a gyermek fölötti gyámságot, „csak azért”, mert az érvényben levő törvények lehetővé teszik ezt? És egyáltalán hogy is kép¬ze¬lem... – Érthető tehát, hogy támadásba lendültek. És nem akármilyenbe! Mivel a ter¬melt javak szükség szerinti elosztása című utópikus játszma leple alatt folyó rabló¬gazdálkodásban leszegényedett társadalmunkban a hátsó ajtós ügyintézéseknek vol¬tak a feltétlen hívei és ehhez a megfelelő pénzösszegekkel is rendelkeztek, az apai jogom érvényesítésének a megakadályozását célzó „hivatalos” játék közben kiügye¬sed¬tek, mígnem szenvedélyes és gátlástalan mesterekké váltak. Sok hosszú hónapon át nagyon nehéz volt a dolgom velük, mindaddig, amíg rá nem jöttem: számukra mindaz, amit én a fiammal kapcsolatosan érzek és gondolok, nem érdekes és nem is lehet érvényes. Rájöttem, hogy azt a másfajta, erkölcsi felelősséget, amit én érzek a fiammal szemben, egyáltalán meg se próbálják érteni. Arra tehát, hogy az én szülői törekvéseimnek az ők szemében nincs és nem is lehet soha, semmiféle értéke.
Nehezen jöttem rá, hogy nincs, amiért állandóan bizonyítanom és amiért magya¬ráznom számukra az eljárásaim indokait, mivel ezek az érvek az ők erkölcsi világ¬képükben, egyszerűen a nagy semmivel voltak egyenértékűek. Minden logikus érve¬lé¬semre, ésszerű magyarázatomra, egy-egy csúfondáros, hitetlenkedő megjegyzés, cinikus kétkedés, a legtöbbször „művészi züllöttségemre” való utalás volt a válasz. Kívülállóknak egyszerűen zsarolás útján történő meggazdagodási kísérletekről hazu¬doz¬tak, amelyeknek ők kénytelenek nap mint nap ellenállni az unokájuk jövője érdekében.
Az elején teljesen zavartan és megütközve, majd a nyárspolgári vallásos idiotizmus érdekes működése iránti kíváncsisággal figyeltem, ahogy a Kántorék józannak tetsző anyagelvűsége micsoda pozitív fogadtatásba részesül, és micsoda érzelmi hozzá¬állá¬so¬kat tud kiváltani a kisvárosi közös ismerősi körökben. Hogy majdnem mindenki elhiszi azt, hogy igazából nem is a fiam szellemi és erkölcsi fejlődése érdekében vet¬tem a gyermeket magamhoz, hanem különböző összegeket követelve tőlük, őket gazdaságilag zsarolom a háttérben. És, hogy ezen a tárgyalási alapon, a jellem¬telen¬ségemre és erkölcstelenségemre vonatkozó érveik egyre több ember számára tűnnek kézenfekvőbbnek, mint a hat évesen rendesen beszélni sem tudó, elkényeztetett, hisztériás és a kellő irányítás hiányában szellemileg visszamaradott fiam itthon-tartá¬sának az egyszerű emberi logikából és szülői felelősségérzetből következő indoklása. Adott pillanatban, kellő korrupciós ráhatással nem csak a Kántorék által megdumált és megpuhított hivatalnokok és azok ismerősi köre, hanem maga az erős karakterű Dóra is, a volt szerelmem – akitől hivatali funkciója révén függtek bizonyos gyám¬hatósági döntések, mivel az inger-szegény óvodából, ahova a nagyszülők járatták, átírattam a gyermeket – elhitték a Kántorék által keltett, az ők zsarolása árán történő meggazdagodási kísérleteimről szóló híreszteléseket.
Annak idején meséltem neked, hogy a szekuritáte már az első egyéni kiállításom óta foglalkozik személyemmel. Persze, nem csak az éppen akkoriban erősödni kezdő személyi diktatúrának a még nem teljes brutalitással csapkodó széljárásában kiállított képeim miatt, hanem amiatt is, hogy korábban az alkotó körben több résztvevő előtt kinyilatkoztam, hogy márpedig én soha nem fogok festeni piros-sárga-kék keretben bazsalygó hősi Ceauşescu-portrékat. Az elején egyszerű telefon-hívással, majd, amikor tudomást szereztem arról, hogy ez a módszer törvénytelen és megtagadtam a jelentkezést, különböző ürügyekkel, több alkalommal beidéztek „hazafias felnőtt-oktatási célzatú” személyi beszélgetésekre, amelyek lényege persze, a megfélemlí¬té¬sem volt. Annyi megalázást viszont és annyi rágalmazást, személy-becsmérlő rágal¬mat és mocskoló hírkeltést, konkrét hivatali gáncsot még a szekuritáte ügynökei sem követtek el velem szemben, nem nehezítették meg annyira az életemet, munkahelyi kellemetlenségek kézzelfogható formájáig elmenően (a rendőrségen keresztül is!), mint amennyit ezek a derék magyar emberek – akiknek a lányuk végül is illegálisan disszidált – polgárilag és „hivatalosan” is el tudtak követni velem. A Vérmes nevű, közismert székelyföldi szekus ezredesnek, akinek a székelyföldi magyar értelmiségiek, az írók és a művészek félelemben tartása és ellenőrzése, figyeltetése volt a fő munka¬feladata, és akinek atyai gondoskodásában első kiállításom megnyitója óta folya¬ma¬tosan részesedtem, a Medárd magamhoz vételének hivatalos elindítása óta, többé velem nem volt dolga. A volt apósom, lévén a játszmában személyesen érdeket, nála sokkal hatásosabban készített ki lelkileg és idegileg a diktatúra utolsó másfél évében.
Az elején nem győztem ámulni azon, hogy olyan hivatalnokok és gyámhatósági személyek, pedagógusok (Közeli ismerősök is!), akik egyfajta hősnek néztek még, amikor első ízben igényeltem tőlük, vagy az általuk vezetett hivataltól a gyermek átvételéhez szükséges okmányok kiállítását, és akik akkor még pozitívan mellém állva, jóindulatúan adtak meg minden útbaigazítást a Medárd fölötti szülői gyámság átvételének a lehetőségét és hivatalos formáit illetően, miként változtatják meg egyik napról a másikra velem szemben magatartásukat. És tették mindezt a Kántorék egy pár „ártatlan” ajándékával („ó mikö átencie”), megtámogatott, „igazi szándékaimnak” az általuk történt elmesélése és az állítólagos zsarolási műveleteimnek a „leleplezése” hatására. A magamhoz vett gyermek feletti gyámság magállapítását eldönteni hivatott bírósági ítélőbíró például, egyetlen nevetséges és zavaros, ellenem szóló tanúvallo¬más¬ra alapozta a gyámság megváltoztatására vonatkozó indítványom elutasítását. Ezt, a nagyapa által kemény pénzösszeggel megvásárolt tanúvallomást, a per elején, még éber vizsgálóbíróra valló visszakérdezéseivel, ugyanaz a bíró leplezte le, mint nevetségesen és naivan hamisat. – Magyarán: mint szemenszedett hazugsá¬got. – Aki később a gyámságot a nagyszülőknek ítélte oda. A pénzsóvárságáról közismert „tanúnak” az egyetlen érve amellett, hogy Medárdot miért nem kell az én gyám¬ságom alá helyezni az volt, hogy művészként különleges személynek számítok. Ezzel, a zsugoriságáról közismert személlyel, aki középiskolás diákkoromban szállítási díjat kért tőlem valahányszor a fiával együtt elvitt az üres autójában a Szentgyökön élő tanár rokonomhoz matematika órára, én tizenöt év óta nem találkoztam még csak az utcán sem. A bíró megkérdezte tőle, hogy miben áll az általa állított „művészi furcsaságom”? Talán pizsamában járok az utcán, vagy a háztetőkön mászkálok? A zsugori geológus ilyet nem mert állítani, csak azt, hogy az ő meglátása szerint művészi mivoltomból kifolyólag megbízhatatlan személy vagyok. Döbbenetemre, a bíró ezt a homályos célozgatást jelölte meg utólag „hiteles tanúvallomásként”, bizonyító erejű érvnek amellett, hogy a Medárd feletti gyámság átvételét célzó bírósági indítvá¬nyo¬mat elutasítsa és a gyámságot az erényes nagyapára ruházza. Ezt az egyetlen szamár¬ságot állította szembe a gyermek hozzám ítélésének a jogossága mellett szóló egész¬séges életvitelemmel (akkoriban már négy éve karatéztam) stabil magánéleti és társadalmi helyzetemmel, a romániai viszonyok között még ma is kitűnőnek számító lakás-körülményeimmel, számtalan más, logikus érvvel és tárgyi bizonyítékkal szemben.
