Köszönet
Tisztelt Igazgató Úr! Kötelességemnek érzem, hogy kifejezem a hálámat, amiért időt és energiát áldozott arra, hogy pedagógusi körültekintéssel, a kislányom által az egyes fiú osztálytársai részéről elszenvedett és tavaly év végén már a testi veszélyeztetettségéig is elmenő zaklatásának és lelki terrorizálásának véget vessen. Önnek a, 2O11 november 16-én kelt válaszlevele abban enged reménykedni, hogy többet nem kell szoronganom délelőttönként, amíg Etelka iskolában van, amiatt, hogy az eddig őt folyamatosan zaklató és terrorizáló fiú osztálytársai a korábbinál is jobban megfeledkezvén magukról, túllépik azt a határt, amelyen belül már végleg helyrehozhatatlan, esetleg tragikus kimenetelű következmények is születhetnek, mint ahogy mindössze néhány centiméter választotta el őket, a tavalyi tanév végén attól, hogy a kislányom szemét kiszúrják, vagy az arcában ejtsenek kárt. Hálám és köszönetem viszont, akárcsak a szülői nyugalmam is, még nagyobb lehetne, amennyiben az ön válasz-levelének az olyan számon kérő, kioktató, sőt: elutasító jellegű soraiból mint például: „Értesülésem szerint panaszlevele megírása előtt volt szülői értekezlet. Ezt az ügyet miért nem hozta fel nyíltan a szülők előtt?”, vagy például: „...iskolánkban alkalmanként végeznek - végezhetnek bizonyos szociográfiai, szociometriai felméréseket a társadalom valamilyen szegmenséről .... – ezért ezt a kérdőre vonást elutasítom, mint ahogyan elutasítom a tanítónő személyes, szakmai felkészültségét megkérdőjelező kifejezéseket is.”, és más hasonló kiszólásaiból, amelyeket nem kívánok felsorolni, nem kellene azt éreznem, hogy ön nem csak, hogy neheztel, de egyenesen még haragszik is rám, amiért merészeltem az önök, valamint a tanfelügyelőség és a gyermekvédelem segítségét is kérni abban, hogy végre már szüntessék meg valamilyen intézkedéssel, a gyermekem testi veszélyezettségéig elmenő, és első osztályos kora óta - tehát három éve! - tartó, folyamatos iskolai zaklatását és terrorizálását. Sőt! Bocsásson meg, hogyha tévednék, de mivel az ön válasza nem szorítkozik arra amit kértem, ti., hogy az én kérő-kérdésemre választ adjon, hanem annál jóval messzebbre elmegy, bennem azt a benyomást kelti, minthogyha ön arra utalna és azt is kommunikálná, hogy én teljesen feleslegesen írtam volna meg és hoztam volna a tanfelügyelőség tudomására a segítségkérő panaszlevelemet. Ezért, az önök dicséretesen lelkes, sőt: a munkaközösségüket alkotó tanárok és tanítók részéről, akár személyi áldozatot sem sajnáló és messzemenően dicséretes és színvonalas munkájának a feltétlen elismerése mellett, kérem, engedje meg kedves igazgató úr, hogy emlékeztessem arra a tényre, hogy a gyermekem iránti felelősség minden körülmény között elsősorban engem terhel. és önöket, a gyermek pedagógusait és művészi mestereit, csak azt követően. Tehát természetes is, hogy e felelősség-hiererchia szellemében nálam kevésbé érzékenyen és nem azonnali pozitív eredményt igénylő módon viszonyulnak a kérdéshez, noha a felelősséghárításnak az a módja, amit felém az ön haragos sorai jeleznek, felettébb elszomorító. Ezzel azt akarom mondani, hogy akármennyire is érzem azt, hogy ön haragszik rám, amiért megelégelve a gyermekemnek a három éves iskolai zaklatását és végül már: testi épsége miatti félelmet, amit az okozott, hogy a gyermekem fenyegetettségének nem tudok véget vetni annak ellenére, hogy mind a tanítónőnek, mind önöknek (Mind a két igazgatónak tehát!), mind a szülőknek, több alkalommal is jeleztem a bajt (A lányomnak az iskolából való elűzését szóban is kinyilvánító Szőcs Szilamér édesanyjának többszörösen is!), egyáltalán NEM BÁNTAM MEG EZT A „SZÖRNYŰ TETTEMET”, hogy a reálisan veszélyeztetett gyermekem védelmére keltem. És ezentúl is igényelni fogom az intézkedésüket, hogyha ilyen, az iskolában létrejövő veszélyhelyzetet érzékelek a gyermekeimmel kapcsolatosan, ha azok azt követően sem szűnnek meg, hogy ezt a helyzetet önöknek többszörösen jeleztem. Ettől, az általam nagyon is helyesnek tudott - szülői