A kérdést voltaképpen nem is annyira magamért, hanem az olvasókért és a logosz-barát-bolond barátaimért tettem fel. Mert nyilván, hogyha Medárdát nem bíztatták volna arra, hogy megszökjön és nem szakad meg a nevelési folyamata a tavaly, vagyis egy évvel az érettségi előtt és 18 évesen, tehát, hogyha pl. most meg köszön mindent szépen és elköszön, mondván, hogy ettől kezdve ne viseljem semmiben a gondját, ez a kérdés fel sem merült volna, még akkor sem, hogyha tudom, hogy spirituális szempontból, a felnőtté válás igazából csak 21 éves korban fejeződik be. De egy az elmélet, és más az, hogy az ősanyáink semmiképpen nem vártak és várhattak ilyen sokáig arra, hogy felnőttnek tudhassák magukat, hiszen a legtöbben már 17 – 19 éves koruk táján férjhez mentek, majd gyermeket szültek és azzal bele is vágtak a felnőtti életbe. És most még csak az a feminista – hipokrita kérdés sem fontos, hogy milyenbe. Szóval, mondom, egészen biztos vagyok abban, hogy amennyiben az anyja és a nagyanyja meg Tamás nem ugrasztják bele, szerintem idejekorán, abba az ostobaságba Medárdát, hogy attól lesz ő boldog, ha így megszabadul a részemről tudatosan irányított, további módszeres, de, amennyiben a 21 éves felnőtté válási határt figyelembe vesszük, akkor legalább 19 éves, vagy 20 éves korig, spirituális értelemben mindenképpen természetes szaturnuszi érlelődéstől, ez a kérdés, ti., hogy egyáltalán lehetséges-e a teljes – megváltó! – boldogulás, a részemről, vagyis a Bolond öntudatom részéről fel sem merült volna. Így viszont felmerül és ennek köszönhetően tovább kutattam, és a következőt találtam: A gyermekeink is, a maguk majdan (felnőtt korukban) betöltendő egyéni megváltási – megváltódási rendeltetésük mellett, és többek között, és egyéb, a mi életünkben (is) betöltött funkciójuk szerint persze, kitűnő eszközök (lehetőségek) számunkra a szeretet- és a boldogság átéléséhez és gyakorlásához. Rajtuk keresztül (is!) tanulunk meg igazán, (egyesek persze igen, mások még így, általuk sem - ) önzetlenül szeretni, de néha, az ők fejlődési és „önmegvalósítási” sikereiknek, velük együtt örvendve, még ha időlegesen is, de: boldogak is lenni. A baj csak az, hogy nem tudjuk, illetve elfelejtjük azt, hogy ez a funkció is, csak külső, tehát segédeszköz-funkció, és mint ilyen az ők létéhez és hozzánk való viszonyulásához, illetve a saját karma-felvállalási és feldolgozási képességéhez kötött. Annak a függvénye tehát. Holott a cél éppen az, hogy egy olyan (Bolond!) állandósult és külső – anyagi, vagy személyi feltételekhez nem kötött boldogsági állapot – megvalósítási képességet alakítsunk ki, illetve hozzunk létre magunkban, amely éppen attól biztos és tartós, sőt, egyre jobban örökké valóvá erősödik bennünk (belül), ami nem kell, hogy kötődjön még a felnőtté váló gyermekeinknek a hozzánk való viszonyulásához sem. Hiszen, ha ők úgy képzelik: nekik a szabadság-jogában áll a mi boldogság-filozófiánkkal és az azt igazoló, tehát ténylegesen a boldogsághoz vezetni képes élet-képzetekkel esetleg nem egyezős, sőt, azokkal esetleg szögesen ellentétes elképzelések szerint is élni, gondolkozni és cselekedni. Persze, az ideális az lenne, hogy ez utóbbi ne történjen meg, illetve, ha meg is történik, akkor az lehetőleg az ők tényleges felnőtté válása után történjen meg, és nem egy, a mások primitív érdekei miatt befolyásolt tudatú olyan gyermekkel, amely nem érkezett még el valójában a felnőtt kor tényleges (spirituális) küszöbéig sem. A földi viszonyok viszont, és benne a liberalizmus fekélye által szétmarcangolt és elbutított emberi közösségek viszonyrendszere, ma egyáltalán nincs abban az állapotban, amelyre az ideális fogalom jellemző lenne, vagy lehetne. Így tehát, mivel a földkerekségnek ebben a felében, ahol a politikai értelemben vett felnőtti korhatár, nem egyezik a spirituális értelmű korhatárral (AZ USA-ban a tudomásom szerint, a ez a kettő egybevág.) a felnőtt kor küszöbéhez érkező gyermekeket nevelő szülőnek nem árt olyan lehetőségre is felkészülni, mint amire én egyáltalán nem voltam felkészülve, és a gyermeke arra hivatkozva, hogy ő politikailag felnőttnek számít (És a társadalmi berendezkedés, tehát a törvények és a hivatalok támogatják is őt ebben a tévképzetében és téveszméjében!), ha nem is fordul vele szembe, de elszökik 18 éves korában. Pláne, ha erre több irányból is, illetve az öt nevelő szülőjétől elvált másik szülőjétől is bíztatást kap, sőt, mint a jelen esetben is: az még el is várja ezt tőle. Jó tehát, ha az olyan helyzetbe került szülők mint amilyenbe én is vagyok, emlékeznek arra, hogy az egyéb igen fontos, jövőbeni önön (megváltási) funkciójuk mellett, a gyermekeink számunkra csak múlandó eszközök az önzetlen szeretet és a boldogság igazi – hiteles – átélésével való gyakorlására, ennek a megszerzendő képességnek a megerősítésére. Hogy olyan szükségképpen múlandó, de lényeges funkciót töltenek be tehát (Többek között) az életünkben, amelynek, ha nem is szükségképpen kell mindig elmúlnia, de igen nagy az esélyünk arra is, hogy ezek a boldogság-eszközeink, elmúljanak mellőlünk, hogy elhagyjanak, vagy netalán egyenesen szembe forduljanak velünk, vagy netalán megtagadjanak. Hát éppen ezért kell minél hamarabb a külső élet-elemektől (A boldogság - eszközöktől) nem függő, tehát az olyan külső „feltételektől” is, mint a gyermekeink egyáltalán nem függő, belső (Bolond) szeretet-és boldogság-képességünket minél hamarabb kicsiráztatni, szárba szökteti és tehát kidolgozni – megerősíteni, hogy amikor a gyermekeink akár természetszerűen „Jó időben”, akár természet-ellenesen, mások által (Pl. a másik szülő által) elszédítve és elszöktetve elhagynak bennünket, ne keljen azt éreznünk, hogy magukkal vitték a szeretetünket (Amennyiben velünk szembe fordulván, még vétkeznek is ellenünk.) és boldogságunkat is. Ezért pl. – Vagyis azért mert én évek óta törekszem a külső feltételektől függetlenül is létezni képes, belső (Bolond!) boldogsági állapot elérési és stabilizálási képességem megszerzésére. - , nem érzem most úgy, hogy korábban az édesanyjának, most meg a vőlegényének többszörösen is eláruló, spirituális értelemben csak félig benőtt feje-lágyú nagylányom, a szeretetemet és a boldogságomat is elvitte volna. És nem is azért tudom ezt ilyen határozottan állítani, mert itt maradt még három húga és a negyedik is velünk fog lakni és élni a nyár közepétől. Nem, itt teljesen másról-, tehát az évek óta tartó, bolond-boldogságra (A megváltásra) való törekvésnek a következményéről van szó.
_________________ Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük.. Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/
|