Bárhogy is történt, az ítélet megszületett, és a hivatali munkaidőm után megma¬ra¬dó szabadidőmnek felét a gyermekkel való felhőtlen foglakozás helyett újabb tárgya¬lásokra való felkészüléssel, valamint a korrupciós üzérkedésekkel még a gyermekem erkölcsi érzékét is közvetlenül megrontani igyekvő, céljainak elérése érdekében sem¬mi¬től vissza nem riadó nagyapa sakkhúzásainak kivédésével és semlegesítésével kellett töltenem. Így hát, az alapfokú ítélet megfellebbezése után, újabb hivatalos ok¬mányokat kellett ismételten beszereznem, és újabb törvényszéki beadványokat kellett román nyelven megfogalmaznom, amelyekben az iskolában nem tanult, természet¬ellenes román jogi nyelven érvelve, ki kellett mutatnom a szarvas hibát és a logikát¬lan¬ságot a lepénzelt bíró ítélete indoklásában, ahelyett, hogy Medárddal verseket ta¬nul¬junk, vagy hogy egyszerűen csak békésen sétáljunk. Pedig a séták nagyon fontosak lettek volna mindkettőnknek, mivel a peres okmányok megszerzése és a beadványok elkészítése miatt csak ritkán gyakorolható, szabad levegős együttlétek hangulatát, amelyeknek során ő megkérdezhetett mindenről, amivel találkoztunk útközben, mindketten nagyon élveztük. E körülmények között nem csoda, ha nem maradt elég idő, vagyis elég csendes óra a rendelkezésemre ahhoz, hogy szellemileg feldolgozhassak minden eseményt és minden élményt, és hogy mindenből levon¬has¬sam a legmegfelelőbb következtetéseket. Ezért néha, a mélyebb és egyetemesebb értel¬mezések helyett csak az erkölcsi felháborodásig jutottam el. Hiszen ez a nagyapa, az udvaron végre szabadon játszó, vagy a járdán végre önállóan az óvodába igyekvő unokája nyiladozó értelmét igyekezett befertőzni azáltal, hogy utca- és tömbház-sarkok mögül leskelődve utána mint egy pedofil, képes volt a gyermek után osonni és az akkor Romániában ritkaságszámba és luxusszámba menő csokoládékkal etetni, miközben arról prédikált, hogy az apja milyen gonosz ember, mert nem akar neki csokoládét adni. És mindezt azzal a „gyakorlati” céllal, hogy a gyermeknek az egyébként törvény-ellenes, zártkörű bírósági kihallgatásán, aminek a véghezvitelét a fehérlelkű apósom szintén korrupció útján ért el, érthető módon, csokoládés szempontok alapján nyilatkozzon a hat éves gyermek.
Amikor csokoládéval a kezében a tömbház sarka mögött leskelődő, unokáját, mint egy kölyökkutyát beetetni készülő nagyapát megláttam, megértettem, hogy miért mondja Hamvas Béla Kierkegaardot idézve, hogy a második évezred végére a kereszténység eltűnt egészen. A nagyapai gyermekrontási akciók után fogadtam el csak, a román iskolás neveltetésem és taníttatásom által alakított életszemléletemet végre végleg levetve, azt, amit a „A Vízöntő küszöbén” című, másfélszer két méteres kompozícióm festése közben megsejtettem. Tudniillik azt, hogy számomra, mint egyetemes felelősségtudatba ágyazott értelemmel rendelkező személy számára, csak egyetlen magatartásnak maradt értelme: mindenféle termelői-fogyasztói morálra, a primitív birtoklási- és uralkodási (természet-ellenes ellenőrzési és beavatkozási) ösz¬tönre alapozott ideológiának az elutasítása és a materialista gondokodáson nyugvó életgyakorlatnak, valamint az ennek megfelelő tanulmányok által beidegződött életképzeletnek és személyi mentalitásnak a belső és külső felszámolása. Az, hogy mennyire fontos számomra, a létfenntartás ideológiájával nem kompromittálódni, min¬den külső körülmény között normálisnak és egészségesnek maradni és gyer¬me¬kemet, gyermekeimet megtanítani arra, hogy ne hagyják magukat a titkos¬szolgá¬la¬toknak, a globális húsiparnak és alkoholiparnak, a cigaretta, a gyógyszer- és a kábító¬szeriparnak és mindenféle más, korrupt intézménynek megfelelő magatartáshoz hozzászoktatni. Hogy soha ne hagyják magukat a különböző politikai rendszerek és szervezetek, az adószedő és családvédő hivatalnokoknak munkát adó, látszat-erkölcsi alapállása által megtéveszteni.
Amikor 1989. december 22-én délelőtt 11 óra körül, egy, a szomszéd lépcsőházban lakó, nálam jóval idősebb költő javaslatára én is lementem az Istenhidegei Vörös térre és onnan a tömeggel elsodródtam a Megyei Rendőrség és a Szekuritáte épülete elé, láthattam amint az évtizedek folyamán felgyűlt megalázottságukból kitörő emberek megrohanták azt az épületet amelyben azok a nyakunkra telepített, idegen románok „székeltek”, akiknek a dolga éppen az volt, hogy a szellemi zavart, az erkölcsi mocskot és a lelki szennyet terjesszék és fenntartsák az ország közepében élő székely-magyarok körében.
Azt tapasztaltam, hogy a gyűlölt székház által megtestesített román-nemzeti hata¬lom nevű ellenségképzetemmel szemben, a benne „dolgozó” és székely verítéken hízott buta milicistákkal és a családi titkok után szaglászó, családokat tönkretevő: a nem létező bűneinkért minket vallató, lélek-hóhérokkal szemben érzett régi gyűlöle¬tem ellenére, inkább kívülállóként, egyfajta tudósi semlegességgel ötvözött kíváncsi¬sággal szemlélem az eseményeket. És azt, hogy az épület rombolása látványától, semmiféle elégtételt, vagy bosszúvágyat nem érzek lelkemben azokkal a korábban mindannyiunk által gyűlölt személyekkel szemben, akik ebben az épületben annyi¬szor megaláztak, és meggyötörtek engem is. Sőt. A megvadult fiatal srácokkal együtt behatoló, felelőtlenül törő-zúzó, meglett férfiak rombolási dühének és bosszúállási lázának lehetséges következményeit gyorsan felmérve, egy pár, nálam néhány évvel fiatalabb sráccal, mintha korábban összebeszéltünk volna, spontánul behatoltam az épületbe és „irodáról-irodára” járva, kezdtük lecsillapítani az emberek kedélyét, a vad bosszúállási kábulatukból próbáltuk kijózanítani őket és az épületben rekedt, halálra rémült tisztekkel szembeni lehetséges megtorlásoknak elejét venni. Amikor a hatalmas épületben nagyjából abbamaradt a rombolás, kirohantam a hátsó udvarra, ahol közvetlenül a benzinkutak mellett égett két forgalmi járőrautó, miközben egy másik járőrautó kormánya mellé beült székely atyámfia, a terepjáró tetejére felszerelt hangszóró mikrofonját megragadva, éppen az ő roppantul színes, érdekes és szer¬fö¬lött tanulságos életrajzát mesélte, miközben a hóborított udvaron megbolydult méh¬kasként nyüzsgő tömeg szorgalmasan tört és zúzott mindent, amit csak elért. Gyorsan megragadtam a századvégi székely Andersent, kirántottam az autóból és magam ülve be a helyére, amennyire akkor tőlem csak telt, nyugodt hangon többször is el¬ismé¬tel¬tem, hogy ebben az épületben a szekusok engem is, mint annyi más székelyt sokszor meggyaláztak és meggyötörtek, de most nem akarok bosszút állni rajtuk, mert ez nem a bosszúállás órája, hanem az évek óta várva várt szabadságunk órája.
Felkértem minden jelenlevőt, hogy álljanak el a további rombolástól és a foglyul ejtett szekusoknak és rendőrtiszteknek a fizikai bántalmazásától, esetleges agyon¬veré¬sétől, mert a következményekért mindannyiunknak felelni kell majd később és az épületet, meg a technikai, vagy az irodai berendezést sincs, amiért jobban tönkre tenni, mert polgári rendfenntartó hivatalra a későbbiekben is szükség lesz. Első és halaszthatatlan feladatként a tüzek eloltását jelöltem meg, hiszen, ha a benzinkutak felrobbannak, nem csak mi szállunk azonnal a mennybe, hanem a Megyei Rendőrség Épületének a körzetében álló épületek is, a bennük lakó családokkal együtt. Meg¬lepődve tapasztaltam, hogy miután kiszálltam a járőrautóból és a kerekükkel az égnek fordított, lángokban égő két másik rendőrautó egyikéhez rohantam, az addig számomra ismeretlen emberek már hozták is a tűzoltó palackokat, miközben mások a vécé helyiségekből vezettek ki gumislagokat és neki¬fogtak a tűzoltásnak. Ugyanak¬kor azt is kellett tapasztalnom, hogy több hirtelenül kijózanodott, a gyűlöletes emlé¬keik ellenére velem azonos szándékkal az épületbe hatolt férfi tőlem kezd tanácsot és útbaigazítást kérni arra vonatkozóan, hogy mit csináljon?
Amint a tüzeket eloltották és az udvari rombolási tevékenység átváltozott mentési akciók kaotikus sorozatává, visszamentem az épületbe, a Szekuritáte „kapus¬szobá¬já¬ba”, ahol a hazafias kihallgatások előtt mindig elszedték tőlem a személyi igazol¬vá¬nyo¬mat. Tudtam, hogy ez a szekuritáte mindenkori szolgálatos tisztjének a fülkéje, ahová a legfontosabb szolgálati telefonvonalak is be vannak kötve. Jól számítottam, mert amíg ott maradtam, a telefonok több órán át csengtek, és az erélyes, vagy félelemtől elfulladó hangon megszólaló, többnyire az épületből korábban elmenekült milicisták és szekusok, valamint azoknak a hozzátartozói, folyamatosan hívták ezt a számot. De nem csak az épületben zajló események felől érdeklődtek, hanem az én kilétem felől is. Persze, miután én bemutatkoztam és visszakérdeztem az ők nevüket, a telefonálók inkább lemondtak a további információhoz jutási lehetőségtől és letették a kagylót, de a nevüket nem akarták megmondani. Ezt az őrhelyet csak akkor hagytam el, amikor a kivágott címerű román trikolorral megérkezett a város polgárvédelmi alakulatának a parancsnoka néhány géppisztolyos kiskatonával és átvették tőlünk az épületet. Innen a helyi újság szerkesztőségébe mentem, amelynek főszerkesztői székébe és posztjára, a szomszéd lépcsőházban lakó költő már „beik¬tat¬ta” az ő korábbi főnőkét, akiről a későbbi ölömbe hullt szekus interjúm „beszélőjétől” tudtam meg, hogy éppen az én művészi indulásom elején, az egyik legmagasabb rang¬gal rendelkező kulturális politikai (ideológiai) ügynők-veterán volt a városban. Akkor viszont még nem tudtam, hogy mielőtt a Barika főszerkesztőjének kinevezték volna, Dani bácsi kulturális államvédelmisként olyan magas funkciót töltött be a régi román államvédelem hálózatában, ahogy azt Dongó Kalmár volt szekus őrmester később felfedte. Nem vághattam tehát oda, hogy ez a vén gazember mi a fenét keres itt és nem penderíthettem ki azonnal a költő szomszédom segítségével visszafoglalt főszerkesztői székéből, csak kiábrándultan és dühösen elrohantam onnan. Hiszen akkor, amikor még a feje tetején állt minden, és úgy látszott, hogy semmi nem tisz¬tá¬zódott még a román politikában, Istenhidegében máris egy olyan személy ült vissza a megyei lap főszerkesztői székébe, aki éveken át minden kérésünk, „jogos” követe¬lé¬sünk és könyörgésünk ellenére sem közölte az általunk alapított fiatal képzőmű¬vé¬szek alkotókörének a munkáiról készült fotó-másolatokat és elutasított minden olyan írást, ami a mi körünkről és művészi tevékenységünkről, vagy a kiállításainkról szólt.