felelősségérzetemen alapuló magatartásomtól nem fog eltántorítani az sem, ha egy újabb, ilyen haragos hangvételű, számon kérő és kioktató válasz-levelet kapok még öntől, vagy akár mástól is. És mivel ön számonkérve kérdezett, hát becsületesen válaszolok: Annak ellenére, hogy az a bizonyos szülői értekezlet, ahol ön szerint a szülők számára nyíltan fel kellett volna vetnem a problémát, jó néhány héttel korábban zajlott le a panaszlevelem megírásánál, igen is, hangosan, de akkor még mindig inkább magunkban keresve a baj okát, jeleztem, hogy létezik egy konfliktus a lány- gyermekem és az osztály bizonyos fiú tagjai között, de akkor még nem tudtam, hogy a kés-szurkálási incidenst követő hangulatenyhülés hamarosan le fog járni (Sőt, hogy akkor már le is járt) és az Eetelka ellen folytatott hajsza ugyanolyan zabolátlanul folytatódik mint a festészeti órán történt késelési incidens előtt. Akkor tehát azt mondtam, amit önnek is. Ti., hogy tisztában vagyok azzal, hogy a lányomnak van egy furcsa gondolkozási és társalgási módja, amit bizonyára nem tolerálnak a gyermekek, de, nagyon remélem, hogy a személye körüli ellenséges hangulat negyedik osztályban enyhülni fog és megszűnik. Konkrétan tehát: akkor még nem tudtam, azt, hogy Etelkát még abban a kiszorított helyzetében is, amelyben a már az első osztályos kistestvérével kényszerül szünetekben játszani és nem az osztálytársaival, őt zaklatják és a fiúk nyálas papírgalacsinos lövedékekkel „bombázzák”. Ráadásul, ön is tudja, hogy éppen az önnel a témában ad hoc folyatott eszmecsere idején tudtam meg azt is, hogy Szőcs Szilamér, megígérte Etelkának, hogy el fogja üldözni az iskolából. (Így tehát azt sem fogadhatom el az ön és az önök részéről, hogy ezt a három éves zaklatást és kitartó üldözést, annyira ártatlan „csínytevésként” lehet értelmezni, mint ahogyan engem erről önök próbálnak meggyőzni. És azt az érvét miszerint éppen az Etelkát óvó intézkedések vezetett volna ide, abszurdnak találom.) Továbbá, ami az ön zárójelbe tett, haragvó „kikéréseit” illeti: 1 - Az inkriminált (fogkrémes) tesztben a gyermekek egyenesen és szabályosan az általuk használt fogkrém-márkák megnevezésre voltak felszólítva! - Kérem szépen tehát, nem megkísérelni azt elhitetni velem, hogy ez a fajta tesztelés az ön által említett, „szociológiai és szociometrikai” felmérések körébe tartozna! Én maximálisan értékelem és tiszteletben tartom az önök felkészültségét, hiszen azért ragaszkodtam ahhoz, hogy mindhárom gyermekem önökhöz járjon. Kérem tehát, tartsák önök is tiszteletben az én tájékozottságomat és mérnöki, írói realitásérzékemet. 2 - Annak érdekében, hogy tévedés semmiképpen ne essen ilyen kényes kérdésben, többszörösen is végigolvastam a panaszlevelemet és sehol nem találtam abban az ön által nekem felrótt „a tanítónő szakmai felkészültségét megkérdőjelező hangsúlyozottabb kifejezéseket.” (– Idézet az ön válaszából.) Kérem szépen, olvassa el figyelmesen még egyszer ön is... Tehát (szerintem legalább is!) az első, panaszlevelem, abszolút nem tartalmaz "a tanítónő szakmai felkészültségét megkérdőjelező, hangsúlyozottabb kifejezéseket.”. Mivel az iskola-védő haragjában ön felrótt olyasmit nekem, amit én korábban egyáltalán nem követtem el a tárgyi valóságban - Bizonyára a művészi érzékenységével tapintott rá a mentális valóságra! – engedje meg, hogy beismerjem, hogy bizony nagyon is neheztelek a tanítónőre, amióta megtudtam, hogy a tavalyi év folyamán, valahányszor Etelka panaszkodott neki, azt válaszolta, hogy: „Ne árulkodj!”