Utólag, a későbbi politikai fejlemények szemszögéből is megvizsgáltam az én december végi és január eleji, „mentsük, ami menthető” szerű, „forradalmi” maga¬tar¬tá¬somat. (Amely politikai események során a hatalomátvevő reform-kommunista puccsisták cinikus rendezésében, és „a nemzetmentési demokratikus frontba” bevá¬lasztott, majd egyenként kitessékelt magyar közéleti személyiségek tehetetlen asszisz¬tálásával köpték szembe Románia majd kétmillió magyar lakosságának a testvéri¬ségbe és a szabadságba vetett reményeit, és gyalázták meg újból a nemzetiségi önérzetét.), hogy esetleg nagyon a fenekemre vernek majd a túlvilágon, azért amiért az 1989. december 22-i, józanságra szólító közéleti szereplésemmel nem hagytam, hogy bizonyos események szabadon és természetesen megtörténjenek. Ma már másképp látom mindezt és örvendek, hogy éppen azt tettem, amit tettem. Azt viszont máig nem tudom eldönteni, hogy miért nem kellett akkor az eszembe jusson, hogy a Megyei Rendőrség épületénél összegyűlt fiatalok lendületét kihasználva és mintegy értelmes célt is adva azok buzgó forradalmi tettvágyának, miért nem vonultam ki velük az akkor még egyetlen városi nyomda mellett álló megyei lap szerkesztő¬sé¬gé¬hez, hogy foglaljam le azt a forradalmi ifjúság nevében, mint ahogy Petőfiék tették annak idején? Biztos vagyok benne, hogy a változáskori szűk információ-áramoltatási lehetőségek miatt, ha akkor egy ilyen tudatos és radikális tett következtében a jól bejáratott információ-terjesztési eszközt a fedés alatt működő szekus főszerkesztő kezéből akkor kiveszem, teljesen másképp (egészségesebben?) alakult volna a Fagyos¬szentek tartományában nagyon sok dolog a későbbiekben.
Azokban az órákban viszont nekem ilyesmi nem jutott eszembe és amint az időközben Ceauşescuval szembefordult Román Hadsereg valamelyik helybéli tisztje néhány katonával és egy címertelen piros-sárga-kék zászlóval megérkezett és átvette tőlünk a megyei rendőrség és szekuritate székházát, illetve az általunk az őrszobával szemben álló vasrácsos irodába gyűjtött fegyvereket, mindjárt hazarohantam az anyámhoz és a fiamhoz, hogy nem érte-e őket valami baj időközben? A város pere¬mén álló nyomda melletti szerkesztőséghez csak ezt követően, késő este kutyagoltam ki egyedül. Itt viszont a szomszédomban élő, nálam idősebb költő már „visszahelyezte főszerkesztői székébe” Dani bácsit, a Barika néhány éve kényszer-nyugdíjban élő volt főszerkesztőjét, aki éveken át tökéletes diplomáciával védte ki minden anyag-közlési kísérletemet. Dani bácsi nem is volt annyira öreg, csak miközben arra vigyázott árgus szemekkel, hogy az ő lapjában az olyan fickók mint én ne közölhessenek, egy központi lapnál dolgozó hazafias verseket író termelés-riporter, belekeseredvén abba, hogy Dani bácsiék teljesen rákaptak és minden kommunista ünnepen muszáj írjon számukra egy-egy Ceauşescu-köszöntő verset, egy olyan verset adott oda, amelyben a sorok első betűinek egybeolvasása a Véres Diktátor szavakat eredményezte. Érdekes módon, a merész versfaragót nem rúgták ki az akkor kényelmesnek számító újságírói állásából, de Dani bácsit azonnal kényszer-nyugdíjba küldték. Hát ez az úriember, mint egy téves rémálomban ült 1989. december 22-én késő este a Barika főszerkesztői székében és akárcsak régen, a szerkesztőségből a lekezelően diplomatikus régi modo¬rával engem újból kitessékelt. És mindezt akkor, amikor egy későbbi újságinterjúm kapcsán azt nyilatkozta nekem egy leszerelt szekus őrmester, hogy nyugdíjaztatásáig, Dani bácsi magas rangú kulturális államvédelmi ügynök volt. De akkor nem volt birtokomban ez az információ, és gondolván, hogy a tapasztalt költő ismerősöm jobban tudja, mint én, hogy ilyen sorsdöntő politikai helyzetben mit kell tenni, csaló¬dott kiábrándultsággal a szívemben haza mentem.
És ugyanúgy mint akkor este, bár nagyon szerettem volna valamilyen módon erősíteni a régóta sóvárgott szabadság hajnalát, nekem a következő napokban sem jutott semmi olyan közösségi tennivaló az eszembe, amit összhangba tudtam volna hozni az utóbbi évek és hónapok folyamán egyre szellemibbé váló nézeteimmel. Az általánostól egyre jobban eltérő (egyre kevésbé pragmatikus jellegű) világ- és élet¬szemlé¬letemmel. Idővel ez, a második párt-vonalbeli apparátus-szakemberek által mű¬ködetett társadalmi életből való kiábrándulásom, ez a romániai magyarság kedély¬világát mindegyre felkorbácsoló politikai eseményeket az én spirituális szem¬pontjaimmal összeegyeztetni képtelen kudarc-érzésem, egyre nagyobb erőt vett raj¬tam. Pedig az elején a különböző, új társadalmi és politikai szerveződések alakuló gyűléseire is eljártam. Ott viszont megütközve azt tapasztaltam, hogy néhány, addig számomra ismeretlen fiatalember és néhány, az utóbbi években belső emigrációba húzódott, általam becsületesnek ismert értelmiségiből lett népvezér mellett, olyan volt-elvtársaknak is lelkesen tapsol a terembe gyűlt hallgatóság, akik pár évvel koráb¬ban még a diktatúra lelkes és ügybuzgó kiszolgálóiként, közvetlenül és a nép által iri¬gyelt nagykanállal merítettek a hatalom húsosfazekából. Olyanoknak, akik a hatalom¬szolgáló állami hivatalokban élvezték a bukaresti központban csúcsosodó nemzeti korrupciónak a hatalmilag újra szétosztott csülkeit, de a diktatúra utolsó éveiben, vagy a magyar származásuk, vagy a magyar hangzású nevük miatt a hatalom peri¬fériájára szorultak, vagy egyszerűen visszakényszerültek az „egyszerű polgártársak” körébe.
És miért tapsolt ezeknek, a közéletiség formuláit rutinból szajkózó, a diktatúra teljes csődje előtt levitézlett elvtársaknak az összegyűlt közönség? Azért, mert ezek, a maguknak mindig jót és családjuknak is jót akaró, kancsukaleső elvtársak olyan fogalmakat pergettek a felszólalásaik alkalmával, mint: demokratikus szellem, hu¬má¬nus eljárás, gazdasági közérdek, magyar érdek, közös magyar gazdasági cél, sürgős tennivaló, keresztény magatartás, szorgalmas székely nép, demokratikus becsüle¬tes¬ség, keresztény tisztesség, kisebbségi haszon, keresztény kultúra, anyanyelvápolás, tisztességes gazdasági érdekképviselet, a magyar kultúra gazdasági fellendítése, euró¬pai piacgazdaság, gazdasági gyarapodás és emberi jogok érvényesítése, stb. Na, gon¬doltam magamban én ezeket a fogalmakat vagy nem ismerem eléggé, vagy az azokat komolyan vevő és a naiv tömegek erjesztésére és gerjesztésére használó politikai gondolkozást nem ismerem. Minden esetre képtelen vagyok a szavak általam ismert tartalmát és az ugyancsak ismert személyek moralitását összeegyeztetni. Minthogyha csak azért lettek volna oly borzalmasak és szörnyűek a nemzeti szocializmus ideoló¬giára épült diktatúra évei, mert a tudományos tervgazdálkodás akadályozta a gazda¬sági gyarapodást! Minthogyha csak a jövedelmi igazságtalanságokat és gazdasági károkat kellene helyrehozni és nem a több évtizedes lelki és szellemi rombolást. Hiszen én azt vártam, hogy országszerte meghirdetjük azt, hogy többé soha nem vesszük be a diktatúrához vezető gazdasági jólét-ígéreteknek a rózsaszínű maszlagát, és erre fel minden politikai gyűlésen csak ilyen ócska, maszlag-lebegtetést és erkölcsi problémaként maximum személyi sérelem-lobogtatást, és persze, indulatos gyűlöl¬kö¬dést láttam és hallottam.
Valahonnan a tudomásomra jutott, hogy a megváltozott rendszerben két hét leforgása alatt bárkinek, aki ezt igényli, kiállítják az útlevelét. Nosza rajta, próbáljam meg én is, amíg nem késő, hiszen nem kaptam útlevelet már öt éve. Nem engedtek ki még a tavaly meghalt, híres festő-mesterem temetésére se, pedig akkor a budapesti V.kerületi polgármesteri hivatal és a Magyar Művészek Társasága által lepecsételt meghívót is kaptam. Hadd beszéljem meg a furcsa forradalmi tapasztalataimat a magyarországi és a korábban oda kijutott és ott maradt itthoni barátaimmal. Ami az új körülmények között szabaddá vált közösségi életben az általam fontosnak talált területekre beáramló karrierista elvtársakkal szembeni morális fenntartásaim és a valamikori közösségi tettvágyam maradéka közötti ellentétnek a feloldását illeti, Magyarországon sem kaptam meg az újonnan kialakult szellem-erkölcsi igényeimet kielégítő válaszokat. Politikai téren – a demokrácia működési kérdéseiben – tájéko¬zott barátaim elmagyarázták, hogy a korábbi rendszer kiszolgálása közben politikai rutint szerzett, és most újra talpra ugró demagóg politikusok hatalmi törekvéseit, egy demokratikus rendszerben csak akkor lehet lefékezni, és a közéletből kiugrasztani, ha azok a kezüket bizonyítható módon valamivel nagyon bemocskolták. Vagy akkor, ha a múlt rendszerben valamilyen konkrét, a büntetőjog valamely törvénycikkelyében megnevezett bűncselekményt követtek el, vagy ilyen akcióban voltak bűnrészesek. Megfigyelhetem, hogy a Magyarországi politikai élet színpadán is ugyanaz a hatalom és gazdaság-átmentés történik végeredményben, mint Romániában, csak finomabb és rafináltabb módszerekkel és a kívülállók által követhetetlenebb és kevésbé feltűnő formában. És tényleg: ott is minden politikus a demokratikus ügykezeléssel össz¬hangban álló a keresztény magyar érdekekről, a „reális” társadalmi és a gazdasági érdekek által követelt szükségszerűségekről, a jól működő piacgazdaság segítségével kiépíthető szociális védőháló szükségéről beszélt.
Egyik, a témában kompetensnek számító, politológiai cikkeket és más jellegű esszéket író, Erdélyből emigrált barátomat kérdeztem meg, hogy szerinte mindezt az érdekversengést és az érdek nevében történő acsarkodást, gyűlölködést, hogyan egyeztessem a spirituális felelősségre alapuló szabadság és az emberi esszenciák szerinti alapállással, az ember igazi, egyetemes küldetését is figyelembe vevő olvas¬mányokból ismert értékrenddel?
– Meg se próbáld egyelőre. Tudom, hogy egy ideje Hamvas Béla befolyása alatt gondolkodol és ez helyes...
– Nemcsak Hamvas Béla befolyására gondolom így a dolgokat Csete, hanem Ceauşescu hatására, a hét és fél éves fiam megronthatóságának az észlelése hatására, a szekusokkal üzletelő apósom és anyósom tettei hatására és a Hamvas-könyvek segítsége által megismert szellemi értékrend ismerete hiányában még általam is elkövetett rengeteg hibából és bűnből levont tanulságok hatására…
– Rendben van, ne haragudj, hogy megsértettelek, de hidd el, hogy csak javadat akarom, és semmiképp nem szeretnélek félrevezetni. Ezeket az ideális életvezetési koncepciókat, amiket te fenntartasz, nem lehet a politikában alkalmazni. Még nem. Ezeket a dolgokat, ha nyilvánosan megpróbálod otthon elmondani, csak magadat kompromittálod vele és közben senkin sem segítesz. Ha aktívan segíteni akarsz, oda kell állnod valamelyik politikai érdekszervezet mellé, és azon belül kell megkísé¬rel¬ned érvényesíteni ezeket a szempontokat a gyakorlati valósággal való szembesítés közben.
Szegény Csete barátom! Ha tudta volna, hogy az általa realistának képzelt politikai és erkölcsi kompromisszum sokkal naivabb és veszélyesebb, mint az, az általa akkor idealistának látott alapállás amit én szerettem volna érvényesülni látni a politikai életben, illetve a társadalmi szférában. Hogyha tudta volna, hogy miféle, tizenöt év múlva kivédhetetlen és gyógyíthatatlan nemzeti pestisnek bizonyuló titkos politikai szerződést kötnek az éppen frissen megválasztott kormány-vezetők, nem traktált vol¬na engem ilyen farizeusi bölcsességekkel. Mivel metafizikai ismeretek nélkül, egé¬szen pontosan: a Spirituális ősrobbanás előtt is létező egyetemes fekete lyuk hatalmának ismerete nélkül, nem volt ahogy megértse azt, hogy akkor igazából mi is történt a magyar politika kulisszái mögött, később félig bele is őrült annak a tudomásul¬véte¬lé¬be, hogy az erkölcsi szempontok szerint választott új hazája élére: Magyarország élére egy olyan, korábban az állami tulajdont több ízben is megcsapoló gátlástalan üzlet¬em¬ber került, akit mindössze azért nem lehetett elítélni, mert gazdasági tranzakciók¬nak amelyek őt különösebb erőfeszítések nélkül több milliárdos vagyonához juttat¬ták, a felfedezés és a feljelentés időpontjában lejárt az elévülési határideje.
De én sem ismertem még akkor a Nagy Világi játszmák mozgatórugóit és csak később szereztem tudomást annak a teremtés előtti idők határán örvénylő fekete lyuk létezéséről, amely öncélú sóvárgással tölti el és így rángatja láthatatlan vágy-drótjai segítségével a sóvárgások élet-áramával töltekező lelkeket. Ráadásul a Csete barátommal folytatott párbeszéd idején sem tudtam, hogy alig tettem ki a lábam Romániából, már a harmadik nap reggelén, a fiamat közönségesen elrabolta az utcáról a volt apósom, miközben Medárd az iskolába igyekezett. (Egyik osztálytársa mesélte el a jelenetet, hogy a nagyapja még el is esett az istenhidegei főtéren a rémült Medárddal való viaskodás közepette.) Hogy a kiviteli okmányokat miként állíthatták elő olyan elképesztően gyorsan az öreg Kántor számára, homály fedi, de az ok, amiért ezt meg lehetett tenni, teljesen világos: ugyanazok a személyek dolgoztak a korábban a szekuritáte fennhatósága alá tartozó útlevélosztályon mint korábban, és amint a szekus interjú alanyom elmondta egy évvel később: a szekusokat teljesen fölöslegesen fegyvereztük le 1989. december 22-én, mivel az intézmény ugyanaz ma¬radt sokáig, csak a neve változott. Tény, hogy a város újonnan kinevezett rendőr¬parancsnoka, miután édesanyámat előszobáztatta két napig, végül közölte, hogy a gyermeket kivitte a nagyapja Magyarországra az édesanyjához. Amint megtudta ezt édesanyám, azonnal táviratozott nekem Budapestre, és én, miután visszahívtam telefonon, hogy a részleteket megtudjam, utaztam is azonnal abba a városba, ahol a volt feleségem az élettársával korábban letelepedett. Ezt viszont hiába tettem, mert az ottani hatóságok rejtve óvták előlem a gyermeket. Nem tudom, le voltak-e már kenyerezve azok is az apósom és a volt feleségem által, vagy csupán felelőtlen hülyének néztek, amiért „a rettenetes román körülmények közé” akarom visszavinni a gyermeket, miközben az édesanyja a bársonyos Magyarországon már letelepedett.
– Uram, maguk rákényszerítenek, hogy úgy tegyek, mint apósom és vissza¬rabol¬jam a gyermeket. – E mondatomért nagyon megfenyegettek. „Csak annyi kell, hogy ezt megkísérelje, mert többé nem teheti Magyarország területére a lábát, amíg él.” Még pár hetet bolyongtam budapesti ismerőseim által ajánlott különféle hivatalos tanácsadók, valamint Böndő gyámhivatala és bírósága között, de a legtöbb amit megtudhattam, az volt, hogy csak Romániában tudok hivatalosan intézkedni az ügyben. Amikor már beláttam, hogy ott tényleg nem tehetek semmit, megkerestem levélcímükön a volt feleségemet és élettársát, aki nem vált el az itthoni feleségétől. Nem voltak otthon, ezért reggeltől késő délutánig szobroztam a februári hidegben a garzonlakásuk előtt azért, hogy végül részese lehessek egy szívszorító jelenetnek. Az általam önállóságra és nyíltságra nevelt fiamat két oldalról kézen fogva vezette az édesanyja és annak az élettársa, mint valami fegyencet. Ráadásul, ahogy felém közeledtek, mindvégig amíg velem szembe nem kerültek, a gyermeknek mereven a tömbház irányába volt fordítva a feje, mintha kitekerték és így rögzítették volna. Még véletlenül sem nézett előre, ahol én álltam és vártam őket. Még akkor is csak félve, az arcán egy furcsa görccsel, szemeiben zavaros kifejezéssel merte fejét előre fordítani, amikor útjukba álltam és megszólítottam a lehető legnyugtatóbb lágy hangomon a látható módon görcsösen szorongó gyermeket. A lassan felém fordított arcának ellentmondó vonásain és a szemeiben is látható volt, hogy nagyon szeretne örven¬deni nekem, de valamiért nem mer:
– Szervusz, Medárd... miért nem nézel rám? – Noha arra kényszerült, hogy az arcát felém fordítsa, mivel az útjukat álltam és így vele egészen szembe kerültem, ő szót¬la¬nul várt és riadtan kerülte velem a szembenézést, miközben ellentmondásosan inga¬doznak az arcvonásai az örvendeni vágyó mosoly és ijedtség között. Amellett, hogy az édesanyja – nem számítván arra, hogy az útjukat merem állni – rászólhatott, hogy nézzen ellenkező irányba, mint ahol én álltam amikor megpillantottak, és ne beszél¬jen velem, a gyermek félelmét az is növelhette, hogy úgy képzelte: haragszom rá, mert azt hiszem, hogy elárult engem és elszökött a nagyapjával. – Nézz csak nyu¬godtan rám Medárd, mitől félsz? – Arcát lágyan megsimítottam a kezemmel, de a gyermek ekkor sem szólalt meg.
– Ne félj tőlem, kicsi fiam, miért félsz? Hát köszönni sem mersz?
– Nem fél ő, nincs, amitől féljen. – Szólal meg a Kinga élettársa.
– Nem félek. – Szólal meg halkan Medárd is végre.