. Pedig, a gyermek folyamatos itthoni panaszai által okozott kétségbeesésemben, én a tanítónőnek még azt a tervemet is elmondtam februárban, hogy egyszerűen elhanyagolom az Etelka tanulásra serkentését, és ezzel hagyom a gyermeket, hogy kibukjon az osztályból, annak érdekében, hogy így kerülhessen vissza egy, a vele egy idős gyermekekből álló osztályba. Ezt a tervemet a tanítónő hevesen ellenezte és megígérte, hogy mindent meg tesz a problémánk eloszlatása érdekében. Hogy mit tett, mit nem a tanítónő, ennek az ígéretének a beváltása érdekében, nem tudom, de azt igen, hogy az Etelka panasztevési kísérletét még akkor is durván elutasította, amikor őt a fiúk késsel megtámadták. Az eredményt viszont kétségbeesve konstatáltam: a terrorizálás folytatódott ősszel is. És még azért is neheztelek a tanítónőre, mert a szurkálást követően két három héttel Etelkát keresvén, de nem találván az osztályban egy szünet alatt, természetszerűleg őt kérdeztem meg, hogy a gyermek hol lehet. Ő folyosói ablakhoz lépett és lemutatott az udvarra, ahol az osztályközösségből a fiúk által kiszorított (kiüldözött...) gyermekem egyedül sétált. Mondtam a tanítónőnek, hogy szegénykém, ki van közösítve, és azt képzeltem, hogy ettől a tanítónő észreveszi azt, hogy a gyermekemet zaklató fiukkal szembeni túlzóan engedékeny viselkedése ilyen eredményeket is hozott. De helyzetfeloldás helyet mit kaptam tőle? Évzárókor egy, általa aláírt személyiség-fejlődési felmérő tesztet Etelkáról, aminek az első pontjában az állt, hogy (kérem, nagyon figyelni...) Etelka „Egy közösségkerülő, abba integrálódni képtelen (vagy integrálódni nem akaró?), introvertált személyiség. Nos, ön is ismeri a gyermeket, és bárki is, aki őt ismeri, vagy aki csak tíz percig is figyelemmel követi a viselkedését, azonnal meg tudja állapítani, hogy ez a jellemzés Etelkára, annyiban találó amennyire én nő nemű személy vagyok! Magyarán: ha egyáltalán valami baj van az én kislányommal akkor az éppen ennek az ellenkezője, vagyis az, hogy ő túlzóan is extroveltált(!), és még túlontúl is közösség-szerető és általában is, mindent-szerető gyermek! Igazgató úr kérem, lássa be, hogy olyan komoly helyzetekben, amelyben gyermek-veszélyeztetési problémák is felmerülnek, nem szabad ennyire felületesnek lenni! Kérem, ne rám haragudjanak a történtekért és lehetőleg ne is bagatellizálják tovább a helyzetet a bajtársi felelősséghárítás szellemében. Nem másért, de Holló Bence nevű osztálytársa három napja még úgy gúnyolódott Etelkával mint azelőtt. Igaz, most már nem bántja a lányt fizikailag, hanem éppen fordítva: igyekszik kitérni a lányka útjából, amikor az én bíztatásomra, és az ön által is kívánnivalónak ítélt egészséges lelki immunitása serkentéseként is, mérgesen nekirohan a rajta fölényesen gúnyolódó legénykének. Bence fiú ilyenkor kitér és azt kiabálja nagyfiúsan mosolyogva, hogy „Jaj, megérintett!”. Bizonyára, ezt a rafinált bélyegzési játékot nem önök dolgozták ki és remélhetőleg, nem azt szolgálja, hogy Etelkának a lelki immunrendszere így erősödjön. – Én ugyanis igencsak sértőnek érzem az, hogy a korábban „még csak büdösnek” kikiáltott lányomat, valami misztikus vírusok által fertőzött személynek állítja be az osztály vagánysági hangadója. – Igazgató Úr, hadd haragudjon rám ön ezért, de ezt nem tudom elkönyvelni ártatlan diákcsínynek. Még egyszer tehát, tényleg, nagyon is hálásan köszönöm a javító szándékú intézkedését, de nagyon kérem, ne haragudjon rám, amiért a szeme kiszúrására tett kísérlet után négy hónappal sem láttam semmiféle helyzetjavulásra utaló jelt, teljes gőzzel a gyermekem védelmére keltem!
Csíkszereda 2O11, november 17. Kozma Szilárd
Utóírat Logosz olvasók, valamint a gyermekvédelmi szakemberek és a csíkszeredai, és általában a szocializmus hőskora idején született és megalapozott modern magyar pszichológia eredményeit habzsoló Erdélyi pedagógusok és szülők számára: Tessék már elolvasni a Legyek Ura c., mára klasszikussá vált, Nobel-díjas regényt! Bizony, az írók és a költők - és általában a jó művészek - sokkal többet tudnak a tényleges valóságról (Az általános karmáról!), mint a tudósok, a pszico-pedagógusok, a kenetteljesen mosolygó, hipokrita szeretet-prédikátor joga-gurukról és más, nyilván hazudozó pszicho-misztikus okítókról nem is beszélve!
_________________ Nem arra való a gondolkozási képességünk (kincse),hogy a pokollal (a karma hazájával) való kapcsolatunkat fenntartsuk általa, hanem arra, hogy Isten Országát megkeressük.. Kozma Szilárd asztrológus - http://www.kozmaszilard.hu/
|