Barátom, mondom neked, hogy látván és megértvén az általam életvidámnak, nyílt szívűnek, nyugodt és természetes viselkedésű gyermeknek nevelt gyermek zavarodott, félelemtől terhelt lelki állapotát, mindent megtettem volna, csak egy dolgot nem: valami erőszakos mozdulattal, vagy hangnemmel növelni az ijedségét és fokozni a lelkiállapota feszültségét. Megértvén, hogy valójában mi zajlik le benne, már csak azt szerettem volna tudomására hozni, azt akartam valahogyan megérez¬tet¬ni vele, hogy szó sem lehet arról, hogy esetleg én haragudnék őrá azokért, az általa bizonyára rémülettel átélt zavaros történetekért, amelyeken keresztül ment, amióta a nagyapja megragadta és erőszakosan elhurcolta az utcáról, miközben ment az isko¬lába, és amely eseményeknek ő mindössze az ártatlan áldozata volt. Tudnia kellett, hogy én tudom, hogy mi is történt valójában és egy percig sem gondolom azt, hogy ő megszökött egy hónappal korábban az édesanyámtól, és ezáltal tőlem. Arról a szán¬dékomról, hogy valamilyen erőszakos cselekedettel magamhoz vegyem őt, az akkor még érvényben levő törvényszéki ítéletre hivatkozva, e döbbenetes találkozás hatá¬sára, lemondtam. De nem a Magyarországi hatóságok fenyegetése következ¬té¬ben, hanem a gyermeknek a félelem-terhelt lelkiállapota miatt.
– Persze, hogy nem félsz! Csak vicceltem. Hiszen tudom, hogy te nem vagy félős gyermek. Te mindig is bátor fiú voltál. Na, szóval eljöttetek nagytatával édes¬anyádhoz? – Mosolyogtam rá bátorítóan.
– I-iiiiiigeeen... – Szólt a fiam halkan és tanácstalanul, amint felfedezte a mentő¬övként felé dobott kegyes hazugságot tartalmazó szavaim értelmét. Szegény Medárd! A két, emlékezetes apai verés közül az egyiket, éppen a hetekig tartó, már- már leszok¬hatatlannak látszó hazugságsorozataiért kapta, miután átvettem őt a nagy¬szülei¬től. És most íme, én vagyok az, aki hazudik előtte, én vagyok az, aki nem mond igazat! Aztán, hogy ne feszítsem tovább a húrt, elbúcsúztam tőle és az útjukból félre¬állva elindultam velük ellentétes irányba. A vonaton ki kellett mennem a fülkéből a folyósóra, mert majdnem Budapestig sírtam halkan. E fordulat után már nem érdekeltek a számomra átláthatatlan demokratikus politikai viszonyok és játszmák, hanem jogilag igyekeztem tájékozódni Magyarországon. Ismerőseim különböző neves család-szakértő jogászokhoz ajánlottak be és mindegyiknek az volt a véle¬ménye, hogy a jogorvoslást célzó hivatalos eljárást csakis otthonról indíthatom el. Hát haza utaztam, mielőtt megértettem volna azt, aminek a megértése céljából kiutaztam eredetileg.
Közben idehaza, a velem egykorú értelmiségiek, akik a határok megnyílása után nem vándoroltak el, és nem forgattak fejükben kivándorlási terveket, és akik (Nem riadva meg a politikai hatalmat átvevő és így a régi fertőt demokrácia név alatt fenntartani igyekvő második vonalbeli román kommunisták – puccsisták! – egyre fokozódó korrupt, maffia jellegű játszmáitól.) új munkahelyeken, a frissen induló, átszerveződő, vagy az újra induló szerkesztőségekben, a politikában, különböző mű¬vészi, szellemi műhelyek alapításában vagy másféle civil szervezetek, alapítványok létrehozásában és kialakításában találtak maguknak képességeikhez mért megélhe¬tési lehetőséget és tevékenységi területet. Én viszont még három hónapig ingáztam a régi munkahelyem, a törvényszék és a lakásom bermuda-háromszögében, amíg végre beláttam, hogy le vagyok győzve, semmit nem tudok tenni fiam hazahozásának érdekében. A volt apósom törvényes megbüntettetését sem tudtam elérni a szabály¬szerű gyermekrablásért. Ugyanaz a törvénybíró, aki a jogtalan első ítéletet hozta az első gyermek-elhelyezési per alkalmával ezelőtt két évvel – ítélet, amelyet a Megyei Törvényszék javamra másított annak idején –, ténynek és perdöntő érvnek, vagyis a gyermekrablás tényét, törvénytelen, de kölcsönös megállapodásra átfestő, és így apósomat a súlyos vád alól felmentő körülménynek fogadta el azt a hazugságot, hogy a gyermekrablást megelőző este, az apósom beszélt az édes¬anyám¬mal telefonon és megegyezett vele arról, hogy a gyermeket magához veheti és nyugodtan magával viheti Magyarországra. Holott az édesanyám nem is tárgyalt a Kántor család egyetlen tagjával sem a válóper óta, ahol teljesen fölöslegesen, nem csak engem, hanem őt is válogatott rágalmazásokban részesítették a szocialista és a demokratikus korrupció labirintusában is magukat egyaránt jól kiismerő keresztény személyek.
A bírósági fellebbezést követően, ezúttal már a Megyei Törvényszéken is elvesz¬tettem a gyermek-elhelyezési pert egyetlen magyar nemzetiségű bírónő – mellesleg a későbbi Megyei Törvényszék elnöke – pro szavazatával a Kántorék által lefizetett két román bíró ellenében. Ugyanazt a pert tehát, amit a diktatúrában jog szerint még megnyertem! Ideje volt felébrednem. Hiszen valamikor festőnek: művésznek készül¬tem, aki művészetével alakítja a világot és vesz részt a teremtésben! Akinek az a dolga, hogy művészetével kifejezze az emberi szenvedés és az egyetemes igazságok értelmét, és nem a polgári igazságszolgáltatás személytelen intézményeihez írott be¬ad¬ványaiban keresse és veszítse el az igazát. Mérnöki diplomám által korábban bizto¬sított társadalmi menedékhelyem: a műszaki hivatali munkahelyem langymelege, értelmetlenné és fölöslegessé vált az új körülmények között. Ideje volt, hogy én is megmozduljak valamilyen irányba. Dóra, akivel elválásunk után baráti viszonyt tartottam fenn, felhívta figyelmem egy apróhirdetésre, amelyben újságírókat kerestek egy frissen beiktatott magyar politikai szervezet induló lapjának a szerkesztéséhez.
A hirdetett állás tényleg meg volt és néhány fogalmazási készségi teszt után, hamar fel is vettek. Kiderült, hogy a másodállású népnevelő főszerkesztő és a Barika Pépe fél normával a Jó Gazdának bedolgozó tördelőszerkesztője mellett én, a lap egyetlen riportere képezem tulajdonképpen a törzsszemélyzetét az új szerkesztőségnek. A la¬pot viszont igen jól kezdték vásárolni a környékbeli székelyek, miután néhány maf¬fió¬¬zóvá vedlett régi téeszelnököt és főmérnököt lelepleztem, akik régi, szocialista relá¬cióik segítségével potom pénzért adogatták el azokat a teheneket, juhokat és lovakat, amelyek még a téeszek állományát képezték ugyan, de amely állatokat, az akkoriban választott parlament által meghozandó törvény alapján, a valamikor kifosztott gazdák tulajdonába kellett volna visszajuttatniuk. A székely gazdák pedig igényt tartottak a jószágukra: a valamikor erőszakkal közössé tett állatokra és a földjeikre és kétségbe¬esve látták, hogy a téesz elnökök és a főmérnökök suba alatt, vagy nyíltan adogatják el az orruk előtt a nyomorult gazdaságok állományát, vagyis azokat az állatokat és ingóságokat, amelyeket nekik néhány hónap múlva, amikor a törvény elkészül, vissza kellene kapniuk. Máig nem tudom, hogy a hat hónapos virágzása után, a sze¬mélyi becsvágyát igazából nem szolgáló leleplezések miatt szüntette-e meg a jól vásá¬rolt lapot a gazda szervezet újdonsült elnöke, vagy más, ennél mélyebb „köz-érdekek” is fűződtek a lap további meg nem jelenéséhez? Arra viszont jó volt, a kérész életű száguldó riporteri gyakorlatom, a vezércikk-írás és a lapkészítés, hogy engem a szel¬le¬mi dermedtségemből kimozdítson és az újságírás közben tett felfedezéseim, tapasz¬ta¬la¬taim kényszerhatására visszatérítsen régi töprengéseim újravételéhez, újjáértékelé¬sé¬hez. Ébredezni kezdett bennem a gyanú, hogy az a lelki szemét, amitől én a kom¬mu¬nista diktatúra alaphelyzetéből a szabadpiacnak nevezett korrupt versengés nyakát¬törő kábulatába kerülő kelet-európai szellemet féltettem, teljesen ellepte az életünket.
A pestis- és kolerajárványos középkor vallásos kábulatából a piacgazdaság hajó¬kötele segítségével kiszabadult piackutató és piacgazda kereszténység civilizációja, vagyis a keresztény-kapitalista, keresztény-kommunista és keresztény-liberális bankár civilizáció, vagyis a humánus szabadkőművesség civilizációja, a tizenkilencedik szá¬zadban Európa szerte kiköltötte azt a materialista életszemléletet, amely a XX. század¬ban szinte hetven évig a Szovietunióban, Európának a vallásosabb és gazdaságilag szegényebb keleti felében negyvenöt éven keresztül rothasztotta a lelkeket. Ez a nyugatinak nevezett civilizáció spirituális szempontból ugyanolyan infantilis maradt a XX század végére, mint amilyen a marxizmus és a kommunizmus megszületése előtt volt. Sőt: a földi paradicsom megvalósulását ígérő tudományos technikai felfedezések és gazdaság-technológiai vívmányok, a Nobeldíjas elméletek, boldogság-hozó gyógy¬szerek és mesterséges vitaminok, a nép-boldogító herkentyű- és kütyügyártás, vala¬mint a dohány-, alkohol- és kábítószeripar globális elterjedésének köszönhetően még annál is butább, komolytalanabb.
Ezért az élet-nyerő keresztény nyugat semmi mást nem tudott kínálni a kom¬mu¬nista diktatúrából kitámolygó kelet-európai nemzeteknek, mint például az Európai Unió régi tagállamainak a munkahelyein elérhető jó kereseti lehetőségeket és az export tőke hátán tutajozó liberális eszmék által hízlalt természet-ellenesen korrupt életrendet. Ezért nálunk mindössze a jelszavak és a sablonok változtak meg, valamint a gazdasági-politikai-kulturális előadások címei. Mármint az a mód, ahogy a nép¬vezé¬rek megint csak újabb anyagi boldogság, még több nyersanyag kitermelési, munka¬erő-hasznosítási, anyagi energia és haszonszerzési lehetőségeket villogtatva, különböző funkciókba választatták magukat a nyersanyagot szellemi rafinériával, és persze, némi pornográfiával spékelve és megmunkált anyagot minőségi borokkal és ún. ezotériával együtt habzsolni kívánó bölcs tömegek által. A „minden áron”, még a Kárpátok erdeinek letarolása árán is gazdagodni vágyó tömeg által, amelynek tagjai újra csak a személyükön és lelkiismeretükön: szellemi felelősségükön kívül keresték a boldogságot és így a személyi tragédiák okait, ahelyett hogy egy kicsit is a saját lelki zavarukkal szembe néztek volna azokon a híres vallásos búcsújárásokon. De honnan tudhatták volna szerencsétlenek, hogy a gazdagodás útján elérhető egészség és boldogság téveszméitől kellene elbúcsúzniuk végre kétezer évvel azután, hogy Jézus csaknem a szájukba rágta, hogy „Aki meg akarja nyerni életét, elveszti azt.”, és, hogy „Hamarabb átjut a teve a tű fokán, mint, hogy a gazdag bejusson a mennyek or¬szá¬gába”, amikor az egyházat a piacgazdaság hullámain kormányzó főpapok is meg¬feled¬keznek erről?
Helyzetem tehát – a szellemi-erkölcsi világhelyzetemre gondolok – csak annyiban változott a rendszerváltás után, hogy az elején még mulattattak is az ilyenképpen újjá született huncut naivitásukkal az emberek. Szembe mosolyoghattam hát őket, és már nyíltan ábrázolhattam ostoba, ha nem sehova, akkor legfennebb a kórházak intenzív osztályaira vezető mohóságukat, kapzsiságukat és hatalomvágyukat a képeimen. Idő¬vel azonban egyre komolyabban vettem a kérdést és a lényegből egyre többet meg¬értettem. És ez a megértés lett a vesztem! – Minél több arcát láttam a sehová, illet¬ve a civilizációs (élvező-védekező) elidegenedéshez és a pszichológia által vadá¬szott új és rafinált lelki betegségekhez vezető posztkommunista vergődésünknek, annál jobban kétségbe estem, mert nem láttam sem a magam, sem a közösségem számára semmi¬féle lehetőséget a menekülésre. Abbahagytam hát a festést és miután a gazda lapot, ahol a számomra is meglepetést okozó leleplező újságírói képességeim a felszínre kerülhettek, az új elnök önkényesen megszüntette, szabadúszó újságíróvá váltam és a cikkeimmel „beavatkoztam a politikába”, ahogy azt Arhur Rimbaud mondja. Erre a tevékenységemre te is jól emlékszel. Tudod, hogy néhány demagóg politikusunk tekin¬télyét eléggé megszaggattam – és a legnagyobb merevdeszka alapító tagnak el is indítottam a vezéri tisztségből való leköszönését –, amikor azt láttam, hogy a korábban bejáratott atyáskodó szólamaikkal és elvtársias trükkjeikkel megpróbáltak átverni több száz és több ezer, politikailag a vezéri és társadalmi gyámkodás tév¬eszméjénél megragadt székely magyart. De ez a „jogos harc” is csak addig bizonyult érdekesnek, amíg fel nem fedeztem a politika egyetemes paradoxonát, illetve az egyetemes fekete lyuk finom gravitációs terének az egyéni kábulatot keltő és az egyéneken keresztül a társadalmi-politikai gonoszságot termelő hatásmechaniz¬mu¬sait. Mindaddig élveztem a politikai csatározást tehát, amíg azt nem láthattam a saját szemmel, hogy azok a politikusaink, akik művészi vagy más jellegű értelmiségi pályájukat feláldozva igyekeztek egymást túllicitálni a rendszerváltás után számunkra is megnyílt „közjóra való törekedések” terén, végül mindig megelőzhetők és legyőz¬hetők a karrieristák által, nemcsak a politikai intrikák és választási csalások háttéri iszapbirkózásában, hanem a különböző közgyűléseken és a népgyűléseken is, a gazdasági vagy az érzelmi maszlagok lebegtetésével.
Amikor megláttam azt, hogy a politikában, a nyíltság és a szellemi cselekvés azért nem lehet eredményre vezető eszköz (nem lehet az igazság szolgálatába állított tiszta fegy¬ver), mert az ilyen tevékenységnek nincs gazdasági haszna és ráadásul, a töme¬gek számára sem okoz izgalmakat kétségbeestem. Hiszen miközben mindenki tisztes¬sé¬get és átlátszóságot követel a társadalmi életben, az emberek többsége számára az igazi tisztesség valójában nem is kell, egyrészt mert a tisztesség nem élvezetes, nem izgató, tehát nem vonzó. Az emberek többsége pedig módfelett szeret, nemcsak izgal¬mi állapotban lenni, hanem még inkább szereti azt, ha nyíltan és arcátlanul becsapják és átverik, miközben az igazság kiderítését követelheti és ártatlan áldozatnak vallhatja magát. Ráadásul az átlátszó és tisztességes magatartással nem lehet senkit izgalomba hozni, megfenyegetni, megijeszteni, vagy megzsarolni, de hazugsággal, vagy legaláb¬bis az igazság taktikus kendőzésével igen. Így a tisztességes magatartással és őszinte szavakkal nem lehet a tisztességes helyzet és az igazi szándék bemutatása útján politikai szavazásra buzdítani, ösztökélni a gazdasági érdek-képzeteik és a megfelelő hazugság-adagot tartalmazó élvezetképzeteiken keresztül rángatható polgárokat.
A politikai veszteség kockázata nélkül tehát, nyíltan csak a hamis boldogság-képzetek és gazdasági érdek-képzetek szerint szerveződő társadalmi csoportok objek¬tívnek vélt érdekeiről lehet beszélni. Ez viszont, végső soron nem más, mint egy hatalmas nagy légbuborék, egy kolosszális fikció, hiszen az életben és az egyetemes létezésben is, egyetlen érdek létezik: a megváltás megvalósulása. Mondhatni tehát, hogy mindenki számára az egyedüli érdek a megváltás megvalósítása, vagyis az, hogy egyedül az Isten érdeke a fontos és az emberi érdekek csak annyiban valóságosak, amennyiben ennek az egyetemes kiegyenlítődési érdeknek alárendeltek. Ezért telje¬sen logikus, hogy mindaz az egyéni érdek, ami ettől az egyetemes érdektől eltér, az ember betegségéhez, a természet pusztulásához és összezavarásához (szennyezéséhez) vezet. Ezért, az egyének vélt, gazdasági és élvezet-szerzési, élvezet-halmozási érdekei¬hez igazított politikai érdekek, a lehető legrombolóbb következményeket eredmé¬nye¬zik az Istennel, illetve a természettel és az egyes emberrel szemben. És az is termé¬szetes tehát, hogy ez a politikai mentalitás végső soron lelki és szellemi nyomort: ellenállhatatlan és tömeges kábítószer-szomjat, elképesztő és elképzelhetetlen ag¬resszi¬vitással járó, pszichés és mentális betegségeket gerjeszt.
Teljesen téves tehát az elképzelés, hogy az emberi individuumnak, vagy a politikai csoportoknak lehet bármiféle érdeke is a teremtés ős-okával: az ember által meg nem zavart természeti folyamatok és teremtői aktusok zavartalan megvalósulásával szem¬ben. A természetes harmónia megvalósításához kötött sors-beteljesítés és kiegyenlí¬tő¬dés megvalósulásaival szemben. Ehhez képest a politikában kis vagy nagy csoportok, országok és nemzetek tömegeinek az érdekéről, vagy az emberiség érdekeiről beszélnek. Ilyen érdek például szerintük a gazdasági növekedés és a betegségeknek a gazdaság által biztosított gyógyító eszközökkel történő legyőzése, holott, ha jól utána nézünk, kiderül, hogy az iparilag és gazdaságilag fejlett társadalomban élő személyek többsége csak látszatra egészségesebb a még szennyezetlen természeti körülmények között élő népek tagjainál. Az orvostudomány segítségével ugyanis, egyáltalán nem az egészséges élet lehetőségét, hanem mindössze az egészség látszatát hoztuk létre a rendszeres gyógyszer-szedések eredményeképpen. Lehet, hogy az iparilag civilizált társadalmakban magasabb az átlag életkorhatár, de ez mesterségesen van fenntartva a gyógyszerek és a folyamatos terápiák segítségével, amelyeket viszont azon az áron állítanak elő és működtetnek, hogy kiszipolyozzák, és tovább rombolják a természe¬tet.
Társadalmi és egyéni jövedelemhez, illetve a minél nagyobb értéktöbblet elő¬állításához és a termelékenység fokozásához kötött egészségi- és társadalombiztosítási függőségben, vagyis gyógyszer-doppingban és terápia-függőségben, magyarul: hamis megváltásban: az Istentelenség őrületében él ma minden civilizált ember. Ez azt jelenti, hogy olyan kiszolgáltatottságban él, amely a puszta létében fenyegeti, mihelyt valamilyen rendkívüli esemény következtében megszűnik a gyógyszer-fogyasztási és a gyógykezelési lehetősége. Ez lenne az ember érdeke?
Van azonban egy más terület is, ami azt bizonyítja, hogy a lehető legjobb tájé¬kozó¬dási lehetőségekkel és átlagon felüli értelmi képességgel rendelkező nyugati politi¬ku¬sok egytől egyig hazudnak. Jobb esetben ők csupán az agyműködésüknek (eszüknek) egy bizonyos tartományát kizáró agykárosodásban szenvedő, megszállott őrültek. Köztudott, hogy a múlt század második felétől például a magyar nép rohamosan fogy számbelileg. Az is köztudott, hogy a magyar néptől eltérő, konszolidált gazdasági színvonalon élő európai nemzetek körében is folyamatos nemzetsorvadást jeleznek a demográfiai statisztikák. Tény tehát, hogy a gazdasági növekedés, az anyagi jólét, a megtermelt fölösleges anyagi javaknak a jótékonysági akciók révén történő személy¬telen „átfolyósítása” mellett, növeli a polgárok rejtett egoizmusát, illetve gyermek¬elle¬nes mentalitását. Hiába tehát, hogy messzemenően jobbak nyugaton az anyagi körül¬mények, hogy kitűnő az egészségügyi közellátás és magasabbak a családvédő, a népszaporulat statisztikáit javítani hivatott társadalmi segélyek, az iparilag fejlett országokban csak az archaikus kultúra jegyeit megőrző (nem keresztény mentali¬tású!) bevándorlók első és második generációinak a tagjai vállalnak két gyermeknél többet családonként. Ennek ellenére a magyar politikusok és politikai tanácsadó tudós szakemberek, kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt, arról beszélnek, hogy a folyamatosan fenntartott, erőltetett gazdasági hajsza utáni gazdagodás fogja meg¬hozni a magyar polgárok gyermekvállalási (nemzet-szaporítási) kedvét. Az ellenzéki és a kormánypárti demográfiai tudományos és politikai nézetek és doktrínák csak abban különböznek, hogy a nemzeti jövedelemből (költségvetés¬ből) fordítsanak-e na¬gyobb összeget a nemzet-sorvadásnak a nagyobb gyermek-segélyekkel történő meg¬állítására (bocsánat: felerősítésére), vagy az általános egyéni gazdasági konszolidáció segítségével. És mindezt annak tudatában, hogy a társadalmi jólét a gyermekvállalási kedvnek az ellensége! Hát nem édesen működik a keresztény tudósok és politikusok esze? A liberális politikusok és politikus tudósok már azt is nyíltan kimondják, hogy amiképpen a nyugat-európai országok tudósai, úgy ők sem tudnak jobbat kitalálni a nemzeti sorvadás folyamatának megállítására, mint a bevándorlás-politika növelését.
De nem csak ezeket a huncutkodásokat észlelve veszítettem el a politikai jellegű közösségi élettel szembeni érdeklődésemet. És még csak azért sem, mert az öt jó barátom közül az a három, akikkel éveken át, egymást nap, mint nap erősítve éltük át a diktatúra borzalmait, külföldre távozott. Egyfajta irigységgel láthattam, hogy ők az új, közösségileg, nemzetileg elkötelezetlen emigráns helyzetükben, ha a személyes létbizonytalanság kockázatával is, de kötetlenül, szabadon élhettek művészetüknek, szakmájuknak, régi vagy újonnan választott hivatásuknak, szenvedélyeiknek. Ők csak, és csakis azért emigráltak innen, mert velem együtt megrendültek, amikor lát¬ták, hogy az azelőtt tisztességesnek és józan ítéletűnek ismert személyek, bedőlnek a demagógiának, valahányszor az ellenségre és a gazdasági csoport-érdekekre, a vallá¬sos-nemzeti értékekre hivatkozik egy-egy velünk egyivású népvezér, aki ugyanakkor összekeveri a nemzetiségi elnyomottságunkat a homoszexuálisok problémáival, és éppen úgy nyüzsögnek és úgy manipulálnak, mint azok, akikre a korábbi diktatúra épült. Barátaim kétségbeesetten távoztak, amikor azt észlelték, hogy az általunk józannak és értelmesnek ítélt székelyek nem törődnek azzal, hogy a köztudott tisz¬tes¬ségtelen személyek, az ők és a családjuk érdekeiről szónokolva, egymás ellen uszítják és lassan-lassan ostoba gyűlölködésbe, pitiáner, kancsukaleső szellemi állapotba zül¬lesz¬tik a környezetüket. Egészen biztos vagyok abba, hogy megérted, hogy e jó barátaimnak a távozása miért viselt meg annyira lelkileg.
De még csak, nem is azért veszítettem el az életkedvemet a rendszerváltás után, mert gyermekem után, a közeli barátaimat is elveszítettem. A teljes reményvesztés akkor fogott el, amikor látnom kellett, hogy a közösségi életet megszervezni hivatott nemzetiségi politikánk idomul mind a vastagon korrupt hazai politika, mind a rafinált nép- és nemzetárulásokkal telt Magyarországi politika széljárásához és ennek következtében, a bundázott megyei futballbajnokságok és a vásári illuzionista elő¬adá¬sok színvonalán mozog. Hogy tömegizgalmakat keltő, érdekessé szervezett jelene¬tei¬vel, lapos butaság- és hazugsággőzös előadásaival, részigazságokat szajkózó abszurdi¬tá¬sával, labilis logikájával, léhaságával, megdicsőülési és gyűlölködési lehetőségeivel mindennek nevezhető, csak éppen annak nem, ami eredetileg lennie kellene: a közösségi életrend legjobb lehetőségeit megkereső és véghez vivő, csapatmunkának. Megrémített, hogy sok régi ismerőseimmel mennyire nem lehet többé közvetlen, em¬beri nyelven beszélni, hogy mennyire nem tudok velük kommunikálni, miután azok, többé vagy kevésbé közvetlenül részt vettek a politikai játszmákban. Hogy mennyire nem lehetett már semmi másról beszélgetni velük az öncélú politikai hálószövéseken, esély-latolgatásokon, sakkhúzásokon és intrikákon kívül még a legnagyobb családi és lelki válságaik közepette sem. Bizonyos idő elteltével, olybá tűntek nekem, mintha valami ismeretlen vírussal fertőzött betegek lennének, vagy egy-egy súlyos közúti baleset következtében kótyagossá vált agysérültek. Olyanok, mint amilyen bolondok¬kal az elmegyógyászaton találkoztam, valamikor festő-zseni koromban. Hiszen a motor¬bicikli baleset következtében agysérült Ambrus Lacikával is egészen jól lehetett sakkozni, bizonyos köznapi dolgokról egészen értelmesen lehetett beszélgetni, és csak akkor kezdett félrebeszélni, amikor olyan szó, vagy téma merült fel, ami őt a szere¬lem¬re emlékeztette, mivel éppen a szerelméhez igyekezett, amikor a motorbiciklije a falnak nekirohant. Hát ezek az ismerősök is, az egyes témakörök esetében, ame¬lyek¬hez rendíthetetlen következetességgel és makacs kitartással visszatértek – mintha azt józan tudatossággal tették volna! – félrebeszéltek, akárcsak Ambrus Lacika, aki „A legjobb támadás a jó védekezés!” csatakiáltással, türelmetlenül levette a saját bás¬tyá¬ját a velem folytatott elmélyült sakkjátszma közben. Ő viszont nem állt le politikai érdekekről hadovázni senkinek a képviseletében. De azt sem hittem el, hogy ezek, a mindössze két-három év alatt holdkórossá vált emberek rendezik majd el az én sorsomat.
Hogy ezek az egészségtelen elméjű emberek fogják megteremteni az én egész¬sé¬gemhez és boldogságomhoz szükséges társadalmi körülményeket és feltételeket? Ezek, a politikai széljárás rulett-rabszolgái fogják kivívni az én szabadságomat? Ezek a fonák értékképzetekkel rendelkező személyek, akik mindent mennyiségben, statisz¬ti¬ká¬ban és leadott szavazatokban mérnek, és akik a családtagjaikkal napközben csak a marok-telefonjukon beszélgetnek, miközben a kódolt számzáras táskáikkal ide-oda sietnek? Ezek az autóból ki és liftbe beszálló, híreket reggeliző-vacsorázó, rádió és televízió készülékekkel fekvő és ébredő félbolondok hozzák meg az én boldog¬sá¬gomat, rendezik meg az én harmonikus életemet? Biztos, hogy nem! És a legfurcsább az, hogy egyesek közülük nem is igazán behódoltak, nem is karrieristák és – amennyi¬ben én látom és tudom, legalábbis –, még nem tisztességtelenek. És akikkel közülük még valamelyest normálisan is szót válthattam néhanapján, azok a nálam tizenöt-húsz évvel fiatalabb kisebbségi ellenzékiek. A politikai zsineghúzogatás élvezet-vágyát egyáltalán nem észleltem ezeknél az elején. Csak évek múlva észlelhettem rajtuk a politikus-szindrómát, amikor a gyermekvállalási kedv és a gazdasági növekedés fordított arányának a kérdésében ők is pont olyan következetesen belerohantak a korlátoltság betonfalába, mint annak idején a sakkozni tudó, de fizikailag mégis agykárosult Ambrus Lacika.
A politikai-közösségi élet tehát nem látszott számomra üdvös cselekvési terület¬nek. Nem látszott alkalmasnak azoknak a tudatomat egyre inkább feszegető élet¬kér¬désnek a megválaszolására és megoldására, de legalább azok pontos és helyes feltevésére, amelyek tisztázatlansága miatt már a diktatúra bukása előtt sem kaptam az életben a helyem, de amelyekről úgy képzeltem, hogy egyrészt a diktatúra meg¬szűnésével elveszítik a fontosságukat, illetve, hogy mindössze a diktatúrabeli termé¬szetellenes létállapotok rejtenek el előlem. De térjünk vissza az újságíráshoz. Ugyanis e szokatlan terjedelmű levelemet épp azért írom, hogy azáltal, hogy neked írok ezekről a személyi létkérdésekről, veled együtt gondolkodva megértsem valahogy, hogy most, amikor végre szabadon tehetnék valamit a közösségért úgy, ahogy még két évvel ezelőtt értelmeztem én a társadalmi tettet, most miért nem cselekszem? Csak¬ugyan miért nézem a köldökömet és miért nem lépek a lelki nyavalyáimon tovább?
Újságírás közben soha nem törekedtem az úgynevezett szakmai fogások elsajátí¬tására. Azt ugyanis már gyakorló mérnökként megtanultam, hogy ha nem akarom nevetségessé tenni magam önmagam előtt, akkor a szakmában öregnek számító, több¬évi tapasztalattal rendelkező szakemberek kézenfekvő tanácsait soha ne fogad¬jam meg, hanem én a létező szakismereteimmel magam keressem meg a jó meg¬oldást. És ha nem találom meg, akkor is, egyedül a tervezővel tanácskozzak. Az újságírásban meg pláne ezt tettem. Azok ugyanis, akik itt tapasztalattal is rendelkező profinak számítottak, a diktatúra idején is státuszban firkáztak. Ők viszont egytől egyig, a hajdani Bukaresti pártiskola és a pártegyetem növendékei voltak. Ezért a „profi” újságírókat, akik jó tanácsaikkal elláttak, messziről köszöntöttem, hogy messzi¬ről elkerülhessem. Nem érdekeltek a politikai és a közgazdászati műszavak, az újságírói zsánerek. Újságíró kifejezési eszközöket és sablonokat tudatosan nem használtam, effektus-vadászathoz nem értettem és nem is érdekelt az ilyesmi. És mégis, vagy talán éppen ezért, sikerem volt és egy időszakban, az igazán feltűnést keltő, a nemzetiségi politikai életet is megmozgató, új rendeződési viszonyok szükségességét felmutató és azokat néha ki is váltó rázós riportokat egyedül én készítettem országos szinten. Az interjúalanyaim attól, hogy nem szokványosan kérdeztem, nem a politikai pódiu¬mokra szánt szalonképes, „pragmatikus” beszédeiket, formuláikat mondták el nekem. Mint egy varázsütésre megnyíltak és hivatalos közéleti szerepükből kitérve, velem együtt gondolkozó emberként válaszoltak a kérdéseimre, a jobb megértés érdekében olyan részleteket és háttérinformációkat is közölve, amiket más újságíróknak nem mondtak el. Nyugaton élő nagybátyámtól ajándékba kapott magas teljesítményű diktafonommal minden részletet felvettem, és a beszélgetéseknek az írott szöveggé rögzítésekor, a más újságírónak mellékesnek tűnő árnyalatokat, globális értékű filo¬zófiai fejtegetések szintjére felerősítettem, amitől a közölt anyag nem, hogy unal¬mas¬sá vált volna, hanem kiemelten többlet- és mély értelmeket kapott.
Ezekkel e kérdéseimmel inkább a fővonaltól eltérő, valamiért az ellenzéken belül is ellenzéknek számító, fiatal radikálisokat és rutinos tájékozottságuk mellett radi¬kálisan értelmesnek és becsületesnek is bizonyuló idősebb politikusokat, vagy a dol¬gok nyílt kimondásáért és a kisebbségi kollektív jogokért, a szabadságjogokért nyíltan lándzsát törő, nem a közhiedelem sablonjai szerint gondolkodó személyiségeket ke¬restem meg általában. Mivel minden országos lap szívesen közölte küldeményeimet, a gazda lap megszűnése után nem estem kétségbe és nem maradtam tétlen, hanem tovább készítettem riportjaimat, abban reménykedve, hogy valamelyiknél kerül számomra egy stabil riporteri munkahely. De csalódnom kellett, mert teltek múltak a hónapok és állandó munkatársként alkalmazni egyik főszerkesztő sem merészelt. Újságírói hírnevem ellenére, illetve épp annak köszönhetően, így lettem végül mun¬ka¬nélküli igazolványával a kezemben az Istenhidegei munkanélküliek nyilvántartó hivatala előtt kéthetenkénti láttamozásért sorban álló polgár, mindaddig, amíg meg nem untam az erkölcsi dicsőséget és meg írtam egy évre szóló alkotói pályázatot. Ennek az elnyerése után, a kép-alkotó művészi munkám közben, nyugodtan el¬mélyül¬hettem a szellemi kalandjaim és újságírói tapasztalataim összegezésébe, az életemet érintő, igazi sorskérdések újravizsgálásába és újraválaszolásába. E töpren¬gé¬sek eredménye viszont – A fizikai ősrobbanás előtti spirituális ősrobbanást kiváltó-kiprovokáló egyetemes fekete lyuk felfedezése! – nem vezetett oda, hogy a közösségi életben való részvételemet továbbra is szükségesnek, vagy bármiért is fontosnak talál¬jam. Sőt: Azon metafizikai jellegű gondolataim mellőzésével, amelyek levélben törté¬nő közlésével, úgy érzem, hogy fölöslegesen fenntartanálak téged, felsorolok három érvet, amiért a legutóbbi éhségsztrájkom után úgy döntöttem, hogy a tizenkét évvel ezelőtti beszélgetéseink alkalmával előtted fennen hangoztatott közösségi elkötele¬zettségem ellenére nagyon sokáig és talán véglegesen távol akarok maradni a közélettől.
1) Teljesen elvesztettem bizalmamat mind a sajtó, mind a politika iránt és egyértel¬műen a fekete lyuk eszmei gravitációs tere hatása alatt álló tevékenységnek tartom mind a kettőt. De elvesztettem bizalmamat a vélt anyagi és egészségi érdekei és bol¬dog¬ságnak képzelt, ostoba élvezeti vágya által befolyásolható, bármilyen eszmei színezetű társadalmi közönség és közösség iránt, legyen az akár a hét próbát kiállt és itthon maradt romániai magyar kisebbség még bizakodó, polgári igazságra és emberi tisztességre kiéhezett része is.
2) Nem hiszem, hogy a reklám-bevételekre alapozó, századvégi és a jövő század eleji írott, vagy audió-vizuális sajtó útján terjeszthető, szeletekre szabdalt információ, legyen az akár a spirituális színezetű is, hasznára lehet a felelős léttudattal rendelkező, egészséges és kreatív életet folytatni akaró személyek számára. Nem hiszem tehát, hogy akár a napilapokban, akár a havi rendszerességgel megjelenő irodalmi és mű¬vészi kiadványokban terjesztett információ, amit ún. „mindenre nyitott” (értsd: min¬denre kapható), vagyis a létrontás elemeivel szemben is toleránsan viselkedő szer¬kesztők terjesztenek, a Hamvas Béla által felvázolt keresztény alapállás felvételé¬hez szükséges egyetemes tájékozódáshoz és az átlátszó életvitel megvalósítását szolgálhat¬ja.
3) Jelen álláspontom változásának a lehetőségét fenntartom. Amennyiben a te munkád és jó szándékú társaid munkája nyomán megváltozik a romániai magyar ér¬telmiség jelenlegi mentalitása, és ennek nyomán ezek a tudós személyek elsősorban önmagukon belül kezdik keresni azokat a hibákat és annak a moralitásnak a felté¬te¬leit, amit mindeddig magukon kívül kerestek, akkor mellétek állok, ha még úgy gon¬dol¬játok, hogy közírói tevékenységemmel hasznotokra lehetek. Amennyiben találtok az erdélyi magyarság körében száz olyan személyt, aki nyíltan meri vallani, hogy nem jó gyógyító aki beteg, nem nevelheti helyesen mások gyermekét az, akinek a kamasz, vagy felnőtt gyermekei csalnak, vagy züllött életet folyatatnak, nem taníthat hitre az, aki zavarodott és hitetlen, nem ítélkezhet és nem dönthet helyesen közügyekben aki tisztátalan kezű és gerinctelen, és hogy igazából nem lehet értékes az olyan művész¬nek az alkotása, akiben meghasonlott a szellem, akkor újra visszaállok a közéletbe. Addig viszont, amíg ez a száz erdélyi magyar nem vált még autonóm személyi tudat¬tal és egzisztenciával rendelkező felnőtté, én egy más, a politikánál és a gazdaságnál értékesebb, a tömegtájékoztatástól és minden hírközlő fórumtól független, a szellemi valósághoz és a természettel való harmóniába kerüléshez biztosabban elvezető utat keresek.
Ölel: Ádámod.”

Tisztelt Uram!

Biográfiai elemekkel átszőtt erkölcs-filozófiai töprengéseinek a regény-terjedelmű kéziratát nem áll módomban elolvasni, mivel nagyon lekötnek a fontos gyakorlati teendők. Igazán nem is értem, hogy miért küldte ezt a vaskos köteget hozzám, ahe¬¬lyett, hogy valamelyik honi, vagy külföldi kiadó szerkesztőségébe küldte volna? Remélve, hogy amennyiben a megfelelő helyre küldi, siker koronázza majd az esszé¬írói munkásságát, a könyv formában történő hasznosítása céljából, csatoltan vissza¬küldöm a kéziratot.

Erdős Tiborc,
Az Erdélyi Közgondolkozók Ima-rendjének az Elnöke,
Pecsét, Aláírás.

Talán sem a Medárd elrablása, sem a Rita elvesztése, a négy külföldre távozott barátomnak a hiánya, a korábban ugyancsak barátomnak tudott Szabó Jenő kép¬viselőnek - akiről akkor még nem tudtam biztosan, hogy tényleg besúgó volt - az alantas vádai nem fájtak annyira, mint az egyetemista éveim alatt meg¬ismert és titokban erkölcsi-lelki vezetőmnek tartott Tiborc barátomnak ez a személytelen, urazva magázó, távolról - tisztelő levele. Később megtudtam, hogy nem kell a durván elutasító gesztusát személyesnek vennem, mert az erdélyi magyarság ellenzéki vezérré való előlépését követő időszakban, más régi barátját is, aki nem vett részt tevőlegesen az ellenállók mozgalmában, Tiborc éppen így „kifogadta”.

_________________
Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük..
Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/


Vissza a tetejére
  Profil  
 
Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 1 hozzászólás ] 

Időzóna: UTC + 2 óra [ nyi ]


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 2 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Powered by phpBB® Forum Software © phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség
phpBB SEO